[Mina&Wyn] - Poison Ivy

Wilhelmina von Nachtraben nyöszörögve rángatja le magáról sárral átáztatott cipőjét. Társára támaszkodva esett be mintegy a házba, melyet előre is sajnál, számítva rá, hogy mily mértékben esik majd a kintről behozott kosz áldozatául. Főleg mondjuk inkább magát sajnálja, akinek majd ki kell takarítania. Szó sincs róla, hogy ne szeretné az esőt. Kifejezetten kedveli, hisz a hideggel sem volt soha problémája, ezek a záporok pedig még nem is olyan hidegek... hát... zápornak nem lehet nevezni, de nem lényeges. A nagyobb probléma, hogy ía bőre úgy viszket, mintha ezer miniatűr kést forgatnának benne.
- Ki mondta, hogy jó ötlet saruban elindulni az erdőben?!
- Csak ki akartam ugrani... nem akartam sokáig lenni, csak gyűjteni néhány gyógynövényt, hátha végre valamennyire megtanulom összekotyvasztani őket...
Siránkozó hangvétele mit sem enyhít fájdalmán. Damien jobbára részvétteljes és némileg ideges szánakozással szemléli, és próbálja leállítani, valahányszor késztetést érezne arra, hogy lekaparja az összes bőrt a lábáról. Jobb híján elvonul hát olvasni, hogy elterelje a figyelmét. Damien pedig a tőrét élesíteni, gyönyörködni benne, és azon agyalni, mi lenne a leghasznosabb felhasználása a közeljövőben... meg, hogy észak vagy dél. de ezek csak futó gondolatok. A fontosabb az, hogy vajon érkezik-e ma látogatójuk. Már jó pár napja nem kopogtatott az ajtón az a bizonyos fiatal, fehér jelenség, aki valami furcsa és majdhogynem varázslatosnak is betudható változás miatt hajlandó volt nemcsak elviselni a közelségüket, de még a segítségüket is, Mina az utóbbi időben ugyanis igyekezett beavatni az ízletes étkek elkészítésének misztériumába. Viszont, ha most érkezik, hát... szegény vámpírt nem fogja a legalkalmasabb állapotban találni.
Erre kéne valami B-tervet kitalálni. Mondjuk elmehetnének sétálni. Na várjunk, esik. Ez kizárva. Mondjuk ez majdhogynem azt is kizárja, hogy Wyn mégiscsak eljöjjön. Szereti a természetet, de miért áztatná el magát fölöslegesen? Nehézkesen sóhajt, ahogy a konyhában tesz-vesz, az üres szobát szomorúan kémlelve, a világ szürkesége belengve, de valami furcsa biztonságérzettel fűszerezve mindent. Emlékek elevenednek meg, ahogy ebben a kis szobában folyik az oktatás. Valami bájos dolog nézni, ahogy egy vámpír oktatja Wynt a főzésre. Éppen itt. Éppen most. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket nem lenne szabad elveszíteni, és...
...vannak itt dolgok, amik szúrják belülről, igen. Mert amikor ezek a főzőórák zajlanak, nem nagyon tud mihez kezdeni. Amikor visszafelé lovagoltak, azt hitte, ott helyben süllyed föld alá, mert nem bírja tovább. Kiabálni akart, őrjöngeni, közölni a lánnyal, hogy soha többé nem akarja látni, vagy... vagy épp az ellenkezője. Na, de egyiket se tette, ami így utólag meggondolva meglehetősen bölcs volt és büszke is magára, hogy féken tartotta magát. Az elején persze könnyű volt, kiüresedett, elbújt és nem is érzett semmit, utána dühöngött csak, belül... most pedig... mintha barátok lennének, jár ide hozzájuk és tanul, de nem úgy, mintha kihasználná őket. Lehetetlen rajta kiigazodni.
Mélysötét gondolataiban úszva tétován tántorog vissza Minához, aki térdét felhúzva, annak támasztva böngész egy holdmágiáról szóló könyvet. Talán kicsit túl sokáig álldogál az ajtóban és bámulja, mert a nő lassan felpillant rá. - Hm?
- Csak... gondolkoztam.
- Min?
Egyszerű kérdés. Legnehezebb válasz. - Hát... például... azon, hogy... hogy fogsz te most főzni, hogyha... mármint.. ez önző dolog. Valami módot kéne találnom, hogy segítsek. Tudom, sajnálom, de bármit próbáltam eddig, nem használt. - tereli el a témát. De tényleg. Az összes kencét, amijük akadt, kipróbálta, egyik sem enyhítette a szúró, viszkető érzést. Az idő biztos segít, de annyit nem fognak tudni várni....
- Nem azon gondolkodtál, hogy nem tudsz segíteni rajtam - Azok a szúrós szemek. Bele akarnak látni a lelkébe. Pedig még ő sem biztos benne, hogy az egy biztonságos terep... sőt. Hogy min gondolkodtam? - arca akaratlanul is elkezd vörösödni. Ami automatikusan vonzza maga után a következőket a láncolatban. Szilvaarc. Méregszemű. Kikérem magamnak, ez úgy hangzik, mintha mérgesek lennének a szemeim. Néztem én valaha bárkire haragosan...?
Nos, megtette, de Wynre semmiképp. Nem, nem haragosan nézett... üresen nézett...
Kopogás.
Damien hatalmasat sóhajt.
- Na ne mondd komolyan... Megidézted?!... De... de.. így tényleg nem tudok főzni... sőt, még magyarázni se... mert csakis arra tudok gondolni, hogy... fááj... - Kezeibe temeti az arcát. Hihetetlen, egy Nachtraben vámpír, legyőzve a természet által. Egy apró, pici növényke által. Vagy mégis valami rovar volt?
Nyugtató kezeket érez a vállán. Széjjelebb húzza ujjait, hogy kilásson mögöttük, egy mosolygó sötét arc fogadja lombzöld szemekkel. - Ne aggódj, még nem is biztos, hogy ő az. De ha mégis, megmagyarázom. Hátha tud segíteni neked. Nem kell mindig főzni.
A hangnem némileg megnyugtatja. Segítség. Az most jól jönne. Bár... benne is furcsa, kihúzatlan tüskeként él még a legelső találkozás emléke. De a kis... azazhogy lány egészen ügyes, és láthatóan lelkesen akarja magába szívni a tudást, mindent, amit értékesnek talál. Elképesztően elhivatott. - Megyek, ajtót nyitok... - fordul sarkon a sötét tünde azzal a félig reménnyel, félig félelemmel, hogy nem a várt vendégük az.
De ő az.
Ösztönös mosoly terül szét az arcán, ahogy ajtót nyit, majd gyorsan észbe kap. - Te jó ég... alaposan eláztál. Gyere be gyorsan - lép félre, természetesen az ajtóból, majd ha Wyn beljebb jött, bezárja azt. Megint úgy állt ott a lány, mintha nem is lenne semmi gond, és egyáltalán nem fenyegetné súlyos megfázás; határozottan és megkérdőjelezhetetlenül. Zavart érez belül, lelke, mint egy pocsolya, amiben folyamatosan ugrálnak, újra meg újra felkavarva az iszapot. Mélyére akar ásni, hogy rájöjjön, mi is történik valójában, vagy mi fog.
- Át kell venned valami szárazat. - jelenti ki egyáltalán nem parancsoló jelleggel, majd kezei tétován felső ruházata második rétegének gombjaihoz nyúlnak, eltávolítják azt róla, így láthatóvá válik az alatta lévő sötétkék szövetréteg. Mindössze átnyújtja Wynnek, rendelkezzék vele, ahogy óhajt, hisz még az is lehet, hogy az arcába lesz visszavágva az egész.
- Ne haragudj, de Mina most eléggé... kellemetlen állapotban van. - Ez félreérthető. A végén még női dolgokra fog gondolni. És úgyis el kell árulnom... - Valószínűleg belelépett valamibe az erdőben... Mina, bemehetünk?
- Gyertek csak... - felel lemondó, de hálás sóhajjal a vámpír. Összecsukja a könyvet, leteszi maga mellé, majd nyüsszenve rááll két lábára, rosszallóan pislogva alsó lábszárára. - Szia, Wyn. Bocsáss meg, de buta voltam, és csizma nélkül indultam el az erdőbe... és nem az eső volt a legnagyobb bajom... - mutat lábaira, enyhén felhúzva szoknyáját - piros pöttyök éktelenkednek rajta.

Wynnesa - aki nem szereti így használni a nevét - nem viszi túlzásba a kommunikációt, szokás szerint. Ez persze nem is baj, hisz rendhagyó módon az ellenkezést sem, ami pedig a szokása. Ez kezdetnek nem rossz. Az inggel egyelőre nem tesz mást, pusztán maga előtt cipelni, mintha csak egy büdös zokni lenne, és Damien kissé fél is attól, hogy végül udvariasan vissza lesz szolgáltatva neki...
Egy ronggyal gyorsan eltünteti a vizes-sáros nyomokat, melyeket az apró talpak hagytak. Valóban, mintha egy gyermek lábnyomai lennének. Mindezek után félszegen követi őket a szobába, kissé aggódva, mi fog történni. Nem kezdhette azzal, hogy segítséget kér Wyntől, hiszen az már a kihasználás kategóriájába esne, ha azon nyomban, amint amaz belép az ajtón, azzal fogadná, hogy "De jó, hogy itt vagy, éppen van egy megoldandó helyzetünk".
Úgy látszik viszont, erre nincs szükség, hiszen amint Wyn felismeri a helyzetet, és pont, mint egy orvos, azonnal neki is lát megoldani azt. Kérdések nélkül.
- Én is örülök. Nagyon. Főleg azért, mert némileg reménykedem abban, hogy tudsz ezzel az izével valamit kezdeni, és ezzel most nem gonosz akarok lenni, tudom, hogy buta voltam, de nagyon, nagyon hálás leszek érte, bár fogalmam sincs még, mivel fogom viszonozni, de majd kitalálok valamit... Megtaníthatlak néhány varázslatra, vagy a fene se tudja. - Vajon a druidák boldogulnának olyasmikkel, mint az utánzás vagy egyéb hasonló illúziómágiák? Végül is mért ne? Furcsa lenne, ha tényleg képes lenne átadni valamiképpen a tudást. De ahhoz először normálisan kellene éreznie magát.
Rögtön parancs, avagy inkább afféle kérés érkezik irányába, úgy érzi magát, mintha valamiféle ispotályban lenne. Most a saját otthona változik azzá. Damien pedig utasítást kap, hogy hozzon vizet. Víz. Valamiért mindig ez kell először az orvosoknak. Víz. Nyilván, tisztítani fontos, de vajon mindenhez elég a sima tiszta víz? Nincs valami anyag, ami sokkal jobban fertőtlenít és eltávolítja a szennyeződéseket?... Keveset konzultált Rotmantelekkel, állapítja meg. Bár ezt valószínűleg bármelyik, az orvostudományhoz akármennyire is konyító személy elárulhatná, a Rotmantelek sokkal durvább és mélyebbre ható szinten tudják elemezni az emberi és jóformán bármilyen másmilyen testet... Remélhetőleg ilyesmire nem lesz szükség. Csak nem kell műtét egy ilyen miatt. Ez csak egy növény volt... csak egy növény... A fenébe is, nem farkas támadta meg vagy ilyesmi.
- Persze, hozom. De Wyn... ha megfázol, akkor már két lányt kell ápolni ebben a házban - ereszt meg egy halvány mosolyt, ahogy megindul a bejárat felé, ahol is ott fekszik az a rongy, amellyel feltörölte a padlót. Valószínűleg túl koszos egy olyan feladathoz, amelyben bőrrel kell érintkezni. Bár nem teljesen biztos benne, milyen szerepre kell az a rongy, de több is van még ott, ahonnan ez jött, úgyhogy három majdnem ugyanolyan kinézésű, de még tiszta darabkát nyalábol föl és caplat vele a konyhába, ahol is megragad egy dázsa vizet - belemártja az ujját, elég hideg lesz -, majd vissza a szobába. Közben gondolkozik, hogy a lány vajon miért akadt el a neve kimondásakor. Mé...? Ez semmi esetre sem hozható hasonlóságba a nevem bármely részével. Mélységi? Ugyan, ez elég durva szitokszó lenne. Mé...retes élőlény? A hórihorgas rövidebb. Vagy az óriás, vagy valami. El ne felejtse megkérdezni tőle. Bár valószínűleg erre is hasonló lesz a válasz, mint arra, hogy miért ücsörgött azon a fán.
- Mitől lesznek hólyagok egy... növénytől?! - kérdi enyhe felháborodással, szégyennel vegyes aggodalommal nézve lefelé a vizsgálatba vett saját lábára a vámpír. Most biztos jól megszemlélik a lábát. Vajon mit gondolhat? Elég erős, izmos, formás, vagy nem is érdekli az ilyesmi, csak és kizárólag a sérülést látja rajta, illetve ezeket a hólyagokat? Kihasználja-e a lány a lehetőséget, hogy megnézze magának és összehasonlítsa az alkatát a sajátjával, vagy egyszerűen csak megállapításokat tegyen róla magában? Zavarbaejtő gondolatok. Próbál nem azon aggódni, hogy néz ki. A hólyagokkal így is, úgy is rondán. A másik érdekes dolog pedig, hogy valaki ilyen közel van hozzá. Ritkán esik ez meg idegeneknél. Régen látott orvos, az biztos - állapítja meg.
- Hogy lehet a természet ilyen... kegyetlen? Na most ezzel nem bántani akarom, vagy ilyesmi, csak... egy könnyed esti sétára indul valaki, és körülbelül húszezerféle baja eshet, és ebbe nem számoltuk bele a ragadozókat, banditákat, útonállókat vagy egyéb kétlábú, értelmes fajt. Vagy értelmetlent. Csak a növények. Csalán, tüskék, bozót, rád tekeredik, megfojt, nem látsz benne, elsüllyedsz, szétszurkál - sorolja, mint ártatlan áldozat. Nyilván tudja, miért van ez, de a racionális okok nem vigasztalják, mg a növény túlélési vágya sem, amikor a bőrét legszívesebben mind leszakítaná magáról. Mindössze azért, mert hozzáért valamihez. Ennyire nem viselni az érintést...
- Borogatás? Remélem, nem engem kell felborítani. - Nem tudta kihagyni.
Az ingre ránézve első pillantásra eszébe jut, hogy ahhoz a lényhez tartozik, aki jelenleg épp az ajtóban álldogál diszkréten. Bejött volna, de látva az adott jelenetet nem tartotta a legbölcsebbnek. Damien inge Wynen. Az vicces lesz, gondolja, hisz a lány körülbelül háromszor beleférne. Szélességben. Magasságban csak vagy kétszer... Próbálja mélyre eltuszkolni magában ezeket a gondolatokat, mert gonosznak érződnek...
- Nos... ha Damien lesz szíves bezárni az ajtót... és nem zavar, hogy itt vagyok, akkor akár itt is. De ha akarod, becsukom a szemem meg ilyesmi - közli enyhén pirulva, Damien pedig Wyn háta mögött ismét szilvaszerű színre vált, és magához sem annyira illő szótlansággal szép halkan becsukja az ajtót. Hátát nekiveti. Hm. Van kulcslyuk. Nem baj. Legyen csak. Ez már lassan mindenen túlmegy, több a soknál. Arról viszont fogalma sincs, mihez fog kezdeni, amíg a kezelés zajlik, így egyelőre csak vár és bámulja maga előtt a házbelsőt, elmerülve gondolataiban...
- Egyébként köszönöm, hogy segítesz. Még meg se kértünk. Ha már nem fogok csak arra gondolni, hogy bőrtelenítsem magam, akkor persze folytathatjuk az órákat. Mármint... ez a cucc nem fertőző... gondolom... tehát nem hagyta bennem semmijét az a növény, remélhetőleg? - Most már biztos nyilvánvaló, mennyire keveset tud a növények ártalmas hatásairól. De biztosan nem, hiszen akkor lehetetlen lenne gyógyítani.

Engedelmesen, mint egy jó tanuló, hallgatja a lányt abban a tudatban, és bizalomban, hogy az többet tud a helyzetéről, mint saját maga. Ez bizonyossá is lesz. Az motoszkál benne, hogy gyerekkorában olvasott ő erről a borzalomról. A név is, a hangzása is a gyerekkort idézi, de azt hitte, az csupán valami eltúlzott vicc, hogy nem hat rögtön, hanem csak pár óra múlva kezd el viszketni, és nem is lehet tudni, hogy mitől. Meg aztán valahogy azt hitte, hogy az ilyen dolgok csak parasztemberkéket támadnak meg, egy kastélyban élő vámpírúrhölgynek ez csupán mendemonda, az, hogy esetleg őhozzá is hozzáérjen ilyen földi ártalom, á, az lehetetlen. Ennek lehetett is valóságalapja, míg a kastély közelében élt, ez viszont rég megváltozott, így kész csoda, hogy eddig megúszta... bár tüskék már bántalmazták, a csalánokat sem túlságosan szíveli, de eddig ez a legkegyetlenebb nyavalya, ami megtámadta hamvas kis bőrét.
- Nézzenek oda. Azt hitte, bántani akarom. Buta növény. Erre ő bánt engem. Pedig nem is vagyok állat, hogy megegyem... - Nem hagyja figyelmen kívül, hogy nem kapott választ arra, miért is kegyetlen a természet. Nyilván a druida nem ért vele egyet. Egye fene. Csak tűnjenek el a lábáról ezek az izék. - Egyébként Damien mondta, hogy vegyek föl csizmát, de nem volt kedvem... - húzza el a száját, forgatja meg a szemét és mintha még össze is húzná magát, egyre kisebbre, hogy minél inkább elbújjon, még mielőtt azt hallja az ajtón kívülről, hogy Na, megmondtam!
Ám Damiennek esze ágában sincs most a vámpírt kioktatni fegyelemről vagy óvatosságról, ugyanis saját helyzetével van elfoglalva... Rájött ugyanis, hogy a kért dolgokat rendesen a kezében felejtette, így most csak áll félszegen a rongyokkal meg a dézsával, vigyázva, hogy ki ne öntse az egészet. Nem baj, Wyn még úgyis átöltö...
Kopp.
- Wyn, mit csinálsz, mi a baj?! - hallja bentről.
- Minden rendben, lányok?
Hevesen dobog a szíve. Mi történhetett? Valami baj lett Mina lábával? Előmásztak a bogarak a falból? Wyn elesett? Mina véletlenül elkezdett mágiát használni? Mi a fene van?? Bármi jut eszébe, egyiknek sincs semmi értelme, legszívesebben feltépné az ajtót, de... de nem lehet, mert mi van, ha éppen ott találna egy Wynt, a ruhája levétele és az ő inge felvétele között? Akkor... fogalma sincs, hogy élné azt túl.
Minden pillanat egy agónia, amíg nem történik változás, egy remény formálódása és halála. Körmei a tenyerébe vájnak. Aztán éveknek tűnő pillanatok után végre nyílik az ajtó. Hatalmas megkönnyebbüléssel rebben arrébb, aztán rájön, vigyáznia kéne, mert kezében a dézsa. Kissé zilált tekintettel néz az alacsony teremtésre. Most bűntudatosan kéne éreznie magát, amiért olyan félszeg volt, hogy nem rakta le őket hamarabb, ehelyett enyhe sértett önérzet hangzik ki szavaiból.
- Itt állok vele már egy ideje. Bocsáss meg, csak túl korán csuktam be az ajtót. Tessék - nyújtja át és egy pillanatra elgondolkozik, nem túl nehéz-e ez az apró lánynak, a sok víz. - Vagy beviszem és leteszem a szobában, az jó?
Most veszi csak észre, hogy Wyn valóban átöltözött. Az ő inge van rajta. Próbál nem zavartnak tűnni. A lány vagy kétszer, ha nem háromszor beleférne az anyagba, mely így teljesen elrejti vékonyka alakját. Alsóját meg... úgy tűnik, egyszerűen csak levetette. Damien képtelen megállni egy mosolyt. Ezek után meg már muszáj mondania is valamit... - Teljesen jó lenne neked ruhának is...
Elvörösödik. Pontosabban, lilul. Na, ezért mekkora fejleharapást fog kapni... hát, most már mindegy.
Mina kissé kellemetlenül üldögél az ágy szélén. A lába még mindig viszket, ezek ketten meg jól elszórakoznak. Vagy legalábbis egyikük. És mi a fene volt az a botos történet? Valami látomásféle? Nem gondolta, hogy a lány ennyire instabil. Nem lesz ez így jó, nem akar tőle félni, egyáltalán nem... Hirtelen megint kissé olyan, mintha idegenek lennének.
Most... mondanom kéne valamit? Fáradt. Nyűgös. Nem akar teher lenni. És most ez a bot. Eh... bárcsak tudná, mi folyik az élőlények fejében...
- Jó, szerintem... főzzünk valamit, az legalább finom és lefoglal... és meg lehet enni.

Legalább olyan nehéz állni ennek a csöppségnek a tekintetét, mint egy vallatóét. Fene tudja, miért. Lehetetlen szinte olvasni benne. Damien már mindenre számít, konkrétan arra is, hogy azok a vékony karok fogják, megragadják a dézsát és az egész tartalmát a feje tetejére hajítják. Na persze azon tényleg meglepődne. Talán paranoiás, és túlságosan sokszor képzel ilyeneket, pedig Wyn nem is igazán tett semmi agresszívat azóta, mióta...
Hm. Nos, igen. Azóta. De erre most nem akar gondolni, hisz a jelenlegi helyzeten is sok az elemeznivaló... Szótlanság. Ez eddig nem új. Várjunk csak. Csak nem valamiféle elváltozást lát azon a teljesen hófehér arcon? Zavart? Zavart?! Wynnesa Fawn Isabel... Silvernight akárkicsoda képes zavart érezni, sőt, azt ki is mutatni? Ezért a pillanatért már megérte ma felkelni. Na azt nem mondja, hogy még Mina úgymond sérülése is megérte...
Ez a hangvétel. Nem érti. Valami változott. Megint mintha megtört volna kissé, egy pillanatra világlott ki egy apró gyengeségnek nevezhető kis szikra, de nem, Wyn ezt hogyan is tudná elviselni... Mosolyog. Akkor olyan rossz nem lehet a helyzet. Kipirult és mosolyog. Most egészen hasonlít Min... várjunk. Ezt a gondolatot talán nem kéne szabadjára engedni.
Nagy levegőt kezd el venni, de Wyn szavai nyomán abbamarad a folyamat. Pislog kettőt. - Hogy... tessék? - Fejében megindul a forgatókönyv. "Áh. Persze, hogyne, természetesen, úrnőm, ahogy óhajtod, bármi a tiéd, amit csak szeretnél!" De... nem... nem! Ezt most komolyan kimondta? Kisajátítja a ruháját? Mi a fene ütött ebbe a lányba?
Nem tud mást tenni, csak kikerekíteni szemeit és őszinte értetlenséggel, na meg enyhe humorral nézni ki belőlük. Újra meg újra meg tudják lepni.
Wyn visszatér "munkájához", amiért Mina nagyon hálás, bár... értetlen. A hirtelen jött vidámságot sem érti. Na meg szoknia kell Wyn látványát a sötét tünde felsőjében. Végül is tényleg úgy fest rajta, mint egy ruha. Egy hálóing. Egy nagyon kinőtt ruha, mint valamiféle nagytestvéré...
- Figyelj, Wyn... Van egy-két kinőtt ruhafélém nekem is. Nagyon szépek. Azok közül esetleg nem akarsz válogatni?
Kezdi kirekesztettnek érezni magát. Nem igaz, hogy a háztartásból csak a férfitagnak a ruháit vegye már kölcsön... vagy nem kölcsön, ki tudja, de akkor is! Az egy férfi felsőruházat, az ő gyönyörű színes szövetkölteményei meg még említést se kapjanak? Ez igazán nem volna igazságos.
Damien erre inkább nem mond semmit, csak áll, néz, és próbálja feldolgozni az információkat...
- Nem szükséges semmi... cserébe. Mármint... egyébként hálás lennék, mert tényleg elég keveset tudok a növényekről. Az meg mindig jól jön. Ha más nem, túlélem könnyebben. Meg ha elfertőződik valami sebem, megoldom. - Úgy érzi, még mindig jobb, ha beszél, mint ha hagyja elhatalmasodni ezt a nagy adag... Ki tudja, mit. Mi folyik itt? Ezek ketten szervezkednek valamit nélküle?... Nem hagyhatja. Furcsa mód van valami, ami idegesítőbb, mint a viszkető lába. Nem tudja, ennek örüljön-e vagy inkább ne...

Hideg lesz. Na szép. Hát ha hideg lesz, hát hideg lesz, számít ez ? Csak akkor érzed magad biztonságban, ha kritizálhatsz valamit?! Nem érti. Egyszerűen nem érti. Azt viszont érzi, hogy bosszantani kezdi. Megrémül kicsit. Ez az érzés halványan ismerős, ebből nőtte ki magát az a semmi. Amit nem szeretne visszakapni. Még nem teljesen biztos benne, hogy mi volt az, és nem szeretné újra átélni.
Mina közben lelkiekben felkészül, hogy az a fájdalmas valami hozzá fog érni. Nem tudja, hova nézzen, jobbára megkeresi hát Damien többé-kevésbé szoborszerű tekintetét, végül inkább lehunyja a szemét. Mérsékelten szisszen fel, azt skandálva, hogy ez meg fogja gyógyítani, el fog tűnni onnan a csípős fájdalom...
Rájön, hogy a ruhás ötlet rossz volt. De most már mindegy. Jelenleg csak arra tud gondolni, hogy ne ugorjon vagy sikítson fel. - Mondd csak, hogy nem, nyugodtan... - motyogja a fogai közül. - Nem kényszer az, csak egy ötlet volt... - Nyugodtabb, ha beszél, legalább addig se figyel a sebeire. Sebek... A seb legfeljebb a vágásnál kezdődik, ez csak valami kis kellemetlenség. Mégis, ha mondjuk csatatéren lépkedett volna szömörcébe, háát érdekes helyzetben találná magát.
Wyn szavaira pislog párat. - Mindhármunknak? Hm? Hogy érted? Be akarsz költözni?
Damiennek ha lett volna víz vagy akármi a szájában, biztos kiköpi.
- De mondom, hogy nem mind ér a földig. ...Na jó, ha rajtad vannak, akkor talán. De lehet szabni rajtuk. Átalakítani. Nem bánom. - Nem adja fel egykönnyen. Na nem mintha ragaszkodna a dologhoz, de azért az érveket nem fogja nem elsütögetni...
Méregszemtől fejmosást? Kinek van itt mérges szeme? - Őőő... gondolom, Damienre gondolsz? Figyelj, a legnagyobb probléma az, hogy halálra viszket a lábam, a fejmosás ellenben nem érződik - nevet halkan. - A fizikai fájdalom erősebb, mint a lelki, ezt... olvastam valahol. Vagy hallottam? Nem is tudom. De azért annyira nem harapta le a fejem...
- Én csak nem akarom, hogy bárki is rosszul érezze magát - közli felemelt kezekkel, mintegy védekezőleg. A self valóban elég ideges volt, főleg azért, mert nem tudott megoldást a bajra, hiába próbálkozott, és ha nem tud megvédeni valakit, azt nehezen viseli....
- Na de mi az a minimális tudás? Van valami védőkrém? Vagy csak ne caplassak összevissza és kerüljek el bizonyos növényeket?... A csalánt már megy. Némelyiket. Elég feltűnőek.

Más vagy? Nem tudja ezt mire vélni. Mindenesetre ilyen fokú őszinteséget ritkán tapasztalni. Vajon mi válthatta ki? Mitől fél ennyire ez a lány? Talán pont attól. Attól, hogy őszinte. Furcsa hallani, mintha ez a hang nem is hozzá tartozna. Damien fél, hogy pillanatok alatt újjáépíti azt a falat majd magában, ami mintha egy picike résnyi törést szenvedett volna most, s ezen belátást nyerhettek az igazi lényébe. Remélhetőleg ez az igazi.
És erre elküldi ismét rongyokért.
Na azt már nem. Nem lehet csak így annyiban hagyni. - Wyn... Persze, tudnék. De ha valami... ha valami zavar, mondd nyugodtan. - Őt. Őt zavarja. Öröm és kacagás. Az én ruhám van rajta, a felsőm, semmi más, és még őt zavarná valami...
Mina meglepetten fogadja saját becenevét. El is pirul kissé, de sokkal inkább a büszkeségtől, mint a zavartól. - Óh. Ez szépen hangzik. Köszönöm - mosolyodik el. - De ő miért méreg? Emlékszel bármikor is, amikor csúnyán nézett volna rád? - kérdi cinkosan, majd hirtelen megijed. Talán nem kellett volna emlegetni, talán ez is beindít valami komorságot...
Lázas?
Végül is amilyen vékony, apró és törékeny teste van, még ha nem is ismeri be... és elázott. Nem volt elég gyors az az átöltözés. A ruha kudarcot vallott. Be kellett volna vinni valami törülközőt is, vagy tüzet csinálni vagy akármit...
- Én bolond.
- Neem nem, semmi gond, biztos tudunk valami főzetet csinálni, ami meggyógyít! Forró teát. Mézzel. Meg bújj a takaró alá. de hogy lennél lázas ilyen gyorsan? - sürgölődik idegesen, de inkább izgatottan, hogy van lehetősége szervezni, segítni. Eddig nem tűnt vészesnek a helyzet.
Aztán mintha Wyn sokkot kapott volna. A vámpír tanácstalanul pislog a sötételfre, aki egy feszült márványszoborrá változott, és vívódik, hogy megmozduljon-e, vagy nem... Idegtépő nézni, ahogy fokozatosan elveszíti magát a lány, és közben nem tudni, mégis miért. - Wyn... - szólal meg sokszor egymás után, próbálva felhívni magára a figyelmet. - Wyn... Wyn...
De nincs értelme. Végül amikor az apró teremtés már jóformán összeesik az ágy szélére támaszkodva, felrúg magában mindent és áttöri a saját gátjait. Térdre ereszkedik és körbefonja karjaival a kis testet, mintha csak át akarná adni neki az energiáit, és mintha hirtelen az egész világ sokkal zajosabb és élénkebb lenne, mint amilyen valójában: sötét és szürke. Belül pörög, forog, kavarog és kanyarog, világít.
Hoppá.
Nem teljesen ez volt a terve, és a pulzusa megint kétszerese a normálnak. De még nincs minden veszve. Óvatosan felnyalábolja Wynt, majd mint egy apró, puha, törékeny valamit, végigfekteti az ágyon, Mina mellé, aki csak pislogva figyel, nem tudván eldönteni, hogy sírjon-e, nevessen-e, vagy inkább egyik se, esetleg a kettőt egyszerre. Enyhén elnyílt ajkakkal pislogva bámulja, mi történik, közben reméli, Wynnek tényleg nem esett baja. Mit tettek, mi történt, hogy ilyen... intenzíven reagált? Kezdi tényleg azt hinni, hogy közveszélyes. Lám, ez is a lába miatt van. ha a lába nem lett volna szömörcés, most csak főzögetnének, semmi nem alakult volna így...

Feszült figyelemben várakozik, mint valamiféle várőr, bevetésre kész, s a változás legkisebb jelére is felkészült, hogy reagáljon. A probléma az, hogy nincs haditerv, nincs egy biztos út, amelyet tudja, hogy be kéne járni. Tenni akar valamit, valami olyasmit, ami helyreállít mindent, de ahhoz tudni kéne, mi a probléma. Lassan alsó ajkaiba harap, haragosan, tehetetlenül, ugyanazzal a szétáradó melegséggel, ami úgy tűnik, nem akarja elhagyni.
Mina hatalmas szemeit néha lehunyván pislogásra, szemléli, mi is történik. Sajnos léleklátó képessége még mindig nincs, pedig most aztán kamatoztathatná. Olyan csend telepszik mindenre, ami egyszerre fojtogató és biztonságos, mert tiszta sor, hogy ha megtörne, akkor itt nagyon nagy zűrzavar lenne. Elbújik ebbe a csöndbe, szorosan magára húzza, akár viharban a takarót a kisgyermek. Nagyot nyel. Mintha pár nap, hónap kimaradt volna az életéből, nem érti, mi zajlik. A két tünde között olyasféle összhangot érzékel, aminek a kialakulását nyomon kellett volna, hogy kövesse. Látnia kellett volna, vagy esetleg... megakadályozni? De mindenképpen tudni róla. Magának sem bevallott módon sértve érzi magát és nem tudja, mit tegyen. Mi az, amit nem látott? Mi az, amit nem tud, mi??
Hamarosan ugyanolyan hevesen lélegzik, mint mindenki rajta kívül a szobában. Belemarkol a takaróba, körmei idegesen gyűrik a puha, védelmező és körülölelő anyagot. Percek alatt épül ki benne a harag, amivel nem tud mit kezdeni, sikítani akar és őrjöngeni, de tudja, hogy ha ezek után furcsállva néznének rá, nem tudná megmagyarázni, miért tette, és ez a bizonytalanság még jobban megőrjíti. Elveszik magába, tekintete elködösül és ha valaki belenézne, káosztól terhes ködös labirintust találna.
Damien ránézne, de nem egészen mer... Fél attól, amit látna, és attól, hogy azután nem lenne képes folytatni, amit eltervezett. És hogy mi az? Visszahozni Wynt abba a nyugalmas állapotába, amiben azelőtt volt, mielőtt... nem. Nem, voltaképp nem ez a terve. Nem is megvigasztalni, bár ez már közelebb áll a valósághoz. De nem az eredményre kíváncsi, csak meg akarja tenni. Közel lenni hozzá, nyugtatgatni, érezni, hogy fontos valaki számára és hogy végre, végre jogában áll megvédeni őt valamitől, aminek mivoltával nincs tisztában, de nem is lényeges. Csak... fontosnak. Lenni. Számára.
Tisztában lévén saját önzőségével, de nem törődve vele, közelíti mancsait óvatosan a szinte a transzban lévő lány arcához, hüvelykujjával finoman lesimogatva róla a könnycseppeket. Mechanikusan mozognak az ujjai, szinte kihasználva azt, hogy jelen esetben Wyn nincs olyan helyzetben, hogy ellenkezni vagy tiltakozni tudjon. Talán akit most Wynnek hisz, nem is az igazi, de nem számít, nem adja ezeket a perceket akkor se semmiért, akármi legyen is a következménye.
Wyn hirtelen megmozdul, megindítva egy teljes lavinát és erős szívdobbanást mindkét körülötte lélegzőben. Mina majdnem elugrik ijedtében, aztán csak megilletődve tátog, amikor rájön, hogy őt most lényegében megölelték, rá lettek akaszkodva, hozzábújtak, mint valami... mint valami pici gyerek, mint egy testvér... Nagyokat lélegzik és nem tudván józan ésszel megoldani a helyzetet, jobb híján ösztöneire hagyatkozik és amennyire szabadok a tagjai, magához öleli Wynt. Meglepően konstatálja, hogy tényleg nagyon vékony. És Damien-illatú. Ez kezd kicsit sok lenni neki. Nyel egyet. És gondolkozik. Mi fog történni, ha megtörik ez az álom? Ha mindenki felébred? Persze régen volt már ilyen éber, de mégis olyan, mintha varázslás alatt lenne.
Kell pár pillanat, mire felfogják, hogy Wyn megszólalt, pláne, hogy mit mondott. A helyzet mintha helyreállt volna, egyik pillanatról a másikra. Akár a nyári zápor. Jön, letarol mindent, majd eltűnik és csak apró, csillogó cseppeket hagy maga mögött. Neeem... nem hagyhatja csak úgy itt... ezt...
Milyen ruhák? Eső? Kit érdekel az eső? Bent van az eső, a kinti nem számít, az mindegy...!
Damien vesz előbb erőt magán. - Nem számítanak most a ruhák, Wyn - Kicsit meg kell köszörülnie a torkát. Tessék. Erről ennyit. Tudta, hogy ez lesz, mégis annyira fáj, hogy elveszítette... azt az akármit. Úgyse tarthatott örökké, nyilván. De bezárult a kapu, pedig annyira átsétált volna rajta.
Nem. Vissza kell menni. Vissza fog még menni...
- Pihenj, amennyit csak akarsz. Nem kényszerítünk semmire, elvégre is... vendég vagy. - És beállt a sorba, kész, vége... legszívesebben felképelné magát.
- Valami... rosszat álmodtál? - kérdi óvakodva a vámpír. Persze nem tudja, hogy lehet ennyi idő alatt álmodni, de mintha ő is álmodott volna, pedig végig nyitva voltak a szemei. Megrázza magát.
Damient pedig megint elküldik eszközökért.
- Nem lehetne, hogy egy kicsit csak... - ...ülünk itt és elmagyarázod, mi is volt ez? - Aztán eszébe jut Mina. Nem, tényleg kezelni kell azt a lábat... Fene egye meg az összes nyavalyás edényt meg rongyot meg vizet a világon. - Mindjárt jövök... - sóhajt egy hatalmasat, majd elindul egy edényért.
Minának csak most jut eszébe, hogy tényleg, az ő lába meg viszketett. Most, hogy rágondol, újból nekikezd. De eddig elterelődött róla a figyelem. A "rémálmok" jótékony hatása...
Damien hamarost visszatér egy konyhai, tárolásra alkalmas fémdarabbal a kezében és engedelmesen átnyújtja Wynnek.

A sötételf legszívesebben folyamatosan sóhajtozna. Nehéz visszafognia magát, hogy ne mutatkozzon olyannak, mint amilyet érez épp. Vajon volt joga ehhez? Valóban volt joga azokhoz a könnyekhez, megérinteni az arcát és lefektetni arra az ágyra? Persze nagyon udvariatlan lett volna, ha nem tesz semmit. De ezt is lehet máshogy tenni. Megtette volna biztosan egy orvos is, de érzelmek nélkül, hidegen és logikusan, hiszen ő is csak egy test lett volna neki a többi közül, de Damien nem csak a testét akarta biztonságba helyezni, sőt, főleg nem azt.
Most biztosan vissza fog bújni. És ha esetleg bárki megemlíti ezt az esetet, ki fog csattanni, csúnyán nézni rájuk és keresni valamit, amivel elfoglalhatja magát. Bár az utóbbi időben kevésbé volt agresszív, de a maga elfoglalása még mindig megjelent újra meg újra. Mint mondjuk most...
- Nem te tehetsz az esőről. - próbál olyan finom lenni, amennyire csak képes, holott rákiabálna legszívesebben. "Felejtsd már el a koszt, az esőt, vagy hogy mit csinálsz rosszul, csak látni akarlak végre és tudok rendet rakni a saját házamban..." Azt szeretné, bárcsak bele lehetne látni az agyába anélkül, hogy szavakat kellene kimondania. Most nem bánná, ha belemásznának a fejébe és mintegy jogtalanul olvasnának a legmélyebb érzései között. Sokkal egyszerűbb lenne, mint megtalálni a módot és közölni őket. Vagy pont, hogy nem közölni őket...
Még mindig furcsa Minának, hogy Hollóhajnak hívja. Ez a becenév... nem is, inkább tisztségadás tiszteletet feltételez, regényes és érdekes. De nem bánja. A hajára mindig is büszke volt, és egy pillanatra átfut az agyán, hogy mi van, ha Wyn már erre is irigykedik... Haragudni fog, ha kiderül, hogy a fehérség képes ezt a közönséges sötét hajkoronát irigyelni.
Na jó. Nem közönséges, elég szép hajkorona ez, de no...
"De most ne foglalkozzunk velük többet." Damien gondolatban csikorgatja a fogát. Most kéne visszahúzódónak és megértőnek lennie. De nem fog menni. Így inkább a hiányt választja, nem reagál semmit... azt illetően.
- Mi is örülünk. - jelenti ki, mire rájött, hogy többes számban beszél, ezért kérdőn Minára pillant.
- Örülünk hát! - Titkos büszkeség csap hirtelen le rá. Végül is... engem ölelt meg, nem téged. Jó, ha te ültél volna itt, lehet, hogy téged ölelt meg, de... most engem ölelt meg. Fogalmam sincs, miért, de erre akkor is büszke leszek és kész. Senki se veheti el tőlem! Beteges egy érzés, ami átjárja. Már majdnem elkezdett elképesztő mód haragudni Wynre, amikor ő egyszerűen odabújt hozzá, védtelenül és vigasztalnivalóan.... Meg fog őrülni.
Az állapotára vonatkozó kérdésről először nem tudja, pontosan mit is kéne válaszolni. - Ja, hogy a lábam. Oh, igen. Az utóbbi percekben el is felejtettem, hogy létezik, szóval szerintem jó munkát kellett, hogy végezz - mosolyodik el szélesen. - Éhes? Húha, én is. Mihez van kedved? - kérdi, és izgatott fény villan a szemében. Megint.
Damien csak álldogál mellettük és kezd kissé megnyugodni. Sokat, sokat fog még gondolkodni ezen, most viszont mintha ténylegesen egy... család lennének. Furcsa. Nem így képzelte el Wynt, amikor először látta, pláne annak a napnak a vége után nem. Régóta ne is engedtek be senkit ebbe a házba, azazhogy nem akart bejönni senki.
- Igazán szívesen - nyögi jobb híján, akarna még mondani valamit, de úgyis csak elrontaná vele a dolgokat, úgyhogy ennyiben hagyja.
Mina felpattan, keres két pontot a szoknyáján és összekötözi őket, mintha csak holmi ócska konyhai kötény lenne. Így a térdéig ér le csak, az alatta lévő még kissé viszkető helyeket pedig nem birizgálja.
- Ha valaki rosszul lenne a lábamtól, szóljon, és eldugom, de egyelőre így kényelmesebb - jegyzi meg. - Nagyon jó lesz már ez, az a csoda tényleg meggyógyít... Mehetünk főzőcskézni? - kérdi, és ha beleegyezést tapasztal, elcsattog a konyha irányába.

Mina elképesztő gyorsan tud váltani érzelmei között. Vagyis inkább az érzelmei váltanak, ő pedig érzi őket, és alkalomadtán felerősíti, megéli, ragyog bennük, vagy elbújik előlük. Nem igazán lehet mondani, hogy tudja őket irányítani, esetleg ha már megvannak, akkor kezdeni velük valamit. Így most örül, hogy képes vidám lenni és lelkes, koncentrálni a feladatára, ami egy igencsak áldásos feladat. Sose tekintett rá kötelességként, ha ezt tette volna, a mostani állapotát örömest felhasználhatta volna ürügynek, hogy elhalasszák. De nem, nagyon is szívesen alkot most ennivalót, hogy aztán még nagyobb örömmel tüntesse el üres hasába.
Wyn viszont nem jön utána. Visszapillant válla fölött, hisz ennek valami oka kell, hogy legyen, és annyit lát, hogy Wyn fogja Damien kezét. Jaj, de jó, szuper, fantasztikus. De hát... de hát őt ölelte meg. Akkor már nem is akar főzni? Lehet, hogy egész végig nem is a főzések miatt járt ide?! Mi folyik itt a háttérben? Van valami, amit nagyon nem tud, és ez kezdi bökni a csőrét. Nem mer visszafordulni teljes testével, mert úgy érzi, megtörné azt a valamit, ami ott zajlik, bár hogy az mi, az jó kérdés. Ez a kettő kezdetektől fogva olyan furán viselkedik egymás társaságában. Ami valahogy groteszk, tekintve, hogy egyikük kétszer akkora körülbelül, mint a másik, korban pedig... megtippelni se tudná. Wyn kislánynak tűnik, elsőre, a hangja már más tészta, a viselkedése pedig teljesen összezavar mindent. Egyszer borzasztóan gyerekes és durcás, máskor természettisztelő és komoly, megint máskor pedig elveszett, védendő és... és... itt jönne az a valami, amit keres, de nem talál. És ezt az utóbbi énjét engedi legkevésbé látni. Damien viszont úgy látszik, megtalálta. Lehet, hogy az egész sírás miatta volt?
Elgondolkozik, voltak-e alkalmak, amikor nem hármasban voltak, hanem ők kettesben, de semmi nemigen jut eszébe, leszámítva esetleg néhány percnyi intervallumokat. Mindegy is. Olyasmi érzéssel, mint mikor valaki tudja, jelenleg épp történelmileg jelentős esemény zajlik, hevesen dobogó szívvel bámulja a konyha falát, és próbál azon gondolkozni, miféle hús van itthon.
Damien meg csak néz lefelé "foga tartott" kezeire és a személyre, aki fogja őket. Elméjében újra meg újra ismétlődik saját nevének a kimondása. Nehéz állnia a fehér szemeket, nem tudja, hogy miért. Szinte bármit el tud képzelni, mégis borzasztóan kíváncsi, mi vár rá. Nem hiszi el, hogy ez tényleg megtörténik, ez a Wyn, akit most lát, olyan éles kontrasztba állítható azzal, aki az első találkozásukkor volt, mint Mina haja a szűz hóval. Nem érti, mi történt a lánnyal, az viszont biztos, hogy ennek köze van őhozzá, és ez iszonyat nagy mértékű büszkeségre ad okot...
Nem először fordul elő, hogy nem tudja Wyn megnyilvánulásait értelmezni. Amit a kezével tesz, ez a gesztus, számára biztos jelent valamit, és biztos tudja is, hogy mit. Damiennek mondjuk az is elég, hogy ilyen közelségbe engedte őt, még ha szavakkal nem is képes közölni, hogy mit gondol. De ezt nincs jogom felróni neki, hisz én se...
Nem érti. Kérdően merül el a fehér szemekben. Hogy tud ilyen nyílt tekintettel mégis így elbújni magába? Rejtély. Mint ahogy az is, miért tette azt, amit tett. Forró kezei szinte égetik a bőrét, legszívesebben... megszorítaná azokat a kezeket, vagy fölkapná az egész lányt, valami... éleset. Kontrasztosat. Egyértelműt. Így csak még tovább mosódnak belül az ellentétes és értetlen érzelmek, és valami átviláglik rajtuk, de egyelőre nem tudni, hogy az a fény simogat vagy éget.
Esélyes, hogy mindkettő.
Már megköszönted egyszer. Most még egyszer, csak a kezemet fogva... Ennek jelentősége kell, hogy legyen. Azt viszont nyilván nem gondolta fontosnak - vagy lehetségesnek? -, hogy Mina ne legyen jelen. Furcsa mód zavarja a közelsége. Inkább csak fél, hogy valami baj lesz, szomorú lesz, megsértődik, vagy efféle... Fogalma sincs, hogy lavírozzon a kétféle, egyenlő erővel rángató késztetés között. Általában mindent beszéddel old meg. Most viszont nem talál szavakat, és annyi, de annyi a kimondatlan...
Ahogy várható volt, Wyn rögtön menekül is ezután. Damien lenéz a kezeire, mintha keretbe akarná foglalni a rajtuk levő érintést. Soha többé nem kéne hozzáérnie semmihez, de legalábbis még egy kicsi ideig.
- Olyan nagy dolog, hogy föltettelek egy ágyra?
Valami oknál fogva viccesnek hangzik számára, amit mond, de nem tudja, hogy máshogy önthette volna még szavakba. Megjelenik arcán egy elfojthatatlan mosoly. - Wyn, nem tudom, miért aggódsz, de ha attól félsz, meg fogsz bántani azzal, hogy kedves vagy, akkor szerencsére tévedsz.
Gőze nincs, honnan szedett ennyi értelmes és helytálló kijelentést egy mondatba, de meglehetősen büszke magára. Meg is könnyebbült, hogy képes volt végre megszólalni.
Az étel említésére Mina úgy érzi, ismét van létjogosultsága. Viszont még mindig nem találta ki, mit egyenek.
- Azt hiszeeem, van fácánunk, egy kis birkánk, falubeliektől, valamint jó sok csirkénk. Nem is tudom, hogy van ilyen sok, pedig szinte csak azt esszük... hm... lehet, a bárányt le kéne passzolni valakinek... hacsak, Wyn, szereted a bárányt?

Damien csodálkozva nézi, Wyn mit turkál a zsebe... irányában, ami jelen pillanatban nincs neki. Ez mosolyra készteti. Valamint eszébe juttatja, hogy valóban, Wyn lényegében egy afféle nyári ruhácskának fogta be a felsőjét... Ami tény, hogy nem a legalakkiemelőbb, de azért mégis, szabadon hagyja a lábakat és efféle. A tündelány biztosan nem szégyenlős, és az sem igen érdekelheti, hátha megbotránkoztat valakit a környezetében.
- Ha a nadrágodból szükséges van valamire, nyugodtan menj vissza érte, ez nem egy olyan kötött főzőóra.
- Hát neked biztosan nem kötött - jegyzi meg csípősen Mina - hiszen te nem is főzöl.
- Héé, a múltkor is beszálltam zöldséget pucolni!
- És majdnem az egyik ujjad bánta...
Damien szemforgatva megbillenti a fejét, majd vállat von. Csibészes mosolya leginkább egy kamaszéra emlékeztet. Minának kedve támadna ráugrani morogva, és ha csak maguk lennének, esélyesen meg is tenné, egy adag csikizéshalommal fűszerezve, de Wyn előtt nem nagyon érzi helyét az ilyesminek... Ami kicsit zavarja. Nem szeret korlátozva lenni. Így nagyon várja, hogy nekilássanak a főzésnek, az legalább a saját területe, hol otthon érezheti magát és még valamilyen szinten amolyan vezető beosztásban is lehet. Meg amikor főznek, Wyn az övé. Legalábbis részben, és egy kis időre. Persze talán nem kellene a férfitagot sem kizárni a dologból...
- Akkor hozom is a húst. - azzal ellibben, galoppozva elhagyja a szobát.
Damien pedig legszívesebben szétrágná az alsó ajkait. Ujjával dobol minden keze ügyébe eső felületen, falon, asztalon, pulton...
- Mi rejlik e mögött a szótlanság mögött? - kérdi olyan kedvesen, ahogy csak tudja, próbálván mosolyával elfedni azt, milyen elemi erővel akarná ő azt a bizonyos rejtett dolgot előásni, amivel persze nem érne célt, ezért próbál normálisan viselkedni. Az egyetlen dolog, amivel nem tud mit kezdeni, a megnyilvánulások hiánya. De megint fél. Attól fél, hogy elrontotta. És nagyon nem akarja sokszorosan elrontani...
- Wyn. Biztos jól vagy? Lefekhetsz nyugodtan, ha rosszul érzed magad. Senki nem kötelez semmire, remélem, ezzel tisztában vagy. Ha pedig a vihar az oka... nos, azt sajnos nem tudjuk eltüntetni, de elérhetjük, hogy ne figyelj oda rá. Ha pedig azon aggódsz, hogy hogy jutsz haza... ráér még. Ha ma nem, hát holnap. Ha meg kell magyarázni a dolgot valakinek, vállalom a békebíró szerepét... vagy... villámfogó... hogy kell azt mondani. - Vállat von. Fogalma sincs, honnan ragadt rá ez a lazaság - esélyes, hogy Minától, aki mind ennek, mind ellentétének, az idegeskedésnek a mestere.

Lejjebb húzódik a szemöldöke. Semmi. Persze. Akkor hát a nők közönséges válaszával tisztel meg, Wynnesa? - kérdezné tőle, de valami visszatartja. Noha már szinte csak bebeszéli magának, hogy visszatartja, néha olyan, de olyan szívesen kimondaná ezeket a gondolatokat. De nem szabad, mert ez a pukkancs képes lenne akkor nekiesni, még úgy is, hogy feleolyan magas, mint ő... Ha Mina nem lenne itt most...
Magát is meglepi, mennyi indulat képes felgyűlni benne. Úgy pislant ezekre az indulatokra, mint valamiféle ismeretlen szörnyre lelki valójának perifériáján, amelyek morognak, rángatják virtuális ketrecüket és szét akarják vetni azt az egész világot. Mina soha nem tette ezt vele. A vámpír iszonyatosan idegesítő tud lenni, ez tény. Nem csak a könnyed, általános dolgok miatt, mint például a lassan készülődés, a nyafogás, valamint fajból kifolyólagos eltérések miatt, mint mondjuk a máskori felkelés és lefekvés, másféle ízlés, de amiatt is, mert állandóan képes szorongani. Ugyanakkor azonban valami megtartotta benne az örök vidámságot, ami szinte kiölhetetlen.
És soha, semmi esetre sem lenne képes bántani őt.
Legfeljebb áttételesen, de nem ilyen nyersen és durván. Vajon puhány lett, hogy ennyire a szívére veszi? De nem. Nem venné a szívére akárkitől, ez biztos.
Most meg mi bajod van? A látványomtól is rosszul leszel?
Nem érti, egyszerűen nem érti. De megunta már, hogy a törődő, aggódó, kedves selfet játssza, amit ugyan eddig nem kellett játszania, mert akármennyi visszacsattanás után is őszintén képes volt törődni. De már lassan úgy érzi, hiába törik, nem éri el vele, amit akar. Ami mi is? Tudni... legfőképp.
Ahogy lélegzik, szinte fújtat, mint egy ló. Pedig próbálja kontrollálni, ahogy egyre növekvő vérnyomását és pulzusát is, de kevés sikerrel.
Nem hiszi el.
Már megint az a kéz.
Csak nézi a lány szemeit, szinte kétségbeesetten kérdőn és vádlón. Újra felelevenedik benne az a pillanat, amit nagyon szívesen elfelejtett volna, meg is próbálta, és esélyt adott annak, hogy szépen felülíródjon, és akárcsak egy nyári eső a lángoló mezőt, eloltsa valamely másik, amely sokkal pozitívabb. De nem, valamiért nem olyan irányba alakultak a dolgok. Fogalma sincs, miért? Hol hibázott? Hibázott egyáltalán? Talán ott hibázott, ahol még azt hitte, van értelme ezt csinálnia.
Az mennydörgés mintha csak saját érzéseit tükrözné. Teljesen együttérez most az égiháborúval és meglehetősen kellemes ez. Jóval irritálóbb lenne, ha egy napsütéses napon történnének ilyesmik. Így legalább úgy érezheti, nincs egyedül, még a világ is együttérez vele...
Mina kezei közt egy adag tárolt husival feltűnik ismét a színen, és meglepetten torpan meg, ahogy meglátja az egymással szemben álló két fehérhajút. Bölcsebbnek látja, ha csak áll és néz.
- Nem félsz semmitől. Hogyne. Hányszor hitegetted ezzel magadat? Miért érzed szükségét, hogy újra meg újra kimondd? Mintha valamiben folyton meg akarnánk akadályozni, holott semmi ilyen szándékunk nincs, csak haladnánk, előre, valami felé, ami feltehetően jobb, mint a múlton rágódni. Mert nekem is lenne okom rá, elhiheted. Fogalmam sincs, hogy miért, mi okból és ki miatt haragszol rám, vagy gyűlölsz, vagy akármi, mert azt eléggé valószínűnek tartom, hogy nem tettem semmit azért, hogy ez így legyen. Úgy vélem, nem érdemeltem ki ezt a magatartást. Viszont tényleg kíváncsi lennék, mi a kiváltó oka annak, hogy amiatt, mert megszólalok, a kezed emeled rám.
Meglehetősen büszke magára. Ezidáig sikerült úgy állnia ott, mint egy tömör márványszobor, felszegett fejekkel, már amennyire ez megengedhető valakivel, aki ilyen alacsony hozzá képest. Annyira sem igen akarja megszakítani a szemkontaktust, amíg pislog párat, de ez nyilván muszáj.
Bocsáss meg, Mina - gondolja, hisz szegény lány csak ott ácsorog és figyeli a vihart. A végén még a főzést is elrontotta. Remek. De mégis mit tehetett volna? Vagy belefojtja saját magát is a szótlanságba, vagy játszik egy behódoló, Wyn szabályai szerint élő valakit, aki "jól viselkedik". Ez utóbbi nemigen vezetett volna sehová, leszámítva talán a ki tudja, miféle sorssal rendelkező lány komfortzónáját. De hogy meg nem oldott volna semmit, az szent.
- Gyerekek... ti már megint... veszekedtek? - kérdi félősen, nem annyira lévén beleszokva a szidalmazó anyuka-szerepbe. Na nem mintha annyira anyának érezné magát, de valamit tennie kell... - Ejnye no, az ég azért döröghet, de nekünk nem kell rögtön egymásnak esni. Most mondjátok, hogy nem vagytok éhesek! Úgyse tudjátok.
Damien felsóhajt. - De... tényleg éhes vagyok. - Bárcsak ennyi lenne mind, amit érezne. Hogy éhes. Az olyan kellemes lenne, főleg, mivel ezt a zavaró tényezőt könnyű elmulasztani. Felettébb könnyű.

Minát őszintén meglepi, hogy Wyn minden teketória nélkül válaszol a kérdésére. Nem, mintha lehetett volna tagadni a dolgot, de akkor is. Valószínűbbnek tartotta, hogy csak nézni fog aztán valami hasonlóan impulzívat reagálni. De miért nézi a kezeit? A vámpír végigpillant a fehér kacsókon és nem lát rajtuk semmi rendelleneset. Majd Damien arcát kezdi el fürkészni. Furcsa így látni, kettejük közül általában nem ő szokott az lenni, aki nehezen tudja kordában tartani a... dühét, talán? Félelmét?
Damien pedig csakhogynem kiesik a szemein. Szavakat kap, végre valahára, szavakat, amikkel tudna is kezdeni valamit. Azonban elég sokkolóak azok a szavak. Undorító lény? És ezt így bevallja magának? Sze.... micsoda?!
Egy őrült ötlet fogalmazódik meg a fejében, ahogy beugrik, mit is jelentene, ha a ki nem mondott szó az lenne, melyre először gondolt. Ugyan, teljesen zagyva gondolatai képesek támadni. A pulzusa azonban az egekben ismét, és senki nem fogja lehozni onnan egyhamar. A harag viszont átvált valamiféle megdöbbent értetlenkedésbe. Mintha egy történelmi dolognak lenne szemtanúja. Most.. most kell megragadni valamit, ha azt akarja, hogy átvegye az irányítást a dolgok fölött.
Ahelyett, hogy feltárna magából valamit...
Kilépett a testéből és átvette fölötte az irányítást egy démon, ami mindent lát? Vagy mifene?
Eddig még azt is alig lehetett kiszedni belőle, mi a kedvenc színe! Most pedig... Világít, élénken világít a kapu, mögüle szivárog a fény, de csukódik is be gyorsan. Legalábbis a sötét tünde nagyon fél, hogy túl hamar be fog csukódni és akkor csak kaparhatja a falat ismét. Erre a gondoltra viszont megrezdül a büszkesége... nem fogja ő ezt tenni, nem teheti... jobb ötlet, ha amilyen gyorsan csak tud, szedi a lábait, és ha kell, a kapuba áll be, hogy szétpaszírozza a testét, de akkor is bejut.
- Hát... akkor... ezt felfoghatom úgy, mint egy bocsánatkérést? - kérdi még mindig kicsit eltávolodottan. Közben legszíveebben fejbe vágná magát, hogy mégis miért képes poénkodni, vagy valami ahhoz hasonlatost csinálni most.
- Erősnek érzed magad? - újraéled benne egy lángnyi negatív érzelem, benne megvetéssel vegyes szánalommal vegyes harag. Neki is szüksége lenne arra, hogy erősnek érezze magát, ha normális mondatokat akar fogalmazni... - Nem az tesz erőssé, hogyha ismételgeted. Nem kell bizonyítanod senkinek. Vagyis nem tudom pontosan, mert borzasztóan keveset tudok rólad, de nekünk mindenesetre nem kell, és ha itt vagy, akkor hozzánk kell... nem is kell viszonyulnod... nos, nem hiszem, hogy olyan sok követelményt támasztanánk. Mégis úgy teszel, mintha ez egy játszma lenne, egy szabályrendszerrel. Ha hiszed, ha nem, bármit teszel, nem fogunk megölni érte. Ameddig az nem torkollik... nos... olyasmibe, aminek... nem nagyon látom helyét. - Nyel egyet. Amikor belegondol, az a kicsi kéz mire készült, föld alá süllyedne legszívesebben.
- Persze, Wyn. Nincs, min aggódj. Sőt, ha más akar kötekedni, őt is elintézhetjük.
- Vigyázz, mit mondasz, Mina, ez segítségnek fog tűnni...
- Éés az... olyan szörnyű?
Damien keserűen-vidáman elmosolyodik. - Én ugyan nem bánom....
Nem tudja, hogy tudna túlélni e nélkül a naiva nélkül, az szent.
- Na jó, ti beszélgessetek csak nyugodtan, de én éhes vagyok, úgyhogy elindítom a sülési folyamatát ennek a csodálatos madárhúsnak - motyog, közben rendezkedik, és nemsokára forró tűz helyszínévé válik a helység, a konyha rendeltetésszerűen kezd el funkcionálni és hamarosan a sülő hús szaga is érvényeSülni kezd.
- Komolyan nem tudom, mi váltja ki belőled ezeket a dolgokat. Azt mondod, nem értesz. Mit nem értesz rajtam? Kérdezd Minát, ő nagyjából bármit el tud magyarázni...
- Azt nem, hogy miért szokott úgy lilulni az arcod, mint az enyém... nos, pirosodni...
- Na jó, ez rossz ötlet volt. Lényegtelen. Viszont kérdezhetsz is. Akkor esélyesebben válaszolok bármire, mint ha bántani akarsz.
Idegesen nyalogatja az ajkát. Úgysem tudta volna Mina elől titokban tartani, hogy mi történt, aki láthatóan már így is zavarban van a történtektől. Először amikor pedig történt ilyen, ő is látta. A seb pedig felszakadt és bár úgy tűnik, egyelőre rendeződnek a dolgok, ismét csak kérdések jelentek meg, fájó kérdések és vádak, amelyek megnehezítik a válaszok kutatását..