[Marcus&Wyn] - "Beszédnek egyenese, munkának szorgosa jó"

Valahol Hellenburg déli oldalához közel feküdt egy rendkívül kicsi, ámde meglepően nyüzsgő falu, Niederzaun. Szinte senki sem törődött vele Dél szívében, mindössze azon kevesek képeztek kivételt, akiknek rokonaik éltek ott, esetleg ugyanúgy szerették a nyugalmasabb környezetet, mint én, Wyn Silvernight, a Zsoldoscéh mosogatófiújára keresztelt sötét tünde, akinek semmi vágya nem volt más ezen a ködös, eső utáni napon, mint belevetni magát a falu kényelmes utcái közé és sodródni, amerre a kedve tartja.
Na persze az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy éppen csak arra jártam, egy erdőből hazafelé tartva, ahol további feltérképezhető látványkülönlegességek után kutattam, melyeknek létezéséről kocsmákban és egyéb olyan helyeken értesültem, ahonnan általában kihajítottak, ha nem voltak képesek meghallgatni vagy nem hitték el, hogy nem vagyok gyerek. Kínosan idegesítő kép villant be emlékezetembe arról a tudásdémonról, aki első adandó alkalommal kijelentette testem legfájóbb hiányosságának észrevételét: lapos vagyok. Nos igen, lapos, de legalább nem hordozok óriás almákat az ingemben és a gerincem sem fog elgörbülni a nagy súly miatt, tehát nyilvánvalóan én nyertem.
Szóval szokásos, hellenburgi szabályoknak megfelelő férfi öltözéket viseltem, agyonhasznált csizmámmal, övemben pihenő botommal és elmaradhatatlan, kopott hátitáskámmal egyetemben, valamint ezúttal sikerült félóránál tovább magamon tartani a csuklyás felsőt is, amely valamelyest megóvott a vihar utáni hűvös idő kellemetlenségeitől. A ködtől persze nem, de nem is zavart, elvégre életem első felében Nebelwald volt az otthonom, a sötétség és beláthatatlan távolságok mocsaras összessége. Sőt, a fehér foszlányok közt még az erdő szellemének is tűnhettem volna, mint ahogyan azt a nefilim, Andromeda hitte rólam első találkozásunk idején. Na persze én meg meg voltam róla győződve, ő a tűzokádó angyalsárkány, Abaddón és azért szórakozik velem, hogy aztán könnyűszerrel eltaposson, ha megunta a játékot. Érdekes volt szemlélni a múltamat.
Niederzaunt azonban talán kicsit még érdekesebb, ugyanis már a település határában látszott, ez bizony nem a szokásos déli falvak kaptafájára működik. Illetve természetesen igen, azonban árasztott magából valamit: valamit, ami arról árulkodott, itt mindennek megvan a maga rendje s szabálya, az itt élők pedig pont emiatt boldogok az életükkel. A mellé társuló nyüzsgés viszont egyáltalán nem támasztotta alá ezt a nagyfokú szervezettség-érzést, így kíváncsian, mégis kisimult arccal kezdtem járni az utcákat, azon gondolkodva, vajon mit fogok itt találni, mi lehet az, amiért úgy éreztem, ide vezet az utam.

Niederzaunba egy kereskedőkaraván szekerén érkeztem. Ez egy jó meló. Egyrészt mozgásban vagyok anélkül, hogy gyalogolnék, másrészt nem kell sokat csinálni, csak hajtani a lovakat, aztán az állomásokon ellátni őket, és segíteni a le- és felpakolásban. Volt már olyan munkám, ami jobban fizetett, ez viszont kellemesebb.
Ebben a faluban éppen vásár van, és elég sokan tolonganak a szekér körül, azt lesve, mit is hoztunk, mit pakolunk ki. Őszintén szólva én nem tudom. Megfogom a ládát, leteszem, ahová mondják, kipakolni már nem nekem kell.
Igyekszem végezni a pakolással, hogy utána elláthassam a lovakat, és pihenhessek is valamennyit, mielőtt valami újabb feladatot kapok. A szekér és a bódé között van pár lépés, szóval nem csak leemelni kell a holmit, hanem rövid darabon cipelni is. A ládákat egy erősebb ember elbírja egyedül is, de azért mire a tizenhatodikhoz érek, már érezem az izmaimban azt a bizonyosnem túl kellemes zsibbadást.
A tizenhetediket emelem, még van hátra három. Fordulok, lépek kettőt, és aztán elakadok. Illetve továbbvisz a lendület, de valakin – úgy vélem kissé átgázoltam. Nehezen őrzöm meg az egyensúlyom, de sikerül, és a ládát sem ejtem el. Még négy lépés, és leteszem a bódé mögött, ahol kérték. Közben annyi eljutott a tudatomig, hogy akivel összegabalyodtam, az feltehetőleg eléggé alacsony, mivel nem látszott ki a láda mögül.
Megfurdulva meg is látok egy alacsony, nyiszlet fiatalembert. Feltehetőleg az áldozatot.

Ahogyan egyre beljebb haladtam a falu szíve felé, szemlélve a hatalmas kosarakkal lépdelő embereket, a zsákokat és ládákat cipelő férfiakat, a látvány és a hangulat lassan emlékeztetni kezdett azokra a napokra, amikor Hellenburgban nagyszabású piacot tartanak. Valószínűleg hasonló folyt most itt, legalábbis a készülődés rá, ugyanis kipakolt árusokat és standokat sem pillantottam meg egyetlen útszéli sík területen sem. Tudtam, befelé csak még többen fognak közlekedni, hatalmasabb lesz majd a felfordulás, a zaj, a nyüzsgés, amit gyűlöltem, mégsem fordultam vissza. Valami megváltozott bennem. Továbbra is utáltam, ezt éreztem mindannyiszor, ahányszor könyökök találtak fejbe és karok ütköztek a vállamnak, mégis mintha kevésbé lettem volna ideges, sőt, annyira hidegen hagyott minden, hogy még csak csúnyán sem néztem rájuk. Jóllehet, nekem ahhoz nem kellett olyan arcszerkezetet produkálnom... Tehát csak úsztam az egyre sűrűsödő tömegben még egy darabig, aztán ahogy kiszélesedett az utca és közeledett a főtér, rögtön több helyre tettem szert, amit azonnal fel is használtam a falu kis templomának szemrevételezésére. Fogalmam sem volt, miért, egyszerűen mostanában magamtól vizsgálódni kezdtem az emberek vallási épületei körül. Kerestem az összefüggéseket a Természet és Isten képe közt, rá akartam jönni, hogyan lehetne az itt élőket leghatékonyabban meggyőzni róla: helyes, amiben hisznek, de nem a leghelyesebb, következésképpen az életük is más irányba terelendő. Na persze senki ne mondja, hogy még nem gondoltam bele, mi fog történni, ha sikeresen ''tündét'' csinálok minden kétlábúból Északon és Délen, mert igenis belegondoltam... és pontosan ez volt az, aminek szükségét éreztem. Egyetlen hatalmas hátránnyal rendelkezett a terv, mégpedig a sokszínű hagyomány-gyűjtemény kényszeres átalakulásával, amit azért nem tartottam jó ötletnek, mert a...
Kopp.
Csatt.
Bizsergés.
Fájdalom.
Mindenhol égbolt és felhők és köd.
De talán csak néhány pillanatig nem értettem semmit. Feltápászkodtam, mintha mi sem történt volna, fürgén, rugalmasan, botomat a kezembe véve, hogy megkeressem azt, aki az előbbit okozta és még volt mersze szo nélkül kereket oldani. Ebből kifolyólag a harag vörösében úszkált az arcom, miközben tekintetemet az emberekre szegeztem. Ám nem kellett sokáig kutakodnom, ugyanis amikor felegyenesedtem, egy férfi fordult meg, s nézett rám, pontosan úgy, mint akik csináltak valamit, de remélik, hogy nem lesz semmi következménye.
Hát ennek van.
És azzal a lendülettel megindultam felé, végig őt nézve, fújtatva, megfeszített izmokkal, mit sem törődve az esetleges bámészkodókkal. Megálltam előtte, aztán mindent átható, fakó szemeimet az övéire irányítva.
- Nézz a lábad elé, Lottersäule! Vagy menj és ásd vissza magad, nekem mindegy, melyiket választod, de tudod, ilyenkor egy elnézéskérés nem ártana. -azzal vártam.
Nem fogok addig elmenni, amíg meg nem adja a nekem járó tiszteletet.

Nini! Elütöttem egy pulykakast! Hogy vörösödik! Feltápászkodik, és megindul felém. És amit mond… Micsoda kis méregzsák! S egyáltalán hová ássam vissza magam?
- Jól van, na stöpszli! Nem vettelek észre a ládától. De látom, egy darabban vagy, olyan nagy baj nem történt.
Na, ez meg miféle szerzet? Nem ember, az biztos, de …. őőő … hmmm … nem emlékszem, hogy valamelyik fajról azt mesélték volna, hogy ilyen kistermetű lenne. Fehér haj, fehér bőr … karcsú, pontosabban nyiszlet termet … mi ez? Zsebvámpír?
Hogy maradt ez eddig életben? Hogyhogy még nem csapta le valaki az első ilyen dühroham után?
Érdeklődve szemlélem, mintha valami cirkuszban mutogatott furcsaság lenne. Nincs bajom a kistermetűekkel, sem a hevesebb vérmérsékletűekkel, de a kettő együtt szerintem nem egy jó párosítás.
Na, de nem érünk rá bámészkodni, nekem itten munkám van.
- Elnézést! Dolgoznék tovább, ha nem bánod ...
Kikerülöm, hogy elinduljak a szekér felé a következőú ládáért.

Stöpszli?! - ismételtem magamban egyre inkább felpaprikázódva.
Ettől csak rosszabb irányba módosult a kedvem, ami egyébként sem lett volna jónak mondható. De talán, feltételeztem, talán mások is éreztek hasonlóan, amikor egy jóleső eltávozás után vissza kellett térni a munkához, aminek jelenleg még semmi értelmét nem láttuk és tudtuk, a közeljövőben nem fog eljönni az a nap, amikor ez megváltozik. Na persze hogy is jöhetett volna, ha senki nem vette komolyan a mosogatófiút?
Ám mielőtt ezeket jobban átgondolva végérvényesen elrontottam volna ezt a napot, sikerült nyernem egy percet magammal szemben, hogy végiggondoljam, mit is mondott ez az ember - mert hát embernek tűnt, semmi gyanúsat nem láttam rajta, amit rejtegethetne, és egyébként is, nem érdekelt volna, ha vámpír, démon vagy bármi, amiről még fogalmam sincs. Tehát vettem egy nagy lélegzetet, aztán sóhajtás közben értelmeztem a szavait. Nem vett észre, nem vett, hát tényleg alacsony voltam, na de ennyire? Bár előfordulhatott, és az is a javára vallott, hogy nem taposott meg, amíg a földön feküdtem.
Jó.. tegyük fel, hogy nem idióta. De mégis mi a fenéért bambul így rám?
De hiába akartam szólni neki, hogy fejezze be, kereket oldott, mégpedig ahogyan kikerült és elsétált mellettem, az is eszembe jutott, hogy mindezt bocsánatkérés nélkül tette. Több sem kellett, elindultam utána, látványosan leporolva a ruháim - amit egyébként nem túl sűrűn szoktam -, és kinyitottam a szám.
- Valóban nem esett bajom. - folytattam - De úgy hiszem, kijár nekem legalább egy "Ne haragudj". Mellesleg Wynnek hívnak. Wynnesa... - azzal még kezet is nyújtottam neki, nehogy azt higgye, hogy valami neveletlen, akadékoskodó kölyök vagyok - Fa'el Silvernight-Gentlesaline.
Megnézem én magamnak, hogy viszed te azt a ládát... tehetség kell, hogy ne láss tőle selfeket. Majd én megtanítalak...

Már éppen felkapom az a fránya ládát, és megfordulok vele, amivel persze kis híján megint letarolom, de most még időben meg tudok állni. Egy nagy nyögéssel visszateszem a helyére. Igen, a láda a hasam előtt éppen a kis törpehörcsög feje magasságában van. De ha nem hagy nyugton, nem tudom befejezni a munkát.
- Örvendek. Marcus Berger. – csak egy pillanatra fogok kezet, a névre nem is igazán figyelek, de az emelés miatt dobol a vér a fülemben, hamar visszafordulok a ládához. – Még három van hátra. Rohadt nehezek, és én eléggé fáradt vagyok, szeretném befejezni. Utána beszélgethetünk.
Halványan sejlik, hogy bocsánatkérést vár. Akár azt is, csak előbb tényleg be szeretném fejezni. A két kezem, mely már ég a sok emeléstől a nadrágomba törlöm, hogy ne csússzon, és nekirugaszkodok újra a tizennyolcadik ládának. Most a másik irányba fordulok meg vele, nehogy megint eltaláljam azt a kis mitugrászt.
~ Még a lovak … el ne felejtsem a lovakat …
Azért ismételgetem ezt, mert nem akarok elmarasztalást valami el nem végzett feladat miatt, és persze az állatokat is sajnálnám, ha ellátatlanul maradnának.

Egyszerű neve volt, valami olyasmi, amiről én csak álmodhattam, és ha azt akartam, hogy valósággá váljon, nekem kellett kitalálni pár leegyszerűsített formát - és lehetőleg nem elmondani az eredetit, elvégre nem kellett volna csodát várnom egy névtől, mikor az illető személy úgyis azután ítélt meg, amit mondtam. Vagy tettem...
Szemlélni kezdtem Marcust, ahogy a ládához sétált és felemelte. Erős lehetett, legalábbis az én szemszögemből annak tűnt, jóllehet, talán már tízen is túl volt, mert úgy festett, mint aki nem aludt rendesen az éjjel. És, akármilyen furcsának is tűnik, nem érzékeltem, hogy mozdulok, csak mikor már újból ládát láttam magam előtt, persze ezúttal kissé távolabbról, és teljesen más céllal: megfogtam a alját és minden erőmmel felfelé toltam, ellentmondást nem tűrő tekintettel, azon igyekezve, hogy némi terhet emeljek le Marcus válláról. Hogy miért? Tudta a mindenható anyatermészet... Egyszerűen csak jól esett és néha ettől nem kellett bővebb magyarázat.
- Nem muszáj mindent egyedül megoldanunk. - mondtam egy bizonyos illető - Gerard - hatására - Ha segítséget várunk, segítenünk is kell. Az együtt végzett munka pedig sokszor nem is érződik olyan ridegnek.
Ha most végignézhettem volna magamon, valószínűleg olyasmit láttam volna, amit korábban lehetetlennek tartottam. Sőt, sohasem kértem volna támogatást senkitől és ami még fontosabb, soha nem siettem volna, hogy valami olyat oldjak meg, ami nem az én problémám. Mos mégis pontosan ezt hajtottam végre olyan természetességgel, mintha vízért mentem volna egy patakhoz. Persze lehet, hogy nem jól, lehet, hogy most inkább valóban vizet kellett volna hoznom a keményen dolgozónak, de nem lett volna mindegy? Ígyis-úgyis jobbnak éreztem magam annál, mint ami egyébként voltam.

Hirtelen nem is értem, mért lesz könnyebb a láda, de aztán egészen meghatódom a gesztustól. Átpakoljuk a maradékot így mér elég hamar. Közben van időm kicsit jobban szemügyre venni a segítőtársamat (már amikor nincs éppen egy láda közöttünk). Nézem, de nem tudom, hová tenni.
Apró, vékony, de nem gyerek. Fehérbőrű, de nem vámpír. Az arcából nem sokat látok, mert ugyan a csuklya más nem takarja de a hófehér fürtök igen. Viszont, amikor éppen megpillantom, nekem túl … túl szép? Nem, nem ez a legjobb szó. Túl szabályos. Persze szép is, de egy kicsit olyan földöntúli.
Amikor az utolsó láda is a helyére kerül a bódé mögött, akkor fújok egy nagyot. Ezzel is megvolnánk.
- Köszönöm a segítséget! És tényleg nem vettelek észre, kérlek, ne haragudj, amiért feldöntöttelek! – fordulok hozzá újra.
Amikor elbotlottam benne, még haragudtam rá, mert én is leshettem volna a ládával, és ha törékeny lett volna benne, egy életre eladósodom ennél a kereskedőnél. De végül is jól alakultak a dolgok.
Közben elindulok a lovak felé, melyek még a kocsi előtt befogva várakoznak.

Nehéz volt a súly, nem tagadom, olyan nehéz, hogy fogalmam sem volt róla, mégis miként volt képes ezt Marcus egymaga cipelni, valamint hogy mennyit szabtak ki rá, ha azt mondta, már csak három van. Azonban mintha valamelyest a kemény munka most is átformálta volna a gondolataim, most is rendszerezte, átalakította volna őket, megvilágítva a valódi ösvényt, amelyen haladnom kell, ami ez esetben egyáltalán nem amentén haladt, hogy leragadok egy balesetnél, s akképp ítélek meg egy embert.
- Te meg azért ne haragudj, hogy önkényesen mihaszna oszlopnak tituláltalak. - mondtam végül kissé nehézkesen, elvégre nem mindennap kértem bocsánatot, de ahhoz képest, ahogy régebben Wilhelminánál viselkedtem, ez valóságos csodának minősült - Szívesen megtettem, ami tőlem telik. Ki ne ragadná meg az alkalmat, hogy jó irányba befolyásolja a magáról, így pedig a sötételfekről kialakult véleményt? Utálnak minket elegen Északon, itt erre nincs szükség.
Követtem, akárhová is akart menni, bár jóllehet, egészen a lovak felé tartott. Már csak az kellett volna, hogy kiderüljön: egy ilyen jó emberre fakadtam ki, aki még az állatokra is gondol. Ám valóban... a lovak nem féltek tőle, márpedig ők nagyon érzékenyek, úgy, mint a kutyák, akik haragszanak a rossz lelkűekre. Lehet, hogy idegenkedtek egy kissé, de Marcus természetesen mozogva közeledett feléjük, mondhatni kézzel fogható szeretettel. Ezt látnom kellett, nem hagyhattam ki. Kezeimet dörgölve lépdeltem utána, minél jobb látószöget keresve. Lehetséges lett volna? Éltek olyanok, akiknek ilyen keveset tudtam volna tanítani?
- Gondolom, gyerekkorod óta ezt csinálod. Ezt tanultad... - csúszott ki a számon, mielőtt még belegondolhattam volna.

Sötételf?! Ez a … ő egy … de hát nem is sötét! Na, most megvilágosodtam, érzem. Nem minden arany, ami fénylik, és nem minden sötételf … khmmm … sötét.
Míg odabenn nagy felismerések zajlanak, kifelé ebből nem mutatok semmit, mert hát nyilván rajtam kívül az ég világon mindenki tudná, hogy ez így van, és az, hogy nem tudom (nem tudtam!), jobb, ha a titkok setét homályába vész.
A lovakhoz érve, először körbejárom őket és megvizsgálom, hogy nem-e látok sérülésre vagy betegségre utaló jelet. Úgy tűnik minden rendben van.
- Mármint a ládapakolást? Nem… az meglehetősen új …
Fura kérdései vannak. Hogy tudna egy gyerek ládát pakolni? Azért kérdezte, mert ő is … karrierre vágyik? Nem, nem hinném …
Megsimogatom mindkét lovat, kiszedek pár bogáncsot a sörényükből, aztán felülök a bakra.
- Nekem kost el kell mennem velük a szállásra. Ha szeretnél még beszélgetni, akkor tarts velem!

Követtem a lépéseit, ami külső szemlélődőnek igazán érdekesnek tűnhetett, de nem különösebben izgatott, az viszont már sokkal inkább, hogyan bánt Marcus az állatokkal. Nem, nem a ládákkal, miért hitte, hogy erre gondolok?! Teljesen logikátlan, hiszen azokkal már végeztünk, és különben is, mit érdekelne holmi ládák pakolásának művészete egy természetdruidát? Azon túl, hogy a láda fából van...
Imádkoztál te, mielőtt beleegyeztél, hogy pakolgatod őket? Na persze kötve hiszem, az már csak valami álomkép. Itt senki sem csinálna ilyet rajtam kí...
- Nem csináltam meg! - tört ki belőlem egy viszonylag halk mondatféle, mire azonnal befogtam a szám, és megköszörültem a torkom - Nem, hova gondolsz? A lovakról beszélek. Úgy bánsz velük, mint mások az idős és beteg anyjukkal, ez pedig tapasztalataim szerint elég ritka dolog, főleg, ha azt is hozzávesszük, hogy te valóban szereted őket. - mutattam rá a tényre, immár konkretizálva a társalgás témáját, majd meglepő természetességgel bólintva társultam hozzá, fene tudja, miért.
Igazán érdekes volt így fent ülni egy ilyen szekéren és élvezni azt a luxust, hogy nem a saját lábai viszik a self lányát, bár valamelyest idegen is, hozzám nem illő. Máris hiányzott a Természet érintése a talpaimnak, de annyira, hogy a kezeim akaratlanul is a csizmám felé irányultak, hogy levegyék őket, amikor is eszembe jutott, hogy merő gondatlanságból a teljes nevemen mutatkoztam be neki, következésképpen felfedtem, hogy lány vagyok, márpedig tudomásom szerint erre Délen igazán szigorú öltözködési szabályok dívtak. Miért is nem vitt azonnal rendészekhez, falufelügyelőhöz vagy tudom is én, hová? Vagy... éppen ez a szekérre invitálás adta volna meg számára a lehetőséget? Kissé kérdőn rásandítottam, visszaemelve a karjaimat az ölembe, mintha még mindig megjátszhatnám, hogy fiú vagyok, szétterpesztett lábakkal ültem, görnyedt háttal, és felsőruházatom szélét kezdtem piszkálgatni, mintha az lett volna a legnagyobb problémám, hogy elfáradtam a ládapakolásban.
- Mennyi volt összesen a szekéren? - kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.

Jó, hát kicsit máshol jár az eszem. Utólag eléggé nyilvánvaló, hogy a lovakra gondolt, de már nem szólok semmit.
Megvárom amíg felül mellém, és elindulunk. Egy rövid hallgatás után aztán újra megtöri a csendet.
- Láda vagy ló? - kérdem oldalra sandítva, egy kis mollyal a szám szélén. - Egyébként húsz. És persze láda.
Hogy mért szeretem a lovakat?
- Nem gondolod, hogy jobban megérdemlik a szeretetet, mint némely ember? - kérdezek vissza. - Mármint a lovak, nem a ládák.
Ezzel elleszünk egy ideig ... ló ... láda ...
Most, hogy ott ül mellettem, még inkább érződik, mennyire kicsi. Mintha kissé feszengene is a helyzettől.
Nekem azon kívül, hogy zsibbad a karom a megerőltetéstől, fáradt vagyok úgy általában, és éhes is, nincs más komolyabb gondom. Persze ez is épp elég, de mindegyik megoldható. Megnőni nyilván sokkal komlyabb kihívás, ha már a természet nem intézte el magától a dolgot.

Húsz láda... húsz... LÁDA... Persze ha ló lett volna, akkor Herr Berger nem kevés erővel lett volna megáldva, de még ládák terén is elképesztő teljesítményt nyújtott. Hát ilyesféle előnyökkel járt volna, ha a self lánya nagyra nő?
Úgy tűnt, igen, és úgy tűnt, hogy ettől engem végérvényesen megfosztottak, kivéve, ha valaki nem talál fel valami csodaszert, amitől felnövök... vaaagy ha én nem találok fel valamit, amivel rávehetem a növényeket, hogy csinálják meg helyettem!
De rávehetem?
Rávehetem, hiszen druida vagyok!
De helyes lenne ez?
Ha tiszteletben tartom az értékeiket, akkor igen.
Na, milyen jól megbeszéltük!
...
Köhintettem egyet, mintha csak a torkomon akadt volna valami vagy félrenyeltem volna, aztán igyekeztem még lazább pózt felvenni, végül meguntam az egészet, és egyik lábamat áttéve a másikon... jöttem rá, hogy most meg már éppen le kéne szállni a szekérről, hogy a félig rókává változtatott nebelwaldi sikító varangy egye meg! Tehát leszálltam, pontosabban leugrottam, aztán amikor felegyenesedtem, ránéztem Marcusra.
- Azt mondtad, elvisszük őket a szállásra. Nem akarod őket kikötni a szekér elől? Mármint a lovakat, nem a ládákat. - próbáltam valamelyest lefaragni beszédem monotonitásából.
Persze ekkorra már feltűnt, hogy a szekér még valamilyen sebességgel halad előre...
- Holy Nature please give me fortitude!

A kis maszat egyszer csak leugrik mellőlem. Már a szekér mellett áll, amikor kérdez, és így szépen le is marad.
- De. Amint odaértünk.
~ Mármint mi. A lovak meg én. Hogy te hova fogsz érni...
Kicsit megemelem a hangom, hogy biztosan meghallja ott lent a szekér mögött, a kocsizörgés közben is.
De most mégis mért ugrott le? Kinyújtom a nyakam, úgy kémelek előre, hátha látok valami olyasmit, ami miatt feltétlen le kéne ugrania. Valami veszély-szerűt. De nincs.
A raktár még kicsivel odébb van. Lehet, meggondolta magát. Bár... mért kérdezte, hogy ki akarom-e fogni a lovakat. Azt hitte itt? De mi van itt, ami ... még egyszer körbenézek, elégre én is új vagyok itt, még az is lehet, hogy én tévedtem el. De nem.

- A Holdkalap nője be, állj már meg! - kiáltottam, kikerülve néhány embert, és olyan gyorsan futva, amennyire csak tudtam, aztán kis gondolkodás után, amikor már beértem a szekeret, hozzátettem - Légy szíves...
Persze miért is állt volna meg, hiszen teljesen úgy tűnt, mintha nem tetszett volna valami és azért oldottam kereket. Csakhogy nem kereket oldottam, hanem nagyszabású gondolatmenetem miatt elfelejtettem, hogy mozgásban vagyunk. Most meg aztán nemhogy az ingyen fuvarom volt elúszóban, hanem az is, hogy szemügyre vehessem ennek a Marcusnak a Természet iránti szeretetét. De nem adtam fel, már a visszaugrást terveztem, arra az esetre, ha esze ágában sem lenne megállni. Ennek jelzéseként felhajítottam mellé a botomat, hadd gondolkodjon el rajta, mit is akarok.
Hát, ha még azt én tudtam volna! Valójában nem nyúlt túl azon, hogy egy kicsit az agyára akartam menni, amiért ládával küldött a földre, aztán meg fene tudja, hol kötöttem volna ki. Lehet, hogy szereti az italt... mert akkor biztosan egy kocsmában, bár jelenleg egy kiadós ebédnek - lehetőleg melegen - mindennél jobban örültem volna. Kinek dolgozhatott vajon? Nem állt szándékomban újra ide visszakeveredni, ahol még csak nem is biztos, hogy akad vendéglő, aztán meg tovább menni, lehet, hogy egészen Hellenburgig. Na oda már biztosan nem vitt volna el az a szekér, én pedig most, hogy belegondoltam, jócskán éhes voltam már. Veszélyesen éhes, úgyhogy ilyenkor a dolgok jobban tették, ha úgy történtek, ahogy még elviseltem őket.

Ezek szerint még sem akart leszállni. Behúzom a kantárt, a lovak megállnak. Ekkor egy bot huppan mellettem az ülésre.
- Találtál valamit? - kérdem, mert ez esetleg értelmet adhatna annak, hogy hirtelen leugrott.
Megvárom, amíg felkászálódik, és aztán továbbindulok, és nagyjából két kocsihossznyi idő után be is fordulok egy udvarra. Ott van egy nyitott fészer. Az előtt megállok, és nekiállok kifogni a lovakat.
Mondjuk ennyit már gyalog is kibírt volna a stöpszli, de ha fel akart szállni, hát hadd legyen neki. Ennyi plusz terhet elbírta a két ló simán. Egy zsák meggymag többet nyom ...

Meglepődtem a kérdésen, jobban mondva inkább azon, mennyire nem volt gúnyos, pedig valamiért azt hittem, merő megvetéssel, nevetve fog hozzám fordulni, ehelyett azonnal megállította a lovakat. És persze ki nem hagytam volna egy ilyen esélyt, úgyhogy felkászálódtam, elvégre fene tudta, milyen messze van még az, ahová megyünk.
-... Egy nagyon fontos, a vallásom szerint tisztelendőő... dolgot. - hazudtam rezzenéstelen arccal, jóllehet, a hatás kedvéért még elfordultam a magam mögött hagyott útrészlet irányába, ahol még mindig a hűlt helyemet bámulta néhány piacra igyekvő, de legalább így azt a látszatot keltettem, mint aki áhítozva epekedik még egy utolsó pillantásért egy szentélyre vagy bármi másra.
És ha ez a megaláztatás még nem lett volna elég, alig hogy újra elindultunk, a szekér ismét megállt, ezúttal úgy tűnt, véglegesen.
- Uh... - nyögtem, mikor rájöttem, hogy le kellene szállnom, azután egyből odaléptem Marcushoz - Szólhattál volna, hogy felesleges visszakászálódnom. Vagy legalább arról említést tehettél volna, hogy megérkeztünk, ha már elhívtál magaddal. Tudod, ezt így illik ott, ahonnan én jövök. - mondtam, talán kicsit több éllel a hangomban, mint azt eredetileg terveztem, de hát már nem szívhattam vissza, úgyhogy csípőre tettem a kezem és egy pillanatra felnéztem az égre - Ha segíthetek, akkor is szólj. Lehet, hogy hirtelen haragú vagyok, de nem pofátlan.
Azzal nekiálltam megvizsgálni a lovakat, egyelőre csak a szememmel. Nem ápoltam túl jó barátságot velük, jobban mondva a hátukkal, amire való felülésre az utóbbi időben előszeretettel parancsoltak a déli zsoldos seregben. Persze attól magát az állatot még nem kívántam volna a pokol legalsóbb bugyraiba, bár megtartottam a tisztes távolságot, mint minden más ismeretlen állattól. Ehhez még druida bölcsességek sem kellettek.
- Csak a lovakat szereted vagy más élőlényeket is? - kérdeztem aztán, egyenesen a tárgyra térve, mondhatni, egészen hirtelen.

- Nem láttam szükségét, olyan magabiztosnak tűntél, gondoltam biztos tudod, mit miért csinálsz. - feleltem egy vállvonással.
Amíg a lovak körül teszek-veszek, van, aki szóval tart, úgy tűnik.
- Segíteni szeretnél? Hát két ló van, és mindkettővel ugyanazt kell csinálni. - felelem. - Megpróbálhatsz utánozni.
Tudom, ez a termete miatt elég nagy kihívás lesz, de persze majd segítek, ha elakad.
- Legjobban a lovakat szeretem. A kutyákat is kedvelem, de nem annyira. A madarakat annyira nem, mert szép a hangjuk, de roppant büdösek tudnak lenni.
Míg beszélek, nekiállok kifogni az egyik lovat a szekér elől. Én a földről is felérem a csatolási pontokat, de neki se reménytelen, mert a szekér rúdjára állva sok mindent elérhet. Nekem könnyebbség, amit megcsinál, ő meg tanul valamit.
- Ami az embereket illeti, őket annyira nem kedvelem, mint már mondtam, bár egy-egy formás fehércseléd néha jól tud jönni.
Amióta feleszméltem a faluban, volt ott is, és út közben is egy-két kalandom. Nem minden lány kéreti magát sokáig, van, aki érti a csíziót, és amolyan nekem is jó, neked is jó alapon el lehet velük tölteni egy éjszakát.

Hosszasan pislogtam, hogy elnyomjam az idegességem. Mégis honnan kellett volna tudnom, hogy megérkeztünk?! Természetpap voltam, nem gondolatolvasó! Még ha nehezen megoldható feladatot is kért, azonnal mozgásba lendültem. Nem hiányzott, hogy elöntsön a méreg ilyen apró dolgok miatt, hiszen azzal csak neki szereztem volna örömet. Érdekesen idegesítőek tudtak lenni ezek az emberek, azonban én meg nem voltam olyan könnyen eltántorítható, ha elhatároztam magamnak valami célt, úgyhogy nézni kezdtem, mit művel Marcus. Csak első látásra tűnt bonyolultnak a szerkezet, ami a lovakon foglalt helyet, s amint átláttam, már tudtam is, hogy mit kell tennem, miért pont ide és ide nyúlt ekkor a férfi, na meg mi mit tartott a helyén. Már csak egy dolog volt hátra, mégpedig megérinteni magát a lovat...
Az utóbbi időszakból nem túl sok pozitív emlékem fűződött hozzájuk, ettől függetlenül persze nem utáltam őket, hiszen természetpap vagyok! És nem... én ugyan nem féltem tőlük, de nem ám... még csak az hiányozna, nem nem...
Ökölbe szorítottam a kezem, a másikat pedig odatartottam az állat orrához. Ha jól emlékeztem vissza, szagmintát vesznek ők is ugyanúgy, mint mondjuk a kutyák, hogy tudják, kit ismernek és ki tartózkodik a közelükben. Hát, nem harapott belém, úgyhogy biztos sok mindenkivel volt már dolga, ha folyton szállításhoz használták. Fogtam hát magam és megkerestem a lehető legmagasabb pontot, hogy kisegítsem a magasságomat. Az a fogalmam nincs, hogy hívták neveztetett ki általam erre a megtisztelő feladatra, az a fadarab, amihez a lovak is rögzítve voltak. Tehát felálltam, és most, hogy ez a probléma is orvoslásra talált, nem volt más, ami visszatartson, hozzá kellett érnem és elvégezni, amit Marcus kért.
Az elején ugyan nehezen és darabosan forgott a kezem, de szerencsére a beszéde elterelte a figyelmem, és legalább biztos lehettem benne, hogy amíg szóval tartom, nem fog ideállni és bámulni.
Még hogy a madarak büdösek, szagoltál te már várost?!
Na persze az egyetlen szerencséjét annak köszönhette, hogy túl elfoglalt voltam hozzá, hogy előadást tartsak neki Wade vizes tollainak csodálatos illatáról, főleg, ha előtte még valami fenyőfélén üldögélt! De hmm... hogyhogy nem szerette az embereket? Hiszen ember volt, nem? Egy olyan tündét sem ismertem, aki utálta volna a tündéket, legfeljebb a hosszú ideig tartó társaságukat, mert az én voltam, na de Marcus? Egy ember? Hát én egészen eddig a pillanatig teljesen meg voltam róla győződve, hogy az emberek szeretnek egymás mellett él...
A mondandója folytatásának értelmet adva azonban sikeresen félrenyeltem a saját nyálam, úgyhogy kisvártatva enyhe, visszafojtott köhintések sorozatával hadakoztam - na meg persze a ló közelségével -, mígnem az inger sikeresen alábbhagyott, én pedig elgondolkodhattam rajta, vajon miért mondja ezt el nekem. Tudta, hogy lány vagyok, egy NŐ, mégis mi járhatott a fejében, amikor ezt lazán, már-már természetesen kijelentette?! Abban reménykedett talán, hogy én majd önként felajánlom neki a szolgáltatásaimat a mai estét illetően?! Mindenesetre muszáj volt higgadtnak maradnom, különben sosem deríthetem ki, honnan szalajtották ezt a furcsa embert.
- Hmm... érdekes. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékű ellenérzést táplálsz a saját fajod irányában. Történt valami, ami miatt így gondolod?
Például helyben hagyott az egyik ilyen "fehércseléd" jegyese?

A kis maszat egész ügyesen boldogult. Lesett rólam, ahogy tanácsoltam, és nem riadt meg a méretektől és magasságoktól sem.
- Egész jól csinálod. - jegyeztem meg.
Az a ló, amivel ő dolgozott, eleinte kicsit többet legyezgetett a fülével, ami utalt ugyan némi bizonytalanságra, de egyéb ellenállást nem tanúsított. Engem sem régóta ismernek, és velem sem volt bajuk, azért mertem javasolni a dolgot.
- Az emberek hajlamosak kihasználni egymást, ha módjuk van rá. Uralni a másik embert, ha erősebbnek gondolják magukat, vagy a hatalmuk ezt megengedi.
A lovakat már nem rögzíti semmi a szekérhez, és egyikük előre is teszi az egyik lábát, jelezve, ő indulna az istállóhoz. Azt nem javasolnám, hogy ezzel a mérettel a földön gyalogolva kantárszáron vezessen egy ekkora állatot, az még korai, és amúgy is be tudom vinni mind a kettőt együtt.
- Na, pattanj fel, bevisszük őket az istállóba! - szólok oda, és mivel úgy vélem, ez még a rúdról is feladat lenne neki, egyszerűen felteszem az egyik lóra.
Azt azért még megvárom, mennyire ül biztosan, nem szeretném, út közben újra elveszteni.
- Fogd meg a sörényét!

Persze, hogy egész jól! - válaszoltam magamban - Nem vagyok holmi tökkelütött, aki még ennyire sem képes!
Na de ebből semmit nem mondtam ki, és egyáltalán nem azért, mert nem is akartam, hanem mert sokkal érdekesebb dologgal folytatta a társalgást. Nos igen, ezzel határozottan egyet tudtam érteni. A tulajdon féltestvérem sem csinált mást egész eddigi életében, csak engem próbált elnyomni - meg hallomásból ítélve másokat is -, azért, hogy ő legyen az első számú gyerek a családban, az első, aki kiérdemli apánk tiszteletét, így pedig egyenes út áll majd előtte a családi titkok és egyéb ügyek felé. Hát most aztán megkapta az egészet, legalábbis gondolom, mivel ÉN nem voltam OTT, hogy ezt a nagy megtiszteltetést elvegyem tőle. Mondjuk nem én vettem volna el, egyértelműen látszott, hogy Raleigh engem méltóbbnak talál ilyesmikre, még akkor is, ha nem ő az apám. Valószínűleg ez piszkált annyira Dwayne csőrét, azon kívül, hogy fattyú nővére volt.
- Igen, így van. - válaszoltam - De te mégis dolgozol valakinek, aki lehet, hogy ilyen. - tettem hozzá, miközben el akartam lépni a lovaktól, amilyen távolra csak lehet... vagyis akartam volna, ha nem hallom meg a következő "utasítást".
De időm sem volt kigondolni menekülési tervet, ugyanis ez a nem olyan mihaszna oszlop fogta magát és önkényesen FELÜLTETETT.
Holy Nature... - mondtam magamban, mialatt megkapaszkodtam a sörényben és egyszerre próbáltam egyáltalán nem rémültnek, idegesnek vagy feszélyezettnek tűnni - Ezt még megbánod, te ládák és lovak mestere!
Igyekeztem olyan arcot vágni, mint akinek ez egyáltalán nem új és tökéletesen természetesen viselkedve kisujjából előrángatja a helyzet megoldását, de persze ez csak addig tartott, amíg elindultunk, én pedig rá nem jöttem, hogy egészen úgy nézhetek ki, mint valami gyerek, akik kikönyörögte a lovászbácsitól, hadd ülhessen fel egy kicsit a lovacskára.
Szerencséd, hogy ma jó kedvemben vagyok!
Aztán szépen lassan sikerült felhúznom a "nem érzek és nem gondolok semmit" álarcomat, így kissé nyugodtabban tudtam arra koncentrálni, hogy a fenében lehet megmaradni lóháton úgy, hogy se nyereg nem áll rendelkezésemre, sem pedig egy-két hellenburgi zsoldos, aki helyettem elirányítgatja az állatot. Jobb híján a ló érzéseiből próbáltam kitalálni, mennyi esélyem van, hogy levet a hátáról, miközben igyekeztem visszatérni a félbe hagyott témához.
- Ha ennyire utálod a társaságot - mutattam rá a lényegre -, miért hívtál el magaddal? Ember ugyan nem vagyok, de tündék is tudnak ám nagy bajt keverni.

Mintha megijedt volna, amikor felraktam a lóra. De ezt betudom annak, hogy váratlanul érte a dolog.
- Igen, lehet. De nem tudok róla sokat. Én csak erre az egy útra szerződtem, hogy eljussak idáig viszonylag kényelmesen, és egy kis pénzt is keressek közben. A legnagyobb bajom az lehet, hogy nem fizeti ki azt a pár váltót, amiben megegyeztünk.
A kis maszatnak nem kell az ló irányításával bajlódnia, mert én vezetem mindkét lovat kantárszáron. Ő csak egy nem túl hasznos teher jelenleg. Kinyitom az istálló ajtaját, és szépen beléptetünk.
- Nem mondtam, hogy utálom a társaságot. Ami kettőnk között lezajlik, az is egy fair alku szerintem. Te segítettél nekem, és cserébe tanultál valamit a lószerszámokról. Mindenki jól járt, nem?
Az istállóba érve, azonban akad egy kis gond. Ott van egy csomó box, jó pár üres, másokban vannak lovak, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy előre meg van határozva, melyik hely kié. Legalábbis az ajtajukon lévő táblácskák sok-sok betűvel nekem ezt sugallják. Na, most akkor nekem melyikbe kell bekvártélyoznom ezt a két lovat?
- Hajaj ...
Láttam már a munkaadóm cégérét a ládákon, és egyéb holmiján, de nem fordítottam túl sok figyelmet a betűkre. A céget úgy hívják, hogy Wagner és Társa. De hogy ez hogy néz ki leírva? Kicsit tanácstalanul torpanok meg az istálló közepén.

Na igen... pénzre mindenkinek szüksége volt, és a társadalmi ranglétra alján lévő illetőknek alaposan meg kellett érte dolgozni, még akkor is, ha nem is biztos a fizetség. De akárhonnan is néztem, ez nem volt válasz a kérdésemre, jobban mondva nem elég kielégítő. Hallgattam tehát tovább, hátha még nem fejezte be, de úgy tűnt, ennyi, amit ehhez a témához hozzá kíván fűzni.
Ami meg engem illet, nos, az istálló az a hely, ahol csak még több ilyen állat lelhető fel, és ha már itt tartottunk, azt se tudtam, mikor fog levetni a hátáról, még úgy sem, hogy tisztán beleláttam az érzéseibe. Marcussal semmi baja nem volt, se annak, akin ültem, sem pedig annak, akit a fiú szerszámozott le, na de gondolom, már nem először találkoztak. Talán.
Fair alku? - néztem rá lopva, próbálva értelmezni, mire jó nekem, hogy tanultam a lovakról, ha életem minden egyes további pillanatában azon leszek, hogy elkerüljem őket - én, az ismereteim szerinti legelszántabb, legelhivatottabb druida, igen...
Nem értettem, mi lett volna ebben fair, mikor ő szépen elsétálgatott, gondtalanul, én meg olyan tortúrának voltam kitéve, hogy még a zsoldosszállásra is bezárkóztam volna egy csapat férfi közé.
- Igen, mindenki. - feleltem fahangon.
Aztán megállt. Most megsértődött vagy mégis mi a fene történt? Bár az arcából ítélve - ami olyan volt, mintha elfelejtette volna, hogy van egy harmadik ló is, ami egy kisebb szekeret húzott, tehát még vagy öt ládát le sem pakolt - valami nagy bajnak lehettem szemtanúja, csakhogy én semmit nem láttam, azon kívül, hogy volt pár üres hely, ahová lovakat lehetett elszállásolni, s mindegyiknek apró jelzéseket eszkábáltak az ajtajára. Elgondolkodtam hát. Ha így megrémült, talán nem is jó helyre hozta a lovakat, és most azt sem tudta, merre kellene mennie.
- Mi a gond? Elfoglalták a helyüket? - érdeklődtem szokásosan halk hangon, s vártam a magyarázatot, amikor... eszembe jutott, hogy valami írás volt az összes ládán, valami... Wagner, mégpedig olyan betűkkel, ami bal oldalt is megtalálható volt, egy kissé már öreg, de még egészen csinos pej ló szállása mellett, majdnem az épület végében - A ládákon az volt. - mutattam magamban kissé értetlenkedve a cél felé.
Rövidlátó lett volna? Újból ránéztem, azt latolgatva, mégis hogyan boldogult így az életben egymaga.

Szóval Ő tud olvasni!
Nagy kő esik le a szívemről, nem szívesen árultam volna el, hogy nekem nem megy.
- Köszönöm! Nem vettem észre.
Azt a lovat, amin Wyn ül, egy időre kikötöm az istálló közepére, és a másikat bevezetem egy boxba, majd rázárom az ajtót. Visszamegyek a másikért, és azt is bevezetem.
- Segítsek elszállni? - kérdezem, mert hát azért ezek a paták meg mértek eléggé félelmetesek lehetnek.
Ha kell segítség, akkor leemelem a lóról és leteszem a földre. Ha nem kell, akkor hagyom, hadd boldoguljon egyedül.
Visszamegyek a szekérhez, mert ott van az abrak, amit odaadhatok nekik. A zsákkal a kezemben ballagok vissza a boxokhoz.
Igazából már a vacsorán jár az eszem, mert egyre éhesebb vagyok. Szeretnék túl lenni a napi munkán.

Na persze...
De ennek ellenére meghagytam abban a tudatban, hogy az álcája nem átlátszó, mint a zavartalan patak. Tudtam én jól, hogy az ilyesfajta személyek nem szerették, ha a gyengeségeik kiderülnek, így azt hiszem, sorstársként elkönyvelve megkíméltem a szörnyű rádöbbenéstől. Szótlanul, kíváncsian lestem tehát, ahogy bevezeti a lovat a neki szánt helyre, aztán hozzám szól. Rezzenéstelen arccal megcsóváltam a fejem, jelezvén, egyáltalán nincs szükségem segítségre, aztán ugrottam egy nagyot, félig-meddig már lekászálódóban lévén az állatról, s hatalmas dobbantással értem földet, egyenesen Marcus mellett, majd továbbra is csendesen figyeltem őt. Jól esett látni, hogy vannak még olyanok, mint Hollóhaj és Méregszem, ha élőlények gondozásáról van szó.
És ha már gondozás, amint az emberfiú behozta a lovak élelmét, úgy hasított belém a felismerés, igenis nekem is ennem kellene, sőt, amilyen gyorsan csak lehet. Ez volt az egyetlen tevékenység, amit bármikor végrehajtottam volna, bármilyen körülmények között és bármivel az asztalon, ugyanis ételből sosem lehetett elég, kivéve, ha egy Anja nevű szőke illető tömött meg, mert akkor aztán veszteg maradtál, mint annak a rendje!
- Mondd csak, Marcus, mi nem is eszünk? - pirítottam rá enyhén, az egyik lószállás ajtajának támaszkodva - Segítettem neked, te is nekem, de csak akkor leszünk rendben, ha étel is kerül az asztalra, nem gondolod?
Ezt azért, mert még nem elég jó az érzelem-elrejtő álcád, te fiú.
Persze nem kívántam tőle, hogy fizessen is, elvégre nem hiszem, hogy megengedhette volna magának, ráadásul én is megtehettem helyette, és ez a lényeg, nemde? Na ugye, hogy ez! Szóval fogtam magam, és nekiindultam, kifelé a pajtaszerű épületből, várva, hogy majd Marcus csatlakozik és mutatja az utat a legközelebbi élelemszerző-helyig.
- Nem kell neked fizetni. - tettem még hozzá, reménykedve abban, hogy követett és meghallja - A lényeg, hogy éhes vagyok és már nem tűrök meg semmiféle halasztást. Az állatok kaptak enni, ők voltak az elsők, de én - mint átutazó, azaz vendég - a második. Veled együtt, ugyanis hallani szeretnék arról, miképpen találsz magadnak hozzád illő munkát.