[Magánküldetés]Burn the Ballroom

Magánküldetés Gertrud és Suzanne részére

Hangulatzene:

Alexanderburgban járok. Településről településre élem az életem, félkezű lányként. Itt gyönyörű rendezett házak fogadnak, de nem ez az első dolog, ami felhívja a figyelmem. Egy díszes fából készült hirdetőtábla, amin csak úgy katonás sorrendben sorakoznak az irományok. Van itt minden! Liba őrzés és terelgetés, mosás és takarítás, olvasás és tanítás. Egyik sem kecsegtet sok pénzzel, ám megtalálom a nekem tetszőt kitartó és figyelmes egy öt perces olvasás után. Végigolvasom, hogy hol és mikor, s egyáltalán kiknek a hirdetése.? Mikor megpillantom a Reinburg nevet, akkor nyelek egyet. Egy időre el is tántorodok, de a rejtett zsebemből kihúzva a gebe pénzes szütyőt, úgy döntök, hogy szerencsét próbálok. Előtte még kétkedek az egészben, mert elég ütött kopott az öltözékem, s van esély rá, hogy rögtön elküldenek melegebb éghajlatra. Kell egy idő, míg meggyőzőm magam, hogy ne adjam fel ilyen könnyen ezt a zsíros lehetőséget. Az egyről a kettőre jutás után az első személyhez sétálok, akit meglátok, hogy tőle érdeklődjek.
- Jónapot ! Meg tudná nekem mondani, hogy merre van Reinburg villa?
Akit megszólítok kacagni kezd a kérdésemre. Értetlen tekintettel nézek az illetőre.
- Melyik? A kastély a birtokuk kellő közepén áll, de ha jól tudom a fővárosi villájukban csinálnak valami puccos estét, ameddig mi itt éhezünk…
A szavai bőven elegek ahhoz, hogy a fővárosba vegyem majd az irányt.
- Köszönöm a választ! További szép napot! - ezzel nincs más hátra, mint felkeresni a Reinburg villát. Sajnos nincs lovam, így járok és kelek Veronián.
Hosszú az út a fővárosig, de mikor megérkezek, akkor csupán az lebeg előttem, hogyha sikerül elcsípnem ezt a lehetőséget, akkor egy darabig jobban fogok élni. A fővárosban pár helyi megkérdezése után megtalálom az utat a Villához. Mikor meglátom végre a hatalmas épületet, akkor a bejáratnál megpillantom a hatalmas tolongást. Visszataszító látvány, ám én sok ehhez hasonló helyen közlekedtem már. Megpróbálok óvatosan, semmi lökdösődés nélkül közelebb kerülni a célomhoz. Mindenképpen meg kell tudnom, hogy alkalmaznak-e vagy sem. Valójában egészen át kell verekednem magam a tömegen. Egy íróasztalhoz érkezek meg, ami mögött egy savanyú képű hivatalnok szerű férfi ül darutollas kalapban.
- Következő? - néz fel rám.
- Na lássuk maga mit tud…
Mikor megszólít, akkor rögtön rögtön lámpalázas leszek. Leginkább azért, mert még nem volt alkalmam, ilyen magas beosztású emberek közelében lenni. Mikor pedig csak annyit tud mondani, hogy lássa csak, hogy én mit tudok, akkor lépek kettőt felé, aztán földbe gyökeredzik a lábam. Fogalmam sincs, hogy itt most mit várnak el tőlem, de az biztos, hogy nem leszek udvari bohóc. A Nyanya emléke él bennem, főleg, mikor a bizalmasa voltam. Végül behunyom a szemem, s kifújom a levegőt, hogy lecsendesítsem a bennem levő vihart. Szinte észre se veszem, hogy kellemesen és kecsesen indulok el, mint valami nemes nő. A mutatvány közben előveszek egy almát, s azt a fejem tetejére teszem. S mit láthatnak? Hogy nem esik le. Végül a darutollas alakkal szembe állok, s elkezdem utánozni az arckifejezését.
A pasi unott képpel néz.
- Ha ez valami mutatvány akar lenni, akkor bohócaink már vannak. Arra voltam kíváncsi mihez ért? Mosás? Főzés? Felszolgálás? - majd a hiányzó karomra téved a szeme. - Bár ez utóbbit nem ajánlanám... De itt mindenki munkáért tolong, szóval miért épp magát vegyem fel?
Sóhajtok egyet, s valamiért megkönnyebbülök, hogy vannak már bohócaik. Egy kis idő múlva megszólalok.
- Értek mindháromhoz jó Uram, csupán annyi különbséggel, hogy lassabban végzek, mint két kézzel rendelkezők - ránézek arra az oldalra, ahol már nincs kezem, s csupán mosolygok.
- Ezen kívül tudok írni, olvasni, levelet írni és fogadni készséggel bárkit.
A férfi megdörgöli az állát.
- Az írás talán hasznos lehet, a cselédek írástudatlanok. Rendben, fel van véve, maga fogja kezelni a megrendeléseket és nyilvántartani a raktárat. Megfelel?
Egy darabig gondolkozok, hogy egyáltalán ehhez hasonló munkát végeztem-e már, de rá kell jönnöm, hogy nem. Mindenképpen kihívásnak veszem, így nem marad más hátra, mint előre.
- Teljesen megfelel, Uram. - rögtön izgatottá válok, aztán csak eszembe jut egy sarkalatos pontja az egésznek.
- Lenne egy kérdésem, már ha megengedi. Ruházatom elegendő egy ilyen helyre? - hiszen a mostani, ami rajtam van, az kezd kopottá válni. A férfi végignéz rajtam, s csak azután adja meg a választ.
- A vendégek között így biztosan nem jelentkezhet, de nem is arra vettük fel. Már a bál előtti napon munkába kell állnia, vagyis legkésőbb holnap reggel. A konyhán keresse Margaretet, majd eligazítja. Mi a neve? - végighallgatom a férfi szavait, aztán bólintok egyet.
- Rendben. A nevem Gertrud Clattenburg Uram.
Mikor megtudom, hogy mint és hogy, akkor távozom. Boldog vagyok, egyben izgatott. Kevéske pénzemből megszállok egy olcsó fogadóban. Másnap reggel korán kelek, s jelentkezem a villánál. Keresem a konyhán Margaretet, s természetesen, akinek csak számíthat, annak elmondom a becses nevem. A cseléd bejárathoz terelnek, ahol vannak már jó páran. Nézem a serénykedő tömeget, aztán megpillantom az érkező kocsit az oldalsó kapun. Rögtön közelebb lépdelek, miközben rájövök, hogy jó lenne valahová feljegyezni a dolgokat. Mivel nem találom Margaretet, így próbálok megszólítani egy serénykedő személyt.
- Merre találhatok tintát, írószert és papírt? És merre találom Margaretet?
- Margaretet a konyhán, ő a cselédek vezetője! - szól a nő, akihez éppen szerencsém volt.
Ha elmegyek a konyhára, egy magas, görbeorrú szürke ruhás matrónát látok, aki mindenkinek parancsolgat.
- Nem az úgy nem jó! Mi van a liszttel? Negyven pitéhez kell elégnek lennie! Anna! Mit dézsmálod ott azt az almát? Ne pazarold az olajat...
Nem nehéz megtalálnom a célszemélyt, így lassan odasétálok hozzá és tisztességesen bemutatkozom előtte.
- Gertrud Clattenburg vagyok - ennyit mondok, s reménykedek abban, hogy majd útba igazít engem, hogy hol kell tevékenykednem. Margaret csupán rám néz, s rögtön és gyorsan szól hozzám.
- Na végre csak hogy itt van! Itt a lista. - nyom a kezembe egy papírt. Hogy mire van szükség, ellenőrizzem le a raktárban, hogy mi jött már meg.
- Ott találja három ajtóval odébb. És ha valami elvileg már megjött de nincs belőle elég azonnal szóljon! Itt már senkiben sem lehet megbízni, hogy nem lovasítanak meg semmit.... - néz szemrehányóan a személyzetre, akik ettől rögtön szétrebbennek. Több szem, és fül többet lát és hall. Mikor megérkezek, akkor rögtön számolni kezdek, s összeegyeztetni a listával. Természetesen közben méregetem a személyzet tagjait, hátha elcsípem a meglovasító személyzetet. Csodálkozok a raktár méretén, s míg én az egyik helyen számolgatok, addig én el tudom képzelni, hogy a személyzet közül, amelyik éppen kell valami, az kicsit szépen elcsalja a dolgot. Próbálok gyorsan haladni a munkámmal, de mivel nincs gyakorlatom, így dupla annyi időbe telik. Észlelem, hogy egyes árukból kevesebb van. Nem sokkal. Így megyek oda gyorsan Margarethez.
- Lisztből nincs annyi, amennyi kellene lennie. Mekkora lesz mégis ez a bál? A gyümölcsöknél szintúgy, sőt a tojásból sincs annyi mint kellene. - jelentek neki. Margaret összehúzott szemekkel néz le rám, mert jóval magasabb nálam.
- Több mint száz fős bál lesz, a legmagasabb körökből, tehát nem szenvedhetnek hiányt semmiben. Főleg, hogy a király is eljön, legalábbis visszajelezte Herr Reinburgnak, hogy itt lesz, és ezt a bált választja majd, hogy bemutassa a leendő királynét.
- Tehát valaki tényleg meglovasítja a raktárból a dolgokat. Próbálja meg kideríteni ki lehet.
Meghallgatom a főnöknő szavait, aztán magamban elképedek, hogy pont rám sózza ezt a feladatot is, hogy derítsem ki a tettest? Egy félkezű nőre? Inkább választott volna egy hímnemű egyedet erre, mint sem engem. Nyelek egyet, aztán próbálok valamit kitalálni, hogy miként jöhetnék rá a tettes kilétére. Mindenesetre visszamegyek a raktárba, s próbálom szemmel tartani az eseményeket. Végül pedig kiszúrás szerűen az egyik személyzetist megszólítom. Egy öregasszonyról van szó.
- Hello! Te mihez viszel alapanyagot?
- Fűszereket viszek a vadkansülthöz, meg almát amit beletöltenek. Valami gond van? - néz rám, aztán egy mosolygós választ adok neki.
- Nincs semmi gond, csupán kíváncsi vagyok, hogy milyen ételek készülnek ezekből az alapanyagokból - közben rájövök, hogy ezzel a módszerrel két hét múlva sem fog előkerülni a tettes. Akkor mégis hogyan kellene hozzáfognom?
- Ó hát tudja minden félét, amit egy ilyen bálon szoktak. Sülteket, főleg, malac, csirke, aztán ott vannak a saláták, gyümölcskoktélok, és rengeteg, rengeteg sütemény, mert végülis ez bál lesz, nem egy lakoma. De... hát nem egyszerű úgy dolgozni, hogy Margaret folyamatosan egrecéroztat minket, pedig régen olyan kedves nő volt! - csóválja meg a fejét a néni. Már az ételek neveire megkordul a gyomrom, mert valljuk be, hogy ki ne tömné be a hasát? Szerintem mindenki kihasználná az alkalmat, hogy valami olyan finomat ehessen, mint az úri népek.
- Szóval ő kedves volt annak idején? De mi változtatta meg így? - nincs mit tenni, kíváncsi vagyok az okra. A néni felsóhajt, majd hozzálát a mesélésnek.
- Sok oka van annak. Egyesek azt mondják azért mert vénlány maradt, tudja szerelmes volt valami úrba, de az urak csak a mesében vesznek el cselédeket, megint más meg azt mondja, hogy a családjának nem tetszik, hogy ő urakat szolgál ki míg mások meg éheznek... Sokan nem látják, hogy csak kicsit kéne nagyobb türelemmel lenni, tudja Károly idején sem volt ám jobb az élet sőt, csak aztán azt hitték, hogy jön ez a háború meg új király meg új fegyverek meg óriások aztán egy csapásra eljön az édenkert.
Hallgatom a nénit, de közben azért megnézem, hogy ki jön le még ide alapanyagért. Szöget üt a fejemben a gondolat, hogy tán azokkal kellene kezdenem, akik sokat jönnek ide. Elég nagy esélyt látok arra, hogy apránként elcsenhetnek bizonyos dolgokat.
- Köszönöm a mesét, további jó munkát! - mosolygok a nénire, mint a fáról lepottyant piros alma. Ezután a következő célpontom egy olyan nő, akit bizonyos időn belül sokszor látom idelent.
- Szép napot! Tudna mesélni Margaretről? - érdeklődöm tőle.
- Mit akar tudni róla? - kérdezi fáradtan, miközben vajat szed a raktárból.
- Szeretném tudni róla, hogy mindig ilyen parancsolgató volt? Vagy milyen élete volt? Mitől lett ilyen? - teszem fel érdeklődve, miközben más jellegű kérdéseim is támadnak.
- Valamint szeretném tudni, hogy miért jöhet ide le olyan sok személy?
A nő vállat von.
- A legtöbben nem születnek ilyennek. - majd elmondja szinte pontosan ugyan azt mint a néni, a másik kérdésemre viszont értetlenül néz.
- Hogy érti? Őket mint a bál miatt vették fel, hogy segítsenek. Az meg hogy ki jöhet le a kamrába, hát akit fentről leküldenek a konyhából. Általában van egy kulcs azzal nyílik, de most körülményes lenne adogatni. Miért kérdi? - hallgatom a fáradt asszony szavait, s biztosra veszem, hogy valaki olyan személy lehet, aki személyesen ismeri Margaretet. Idejött, s egészen biztosan borsot akar törni az orra alá.
- Értem, s igazán jó, ha nem kell nyitogatni és zárni. Miért kérdem? Mert szeretném jobban megismerni ezt a helyet. Nem sok alkalmam nyílt eddig - majd egy utolsót kérdezek tőle.
- Konyhából csak ez az egy út van le idáig?
- Ez az egy a konyhából, de az árut kintről hozzák nem a konyhán át. - kapom meg a kérdésemre a válaszom, s küldök neki szintén egy mosolyt.
- Köszönöm a válaszokat, s nem tartanám fel tovább. - inkább a raktárat hagyom magam mögött, hogy felkutassam Margaretet, ha nem ment el máshová, idő közben.
- Lenne olyan kérdésem, hogy hány személyt tart haragosának, vagy vannak itt jelenleg ismerős arcok? - nézek fel rá komolyan, mert cseppet sem viccelek. A munkámat végzem. Margaret összehúzott szemekkel néz rám.
- Talán nem tudja a helyét, Gertrud? Semmi köze hozzá. Végezze a munkáját. - közli velem ridegen.
Nem éppen erre a válaszra számítottam, de ha már így alakul a helyzet, akkor visszasétálok számolni és ellenőrizni a raktárba. Szélmalom harc az egész. Mérgemben gondolok egyet, s a raktár és konyha közti átjáróba sétálok. Csupán annyit teszek, hogy nézem miből mennyit visznek a személyek.

Érdekes új élmény volt Suzinak, hogy ha kicsit nehézkesen is formálva a szavakat, de beszélget.  Ráadásul sikerrel, mert a fogadósné megértette, és reagált is arra, amit mondott.
Fellelkesedve ezen a nap további részében a fogadósnének segített a konyhában az előkészületeknél, a tálalásnál, majd pedig a mosogatásnál is, és magához képest sokat beszélt. Délutánra egészen bele is melegedett a csacsogásba, már sokkal kevésbé darabosan, és vontatottan beszélt. Az asszonyt pedig eléggé megkedvelte, és még arra is megkérte, hogy a bál előtt segítsen neki elkészülni. A fogadósné szives örömest rábólintott az ajánlatra, és ha már erre terelődött a téma, kíváncsiskodott is kicsit.
- Aztán hogy fogsz a bálra menni aranyom? Lesz kísérőd? Vagy legalább lovaskocsi? Nehogy tönkretedd azt a szép ruhádat.
Suzi előbb reflexből megrázta a fejét mindkét felvetésre, azután (egyre magától értetődőbb módon az asszony felé) szóban is válaszolt
- E-gyik sincs – mondta kicsit megszeppenve, mert eszébe sem jutott, hogy ilyesmire szüksége lehet. - Nem szabad gy-alog? – kérdezett rá reménykedve, hogy azért nem olyan nagy probléma, hogy ezt elfelejtette, és is sem kerül bajba a bálon.
- Szabad csak nem illik. Még azt fogják hinni, hogy parasztlány vagy, aztán elküldenek a konyhára. -válaszolta a fogadósné. Suzi ettől kicsit megijedt, mert azt már jól tudta, hogy a szép herceg-, és grófkisasszonyok között nagyon fontos, hogy mit illik, és mit nem.
Elkeseredve és riadtan pislogott a fogadósnéra, arra is gondolva, hogy még azzal együtt is, hogy a fogadóban segít, nem maradt sok pénze.
- Hol lehet ko-csit bérel-ni? – kérdezte, magában eldöntve, hogy azért megpróbálja, és utánajár, hátha valahogy tud szerezni egy kocsit.
- Szerencsére egész sok helyen, de az pénzbe kerül, és sajnos munkáért nem fognak kocsit adni. – felelte az asszony, mire Suzi arcára egyre erősödve kiült a kétségbeesés. - Ráadásul a kocsisok megbízhatatlan népek... De talán segíthetek. – mondta nagyon rejtélyesnek hangzóan. Erre az utolsó mondatra a kislány arcát elönttötte a megnyugvás, és a tekintete pedig felragyogott.
- Na-gyon szépen megkö-szönném - kezdett hálálkodni, de a fogadósné félbeszakította.
- Segíthetek de ezek a kocsisok... Mindennek meg van az ára kincsem, de ne félj nem kérek sokat csak annyit, hogyha bemész a bálra... Hozz ki ezt azt. Néhány értékes dolgot. Ideadod nekem és én megelőlegezem neked a kocsis bérét. Segítek neked, segítesz nekem. Mit szólsz? – tett az asszony javaslatot, mire Suzi értetlenül pislogott egyet
- Érde-kes dolgokat? - kérdezte. Nem értette pontosan, mire gondol a fogadósné. És nem is nagyon bízott magában, hogy meg tudja oldani a feladatot, mert amit a nő mondott, az egészen határozottan feladatnak hangzott. Az asszony viszont rögtön kijavította, és érthetőbbé tette a dolgot.
- Értékeset. Aranyat. Ezüstöt. Drágaköveket. Tudod, amiből ennivalót lehet venni meg szép ruhát.
Arany meg ezüst... azt nehéz megszerezni, mert mindenkinek nagyon fontos... Komoly feladatnak hangzott. Suzi el is gondolkodott rajta egy pillanatig, hogy mit válaszoljon. De a fogadósné nagyon kedves volt vele, és sokat segített… Úgyhogy nagyon szeretett volna segíteni neki…
-Megpró-bá-lom – bólintott végül. Ígérni nem mert semmit, már csak azért sem, mert Armaros bármikor kérhetett mást, ami fontosabb, és akkor nem tudja megcsinálni ezt a feladatot.
~ Ameddig nem buksz le, engem nem érdekel, hogy lopsz. ~ kommentálta a gondolatait a mélységi, a nő pedig elégedetten bólintott.
- Nagyszerű, akkor ezt meg is beszéltük. Bemutatlak pár embernek. – jelentette ki, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
Suzi gondolatban jelezte Armarosnak, hogy értette a mondandóját, és követte a fogadósnét, aki kivezette az utcára.  Jó ideig sétáltak, mire eljutottak egy afféle parkolóig, ahol minden féle kocsi állt. Félreeső hely, ami Suzinak nem tetszett. Olyannyira nem, hogy hamar be is húzódott a fogadósné mögé, hogy kicsit biztonságban érezze magát, és igyekezett, hogy minél ártalmatlanabbnak tűnjön.
- Maurice! Eugene! - kiáltott a nő, mire elő is jött két koszos férfi.
- Martha! Mi szél hozott az alvégre?
- Ő itt Suzi. Kéne neki egy kocsi. – mutatta be a lánykát Martha, mire a két férfi nevetésben tört ki. Suzi nem húzódott közelebb, de kicsit zavarba jött tőle, hogy kinevetik.
 - Aztán tud-e fizetni? – kérdezte az egyik marcona kocsis.
Mivel a kislány nem válaszolt, a fogadósné ragadta magához a szót.
- Megelőlegezem neki a pénzt. - vett elő egy köteg váltót. - És ennél többet kaptok a szajréből. Maurice, ha jól tudom Timmy beteg nem? - A férfi felmordult a név hallatán.
- Eugene, neked meg a fiad nősül, aztán mit fog szólni a násznép, ha még sörre se futja? -  folytatta az asszony
 - Jól van jól van Martha. Szóval be kell vinnünk a kislányt... hova? –  állította le az egyik férfi.
- A Reinburg bálra. – közölte a fogadósné lényegretörően az uticélt. A kocsisok szeme kitágult.
 - Te megvesztél! –  tiltakoztak azonnal. Suzi nem értette miért? Mi lehet abban a várban, hogy ilyen rossz ötletnek tartják hogy odamenjen?
- Nem én! Majd ha a kislány kihoz egy csomó ezüstöt meg aranyat meglátjuk! Ugye számíthatunk rád aranyom? –  erősködött a fogadósné, mire Suzi ijedten pislogott a mostmár nekiszegezett kérdesre. Úgy tűnt mindegyiküknek szüksége van segítségre... de ő ettől csak bizonytalanabb lett, mert ötlete sem volt, hogy fog bármit észrevétlenül elemelni a bálon...
Bólintani nem is mert, csak halkan, bizonytalan pillantással annyit mondott
- I-gyekez-ni fo-gok-
A két férfi összehúzott szemekkel nézett rá. Suzi egyre kényelmetlenebbül érezte magát.
 - Ajánlom, hogy beváljon, Martha. Majd én elviszem. -  mondta Maurice.  - Visszafelé meg félúton váltunk, hogy ne legyünk gyanúsak. - Eugene bólogatott, hogy egyet ért, és Martha is elégedetten biccentett.
A megállapodás megszületett, Suzi és a fogadósné pedig visszatértek a fogadóba.
A kislány nem tudott nyugodtan aludni az éjszaka. Azon járt a feje, hogy nem-e csinált butaságot, vagy nem vállalkozott-e túlságosan nagy feladatra, amit nem fog tudni megoldani? Kicsinek és erőtlennek érezte magát, de elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy teljesítse az alku rá eső részét.
Fáradtságától függetlenül másnap ugyan úgy segített reggel, és az ebédnél Marthanak, ezúttal többé kevésbé szótlanul. Éppen csak annyit beszélt, amennyit feltétlenül szükséges volt, és igyekezett minél hamarabb letudni a feladatokat, amiket az asszony rábízott.
Délután a fogadósné tanácsait követve készült elő, felvette a szép ruháját, a cipőjét, illendően elrendezte a haját. Mire elkészült a kocsi megérkezett a fogadó elé, Suzi pedig kiment, és mielőtt beül a kocsiba megköszönte Maurice segítségét. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és a kocsi elindult, hogy elvigye a bálba. Az utcákat kémleli út közben, figyeli a járókelőket, az épületeket. Úgy öt perc telik el, mikor felkapja a fejét Maurice hangjára.
 - Miért segítesz? –  kérdezte a férfi. Pár pillanatba beletelt, hogy Suzi összeszedje. és a lehető legegyszerűbben összefoglalja gondolatait.
- Ma-tha na-jon kedves volt -  kezdett bele - Nek-tek pe-dig kell se-gít-ség, nem?  – kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez a hozzáállás
 - Kell. Csak azon gondolkoztunk Eugene-nal mi vesz rá egy ilyen kisasszonyt, hogy segítsen nekünk. Mármint erre a bálra nem engednek be akárkit, és akiket beengednek az nem törődik azzal, hogy mi van velünk ott a külső gyűrűkben. –  válaszolt a férfi szkeptikusan
A kislány hitetlenül-értetlenül pislogott. Nem törődnek? Pedig a nemes kisasszonyok mind kedvesek, és segítőkészek, meg nagylelkűek is, nem? Minden mesében, amit hallott így van, és ő maga is találkozott egy ilyen kisasszonnyal, aki segített neki, hogy megtalálja a megfelelő utat, úgyhogy biztos volt benne, hogy a történetek, amiket hallott, igazak.
-Nem tö-rőd-nek? -  kérdezett vissza kétkedve. Az lehetetlen, hogy ez igaz legyen.
 - Miért törődnének? -  csóválta meg a fejét a férfi a bakon.   - Mi csupán pótolható szolganép vagyunk azoknak, akik a felsőbb gyűrűkben élnek. Talán a mérnökembereknek lett egy kis becsülete, de a munkás meg munkás marad. - mondta, mire Suzi csak értetlen, kételkedő pillantással válaszolt. Túl hosszú lenne neki elmondania, hogy ő még nem találkozott olyannal vándorlása során, aki pótolható lett volna. Valakinek főzni kell, valakinek varrni, másnak takartani... nem hiányozhat egyik sem. Ha nem lett volna az a kovács, egyáltalán nem tudná hogy fogjon meg egy kardot… Ha nem lett volna minden városban ahol járt egy kedves fogadós vagy egyszerű lakos, aki befogadta, nagy bajban lett volna. Ha ott, ahonnan Armaros elhozta, nem lett volna az asszony és a férfi, aki főzött rá is, és gondoskodott róla, már nem élne. Egyik ember nélkül sem tudta volna elképzelni, hogy hol lenne most, és mi lenne vele.
A szótlanságra Maurice felsóhajtott.
 - Hát jól van. Nem muszáj válaszolnia. Lassan megérkezünk. – mondta lemomdóan-
Suzi azonnal kinézett az ablakon annak az említésére, hogy megérkeznek lassan. Ámulva pislogott a gyönyörű hintókra és a csodaszép paripákra. Látott már hasonló, díszes fogatokat, de ennyit egy helyen még soha… Csillogó szemmel nézelődöt, tekintete vándorolt egyik állatról a másikra. Végül arra a lóra esett a pillantása, aki az ő kocsiját húzta. Megnézte mégegyszer a többi lovat, aztán Maurice jószágát. Ragyogó tekintettel, őszintén csengő hangon jegyezte meg a kocsisnak:
- Ön-nek van a leg-szebb lova! -
Maurice felnevetett a kijelentésre.
 - Maga tényleg egy kedves leány. Nagy becsben tartom ám őket. Úgy neveztem el őket mint az Úr az első emberpárt, Ádámnak meg Évának. – mondta, és a kocsi haladt tovább a palota előtt álló sorban. Pár perccel később a kastély bejáratához értek, a férfi leugrott a bakról és ajtót nyitott a kislánynak
 - Járjon szerencsével. – indította útjára Suzit.
- Kö-szö-nöm – mosolygott rá a lány, és elindult, hogy csatlakozzon a bálba érkezett, feszélyező, de rettentő izgalmas tömeghez.

Nézegetem továbbra is az árukat, de rettentően kezd unalmassá válni. Erőt veszek magamon, s szépen felsétálok a konyhába, hogy ott körülnézzek. Hátha találok árulkodó nyomokat. Mikor mindenki szinte elpárolgott, akkor én visszatérek a raktárba. Újra megszámolom a dolgokat, hogy mi hiányzik, s miből kellene, aztán elindulok Margaretet megkeresni. Furcsának találom, hogy azon dolgokból hiányzik, amit nem lehet csak úgy megmérni, hogy egy..kettő..három.  Egy tizenöt perces keresés után a cselédszobáknál megtalálom a célszemélyt.
- Végzett a leltárral? - észleli az érkezésem, így én rögtön válaszolok.
- Igen végeztem, van hiány vajból, lisztből, cukorból. Viszont a tettes nyomára nem akadtam. - hangom nem kifejezetten jókedvű, hiszen nem felejtettem én el a kemény szavait a nap folyamán.
- S sose lesz meg, ha nem segítünk egymásnak! - tekintetem rá szegezem, miközben az ajkaim lefelé görbülnek. Ehhez nincs mit hozzátenni, sem elvenni.
- Ügyeljen a nyelvére, vagy amikor legközelebb megüt velem ilyen hangnemet kirúgom. Ez már a második! - újfent figyelmeztet engem arra, hogy ügyeljek a nyelvemre.  A szúrós nézésem továbbra sem enyhül meg az irányába, csupán méregetem őt, mint piacon a sózott halat.
- De nehéz ennyi embert megfigyelni, hogy mennyit vesz az alapanyagból. Az egész napom azzal telt, hogy számolgattam, közben figyeltem és nem. Nem találtam senkit sem gyanúsnak. - de nem ez a vége, a mi szópárbajunknak.
- Elhiheti, hogy ha tudnám ki tette magam erednék a nyomába vagy mégis mit gondol? Hogy nekem nincs főnököm aki ellenőriz? Szedje össze magát! Magát az árut már nem fogjuk megtalálni, csak elejét vehetjük a további károknak és esetleg előkerítjük a felelősöket. Noha nem lennék a helyükben…
Én szedjem össze magam? Kezdem magam felhúzni azon, hogy ez a nő egyáltalán nincs a segítségemre.
- Nos, akkor ne számítson a segítségemre, ha továbbra is makacs. S a vendégek elégedetlenek lesznek, mert semmi sem időre kész. - s ennek tetejébe ráadásul, kisétálok a szabad levegőre, hogy hadd főjön a feje.
- Mégis mit vár mit segítsek? - hangzik még mögülem, de cseppet sem foglalkozok vele. Dohogok magamban a szabad levegőn, s csupán akkor térek vissza hozzá, mikor lenyugodtam. Rögtön egy kérdést szegezek hozzá, mintha csak lándzsát tartanék a két kezemben.
- Magáról kellene beszélnie, s arról, hogy vannak e személyek, akivel nem igazán jó a kapcsolata. Annyit megtudtam tőlük, hogy régen nem volt ilyen. Ez a sok parancsolgatás nekik nem tetszhet. Megpillantom a döbbent arckifejezését, s nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem.
- A fél város éhezik, és maga arra gyanakodik, hogy valaki azért lop ételt, hogy nekem keresztbe tegyen? Ezt maga sem gondolja komolyan. Mellesleg mindenki tudja hol a helye. Én fenntartom a rendet a konyha működik, a gazdáink pedig elégedettek. Ez így megy itt.
Sóhajtok egyet, mert most kapok legalább valami használható információt. Az éhezés nem jó dolog, olykor a saját bőrömön tapasztalom. Mikor kopog a szemed az éhségtől, de hiába nézel a batyudba, mert az kong az ürességtől. Kénytelen vagy tűrni, s reménykedni abban, hogy nem lesz egy darabig bajod.
- Nos ha a fél város éhezik, akkor nem kérdéses a lopás ténye. Hát én az éhezők pártját fogom - szívem szerint nem akarnám megtalálni így a tettest, de az szintén biztos, ha kitudódik a tettes vagy tettesek kiléte, akkor nagyon nagy büntetésben részesül. Legalábbis van ilyen sejtésem. Aztán történik valami Margaretnél, mert az arcvonásai megenyhülnek, aztán a következő szavakat mondja nekem.
- Tegye. Aki mélyről jött, az nem fogja ezért hibáztatni. De ha a lopások folytatódnak rajtunk csattan az ostor, ezt is gondolja át. - ha nem említette volna, akkor is tisztában vagyok ezen helyzettel. A nemesek cseppet sem törődnek ilyen apróságokkal, hogy ő maguk kapják el a tettest. Rábízzák valakire, aztán ha az elbukik, akkor megbüntetik.
- Nem lehetne lekorlátozni, hogy ki jöjjön le a raktárba? Esetleg, tud megbízható személyt? Tudom, hogy sürgősen kell, de ezen módszereket látom csak megoldásnak. - próbálom rávezetni arra, hogy ha nem tartózkodnak a raktárban olyan sokan, vagy egy megbízható embert beavatni a dologba, akkor az mindenképpen segítene. Beszélgetőpartnerem homloka ráncolódik, s hosszan hallgat. Türelmesen várakozok, míg meg nem szólal.
- Ha őrök adják ki a raktárból az alapanyagot meg maga és mindenki pontos mennyiségekkel érkezik, akkor talán szabályozható lenne ez... Nem tudom mit fognak hozzá szólni, holnap kiderül. Aludjon maga is, Gertrud, holnap korán kezdünk. - zárja le a csevegésünk, így a mai napra feladjuk a tettes kutatását.
- Rendben - nyelek egyet, aztán elindulok aludni, hogy másnap frissen és kipihenten végezhessem a feladatom. Másnap időben megjelenek a helyemen, s mikor megérkezem, akkor kapok két megtermett férfit, hogy segítsenek. Mikor nekem kell kiadnom a rendeléseket, akkor azzal az egy kezemmel próbálok sürögni és forogni. Láthatóan nagy a zúgolódás.
- Nem leszünk kész! - hangzik elég sok helyen, vagy más szavakkal kifejezve, így csupán ennyit tudok rá mondani.
- Sietek amennyire tudok! - ám egy fura dolgot veszek észre. Nem tudom, hogy került ide a lány a felnőttek közé. Megfeledkezve a munkámról odasétálok hozzá.
- Szia! Te honnan jöttél ide? - mosolygok rá, s nézek felé érdeklődve. Látom, hogy a hangomtól megijed, pedig nem ordibálok vele.
- Én csak... én csak... Csak rozmaringot kéne felvinnem, de nem tudom mennyit nem kaptam papírt. - szívem szerint megölelném, de szerintem ha megérezné, hogy csupán egy kezem van, akkor úgy iszkolna el tőlem. Elég sok ember néz rám úgy, mintha valami betegséget terjesztenék, s jobb ha nem érnek hozzám. Nézem a lányt, aztán továbbra is barátságosan nézek rá.
- Mihez kellene? Segíthetek neked. S elintézzük azt, hogy kapj papírt – próbálom minden mozdulatát figyelemmel kísérni.
- A.... a sülthöz kell. Igen. A sülthöz. De csak néhány szál kell, tudom milyenek. Nem mehetnék be veled kiválasztani? - kordul meg a gyomra, ami ismerős érzés. Csupán együtt érzően nézek le rá, mert közben tudom, hogy nem engedhetek jelen pillanatban a szívemnek.  Van egy tegnap lefektetett szabály, amit nem szeretnék áthágni, egy gyerek kedvéért sem.
- Sajnos a mai napon nem, én felelek a raktárért. Igyekszek mindenkit kiszolgálni. - ezzel máris elsietek neki néhány szál rozmaringért, s ügyelek arra, hogy jó legyen. Mikor visszaérkezek, akkor összeszedettebbnek néz ki, s rögtön egy kérdést tesz fel nekem.
- Nem... Nem tudnál adni néhány almát...? Nincs papírom de... - újra megszólal a hasa, s a szívem újra szorul. Felmerül bennem a kérdés, hogy lehetséges az, hogy miatta nincs meg a készlet? Tanácstalanná kezdek válni.
- Te előző nap is itt sürögtél? - nézek rá, miközben  tudom jól, hogy ki kéne adnom csomó alapanyagot.
- Arra vettek fel, hogy a konyhán sürgölődjek, meg megcsinálja amire a szakácsnő utasít. - jön a válasz, így én tovább puhatolózok.
- S nem kaptál tőle papírt, amin a mennyiségek vannak, Igaz? - hiszen kezd gyanússá válni az eset.
- Hát tudja, a szakácsnőnek koszos a keze meg ez valami új rendszer ő meg régen van itt, biztosan csak elfelejtette. - szabadkozik a gyerek, de én továbbra sem hátrálok meg.
- Nos én csak annyit adhatok ki, ami szükséges a sütéshez. Vagy különben nagyon pórul járok. S mond meg a szakács nőnek, hogy adjon papírt az ételekről, hogy mihez, mi kell és menni. - üzenem meg a gyerek által a szakácsnőnek, hogy mostantól más rendszer van. Az elmegy, mint akit megvertek a nagyobb gyerekek a játéka miatt. Egy darabig utána nézek, de utána visszatérek az alapanyagok kiadásához. Két kézzel könnyebb lenne, de féllel sem nehezebb. Egy kézzel egyensúlyozni, s cipelni dolgokat. Hamarosan illatok kezdenek terjengeni, s csupán akkor van időm megpihenni, mikor Margaret jön.
- Szép munka Gertrud. Lassan megjönnek a vendégek. Az őröket itt hagyom, de magának segítenie kell felvinni a dolgokat már amennyire... - a hiányzó karomra néz - Már amennyire képes rá. - hangzik tőle, mire én kifújom a levegőt, aztán reagálok a szavaira.
- Jövök máris – sietek utána, hogy segíthessek.

Sürgök és forgok, hiszen Margaret meghagyta, hogy segítsek a felszolgálásban. Fél kézzel nem olyan könnyű megfogni a tálcákat, majd azokat vinni. Kifejezetten kicsiket lépek, úgy haladva előre, s próbálom a bajt elkerülni, hogy ezen pompás ételek és italok ne vesszenek kárba. Nemsokára a zenekar játszani kezd, s én egyszerűen megállok. Az sem érdekel, hogy rám ripakodnak, hogy menjek a dolgomra. Még ilyen fülbemászó dallamot sosem hallottam, így egészen érthető szerintem, hogy ki szeretném élvezni ezen földöntúli varázst. A zene leköt ugyan, ám szemtanúja leszek annak a jelenetnek, ami tőlem távolabb történik. Megszakítva a zenehallgatásom indulok oda, hogy feltakarítsam a földről a pitét. De nem csak ez csupán az egyetlen gond, hanem a kisasszony ruhája. Nem szólítom meg, csupán a szememmel nézem őt. Olyan szembetűnően kitűnik a tömegből nem? Mikor az leguggol, hogy segítsen takarítani, akkor határozottan így szólok hozzá.
- Ez nem a kisasszony dolga! Menjen, s élvezze a bált, míg lehet - fanyalodik el a képem, mert az öltözetén ott éktelenkedik a pite nyoma. Ahogy a körülöttünk levő emberekre pillantok, akkor látom rajtuk, hogy jól szórakoznak rajta. Legszívesebben megdobálnám őket pitével, hogy hasonlóan legyenek, de türtőztetem magam.
-De.. miat-tam tör-tént - szól hozzám, s látszik rajta, hogy meg van zavarodva. Pár kósza ötletem támad, azonban elvetem őket. A lényeg, hogy nehéz megértenem, amit mond. Eltelik pár másodperc, míg felfogom, hogy a szavai értelmét. Érdekes hallani egy kisasszonytól ezen szavakat, ráadásul ezen tettet. Most én kerültem olyan helyre, ahol átvágnak hasonló felszolgálok, vagy csupán a másik ennyire fura? Tanácstalan vagyok, így különösebben nem ügyelek a szavaimra.
- Akkor sem a kisasszony dolga! - nem engedek neki, s gyorsan hozzáteszem.
- Társaságban van, s a többiek kinevetik, ha így viselkedik. - sóhajtok egyet, hogy nekem kell kioktatnom egy nemest? Bár a nyanya mondott pár érdekes dolgot az ilyen bálokkal kapcsolatban, de sajnos semmi sem maradt meg belőle. Csupán , hogy miként kell viselkedni. Pislog párat felém, majd elkezdi formálni a szavakat.
- Na-gyon sajná-lom - mondja a felszolgálónak. Furdalja a lelkiismeret, hogy utána kell takarítani.
- Nem kell sajnálni, előfordul a figyelmetlenség - szólalok meg, aztán mikor hagy végre dolgozni, akkor az egy kezemmel sikerül annyira feltakarítanom, hogy a továbbiakban ne legyen gond. Elsietek természetesen, de visszajövök, pontosan a zene miatt. Nem állok nyilvánosság elé, csupán próbálok a baljós árnyakban meghúzódni. Az, hogy nincs meg az egyik karom az túlságosan feltűnő. Margaret lép mellém, karba font kézzel, hogy utána feltegye nekem a kérdést.
- Mi volt az az előbb? - hitetlenkedve nézek rá, hogy ilyen csekélység miatt érdeklődik? Végül csak belevágok a magyarázatba.
- Az egyik kisasszony nekiment az egyik bamba felszolgálónak, így a pite kárba ment, s a kisasszony ruhája pedig pités lett. - nézek oda Margaretre, majd folytatom az esemény beszámolást.
- Feltakarítottam a földről a pitét. - hallgatok el, miközben megnézek egy-egy merészebb öltözetű fiatal nemest.
- Ezt láttam. De mit mondott magának, amikor leguggolt? - fájdalmas sóhajt hallatok, mert nem tudom elhinni, hogy tényleg a semmiségre kíváncsi.
- Semmi különöset, legalábbis nem ijedtem meg tőle. - válaszolom, mert nem értem, hogy Margaret miért érdeklődik ez iránt.
- Jól van. Csak nem akarom, hogy atrocitások érjék.
Csupán somolygok magamban. Mikor meghallom mit beszél, akkor csupán ráhagyom. Én szeretnék a zenére figyelni, s néha pedig az itt benn történő eseményekre. Meglesem a pórul járt kisasszonyt, aztán nézelődök tovább, hátha találok valakit, aki engem méreget véletlenségből. A személyzet tagjai engem méregetnek, ami egy ideig tűrhető, de egy idő után nem lelem a kedvem benne. Éppen jókor jön a lehetőség, hogy elcsípjek egy ólálkodó fiút, ezért én tüstént utána eredek. Már távolról megszólítom, abban a reményben, hogy tudok vele majd beszélgetni.
- Mit csinál? Mi a terve?
Nem sikerül a beszélgetős tervem, mert azon nyomban kereket old. Hagyom elfutni a kisfiút, s merem remélni, hogy nem tolja vissza a képét a bálra. Látom, hogy kezdenek elfogyni a sütemények, akkor lassan visszasétálok Margarethez. Nem szeretnék feltűnősködni, így inkább megvárom, hogy a nő mire utasít. Legszívesebben feltölteném a süti állományt, hogy a vendégek és a helyiek tudjanak falatozni. Margaret szúrósan néz rám, s kicsivel később a szokásos stílusában szólít meg.
- Nincs dolga?
Margaret szúrós nézése éppenséggel pontosan elég ahhoz, hogy nekilássak dolgozni. Összeszedegetem azon dolgokat, amik feltehetőleg nem kellenek a tulajdonosaiknak, másik feladatom az, hogy a süteményeket töltöm fel. Ha pedig éppenséggel nem ezekkel kell bajlódnom, akkor sem álldogálok. Esetleg, ha több pite, vagy más fajta sütemény ismerte meg a padló mocskát, akkor bizony takarítok is. Kíváncsiságból elhagyom a báltermet, hogy ellenőrizzem a lent uralkodó helyzeteket, de azon nyomban megbánom az egészet, mert mikor megpillantom a rendetlenséget, akkor úgy döntök, hogy inkább a lisztes lábnyomok után eredek, hogy megtudjam, hogy ki a ludas. A raktárba érkezve még nagyobb káosz fogad, ráadásul egyes ételek és italok száma igen meg van dézsmálva. A többi pedig szanaszét van hajigálva. Az lep meg engem igazából, hogy a két őr hová tűnt? Nagyon nagy bajban érzem magam, így sietős léptekkel indulok Margaretet megkeresni.
- Nagyon nagy baj van! A raktárból csomó mindent elvittek, s a süteményekből és a többi elkészített ételből is hiányzik.
Margaret döbbenten néz rám, ahogy elmesélem neki, hogy milyen a lenn uralkodó helyzet. Hihetetlennek tartom, de mégis ez a valóság.
-Azonnal értesíteni kell az őrséget!
- Őh, hát nem voltak a helyükön! - Ugrik be nekem, de rögtön. Azonban az események láncolata nem engedi a továbbiakban, hogy bármi mást szóljak hozzá.
Ám ekkor harsonák hallatszanak, a zene elhallgat, és egy Herold lép elő.
- Hölgyeim és Uraim! Őfelsége Gustavus Rex és kísérője a bájos Tilda kisasszony a nyugati őrgrófság örökösnője!
A király oldalán egy nem túl szép hölggyel az oldalán színre lép és végignéz a tömegen, majd tekintete a kisasszonyon állapodik meg állapodik meg. Ennek csupán örülök, hogy nem rám vetül annyi figyelem.
- A Hatodik gyűrűért! - valahonnan jön egy ordibálás
A robbanásnál egyszerűen a földre kerülök, hiszen fél kézzel nehéz az embernek megtartani az egyensúlyát. Fura zaj párbaj kerekedik körülöttem, így legokosabbnak találom, hogy kússzak a földön a raktár felé. Eljutok a folyosóig, ám hamarosan megváltozik a helyzetünk, mert puska csöveket szegeznek a fejemhez. Rögtön jelzem, hogy megadom magam, ám ezzel ellentétben nem mozdulok sehová.

Suzi kissé el van veszve a forgatagba érve. Annyi új dolog van amit még nem làtott, hogy azt sem tudja merre kezdje. Végül szinte magával húzza a legnagyobb zsivaj, hiszen ahol zsivaj van, ott történik is valami. No meg..: tömeg is van, úgyhogy nagyon közel azért nem megy, csak kényelmes távolságból próbálja megnézni hogy mi okozza a legnagyobb tömörülést.
Eléggé belefeledkezik a nézelődésbe ahhoz, hogy arra eszméljen ahogy puffan a földön a ruhájára kenődő finom pitével egyetemben.
Természetesen a saját hibájának könyveli el a dolgot, hiszen nem figyelt oda, úgyhogy gyorsan megpróbál fölpattanni, de abból a mozdulatból huppan is vissza a földre. Másodszor már óvatosabban kezd neki a tápászkodásnak, és sikerül felkelnie. Udvariasan fejet hajt, és sokszor elnézést kér a felszolgálólánytól. Nem, ő szinte meg sem halja, hogy az előkelőbb kisasszonyok vihognak körülötte.
Ekkor odajön egy második felszolgáló, miután az előbbi sietve távozott, és elkezd takarítani. Suzi hirtelen összezavarodik, hogy mit is kellene csinálnia… Miatta lett kosz, úgyhogy neki kellene takarítani, de ez a félkarú lány már neki is látott, hogy eltűntesse a pite romjait.  Végül a reflexei felülkerekednek a pillanatnyi zavaron, és legugol segíteni a takarításban.
A felszolgáló jobban tisztában van az illemmel, és egyből figyelmezteti is
- Ez nem a kisasszony dolga! Menjen, s élvezze a bált, míg lehet – próbálja fanyar mosollyal elhessenteni.
Suzi viszont ez alatt a néhány év alatt ahhoz szokott, hogy ha elront valamit azt neki kell helyrehozni, különben nem lesz soha helyrehozva,
-De.. miat-tam tör-tént – pislog még mindig kicsit összezavarodva a felszolgálóra. Most az foglalkoztatja legjobban, hogy mi lesz a takarítással, egyáltalán nem figyel a körülöttük lévő, sugdolózó, kuncogó, döbbent emberekre.
A felszolgáló is nehezen értette meg, amit beszél, de végül sikerült neki, és ragaszkodik az álláspontjához
- Akkor sem a kisasszony dolga! Társaságban van, s a többiek kinevetik, ha így viselkedik. – mondja sóhajtással kísérve. Suzi zavartan pislog, de nem makacskodik... Kezdi érteni, hogy ezt neki most nem kell, sőt nem is szabad csinálnia. Ez is a magasabb körök illeméhez tartozik… Neki ez nagyon természetellenes.
- Na-gyon sajná-lom -  mondja a felszolgálónak. Furdalja a lelkiismeret, hogy utána kell takarítani.
- Nem kell sajnálni, előfordul a figyelmetlenség – feleli a félkarú lány. Suzi nem akar tovább zavarni, úgyhogy arrébb is sétál.
Egy szőkésbarna, kékszemű ikerpár lép nemsokára oda hozzá. Suzi először nagyokat pislog, oda-vissza az ikrek között,még akkor is mikor már megszólítja a két lányka
- Kedves voltál vele. – jegyzi meg az egyik.
- De tönkrement a ruhád. – mondja a másik.
A ruhája említésére végre végignéz magán, és halkan eljajdul. Nagyon tetszett neki ez a ruha, és a szabó is aki csinálta kedves volt... szinte sírva is fakad, hogy elrontotta a ruhát.
A két lány érdeklődve pislog
- Semmi baj. A szolgálód rendbe hozza. Vagy adnak kölcsön a barátnőid... Vagy...
- Vagy a gavalléroddal jöttél, olyan izgalmas! – kiált fel a másik.
Ezzel a lányok eltereli kicsit a figyelmét. A szomorú, sajnálkozó pillantások helyett most értetlenül pislog. Szolga? Neki nincs olyan... Kellene legyen?
Annak örülne, ha lenne barátnője, de gavallér? Nem nem, neki olyan nem lehet. Mivel nem válaszol, a két lány egymásra néz.
- Megijesztetted.-
- Én nem is! Csak akartam tudni hogy van-e gavallérja!
- De nem tudjuk mi lesz a ruhájával.
Néznek vissza mind a ketten Suzira, aki már az első szónál kissé elvörösödve tiltakozni kezdett, a ruhája említésére viszont ismét a pitefoltra pillant.
-Nem le-het megsze-rel-ni? – kérdezi reménykedve az ikreket, amitől az egyik lány felnevet.
- Megjavítani? Te aztán furcsán beszélsz!
A másik pedig karon ragadja Suzit, és kezdődik a csacsogás.
- Megjavítani nem lehet itt, ezen csak egy ügyes mosónő segíthet, dehát úgyse vennél fel kétszer semmit. Eltakarni el tudjuk.
- Csak nehogy elővedd a sárga blézered Cenci!
- Akkor vedd elő a zöldedet, az tűrhető a rózsaszínnel!
- Elmegyek a blézeremért... sóhajt az egyikük, és ott is hagyja a másik két lányt.
Suzi csak kapkodja a fejét, próbáljha követni a beszélgetést az ikrek között, aztán eljut a tudatáig, hogy a lányok segíteni fognak neki, hálásan pislog
- Köszö-nöm – mondja, a lányok viszont mintha nem figyelnének.
A Suzival maradó lány folytatja a csacsogást, és Suziba karol.
- Szóval mesélj, honnan jttél? Nagyon egyedül ácsorogsz. A nevem Crescencia, de látom hogy nehezedre esnek a szavak, így hívjál nyugodtan Cencinek. A testvérem meg Carolina. A bátyánk hozott el a bálra. – beszél. Sokat és viszonylag gyorsan. Azért Suzi igyekszik nem elveszíteni a fonalat. Először ugyan kicsit lesokkolja a másik lány hirtelen közelsége, de vesz egy nagy levegőt, és figyel a csacsogásra.
- Én most a váro-s ból – válaszolja - Suzi va-gyok – viszonozza a bemutatkozást. - Én egye-dül jö-ttem -
Cenci eltátja a száját.
- Egyedül? Dehát... Az nem illendő! magyarázza, közben Carolina visszatér egy zöld begombolós kabátkával.
-De nin-csen a-ki elkísér-hetett volna – fancsalodik el kissé, mert nem szeretne illetlen lenni
- Tessék, illik az arcodhoz. segíti fel a blézert Carolina Suzira.
-Köszö-nöm szé-pen – hálálkodik a kislány
- Tehát Carolusburgi vagy?kérdezősködik Cenci tovább.
Suzi reflexből megrázza a fejét.
-Nem. Uta-zok. Tanu-lok- próbálha a lehető legegyszerűbb kifejezésekkel elmondani a helyzetét, természetesen anélkül, hogy Armarost említené.
- Hát te igazán furcsa lány vagy! De ha nincs aki elkísérjen, itt vagyunk mi! Rob a bátyánk biztos nem bánja... jegyezte meg vállvonva Cenci
- Mit tanulsz? – kérdezte Lina.
-Min-dent – válaszol Suzi a legegyszerűbben - Ismer-kedem az or-szág-gal
~ Ez egy tökéletes alkalom Suzy. Ezek a lányok érdeklődnek irántad... ~ szólal meg Armaros, már előtte éreztetve kicsi az ismerős nyomással Suzi fejében a jelenlétét. A mélységi hangja valamelyest bátorítóan hat rá, és ha Ő is egyetért, hogy összebarátkozhat a lányokkal,  akkor nagyon boldogan megpróbálja!
~ Érdekes ez a bál. Sok különös ember...~ jegyzi meg Armaros, Suzi magában egyetértően bólogat. Rengeteg különös ember. Kicsit talán túl sok is.
- És csak úgy egydül vándorolsz? Az nem biztonságos! Mi van a rablókkal? Haramiákkal? Tisztességtelen emberekkel! aggódik Cenci. Suzi bólint, igen Egyedül utazik.
-Min-den-hol kedves em-berek van-nak – pislog, mint aki nem is hallott a veszélyről. Igazából ezektől a kedves emberektől mindig megtudja, hogy melyik utak biztosnágosak, és messzebre általában kisebb csoporttal utazik.
Carolina viszont összehúzott szemekkel néz Suzira.
- Te titkolsz valamit... Megvan! Mesterlövész vagy? Vagy vívómester?
Suzi picikét megijed, hogy valamit nem jól csinált amikor titkolózással váldoljak, aztán megnyugodva rázza meg a fejét kétszer
-Ü-gyet-len va-gyok – magyarázza. Nem ért ő sem a kardvíváshoz, sem a célzáshoz.
Harsonák zengenek fel ekkor a teremben, és egy Herold bejelentést tesz.
- Hölgyeim és Uraim! Őfelsége Gustavus Rex és kísérője a bájos Tilda kisasszony a nyugati őrgrófság örökösnője!
A király oldalán egy nem túl szép hölggyel az oldalán színre lép és végignéz a tmegen, majd tekintete Suzin állapodik meg. A kislány kíváncsian pislog arrafele, ahol a királyt bejelentették, és meglepetten pislog, amikor észreveszi, hogy a király őt nézi.
~ Suzy, tűnj el innen! MOST! ~ szól rá Armaros.- Terv lefújva! Armaros szavaira Suzi megretten, és igyekszik nem túl feltűnően kifele indulni a bálteremből.
- A Hatodik gyűrűért!- ordítja valaki hirtelen.
Ekkor robbanás rázza meg a termet és mindent beborít a szürke füst. Fegyverek ropogása hangzik, ami Suzinak egyáltalán nem ismerős. A robbanás szele amúgy is fellőkte, de az ismeretlen hangzavarban nem is mer felkelni, csak körbenéz, hátha a füstben meglátja valamerre a kijáratot. Lát is valami annak tűnőt, és a földhöz lapulva el is indul arrafelé. Ameddig meg nem állítja egy hang
-Ne mozduljatok! – Suzi holtsápadtan ledermed. Eddig is meg volt ijedve, most viszont halálra rémült.

- Ezekkel mi legyen? – kérdezi egy meglehetősen fiatal férfihang.
- Vidd őket a többihez! – szólal egy idősebb recsegősebb hang. Ezután erős karok rántják fel Suzit, és elkezdik taszigálni valamerre. Ő igyekszik nem felbukni a lökdöséstől, de nem elég ügyes, úgyhogy mire leérnek a lépcső aljára, háromszor is elesik, és kicsit meg is üti magát. Szerencséje volt, hogy nem gurult végig a lépcsőn, amitől komolyabban is megsérülhetett volna.
Nem mer a megnyikkanni sem, pedig azért fáj neki, mert beütötte az egyik térdét, a könyökét és az oldalát is. Viszont fél, hogy ha megnyikkan, azzal csak még nagyobb bajba keveri magát. Hasonló okból nem mer jobban körbe nézni sem a palota eddig ismeretlen részén, a éppen csak annyira, nehogy megint elessen valamiben.
Végül egy raktárterembe terelik, ahol már vannak néhányan megkötözve.
Suzit ekkor a földre lökik, amitől halkan feljajdul, mert beütöti a térdét, amit már egyébként is megütött valamelyik esésnél. Szinte azonnal meg is kötözik. Egy pillanatra megpróbálja reflexből kirántani magát a kötél elől, de elég egyértelműen nincs esélye, és nem akar bajt, úgyhogy ezen kívül nem áll ellen.  
Nem sokkal utána hozzák be Karolinát is, egyedül, ami még nem tűnik furcsának neki. Amikor meglátja, megpróbál közelebb kerülni hozzá. Ő már ismerős, ami adna neki némi megnyugtató biztonságérzetet.
Sikerül is neki, és hamar feltűnik neki, hogy a lány is meg van ijedve. Próbálna valami megnyugtatót mondani, de hirtelen nem jut eszébe semmi. Magát sem tudja megnyugtatni.
A figyelmét kicsit eltereli a harsogás. Mi a fene az a Szabad Észak Népfront? Nem érti, ahogy azt sem, miért kötözték őt meg…
Az a felszolgáló válaszol, aki segített utána takarítani. És hasonló kérdést tesz fel, mint amit ő is feltett volna, de nem mert.
- Népfront? Ez meg miféle név? Biztosan csupán ugratsz ezekről a dolgokról –
A szavai után most is kicsit ijedten pislog a lányra, attól tartva, hogy valami rossz történik.
Az egyik férfi odalép, és teljes erőből pofon vágja Trudit. Ilyesmitől tartott... Nagyon unszimpatikus az egész társaság, ez pedig csak fokozza az ellenszenvét.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy így beszélj velünk!
Ekkor egy idősebb, olyan negyven körüli férfi biceg be, mechanikus lábbal, ami nem teszi kellemesebbé a látványt Suzi számára.
- Ennyi? – kérdezi, és a hangjában Suzi felismerni véli azt, aki utasítást adott, hogy idehozzák. Nem, ő sem lopta be magát a szívébe.
- Ennyi uram. – válaszolt az egyik őr, mire a férfi végignéz a társaságon.
- Az értékes foglyokat, akikért váltságdíjat kérhetünk válasszák el a többitől. A többiek, akik ennek a gaz és elnyomó rendszernek az áldozatai! – szólal meg fennhangon. - Ma megtesszük az első lépést a szabadság kivívása felé! Én, Horatius Grünberg felajánlom nektek, hogy csatlakozzatok hozzánk, szabadítsuk fel az elnyomottakat!
Suzi hirtelen nem tudja, melyik csoportba fogják sorolni, de abban majdnem teljesen biztos, hogy Karolinát az előbbibe. Nem akarja engedni, hogy bántsák, de semmi ötlete nincs, hogy mit tehetne.
Egészen addig, ameddig Armaros meg nem szólal…
~Suuuuuuzyyyy.... erőt is adtam neked, nem csak látást és hallást...
Eszébe jut tőle, hogy nem teljesen tehetetlen. Ezért óvatosan megpróbálja kiszabadítani a kezét a kötélből.
Karolina kérdésére neki is feltűnik, hogy az egyik ikerlány hiányzik. A választól, amit a lány kap, és attól, hogy az a fránya kötél nem enged, dühös lesz.
-Ne bántsá-tok! – morogja, épphogy csak észlelve, hogy Armaros mondott neki valamit.
~ Felesleges. Hívd, és jönni fog!
- Érdekes elképzelés a felszabadításról, mikor mit sem törődtök az elnyomottakkal.  Mégis, mi a célotok? – kérdezi a felszolgáló a lázadók főnökétől.
Horatius kihúzza magát a kérdésre
- A célunk... – vesz egy nagy levegőt. - Megszabadítani a népet az elnyomó rendszertől. Ti a rendszer kiszolgálói vagytok, ha nem csatlakoztok hozzánk. Letaszítjuk a királyt a trónjáról, és visszaadjuk az uralkodást a nép kezébe. Hogy a vezetőink közülünk kerüljenek ki. De ehhez el kell söpörnünk a mostani mételyt. A király mellett az őt kiszolgáló nemességet, és azokat, akik hasznot húznak a mi nyomorunkból. – nézett le magára. - Mit tudsz te arról, hogy bánunk az elnyomottakkal? Ki kezelt ma téged közönséges rabszolgaként, hogy az olyanoknak szolgálj fel süteményt és bort, miközben mások arra kényszerülnek, hogy lisztet lopjanak, hogy legalább száraz cipót süthessenek?! – egészen belelendült a beszédbe.
Suzi viszont egyre dühösebb lesz, hogy nem törődnek vele, ráadásul nem érti, és nem is akarja érteni miről beszél az ellenszenves alak. Megpróbálja mégegyszer a szavaival elérni, hogy figyeljenek.
– Hoz-zátok ide Cencit! – kiabálja mostmár határozottabban, élesebb hangon. Sikerült is neki, mert az egyik őr odajön, hogy pofonvágja, de helyette Karolina kapja az ütést, aki megvédte.
- Akkor árulja el, hogy miért lettem kikötözve? Ráadásul mint látja, csupán egy karral rendelkezem A kötözés és a földre taszítás rabszolgákkal való bánás jelent. – folytatja közben a társalgást a felszolgáló.
Suzinál már az előtt elszakad a cérna, hogy az alak megjelenne előtte. Meg akarták ütni. És meg is ütötték, de nem őt, hanem Karolinát. Óvatos akart lenni, és elkerülni a bajt. De Karolina, és Cenci a barátai lettek, és bántották őket. Nem engedheti!
~Segíts, kérlek ~ mondja mentálisan Armarosnak, nézve a szemei előtt felsejlő alakot ~ Valakit küldj ide!~ kérleli, sugározva a dühöt, ugyanakkor azt is, hogy szégyelli magát, hogy eddig nem figyelt oda. Szeretné, ha valami, akármi ott teremne Horatius mögött, és segítene neki, hogy elengedjék, Karolinával együtt, és megkereshetné Cencit!
Nem Horatius mögött, hanem előtte jelenik meg valami. Mintha a fölből bugyogna elő, amitől máris megrémültek lázadók. Majd az egész összeáll a mélységi szolgává, amiyet Suzi először lát, és kissé maga is hátrahőköl tőle.
~ A tiéd. Úgy néz ki, ahogy akarod, és követi minden parancsod.~ mondja Armaros a sarokban, hetykén karba tett kézzel. A szavai megnyugtatják Suzit, aki máris mentálisan utasítást küld a szolgának.
~Kössd le őket kérlek, hogy kimehessünk!
Közben elsül egy puska, amitől egy ütemet ki hagy a szíve, de hamar észreveszi, hogy senkinek nem esett baja, a kötél viszont mostmár enged. Karolinára néz, és odasúgja
- Megke-ressük Cencit? –
A másik lány beleegyezésére figyel, és hamar talál is megfelelő pillanatot, hogy kiszaladjon a felbojdult teremből. Sikerül is kijutnia, de látja, hogy Karolinát valaki megfogta.
~ Segíts neki! ~ utasítja a mélységi szolgát mentálisan, igyekezve biztonságos távolságban maradni minden lázadótól.
A mélységi szolga rögtön ráugrik a Linát fogvatartóra, a lány pedig így Suzihoz szalad, és remegve átöleli az összezavarodott, de az adrenalintól felpörgött kislányt.
- Miféle szörnyeteg ez? Mi vagy TE?! – sírja Suzinak, de nem engedi el.
- Nem tud-om.. – habogja a kislány, tényleg nem tudná elmagyarázni, viszont a sírás neki is könnyeket csal a szemébe. Úgy kell erőt vennie magán, hogy megfogja Karolina csuklóját, és elinduljon …valamerre.. Először is a lépcsőn fel.
Közben a felszolgálólány is csatlakozik hozzájuk, és hárman indulnak el felfele. Néhányan utánuk futnak, mások odalent maradnak, miközben megint fegyverropogást hall, és valami kopogást, amit még nem tud azonosítani.
A mélységi szolga, dolga végeztével megpróbál Suzy után indulni.
Ahogy haladnak felfele a lépcsőn egyre erőteljesebben érzi a kellemetlen szagot, és közeledő lépteket hall meg, ami kicsit megriasztja.[/color][/color]

Fejjel valamibe belefutok, ez éppen elegendő ahhoz, hogy megálljak. Kiváncsiságtól fütve nézek felfelé, hogy megtudjam, mi állta el az utam? Mikor megpillantom a puskacsövet, akkor egy nagyot nyelek. Nem merek mozdulni, mert azt hiszem, hogy a fegyvert használó férfi támadásnak fogná fel.
- Ezekkel mi legyen? - kérdezi egy meglehetősen fiatal férfihang.
- Vidd őket a többihez! - hangzik a válasz egy recsegős idősebb embertől. Összerezzenek, attól tartva, hogy a következő pillanatban itt végezhetem. Lassan sikerül felfognom a kérdés értelmét, akkor egy hangos sóhajtás távozik az ajkaim közül. Következő pillanatban egy erős kéz felránt a földről, s taszít rajtam egy jó nagyot, hogy majdnem lefejelem a falat. Csendben maradok, mert számomra teljesen ismeretlenek. Fogalmam sincs arról, hogy mik a szándékaik...velünk. Tán, ha a végét türelmesen kivárom, akkor rájöhetek mindenre. A levegő tisztul, aminek különösen örülök, mert ebben a nagy káoszban nagyon rossz érzés mászkálni. Ez a élethelyzet számomra szokatlan. A raktárhelyiségbe érve lelök a földre az, aki elkapott, én meg ellenállás minden szándéka nélkül hagyom magam. Kötözés következik, amit elég kíméletlenül művelik. Mikor a kötél a húsomba mar, akkor szólalok meg.
- Mi ez az egész? -  nagyon reménykedek, hogy választ kapok a kérdésemre.
- Ez itt... - kezdi a választ egy marcona férfi, az egyik őrünk. - Ez itt a Szabad Észak Népfront dicsőséges felemelkedése. - jelenti ki tökéletes meggyőződéssel. Mivel nem szokásom mellé beszélni, így a következőt válaszolom.
- Népfront? Ez meg miféle név? Biztosan csupán ugratsz ezekről a dolgokról - több nem jut eszembe, Mozdulatlan maradok a helyemen. Néha körülnézek, hogy felmérjem a lehetőségeim. Az egyik férfi odalép, és teljes erőből pofon vág.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy így beszélj velünk!
Ekkor egy idősebb, olyan negyven körüli férfi biceg be. Az egyik lába látszik, hogy valami mechanikus szerkezet, és ugyan azon az oldalon a karja is egészen össze van égve. Végignéz rajtatok, majd az őrökhöz fordul.
- Ennyi? - ismerős a hangja, így odanézek az irányába
- Ennyi uram. - válaszol az egyik őr, majd a recsegős hangú végignéz rajtunk.
- Az értékes foglyokat, akikért váltságdíjat kérhetünk válasszák el a többitől. A többiek, akik ennek a gaz és elnyomó rendszernek az áldozatai! - szólal meg fennhangon.
- Ma megtesszük az első lépést a szabadság kivívása felé! Én, Horatius Grünberg felajánlom nektek, hogy csatlakozzatok hozzánk, szabadítsuk fel az elnyomottakat!
Csendben vagyok, s mindvégig szemmel kísérem végig az idősebb alakot. Különösen a szavaira figyelek,  Jó lenne közbe szólni, de inkább az arcom simogatom.
~ Csatlakozni ezekhez? Nem! Legszívesebben elfutnék előlük. ~
- Senki? - nézett a férfi csalódottan. - pedig legalább azt hittem te megértesz, Gitta.
Margaret erre összeszorított szájjal nézett félre.
- Kérem...Hol a hugom?  - szólalt meg egy lány remegő ajkakkal.
Erre a terem megtelt férfiak nevetésével.
- Ha nincs itt akkor a fiúk kicsit elszórakoznak vele. - szólt az egyik közölük.
- Ne bántsá-tok! -hallattam a furcsa kisasszony szavát.
- Érdekes elképzelés a felszabadításról, mikor mit sem törődtök az elnyomottakkal.  Mégis, mi a célotok? - képtelen vagyok csendben maradni, mert hogy legyek én velük szimpatizáló, ha éppenséggel úgy bánnak velem, mint egy koszos döggel.
Horatius kihúzta magát Gertrud kérdésére, Suzy kiáltásával pedig nem foglalkozik senki.
- A célunk... - megáll egy pillanatra a hatás kedvéért. - Megszabadítani a népet az elnomó rendszertől. Ti a rendszer kiszolgálói vagytok, ha nem csatlakoztok hozzánk. Letaszítjuk a királyt a trónjáról, és visszaadjuk az uralkodást a nép kezébe. Hogy a vezetőink közülünk kerüljenek ki. De ehhez el kell söprnünk a mostani mételyt. A király mellett az őt kiszolgáló nemességet, és azokat akik hasznot húznak a mi nyomorunkból. - nézett le magára.
- Mit tudsz te arról, hogy bánunk az elnyomottakkal? Ki kezelt ma téged közönséges rabszolgaként, hogy az olyanoknak szolgálj fel süteményt és bort, miközben mások arra kényszerülnek, hogy lisztet lopjanak, hogy legalább száraz cipót süthessenek?! - nagyon beszédes egy férfi, aki inkább a száját jártatja, s nem cselekszik. Ezzel cseppet sem a saját malmára hajtja a vizet.
– Hoz-zátok ide Cencit! – kiabálja most már határozottabban, élesebb hangon.
Elhúzom a szájam szélét szavai hallatára, mert nem tudom, hogy éppenséggel a férfi mennyire ismeri a korgó gyomor esetet. Mikor alig van mit enni. S azt a kis maradékot szintén be kell osztani.
- Akkor árulja el, hogy miért lettem kikötözve? Ráadásul mint látja, csupán egy karral rendelkezem. - mondom fájdalmasan, hiszen annyira szégyenteljes cselekedetnek vélem a részükről.
- A kötözés és a földre taszítás rabszolgákkal való bánás jelent. - legalábbis én így érzem. A férfi széttárta a karjait.
- Felajánlottam a csatlakozás lehetőségét, hát nem? Ha hűséget fogadsz az ügyünknek, azonnal elengedünk.
- Őrült vagy, Horace... - sziszegte Margaret.
- Hé! Nem bántani az árut, ha bajuk lesz aligha várhatunk pénzt a családjuktól!
- Kérem... - suttogja Karola zokogva. - Az apám nagyon gazdag. Fizet értünk. Akármennyit fizet, ha a hugom is itt van duplán...
- Halott ügy, s még hűséget fogadni? Ennyire nem vagyok hibbant - közben ránézek Margaretre, aki úgy tűnik, hogy ismerheti az illetőt. De vajon mennyit tudhat róla?
- Mégis mennyien vannak ezen ügy elvégzéséhez? 10-en? 100-an? - sóhajtok egyet, s csupán ennyit tudok hozzáfűzni az egészhez.
- Csupán vérengzés lesz, s megtorlás. A bűnösök és azok családjai megfizetnek.
- Százan... kétszázan... még többen, elbújva mint a patkányok. - válaszol Margaret.
Az események különös fordulatot vesznek, mikor megjelenik valami lény. A kinézetétől rögtön halálos félelem lesz rajtam úrrá. Ez meggátol abban, hogy tovább beszélgessek a jelenlevőkkel, hogy még több információt szedjek ki belőlük.
Valahogy szabaddá válok, s Margaret segít nekem, hogy felkeljek a helyemről. A lény továbbra is olyan félelemmel tölt fel, hogy minden egyes csepp bátorságom elpárolog. Hamarosan Horatius lelövi a szakácsné, így ha találok almát, akkor azt dobom a férfi szeme irányába. Nem akarok egy ilyen lénnyel egy légtérben lenni, így mikor meglátom a lehetőséget, akkor próbálom kihasználni, s Suzyékkal menni.

Észleli, hogy a szolga jön utána, és utasítja, hogy ne jöjjön túl közel, nehogy a többiek megrémüljenek. Így is nagyon megijedtek tőle azok is, akiket fogva tartottak, és nem kell több káosz, csak találják meg Cencit.
A léptek zajára megpróbál Karolinával együtt olyan helyet keresni, ahol nem veszik észre. Nem akar visszamenni a pincébe, és a másik lányt sem akarja engedni, hogy visszavigyék.
Közben az ismerős felszolgáló is elhalad mellettük, és a lépcső közelébe érve kiabálni kezd.
- Van itt valaki?
Erre még több lépés közeledik, és legnagyobb rémületére nem lát menekülő utat. Riadtan próbálja kigondolni, hogy most mit csináljon.
- Hé! Ezek... – szólal meg az egyik elsőként érkező katona.
- A FOGLYOK!!! SZÖKNEK A FOGLYOK! - kiált hátulról Horatius.
Suzi rémülten A falhoz lapul, úgy, hogy Karolinát védje amennyire tudja. A barátja, nem fogja engedni, hogy bántsák. Ezzel egyidőben utasítást küld a szolgának is.
~Ne engedd ide őket! ~ és reméli, hogy ez elég lesz, hogy valami menekülő utat találjon. Nem szabad megvárnia ameddig még többen ideérnek! Nagyon megijedt, hogy zsákutcába futottak, és nem is fedezett fel helyet, ahol kijuthatnának. Teljesen Körülvették őket.
A szolga az utasításnak megfelelően beáll eléjük, ami viszont a katonákat is megrémíti. De ők nem úgy reagálnak erre, mint odalent az őrök.
Három puska sül el hamarosan, amiből egy a közelben álló felszolgálót sérti meg, egy pedig a szolgáját találja el.
Ettől még jobban megrémül, mint a puskalövésektől, és megnézi még egyszer, nem tudna-e valamerre elszaladni Karolinával együtt. Meglát egy utat, ami nem visszavisz a raktárba, és nem is oda, ahonnan az őket körbevevő katona érkezett.
~Kérlek… Próbálj meg utat csinálni arra, hogy kimehessünk ~ küld valamivel bizonytalanabbul utasítást a sérül szolgának, nem tudva, hogy maradt-e elég ereje. Ha a rémület és az adrenalin nem dolgozna benne, hogy minél hamarabb el kell tűnnie a fegyverek közeléből, komolyan meg is sajnálná szegény szolgát, hogy miatta megsérült, láthatóan nagyon komolyan, hiszen alig bírt utat törni.
De Suzi el akar tűnni. Annyira, hogy elindul a szolga után, és lenyelve a tömeg okozta kellemetlen érzését, nem fél kicsit lökdösődni sem, amennyire tőle telik Karolinát húzva maga után.
Amikor Karolina megbotlik, amilyen gyorsan csak tudja, felsegíti, és nyomul tovább. Máskos a földön fekvő felszolgálót is felrántaná, és magával citálná, de most túl veszélyesnek tűnik megpróbálni, hiszen a legtöbb puska éppen a felszolgáló felé néz… Ő pedig, ha tudna, láthatatlanná válna, és teleportálna valahova máshova. Megint eldördülnek a puskák, és Suzinak éppen hogy sikerül nem megbotlani a vállát ért lövéstől, de megy tovább Karolinával együtt. Fáj a válla, üvöltene, de fél, hogy akkor megint itt teremne az a sok fegyveres férfi, és ötlete sincs, hogy jutnának ki még egyszer. Megpróbál valami rejtekhelyet keresni, vagy esetlen Cencit megtalálni út közben.
Hallja, hogy követik, ezért fut, míg ki nem ér a szabadba. Nem meglepődik, sokkal inkább örül, mert ott sokkal könnyebb eltűnni. Fut tovább, ha tud behúzódva a növények árnyékába, ameddig nem talál egy nagyobb bokrot, ami elrejtheti. Ott aztán enyhén sokkos állapotban leül a földre. Fáj a válla, nem találta meg Cencit, pedig nagyon szeretne segíteni neki, és ahogy Karolinára pislant látja, hogy ő is megsérült, ráadásul a lábán. Átöleli a lányt, és küzd, hogy ne sírjon ő is, nehogy azzal felhívja magukra a figyelmet. Ő… nem akarta ezt az egészet. Ő csak a bálra volt kíváncsi, és szeretett volna szerezni néhány barátot… Ő nem akart megölni senkit… Azt akarta, hogy engedjék el, meg Cencit is, meg Karolinát is… Nem akarta… De nem sírja el magát, pedig akarna… Üvölteni akarna.
Karolina közben kicsit megnyugszik, és megvizsgálja a sebét.
- Te... - kérdezi halkan - Értesz ezekhez?
Suzi még mindig kicsit sokkosan megrázza a fejét. Egyáltalán nem tudja, mit szabad és mit nem csinálni a sebekkel, de azt, hogy bekötözik, látta már, úgyhogy a ruhájára mutat, jelezve, hogy ha szükséges, felhasználhatják a kötésekhez.
A lány inkább a saját ruháját használja fel, Suzi pedig segít, amiben tud.
~ Ez a bál sokkal szórakoztatóbbra sült el, mint vártam. ~szólal meg Armaros. Erre a megjegyzésére Suzi nem válaszol semmit, de egyértelműen más véleményen van. Szerinte egyáltalán nem volt szórakoztató. Nem szereti, hogy fáj a válla… Haragszik, amiért Karolina megsérült, csalódott, amiért Cenci nem lett meg… A legkevésbé sem érzi jól magát.
- Menj... – suttogja Karolina. - Menekülj innen messzire...
Suzi határozottan megrázza a fejét. Megkedvelte a lányokat, nem akarja itthagyni őket. Mostmár nem. Megsérült Karolina, és nem tudja mi van Cencivel. És nem biztos benne, de talán Armaros mégegyszer tud segíteni neki egy szolgával, ha szükség lesz rá. És akkor kihozzák Cencit és mind a hárman elmennek innen messzire.
- Menned. Kell. – mondja a lány nyomatékosabban. - Figyelj én nem tudom milyen boszorkány vagy te, de van esélyed elmenekülni innen. –
Suzi, mivel megszólalni nem akar, rámutat a lányra, közben kérdő tekintettel a szemét keresve. Mi lesz Karolinával? Sérült a lába, és Armaros segítsége hasznos lehet neki. Nem szeretné magára hagyni…
Karolina megrázza a fejét.
- Miattam ne aggódj. Meg kell keresnem a húgomat. - suttogja, majd lenéz a lábára. - Ezzel úgysem hiszem, hogy messzire jutnék.
Suzi megint megrázza a fejét. Segíteni szeretne. Hogy ezt jelezze Karolinára, majd magára mutat, aztán a palotára. Ő is kedveli Cencit, és tudni szeretné, hogy nincs baja, úgyhogy ő is menni szeretne megkeresni.
A lány végül felsóhajt és bólint, majd megpróbál feltápászkodni.
- Meg kell találnunk a húgom... - mondja és elindul a palota felé, miközben a kezét nyújtja. Suzi is óvatosan felkel, és odalép támogatni Karolinát. Körül kémlel. Nem szeretne a fegyveresekbe futni.

Nagyon új számomra ezen helyzet, menekülök és közben az a érzés jártja át a lényem, hogy követnek. Fentről terjed a puskaporos szag, míg alulról jön a közeledő kopogás. Fogalmam sincs, hogy mit csináljak ebben a helyzetben. Csupán annyit teszek, hogy óvatosan haladok felfelé, mit sem törődve a furcsa kisasszonnyal, vagy a társaságával. Ha felérek akkor nem bújok ki a helyemről, sokkal inkább ezt kiáltom.
- Van itt valaki? – ejtem ki ajkaimon. Kiáltásomra rögtön reagál a környezetem. Azonban ahelyett, hogy segítő kezekre találnék, inkább még több ellenségbe bukkanok, akik azon nyomban körbevesznek minket. Többször nem szólalok meg, főleg, mikor a fegyvereket látom.
- Hé! Ezek...
- A FOGLYOK!!! SZÖKNEK A FOGLYOK! - kiált hátulról Horatius. Érzem egyszer csak, hogy valami hozzáér a bőrőmhöz, így összerezzenek, mint valami nyárfalevél. Miért vagyunk ebben a helyzetben? Mit sem törődve az öltözetemmel a lépcsőhöz lapulok teljes testemmel. Nem mozdulok a helyemről, ezt találom a legmegfelelőbb módszernek. Nem csinálok semmit, inkább, mikor érzékelem azt, hogy vérzem, akkor próbálom felmérni annak állapotát. Egy szót sem mondok. Hamarosan meghallom az egyre erősödő kopogó hangot, majd az öreg férfi szól hozzám.
- No lám... hiába adta Margaret az életét érted, mégis itt vagy. - meghallom Horatius hangját, akkor mozdulok meg a helyemről, s sóhajtok egy nagyot. Próbálok belenézni a férfi szemébe, hogy a következőt mondjam neki.
- Tán lehet oka annak, hogy maradtam - szólok vissza, mire csupán felvont szemöldök a jutalmam.
- Nocsak, meggondoltad a csatlakozás lehetőségét? – teszi fel a kérdést, mire én egy darabig gondolkozok a válaszon, s csupán akkor nyitom ki a szájam, mikor elejétől a végéig megvan a mondanivalóm.
- Elgondolkoztam a szavain, s úgy vélem, hogy talán megér egy esélyt. - fújom ki a levegőt, abban a reményben, hogy a furcsa kisasszony és a társasága épségben kijutottak. Horatius arckifejezése olyanná vált, mint egy vicsorgó ordas farkasé.
- Vagy úgy... Ez esetben, húzzátok fel! – adja ki a parancsot az embereinek, s én azon nyomban leporolom a ruhám, mikor két talpon állok.
- Aztán lőni tudsz-e? – faggat engem arról, hogy tudok-e használni fegyvert?
- Fél kézzel igen csak problémás lenne. Nem tudok. - válaszolom, majd jobban érdekel a sebem, s annak állapota.
- A fenrir egykezes pisztoly, fél karral használják... De ha nem tud lőni nincs értelme, hogy hadonásszon vele. - vont végül vállat, majd intett, hogy kövesd, vissza a raktárak felé.
- Van egy sérülésem, nem látná el valamelyik embere? Meg ha már itt vagyok, akkor mesélhetne erről a felszabadítás dologról. Mikor fogant meg a fejében? – próbálok érdeklődni, már ha van ideje ahhoz, hogy nekem válaszoljon.
- Amikor megtörtént a balesetem. – megáll egy kisebb időre, hogy ránézzen a lábára - Akkor jöttem rá, hogy a királynak mi ne számítunk, sem az életünk sem a jólétünk, ameddig gyártjuk az új fegyvereit a frontra. És még többet és még többet, aztán ha baleset van a kohóknál hát mindenki csak legyint. Feláldozhatók. - kiköp egyet oldalra. - Ezért fontos, hogy vége mi, az elnyomottak irányítsunk.
Hallgatom a férfi szavait, aztán kérésére természetesen követem őt. Mikor elindulunk a raktárak felé, akkor csupán ennyi mondandóm van.
- Szomorú történet. Nem is tudom, hogy mit higgyek a királyról. Máshogyan tanultam. – az öreg férfi felhorkan a kijelentésre, aztán rögtön elmondja a saját véleményét.
- Maguknak csak a propagandát nyomják. Előre a háborúba a királyság dicsőségére! No nem mondom katolikus vagyok magam is, de ideje, hogy lerázzuk a rabigát magunkról. -hallatszik tőle, miközben a raktárszobába vezet engem, ahol vannak még emberei. Csupán megszeppenve nézek körül, mert egyiknek az arcát sem ismerem.
- Helyzetjelentést! – érkezik Horatiustól a parancs, amire rögtön kap választ.
- Uram, kiszorítottuk őket a bálteremből, de az előcsarnokban még folynak a harcok. Nagyok... nagyok a veszteségeink – én csupán csendben meghúzom magam, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután a tervük, vagy mire készülnek. Én szeretném megúszni ezt az egész esetet. Horatius az ép lábával belerúg egy ládába.
- Jól van. Vannak még foglyaink? – érdeklődik indulatosan, mert a szavakból ítélve nem áll jól a szénájuk.
- Még két csitri maradt, uram. – szól az egyik embere.
- Az elég. Vigyétek ki őket a tűzvonalba, mindenki menjen mozgás-mozgás!
Elindulunk oda, ahol nem olyan régen fogva tartottak minket is. Rögtön feltűnik a két személy, amiről beszéltek. Alaposan megnézem a két lányt magamnak, hogy rájöjjek, hogy tényleg annyira értékesek, hogy alkudozni lehessen bármiről is. Én aztán nem szólok bele az események sodrába, úgy különösebben. Felsegítik őket, nem túl kedvesen, hogy után elinduljunk másik irányba. Néha ránézek a sebesülésemre, miközben megérkezünk az előcsarnokba. Ott aztán Horatius az egyik lányt magához rántja, nem túl kedvesen, majd elővészi a fegyverét, amit nekem is ajánlott. Odatartja a fejéhez, majd a következőket zengi a túlsó táborhoz.
- Elég! Adjátok fel, vagy megölöm a lányt! - továbbra is csupán csendes megfigyelőként tartózkodok a bűnözőkkel, s arra a pillanatra várok, hogy eltűnhessek tőlük. Csend ül a helyre, ahogy mindkét oldal megáll a lövöldözéssel. Mindenki arra néz, ahol a szerencsétlen kislány van, s a fogva tartója.
- Anabell! – hallatszik valamerről, tán a lány édesapja az.  A lány felsír a hangra, miközben én nem látok semmi helyzetet ahhoz, hogy elmeneküljek innen. Hamarosan megjelenik a férfi, aki felemeli először a kezét, aztán legyőzött állapotban leteszi a fegyverét is.
- Engedjétek el a kislányom! Tegyétek le a fegyver mindenki! – hangzik tőle, ám jön egy felhang egy másik irányból.
- Ki vagy te hogy utasíts minket? - előrébb sétálok, mert úgy érzem, hogy nincs semmi veszteni valóm. Megállok Horatius mellett és a foglyánál. Nézem a felvonult tömeget, s nagyot nyelek. Egyáltalán nem tetszik ez a patthelyzet. Ám ez csupán csak egy átmeneti állapot, mert rögtön megy tovább az egész.
- Azt mondtam fegyvert eldobni vagy lelövöm! – hallom, ahogy felhúzza a biztosítékot. Erre a pillanatra vártam, erre a feszült helyzetre. Ahogy csak bírok teljes erőmből elkezdek a nemesek felé rohanni, s olyan apróságokkal nem foglalkozom, hogy melyik oldal fog engem lelőni. Egy pillanatra látom csupán, hogy Horatius fejbe lövi a lányt.

Szerncséjük van, Suzi és Karolina egy lázadó katonával sem találkoznak. A kislány megkönnyebbülve veszi tudomásul, hogy egy fegyverest sem lát, de azért óvatosan támogatja Karolinát vissza, a palota felé. Amikor megérkeznek oda, ahol a kocsiról leszállt, viszont meglát néhány fegyverest. Ettől megtorpan, mert nem tudja, ellenségei.e azok a katonák. Karolina viszont bátran megy tovább, így ő sem maradt ott, távol a puskáktól.
- Nem ismered az északi sereg egyenruháját? Ők velünk vannak! - Majd gyorsabban szedi a lépteit.
- Robert! Cenci! - kiabálja, majd erre egy magas, pirospozsgás arcú legény lép elé. A haja zilált a ruhája poros, de egyértelműen bálra készült zubbony van rajta. Suzinak eszébe jut, hogy a lányok említették, hogy itt van a bátyjuk is, és így azonosítja a fiatalembert: Az egyforma lányok testvére.
- Lina! Istenem, hát élsz! - fut előre a fiatalember, és megöleli a lányt, majd végig néz Suzin is, aki kicsit bágyadtan áll ott a sérülése okozta fájdalom miatt. - Elnézést a faragatlanságomért, Robert von Blumenfeld, szolgálatára.-
A kislány a bemutatkozásra kapkodó mozdulattal pukedlizik, hogy illendően mutatkozzon be ő is.
-Suz-anne Wal-ford -  Ugye így kell csinálni?
~ Szép, már azt hittem rád kell szóljak. ~ jelenik meg mellette Armaros, és bátorítóan biccent. Suzit ez a jelenlét megnyugtatja, és valamivel nagyobb biztonságban is érzi magát tőle.
- Csoda, hogy éltek, hogy jutottatok ki? Crescencia veletek van? - kérdezi a fiatalember, mire a kislány szomorúan lesüti a szemét. Ő nagyon szerette volna megkeresni Cencit, de nem tudta megtalálni, és közben Karolina is megsérült…A másik lány megrázta a fejét a bátyja kérdésére.
- A füstben elvesztettük egymást. Mondd szerinted...- válaszol, és kérdez aggódva a testvéréért. Robert megrázza a fejét
- Nem hiszem. Többen vannak még akik eltűntek de remélem... Remélem hogy élnek. Most mennem kell. Ki kell vennem a részem a harcban. - felel, mire Karolina riadtan próbálja visszatartani
- Rob nem teheted! Tudod, hogy Jorg.... -
- Meg kell tennem. Maradjatok itt! - utasítja a két lányt a fiatal nemes, és elindul be a palotába, a fegyverek közé…
Karolina könyörgö tekintettel néz Suzira, aki nem igazán tudott koncentrálni a beszélgetésre a vállát kínzó fájdalom, és a kimerültség miatt.
- Képes vagy rá, ugye? Segíts neki... könyörgöm...- mondja. Suzi komolyan elgondolkodik. Fáj a válla… Nagyon fáj… De olyan nagyon kéri Karolina a segítségét, és megkedvelte a lányokat, és szeretné kihozni Cencit is… Végül bólint.
- De ma-radj itt, jó? - kéri a lányt, mire az bizonytalanul bólint. Suzi pedig ezt látva elsiet Robert után. Út közben egy pillanatra látja a szeme sarkából a kedves, félkarú felszolgálót, és örül, hogy neki sem esett baja, de nem áll meg, megy tovább.
Hallva a puskaropogást, a kiabálást, és sikolyokat, és a hörgéseket, legszívesebben fülére tapasztaná a kezét. Nem szereti… Utálja ezeket a hangokat, de ha befogná a fülét, attól lelassulna, és bizonytalanabbul is járna, ezért nem teheti meg.  Armaros pedig nevet mellette… Nem érti, mit talál ilyen viccesnek a helyzetben, de egyrész nem szeretné az időt kérdezősködéssel tölteni, másrészt eszébe sem jutna, hogy kérdőre vonja a mélységit. Csak megy, ameddig meg nem látja Robot egy hasonló korú fiatal férfival beszélgetni.
- Albert! Nem láttad Crescenciát? -
- Ő meg még néhányan beszorultak egy oldalsó terembe. Onnan tudom mert mikor utoljára láttam Alfred is velük volt. -válaszol az ismeretlen fiatalember. Suzinak nagy kő esik le ezt hallva a szívéről, mert csak úgy tudja értelmezni, hogy Cencinek nem esett nagyobb baja!
- MERRE? - kérdez türelmetlenebbül Robert.
A férfi megmutatja neki az irányt. Ekkor észreveszi Suzit is, és nem örül neki, hogy a kislány utána ment.
- Te meg mit keresel itt? Menj vissza! - utasítja, mire Suzi határozottan megrázza a fejét. Esze ágában sincs mostmár visszamenni Cenci nélkül.
- Segí-tek! Ki vi-szem Cen-cit! – jelenti ki.
Robert meglepetten bámul rá. Valószínűleg nem ezt várta egy úrikisasszonytól, főleg nem olyantól, aki olyan ártatlannak és esetlennek néz ki, mint Suzi.
- Én értékelem a bátorságát, kisasszony, de ez roppant veszélyes hely, nem ilyen kishölgyeknek való! - próbálja rábeszélni kedvesen a lányt, hogy mégiscsak bízza rájuk a helyzetet.
- Cen-cinek sem! - vágja rá Suzi határozottan. Már csak azért is, hogy addig is a társalgásra figyeljen, és ne a vállára. Cenci sokkal inkább hölgy, mint ő, ráadásul nemeskisasszony, úgyhogy ha neki nem való ez a hely, akkor Cencinek még kevésbé. Éppen ezért ki fogja vinni innen!
Robert tekintete ellágyul. Lehet a határozottsága miatt, lehet azért, mert a húgát említette. Suzi nem tudta megállapítani. Mindenesetre úgy tűnik, meggyőzte a fiatalembert.
- A francba is. - felvesz egy puskát és a kislány kezébe nyomja. - Tessék legalább meg tudd védeni magad. Ott lent kell meghúzni a ravaszt. - mondja, majd Alberttel együtt el is indul. Suzi ahogy utánuk lép, igyekszik nem mutatni, hogy mennyire elbizonytalanította a puska. Soha életében nem volt még ilyen a kezében, és ötlete sincs, hogy kellene jól használni…Ott lent.. Végigmérve a fegyvert igyekszik megtalálni az említett ravaszt.
Armaros közelebb lép és rámutat.
~Azt ott. De csak egy töltény van benne. ~ figyelmezteti Suzit, aki mentálisan bólint, és abban a kezében fogva a puskát, amelyik nem sérült, igyekszik a két férfi után. Nem ütköznek problémába, és végül bekanyarodnak egy szobába, ahol van néhány lázadó, aki igyekszik bejutni a terem túlsó felében lévő ajtón.
Robert azonnal rájuk fogja a puskáját
- Körbe vagytok véve! Adjátok fel! - jelenti ki határozott hangon a három ellenséges fegyveresnek, akik válaszul az érkezőkre irányítják a saját puskáikat.
Suzi egy pillanat fáziskéséssel követi a két férfi példáját, és felemeli a fegyvert úgy, hogy a lázadókra nézzen. Akár el is találhatná így őket, ugye? Nem tetszik neki a patthelyzet, sem a rászegeződő puskák, ezért icipicit elmozdulva próbál úgy helyezkedni, hogy kikerüljön a puskák tűzvonalából
- Tegyétek le a fegyvert, és akkor az igazságszolgáltatás gondjaira bízunk benneteket! - ajánlja, vagy inkább parancsolja Robert.  Erre a háromból az egyik, aki valamivel kisebbnek néz ki a másik kettőnél óvatosan leteszi a fegyvert, de az egy másik csak nevet.
- Milyen igazságszolgáltatás?! Inkább itt halunk meg, mint reggel a bitón! Gyerünk fiúk! - utasítja a társait. Elszabadul, legalábbis Suzinak mindenképpen úgy tűnik, a pokol.
Látja, hogy Robertet eltalálják, de azt nem, hogy mennyire súlyosan. A férfi golyója viszont csak súrolja a lázadót. Albert is lő, ő vállon találja a 3.-at, de ő is megsérül valamennyire.
Arra a hangra, ami az ajtó túloldaláról érkezik, és jelzi, hogy akik bent vannak, elbarikádozták magukat, nem igazán tud koncentrálni. Reméli, hogy ez segíteni fog, és amikor a többiek lőnek, ő is meghúzza a ravaszt (nem talál sajnos gyakorlat híján), aztán Robertet keresi a tekintetével. A lányok valószínűleg szomorúak lennének, ha komoly baja esne... fél térden van, a lába sérülhetett meg jobban, alatta vérnyomokat is látsz, de ő meg Albert ismét lőnek, de még mindig eredmény nélkül, ekkor viszont a nagyszájú egyenesen gyomron lövi Albertet, aki eldől, és tócsába gyűlik alatta a vér.
Várható volt, de ettől nem lesz kellemesebb, hogy nem sikerült találnia. Armaros azt mondta, hogy egy golyó van a fegyverben, ami így már rendeltetésének megfelően nem használható.  De nincsenek olyan messze, úgyhogy látva, hogy újratöltenek, megpróbálja a nagyszájúhoz hozzávágni a puskát, hátha ez elég időd csinál, hogy Rob lőni tudjon, és Albert mellé lép, egyrészt, hogy segítsen, ha valamivel tud, másrészt, hogy ha mást nem tehet, a fegyverét elvegye, és azzal segítsen Robnak.
De nem jár sikerrel… Egyszerűen tudja elég messzire dobni a nehéz puskát… Egyre mérgesebb lesz magára az ügyetlensége miatt… És Albertnek sem tud már segíteni. Láthatóan haldoklik, vér bugyog fel a szájából. Armaros a fejét csóválja.
~ Ne gyászold. Egy napon minden ember meghal. És bár nem úgy tűnik, ez egy gyors és kegyelmes halál. Jó halál, mert keveset szenved.~nyugtatja Suzit, aki tudja, hogy nagy bajt okozhatna, ha marcangolná magát. Úgyhogy igyekszik minél hasznosabbá tenni magát a helyzetben, és ha már mást nem tehet, felemeli a földről Albert fegyverét.
Közben Robert igyekszik összeszedni magát. Csodának csodájára lelövi a főkolompost, a másikhoz meg az ugrik oda, aki megadta magát.
- Hagyd! Itt a lehetőség! Fussunk! -
A másik bizonytalankodik, majd szembenéz Robbal aki... Vár. Ez pedig elég, hogy nem lvik re rögtön, elfutnak, szabad az út az ajtóig, ahol még mindig pakolnak.
Suzi pedig óvatosan, bizonytalan pillantásokkal méregeti, közelebb sétál hozzá, közben egyszer visszanézve Robertre, hogy megállapítsa, mennyire tűnik súlyosnak az állapota. A férfi bizonytalanul áll lábra, biceg és meg is szédül. Az ajtó ekkor kinyílik és öt lány meg két fiatal fiú néz ki óvatosan, majd, amikor meglátják a kint álló társaságot, ki is szaladnak. Köztük van Cenci is, aki rögtön Roberthez fut.
- Rob! Megsérültél? - kérdezi a bátyját
- Csak egy... karcolás... -feleli a férfi, Cenci pedig döbbenten Suzira néz, akiből a lányt meglátva minden maradék aggodalom elszáll, és megkönnyebbül. Lassan, sajgó vállal visszamegy a szobából kiszabadult társaság nyomában Robhoz.
Eközben az egyik fiú Alberthez rohan - ő lehet Alferd.
- Bert? Ó istenem, ne... - sírja.
Hallva, hogy a fiú sír, Suzi is elszontyolodik
-Sajná-lom - suttogja, mert úgy érzi, az ő ügyetlensége is az oka, hogy Albert nem élte túl a felfordulást.
Rob a vállára teszi a kezét, Cenci segít neki megállni a lábán.
- Ön rendkívül bátor Suzanne kisasszony. Kösznöm a segítségét. Ne rágja magát Albert miatt, hiszen maga megtette amit tudott. - bátorítja Suzit. A kislány szomorú, de hálás tekintettel pillant fel rá, és biccent is egy kicsit. Sokat jelent neki a dicséret.
Közben Cenci is kérdez.
- Lina? Láttad Linát? -
Erre Suzi már sokkal határozottabb mozdulattal nagyon bólint.
-Egy-ütt mene-kül-tünk ki - teszi hozzá
A lány arca felderül.
- Kint van, Kijutott? -
Suzi megint bólint, de megszólalni már nem szólal. Kimerült az izgalomtól, az aggodalomtól, és a félelemtől, amit átélt az elmúlt néhány percben? Óraban? Azt se tudja mennyi ideje szakította félbe a bált a robbanás.
A lány hirtelen boldogan öleli meg, majd gyorsan el is engedi, mert Robert meginog, és majdnem eldől.
Együtt mennek ki mindannyian. Az előtérben is véget ért a csata, rengeteg a holttest, nemeseké és lázadóké egyaránt. Suzi egy darabig nézelődik kifelé sétálva. Utána inkább csak az előtte menő sarkát bámulja, és úgy folytatja az utat. Nagyon nagyon mélyen megrendíti a látvány... Nem is akarja látni… Ilyennek nem szabadna történni…
Odakint Karolina fut a társaság elé, megöleli a testvéreit, majd lecsatolja a nyakláncát és Suzi nyakába teszi. A kislány csak pislog, és hirtelen nem tudja, hogy el szabad-e fogadnia a nyakláncot
- Tessék. Megmentetted az életünket, és ezért örökké hálásak leszünk neked. Meglátodatsz majd minket? Ugye meg? -
A kérdésre Suzi csak bizonytalanul pislog egyet először, aztán halkan, fáradta válaszol
-Ha lesz al-kalom, bol-dogan – biccent egy kicsit, és olyan érzése támad, hogy valami kiment a fejéből... A lányok megint megölelik, de mostmár elbúcsúznak, és mindenki indul maga útján a bál végeztével.
Suzinak a hintókk látványa juttatja eszébe. Jó ég, hiszen rá várnak. Oda is siet, ahol találkoznia kell a kocsissal.
- Tyűűha! Szép kis ramazuri volt bent úgy hallottam... - jegyzi meg a morcos férfi
Suzi bólint, és udvariasságból, halkan meg is szólal
-Hatal-mas felfo-rdu-lás –
- Nem baj, örülünk, hogy túlélte. - mondja a férfi, majd megindul a kocsival. Az út többi részében nem faggatja, és Suzi sem mond semmit. Csendben ül a kocsiban az úton. Mindenféle jár a fejében azzal kapcsolatban, ami történt. Sokan meghaltak… Néhányan miatta… ő nem akart semmi rosszat, nem is csinált semmi rosszat, de mégis nagy baj történt… És még Cenci meg Robert is megsérült.
Egyenesen a fogadóhoz viszi a kocsi, ahol megszállt, és ahol már vár rá a kocsmárosné meg a másik kocsis, akivel megállapodtak. Óvatosan, koszos arccal és ruhával száll le a kocsiból, még mindig sajgó vállal.
- Jó ég, kicsilány, hát veled mi történt? - kérdezi aggódóan a fogadósné.
Suzinál elszakad a cérna. Egész este nagyon igyekezett, hogy mindent jól csináljon, de most sírva fakad. Ő senkit nem akart bántani, de olyan sokan megsérültek, és ő is, és még mindig fáj a válla is... Ő nem akarta…
A nő meglepetésében magához öleli, és észreveszi a sérülést a vállán.
- Szent Isten ! Te vérzel! Gyere csak gyere ellátjuk ezt a sebet nagyon csúnya...- veszi gondjaiba a kislányt, mire a kocsisok felmordulnak
- Hé! És a fizetségünk? -
Suzi szipogva, könnyeit is próbálva törölgetni leakasztja a nyakláncot, amit Karolina adott neki, bár a mozdulat csak még fájdalmasabbá teszi a sérülést.. Odanyújtja az ékszert Maurice felé.. Megígérte, hogy valamit szerez, de végül csak ezt hozta ki magával... nem tud többet adni…
A kocsisoknak viszont úgy látszik ennyi is elég, mohón kikapják a kezéből, a nő pedig bekíséri, és ellátja a sebeit.  Nem faggatja Suzit, amiért a kislány nagyon hálás, és aznap este nem is mond semmit.
~ Hát Suzy. Ez a bál igazán nagyszerűen sikerült, nem gondoltam hogy ennyire izgalmas lesz. És még új barátaid is lettek!~ örömködik Armaros, mire Suzi csak félálomban értetlenkedik magában. Nem érzi úgy, hogy nagyszerű volt a bál, de az új barátoknak nagyon örül ő is.
A fogadósné felajánlását elfogadva Suzi még néhány napig a fogadóban marad, ameddig teljesen jól, és minimális fájdalommal tudja használni a karját. Direkt közben sem mesél, de ha előkerül egy-egy dolog részleteit az este eseményeinek megosztja a fogadósnévl, természetesen véletlenül sem említve sem Armarost, sem azt, hogy azt a furcsa lényt, aki segített nekik megszökni, ő kérte.

- Teeeee.... hagytad meghalni! Hagytad meghalni a kislányom! – szól a férfi, akinek a lányát lelőtte Horatius. Ráadásul nem csupán ennyit tesz, hanem egyenesen rám fogja a fegyverét. Váratlanul ér, amit csinál a nemes, s a nagy megrökönyödésemben csupán ennyit telik tőlem.
- Mit tehettem volna egy fegyver ellen? Én épp ugyanúgy fogoly voltam! – vágom egyszerűen a fejéhez, de meglepetésemre egy fiatalember kél a segítségemre.
- Ez nem hozza vissza! – hangzik a szájából, mire én önként és feláldozva, még csupán ezt mondom.
- De ha annyira akar, akkor lőjön le! Legyen gyilkos! – mondom neki, amire elég gyorsan kapok választ.
- Ellökhette volna! Leüthette volna ott állt mellette! – elgondolkozok egy kicsit, aztán úgy döntök, hogy leginkább hallgatok. szerencsémre a fiatalember szintén szól hozzám, de nem éppenséggel túlságosan barátságos szavakat.
- Tűnjön innen. Ha már eddig nem tett semmit akkor takarodjon és ne hátráltasson minket. – ettől nekem sem kell több, hogy tovább induljak. Érzem a belőlük áradó gyűlöletet, ami valamilyen ilyen szinten fojtogató a számomra. Hallom a lövöldözést, s cseppet sem kell új seb.
Nagy a felfordulás, de ez csupán nekem jó. Senki sem figyel rám. Látom a furcsa kisasszonyt, meg a másikat, ám cseppet sem érdekelnek. Nem tartom őket megbízhatónak ahhoz, hogy túléljem a helyzetet. Sokkal inkább egy olyan személy kellene, aki tudja, hogy mit csinál. Sóhajtok egyet, aztán eszembe jut, hogy vannak olyan emberek, akik nem fegyvert, sem puszta kezet nem használnak. Sokkal inkább valamit előhívnak, ami aztán egész látványos dolgokban nyilvánul meg. Mágus? Igen, tán így nevezik magukat. Így tehát kihasználva a pillanatnyi " láthatatlanságam", egy ilyen személyt kívánok felkutatni.  Sajnálatos módon senkit sem látok, hogy abban tevékenykedne, amit én éppenséggel keresek.
Tovább indulok, próbálom minél nagyobb ívben kikerülni ezt a nagy hercehurcát, abban a reményben, hogy senki sem fog megállítani. Ráadásul nem mondok le azon tervemről, hogy egy mágust keressek magamnak. Nincs sehol sem, egy cégér, ami ezt hirdetné? Vagy ez a település nem bővelkedik benne?

//köszönöm a játékot, igazán élveztem az elejétől a végéig //

Túléltétek a bált és még egy lázadást is igazán szép volt hölgyeim.
Suzynak jár 200 tp és 2000 váltó és még nyersi is:
2 jáde
Desztillált víz

Gertrunak pedig mivel nincs kasztja tp nem jár, ellenben neki is jár 2000 váltó és nyersi:

Rubint
Fagyöngy
Meteorit