[Mina&Wyn] - Poison Ivy

Hát te, Szilvaarc.
Nem lepődtem volna meg, ha most is ugyanúgy festett volna, mint amikor találkoztunk, de azért nem ellenőriztem a feltevésemet, tehát nem néztem rá. Helyette inkább Minát vizsgáltam, a tanítvány mindent beivó szemeivel, figyelmesen és mozdulatlanul, mintha még nem láttam volna ugyanezt tízszer, hússzor vagy még többször. Mindegy, annyira tökéletesen akartam megtanulni, amennyire csak tőlem tellett. Már elképzeltem, ahogyan meggyújtom a tábortüzet, elrendezem a körülötte lévő hosszabb leveleket és ágakat, hogy semmibe ne kaphasson bele a láng, aztán nekilátok kevergetni az edényem tartalmát, miután kellő magasságba helyeztem egy egyszerű összetákolt- és kötözött, lehullott ágakból készített, ne túl remekmű-benyomást keltő állványszerű eszköz segítségével. Pislogtam néhányat. A fűszerezés... azt mindig elrontottam, legalább azt, ha az ételt sikerült nem odaégetnem. Még szerencse, hogy ezt a márványbőrű lány csinálta helyettem, így legalább senkinek nem kell majd elrohannia, hogy könnyítsen magán vagy egyéb kifejletek szerinti tevékenységet végezzen el.
Nos igen...
Ez járt annak, aki elfeledkezik róla, mit is csinál éppen, vagyis inkább arról, hogy mi lesz a következménye. De tulajdonképpen nem bántam, hogy Méregszem megkérdezte a dolgot. Úgy gondoltam, ha már figyelmetlen voltam, jobb most túlesni rajta, mint napok, hónapok - vagy talán évek - múlva, amikor sokkal inkább bizalomsértésnek tűnhetne valami ilyesmi titkolása. Na de várjunk, ez most úgy hangzott, mintha később több alkalmat adnék rá, hogy Damien lássa a combomat... Ránéztem a szeletelő sötét kézre, ám még mielőtt feljebb indult volna a tekintetem, valami furcsa, égető és egyszerre fagyosan maró gát, akadály megállított, mintha helytelenítené, hogy látni akarom a sötét tünde hagymaszeleteléstől könnyes, zöld szemeit.
A vacsora illata kínzó késztetést ébresztett bennem, hogy dobjak félre mindent, ragadjak kést-villát, és essek neki, hogy enyhüljön a gyomorfájdalmam, amikor hirtelen, jobban megvizsgálva a helyzetet, rá kellett ébrednem, hogy egyáltalán nem olyasféle érzéssel volt dolgom. Mindenesetre félretettem a kérdéseimet, ismét feljebb húztam az ingemet, hogy Mina is jól láthassa lakótársa kérdésének tárgyát: a lángnyelv alakú, bőrömbe égett sebet.
- El. - néztem rá, aztán a vámpírleányra, valamelyest megpróbálva kevésbé szoborszerű arcot produkálni - Ez egy démon műve. - jelentettem ki közönségesen, érzékeltetve, hogy a legkevésbé sem kell félni ettől a jelzőtől jelen  helyzetben - Aznap este találkoztunk először, amikor belém égette. Hosszú történet... Rémségesen idegesítő személyiség, de nem különösebben kell tartani tőle jobban, mint egy egyszerű embertől.
Keresgettem a szavakat, hogyan fejezhetném ki elegánsabban a dolgokat. Talán most először szégyelltem valaki előtt, hogy részeg voltam, amikor az említett események történtek. Zavaromat... vagy minek nevezhettem volna ezt, úgy mégis, próbáltam az asztal letörölgetésével palástolni, s csak aztán nyeltem egy kisebbet, hogy ne legyen olyan szörnyű szárazság-érzet a torkomban.
- Nos. Nem tudom egészen pontosan, mégis hogyan kivitelezte, mert sikerült leitatnia, de az eset lényegesebb része az, hogy szövetségre léptem vele, miszerint segít nyomozni Azrael kardja után - mivel Azrael után már nem kell ugyebár... Egyszer meg kell kérdeznem, mégis mi a jószagú szárított levendula tette lehetővé azt a növényrengeteget, amit maga köré varázsolt - és az elhunyt ikernővérem gyilkosa után, cserébe pedig halálomkor őt illeti a testem kutatási célokból.
Kimondva egészen érdekesen hangzott. Valahogyan már nem akartam annyira a démon hatalma alá esni, akkor sem, ha eltávozik a lelkem a testemből. Azt... azt akartam, hogy ők, Mina és Damien temessenek el valahol, ahol az anyagi részem visszaolvadhat a Természetbe.
Szörnyű, nem igaz? Mivé váltál?
Nem tudtam, ahogyan azt sem, mégis mit fognak szólni mindehhez vendéglátóim.

Valójában anélkül ücsörögtem ott a széken, hogy egyáltalán megrebbentettem volna a szemem. Corlieva mellett az ilyesmihez hasonlóan érdekes és mondhatni, vicces megszólalások már nem értek váratlanul többnyire, így most sem, és valahogyan Wilhelmina jelleméhez illett is, elvégre szinte örökké vidáman pörgött-forgott a lakásban, még most is, pedig a hólyagok ott vöröslöttek a lábain. Igazán nem értettem, hogyan volt képes palástolni a fájdalmát, pedig évek óta maszk mögött éltem.
- Köszönjük az ételt. - mondtam egészen úgy, mint egy ember, hiszen az imént már elvégeztem a szertartásosabb részét, és most csak, nos... élvezni akartam a társaságom.
Valójában ezúttal csak Mina volt ügyes, elvégre én egész idő alatt azzal voltam elfoglalva, hogy magammal és Damiennel veszekedjek, de nem tettem szóvá, egyrészt, mert láthatóan jobb hangulat kerekedett, bármilyen varázslatot is használt hozzá a vámpírleány, másrészt pedig volt nekem elég beszélnivalóm, most, hogy terítékre került a démon-téma. Na meg persze Azrael. Már tudtam, hogy nem fogom megállni a beszámolóra való késztetést.
- Úgy, hogy nem készítenek, legjobb tudomásom szerint. - válaszoltam, miközben elmerültem a meleg étel semmihez sem fogható érzésében, amikor végigmegy a nyelőcsövemen és szépen lassan enyhíti az odabent keletkezett hasogató ürességet. Máig nem értettem, ugyan hogy képes valami, ami semmi, hasogatni - Csak Corlieva művel ilyesmit, illetve művelt, mert semmilyen másik esetről nem tudok. Nyilván nem tudta, mennyire fogok másnap emlékezni, mert még egy levelet is hagyott.
Nem is emlékszem már, mikor jöttem rá, pontosan mit művelt az a lány éjjelente a temetőben, aztán meg a bázisán, na meg hogy egyáltalán ott tartózkodott akkor, amikor meghagyta nekem, hogy ne keressem, mert nem lesz elérhető. Valahogyan egyszer csak bevont, beavatott a dolgokba, és mire kettőt pislogtam, már Lunasa konzerválódott holttestét vizsgálgatta.
- Semmi köze a nekromanciához. - folytattam, minden egyes másodperccel helyesebbnek érezve, hogy a szám nyitva van és szavak jönnek ki rajta - Tudjátok, mit csinálnak a Neu... vagyis édesmindegy, valamelyik vámpírcsalád, akik rendkívül jók orvoslásban. Corly hasonló dolgokat végez, csak éppen kutatási céljai vannak, de eredményeket is fel tudna mutatni. - gondoltam itt erősen arra a lányra, akinél tulajdonképpen lakott - Tudásdémon, rengeteget olvas, de olyan szertelen, hogy akkor sem lehetne orvos belőle, ha ő lenne az egyetlen egész Veronián, aki értene hozzá. És - néztem Hollóhaj felé - nem tett rám semmiféle átkot, ez csak egy sima, egyszerű jel, bár igazán jó kérdés, miért pont ott van, ahol.
Megálltam egy kicsit a beszéddel, mert véletlenül sem akartam elhűlve elfogyasztani a vacsorámat. Túlságosan nagy kincs volt még mindig, még így is, hogy egyszerűbb dolgokat már képes lettem volna egymagam elkészíteni. És emellett még azon is aggódni kezdtem, vajon egyáltalán beszélhetek-e erről, annak ellenére, hogy ilyen ködösen teszem, jó messzire elkerülve a temetők, hullák és egyebek említését.
- Hogy pontosan mit? - vándorolt a tekintetem ezúttal a sötét tündére, miközben megvontam a vállam - Szerintem még ő sem tudja.
Valóban nem voltak ilyesféle információim. Nem érdekelt, a démon magánügye volt, és az egész boncolás ügytől ódzkodtam azóta, hogy megláttam a kezeit a testvérem kihűlt mellkasán. Hányingerem támadt volna, már csak a megkérdezése közben is.
- Nem érdekel a kard, hogy őszinte legyek. - feleltem komolyan - Ha megtalálom, használni sem akarom, így jogos lenne a kérdés, miért is keresem. A válasz egyszerű: Így előzöm meg, hogy olyasvalaki kezébe kerüljön, akinek fűzfavesszőt sem kellene a kezébe adni, nemhogy egy hatalmas erejű kardot. Van éppen elég őrültség Veronián anélkül is. Tehát ha megtalálom, keresek neki egy gazdát.
És most, hogy ezen is túlestem, jöhetett a jól megérdemelt dicsekvés. Dicsekvés? Igazság szerint nem annak terveztem, és büszke sem voltam arra, hogy találkoztam a mélységivel, hiszen egy találkozás nem olyasmi, amit kiérdemelhetünk. Megtörtént, mint ahogyan az eső is esni kezdett, anélkül, hogy bármi beleszólásom lett volna. Viszont mégis, ahogyan elterveztem, hogy elárulom, olyan... nem is tudom, fontosságot adott a nevemnek. Ám végül egy semleges, majdhogynem a beszédhangomnál is halkabb színt ütöttem meg, amikor elkezdtem, mindenféle fellengzéstől és egyéb undorítóságoktól mentesen. Az végképp nem tett volna erősebbé, ha ilyeneket művelek.
- One of them is sitting in front of you. - mondtam - De nem angyalrom volt, hanem egy elhagyatott torony. Úgy tűnik, máris megmásították a történetet.
Ezt annyiban hagytam, mert egyébként sem akartam róla többet beszélni, főleg így, hogy belegondoltam, talán teljesen másféle megvilágításból ismerik a történetet. Hagytam, hadd meséljék el, ha akarják, közben pedig engedtem, hogy Damien részvétnyilvánítása jóleső melegséggel töltse el a mellkasom.
- Thank you, Poison Eye.
Vagyis engedtem volna, ha nem állt volna meg bennem az ütő azon nyomban, amint felfogtam, mégis miről kezdtek beszélni. Boncolgatni kezdtem a miértjeiket, lehetséges indokaikat, és azt, hogy miért közlik mindezt velem, azok után, amilyen bizalmatlannak mutattam magam, de nem jutottam semmire, egyszerűen semmire, azon kívül, akaratlanul is elmerültem egyfajta furcsa, idegen megnyugvásban. Ők megértettek volna, bármit mondok. Ezt gondoltam. Óvni akartak, úgy, ahogy Lunasa és apám. Hogyan volt ez lehetséges? Hiszen amit egyszer már elveszítettünk, sosem kapjuk vissza.
- Nem... terveztem, hogy megölöm. Ellenkezik a Természet Törvényeivel és nem érnék el vele semmit, de tudni akarom, miért csinálta vagy miért fogadta fel az, aki az egész mögött megbújik.
És az igazat megvallva azt is tudni akartam, amiből most rövid összefoglalót kaptam két - úgy tűnik, - sorstársamtól. Legszívesebben felszólaltam volna, hogy nem érdekel, akkor is keresni fogok, amikor rádöbbentem, mennyire nem illik ide ez. Mennyire nem helyénvaló, ahogy eddig is viselkedtem. És egyébként is, jóformán nem is kerestem semmit, csak hébe-hóba megszagoltam egy-két fegyvert, aztán összehasonlítottam őket valamivel, esetleg erre-arra járva ráhúztam a gyilkos gyanúját valakire, akire nem kellett volna, mint például Damien Nightwind. Belegondolni is szörnyű volt, miken mehetett keresztül, és ha ezt összekapcsoltam a tündék iránti rémségesen gyatra ismereteivel, az egyenletből egyértelműen megkaptam, hogy nagyjából azt sem tudta, mi fán termett a két erdő. Vagy egy család, legyen az bármily idegesítő is. Mindene, ami volt, Minával kezdődött és vele is ért véget, ez pedig ugyanúgy a vámpírról is elmondható volt. Ráadásul neki a családja végzett a testvérével. Gyalázat.
- Gyalázat! - csúszott ki a számon, de aztán észbe kaptam, s úja kisimult az arcom - De nyilván nem tehettek már semmit, vagy nem lenne értelme. Bölcsek vagytok, legalábbis nálam biztosan jobban, mert még megbocsájtani sem tudok. Fogadjátok részvétemet.

- Nem is zaklat fel különösebben. - válaszoltam, miközben egyre csak az üres tányért néztem - Semmilyen hátrányom nem származik a paktumból ezen a lángnyelven kívül, sőt, mondhatni ő húzta a rövidebbet, mert köteles megvédeni az életem, és mindössze csak a testemet kapja cserébe, majd amikor végem. - fogtam meg a kanalat és tettem vissza a tányérba, hiszen a vacsorámnak is vége volt... legalábbis annak a mennyiségnek, amit eltüntettem - Tény, hogy a fajtánk nem él valami sokáig, de ez akkor is hatalmas ballépés volt a részéről. Ennyi minden, egy ilyen kicsi testért. De hát a tudásdémonok őrültek tudnak lenni.
De még mennyire, hogy azok tudtak lenni. Legalábbis az az egy. És ha már itt tartottunk, hogy vámpírok meg démonok, igazán rávehettem volna már magam, hogy tanuljam meg a neveiket. Ettől függetlenül egyelőre nem állt szándékomban még gondolkodni sem ilyesmiről, főleg, hogy helyette szórakozhattam az overprotective Damienen, sőt, mi több, el is képzeltem, hogy a halálom napján felkeresi Corlyt és rosszallóan néz rá, amint valami gyanúsat lát készülőben. Ki tudja, talán még össze is szólalkoztak volna.
Vajon milyen lehet Corly mérgesen?
Damienről már volt egy kis fogalmam. El tudtam volna képzelni, hogy sötét, mogorva arccal rám néz, aztán megragadja a karomat és sóhajtva egyszerűen arrébbrak, mert képtelen ártani nekem. Fogalmam sem volt róla, mégis miért voltam erről ennyire meggyőződve, egyszerűen csak így láttam, és kész. De ami azt illeti, Mináról sem mondtam volna el, hogy nekem esne. Talán, ha komolyan ártanék Szilvaarcúnak...
- Hát, nem tudom, de nem mindegyikből. - feleltem - Egyből biztosan nem. Ő volt velem, amikor Azrael felbukkant, Herr Dieter. Azon sem lepődnék meg, ha kiderült volna róla, hogy valamiféle renegát, mint te, Mina.
Enyhén elmosolyodtam ezen a kíváncsiságon. Jóllehet, előtte fel akartam állni, hogy tegyek még magam elé egy kis ételt, de aztán elvetettem a dolgot. Ha már eddig kibírtam, jó lesz azután is, amint mindent megbeszéltünk. Különben is, átkozottul élveztem ezt az egészet, és nem akartam, hogy vége legyen, még az étel kedvéért sem. Az egyetlen, ami időről időre idegesített, az odakint tomboló vihar beszűrődő zajainak összessége volt.
- Emberi alakban volt. - kezdtem - Sötét haj, sötételfekre egyáltalán nem jellemző lila színű szemek, szakadt ruházat. Ha lefelé néz, koldusnak is tűnhetett volna, csakhogy mindenfelé furcsa fekete szálak lengedeztek körülötte és olyan növényeket növesztett maga köré, hogy azt hittem, ott ásom el egyenest eddigi druidatanulmányaimat.
Hogy mit mondott? Nos, visszaemlékezve nem tért azonnal a lényegre, sőt, egyenesen elvárta, hogy meggyőzzük, ő maga kicsoda, vagy valami hasonló, de nem hibáztattam érte. Bárki kiadhatta volna magát Esroniel küldöttjeinek, és tekintve, hogy "gyenge" volt, valószínűleg nem érezte magát biztonságban. Egy mélységi. Csupa halandók között.
- Hogy aludjunk. - közöltem kis gondolkodás után, aztán egy végtelennek tűnő másodpercig visszatartottam a lélegzetem, és... és kirobbant belőlem a nevetés - Azt mondta, nem tudja, hol van a kardja. Azt is tudta, hogy északiak vannak odakint. Nem olyannak tűnt, mint azok a "szokásos" mélységiek.
Segíteni? A kardot? Nem tudtam, örüljek, hogy tálcán kínálja magát két szövetséges, avagy mérges legyek magamra, amiért bizonyárra csalódást okoztam két barátnak... vagy leendő barátnak, már ha ez egyáltalán lehetséges. És egyáltalán mik is voltak azok a barátok? Mina szavaira felkaptam a fejem.
- Nehéz lehet ellent mondani a családodnak, ha nem akarod, amit ők. Akárhogyan is bánjanak veled, részben még mindig hozzájuk tartozol. Bátor vagy, hogy eljöttél és itt élsz, főleg, hogy ezek szerint akkor még Damien sem volt veled.
Nos igen. Wilhelmina jellemét tekintve biztos voltam benne, hogy van egyfajta kiállása, amivel talán még kétajtós szekrény méretű férfiakat is képes lenne elgondolkodásra késztetni, ámde akkor is szörnyű teher lehetett a lelkének mindaz, amin keresztülment. És őt még a múlt is folyton kísértette, legalább levelek formájában. Damien őrültségének említése szakított ki elmém fogságából, amivel egy időben valami összerándult a mellkasomban. Valamiért nem akartam, hogy bármiféle őrültséget is elkövessen, akár a múltban, akár most, akár a jövőben. Idegen érzés volt, kifordított és nem értettem, honnan eredt. Először rendkívül mérges voltam rá, már a számat is nyitottam, hogy szóljak, micsoda butaságot akart elkövetni, amikor rá kellett döbbennem, hogy ehhez semmi jogom. Ennek ellenére nem érdekelt.
- Nem lett volna helyes. Ezzel nem azt mondom, nincsenek bérgyilkosok, akiknek egy kerekük sem hiányzik. - bár Crispinnél ez eleinte kérdéses volt... csak eleinte - Mindenesetre csak annyit tudok ehhez hozzáfűzni, hogy bármibe is kezdesz, ha olyan maradsz, akit képes leszek tündeszámba venni, nem érdekes, mivel foglalkozol. Ez rád is vonatkozik, Mina. Ha kiderülne, hogy kultista vagy, legyintenék és felcsapnám a receptkönyvet.
Apropó receptek és ételek... a gyomrom még mindig nyugtalankodott, és bár restelltem volna megszakítani azt a valamit, ami fátyolként, nem is, ködként beterített minket, már nem bírtam tovább.
- Ha nincs ellenetekre, még vennék magamhoz abból. - mutattam a fazékra a hüvelykujjammal.

Hevesen megráztam a fejem.
- Nem, dehogyis. Őt nem lehet kibírni néhány óránál tovább, de szerencsére észvesztően prűd, így mindig találok valami módot, hogy elzavarjam, amikor elegem lesz belőle.
Szerencsétlen vámpír úgy festett, mint aki azon gondolkodik, valóban egy kémet hoztam volna-e a házuk közelébe. A biztonság kedvéért még le is intettem, aztán afféle mosolyra húztam a szám szélét. Láttam, hogy inkább viccre veszi a figurát, azonban ezúttal igyekeztem elejét venni a bajnak. Az a légkör, az a mindent magába foglaló, megfoghatatlan, mégis csodálatosan érezhető fátyol még mindig ott lebegett felettünk, és a világért sem akartam, hogy eltűnjön. Nem néztem, mit teszek, nem is éreztem szükségét, és amióta ez tartott, alig kellett küzdenem a dührohamaimmal. Kellemesen elfojtó volt, valóságos megkönnyebbülés.
Ilyen hát nyugodtnak lenni?
Damien tekintetétől egyszerűen nem voltam képes elszabadulni. Odaszögezett a székemhez, és egy pillanatig még ahhoz sem volt elég erőm, hogy elgondolkodjak rajta, mit is akart ezzel kifejezni. Nem, nyilván nem azt, hogy "Wyn, nőhettél volna egy kicsit nagyobbra is.", inkább valami olyasfélét, hogy "Vigyázz vele, megvan az ok, amiért a te tested kell neki, s nem másé.", hacsak... nagyon úgy festett, hogy abban a nézésben jó adag, legkevésbé sem burkolt védelmezés lapul. Más esetben feldühített volna, hogy megjegyzéseket tesznek arra a kelekótya poszméhre, sőt, mi több, majdhogynem megpróbálnak tőle elválasztani, most azonban, s főleg így, inkább hatott valamiféle oltalmazó, megmentő karnak, amely értem akar nyúlni, hogy mindentől megvédjen.
Wait... what?
Enyhén megráztam a fejem, mielőtt egyéb dolgokat is megpróbáltam volna belelátni ebbe, de még így sem tudtam szabadulni a gondolattól. Vonzott, mint Corlyt a méz, ahelyett, hogy éktelen haragra gerjedtem volna tőle.
- Rátalált. - javítottam ki Minát egy kis idő múlva - Esroniel von Himmelreich küldött minket hozzá. Nem pontosan szövetségeseként emlegette, de a szavaiból úgy éreztem, hogy... barátok vagy mifélék. Tehát mindenféleképpen találkoztak valamikor, legalább egyszer. - folytattam, rádöbbenve, hogy ezen bizony még el sem gondolkodtam egymagamban - Nem tudom, hol tartózkodhatott eddig, de biztosan nem abban a toronyban, mert Abaddón mindent elégetett körülötte. Olyan helyre gondolnék, ahol egyáltalán nem fordulhatott meg senki, sem kétlábú, sem angyalsárkány.
Szép? - kérdeztem magamtól, miközben elhúztam a számat.
Mit jelentett az, hogy szép? Ebben az esetben nyilván nem azt, ahogyan Wilhelmina festett, hanem talán a szép másik fogalmát. Azt kérdezte volna, vonzónak találtam-e a mélységit?
- A sötét bőr az esetem, nehezen tudnám megítélni. - mondtam, mielőtt még túlságosan megvárakoztatnám Minát a válasszal, amikor... amikor eszembe jutott a tény, hogy Damien nem Holdcsókolt, és hogy talán ez a kijelentés nem úgy fog elsülni, ahogyan terveztem.
De már mindegy volt, ennek is, meg Mina testvérének is, akit a tulajdon családja gyilkolt meg. Emlékeztem az időszakra, amikor azt hittem, Lunasával is ez történt. Hogy az öcsémre gyanakodtam, aki akkor még csak kilencéves volt, azonban legalább fele olyan romlott, mint most. A szikla említésére megint csak gondolkodóba estem. Nyilvánvaló hajlandóságot mutattak rá, hogy elvezessenek oda, így hát igyekeztem jelezni a tekintetemmel, hogy támogatom az ötletet.
- Szívesen megnézném, de csak ha rendbe jött a lábad, Mina. - figyelmeztettem - Nem ártana éjszakára is borogatást tenni rá... bár nem tudom, mennyire fogsz talpon lenni ebben a napszakban.
Emberölés...
Csaknem lefordultam a székről, amikor konkrétan, egészen pontosan így került ez szóba, a szó szoros értelmében. Nagyon nem akartam most erre visszaemlékezni, de nem tehettem mást. Az a sok érzelem, a sok támadás, ahogyan repülnek a testrészek és hullanak az állataim...
- Öltem már embert. - hagyta el a számat szárazon és halkan - Ott voltam a tünde-erdei csatában a tűzcsöves északiak ellen. Egy... afféle őstünde, egy thuata készített a kezemre egy jelet, amivel képessé váltam az erdő állatainak irányítására... - komolyan ránéztem Damienre - Vannak dolgok, amiket muszáj elfogadnunk és megértenünk, még ha nem is mindig tartjuk őket helyesnek. Van, amikor nincs választásunk, és még ha neked volt is, azért, aki vagy, elfogadtam volna a döntésedet. Biztosan Mina is ezt feleli, ha megkérded tőle.
Bólintottam, kissé ugyan élettelenül és jócskán megkésve, így, és az elhangzottak tükrében nem tudtam megmondani, mennyi hajlandóság maradt a sötét tündében arra, hogy kiszolgáljon. Nem csodálkoztam volna, ha semennyi.

- Mondhatjuk, hogy az, de megvan a saját utam, amelyen nem mindig van hely a számára. - válaszoltam Hollóhajnak készségesen, kicsit úgy, mintha már évek óta ismertük volna egymást, mindig is így beszélgettünk volna és sohasem történtek volna meg azok az esetek, amikor mérgesen magamba fordultam... vagy éppen a kezem tette ugyanezt Méregszem arcához közeledve.
Nos igen. Esroniel, amennyire beleláttam a dolgokba, igazán kettős megítélésnek örvendett. Észak nyilván nem örült a visszatértének, ám a kettősség alatt a déli eltérő véleményeket értettem róla. Nem voltam tisztában azzal, mégis hogyan vagy miért tűnt el és tettette saját halálát, azonban majdnem meg mertem volna esküdni rá, hogy köze volt Azraelhez vagy a lenyomatokhoz. Vagy mindkettőhöz. Akármit is gondoltak a déliek, én nehezményeztem volna, ha nem tér vissza, főleg, mert elég volt néhány óra ismeretség ahhoz, hogy legfőbb indítékairól megbizonyosodjak: Délt akarta védeni és azokat, akik itt éltek. Ennél nem kellett több ahhoz, hogy élete értékessé váljon a szememben.
Az pedig főként felvillanyozott, hogy asztaltársaságom is osztotta a véleményem iménti szavaik alapján.
- Nem különösebben tudtátok volna, hová kell mennetek. - javítottam ki őket - Majdnem mind véletlenül kereszteztük a zsinatelnök útját, kivéve két hellenburgi katonát, akik célzottan Himmelreich segítségére siettek. Engem például vörös háromszög alakú jelet viselő köpenyes alakok akartak Racz... szóval a mélységijük rabszolgájává tenni.
Ami pedig azt a félresikerült kijelentést illette, az is keresztezett egy utat, mondhatni közvetve, de Méregszem nyelőcsövét, én mégsem tulajdonítottam neki több figyelmet, sőt, még félre is néztem.
A te hibád, hogy magadra veszed.
Aztán jöttek azok a kérdések... Sejtettem, hogy nem menekülhetek előlük, így megpróbáltam felvenni a lehető leglazább és legtermészetesebb pózt, miközben valamelyest megpróbáltam felszegni a fejem. Ekkor láttam meg, hogy Szilvaarc méltán érdemelte ki ezt a második nevet is tőlem. Mit kellett ekkora feneket keríteni annak a mondatnak? Nem ejtettem ki semmi furcsát a számon, éppen olyan célzattal próbáltam elterelni a figyelmet a kérdésről, mintha azt akarták volna megtudakolni tőlem, szeretem-e a körtét. A válasz természetesen az lett volna, hogy I prefer berries, ami teljesen egyenértékű és hasonló kijelentés volt ahhoz, amit tettem. Legalábbis szerintem, de ahogy az mostanában lenni szokott, és csak az imént tűnt fel, Damiennek szokásává vált túlságosan nagy figyelmet szentelni a szavaimnak. Valamilyen szempontból megértettem, hogy büszke magára, mert lakótársával, Wilhelminával szóra bírtak végül, de a vámpírleány teljesen máshogy kezelte ezt a "megtiszteltetést".
- Ők zárnak ki engem. - közöltem, kicsit gondolkodva, mégis mi lett volna a legfrappánsabb - és legbiztonságosabb - válasz.
Ha viszont Mina elfeledkezett a lábáról, legalább az a vizes borogatás hatott. Azt hiszem, ezt nevezhettem a nap fénypontjának, tekintve, hogy az ég olyannyira el lehetett borulva, mintha már javában késő estébe fordult volna a nap. Vagy tényleg besötétedett odakint? Nagyon aprót rántottam a vállamon. Igazából mindegy, úgysem engedtek volna utamra.
- Igen, thuata. Így hívják az őshazánk, Anwnn lakóit. Nem hallottatok még róla a szóbeszédekből? Rengeteg terjenghet, amióta a két erdő eltűnt.
Helyben is vagyunk.
Legalábbis ott voltunk, ha azt az állítást tettem volna fel, hogy Damien valóban overprotective. Vagy csak simán túlaggódta a dolgokat. Tény, ami tény, egy kicsit tényleg fáztam, és a hajamról is csepegett a víz, úgyhogy bólintottam inkább.
- Nos... megvan rá az esély. Egy törölközőért hálás lennék. Meg talán egy pár zokniért.
Ennyire megalázó már nem is lehetett volna a helyzet. Mégis hallgattam, és nem szívtam vissza semmit. Kicsit talán... talán élveztem is, hogy figyelnek rám. Meglehetősen könnyedén kezelték a helyzetet, miszerint éppen egy gyilkosnak adtak enni az asztaluknál és őt igyekeztek annyira megvédeni, de inkább csak néztem őket, mintha kicsit attól féltem volna, hogy ez csak valami álom és szertefoszlik, amint erősebben pislogok. De nem... És valójában az sem lepett meg, hogy Mina másként gondolta a dolgot a bérgyilkosokkal. Ha tehettem volna, én is elítélem őket. De már ismertem Crispint. És Lance-t is, a tünde zsoldost.
- Igen, az. - feleltem a vámpírnak - Mindegy, mit teszel, akkor sem lehetsz teljesen biztos benne, hogy jól gondolkodsz. És valamiből élni kell. De nézzük a jó oldalát: Damienből nem lett bérgyilkos, és így itt lehettek egymásnak.
De miért hozta ezt fel Mina? Azt hittem, már lezártuk a selfes témát...

Már-már valamiféle bólogatást eresztettem volna meg a márványbőrű vámpírleányzó felé, amikor rájöttem, hogy a "tünde lánya" jelzővel több mint valószínű, rám utalt. Azt hiszem, enyhén felszaladt a szemöldököm, de azért alig láthatóan megköszörültem a torkom, lenyeltem a számban lévő falatot, és a lány különleges színű szemeibe néztem.
- Mina... - hívtam fel a figyelmet a tévedésre - ... sötételf vagyok. Lehet, hogy apám tünde, de attól még annak születtem.
Mélységiek! Eh, kit érdekeltek, hemzsegett tőlük az egész világ. Jobban mondva inkább az alja, a föld mélye, ahol éltek, vagyis ahol ragacsos, csápos, nyúlós valójukat tárolták. Belefolytak mindenbe, jóformán már senki nem akadt egész Veronián, aki ne hallott volna róluk vagy került volna velük kapcsolatba különféle módokon. Na de, azt hiszem, én még nem is szólhattam semmit, hiszen a családom nem kontárkodott bele efféle dolgokba. Persze most már semmibe, de az más téma, amit már hanyagolni kívánt az elmém. Tehát Mina családja beszállt a mélységi-hercehurcába... látszott az arcán, mennyire nem tetszett neki ez az egész, na meg az, amilyen fényt vetett rá a dolog. Szerencsére, overprotective Damien ismét megjelent. Nem tudom, mi sült volna ki abból, ha nekem kell megnyugtatnom. Nos, tapasztalatok és emlékek alapján nem túl sok jó.
- Nem voltak. - közöltem - Nem érdekelnek. Senki sem érdekel. Képtelenek felfogni a valódi értékeimet, úgyhogy felőlem mehet mindenki csalánt szedni. - itt a szemem felé böktem - Néznek, de nem látnak. Szóba sem állok velük, többnyire.
A hangom egyre inkább felpaprikázott idegállapotomról árulkodott, habár ez inkább csak ilyen felszínes sértődöttséggel vegyített büszkeségnek volt besorolható. De tény, ami tény, egy gyereket láttak bennem, olyasvalakit, akit nem kell komolyan venni, és ha szerencsém volt, a kevésbé idiótábbik fele észre sem vett. A másik... na abból született az a történet, amikor nevelőapám, Raleigh Silvernight kihajított egyet az ablakon anyám liliomjai közé.
Ch...
Nos igen... Minát persze megnézték. Szemrevaló is volt, valójában irigykedtem is rá rendesen, de egy valamit még mindig nem értettem. Hogyhogy nem volt együtt Damiennel? A józan ész és minden egyéb azt diktálta volna, hogy egy pár legyenek. Már nem mintha értettem volna ilyesmihez, jóformán azt sem tudtam, mi fene az a szerelem, meg jegyesség, meg házasság. Rossz példák lebegtek előttem, a lehető legrosszabbak. És ha ez még nem lett volna elég, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy egyenesen megkönnyebbüléssel telt el a kettejük közti kapcsolat milyensége.
- Szóval errefelé is vannak összetört lelkű tündék... Nem lep meg. - szóltam közbe, szinte magam sem vettem észre, mikor, csak úgy megtörtént - Néha elegem van belőlük, rémségesen idegesítőek, még akkor is, ha kanyarban nincsenek ahhoz a démonhoz képest. De mégiscsak a fajtám, félig ők is. Rheo... az a thuata mindent tönkretett. Felhasznált. Nagyon azt hitte magáról, ami nem volt, és még megpróbált engem kioktatni, hogy rosszul gondolom! - fújtattam egy hatalmasat - Akármennyire is fontos célokkal érkezett, Veronia pusztulása nem vállalható mellékhatás. Persze arról nem szólt, hogy jön ez az erdő... Sokáig azt hittem, tévedtem, egészen addig, amíg el nem kezdtek terjengeni a hírek seregek eltűnéséről és idegen, legyőzhetetlen lényekről.
Egy darabig csendben próbáltam lenyugodni, aztán, amikor már majdnem sikerült volna, ért el a tudatomig a megrázó tény: egy sötételf, aki NEM ISZIK?! Azt hiszem, ezúttal nem tudtam visszatartani a kidülledt szemekkel való bámulást sötétbőrű fajtársam felé - aki eddig nem is tudta, hogy az vagyok -, tehát... a lehető legidétlenebb arcot vághattam, miközben lassan leeresztettem az evőeszközeimet.
- Tee... nem... iszol? - köhögtem ki egy kérdést, hogy ne tűnjek teljesen kukának, bár jó ég tudja, miért érdekelt ennyire.
Önmegértési próbálkozásaimból Mina és trappoló, azt hiszem, talán vidám léptei ébresztettek fel, amint közölte, hogy zokniért megy, én pedig csak ültem tovább a helyemen, tűrve, hogy ki legyek szolgálva, ami már önmagában is megalázónak érződött, nem is beszélve arról az eshetőségről, amit még ittlétem tartogatott. 
Vajon szó nélkül hagyják, hogy a földön aludjak?
Elvettem a kelmét, s szinte azon nyomban szárogatni kezdtem vele vizes, összetapadt, fehér tincseimet, amint sikerült magamra ügyeskedni a zoknit. Csak akkor szólaltam meg újra, amikor már nem éreztem, hogy a nedvességtartalom lehúzz a hajamat.
- Köszönöm, ez így tökéletes. Semmi másra nincs szükségem.
A "nem csak mi vagyunk itt egymásnak" részt igyekeztem meg sem hallani. Túl nagy késztetést éreztem rá, hogy társaimmá fogadjam őket, és mindenfelé elcipeljem magammal, amerre csak az az őrült fejem kiadja haladási szándékát. Vagy a lábaim. Vagy mindkettő. Mindegy... bólintottam egyet, hogy ne tűnjek sértőnek, aztán elfordítottam a fejem, valahogy úgy, hogy egyikőjükkel se kelljen szemkontaktust létesítenem, közben pedig jólesően összeveregettem a bokáimat, hogy kirázzam belőlük az ülés okozta elgémberedést. Na persze nem vallhattam be, hogy csak a sarkamon elhelyezkedve értem fel az asztalt rendesen...
- Igen. - feleltem - Például vegyünk egy kultistát, aki minden áron ki akarja szabadítani a mesterét. Issza a szavait, éli a maga életét, de azért az a fő célja, és ettől egyáltalán nem fordul meg a fejében, hogy mások eltiprása, vagy bármi olyanra kényszerítése, amit az illető nem akar, valójában rossz dolog. Olyannyira természetes számára, amit tesz, hogy például egy-egy toborzási kísérlet után a szerencsétlen alanyt még ebédelni is meghívják. Gondold csak végig, Méregszem.

- Nem sértettetek meg. - közöltem, még mielőtt nekiállnának órákig szabadkozni egy ilyen apróságon. 
Igazából nem érdekelt, minek hisznek, amíg úgy éreztem, megbízhatok bennük. Várjunk, azt mondtam, megbízni? Akaratlanul is az ételre tévedt a tekintetem, jobban mondva annak a helyére, ugyanis újra kiürítettem a tányérom, így meredten bámultam annak alját, mintha azt mérlegelném, mennyi lehetett az esélye, hogy valami befolyásolószert raktak az ételbe. Persze sosem lehettem biztos semmiben. Könnyen megeshetett, hogy Damien és Mina valóban egy bérgyilkoshálózattal állt kapcsolatban, és valahogy így nyerték meg maguknak leendő áldozataik bizalmát. De miért lett volna szükségük efféle előjátékra, ha valóban azzal foglalkoztak, ami ezt nem tette szükségessé? Nem lett volna egyszerűbb mondjuk hátulról leszúrni, miközben éppen vetkőzöm és a vámpír eltereli a figyelmem? Vagy rám ugrani, mikor beszorultam a négy fal és az ágy közé és egészen egyszerűen kiszívni a vérem. Még fegyvert sem igényelt volna feltétlenül a dolog.
Azonban amint felemeltem a fejem, hogy rájuk nézzek, mindaz, ami éppen akkor játszódott le bennem, egyszerűen kitörlődött. Mindent kiszippantott elmémből az, amit ők ketten árasztottak.
- A hercegi pár? - kérdeztem vissza, miközben elengedtem a villát, hogy felszabadult kezemmel megint tudjak valamicskét dörzsölni a hajamon a törölközővel - Nos... mint említettem, két apám van. A családom egyáltalán nem testesít meg semmi olyat, amire te gondolsz.
És itt végül úgy döntöttem, inkább nem mondok semmi egyebet. Egyrészt, hogy ne kelljen megint felelevenítenem bizonyos dolgokat, másrészt pedig, mert nem ők testesítették meg, hanem én, ahogyan Amelie Fairbranch is kijelentette. Miracle child.
Talán, ha anyám első házassága nem lett volna... Vagy inkább anyám nem lett volna olyan, amilyen.
Valahogyan mintha már meg tudtam volna mondani, Szilvaarc melyik mosolyával kell vigyázni, melyik szolgál előjelként, ha valami olyasmi fogja elhagyni az ajkait, aminek jobb lett volna, ha odabent marad. Hát, ez a kérdés kifejezetten ebbe a kategóriába esett. Mit érdekelte őt ez, úgy mégis? Vett volna példát Mináról, ő sosem kérdezett fura dolgokat, szépen ült a hátsóján és tiszteletben tartotta azokat a bizonyos határokat, amiket újra és újra hiába akartam kijelölni ennek az eltévelyedett fajtársnak. Úgy döntöttem, úgy teszek, mintha fel sem figyeltem volna a kérdésre, ami azért volt nagyon nehéz, mert rám nézett, túlságosan feltűnően ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam.
Nos, végül is, másképpen is csinálhatjuk.
Viszonoztam a tekintetét, s engedtem neki, hogy a szemeimből olvasson. Kíváncsi voltam, meglátja-e a kötelességtudat és kíváncsiság tüzét, meglátja-e azt a tartást, azt a sok-sok mindent, ami ott kavargott mélyen bennem. Aztán, amikor úgy éreztem, elég időt adtam neki, megvártam, míg az égdörgés szünetet tart, és az ébenhajú lányra figyeltem. Olyan jól lett volna, hogy máris ugrabugrálni akart az edények között? Megint? Töretlen energiája lehetett, vagy csak egyszerűen abból nyerte a vidámságát, hogy megpróbál másoknak örömet okozni? Akárhogy is volt, egyre jobban hasonlított Lunasára.
- Rheo... - folytattam, miközben az asztalon pihenő kézfejem ökölbe szorult - megpróbált meggyőzni, hogy belássam, Veronia végérvényesen romlott és meg sem érdemli, hogy fennmaradjon. Igazi druidának tartotta magát, erre ilyesmit eresztett ki a száján és elvárta volna, hogy egyetértően bólogassak és hagyjam magam átrepíteni Anwnn-ba? Pfffffff!
Megcsóváltam a fejem, hogy kicsit lenyugodhassak. Nem hiányzott volna, hogy pont most durranjon el bennem minden indulat, főleg, hogy olyan érdekes gondolatmeneteket hallhattam Cinderweald-ről. Gyilkos egy hely volt, örökké fennmaradó, begyógyulatlan seb Veronia szívén. Annak a jelképe is lehetett volna, amit tényleg mi tettünk az otthonunkkal. Rheo-nak abban az egyben igaza volt, hogy bőségesen tanyát vert itt a romlás, de azt vallottam, nem véglegesen.
- Az... egy figyelmeztetés. Ha nem sikerül együtt, közös erővel változnunk, a világunk valóban olyanná változik. Ezért kell foggal-körömmel küzdeni és terjeszteni a Természet tanait! Az embereknek meg kell látniuk, mekkora összefüggés van köztük és aközött, akit Istennek hívnak. A Természet és Isten egy és ugyanaz. Ezt nemrég tettem helyre magamban, és ha nekem, aki úgy gyűlölte Abaddónt, sikerült, másoknak is fog.
Voltak érdekes foglalkozások, amelyeket legszívesebben eltöröltem volna. Ellenkezett a Természet elveivel, ha szűkebb értelemben vettük, de ha tágabban, valójában annyira nem. Hiszen mit művelt az anyafarkas azzal, aki óvatlanul a kölykei közelébe merészkedett és veszélyt jelentett rájuk? Nyilván nem hagyta meg az életét, ha kiprovokálta magának. És a nőstény vaddisznó? Hányszor magyarázták a tündék, hogy senki ne menjen a malacok közelébe? A családapa, aki egy közveszélyes alakot akart volna eltetetni láb alól, annyira különbözött volna tőlük? És a gyilkolás? A GYILKOS szó? Mindenki gyilkolt, aki éppen asztalhoz ült és evett.
- Beszélgettem már bérgyilkossal. - mondtam, korántsem indulattól fűtve, de nem is visszavágásként, csak... mondhatni, szelíden, tanító jelleggel - De nem tagadom, ha azt mondod, minden másképp lenne. Mégis így történt, és valamilyen oka kell, hogy legyen. Talán egyedül nem maradtatok volna életben. Vagy azok, akik most lélekben vagytok.
Hát, a szörnyű zajt, a villámlást, a fényeket és az esővel összeköthető kínzó emlékeket tekintve jelenleg egy gyáva alaknak tartottam magam. Vagyis... talán nem félelem volt ez, inkább valami taszítás. Nem akartam tudomásul venni, hogy viharok még léteznek, mert arra a napra emlékeztetett. A hibámra, arra a menekülésre, amikor egyszerűen csak elhitettem magammal, hogy nem emlékszem egy fontos dologra. Mert nem akartam szembe nézni a ténnyel, hogy talán rossz gyerek voltam... egy kicsit. És nem használtam ki a tálcán kínált... szeretetet, amíg még volt rá alkalmam. De mit is beszéltem? Nekem olyanra nem volt szükségem! Most sem. Egy valami kellett csak. Egyedül akartam lenni, amilyen gyorsan csak lehet.
- Én megyek aludni. - közöltem, s váratlan gyorsasággal csúsztam le a székről, szépen ráterítve a törölközőt, bár jóllehet, valójában csak ledobtam volna a támlájára, ahogy a saját dolgaimmal tettem volna odahaza a szobámban.
Reméltem, hogy nem állítanak meg. Nem közöltem, hogy elmegyek, testtartásomból és arckifejezésemből pedig talán mindketten megértették, hogy ha nem akarnak bajt, békén kell hagyniuk. Hiányzott a fa... a kemény, ridegség, ami átmelegszik a hátammal való érintkezéstől, és a természet hangjait is hallani akartam. Erővel akartam küzdeni a vihar iránt kialakult, mélységesen gyökerező utálatom ellen.

- Köszönöm. - feleltem kicsit megkésve, ahogyan kifelé lépdeltem, a bejárat irányába.
Nem, ezúttal nem állt szándékomban kimenni, hogy újra megázzak. Nem kockáztattam, egészséges akartam maradni, és különben is, tökéletesen jól kellett hallanom a vihart az ajtó mellől is, ha az asztalnál is olyan jól csengett. Tehát valahogyan lépésre bírtam a lábaimat, hátra se nézve, amikor hallottam, hogy Méregszem értetlenkedik. Mit nem lehetett ezen érteni? Aludni, jelentettem ki nem is sokkal ezelőtt, amit nyilván nem az ő hálószobájukban fogok elkövetni. Ha meg kellett volna mondanom, mikor aludtam utoljára ágyban, azt válaszoltam volna, talán otthon. Nem hiányzott.
Egyébként pedig éppen itt volt az ideje, hogy lelépjek onnan, mielőtt még tettem volna valamit, amit nem akartam. A sötét tünde kifejezetten irritált. Úgy tűnik, kedvesség álcája alá rejtette az arroganciáját, hogy minél többet megtudhasson azokról, amik és akik érdeklik, azonban amikor nem kapott kielégítő választ, megmutatta, milyen is igazából. Mit ártottam neki?! Miért nem tudott végre békén hagyni? Az egész fejem vele volt tele, a róla szóló feltételezésekkel, megállapításokkal, téves elképzelésekkel, amiket korrigálnom kellett, és még a lépteit is hallottam a hátam mögött. Úgy tűnt, nem hagytam elég jelet számára, már megint.
Mina persze tudott olvasni bennük, talán néha túlságosan is jól. Azt hiszem, végül ez vett rá, hogy taníttassam magam vele, meg az a végtelen jó szándék, amivel a Természet teremtményeihez viszonyult, és azokhoz a kétlábúakhoz, akiket szeretett. Na persze, ez felvetette a kérdés, bennem ugyan mit talált alkalmasnak arra, hogy szinte hasonlóságig ugyanúgy bánjon velem, mint utolérni igyekező fajtársammal, aki...
- Mmm.... - csúszott ki a számon egy afféle hangos sóhajszerűség, miközben megtorpantam, felismerve, hogy bármit teszek, utánam fog jönni, és én aztán nem igényeltem, hogy őrt álljanak felettem, amíg elalszom - Igen.
Szembefordultam fele, felnéztem azokba a méregzöld szemekbe, azt kérdezve a tekintetemmel, Mégis miért nem hagysz? Csak nem várta el, hogy azok után, ahogy az asztalnál beszélt velem, folytassam a társalgást! Nem várhatta. Úgy éreztem, mégiscsak eljött az a pont, amikor végül kiérdemelte a pofont, de a kezem nem mozdult. Sőt... minél inkább tombolt odakint a múlt tükre, annál inkább éreztem, hogy remeg.
Elég ebből!
- Vagy titkoljam el, hogy fáradt vagyok? Ti mondtátok... - mutattam abba az irányba, amerre Mina tartózkodott - ez nem gyengeség.
Ugyan csipkelődő, goromba hangzásúnak kellett volna lennie, az egész inkább úgy festett, mintha a kiejtett szavak alatt, valahol mélyen elásva segítségért könyörögnék, valamiért, ami kiment innen, ebből az egészből. Emlékeztem, régen mennyire szerettem a vihart és az esőt. Most, ha lehunytam a szemem, csak hulló vércseppeket láttam, szél helyett sikolyok süvítettek a lombok között, ágrecsegés helyett elfojtott, távoli tűzcsövek lövedékeinek repülését képzeltem az egyszerű időjárási jelenségbe.
Nem gondolhatta, hogy ki fogok menni, hiszen megmondtam, hogy itt maradok. De utánam jött. Nem értettem. Miért? És Mina miért maradt távol? Mi volt az az arc, amit akkor produkált, amikor az asztalnál ültünk? Mintha örült volna valaminek. De különösen törődő jellem volt, hogyhogy nem ő lépett utánam? Miért nem szólt semmit? Magamra haragítottam volna, mert nem szóltam hozzá, miután Damien tett róla, hogy ne legyen kedvem? Mi volt ez? Valami  "égi büntetés", ahogyan az emberek hívták volna? Vagy hirtelen már nem akart hinni többé a szavaimnak és mégis azt hitte, elmegyek? Gondolom, nem állt érdekében, most, hogy kiderült számára, egy fajba tartozunk, ám ha azt várta tőlem, éjszakába nyúlóan fogok mesélni Nebelwaldról, különösen nagyot tévedett. Illetve nem annyira... nem ma... és ki kellett érdemelnie...
Mi ez...?
A lábam. Önálló életre kelt, mint akkor, amikor belebotlottam Lángvirágba az erdőben. Láttam a sötételf szorult helyzetét, de, mintha a lábamnak saját akarata lett volna, elindultam felé, hogy segítsek rajta és olyat tegyek, amire egyébként soha nem szántam volna rá magam. És most, úgy tűnt, furcsán kicsavarva, de a múlt önmagát ismételte. Hogy miért mondtam azt, furcsán kicsavarva?
Mégis mit csinálok?
Olybá tűnt, mintha a vihar magja, a tombolás legszörnyűbb része még csak most ért volna el hozzánk. Azt a benyomást keltette, mintha még idebent is minden táncra perdült volna, és én féltem, elrejthetetlenül, visszavonhatatlanul... A sötét tünde mellkasa vészesen közeledett. Megpróbáltam rátaposni a saját lábamra, hogy megállítsam, de csak annyit értem el vele, hogy előreestem, egészen úgy, mintha bele akarnám temetni az arcom Damien ruhájába. De hiszen... bele akartam?
For the beauty of Holy Nature, what am I doing?!
Már késő volt. A fejem menthetetlenül belefúródott a kelmébe, kezeim még mindig remegve lógtak magam mellett, és arcom helyzetéből kifolyólag alig kaptam levegőt, de legalább a lábam megállt. Kicsit összegörnyedtem a láthatatlan teher alatt, miközben abban reménykedtem, talán van esély, hogy azt higgye, mindössze ennyire kimerült vagyok, és annyira álmos, hogy alig látok már. Persze, egyáltalán nem éreztem, hogy aludnom kell, hiszen rengeteget virrasztottam, és most még a vihar is rásegített, hogy ne tudjak megnyugodni. Na meg ez... ez a szörnyűség, amit tettem, ez az elképesztő, hirtelen becsület- és tekintélyvesztés. És nem tudtam, mégis honnan szerezhetnék erőt, hogy egyáltalán megpróbálhassak kimászni ebből a vízzel áztatott, sáros, hideg gödörből, amely... valahonnan mégiscsak biztonságot és melegséget sugárzott.

A sötételfnek szokatlan illata volt, még úgy is, hogy már egy ideje a ruhájában melegedtem. Bár talán csak azért tűnt fel ennyire, mert egészen az aroma forrásához nyomtam az orrom, mintha ezzel elbújhattam volna a vihar elől vagy megszüntethettem volna a hangokat. Többnyire visszakaptam az irányítást a lábaim felett, de most már igazán mindegy volt, mit teszek, miért is ne maradhattam volna még így egy kicsit? Mindent összevetve mondhatjuk, hogy jó érzés volt, nem teljesen kellemes és megnyugtató, főleg, mert most talán még jobban kavargott a gyomrom, mint eddig...
Mina romlott alapanyagot használt?
Nem... biztosan nem. Szóval... nem éppen éreztem magam teljesen otthonosan, sem pedig jól, de lehetséges, hogy ez nem csak rólam volt elmondható, ugyanis, ha kissé oldalra fordítottam a fejem, hogy nagyobb levegőt vegyek, borzalmasan hangos, nem normális, és egészségtelen szívdobogást hallottam, amelynek hatására azt hiszem, átértékeltem a helyzetet, ezt, és azokat is, amelyeket én okoztam. Hiszen Damien nyilvánvalóan szívbeteg volt, és egyáltalán nem segítettem rá a viselkedésemmel. És mégis, a sötét tünde a vállamért nyúlt, pedig ő tudta azt, amit eddig én nem. Nem félt, hogy baja esik, rosszul lesz vagy valami annál is szörnyűbb? Elvégre nem neveztem volna vidám ugrabugrálásnak azt, ami történt, és azt sem, amit most csináltam vele. Valamiért elviselhetetlennek tartottam volna, ha miattam történne valami rossz vele vagy, Természet tartsa meg benne a lelket, miattam adja fel a szíve a szolgálatot.
Hogy mit játszom?
Játszottam én egyáltalán? Egészen eddig azt hittem, ennek a fiúnak valami megrögzött idegesítési szokása az, hogy a kiszemelt áldozatot mindenhová követi, mindenre túlzottan odafigyel és hasonlók... ha valaki játszott kettőnk közül, hát eddig azt hittem, hogy az ő. Pedig biztosan csak minél inkább megpróbált nyugalmas környezetet teremteni magának, hogy ne érje baj. Vajon Mina tudta ezt? Visszaemlékezve, elég sokszor próbált higgadt szavakkal békíteni, szóval valószínű. Damien nem élhetett úgy vele, hogy ilyen fontos dolgot nem mond el neki.
Felnéztem rá, finoman a vállamon nyugvó kézfejére téve az enyémet. Ezt eddig soha nem tettem meg, pedig hányan nyúltak már hozzám, tiszteletből, dicséretből vagy máshogyan, és most ő is, csak arra tudott gondolni, hogy nehogy nekem essen bajom, NEKEM, ahelyett, hogy azzal a buta fejével magára vigyázna. Megpróbáltam valahogyan összeszedni magam. Mélyeket lélegeztem, ismét felhúztam a pajzsom, bár jóllehet, ezúttal hagytam rajta némi rést. Azt nem mondanám, hogy bocsánatkérésként, távol álljon tőlem, hogy olyasmire vetemedek. Egy nap egyszer bőven elég... Na de ami Méregszemet illette, helyre kellett tenni itt egy-két dolgot.
- I don't play. - feleltem komolyan, miközben felfelé fordítottam a fejem, nem csak a szemem, megadva neki a kellő tiszteletet, amit érdemelt - But you better take care of yourself.
És óvatosan a szívére böktem, mutatóujjam hegyével éppen csak megérintve a felsőjét.
- Mióta vagy beteg? - kérdeztem, szinte át sem gondolva, hogy valóban meg akarok-e szólalni, de már késő volt... kibukott belőlem, mintha csak egy szem dió lennék, amit éppen most törtek fel, hogy a felszínre szabadíthassák, amit a kemény héj rejt - Szólhattál volna! Akkor... talán átgondolom, hogyan viselkedjek veled.
Nos igen... azért korrigálni sem voltam rest. Csak éppenséggel így adtam az egésznek egy mellékhangzást, kis önteltséggel meghintve. Vagyis, valami hasonlóval. Én ugyan nem voltam öntelt, egy kicsit sem, csak helyretettem a körülöttem lévőket, hogyan kezeljenek.
És akkor... akkor olyan arckifejezést láttam meg az időközben megérkezett vámpírleányon, hogy még azon is elgondolkodtam, elhúzódom a sötételftől és eleresztem. Na de várjunk, hát én még mindig a kezéhez értem! El is kaptam onnan, mintha tűzbe nyúltam volna, a kommunikációs fejlődésből mára éppen elég volt ennyi. Még sok is.
- Mina... nem akartam kimenni. Mondtam már. Itt maradok. Vagy valami mást követtem el, ami...
... nem volt helyénvaló? - akart lenni a kérdés folytatása, csak hogy elterelhessem a figyelmét arról, amit látott, hiszen biztosan látta, azért nézett így. Látta, hogy gyenge vagyok, és hogy a barátját használom támasznak a háta mögött. Lássuk csak... ha valaki Lunasával tette volna ugyanezt és én álltam volna Mina helyén, igencsak fel lettem volna háborodva és a mérgemben úszkáltam volna, hacsak ki nem robban belőlem. Elvártam volna a magyarázatot Lunasától... vagyis inkább attól, aki párnának használta, vagy tudom is én, hogy nevezzem ezt.
- Egyáltalán nem készültem semmire, ha emiatt aggódsz. - feleltem végül enyhén diplomatikusan.

Mi a nem megoldás...?
Kezdtem azt érezni, hogy vagy arra gondol, most azonnal kérjek tőle bocsánatot, vagy pedig nem is ugyanarról beszéltünk, mert... valamiért nem akart belenyugodni, hogy rájöttem a kis titkára. Vaaagy éppenséggel azt nem tartotta megoldásnak, hogy KÖZÖLTEM, hogy rájöttem. Na igen, nem mindenki szerette, ha kiteregetik a nem mindig teljesen látható dolgokat... ám ami azt illette, talán mégis csak bennem volt a hiba. Ha szívbeteg lett volna, nagyon sok mindent máshogy hajtott volna végre, vagy egyáltalán nem is, vagy teljesen mást művelt volna helyette, de legfőképpen nem festett volna mindig ilyen egészségesen. De akkor... akkor miért? Ő is félt volna a vihartól? 
Nem, az teljesen kizárt.
Azért az a dadogás egész vicces volt. Mint valami megszeppent kisgyerek, aki rájött, hogy talán rosszat fog mondani, de akkor sem tartja magában. Talán még nevetni is elkezdtem volna, ha nem csöppentem volna éppenséggel egy borzalmasan kínos, értelmezhetetlenül furcsa helyzetbe, amit gyakorlatilag mondhatni én idéztem elő. Én, és a lábaim, meg a vihar, meg valami nagyon erős húzás arrafelé, ahonnan szeretetbe foglalt melegség érkezik. Ki értette ezt? Eddig teljesen jól megvoltam a hideg egyedüllétben fürdőzve, egészen odáig, hogy beléjük botlottam, beléjük, meg a lovaikba, meg a menyétjükbe, meg a táncukba... az életükbe, tulajdonképpen. Elindított bennem valamit az a sok minden, amit ők..., a kettejük lelke megmozgatott.
Nem beteg. Nocsak... Akkor viszont ne próbáld meg bemesélni, hogy attól féltél, bajom esik, nem-nem, különben komolyan visszafordulok és kimegyek felmászni egy fára éjszakára.
Na igen... megtehettem volna, de már jól ismertek, túl jól, és nem hagyták. Viszont nagyon reméltem, hogy nem fordult meg a fejükben az egy ágyban alvás gondolata. Az, ahogy hangzott, pont olyan szörnyűnek is kellett elképzelni: mindenfelé testrészek, és ha nem vigyázol, a nagyobbak jó eséllyel eltalálják a fejed, vagy a gyomorszájad, de ha megúszod, hát lerántják rólad a takarót, vagy rád fekszenek, és... hallod, ahogy lélegeznek, meg hortyognak, ami néha módfelett idegesítő tudott lenni. Sosem értettem, mit lehet szeretni ebben. Az egyetlen, akit a közelembe engedtem, az Lunasa volt, de csak azért, mert teljes szívemből szerettem és az, hogy magam mellett tudhattam, egészen megnyugtatott.
Most akkor mégis beteg...?
Nem, valószínűleg nem volt az, csak.... csak éppenséggel most is megtalálta a módját, hogyan szórakozzon egy jót. Well done, Poison Eye... Well done... És olyannyira jól csinálta, hogy nekem is kedvem támadt nevetni. Nevettem is volna, ha nem álltam volna szemben még egy megfejtendő rejtvénnyel: Wilhelminával. Elhallgattam a beszédüket, kicsit távolodva, mintha mégis ki akarnék menni azon az ajtón, aztán, inkább újra közeledve. Az okom egyszerű volt: Mina úgy festett, mint egy rémült kisegér, akivel egy macska kezdett életében először szórakozni. Nem tudtam, azért-e, mert valóban fogalma sem volt róla, mit csináltunk - mondjuk arról nekem sem sok - vagy attól félt, hogy már megint megpróbáltam ártani a lakótársának. Akármit is, de valamit tennem kellett. Egy élet volt, ami értékes, nem engedhettem ki, hogy ártson magának! Nem, nem és nem!
Vettem tehát egy nagy levegőt, félresöpörtem saját kérdéseimet - és azt a megmagyarázhatatlan késztetést, hogy hajtsam a fejem újra Damienre.... -, és végre-valahára megszólaltam.
- Most valóban nem jó ötlet, de hajnalban, vagy reggel, amikor felébredünk, mindenképpen ki kell jönnöd friss levegőt szívni, hogy befejezhessem a lábadat. - te jó elfonnyadt gyermekláncfű, de nehéz volt így beszélni ahelyett, amit megszoktam: alapos, szigorú, tiltakozást nem ismerő határmeghúzás - Gyere - indultam meg - el sem hittem, de - a hálószoba felé, hogy felhelyezzem az éjszakai borogatást -, a víz ilyen időben nem melegedett fel, meg tudom oldani, hogy ne viszkess, amíg alszol.
Hogy mi a jó édes szénné égett parázsló farönkökkel kirakott fészkes fenét műveltem, azt senki ne kérdezze, de senki, mert még hozzávágok valamit. Ugyanis én sem tudtam, nagyon is nem, csak annyit, hogy minél hamarabb magam mögé akartam dobni az érdekes helyzetet, Mina zaklatottságát, Damien illatát, meg azt a rejtélyes szívdobogást - ami nagyon hasonlított ahhoz, amit én éreztem a saját mellkasomban dübörögni, csak jóval enyhébb, de érezhetően nem a megszokott formában. Eggyel több dolog, amin jó lett volna elalvás előtt gondolkodni, de ugyebár ezt most el kellett felejtenem, úgyhogy ismét csak sóhajtva besétáltam az ágy mellé, elegánsan kikerülve a vizes ruháimat és leültem a padlóra, egyenesen a dézsa és a rongyok mellé, titkon mg mindig azon őrlődve, mire akartak ezúttal rávilágítani a lábaim, egyáltalán nem is akarva válaszolni a sötét tündének, gondolván, majd idejön ő is, ha akar valamit. És egyébként is, nekem most saját magammal is foglalkoznom kellett, azzal a szorító-nyomó érzéssel mélyen-mélyen magamban, élő hús alá temetve. Mit rejtegettem saját magam elől?
- Ami a világpusztítást illeti - tértem vissza egy korábbi témához, hogy némileg elsimítsam a köztünk gyökerező feszültséget, olyan gyorsan, amennyire csak lehet - Rheo egyáltalán nem akarta saját kezűleg megtenni. Hagyta volna, hogy szép lassan Veronia tegye meg saját magával. Nem tudom, valóban olyan súlyos-e a helyzet, ahogy ő látta, de merem remélni, hogy nem. Ha csak tíz másik olyan is van, mint te, Hollóhaj és te, Szilvaarc, máris megéri harcolni. Az eltévelyedetteket pedig, mint egy jó pap, téríteni kell.
Még néhány szempillantás után sem voltam képes feldolgozni, mit ki nem hozott belőlem az az egyszerű tény, hogy a vámpír hasonlított megboldogult nővéremre. És mégis, egyaránt éreztem magamat legyőzöttnek és győztesnek is.

Túl sokat nappalozott? Úgy érti, hogy megterhelte a váltás, és éjszaka aludnia kellene...?
Még egy darabig pihentettem, amit kibogoztam, nehogy véletlenül rosszra következtessek, de hát ebben az esetben nem ronthattam el, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag nyert ügyem van. Úgy néztem magam mellett a padlóra, hogy csak későn tűnt fel, mennyire önelégülten festhettem. Mármint, természetesen az voltam, mindössze az zavart, hogy ezt mások is látták, jelen esetben Mina például biztosan. Szóval, pislogtam egy hatalmasat, és ezúttal már szobormerevségű arccal bámultam a kényelmesnek tűnő padlót, miközben fél szemmel a felesleges vizet csavartam ki a rongyokból.
- Én ugyan nem foglak ebben meggátolni téged. - jelentettem ki mégis palástolatlan elégedettséggel, már csak amiatt is, hogy úgy éreztem, szörnyen fontos dolgot bíztak rám: a vámpír lábainak épségét - Eszem ágában sem volt bemászni az ágyatokba.
Megfogtam hát az anyagokat, ráterítettem a sérült bőrfelszínre, majd a sarkaikat összecsomóztam, hogy afféle összetákolt zokniszerűséget alkossanak, amelynek éppen a lábfej-részén dolgoztam, mikor ismét hatalmasat dördült az ég. Megvártam, míg elhalkul a zaj, aztán újfent megpróbáltam megoldani a problémát, elvégre a márványbőrű leány az ujjai feletti területet is alaposan elintézte, illetve tulajdonképpen mindent, amit nyitott lábbelije nem takart. De bárhogy kötözgettem, nem akart rajta fent maradni a rongy. És pontosan itt néztem a felettünk ácsorgó sötét tündére, aki szinte már azt várta, milyen feladatot osztok ki neki. Ez azt hiszem, tetszett. Szerettem, ha valaki hasznossá tudja tenni magát, és az sem volt éppenséggel hátrány, hogy ezek szerint annyira nem rázta meg az iménti kis furcsa jelenet az ajtó előtt. Tehát, ránéztem a sötételf arcára, miközben még mindig Mina lábán igyekeztem tartani a vizes borogatást.
- Az nem kell, van itt elég rongy és a dézsa sem kicsi, ellenben sürgősen szükségem lenne valamire, amivel felköthetem a lábára a pólyát. Nem szoktatok véletlenül csomagokat bekötni? Mittudomén... virágcsokrot vagy zsákokat.
És abban bízva, hogy ezzel - és az érdekesnek tűnő beszélgetés fonalát felvéve - egy darabig elfoglalja magát, tehát addig sem vonhat kérdőre, miért nem válaszoltam neki, visszafordultam az ébenhajú lányhoz, kissé már borultan szoborszerű arccal.
- Igen, így van, ott nem telik az idő, nem öregszenek, de még csak nem is alszanak. És a kapu is bezárult. Azt nem tudom, hogy halhatatlanok-e, de Rheo már huszonegyezer éves, és ami Veronia pusztulását illeti, szerintem nem túlzottan érdekli. Egyszer egy másik sötételf, bár szinte kizárt, hogy ismerjétek, de Darian Sageblood-nak hívták, azt mondta, csak azért jött ide, hogy Driseog-ot magával vigye, akit a tündék és sötét tündék Tövislényként ismertek.
És nem mellesleg hatalmas nagy stalker lehet, ha mindent ki tudott deríteni rólam.
- Nem tudom, miért hagyták el az őstündék Anwnn-t. Mintha említette volna valaki, de nem hiszem, hogy pontosan kitért volna er...
Nem tudtam megállni, hogy ne fordítsam a fejem lassan, kimérten Méregszem felé. Valahogy nem rajongtam az ötletért, hogy rajtam kívül bárki dobálózhat ragadványnevekkel. Vagyis, felőlem dobálózhatott, csak engem kerüljön ki. De úgy tűnik, ezt még nem mondtam, vagy Damien már megint nem értette meg, hol vannak a határok. Határok... nos igen, én is átléptem párat. Talán így akart egyenlíteni.
Ám legyen. De csak azért, mert az előbb nem toltál el magadtól.
Tudta a fene, miért, de sokkal rosszabbul éreztem volna magam, ha megteszi, még akkor is, ha úgy nem kerültem volna olyan kínos helyzetbe Mina előtt.
- Abaddón ok nélkül nem éget fel akármit. - csúszott ki a számon szinte meggondolás nélkül, úgyhogy csak lazán vállat vontam, mintha magammal gyorsan megvitattam volna a dolgot, és folytattam - Nagyon dühös voltam rá, de egy nefilim, Andromeda rávilágított a történtek pontos értelmére. Tehát biztosak lehettek benne, hogy ő nem tér vissza és nem fogja elpusztítani Veroniát, ha nem adnak rá okot neki. Ami az északiakat illeti, Méregszem, ne legyél ebben olyan biztos.
Elég lett volna, ha csak egy sor embert állítanak egymás mellé és kiadják a parancsot a menetelés közbeni tüzelésre. Minden felperzselődött volna a nyomukban, ezt szentül hittem, és sajnos meg voltam róla győződve, hogy ez már nekik is eszükbe jutott, mint lehetséges taktika, ha rászánják magukat, hogy megtámadják délt, ami, sajnos jelenleg elkerülhetetlennek látszott.
- De ha felégetni nem is fogják, a félóriás szövetségeseikkel biztosan letapostatják legalább a felét. A déli felét.
Bár láttam a sötétben valamelyest, most nem érzékeltem holdfényt. Talán emiatt, vagyis a vihar miatt rémített meg annyira, hogy a gyertyákat figyelve azt konstatáltam, nemsokára leégnek. Sőt, talán olyan sokáig szuggeráltam a legkisebbet, hogy társaságomnak is feltűnt az aggodalmam. Nem akartam szégyenszemre botorkálni a SÖTÉTBEN, ami az én hazám volt, az én területem, s mégis most benne voltam leginkább kiszolgáltatva saját magamnak. Tudtam, ha megszűnik a fény, menten teret nyernek majd azok az elmémben nem szívesen látott emlékek.
- Nemsokára kifogyunk a fényforrásból. - közöltem a nyilvánvalót - Remélem, van lámpásotok és bele valótok, mert valószínűleg annyi holdfény sincs odakint, hogy az orrunkig ellássunk. Ami... - mutattam rá a lényegre - részemről nem feltétlenül gond.
Azzal tulajdonképpen elengedtem magam, hogy testem találkozzon a padlóval, ami ülő helyzetből nem túl nagy zuhanást jelentett. Igyekeztem úgy tenni, mintha megtaláltam volna a világ legkényelmesebb alvóhelyét, ahonnan csak Mina borogatását befejezni kelek majd fel, és még a levegőt is kifújtam, mintha teljesen nyugodt volnék. Valójában viszont a vihar már régóta feszegette a határokat, a végső cseppeket töltögette a pohárba, amire az is rősen rámutatott, hogy még a tarkóm alá húzott helyzetben is jól érezhetően remegtek a kezeim. Inkább meg se néztem, mi lehet a lábaimmal, úgyhogy a plafon bámulásában kerestem menedéket, amíg jelét nem kapom, hogy folytathatom a hólyagok ellátását, mintha nem is érdekelne, zavarok-e valakit a jelenlétemmel. Szerettem volna azt mondani, hogy nem is érdekelt, de magamnak ritkán hazudtam. Csak amikor úgy hozta a szükség.

- Megkérdeztem. - mondtam, szinte mintha haragudtam volna magamra, hogy akkor megtettem... vagy amiért - Mert akkortájt még próbáltam udvarias lenni másokkal. Az első találkozásunkból megtudhattátok, miért szoktam le róla... Nem hinném, hogy nem értékelte volna a szépséget a világban. Az övében biztosan úgy tett, de ezt, Veroniát nem túl sokra értékelte. Nézőpont kérdése. Néha én is elgondolkodom rajta, nem fogják-e a kerekfülűek elrontani az egészet, de azt kell mondjam, nem minden tünde szolgálja azt a célt, amit, mint fajbéli, kellene. És, mint a példa mutatja - gondoltam itt akár Anjára, akár másokra, akiket itt megismertem -, errefelé többnyire értelmes lények élnek. Ami Abaddónt illeti, én sem tudom biztosra, miért nem válogatott. Az egyetlen, amire jutottam, a tanulság. Vegyük alapul a Természet tanításait: ha hibát követsz el, akár az életedet is kockára teheted, a szabályok nagyon szigorúak, de ez kell, hogy a körforgás fennmaradjon. Ha egy állatkölyök elkóborol az anyjától, valószínűleg felfalják. A ragadozó sem nézi a lelke értékeit, a törvény sem. Ilyen a világ, és, minthogy a Természet maga Isten, ebből rögtön következik, hogy az okfejtésem valószínűleg helyes. Leckét kaptunk, fájó sebekkel, de ha nem fájna - néztem a lányra komolyan -, szerinted átgondolnák az emberek az életüket?
Észak, észak...
- Ami őket illeti, nyilván köztük sem mindenki agyatlan. És nem forrongunk, vagy ha igen, nem azért, hogy kipusztítsuk őket, hogy írmagjuk se maradjon.
Egészen szórakoztató volt azt lesni, hogy Méregszem megint a "saját házában szaladgál". De most komolyan, elvárta volna, hogy túrjam fel az összes polcot és fiókot, miközben ő békésen ücsörög a sérült Mina mellett és megint belemerülnek abba a furcsa valamibe, amibe akkor szoktak, mikor valamit éppen megvitatnak egymással, a sajátos, egyedülálló módjukon, mintha tudnának olvasni egymás gondolatában. Némileg csodáltam, némileg megpróbáltam megérteni, de legfőként inkább ijesztőnek tartottam, olyasminek, amire én már sosem leszek képes újra.
Heee....? - néztem fel a visszatért sötét tündére, teljes relaxáltságot színlelve, mégis kissé kérdőn.
Én ugyan nem szórakoztam vele, sokkal inkább fordítva! Egyébként pedig igazán örülhetett volna, hogy volt bennem annyi tisztelet, nem rohanok egyből az ágyhoz, hogy elvegyem az alvóhelyét. Meg tudtam volna csinálni, egy pillanat kérdése lett volna az egész, és azért, mindenért, amit művelt, még meg is érdemelte volna. Mostanáig képtelen voltam felfogni, mégis hogyan lehet valaki ennyire idegesítő? Hogyan? És miért? Miért nem tudtam volna egyszerűen csak kizárni a fejemből, még azt is, hogy létezik? Igen... legjobb lett volna hozzá sem szólni, csak hagyni, hogy válaszaimat nélkülözve talán észrevegye magát, mert... mert, mit is csinált?
Nem tudom.
Éééés tessék, mintha csak apámat hallottam volna.
- Nem lenne kötelességed, hogy elvigyél, és nem is hagynám. - jelentettem ki, miközben magamnak ellent mondva felültem a dézsa mellé, hogy befejezzem, amit elkezdtem - Egyébként, az aggodalmaidat tartsd meg.
Szóval, kötözgetni kezdtem a rongyokat a lány lábára. Már csak az a lépés hiányzott, hogy készen legyek vele, így amikor az utolsót is felkötöttem, eltoltam onnan a dézsát. Mintha... Mina említett volna valamit korábban, amit nem tudtam hová tenni, és mivel ő egyáltalán nem idegesített - sőt -, így hát előhozakodtam vele újból.
- Hogy értetted, hogy idézem a nosztalgiát?