[Magánjáték] Verloren, klein Mädchen?

[Magánjáték] 
Résztvevők: Wilhelmina von Nachtraben, Suzanne Walford
Freia Suntide

Suzi már maga sem tudta pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy elindult “otthonról”. Hónapok, talán már évek is, az mindenesetre biztos. Azóta sokszor kellett új ruhát vennie, sok kedves emberrel találkozott, rengetegen próbálták szóra birni a hallgatag kislányt. Ez volt az egyetlen, ami kicsit bántotta, de összességében hihetetlen boldogan vándorolt.
Ritka dolog volt neki, ha Armaros megszólította, de annál kellemesebb, és örömteli esemény, lévén a mélységi volt az egyetlen, akivel minden kellemetlenség nélkül tudott kommunikálni.
Most éppen három napja indult útnak, egy térképpel a kezében, és néhány igencsak elhomályosodott útbaigazítás emlékével. Emberfélét egy napja látott utoljára, de azok nagyon hasonló ruhát viseltek a reverendához, ezért mielőtt észrevették volna, kitért az útjukból nagy-nagy kerülővel. 
Már az elején se tudta biztosan, hogy merre jár, vagy melyik irányba kellene mennie, mostanra viszont kimerült, teljesen elvesztette a fonalat, és kétségbe is esett. Egy szóval: eltévedt. Teljesen. Talán azt sem tudná megmondani, hogy a legutóbbi kereszteződésben merről jött…
Már ez is éppen eléggé megterhelte szegénynek a lelkét, de hetek óta először hallotta Armaros hangját…
~ Gyerünk, Suzi, gondolkodj kicsit!~ próbálta elérni, hogy ősszeszedje magát, és megtalálja a megfelelő utat ~ Van térképed, tudod hova megyünk, bárki odatalálna! ~ korholta a mélységi, amúgy bíztatásként, amit Suzi sajnos félreértett
~ De én nem tudom! ~ fakadt ki a lányka kétségbeesésében kissé hisztérikusan.
A mélységinek viszont éppen nem volt türelme a lányt nyugtatni, és tanítgatni.
~ Esküszöm, használtatatlan vagy! ~ mordult egyet, aztán magára hagyta Suzit.
Aki ettől pánikba esett, mert azt hitte, hogy többet nem is fog hozzászólni.
~ Bocsánat ~sírta, szinte visította gondolatban a mélységinek, de hiába. 
Percekig magába roskadva állt az út közepén. Levegőért kapkodott, és legalább százszor elismételte, hogy sajnálja, hogy nem akart engedetlen lenni, hogy megpróbálja, bármit megpróbál, csak ne hagyja egyedül a mélységi... 
Észre sem vette, mikor kezdtek közben folyni a könnyei.
Így, sírva indul el, de valami határozottsággal a szemében. Elhatározta, hogy megtalálja az uticélját, mert remélte, hogy talán akkor meggondolja magát Armaros.
Az elhatározás pedig kitartott. Kitartott, ameddig elért egy kereszteződéshez, és úgy döntött, balra megy. Kitartott, amikor a következőnél jobbra fordult. Halványodott valamicskét, amikor a harmadiknál ismét jobbra fordult. Hajszálon, de tartotta magát, amikor harmadszor is jobbra indult, és amikor egyenesen ment tovább. Senki nem mondhatja, hogy nem próbálta, és hogy nem küzdött bátran! Kapaszkodott abba a hajszálnyi elhatározásba…
És teljesen összeomlott, amikor rájőtt, hogy pontosan ugyan ott van, ahonnan elindult Armaros rámordulása után. Tett egy szép, nagy kört… Máskor azt is sikernek könyvelné el, hogy felismerte  helyet mikor másodszor látta… de most túlságosan komolyan meg akart felelni, és egyedül eljutni legalább a legközelebbi településig, ahol útbaigazítást kérhet.
Leült a földre, átkarolta a lábát, és sírt. Halkan, keservesen, kétségbeesve sírt. Rettenetesen félt, hogy már soha nem talál ki az erdőből, hiszen még Armaros segítségére sem számíthat. Mi lesz vele a kedves barátja nélkül? Hova menjen, mit csináljon? Kicsinek érezte magát, gyengének, gyámoltalannak… Nagyon, nagyon magányosnak.
Ezeken gondolkodva remegni is kezdett, és szorosabbra húzta maga körül az utazóköpenyt. Így ült ott sokáig: patakzó könnyekkel, csendesen sírva, teljesen beburkolózva a köpenyébe, ami legalább a biztonság illúziójához hasonlót biztostott számára.

Egyáltalán nem remélte, hogy valaki segíteni fog. Igazság szerint nem is nagyon gondolt semmire azon kívül, hogy elveszett, és Armaros is magára hagyta. Valahogy az sem számított most, hogy látja a fák zöld lombjait, hogy hallja a madarak vidám csiripelését. Pontosan ugyanolyan elszigetelve érezte magát, mint mielőtt megismerte a mélységit. Azzal a különbséggel, hogy mostmár tudta, hogy milyen nem úgy élni, és mindennél jobban félt attól, hogy visszakerül abba az állapotba.
Olyannyira elmerült a kétségbeesés mocsarában, hogy a nem messze elhaladó lovak patáinak kopogását sem hallotta meg. Természetesen így azt sem vette észre, hogy az állatok megálltak, és a puffanást sem, ami jelezhette volna, hogy a gazdáik leszálltak a nyeregből.
A női hangra ellenben riadtan felkapta fejét. Azt hitte, egyedül van…  Egyáltalán nem számított rá, hogy valaki más is járhat erre, és még kevésbé arra, hogy meg is szólíthatják. Felpattant, három lépést hátrált reflexből, gyorsan körbenézett, hátna mégse őhozzá szóltak, de nincs más, akinek címezhették volna a köszönést.
A kérdésre riadtból előbb értetlen, kételkedő lesz a kifejezése. Ha szükséges volt, mindog talált segítséget, ez igaz, de mindig neki kellett kérni. Most pedig ez a nő felajánlotta, hogy segít, pedig nem is ismeri… Miért? Nem tud érte adni semmit cserébe, mégcsak azt sem ígérheti, hogy majd egy szivességet tesz a jövőben jótevőinek. Vagy lehet ez igazából nem is látszik rajta? Lopva végigsandít magán: halványsárga, hosszú ruha van rajta, a derekán egy egyszerű, de szép zsinór öv helyett, ezen kívül csak a barna, kopottas utazóköpenye… Az ő szemév nem úgy néz ki, mint akit felvet a pénz… Szóval biztos nem ezért, és ha valamikor, akkor most biztosan látszik rajta az is, hogy ügyetlen, és gyámoltalan teremtés. Buta lenne az, aki tőle remél bármilyen hasznot… Ez a nő és a férfi viszont mégoscsak felajánlották a segítségüket, pedig Armaros azt mondta, mindig mindenki mindent azért tesz, mert valami előnyt remél tőle. Ez alól Arameos is kivétel, akkor lehet ők ketten is?
Végül azért észbe kapott, és  egy könnycseppet kitörölve a szeméből bólintott.  Nagyon szüksége volt segítségre, nem utasíthatja vissza, ha már felajánlották. Ráadásul a nőről egészen biztosan meg tudta mondani, hogy nemes, hiszen gyönyörű, kecses és a ruhája is pont olyan volt, mint amilyet az előkelő hölgyek szoktam hordani.  A férfi pedig vele volt, tehát vagy szintén előkelő, vagy pedig a kisasszony szolgája. A szép nemes kisasszonyok pedig mindig kedvesek és nagylelkűek is. Legalábbis mindig ezt beszélik róluk az egyszerű emberek… Egy ilyen kedves hölgytől egész nyugodtan elfogadhat segítséget, nem?
Ezután elővette a térképét, és szipogva, tanácstalanul rámutatott Hellenburgra (az egyetlen dologra, amire emlékezett  az útirányból) jelezve, hogy oda szeretne eljutni. Aztán reménykedő, fáradt pillantásokkal méregeti a két másik utazót, akik most egyetlen mentsvárai lettek. Nagyon szerette volna, ha végre kiderül merre kell mennie, és ha odaér, talán Armaros is újra beszélni fog hozzá…

Néhány pillanatig valóban az is a lehetőségek között szerepel, hogy elszalad. Végül nem teszi. Ehhez  Damien szavai is  megerősítették  a következtetését, hogy nem kell az idegenektől félnie. Legalábbis egyelőre. Bár nem reverendát viseltek, de abban még nem volt  biztos, hogy nem Armaros ellenségei akik rátaláltak. Úgyhogy óvatosan kezdeett neki  információt megosztatani a vámpírral és a sötét elffel.
Mina hangja igazolta neki, hogy kedves nemes kisasszony, és úgy tűnt, tényleg segíteni szeretne. Ezen is felbátorodva mutatta meg, elsősorban a nőnek, hogy Hellenburga tart. Szavaira  előbb bólint, a  kérdésére pedig  pislog egyet, aztán széttárja a kezét, jelezve, hogy fogalma sincs hogy  került ide. Az arcát elnézve félő, hogy megint sírvafakad, könnyek kezdtek a szemébe gyűlni, mert eszébejutott, hogy eltévedt, és Armaros is “elment”… Ő pedig már nem emlékszik merről  jött, és arra sem, hogy mit mondtak neki, merre menjen a fővárosba. Igaza volt Armarosnak… Használhatatlan..
Saját magának is elterelendő a figyelmét, mielőtt mégbsírva fakad, rámutatott  arra, amire emlékezett az uticélján kívül: a közeli nagyvárosra, Waldburgra. Onnan jött, onnan került végülis ide… 
A sötét bőrű elf kérdésére megrázta a fejét. Nem próbált még lovagolni, és az ötlet felvetésétől is kissé gyanakodva bámult a két állatra. Nagyok, topognak, fújtatnak… egyszóval félelmetesek.
Utána pedig kérdőn, értetlenül pislogott a két utazóra. Mit ne? Mit akar a férfi? És a nő miért nem ért egyet? 
Az egyetlen, amire gondolni tud, hogy indulni akarnak. Vagyis megint egyedül maradna. Ijedten lép egyet közelebb, öszönösen a kezét is Mina felé nyújtva egy pillanatig, mielőtt észbe kap, és leengedi a karját. Igen, tényleg úgy fest most, mint valami háziállat, akit a gazdája magára hagyni készül… Nem akar megint ott maradni, egyedül az erdő közepén…

Meglepődve pislog a szép kisasszonyra. Miért ne ismerné az emberek nyelvét? Ilyen butának tűnik? Tényleg buta? Végülis… Armaros is mérges volt, és egyedül hagyta… Megint majdnem elsírta magát. Ő nem akart csalódást okozni… senkinek.. Főleg nem Armarosnak…
A férfi szavaira pedig kerek szemmel pislog. Nem érti… tényleg nem érti… Miért nem érti? Eddig értette, amit az emberek beszélnek… Mi történt? Elfelejtette, hogy kell megérteni őket? Ráadásul mostmár a nő is beszél, és őt sem érti…
Ijedten pislog rájuk, és igyekszik kitalálni, hogy mi romlott el, hogy hirtelen fogalma sincs, hogy mit mondanak, csak azt tudja, hogy beszélnek. Ugye azért, mert eltévedt, még nem felejti el az emberek nyelvét? Vagy Armaros büntette meg, mert nem volt elég ügyes? Vagy… a kisasszony csinált valamit, amikor azt mondta, nem érti az embereket? De egy ilyen csinos hölgy nem lehet boszorkány, ugye?
Mindenesetre úgy tűnik neki, hogy a két utazó ott akarja hagyni, egyedül az erdő közepén, ezért ösztönösen a nő felé lép egyet.
És ez mintha megtörné a gonosz varázslatot, megint érti, amit a kisasszony mond! Könnybe lábad a szeme, annyira örül annak is, hogy érti, és annak is, amit a kisasszony mondott neki.
- Köszö-nöm – mondja hálásan, és a lovaktól amennyire lehet távol maradva követi a kedves párost.
Csendesen halad, el van foglalva azzal, hogy összeszedje magát, és teljesen megnyugodjon. Mostmár nem lesz baj! Megmutatják neki melyik úton menjen, és oda fog találni Helenburgba! És Armaros elégedett lesz, mert végül ki tudott keveredni a helyzetből.
Összerezzen, amikor egy ismeretlen hang rájuk köszön. Riadtan keresi, hogy kitől származik a hang, és igyekszik kitalálni, hogy kell-e félnie vagy barátságos alakba futottak.
Még akkor is gyanakodva pislog, a kisasszony mögé húzódva, amikor a tünde közelebb lép, és rákérdez merre tartanak. Nem tudja elsőre eldönteni, hogy szimpatikus-e neki a nő.

Riadtan pislog a jövevény felé. Próbálja megállapítani, hogy barátságos-e, vagy ellenséges… Kell-e félnie, vagy nem. Most nagyra értékelné, ha Armaros megszólalna, és mondana neki valamit, ami segít eligazodnia, de a mélységi még mindig nem mond semmit sem…
Amit másik három beszél, azt meg nem érti… Miért nem érti? Mi történt? Miért beszélnek úgy, hogy nem érti?
A kétségbeesés kezdett elmúlni, úgyhogy mostmár kezdi kapisgálni, hogy ez nem valamiféle gonosz varázslat, ami megakadályozza, hogy értse őket, vagy ami miatt elfelejtette érteni a beszédet, hanem valami másik nyelven beszélnek. De még mindig nem érti miért, amikor ő is ott van, és a kisasszony meg a kísérője biztosan tud úgy beszélni, hogy értse is…
Úgy néz ki, hogy a tünde nő (ennyit meg tudott állapítani) csatlakozni akarna hozzájuk… De ugye nem fog végig úgy beszélni, hogy ne értse?
Ellenkezni mindenesetre nem akar, mert végülis a kedved páros engedte neki is, hogy csatlakozzon hozzájuk, nem lenne joga elutasítani, ha valaki másnak is engedig ugyanezt.
Riadtból lassan kíváncsivá váló tekintettel nézegeti a tájat, és a tündét, de nem mozdul el Mina mellől. Ott valahogy biztonságban érzi magát.
Megismeri a mozdulatot, amivel a tünde bemutatkozik, és azt is ki tudja hámozni, hogy melyik lehet a neve. Freia. Amikor viszont a nő felé is nyújtja a kezét, megint ijedtség költözik a tekintetébe, pislog néhányat körbe, végül ráveszi magát, hogy viszonozza a bemutatkozást.
– Suzi va-gyok –

Megpróbálja… Armaros a tanú rá, hogy megpróbálja megérteni valamiből, hogy miről folyik a beszéd… de nem… Egyáltalán nem érti, és emiatt egyre frusztráltabb lesz. Nem elég, hogy az újonnan útjukba került nő egy másik nyelven – ha jól sejti a kinézetéből, tündéül – beszél, de a kedves nemes kisasszony és a kísérője is áttértek annak a nyelvnek a használatára. Ha megkérdeznék, honnan tudja, hogy ugyan az a nyelv, hát nem tudná elmagyarázni. De tudat alatt bizony észrevette, hogy megértik egymást, és hasonlóságot is sikerült felfedeznie a kiejtésben, és elkapott néhány egyforma szót is.
Nem kifejezetten fél Freiától, pontosabb megfogalmazás, hogy tart tőle, és feszélyezi kissé a társasága, mert még nem ismeri, és az sem sokat segít ezen, hogy nem érti, amit a többiekkel beszél.
Az idő viszont egyáltalán nem dolgozik a tünde nő ellen, sőt. Apránként kezdi megszokni a jelenlétét, és inkább kíváncsian, mint riadtan pislog Mina mögül. Nem igazán volt alkalma eddig rendesen beszélgetni tündékkel, ami pedig kifejezetten érdekessé teszi számára a nőt.

Felragyog az arca, hálásan pislog Minára, és megrázza a fejét Freia felé, jelezve, hogy semmi gond, nem haragszik…
A váltás viszont nem segít neki abban, hogy megértse, amiről eddig beszéltek, úgyhogy továbbra is csak csendesen hallgatja a beszélgetést, és próbálja összerakni a helyzetet.
Így, hogy érti miről van szó, lassanként a bátorsága is visszatér, és kilép Mina mögül, hogy jobban lásson mindenkit.
Freia javaslatára, hogy ideje lenne indulni határozottan bólint. Tudatosul benne, hogy Armaros valószínűleg megharagudott rá, és azóta se beszélt vele. Biztosra veszi, hogy ez nem is fog változni addig, ameddig végre meg nem érkezik Hellenburgba… Úgyhogy szeretne sietni… Rosszul érzi magát… Egyedül és védtelennek így…
Menet közben a tünde nő tovább beszél, és Suzinak pedig megfogalmazódik egy kérdés, hiszen nem tud sokat a tündékről, de nagyon is kíváncsi most, hogy beszélgetni is tud egyel.
Persze.. nem teszi fel azonnal… Kell egy kis idő, míg összeszedi az elhatározást, és az erőt, hogy megszólaljon. Pár perc is eltelik, mire Freia felé fordul.
– Kik a tár-sa-id? Ők is tün-dék? – érdeklődik, kicsit kimerítve az energiáit, de őszinte kíváncsisággal a tekintetében.

Kérdőn pislogott vissza a kérdésre... Sajnos? Miért baj ha csak emberek vannak? Persze... Az sajnálatos, hogy ha a népéből nem maradtak sokan, de valamiért úgy érzi, hogy nem csak ennyi miatt kezdte úgy, hogy "sajos nem"...

Gróf és grófnő... Akkor igaza volt... A két idegen, akik segítettek neki, azok nemes emberek. Messziről látszik, nem vitás...
- Ne-kem… Siet-nem kell Hell-en-burgba… - jegyzi meg bátortalanul, és alig hallhatóan... Ő biztosan nem ér rá goblinokat hajkurászni... Neki minél előbb célhoz kell érnie, hogy Armaros megbocsásson neki, és újra érezhesse a megnyugató közelségét... Sajnos viszont még mindig nem tudta az irányt, így kénytelen volt ráhagyatkozni a Sors adta útitársakra, akik úgy tűnt meg tudják neki mutatni, merre kell mennie...
Azért aggódva nézte a gróf és a grófnő reakcióját, és hallgatta a válaszát, és lattolgatta, hogy megkérje-e őket, hogy csak mutassák meg, merre menjen, és nem zavarja őket tovább a dolgukban, vagy még várjon, hátha nem is lesz rá szükség, és közelebb tudják kísérni a fővároshoz, ahonnan biztonságosabban oda talál egyedül is...