[Magánjáték] Der Ritter, das Mädchen und die Magie

Magánjáték
Résztvevők: Gerard és Suzi

---

Ha azt kérdezné valaki, hogy hogy került ebbe a helyzetbe, hát nem tudná elmagyarázni, és nem csak a kommunikáció nehézsége miatt. Ő maga sem érti mi vezetett idáig…
Mármint… A határon akart átslisszanni, mint ahogy párszor már meg is tette… Csak azt nem tudja, mi sült el balul… Egyszercsak egy katona megállította
- Állj meg, ahol vagy! – rivallt rá a lányra. Aki persze nem állt meg… eszébe se jutott… Ez egy északi katona, ráadásul mágiát is használ…Néhányat lépett hátra, aztán hirtelen megfordult, hogy elszaladjon.
– Erick, Hans! – kiáltotta a katona, hogy jelezzen az őrjárat többi tagjának. Elsőre ugyan azt hitte, hogy valami eltévedt leányka lehet, de így, hogy elszaladt már gyanakvóbb lett: A lány elszaladt észak katonája elől, erre pedig valamilyen oka kellett, hogy legyen, nem árt, ha utánajár. Legfeljebb majd megnyugtatja, ha kiderül, hogy csak megijedt.
Suzinak viszont ezzel nem volt szerencséje. Az őrjárat közepébe került, ami nem adott neki sok esélyt, hogy el tudjon szaladni… Három nála erősebb, gyorsabb és képzettebb férfival került szembe, ráadásul futás közben arra igyekezett figyelni, hogy a háta mögül figyelik-e, így a sötétben nem vette észre, hogy valaki oldalról éppen akkor ért oda, csak amikor már a csuklójára fonódtak az erős ujjak.
Innen kezdve pedig pánikba esett. Annyira, hogy nem is fogta fel igazán a kérdéseket, amiket a katona elkezdett felsorakoztatni
– Mi a neved, kislány? – kezdi, észlelve a lány rémültségét, határozott, de kedves hangon. Választ viszont nem kap, Suzi jóformán még csak rá sem néz, hanem riadtan járatja a szemét az erdőn kétségbeesetten keresve valamiféle kiutat. – Honan jöttél? Egyedül vagy? – a lányka viszont csak nem akar válaszolni, és megnyugodni. A katona sóhajt. – Vigyük vissza a táborba, hátha útközben megnyugszik, és tudunk vele beszélgetni. – utasítja a többieket. Ez volt az egyetlen mondat, aminek a lényege ténylegesen el is jutott Suzi tudatáig.
~ Suziii… Ugye nem kell megint emlékeztetnem? ~ jegyzi meg Armaros némi várakozással a hangjában. És nem, valóban nem kell. Suzinak ennyi is elég, hogy eszébe jusson, hogyan szabadult ki a bálon… A pánik pedig elég, hogy az viszont ne jusson eszébe, hogy milyen áron szabadult ki.
~ Kérlek… Küldj nekem segítséget… ~ kérleli a mélységit, aki megjelenik előtte mosolyogva, és int, hogy tessék csak.
~ Vigyél ki innen, kérlek! ~ üzeni a megjelenő amorf szolgának, aki lecsap a lányt fogó elkerekedett szemű Eric kezére. Ezzel Suzi kiszabadult, és gyorsan odébb húzódott.
– Ehhez kevesek vagyunk, vissza! – adja ki az utasítást az őrjáratot vezető katona, és társa segítségével felnyalábolja a sebesült Ericet, és visszavonul a tábor irányába. A szolga nem követi őket, helyette az időközben egy fa tövébe kuporodó Suzi felé indul.

A frontszolgálat egyik legfrusztrálóbb része, ha őrszemnek állítanak. De nem volt mit tenni, ezt egyszer mindenkinek el kell vállalnia. Utána csak hamarabb küldenek tartalékba, ha egy két ilyet túléltél. Gerardnak persze brutális előnye volt a többiekhez képest. Ő a mágiát is képes volt érezni, jól fel volt szerelve, nem tudta volna senki sem lesből megtámadni. Ritkán lakott terepet választott őrhelyük. A régi apró kertben most is nőtt pár gyümölcs de látszott, hogy nem gondolta senki sem a fákat.
Hirtelen különös mágiát érzett a levegőben. Hasonlót már látott valahol. Bukott angyalok varázslata volt ehhez kétség sem fér. Előresietett, ahogy csak tudott, nehogy elveszítse a nyomát. Egy kisebb fa közelében talált rá. Ott volt tőle nem is olyan messze a zöldes nyálkás lény. Egy szerencsétlen lányt üldözött. Gerard halálra rémült. Látta, hogy kipirult az arca, lihegett, már ereje sem volt a lény elől menekülni. Messze volt tőle és ha Gerard nem ér oda időben, fel fogja falni...vagy még rosszabb.
~ Meg kell mentenem. Egy ártatlan lélek, egy egyszerű lány, nem érdemli meg hogy ilyen szörnyű halált haljon!
~ Tudod ez még akár érdekes is lehet. Nem túl gyakran harcoltál ilyennel, és én sem láttam belőle egyet sem. - jegyezte meg a démon fejében. A ritka alkalmak egyike volt, amikor egyetértett Gerard lovagias megnyilvánulásaival. Általában nem szólt hozzá, csak hagyta, hogy tegye a fiú, amit jónak lát.
Gyorsan felmérték a helyzetet. A sötét dárda nem lett volna elég gyors. Valami olyan kellett, amivel magukra tudják vonni a lény és elérni, hogy őket támadja meg a lány helyett. Mindezt anélkül, hogy a másiknak baja essen. Gerard gyorsan számolt fejben egy kicsit, majd könyvet rántott és lecsökkentette a testsúlyát a negyedére. A távolságot sé a szelet figyelembe véve bőven elégnek kell lennie. Gerard lépett egyet, s úgy suhant a levegőben, mint akit puskából lőttek ki. Egy gyors mozdulattal a bajba jutott hajadon előtt. Oldalról támadta meg a lényt előrenyújtott lábbal, miközben a másikat behúzta, hogy gond nélkül megrúghassa a mélységi szolgáját.
A rúgása bár elég sokáig célzott vele nem volt tiszta. Eltalálta a szolgát, de az épp csak odább repült egy kicsivel. Gerard a visszacsapódástól megtorpant, majd a szőke hajú lány előtt ért földet egy határozott lépéssel. Egyik kezét ezután a földre helyezte, majd pár másodpercig azon támaszkodott, hogy egyensúlyát visszanyerje.
- Egyet se féljen, kisasszony! - állt fel, majd fordult felé magabiztos, sugárzó mosollyal - Nem hagyom, hogy bármi baja essen!

Nem tudta, mit kellene kezdenie most a hűséges lénnyel, hogy a veszély úgy tűnik, elmúlt. Még tükrözte a tekintete a pánikot, amikor felnézett rá.
De aztán körülbelül kettőt pislog, és már megint nincs egyedül. Egy fekete hajú, magas, köpenybe burkolózó, és mágiát árasztó férfi termet előtte… Először megijedt, és szorosabban a fához lapult, aztán lassan mégis realizálta, hogy egyáltalán nem felé fordul a mágus… A szolgát rúgta odébb. Épp csak gondolkodni kezdett a tiltakozáson, amikor Armaros már le is intette, mielőtt mély hallgatásba burkolózott.
~ Rossz ötlet Suzi. Csak hagyd rá. ~utasítja a lányt, majd nem szólal meg többet. Tudja, hogy ennyi is elég, hogy Suzi ne csináljon butaságot.
Butaságot talán nem is csinál…
Alaposan elképed ugyan a férfi kijelentésén, hogy nem engedi hogy baja essen… Igaz, végleg megnyugtatja a szándékokat illetően, de neki még nem mondtak ilyet… Mindig magára vigyázott, mióta járja az utakat… Furcsa neki ezt hallani, ebbe belegondolni…
A tekintete aztán a szolgára téved, aki utasítás híán, az előző parancsnak megfelelően, készül neki rontani a férfinak. Riadtan küldi a mentális parancsot
~ Nem kell, elmehetsz! Kérlek, menj el! ~ A szolga erre hátraarcot csinál, és eltávolodik, menet közben pedig el is tűnik.
Suzi megnyugszik, és lassan feltápászkodik. Biztos benne, hogy a katonák visszajönnek, sokan, úgyhogy nem lenne okos sokáig maradnia ott.
- Köszö-nöm – hajt illedelmesen fejet a férfi előtt. Ennyivel akkor is tartozik, ha félreértés történt. És bár tényleg menne, le sem tagadhatná, hogy kíváncsi lett… Mert egyáltalán nem érti, honnan került ide ilyen hirtelen a férfi…

Gerard meglepődött. Ezek nem szokták csak úgy feladni. Furcsa volt. Az ilyne lényeknek nincs vesztenivalójuk, általában még ha vesztésre is állnak, egy utolsót beleharapnak áldozatukba, csak hogy minél jobban megkeserítsék az életét. De azért örült neki. Elijesztette, ahogy látja. Ez is valami. Ránézett a másikra. Az aurája elárulta, képes mágiát használni. Kicsit furcsállta is Gerard, hogy nem vetette be ellene.
- Igazán semmiség. - mondta, majd kihúzta magát és úriasan meghajolt előtte - Nem nevezném magam lovagnak, ha még ennyi is megpróbáltatást jelentene. - bár valójában nem volt lovag.
De ez nem a rangon, nem a címen múlik. Csak és kizárólag az ember lelkén. Ha akarja azzá lehet, amire csak vágyik.
- De nem a futás az egyetlen megoldás. Talán ijesztő lehet, de ez a bestia gyenge. Biztos vagyok benne, hogy a saját mágiáddal fel tudod venni a versenyt vele. - nézett rá, ahogy egy óvatos pillantással megvizsgálta az ifjú hajadont.

Megkönnyebbült kicsit, hogy a lény, akit Armaros küldött a védelmére, eltűnt, és nem esett baja.
Elkerekedett szemmel pislog a férfira. Lovag… Nem találkozott még lovaggal, de eddig azt hitte, hogy azok félelmetesek, nehéz páncélban járnak, és az ellenségei… Ez a férfi viszont se nem tűnik félelmetesnek, se nem visel páncélt, ráadásul a segítségére sietett… És mégis azt mondja, lovag…
Sosem gondolkodott még ezen… Hiszen ő is mágus… De hogyan tudná felvenni a versenyt bárkivel, amíg azt se tudja, hogy működik a mágia? Azt már érti, hogy nem csak egyféle létezik belőle, de fogalma sincs róla, hogy mi a különbség, hogy melyik hogyan működik, és mire való…
– Nem tu-dom, hogy mű-ködik – válaszolja. Aztán mielőtt a választ megkapná körbepislog, félve, hogy a katonák talán máris visszaérhetnek…
– El mehe-tünk in-nen? – javasolja reménykedő szemekkel nézve a férfira. Túl kíváncsi ahhoz, hogy eszébe jusson, hogy a másik talán nem fog vele jönni.

Gerard némileg meglepődött, amikor a lány válaszolt neki. Ahogy érezte, egyértelműen tudnia kellett valamit a varázslásról. Ahhoz pedig kellett valaki, aki tanítsa neki. Eddig egyetlen varázslóval sem találkozott életében, akinek ne lett volna mestere. Vagy talán magát képezte és egy könyvből tanult meg varázsolni. Nem volt benne biztos, hogy melyik. De nem is számított. Egyelőre az volt a fontos, hogy eltűnjenek innen. Veszélyes lehet itt maradni, ebben egyetértett.
- Persze. - válaszolta, majd vadul kotorászni kezdett az emlékei közt - Talán egy még egyben maradt épületben elrejtőzhetünk.
S közben vadul cikázott a tekintete üresnek tűnő épületek után kutatva.

Megkönnyebbült sóhajjal bólint, és a férfi szavai nyomán ő maga is körülnéz, hátha talál alkalmasnak tűnő helyet.
A tekintete végül megakad egy eléggé rozoga, de még egyben lévő kajibán, ami innen nézve eléggé úgy néz ki számára, mintha teljesen üres lenne.
Bizonytalanul, kérdő tekintettel rámutat, aztán ha a mágus férfi is alkalmasnak találja, akkor a férfi nyomában, folyamatosan a fák között cikázó tekintettel ő is az épülethez sétál.
~ Nyugodtan kérdezd a mágiáról Suzi. ~ bíztatta menet közben Armaros a lánykát, aki nem hallotta ki az unott csengést a mélységi hangjából. Nyilván egyszerűbb másra hagyni, hogy a kislány olyor nehézkes, bár lassúnak talán nem nevezhető felfogásával és millió kérdésével bajlódjon.

Ő is megpillantotta az apró házat, ami felé a lány fordította a fejét. Nem is sokat habozott, mindne pillanat számított, amikor a bájdosásról volt szó.
- Gyerünk! - majd se szó se beszéd, megragadta a lány kezét és elkezdett futni vele egészen be a házba.
Ott bent aztán magukra zárta az ajtót, keresett valamit, amire viszonylag kényelmesen le lehetett ülni. Végül talált is egy kisebb asztalt, ami nagyjából a térdéig ért.
- Tessék, nehogy megártson a hideg kő. - porolta le illedelmesen a köpenye szélével.
Aztán csendben állva helyet foglalt a lánnyal szemben és várta, hátha mond valamit.

Egy pillanatra megijedt, aztán... Aztán megnyugodott. Nem volt neki teljesen ismeretlen ez a szituáció, hiszen 10 évig csak így tudták elérni, hogy valahova eljusson, ahova el kell neki: Megfogták a csuklóját, és vezették.
Ez a mágus fiú pedig a futás közben úgy tűnik arra is figyelt, hogy tudja tartani a lépést, így csak kicsit meglepődve, de leginkább kíváncsian lép be utána a kunyhóba, és nézi megnyugodva, hogy az ajtó becsukódik, és így biztos nem veszik észre a katonák odakintről hogy itt van.
A felajánlásra hálásan bólint, és le is ül az asztalkára, pár percig csendben igyekezve kifújni magát. Fárasztó dolog katonák elől szaladni...
Végül kiváncsian felnéz a férfira.
- Azt mond-tad én is bol-dogul-nék mági-ával. - kezd bele kissé bátortalanul. - de én nem tu-dom hogy kell hasz-nálni… - ismeri be ismét tudatlanságát, ami miatt láthatóan szégyenli magát. Hogyha ő is tudna varázsolni, kakor sokkal jobban tudna Armarosnak segíteni, és teljesíteni a kéréseit. Tudnia kellene varázsolni!

Úgy néz ki ezúttal melléfogott. Gerard megvonta a vállát zavarodottan. Valami miatt akkor is árasztja magából a mágikus aurát a lány. Ebben biztos volt, a megérzései sosem hagyták még cserben. Egyre csak azon agyalt, mi mást érezhetett még. Volt egy pár dolog, ami eszébe jutott.
- Bocsáss meg, kevertem valamivel. Meglehet, hogy valami olyasvalamit viselsz, ami mágiát hordoz. Nem túl gyakoriak az ilyen holmik, de elő-előfordul, hogy belebotlik egybe az ember.
Ahogy lassan lekapcsolta az agyát és átváltott kevésbé izgatott állapotba, akkor gondolt csak bele, hogy már jóideje kettesben tölti az idejét egy csodaszép hajadonnal, akit most mentett meg a...frász tudja minek a karmai közül. Enyhe arcpírral emlékezett vissza, amikor még a virágoskert tisztásán fekvő kisasszony és hős lovagjáról fantáziált, ahogy lantzenével szórakoztatta szíve hölgyét, miközben a madarak csicsergésükkel csatlakoztak az elbűvölő szonátához. Ezt a lehetőséget nem is hajlandó elhalasztani.
- Felajálnhatok egy dalt, nyugalma visszaszerzésére? - hajolt meg, ahogy átváltott kicsivel költőibb hangnemre.

Olyasmit visel? Végignéz magán. Nem. Semmi nincs rajta ami mágikus. Ezt ő is meg tudja mondani. Meg is rázza a fejét.
- Nincs raj-tam sem-mi mági-kus. - mondja elég határozottan. Találkozott már olyasmivel, úgyhogy egészen biztos a dolgában. Nem hiába tanítgatta Armaros.
A mélyégi most azt is mondta, hogy kérdezzen ettől a férfitól a mágiáról... De... Mit? És hogy kezdje? A
nevét sem tudja... A nevét se tudja!
- Suzi vagyok. Nagy-on örülök, hogy talál-koztunk - pótolja gyorsan az elmaradt bemutatkozást őszinte hálával az arcán. Armaros tudja, hogy hogyan tudott volna fedezéket találni, ha nem terem az orra előtt a férfi. Még mindig nem teljesen érti, hogy honnan.
A szemébe lelkes csillogás költözik a felajánlásra. Szereti a zenét. Némelyik bárd olyan gyönyörűen tud énekelni, hogy ameddig nem ismerkedett meg jobban a mágiával az ő dalaikat is mágiának nevezte volna, hiszen olykor őt is úgy elvarázsolták, hogy Armarosnak kellett figyelmeztetni, hogy ne merüljön bele nagyon az álmodozásba. Boldogan bólint. Kíváncsi, bármilyen dalról is van szó.

Meg volt zavarodva. Nem kicsit. Valamit biztosan érzett rajta, efelől kétsége sem volt, de úgy tűnt, hogy a lány azt sem tudja, mit jelent maga a varázslat. Egy bűbáj vagy egy ige nyoma lehetett akkor csak. Talán valaki varázsolt a közelében és annak a nyomát érzi. Halvány volt amúgy is nagyon. Hogy tényleg így volt-e, ezt már aligha tudhatja meg tőle. Vállat vont hát.
- Gerard vagyok. Hódolatom. - hajolt meg elegánsan előtte.
~ Vagy én lettem paranoiás, vagy itt valami nem stimmel... - gondolta közben magában. Nem hagyta az érzés nyugodni. Talán csak a démoni vére tehetett róla. Meg akart ismerni mindent és mindenkit. Idegesítette, ha nem tudott valaminek okot adni, legyen az akármilyen jelentéktelen apróság.
Ahogy felemelte a fejét, óvatosan a másik tekintetét kereste vele. A lány hangja zavarodott volt, mintha éppen azt se tudta volna, hol van, s miért jött ide, de kíváncsi volt rá, hogy vajon tényleg így van-e. Felmerült benne a lehetőség, hogy talán átveri, eltitkol valamit. Az emberek gyakran hiszik azt, hogy azokat, akik hezitálás nélkül sietnek mások segítségére, könnyű átverni és kihasználni.

Mosolyogva, kicsit el is pirulva fogadja a bemutatkozást és a meghajlást. Nem sok ember volt, aki ilyen gesztust tett volna vele szemben. 
Nem is igazán tudja, hogy mit kell ilyenkor neki tennie. A nemeskisasszonyok pukkedlizni szoktak.. De ő is megteheti?
Végül arra jut, hogy miért is ne tehetné, és a begyakorolt mozdulattal pukkedlizik Gerard felé. 
Aztán kíváncsian pislogva várja az említett dalt. A szemkontaktust nem azonnal, de hamar megtöri. Valahogy mindig olyan érzése támad, ha valaki a szemébe néz, hogy hiába mondana bármit, átlátnak rajta, és megtudják azt is, amit nem mondhat ki, mert Armaros erre kérte. Ez a helyzet most is. 
Arról sem feledkezik meg, hogy szeretett volna a mágiáról többet megtudni, de még mindig nem jutott eszébe a kérdés, ami mentén elndulhat. Talán azzal kellene kezdenie, amitől nem árt óvakodnia? Az egyháziaktól, akik nem értenék meg?

Gerardot nem is kellett kéregetni. Egy könnyed mozdulattal felemelte vízszintesbe a kezét. Oldalra tartotta, majd két ujját kinyújtotta előre. Ezután a magasba emelte azt egy íves mozdulattal, végig egyenesen tartva, miközben kihúzta magát. Az ujja körül mágikus pecsétek jelentek egy egymás után. Sok-sok kört alkotva röppentek szét a levegőben, s a kvöetkező pillanatban köddé váltak.
- Olyan csodát mutatok neked, amire egyik más mágia sem képes.
A fák közül egyszercsak halk suhogás szűrődött át. Semmi nem lehetett látni. Aztán énekesmadarak kezdtek el csiripelni, hangjuk olyan volt, akár ezer csengő, amiket ritmusra kongattak. Halk furulyaszó szólt valahonnan a semmiből. Az egész egyik pillanatról a másikra egy harmonikus, csilingelő melódiává állt össze, mintha csak szavak nélkül képesek lettek volna a hangok összedolgozni. Az egész Gerard illúziójának műve volt. Nem is olyan rég jött rá, hogyan tud olyan víziót teremteni, ami nem ad látképet, csak hangokat. Aztán gondolt bele, hogy milyen könnyű ily módon zenélni. S ezt most nem is volt rest megmutatni.

Név: Illúzió
Szint: 6.
Ár: 3500 váltó
Leírás: A tudásdémon maximum egy percre bármilyen audiovizuális illúziót létrehozhat, ami alkalmas az ellenfelek megtévesztésére. Az illúzió nem lehet tíz méternél magasabb és szélesebb. Gyorsan ismételhető, csak varázserőt fogyaszt.

Először megriadt a mozdulattól. Aztán kíváncsiság költözött a tekintetébe, ahogy tovább figyelt. A szétröppenő pecsétek után fordult, hogy megnézze, mi történik...
Aztán kérdő tekintettel nézetett vissza Gerardtra. Mert nem látott semmit. Aztán szinte megpördült, ahogy a fák közül susogást kezdett hallani. Kereste, hogy mi okozza. Arra jutott volna, hogy a szél, de nemsokára meghallotta a számára legkedvesebb éneket. Az első éneket, amit hallott. A madarak énekét, amihez foghatót máshol nem is hallott mástól.
Hitetlenül pislantott a férfira. De.. az nem lehet. Azt érezné... Végül Armaros nevetésével a fülében zavartan kérdésre nyitotta volna a száját, de a madárcsicsergéshez csatlakozó furulyaszó megint elvonta a figyelmét, és elvarázsolva hallgatta a dallamot, amihez szinte csak az ének hiányzott volna, hogy bármikor, tábortűz mellett, vagy út közben énekelhesse.

Csillogó szemmel szólalt meg
- Gyönyö-rű! - lelkendezett. És meg találta az elő kérdést is, amit feltehet.
- Hogy kell ezt csinál-ni? - kérdezte a lelkes, tudásra vágyó gyerek hangján.

Egy könnyed mozdulattal megpördült a tengelye körül, úgy állította meg a zenét, majd elégedett mosollyal az arcán fogta magát, s mint a lantművész, meghajolt közönsége előtt.
- Köszönöm a megtisztelő figyelmet! - harsogta erősen túldíszített hangon.
Noha afelől biztos volt, hogyha akarná is, ezt a mágiát nem tudja megtanítani a lánynak. Ilyen erőteljes ábrándképeket csak a démonok képesek alkotni, senki más. És talán még a démonok közt sem képes mindenki erre. Az Illúzió egyike azon varázslatoknak, ahol a rendelkezésre álló varázserő helyett a kreativitás és a fantázia szab határt a démon képességeinek. Gerard mindig is úgy gondolta, nem képes kipaszírozni a varázslatból azt, amire képes volna.
- Ez csak egy vízió, amivel zenét lehet teremteni. Semmi különös. A néhai nagy erdőt járó tünde papok némelyike viszont állítólag tényleg képes volt a fák összes madarát magához szólítani, hogy énekeljenek neki... - kezdett el ábrándozni itt-ott hallott bámulatos varázslatokról. A druidák egy része tényleg képes volt erre...noha általában nem énekesmadarakat szólítottak vele, inkább veszedelmes bestiákat.

Ragyogó szemekkel mosolygott Gerardra. Ez fantasztikus volt! A kérdésről, ami megfogalmazódott benne a bűvölet kezdetekor meg is feledkezett. És a katonákról is, akik majdnem komoly bajba sodorták.
Víió.. Megint akaratlanuk is eszébe jutott Armaros. A mélységi elmagyarázta neki, hogy nem őt magát látja, csak egy víziót, amit azért hoz létre, hogy megnyugtathassa. Azt már nem tudta, hogy ez a mélységi valódi céljaitól igencsak távol állt...
De ige-nis külö-nös! - tiltakozott halkan a férfi szinte legyintő hangjára. Ez az egyik legfantasztikusabb mágia, amit valaha látott, még ha csak illúzió is... Ez igenis különös dolog!
Kicsit kételkedve, de az ötlet iránti lelkesedéssel pillant megmentőjére annak hallatán, hogy lehet olyan, aki ezt igaziból képes megcsinálni...
~ Hidd csak el, ha nem lennék bezárva, én is tudnék ilyet. Nem kerül semmibe~ jegyzi meg csendesen, szinte ásítva Armaros.
- Akkor te nem tu-dod, hogy kell igazá-ból ilyet csinál-ni? - kérdezi kíváncsian, kicsit reménykedve Gerardod, hogy talán mégismegtudhat valamit arról, hogy hogy képesek erre azok a tünde papok...

Korábban is furcsállta már, csak nem tette szóvá, meg a pillanat hevében nem is igazán gondolkodott el rajta, hogy milyen furcsán beszél a lány. Mintha minden egyes szót valóságos tortúra volna neki kipréselni az ajkain. Talán csak félt tőle...mondjuk egy ehhez hasonló belépő után Gerard meg sem lepődik rajta.
~ Jó ég, most mit csináljak? - kérdezte Liát, hátha ő tud valahogy segíteni neki.
A démon a fejében tanácstalanul tárta szét a kezét.
~ Tőlem kérdezed, te akartál annyira nagyon hősködni. Nem érted én az ilyenhez.
~ Ez kezd picit kínos lenni... - gondolta magában Gerard.
~ Akkor kísérd valami biztonságos helyre, azzal vége is az egésznek.
Ez remek ötlet volt. Biztos valahol a közelben lakott csak elkóborolt. Gerard megkönnyebbülten ütötte neki az öklét a másik tenyerének, aztán odaszólt a lánynak.
- Merre laksz? Nem volna jó sokáig itt maradni. - mondta úgy, mintha valami gyerekre vigyázna, noha nem sokkal tűnt fiatalabbnak Suzy sem, mint amennyinek Gerard kinéz.

Még ámuldozott egy sort, és várta, hátha mégiscsak tud valamit mondani Gerard a varázslásról, amivel rá lehet venni a madarakat, hogy valamilyen dallamot énekeljenek, amilyet az imént hallott... De a férfi, sajnálatára kirántotta a bűvöletből.
Bólintott. Igaz, nem lenne okos sokáig itt maradni, mert azok a katonák bármikor vissza jöhetnek, és mostmár nem csak egy őrjárat lesz, hanem komolyabb osztag...
Egy pillanatig habozott, aztán tétován a határ déli oldala felé mutat, követve az Armaros által szemforgatva mutatott irányt. Eredetileg át akart jutni északra, de jobb, ha egy darabig nem kísérti a szerencséjét. Ezek a katonák, és valószínűleg a társaik is mostmár felismernék, nem lenne biztonságos most azonnal északon kóborolni.
Őszintén sajnálkozva tápászkodott fel, és óvatosan, fülleve kukucskált ki a résnyire, és lehetőleg hangtalanul nyitott ajtón. A világért sem akart volna éppen belefutni a visszatérő katonákba, úgyhogy árgus szemekel figyelt, és fülelt, hogy nem-e hallja a nehézkes páncélok dobogását közeledni.

Nyújtózkodott egyet, ahogy Suzy elfordult felőle. Ha figyelik, mindig igyekszik egyenes, merev tartással, büszkén kihúzva magát állni és ülni. Ez egy idő után fárasztó tud lenni, főleg ha közben egyhelyben marad és alig mozog. Lehet ezért szokott annyit feszíteni mások előtt...vagy csak mert élvezi, Gerard sem tudta eldönteni, melyik az ok és melyik a kifogás.
A másik az ajtót kémlelte. Biztos nehéz lehetett neki. Egy eltévedt kislány pont itt, a halál mezején, ahol a világ kettészakadt, a törvény megszűnt létezni, s csak az erős és a bátor éli túl. Gerard már látta maga előtt, ahogy besétál oldalán Suzyval a várba, ahol lakik, tiszteletét teszi a várúrnál. Bár nem volt biztos benne, hogy úrinő lenne Suzy. De most az ábrándozás kedvéért úgy vette, hogy biztosan az.
- Ne aggódj, amíg én itt vagyok, nem eshet bántódásod! - húzta ki magát Suzy mögött, egyik kezével megtámasztva a derekát, ahogy elképzelte, ahogy a nem létező szél a nem létező köpenyét meglobogtatja.

Szerencsére nem hallotta a páncél vagy patadobogást, úgyhogy szélesebbre nyitotta az ajtót. Éppen, amikor Gerard nyugtatni próbálta.
Hátrafordult, és igazán hálásan mosolygot a férfira. Lenyűgözte, hogy valaki, aki nem igazán kérdezősködött, akit nem is kért, megmentette, varázslatot mutatott neki, és még a biztonságáról is gondoskodni szeretne. Ahhoz volt szokva, hogy akitől szépen kéri, az ad neki szállást és ennivalót, vagy pénz, vagy munka fejében, aztán útjára bocsájtja, hogy vigyázzon magára. Armaroson kívül olyannal, aki vigyázni akart volna rá, nem találkozott még.
- Köszö-nöm. - hálálkodott szóban is, de mostmár tényleg kilépett az ajtón, mert attól, hogy egy perccel ezelőtt nem hallotta a katonák közeledését, még nem biztos, hogy azóta nem értek vissza a közelbe. Körbenézett, hogy megpróbáljon rájönni, hogy merről is érkezett, és ennek megfelelően merre akar tovább menni.
Végül bár nem teljesen biztosan, de helyreteszi magát, és a kezével mutatja Gerardnak az utat.
- Arra - mondja vidáman, mert úgy fest mégiscsak kijut az erdőből valahogy.

Ez egyszerűbb volt, mint gondolta. A másik már megbízik benne. Vagy legalábbis remélni tudta, hogy nem rémítette meg. Amikor először megpillantotta olyannak tűnt, akár az eltéved szarcas a tölgyesben, a fa mögül kémlelve az idegen vadat készen arra, hogy bármelyik pillanatban talpra szökelljen és elnyargaljon egyenesen a horizonton túlra.
- Arra, mi? - Gerard előkapott a zsebéből egy iránytűt, majd megnézte, merre fognak elindulni. Így még ha kerülőt is kell tegyenek, eltévedni nem fognak, még akkor is, ha fél napot kell menetelniük az ellenkező irányba, hogy egy folyón átvágjanak.
Kuncogott magában egyet. Nem kéne ennyi minden miatt aggódnia.
- Milyen hely ez, ahol te laksz? - kérdezte kíváncsian. Háborús övezetben egy magányos lány...valahogy viszkettek a fogai, ha belegondolt, nem tudja elképzelni, hogy kerülhetett ide. Meg aztán, valamivel el kell ütni az időt. Elég zavaró volna, ha síri csöndben sétálnának el egészen az erdő másik feléig.
S közben megindult, vezetve az eltévedt lányt hazafelé.

Határozottan bólint. Arra kell menni hogy a katonáktól messzebb kerülhessen.
Menet közben meglepte a feltett kérdés... Milyen hely? Tulajdonképpen semmilyen helyen nem lakik, de ezt egész biztosan nem lenne jó ötlet kimondani...
Ugyan sok időt nem töltött ott, de valamit tudott volna mondani róla. Viszont... Az a hely a határ túl oldalán van, és ha véletlenül Gerard ráismer a környékre, akkor az ellenkező irányba fognak haladni... Egyenesen az érkező katonák felé. Nem, az sem jó
Végül eszébe jut egy falucska ahol nemrég járt, és azt kezdi el lefesteni
- Ki-csi. Nin-csenek sokan. És erdő van körü-lötte min-den fele. - akad meg, és kicsit muszáj kifújnia magát. Hosszúnak tűnő hatásszünet után folytatja
- Me-ssze van a fő-vá-rostól, úgy-hogy rit-kán jár-nak a kato-nák Hellen-burg-ból. - fejezi be, nem igazán tudva mire lehet még kíváncsi Gerard. Viszont nem szereti, hogy róla beszélnek, úgyhogy igyekszik másra, jelen esetben "lovagjára" terelni a témát És te hon-nan jöt-tél, ahol ilyen varázs-latot lehet tanul-ni? - Ki tudja, talán egyszer felkeresi a helyet...

Óvatosan pislogva nézett rá. Egy pillanatig arra gondolt, talán vigyáznia kéne. Aztán gondolatban arcon csapta magát. Ezt teszi vele, hogy itt szolgál a fronton. Paranoiás lesz az ember. Hiszen természetes, hogy érdeklődik valaki egy idegenről, akivel csak nemrég találkozott.
- Én Hellenburg mellett laktam, egy kis faluban a Südarden folyó mellett. Most viszont a Nyugati-tengertől nem is olyan messze élek. Falbwichtől keletre. - gyorsan a szája elé helyezte a kezét. Talán nem kellett volna így beszélnie erről. Szegény lány talán nem is tud olvasni. Akkor meg mégis honnan tudná, hogy ezek a települések hol vannak - Bocsánat, nem tudom ezzel modntam-e valamit.

Egy pillanatra elkeseredettség fut át az arcán... Hellenburg mellett... Oda biztos hogy nem megy el... A déli fővárost ha lehet nagy ívben elkerüli, tanulni pedig sok idő... Ott nem maradhatna sokáig...
Nyugati tenger... Felvidul. Oda viszont talán el tud menni. És ha Gerard ott lakik, akkor ha más nem, majd őt megkéri, hogy tanítsa...Bár biztosan nem fog tudni sokmindent megtanulni, de minél többet tud, annál jobb.
- Tu-dom merre van. - bólint a férfi aggodalmára - Nagy-jából - teszi hozzá, mert addig stimmel, hogy a nyugati tengert merre keresse, Falbwichet viszont nem ismeri... De nem gondolja, hogy emiatt aggódnia kellene... Nem rohan sehova a tanulással, előbb utóbb pedig biztos megtalálja a férfit, ha oda keveredik... Vagyis... Biztos?
- Most te is ván-dorolsz? - kérdez rá, mert nem lehetetlenül messze, de azért nem is a közelben van a nyugati tenger... A másik lehetőség a katonáskodás lenne, de Gerard nem néz ki katonának... Legalábbis nem olyan, mint azok a katonák, akikkel eddig találkozott...