[Mina&Wyn] - Poison Ivy

Primitívség... hmm.
Ezzel tudtam volna vitatkozni, és bár jól titkoltam - vagyis csak akartam -, eléggé szíven ütött, hogy egy sötételf beszélt így. Vámpíroktól nem voltak ilyesfajta elvárásaim, jóllehet, személyesen Minától viszont igen, tekintve, mennyire törődött a saját állataival. Szóval... igyekeztem kissé megrovóan nézni, bármiféle érzelemtakargatás nélkül, de inkább nem szóltam rá semmit, elvégre Abaddónról meg kerekfülűekről volt szó, nem is egészen az állatok lealacsonyításáról. De akkor is. Hogy mondhattak ilyet pont ők?!
- Ez egy háború. - mondtam végül, rátérve a másik témára inkább - Ha belekeveredünk - márpedig én terveztem, amióta csak összeszedtem magam -, azt kell tennünk, pusztítani, amerre az utunk vezet, különben megsebeznek, megölnek minket. De pusztítás és pusztítás között is van különbség. Hiszem, hogy nem feltétlenül kell ölni egy csatamezőn.
Ugyan Damien már megint úgy gondolta, csak ketten vannak jelen és még előttem válaszolhat a vámpírnak, nem hagyhattam ki, hogy ne tegyem én is hozzá a saját mondandómat. Biztos, hogy nem szólt volna érte. Ha azért nem szólt, mert védőfalnak használtam a vihar ellen  persze valószínűleg erről fogalma sem volt, de akkor is hozzáértem -, hát, aligha emelte volna fel a hangját bármiért is. Meg egyébként sem lett volna rám olyan nagy hatással. Állandóan kiabáltak velem odahaza, ha valamit nem úgy csináltam, ahogy elvárták.
- A békefenntartást elvégzők általában semmit sem tesznek és azonnal elmenekülnek, amint veszélyben forog az életük. Valódi békére törekvőket a hivatalos hellenburgi katonák között keress, Hollóhaj. Vannak közöttük igazán jószívű, értelmes emberek, akiknek értékes az életük és a munkásságuk a Természet szemében. - gondoltam itt főként az általam egyetlen ismert példára, Erhard Strengerre, aki árvaházaknak adakozott és még főzött is a gyermekeknek.
Már megtámaszkodtam volna a padlón, kényelmesen, ismét felvéve a lazaság álcáját, belenyugodva, hogy nem szabadulhatok meg a társalgás terhétől, amikor kétszer is meg kellett gondolnom, mit hallok. És amit hallottam, kísértetiesen emlékeztetett valakire, aki épp ugyanígy önkényesen eldöntötte, mit fog tenni velem, mindössze egy kérdésért. Úgy látszik, ezek a hím sötételfek nagyon zokon vették, ha olyasmit teszek, ami nem nyeri el a tetszésüket. Hát, itt volt az ideje őt is helyre tenni.
Vagyis lett volna, ha nem tesz ezután valami ettől is felháborítóbbat.
Ez meg mégis mi a kettérepedt elégett farönk?!
Néhány pillanatig csak felfelé néztem, fel, fel, egyenesen a sötét tünde zöld szemeibe, olyan gyilkos pillantást lövellve felé, amilyet csak akkor produkáltam, ha valaki nagyon, de nagyon felmérgesített. VOLT választásom, és senki nem vehette el tőlem, főleg nem ilyen hazáján kívül nevelkedő, semmit sem tudó alakok, akik előszeretettel játszanak védelmező pótapát bárkinek, aki eléggé felkelti az érdeklődésüket. És az már valóban több a soknál, hogy azt képzelte, leutánozhatja a viselkedésem, amivel az égvilágon SEMMI BAJ NEM VOLT. Semmi! Annak és akkor mutogattam az érzelmeim, amikor akartam, és legfőképpen, annyit és akkor beszéltem, ahogy azt én akartam. Amit pedig egyáltalán nem akartam, az az, hogy ilyen módon tegyen engem leplezhetetlenül gúny tárgyává. Egy utolsó pillanatot engedélyeztem neki, hogy felfoghassa, nem csak odakint tombol már a vihar, mielőtt idebent is elszabadítottam egyet.
Mialatt még őt néztem, azon gondolkodtam, hogyan vágjak vissza, mi lenne a legfrappánsabb, legcélravezetőbb megoldás, amellyel - ez nagyon fontos volt - egyáltalán nem ártsak Minának. Tehát nyilván nem vághattam hozzá semmit és valószínűleg kiabálnom sem kellett volna, de hát én Wyn Silvernight voltam, meg tudtam oldani rengeteg más, idegesítőbbnél idegesítőbb módon, úgyhogy fogtam magam, felkeltem a padlóról, és azzal a lendülettel felmásztam Hollóhaj mellé az ágyra, kinyújtottam a lábam, s megtámaszkodtam a takarón a tenyeremmel, így, amennyire csak méretem engedte, elfoglaltam az ágy egyik felét, természetesen Minának fenntartva a másikat.
Választás... én megmondtam, hogy van olyanom.
És érzelmeim is voltak, amiket ki akartam fejezni, kezdve például egy óriási mosollyal, mielőtt választ adtam a hegyesfogú leánynak.
- Ezen könnyen lehet segíteni. - kezdtem, mintha az előbb mi sem történt volna - Holnap kezdjük, amint eláll az eső. Összekötjük a hólyagok begyógyításával.
Damiennek természetesen nem óhajtottam válaszolni, rá még mindig csak szótlanul mosolyogtam, remélve, hogy az idegei esküvők utáni vigadalommal ropják odabent a fejében.

A sötét tündék valamelyest ellenállnak a mérgeknek...
De persze hogyan is tudhatta volna ezt, ha alig járt közöttünk? Ami viszont Minát illette, kezdte összekeverni az orvoslással druidaságomat.
- Nem értek a mérgekhez. - szögeztem le, még mielőtt túl sokat látnának belém - Felismerem a veszélyes növények nagy részét, de én sem vagyok alkimista. Ami az ágyat illeti, elszoktam tőle, de valóban nem rossz. - feleltem.
Őt nem állt szándékomban fegyelmezni, a legkisebb mértékben sem.
Hát, Mina, most igazán módosíthatnád a kedves lakótársad szándékait. - dohogtam magamban, szembesülve a ténnyel, hogy úgy tűnt, itt fogok ragadni egy ágyban egész éjszakára, a főzőtanárommal, megfosztva attól a kellemes kis magánytól, amit az jelenthetett volna, ha valóban kényelembe helyezem magam a bejárati ajtó mellett.
Tennem kellett tehát valamit, de gyorsan, még mielőtt Szilvaarc fogja magát és kilép az ajtón. Hmm... úgy tűnt, nem szereti, ha a szeméről beszélnek. Pedig ha nem idegesített volna ennyire, megmondtam volna neki, hogy... hát, nos, S-Z-É-P. Nem tagadom, szívesen lecseréltem volna az enyémeket az övére. Na de így... hát nem kapta meg a kedvesnek minősíthető szavaimat, sőt, mondhatni semmilyen szót nem kapott, viszont újfent vesztésre álltam. Minára pislogtam, pontosabban a hátára, várva, hogy tiltakozik, megmozdul, de aztán inkább én tettem meg helyette. Leugrottam az ágyról, s egyenesen a sötételf elé masíroztam, mielőtt elérte volna az ajtót, miközben szembefordultam vele, és határozott pillantás kíséretében kitartottam a kezem.
- Maradj itt.
Ennyi. Ennyit mondtam csak, aztán átléptem a küszöböt, s már ujjaimmal a kilincsen fordultam ismét meg, elvéve a lehetőséget mindkettejüktől, hogy megállítsanak.
- A kérdésedre a válasz: szeretem a "hideg és durva" fát tudni magam alatt alvás közben. Ez amolyan... druida szokás. - hazudtam, majd Minára tévedt a tekintetem - Ha viszketne a lábad, a bejáratnál leszek. Jó éjszakát és köszönöm a vacsorát.
Azzal becsuktam az ajtót és elindultam jól eltervezett hálóhelyem felé, hogy átadhassam magam a sötétségnek, a vihar hangjainak és az azzal járó belső őrületnek, remélve, hogy valahogy kibírom reggelig.

Tettem egy nagy lépést előre. Gombák és növények. Két olyan fogalom, melyeknek mélyebb bugyrait mostantól kezdve kötelességemnek éreztem megismertetni Wilhelminával. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen én is évek alatt sajátítottam el ezt a tudást, de úgy gondoltam, első körben elég lesz azokról tudnia, amelyek lábon keresztül fejtik ki ártó hatásukat. Elvégre nem várhattam el örökké vigyorgós Méregszemtől, hogy élete minden egyes pillanatában figyeljen a lányra... de nem is tudott volna, ha Mina valóban éjjel tevékenykedett, mint a sötételfek nagy része, és mint ahogy én is szerettem ütemezni a napjaimat. Persze ez mostanság nem volt ilyen egyszerű és legtöbbször nem is esett jól.
Ajtónyitódás zavarta meg gondolatmenetemet. Pedig már éppen ott tartottam, mégsem kellett volna elsiklanom Damien kérdése felett, bár, számomra jelenleg csak áldásos volt, hogy azt gondolta, felvertek, egészen addig, amíg nem arról bizonyosodott meg, hogy őket bámultam, én annyiban hagytam a dolgot. Most mindenesetre megfordultam, nem tudva, mit fogok kapni az iménti teljesítményemért, jóllehet, nem különösebben érdekelt, hiszen csendesen elsétálni még mindig volt lehetőségem.
- Traumatikus tapasztalatom ágyakkal? - ismételtem meg a szókapcsolatot, miközben szobormerev arccal válaszoltam - Nem. Egyszerűen csak nem vettem hasznát egy ilyesfajta bútornak, ha a fák is ki tudták elégíteni a szükségleteimet, arról nem is beszélve, hogy mindenhová cipelnem kellett volna legalább a takarókat.
Ezt úgy mondtam, mintha sohasem tartózkodtam volna otthon, apámnál, ami az utolsó időszakban jócskán jellemezte is időtöltésemet, de azelőtt... nagyon is jól tudtam, milyen voltam, mikor hozzákerültem. Lunasán és anyámon kívül ő volt az egyetlen, akivel hajlandó voltam együtt aludni, de csak azért, mert biztonságot árasztott, és kisgyermekfejjel semmi kivetnivalót nem találtam abban, ahogy nevelt. És nem is találtam volna, ha olyan maradok, mint a nővérem volt, az a jól nevelt, szelíd kislány jellem. Mina rendkívül hasonlított rá. Még a győzködése is, a nézése... biztos voltam benne, hogy ilyen lett volna, ha felnő. Micsoda barátság szövődhetett volna kettejük között! Ő még talán Méregszemet is megértette volna. Még hogy kibír egy éjszakát a padlón! Hát magyarázni, azt tudott, és a legjobban az idegesített, hogy Mina rákontrázása miatt már megint sarokba szorultam. Biztos voltam benne, ha megindulok visszafelé, ezek képesek lesznek letelepedni mellém, valahogy éreztem. Nem értettem, de valamennyire mégis érteni akartam, és hinni, hogy amire gondolok, igaz, és valóban nem lesz a self lánya gyengébb ilyesmiktől.
A következő, velőtrázó hang, égdörgés adta meg az utolsó lendületet, lábaim már vittek is az ágy felé, miközben visszacsuktam az ajtót, ránk, mindhármunkra, megpecsételve ezzel a sorsomat, na meg azzal, amit mondani akartam.
- Senki sem alszik a földön. - mondtam, miközben nyomatékosításként ismét feltelepedtem a fekvőalkalmatosságra - Ebben így kiegyezhetünk?
I can't believe what I'm doing right now...

- Ki hát. - válaszoltam, miközben azon ügyeskedtem, hogy kövessem Mina példáját. Nagyon nem volt ínyemre... nagyon-nagyon nem, olyannyira, hogy az egész úgy idegesített, mintha megint elküldtek volna haza anyámhoz, azzal a címszóval, hogy gyerekeknek nem adnak el alkoholt. Hah! - Dehogynem volt, két olyannal is rendelkeztem, csak éppen egyik lehetőséggel sem akartam élni túl gyakran.
És ezzel lezártnak is tekintettem a témát, olyannyira lezártnak, hogy elnyújtóztam az ágy közepén, mintha mi sem történt volna, aztán  fejemet is letettem a párnára. Nem volt valami kényelmes úgy, hogy enyhén még nedves hajjal kellett ezt kiviteleznem, de mindent meg lehetett oldani: szép, kimért, azaz határozott és durva mozdulattal csaptam ki a tincseimet a fejem fölé és a frufrumat is kipiszkáltam az arcomból. Ezen ritka pillanatokban emlékeztettem saját magam, hogy mégiscsak volt szemöldököm. Igaz, gyér és rendkívül átlátszó, vagyis fehér, de volt, és ha felnéztem, láttam. Bár... igazából kit érdekelt. Engem jelenleg semmi, azon kívül, hogy szigorú pillantást vessek Damien irányába azzal a célzattal, még csak meg se próbáljon leheveredni a padlóra, mert akkor már nem fogok visszafogni magam. El sem hittem, itt játszadozott velem egy cseszett magas sötét tünde, a nyakamat majd' kitörtem, ha rá kellett néznem, és még ő kérdezte, What's your game?
Csak és kizárólag azért nem folytattam tovább ezt a szótlan hadviselést, mert Mina nem érdemelt ilyesmit. Oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam az arcát, bár így is tudtam, hogy kellemetlenül érzi magát, méghozzá olyasmi miatt, amiről nem tehetett. Hogy miért voltam képes ezt ilyen tisztán megérteni? Egy szó: Lunasa.
- Hány éve is alszotok együtt? - kérdeztem, magam sem tudom miért, de mosolyra húzva a szám, miközben Méregszem felé mutattam - Ha ő még ép és egészséges, felesleges aggódnod. Nyugodj meg és pihenj, azzal is csak elősegíted a lábad gyógyulását. Tehát... jó éjszakát.
Azzal becsuktam a szemem, hogy élvezhessem a haldokló gyertyafények játékát a sötétben, és hogy azok segítségével megpróbáljam kizárni azt az átkozott vihart a gondolataimból.


Nem tudtam, alszanak-e, de hallottam a szuszogásukat, szinte éreztem a takaró mozgásából, mikor vesznek levegőt. És az égzengést is hallottam, hogy oszlatta volna fel a felhőket egy szélokádó Abaddón! Nagyon elegem volt, elmondhatatlanul kívántam, bárcsak süket lennék, most az egyszer az életben! De nem... és a vihar csak tombolt, talán még jobban, mint este, vacsora közben. Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, és nem is érdekelt. Igyekeztem a lehető legcsendesebben mozogni, alig venni levegőt, szinte nem is sírni, és legfőképpen nem lehunyni a szemem, azonban a gyertyák már leégtek, és az egész szobában sötétség honolt, egyenes utat engedve mindennek, amit el akartam feledni, és eldobni őket jó messzire, hogy soha nem találjanak rám újra. De hozzám voltak láncolva, súlyosan és szorosan, és már alig bírtam hordozni magammal. Ordítani akartam, teli torokból, hangosan, felszakítva a viharverte erdő jellegzetes csendjét, azonban nem mozdulhattam. Semmi esélyét nem láttam, hogy figyelem- és hálótárs-felkeltés nélkül ki tudnék jutni innen, nem is beszélve...
Nem is beszélve arról, hogy jelenleg egyáltalán nem akartam eltávolodni tőlük.

Na végre átverekedtem magam rajta, igazatok volt tényleg hosszú lett, DE legalább tényleg egy kerek egység. Szép hosszú játék volt, rengeteg mindenról szó esett, bár megmondom őszintén a karakterek hangulatváltozásait nagyon nehezen tudtam követni (mindháromét - bár első sorban Wynét és Damienét, noha kb sejtem mit akartok belőle kihozni). Gyanítom lesz folytatás, kíváncsi vagyok Wyn be tud-e illeszkedni, vagy 3. kerék marad Mina és Damien mellett.
Jár nektek a 100 tp