[Azonnali játék]A rejtélyes tojás

Van aki az erdőket járja, van aki a hegyeket, de vannak olyanok is, akik a kocsmákat járják éjszakánként. Akármelyik légy is, kalandor, egy szikla ormán, egy vlgyben az erdőben, vagy egy feltűnően rosszarcú, szerencsejáték függő részegnél szert lehet tenni a rejtélyes tojásra. Igazán szép tojás ez. Némelyik zöld, kék pettyekkel, mások sárgák barna pttyökkel rajta, és annyit nyomnak, mint tíz hagyományos tyúktojás, vagy egy nagyobb strucctojás, már ha Veronián tudnák mi az a strucc.
Ha nagyon éhes vagy feltörheted rántottának, öt embernek is elég, ám ha kellően kíváncsi vagy, miféle tojás is lehet ez, úgy féltő gondoskodással ki is keltheted. Egy hétnyi meleg, takarók, és tömény szeretet kell, hogy a vastag héj megrepedjen, és kikeljen belőle a tündéri, farkasétvágyú, puha tollakkal, pengeéles karmokkal és ehhez hasonlatos csőrrel felszerelt griffióka. Mától pedig te vagy az anyukája. Vállalsz egy ekkora felelősséget, kalandor?

//Jutalom: 1500 váltó
Határidő:október 6.
Note: A GRIFFET AZ AZONNALI VÉGÉN NEM TARTHATJA MEG SENKI.
Segítség: Griff
Félig oroszlán, félig sas, repülni képes gyönyörű teremtmények, akik közelről viszont kevésbé megkapóak. Előszeretettel rabolják el az őrizetlenül hagyott haszonállatokat, élelmiszert de akár a gyerekeket is. Vad teremtmények, de ha tojás koruk óta emberközelben van, megszelídíthető. Olyan esetben is viszont csak a nevelőjének parancsait fogadja el, megülni pedig lehetetlen.

"Hidd el, többek ezek, mint nagyra nőtt sólymok. És többet is esznek."
Berthold, hegyi remete//

Munkanélküli lettem. Na, nincs nagy baj, az állásom még megvan, de a gróf és a grófnő elutaztak valahová, és természetesen lovon, így az istálló üres. Ezért aztán nekiindultam, hogy körbenézzek a falvakban. Már ismerek pár embert, akik megfordultak a kastély környékén, ha velük találkozom, udvariasan köszönünk, de azért a bőrömön érzem, hogy még kívülállónak számítok. Egyik célom a kóborlással, hogy megismerjem a vidéket, a másik, hogy a falvakat, a harmadik, hogy a lakóit, és van még egy apró remény bennem arra nézve is, hogy találok egy lovat. Remélem, hogy álmaim paripája kiscsikó formában ott legel valamelyik mezőn.
Persze egy nap alatt ennyi tervet nem lehet végrehajtani, így aztán estefelé elindulok haza a kastélyba. Ahogy ballagok az úton, lódobogásra leszek figyelmes. Egy lovas vágtat el mellettem nagy sebességgel.
~ Ennek is tán a háza ég?
A lovas hirtelen megrántja a kantárt, még kiált is, a ló ágaskodva áll meg. Én már éppen a legközelebbi menekülő útvonalat keresem, amikor megfordítja a lovat, és felkiált.
- Marcus, téged az Ég küldött!
Felismerem a fickót most már, ő Jakob, akivel pár napig errefelé jövet együtt róttuk az országutat. Kicsit furcsa, de alapvetően jóindulatú egyén, nem vagyok benne biztos, hogy megvan mind a négy kereke, de ugyanakkor rengeteg mindent tud, vagy legalábbis tudni vél a világról. A három nap alatt, míg együtt vándoroltunk, többet tanultam, vagy legalábbis hallottam a világról, mint a faluban egy hónap alatt.
- Hova ilyen sietős, Jakob? – térek hamar a lényegre, mert ez a legfontosabb kérdés. Jakobról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy egy hamari fickó lenne, s legutóbb még lova se volt. Szóval valami történt.
De már azóta közelebb léptetett, és úgy látom, kérdés nélkül is rákezdett volna.
- Kicsit bajban vagyok. Találkoztam pár fickóval, akikkel nem szerettem volna. Most a nyomomban vannak. Ezt megoldom, csak van nálam valami, aminek nem szeretném, hogy baja essen.
Mikor elkezdte a beszámolót, azt hittem azt kéri, hogy bújtassam el. Ez nem lett volna egy egyszerű feladat jelen helyzetben, és nem is vagyok benne biztos, hogy bele akarok keveredni egy ilyen fogócskába. De úgy tűnik, nem is erről van szó. Jakob közben valamit elő is kotor a nyeregtáskából. Olyan tojásformájú, csak sokkal nagyobb.
- Tegnap elvállaltam egy megbízást, de most ezt nem tudom teljesíteni. Ezt a tojást kellene kikeltetni. – nyújtja felém a … ez most tényleg egy tojás?
- E miatt üldöznek?
- Jaj, nem! A kettőnek semmi köze egymáshoz. Vedd már el, nem érek rá sokáig itt kvaterkázni veled!
Átveszem azt a valamit, amiről még mindig nehezen hiszem el, hogy tényleg egy tojás. Jakob közben előkotor még két lapot is a táskájából.
- Tessék, itt van a szerződés, és az utasítások, hogy mit kell vele csinálni. Mire kikel, feltehetően eljövök érte. Ha mégsem érnék vissza, akkor kikelés után hússal etesd! – hadarja, és már indulna is.
- Jakob, állj! Nem tudok olvasni!
Mélységesen lesújtó pillantást vet rám, aztán még gyorsabban kezd hadarni.
- Azért némi fogalmad lehet a tyúkokról, és a tojásokról. Ez is olyan, csak nagyobb. Meleg kell neki, egyenletes meleg. Ja, és szeretet! Sok-sok szeretet!
Azzal megfordítja a lovat, megsarkantyúzza és már vágtat is. Nekem lennének még kérdéseim, meg még fontolóra venném, hogy elvállalom-e egyáltalán a nelót, de meghallom, hogy újabb lovasok közelednek az úton. Épp annyi időm van, hogy a tojást a köpenyem alá rejtsem, és az út szélére húzódjak, amikor elvágtatnak mellettem. Jakob lova még látszik a távolban, így velem nem törődnek, vágtatnak tovább.

Na, szépen állunk! Ló nincs, akkor jó a tojás is? Egyáltalán mi Lehet ez? Bepillantok a köpeny alá, de nem veszem elő. Meleg kell neki. Elindulok hazafelé, és közben gondolkodom. Hogy hogyan tartsam melegen, arra még vannak ötleteim. Sajnos, a legkézenfekvőbb, hogy időnként beborítom egy nagy kupac lótrágyával, most nem jöhet szóba, mert nincs ló. Pedig az testmeleg lenne. Halványan dereng egy eljárás, amit arra az időre ajánlanak, amikor valaki hidegben szabad ég alatt éjszakázik. Ezt meg tudom oldani tehát, de … szeretet? Szeressek egy tojást?!

Hazaérve először jobb híján pokrócokba bugyolálom, aztán elmegyek a konyhára, ahol a tűzhelyben még van némi parázs. Ezt egy vödörbe gyűjtöm, és visszaviszem az istállóba. Jobb híján itt az egyik karámban rendezem be a keltetőt. Ások egy sekély gödröt, kibélelem a parázzsal, és aztán a föld egy részét visszaborítom rá. Itt a rétegek a lényegesek. Ha túl vékony a parázsréget, nem tart ki reggelig. Ha túl vékony a földréteg, akkor megsütöm a fiókát. Ha meg túl vastag, akkor nem hatol át rajta a meleg. Kézzel ellenőrzöm, hogy megfelelő-e a hőmérséklet, aztán beleteszem a tojást, és felülről beburkolom takarókkal. A meleg ezzel elrendezve, de … khmmm …
Tétován megpaskolgatom a tojást óvatosan, mintha egy ló lenne.
- Remélem megfelel a szállás … Szörnyecske. – nevezem el találomra. – Én ennyit tehetek érted. Fogalmam nincs, mi lehetsz, és kinek vagy fontos. Hol van anyád, aki tojt … és ez szar ügy, lássuk, be! Még meg se születtél, és máris árva vagy. De majdcsak lesz valahogy. Kitartás!
Az istálló előtt tüzet rakok, hogy mire ez az adag parázs kihűl, legyen utánpótlás, aztán leheveredem a tojás mellett, és alszom egy nagyot.
Másnap reggel aztán lecserélem a parazsat, újabb tüzet rakok, és tanácstalanul meredek a tojásra. Nagy. Nehéz. Fura színe van. Megrázni, hogy lötyög-e nyilván nem merem.
- Remélem, még életben vagy! Nem ismerem nagyon Jakobot, de jó ember, és nem szeretnék neki csalódást okozni.
Leülök a tojás mellé, és előveszem a két irományt. Mióta „újjászülettem”, nem sok alkalmam volt betűket látni. Azt tudom, hogy amikor elvesztem, nem tudtam olvasni. Halványan dereng, hogy foglalkoztam a kérdéssel, a szüleim tanítani kezdtek, de a folyamat félbeszakadt. Azt tudom, hogy le tudtam írni a nevemet. Érdekes, ezen az úton eddig mért nem indultam el? Nézem a két lapot, és keresek rajta valami ismerőset. Sokáig kell keresnem, az írás furcsa, bár azt tudom, hogy nagyon szépen és gondosan írták mindkét szöveget. Aztán megállapodok egy vonalnál, ami alul egy kampóban végződik. Ez lesz az.
Feldereng egy emlék, ahogy ülök a házunkban az asztalnál, előttem egy lap, kezemben egy lúdtoll, és roppant mód összpontosítok. A toll lassan szántja a pergament, és kialakul az a betű, közben a nyelvem is kikandikál a szám szélén, annyira figyelek. Nos, ott a betű, és én diadalmasan felkapom a fejem, hogy ránézzek anyámra, aki mellettem varrogat. De a mozdulattól megrezzen a toll, és egy csúnya paca csöppen a lapra. Ettől elkedvetlendem.
- Nem baj, ez bárkivel előfordulhat. – nyugtat meg anyám. – Szép lett, folytasd csak!
Visszafordulok a művem felé, szemmel verem a pacát, amiért merészelt létrejönni, majd kicsivel lejjebb nekifutok még egyszer. Megrajzolom a kampót, aztán egy karikát, és aztán … aztán megint egy vonal, és a vonalhoz hozzácsatolódik egy … egy kapu!
Mostani énem diadalt érez, hogy eszébe jutott a kifejezés, ahogy annak idején nevezték azt a kis jelet. Ez azonban kivet az összepontosításból, és az emlék szertefoszlik. Ez fájó űrt hagy maga után, de ugyanakkor el is értem valamit.
- Kampó, karika, vonal kapuval … Kampó, karika, vonal kapuval … - memorizálom a formációt.
Lenézek a papírra, és nekiállok keresgélni a jeleket. Némileg bizonytalan vagyok, mert az írás cirkalmas, a betűket kidíszítették. Azért felismerni vélek egy pár karikát, kampót, és egyebet.
A nap további részben őrzöm a tüzet, néha beszélgetek a tojással, és kitakarítom az istállót.

Másnap aztán miután reggel újra lecseréltem a parazsat, előveszem megint a két írást, és tovább tanulmányozom őket. Semmi újra nem bukkanok, és az emléket sem tudom előkotorni. Egy pálcikával a földbe karcolom a három betűt, aztán eltörlöm a nyomait. Ez a nevem első három betűje. Remek! Csak még azt nem tudom, hogy hívnak. Ettől ideges leszek, és úgy döntök, hogy hagyom a fenébe az egészet. Nekiállok rendbe hozni az itthon maradt lószerszámokat és tartalék nyergeket. Közben őrzöm a tüzet, és néha elbeszélgetek a tojással. A falubejárásokból persze így most nem lesz semmi.

A negyedik napon már nagyon unom a dolgot. Persze azt a kis izét ott a héj mögött féltem, aligha tennék bármit is, ami veszélybe sodorná. Szépen elbeszélgetünk, bár ő csak hallgat… hallgat? Biztatom, bátorítom, vigasztalom … S közben persze komplett hülyének érzem magam.
Az istállóban már a szalmaszálak is glédában állnak, minden ragyog, még a trágyahordó lapát is új nyelet kapott, mert a régi egy kicsit megrepedt. Mit fogok én csinálni újabb két napig? Jakob tényleg egy teljes hétig akar kergetőzni azokkal a fickókkal?

A további két napot farigcsálással töltöm. Ebben egyértelműen nincs gyakorlatom, nem készül el semmi értékelhető mű, nem hinném, hogy rajtam kívül bárki is felismerné, mit is akartam ábrázolni. Aztán egyszer csak valamikor dél körül halk reccsenést hallok a tojás felől. A kés kicsit felsérti az ujjamat, ahogy megcsúszik a fán. Lenyalom a vért, és aztán óvatosan belesek a takarók alá. Apró repedések mutatkoznak a héjon.
~ Egek ura, ez tényleg kikel! Jakob, te istenátka, hol vagy ilyenkor?!
Most hasít belém a gondolat, hogy mit fogok kezdeni Szörnyecskével, ha Jakob valamiért nem tér vissza? Ha tudnék olvasni, akkor most már tudnám, mi van a szerződésen, és tudnám, kinek kell odaadni. Mi is kell neki? Hús.
Újabb reccsenés a tojáshéjon. Megbűvölten figyelem, ahogy lassan megjelenik egy horgas csőr. Aztán egy fejecske … aztán lábak … négy … NÉGY?! Meg egy farok kicsi bojttal a végén. Ezek között pedig persze Szörnyecske. A szemét még nem tudja nagyon nyitva tartani. A tollai még ázott csimbókok, és piheg a kimerültségtől.
- Na, te is aztán egy fura jószág vagy!
A hangra felpillant rám, a feje az emelés végén hátra bukik, és az egész állat hanyatt dől. Egy méltatlankodó csippanás után hasra vergődi magát újra, és elterül. Piheg.
Ha nem az enyém lenne a felelősség az életben tartására, akkor most nevetnék biztosan. De így …

Aznap felállítok pár egércsapdát a kastély pincéjében. Ott vannak rágcsálók, és az úgy vélem jó lesz elsőre. Az első egeret igen apróra feldarabolva kapja meg. De hamar erőre kap, és … hát ez folyton éhes. Ha Jakob nem kerül elő hamarosan, nem sok egér marad a pincében. Nem mintha ez baj lenne.
A második nap estére meg is nő, és a tollai-szőrei már igen szépen csillognak. Alig bírja kivárni, amíg feldarabolom a vacsoráját.
- Hát bárkié is leszel, remélem, van legalább két-három fölös gulyája … Nem, az ujjamat azt nem!

Másnap Jakob még sehol, este azonban megjönnek a háziak. Mivel nagyon fáradtak, azonnal nyugovóra térnek, a lovakat is én vezetem be az istállóban. Szerencsére Szörnyecske már alszik. A lovak kissé nyugtalanok, de fáradtak, és a gondos ellátás megnyugtatja őket.
Ott alszom az istállóban, a kis haspók mellett, és éjjel arra leszek figyelmes, hogy az élelemkérő hangját hallatva elindult a másik karámok felé.
- Nem, a lovakat nem eheted meg! Szó sem lehet róla!
Visszakotrom a saját fészkébe, ami miatt hangosan méltatlankodik, a lovak pedig újra nyugtalanok lesznek. Ekkor halk neszezést hallok a bejárat felől is.
- Psz … Marcus, Te vagy itt?
- Jakob, a jó ég áldjon meg, hol voltál ennyi ideig? Vidd el ezt a dögöt, de gyorsan!
- Kicsit késtem, elnézést!
Jakob belép, és látom rajta, hogy volt pár nehéz napja. A bal csuklóján még mindig kötés van és a szeme alatt egy jókora sötét folt. Közelebb jön, és szemügyre veszi az állatkát.
- Nahát, ez tényleg egy griff!
- Egy mi?!
- Griff. Vihetem?
- Egyenesen megkérlek rá!
Szörnyecskének más a véleménye, és minden lehetséges módon ellenáll a becsomagolásnak, de azért ketten elbírunk vele.
- Hálám örökké üldözni fog!
- Attól mentsen meg engem a Jóisten!
- Ez a tiéd! – ad oda egy erszényt, amit viszont elfogadok, mert ez a minimum ezért az egy hétért.
- Jakob! Mielőtt elmész … - belekarcolom a három jelet a földbe. – Ez mit jelent?
- Az ég világon nincs semmi rételme. Azt írtad oda, hogy Joh.
- Értem, köszönöm.
- Most mennem kell.
- Járj békével!

Szeretett napközben az erdőben járkálni. Ott nem kellett azon gondolkodnia, hogy ki lehet ellenség, vagy ki segíthet, hogy kivel lehet őszinte, és ki az, akinek jobb, ha nem ad magáról információt. Az erdőben nyugodtan hallgathatta a madarak csicsergését, és lehetett vidám, és törődhetett azzal, hogy vajon milyen állatok bújnak meg a fák között.
És bizony olykor előfordult, hogy ez erdőt járva valami érdekesre bukkant. Néha valami elvesztett tárgyra, máskor a természet kincseire.
Ilyen alkalom ez most is. Nem tervezett sok időt ott tölteni, a készletei kimerülőben voltak, úgyhogy éppen csak áthaladt az erőn. De a lombok között megakadt a szeme valami csillogáson. Felkelti a kíváncsiságát, úgyhogy közelebb megy, hogy megnézze mi is az.
Elkerekedett szemmel vizsgálgatja… Ez egy nagy… Nagyon nagy tojás… Néhány ember jól lakna belőle… Óvatosan meg is érinti. Melegebb, mint egy főzésre szánt tojásnak lennie kellene…
~ Ez él? – kérdezi meglepetten. Nem igazán számít válaszra, de mégis kap egy hideg, ellenszenves választ
~ Él bizony… undok kis dög…~ Armaros mintha kicsit elgondolkodna, aztán rájönne valamire
De tudod mit? Mókás lenne, ha megtartanád! ~ jegyzi meg. Nem ad utasítást, nem kér semmit. Csak kimondott egy kulcsszót, ami miatt Suzi nem teheti meg, hogy ott hagyja a tojást… Ha Armaros azt mondja, mókás lenne… Nos akkor neki azt meg kell próbálni, akkor is, ha nem parancs….
Na de a táskája nem elég nagy, hogy beletegye a tojást, úgyhogy egyelőre csak megfogja, és elrejti a tojást egy fa kiálló gyökerei között, némi avarral letakarja, alaposan megjegyzi magának a helyet, és elindul a legközelebbi faluba. Szüksége lesz egy nagyobb táskára.
Mondhatni, hogy szerencséje van. A legközelebbi településen talál egy kis szatócsboltot, ahol pontosan akkora táskát talál, amibe a holmija, és a tojás is belefér.
Cserébe felajánlja az addigi táskáját, amire mindig vigyázott, úgyhogy jó állapotban van. A boltos elgondolkodott… De szimpatikus volt neki a lányka, és valószínűleg el tudná adni azt a táskát, úgyhogy az új táska árának a felét elengedi. Suzi így gond nélkül meg is veszi, de eddigre túl késő lett, hogy visszainduljon a tojásért, úgyhogy a maradék pénzéből egy kedves idős asszonynál megszáll.
Másnap reggel viszont késlekedés nélkül visszatért az erdőbe, hogy megkeresse azt a gyönyörűséget.
Kisebb nehézség árán ugyan (egy órán keresztül köröz a helyen tanácstalanul), de rátalál a tojásra. Végig simít rajta, és elteszi a táskájába, és elindul, hogy folytassa a vándorlást. A hátát kellemesen melegíti a hátát, de egy idő után elfeledkezik róla, ahogy megszokja a vállát nyomó plusz súlyt.
Este veszi újra észre, amikor este élelmet vesz ki a táskájából. Kiteszi az ágyra, és egy darabig nézgeti. Nem tudja elképzelni, milyen állat tojása lehet? Ez a gondolkodás végül egészen addig folytatódik, ameddig a tojás magához ölelve el nem alszik. Így érzi biztonságban a kis kincset, mert amilyen gyönyörű, annak látja: kincsnek, amit meg kell védenie.
A következő néhány nap ugyanúgy néz ki számára: Napközben segít a szállásadójának főzni, takarítani, meg amit még kell, miközben a tojás az ágyán van, elrejtve a takaró alá, és kicsit be is bugyolálva.
Este pedig, miközben szerény vacsoráját fogyasztja, amit mindig felvitt a szobájába, nézegette a tojást, és gondolkodott, hogy mi lehet. Este pedig magához ölelve a tojást aludt
Az idő viszont lehűlt, és Suzinak nem maradt pénze, hogy valami meleg ruhát vegyen magának, és a napközben mászkálástól bizony három nap alatt megfázott, és belázasodott. Zúgott a feje, úgyhogy csak nehézkesen tudott kikászálódni az ágyából, hogy elnézést kérjen a gazdasszonytól, amiért aznap nem tud majd segítségére lenni, mert rosszul érzi magát.
Az asszony szinte végig sem hallgtta, látta a kipirosodott arcát, és a lázas csillogást a tekintetében, ezért azonnal visszaparancsolta az ágyba, biztosítva róla, hogy természetesen nem okoz semmilyen gondot a távolléte, de pihennie kell.
Suzi bágyadtan engedelmeskedett neki, és visszabújt a tojás mellé, és félálomban feküdt tovább átölelve. Aznap a gondoskodó háziasszony szinte óránként meglátogatta, még egy takarót ráterített, és amikor látta, hogy még így is didereg, finoman felsegítette, és átköltöztette egy tűzhely közeli szalmazsákra (közben megpróbálta kiimádkozni a tojást a kezéből, de nem engedte az Istennek se), és a tojással együtt megint betakarta két pokróccal, aztán orvost hívott.
Az orvos nagy komolyan megvizsgálta, majd kiadta az utasítást: Itassanak vele néhány kupica pálinkát, mert attól jobban lesz néhány nap alatt. addig pedig ne engedjék kikelni az ágyból, és legyen melegben.
Ez meg is valósult a következő nap, és az azt következőn is. De a harmadik nap kora este, a miután belediktáltak vagy három kupicával az égető, kesernyés italból, amitől félálomban ölelgette a tojást, az megmozdult. Először csak aprókat rezdült, aztán egyre nagyobbakat, végül apró repedések futottak szét rajta, és darabjaira esett. Egy aprócska fej kukucskált ki a darabkák közül, és nagy szemeivel Suzit vizsgálgatta. Végül apró, ingatag mozdulatokkal odamászott a már nem olyan nagyon lázas lányhoz, és az arcához dörgölte a fejét. Suzi nem igazán tudta eldönteni, hogy ez a valóság, vagy csak álmodja, de kifejezetten aranyosnak találta a különös lényt, és lassú, erőtlen mozdulattal végigsimított rajta.
Játékos kis állat volt ez a..
~ Griff Suzi, ez egy griff. Undok teremtmények, de ha megszelidíted hasznos jószág tud lenni ~ magyarázta Armaros a lánynak, de maga sem bízott benne, hogy fel is fogja, úgyhogy nem várt túl sokat.
Ahogy a griff sem, ugyanis rövid úton leugrott az ágyról, és elindult felfedezni a kis fogadót. Természetesen hamar megtalálta a konyhát, ahol éppen ebédet készítettek, közelebbről vadhúst készültek sütni. Az éhes kis jószág pedig úgy érezte, hogy természetesen neki szánták az asztal szélén hagyott húst, így könnyed mozdulattal felugrott, lekapta, és ott helyben jóízűen csócsálni is kezdte.
Aminek rajta kívül senki nem örült, sőt, seprűvel támadtak az állatra, aki menekülni kényszerült, és mint menedék természetesen az idő közben elalvó Suzihoz futott.
A nagy zaj felébresztette, de világát sem tudta, így nem volt nehéz dolga a fogadó kicsiny szeméjzetének, hogy rábeszéljék: Adja át nekik az állatot. Elvették tőle, és azt mondták neki, hogy elkergetik messzire. Azt már nem tudta meg, hogy valóban ez történt, vagy más módon szabadultak meg a kellemetlen jövevénytől.
Suzi a következő nap estéjére már egészen jól érezte magát, de mivel eltűntették még a grifftojás maradványait is, semmi nem utalt számára arra, hogy ez az egész valóban megtörtént, vagy csak álmodta… A táskája volt az egyetlen gyanús dolog… Mindenesetre a fogadósnétól kapott egy meleg bundát, így többet nem kellett fáznia, amíg úton volt, és a táska pedig éppen jól jött, hogy tárolni is tudja benne, ha éppen nem volt szüksége rá.

  Az egész egy teljesen normális, és átlagos napnak indult. A madarak csiviteltek (én magamban átkoztam ezeket az átkozott dögöket), a Nap sütött (szintúgy némi átkozódás) és hideg, északi szél süvített át a kis völgyön (meg sem kell említenem: szitkozódtam, mint egy veterán kocsis). Köpönyegemet szorosabban összehúzva magamon álldogáltam a patak mellett. A hegyekből zúdult alá, alig három-négy lépés széles volt, és annyira hideg, hogy ha most kéne mennem pössenteni, fél óráig keresgélném az erre való testrészemet, mire megtalálnám - a hideg csúnya dolgokat képes művelni vele. De az éjszaka itt ért minket, Hellenburg-tól vagy negyven mérföldnyire, attól délre, a Mocsárvidék és a néhai Köd-erdő határának kereszteződésénél. Dracon éppen a délutáni mosakodását végezte, igen csak alaposan kitérve minden egyes pontra, amely a testén megtalálható volt, és amit elérhetett, én pedig egy enyhén használt, de még nagyjából tiszta ronggyal igyekeztem neki néha segíteni, azonban a kaffogó fogak és a kieresztett karmok hamar meggyőztek arról, hogy az első számú kedvenckém nem kérte az apai szeretetet és törődést. Pedig a háta merő egy kosz volt.
  A bokor zörgésére rögtön felfigyeltünk. Dracon megdermedt, farkát lassan lóbálta jobbra-balra, ahogy a hang irányába fordult. Éjgyilokkal a kezemben húzódtam egy fa árnyékába, és vártam, hogy mikor jön elő onnan az, aki ekkora zajt csap. A hülye barma, hisz ott vagyunk Finsterwald seggében, elhajítasz egy követ és tuti, hogy valami förmedvényt találsz el, ez meg csak úgy csörtet keresztül az aljnövényzeten, mint ha legalább két Esroniel és egy Abaddón üldözné - és próbálná eldönteni, hogy melyik a rosszabb. Végül egy percnyi várakozás után feltűnt az alak. Magas, legalább hat láb és három hüvelyk testhosszal büszkélkedő, barna hajú férfi volt, arcán három hetes szakáll, hajában annyi gaz és letört faág, hogy először a jóhiszemű vándor legalábbis egy madárfészeknek nézte volna. Szakadt köpenye és viseletes bőrnadrágja arról árulkodott, hogy már napok óta az erdőben tartózkodik, és a felkarján, illetve a mellkasán díszelgő sebek alapján találkozott azokkal, akik elől ilyen kétségbeesetten menekült. A mellkasán négy, egymással párhuzamos vágás volt, amely emlékeztetett arra, mint ha valami karmos állat hasította volna szét, a felkarján egy széles, egyenes vágás volt. Szemében űzöttség. Aztán meg az egész arcán sár, ahogy a nagy igyekezetében akkorát zuhant, hogy még én is összerándultam tőle. Pofával bele a jéghideg vízbe (csupán centikkel kerülve el Dracon reggeli kis bűzkupacait, igazán sajnálatos, hogy nem kapta telibe őket), és némi csapkodás és prüszkölés után feltápászkodott, hogy folytassa tovább a rohanását, észre sem véve a patak mentén található felszereléseinket. Kidugtam a lábamat a fa törzse mögül, amikor elhaladt mellettem és most egy még szebb esést sikerült produkálnia. Szegény arca nemsokára úgy fog kinézni, mint ha húsklopfolóval estek volna neki. Nem túl szerencsés rohanásból neki esni egy égerfa törzsének, aztán hátra dőlni, és a tarkóját beverni egy kiálló gyökérbe. Ösztönösen a fejemhez kaptam, mint ha én is megéreztem volna az ütődést, Dracon jobb mellső mancsával takarta el a szemeit és felháborodottan visítozott.
- Egyesek szerelembe esnek első látásra...mások gyökérbe. Megkapó, idilli jelenet ez, Dracon kedveském. NE NÉZZ ÍGY RÁM! A franc se tudta, hogy ekkorát fog zúgni!
  Kiáltottam vissza a sárkánygyíkra, aki olyan vadul csattogtatta a fogait, hogy kétségem se lehetett felőle: az én közbelépésem eredményén volt ennyire fennakadva. Ostoba dög, ez nem érti az ilyen eseteket. Meg kellett állítanom, és a rohadt francnak van kedve utána rohangálni, minek után alig fél órája keltem fel a nappali szunyókálásomból, a lábaim át voltak fagyva, és a gyomrom korgott. Annyira, hogy elgondolkoztam, talán le kéne vágnom azt a rohadt tollas-szárnyas dögöt és megcsinálni Veronia történelmének legjobb sárkánygyík paprikását. Aztán inkább letettem erről az ötletről - tuti, hogy rágós lenne a húsa, és még meg is akadna a torkomon, ahogy a túlvilágról is bemutatna nekem. A self még a házi kedvencében se bízhat meg manapság... Inkább leguggoltam a férfi mellé, aki a hátán heverészett, és mint ha némi vér áztatta volna a rönköt alatta. Naaa, azért ennyire nem kell mellre szívni ezt az egészet!
- Nehogy meghalj nekem, rohadjál meg, míg el nem mondod, hogy mi a franc üldöz és hogy nekem is rohannom kéne-e előle!
  Vágtam pofán lendületből a fickót. Semmi eredmény. Egy lábasban merítettem jéghideg vizet a patakból és mindenféle teketóriázás nélkül az arcába locsoltam. Végre valami életjeleket adott, legalábbis jó hangosan köhögött és prüszkölt. A szemét nehezen nyitotta ki, azokban zavarodottság ült. Jupp, agyrázkódás. Aztán félre ugrottam, ahogy mint ha rugóra járt volna, felült és egy kifejlett rókát sikerült megidéznie a szájából. Undorodva léptem arrébb - még az hiányzik, hogy a hányadékot is takarítsam a csizmámról! Így is elég szar állapotban van...
- Mi...hol...mi....
   Aztán visszaájult a fára. Az utolsó pillanatban kaptam el, mielőtt megint beütötte volna a fejét. Felemeltem és megvizsgáltam. Csak a kiálló gyökér egyik kifejezetten éles része vágta meg a nyakát, semmi vészes, nem vérzett túlságosan, szóval legalább attól nem kell tartanom, hogy itt feldobja a talpát. Bár csak minden egyes ellenfelemmel ilyen könnyű dolgom lenne - de azok általában igen csak nehezen adják meg magukat. Legközelebb csak rá kell vennem őket, hogy meneküljenek, hogy kigáncsolhassam őket. Megvontam a vállamat, és a következő tíz percben a tábortűz felélesztésén szórakoztam. Nem akartam a bennem lobogó tüzet ilyen aljas célokra használni, és csak a lehullott faágakat gyűjtögettem össze. Beszarok, a végére olyan leszek, mint Wyn, hogy még bocsánatot is kérek a letaposott virágoktól. De hé, legalább elkezdtem megtanulni értékelni a Természetet - az a vén banya Lightleaf-ben biztos örült volna. Aztán az arcom elkomorult: nincs már Lightleaf. Shit happens.

- Ki a franc vagy Te?!
  Hördült fel az alak, miközben a kezében egy csészét szorongatott. A keze remegett, koordinációs problémái voltak. Durva agyrázkódás, a beszéde is lassú volt, mint ha minden egyes szót külön megrágott volna.
- Lance Kalver, szíves szolgálatára! - akarta a franc, hogy ez megtudja az igazi nevemet, inkább előjöttem a legelsővel, aki eszembe jutott. Láncika ha ezt megtudná, tuti, hogy kinyírna.
- És Te minek rohantál így végig az erdőn?
- Az erdő....picsába! - hördült fel a férfi, ahogy a táskája után kutakodott.
  Lábbal rúgtam felé a megviselt alkalmatosságot, bár eléggé nehéz volt, azt hittem, hogy a lábam beleszakad. Rabló lett volna? Vagy fosztogató? Tuti, hogy értékes kincseket őrzött ott, senki se készül fel legalább tíz kilónyi kajával és vízzel. Az ismeretlen vadul remegő kezekkel nyitogatta ki a táska csatjait, aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- És én...most....megyek tovább...
- Yupp, ebben az állapotban eljutsz körülbelül két mérföldnyire, aztán össze esel. Az agyrázkódás nem vicces, főleg nem egy ekkora. Legközelebb tanuld meg, hogy fáknak futni nem a legjobb szórakozás a világon.
- Átkozott...gyökerek...
- Ja, vigyázni kell rájuk - alattomosan bújnak meg, csak arra várva, hogy valaki elessen bennük... - vakargattam meg a tarkómat, alig állva meg, hogy ne kezdjek el fütyörészni, ezzel terelve el a témát.
- Nekem akkor is mennem kell...
  Megvontam a vállamat. Menjél, hogy ha akarsz, aztán érjen utol az, ami eddig üldözött téged. Dracon közelebb osont a táskához, és beleszimatolt. A férfi lassú, zavaros mozdulatokkal próbálta félre hessegetni a sárkánygyíkot, arcán rettegéssel, ahogy a kis dögre nézett. Ugyan már, annyira nem veszélyes! Csak szívesen kitépné a torkodat...A sárkánygyík csak tovább szaglászott, farka játékosan lengedezett, a fickó megpróbált az orrára paskolni, Dracon belekapott. Hangos sikítás, a madarak riadtan reppentek fel a fák ágairól.
- Ezért...megfizetsz!
  Háborgott Ő, mintha olyan állapotban lett volna, hogy akár egy lepkét is lecsapjon. Felpattant és abban a pillanatban elszédült, és erőtlenül huppant vissza a tönkre, menet közben felborítva a csészéjét, amiben a nehezen elkészített boros teám gőzölgött. A szívem megsajdult a pazarlás láttán.
- Nem, ez így tényleg nem megy - nézett fel rám zavaros tekintettel a fickó. - Sikerrel megmentettem egy griff tojást a vadorzóktól, akik az Árnypajzs-hegység ormait járva vadásztak azokra a fenséges vadakra. Tapasztalt vadászok voltak. Már nem tudtam megmenteni a nőstény griffet, bár vagy hat vadorzóval végzett, mire sikerült legyőzniük...de sikerült még a fészekhez lopóznom előttük és elemelni a tojást. Nem hagyhatom, hogy azt is megsemmisítsék. Azóta üldöznek engem...bár remélhetőleg elvesztették a nyomomat. Kérlek...meg kell védenünk! Veszélyeztetettek! Csak éhesek és a hegyekben nincs semmi élelmük! Tudom, hogy a parasztok mennyire utálják őket, még vérdíjt is tűztek ki rájuk! Kérlek! Ez az életem munkája. De én nem tudok így tovább menni. Vidd el a griff tojást, vissza a hegyekbe, egy biztos helyre. Ott még vannak felnőttek, akik zavartalanul élnek, bár ki tudja, hogy meddig. Ha ezt megteszed....legalább reményünk lesz, hogy nem halnak ki.
  A csávó szavai most eléggé összefüggőek voltak, mint ha a tojás miatti aggodalma felül kerekedett volna az agyrázkódásán. Riadtan hátráltam vissza pár lépést. Egy griff tojás?! Na meg a jó bánatos francokat! Veszélyes dögök azok, én már csak tudom, hisz öltem már egyet. Igaz, hogy a szívem majdnem belesajdult amikor a teteme mellett álltam...és mi van, ha a kis dög megérzi a tojásban, hogy fajtársa gyilkosa vagyok? A kérdés azonban nem rajtam múlott...mert Dracon már ki is gurítgatta a bazinagy tojást a táskából, és kedveskedve dorombolt neki, érdes nyelvével nyalogatva a héját.
- Te most csak szórakozol, ugye?
  Leheltem megrökönyödve. Dracon felém nézett, szemében vadsággal, mintha csak azt mondta volna: "Próbáld meg elvenni tőlem, és kinyírlak!" Csodálatos...
- Hova kéne vinni? És mi a francot csináljak vele?
- Elég, ha csak elviszed azt a Südarden forrásához, a Schattenstahl torony közelében. Ott már a fajtársai rátalálnak. Sok meleg kell neki. Tekerd takarókba vastagon....és sok, sok szeretet! A griffeknek szeretetre van szükségük! Nem azok a veszélyes vadállatok, ahogy a népek hiszik! Csupán csak túlvadásztuk a zsákmányaikat, nincs más választásuk! Ha jól nézem, egy hét múlva talán ki is kelne. Addigra oda kéne érned.

  Járhatatlan ösvényeken vágtunk keresztül Draci-val. A kezemben ott dédelgettem a tojást, vagy három takaróba belecsavarva, bár így meg nappalonként nekem nem volt min aludnom, így az avarból csináltam magamnak fekhelyeket mindig. A tojás gyönyörű volt, és folyamatosan vigyáztunk rá. Más választásom nem is lett volna, mert Draci úgy vigyázott rá, mint ha a sajátja lett volna. Amikor tábort vertünk, rögtön a szárnyai alá vette, és annyira közel voltak a tűzhöz, amennyire csak mert menni anélkül, hogy a tollai felgyulladását kockáztatta volna. A szemeim gyakran szinte maguktól lecsukódtak, ahogy óránként fel kellett kelnem, hogy tápláljam a tüzet.
   Óvatosan törölgettem le a tojást a másik nap, ahogy az erdőben szálldosó por megülepedett rajta. Finom mozdulatok, a legjobb ruhámat áldoztam fel rá. Az első két nap még teherként tekintettem erre az izére, de aztán meg olyan lett, mint ha a saját kis csemetén lett volna. A sárkányka az idő nagy részében a vállamon utazott, hogy onnan tarthassa szemmel a tojást. A tábortűz mellett üldögélve dédelgettem az értékes tojást, halkan gügyögtem neki, értelmetlen szavakat, amelyek az ajkamra tólultak. Egyszer még azon is kaptam magamat, hogy ringatom, mint ha egy kisbaba lett volna, miközben Draci az ölemben terpeszkedett el, és dorombolt.
- Egész jó szülők lennénk, nem?
  Tettem fel a tétova kérdést valamelyik napon, miközben az erdőn vágtunk át. Inkább nem kockáztattam, hogy éjszaka menjünk, amikor hideg minden, így legnagyobb keserűségemre a nappalokon végig talpaltunk, hogy a Nap sugarai melegíthessék a tojást, este, amikor az idő lehűlt, a tűz mellett tartottuk.

  Az Árnypajzs-hegység vonulatai lassan haladtak el mellettünk, ahogy a tövében haladtunk tovább. Még két nap, és elérünk a Schattenstahl torony közelébe, ahol elvileg ott hagyhatnánk. Jó tempót diktáltunk, bár párszor lelassítottam. Nem azért, mert fáradt voltam, hanem mert egyszerűen sehogy sem akartam odaérni. Mert az azt jelentené, hogy meg kell szabadulnunk a tojástól. Sokáig tűnődtem a dolgon, de semmilyen megoldást nem találtam, amelyben megtarthattuk volna. A fajtársai között van a helye, közéjük tartozik, önzőség lett volna, hogy ha magunkkal visszük. És amúgy is, mit kezdtem volna egy éhes griff fiókával? Azt se tudtam, hogy mi a francot esznek ezek? De azért nagyon sajnáltam.

  A hetedik nap hajnala azon a helyen talált minket, ahova elvileg jönnünk kellett. Egy tábortűz mellett üldögéltünk, hasonlatosan a többihez, amit menet közben gyújtottunk. A faágak vidáman pattogtak, a lángnyelvek megfestették a lombkoronák alját. Az utóbbi két órában mintha valami mozgott volna a tojásban és most izgatottan vártuk, hogy mi is lesz? Dracon a tojás köré fonta magát, nyalogatva és dédelgetve azt, miközben én a pár órája elejtett nyuszika húsát daraboltam fel. Jól megpuhítottam a tűzön, szinte már omlós lett, hogy könnyen meg lehessen emészteni. A felnőtt griffeknek egyelőre - szerencsére - semmi nyomuk sem volt, ahogy másnak sem. Nem voltunk olyan közel a vámpeszokhoz, hogy a járőreikbe bukkanjunk, ettől eltekintve pedig egy sivár, kihalt terület volt, a Südarden forrásának két ága közötti füves/erdős terület szívében. Én is lefeküdtem a tojás mellé, hátamat a tűz égette, és csak nézegettem a tojást.
- Na és most, hogyan tovább? Itt vagyunk...itt kéne hagynunk őt, hátha kikel? Vagy várjuk meg?
  Dracon rám emelte a tekintetét és szorosabbra fonta óvó ölelését a tojás körül. A kis büszke tyúkanyó...kár, hogy hím és hogy annyira messze áll a tyúkoktól, mint én a boldog párkapcsolatoktól. Tíz perc után viszont valami halkan megreccsent. Felriadtam a félálomból. A tojáson repedések futottak keresztül-kasul. Dracon felkapta a fejét, és nyelvével igyekezett segíteni a tojáshéj levakarásán...aztán előbukkant belőle a legocsmányabb fióka, amit valaha is láttam. A kis kezdetleges tollai csak úgy csorogtak a tojás belsejében lévő anyagtól, és olyan kétségbeesetten csipogott, hogy a szívem majd' belé szakadt. Dracon rögtön elkezdte lenyalogatni róla az undorító masszát, amitől a gyomrom kavargott. Aztán végül a csibécske kinyitotta a szemét. Az első, amit meglátott, egy sárkánygyík nyelve, ami épp a fején szánkázott végig. A sírás abba maradt, ahogy ránézett Dracira és boldogan felcsipogott.
- Nem! Nem! Ő nem az anyukád, hogy rohadjál meg! Még csak ne is gondolj rá!
  Hördültem fel. A hangomra a kis dög - már mint a griff-  felém fordult és felém ugrándozott gyenge lábain. Hátrébb dőltem, de az csak tovább ugrándozott és végül az ölembe érkezett meg, onnan csipogott felém, szemében ....hát, én nem tudom, hogy mivel? Értetlenkedéssel? Vagy mi a franc...mondjuk az nálam is meg volt.
- Na arra meg aztán főleg ne is merj gondolni! Mész vissza a fajtársaidhoz...- a kis griff értetlenkedve forgatta a feját. - Csip csip? CSiripcsirip? Kotkodáááá....öhm...vaú vaú? Ja várj, az kutya....Csirip csirip!
  Mutogattam a hegyek felé, miközben a lábam mellől felkaptam némi porhanyós húsfalatkát és a tenyeremben nyújtottam felé. A kis griff azonnal lecsapott rá, olyan mélyen a kezembe harapva, hogy majdnem önkéntelenül lekevertem neki egy taslit. De visszafogtam magam és hagytam, hadd csipegessen, miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani. Dracon idegesen csattogott felém, félre tolta a griffet és maga kajálta fel a húst. Az önző kurvanénikédet Te dög! Aztán ami ezután következett, arra inkább nem akartam visszaemlékezni. Bár legalább Draci megoldotta, hogy ne akadjon a csibécske torkán a hús...bár azért nem a kezembe kellett volna öklendeznie a kis húsdarabkákat!

  Dracon körbe-körbe futkározott a tűz körül, a kis griff pedig totyogva próbálta őt követni, miközben játékosan kergetőztek egymással. Szórakozottan figyeltem őket, arcomon egy olyan mosollyal, amely igen csak ritka vendég volt nálam. Gyönyörű látvány volt és a szívem fájdult bele. Nemsokára tovább kell állnunk, nem lehetünk vele.
- Dracon, gyere ide!
  A sárkánygyík kivételesen engedelmeskedett és mellém topogott. Griffike követte őt, és most a sárkánygyík farkát kezdte el csipegetni játékosan, miközben a szárnyait próbálgatta. Draci párszor megpróbálta neki megmutatni, hogy hogyan is kell repülni, bár még túl fejletlen volt hozzá. Alig pár órája kelt ki, de már most aktívabb volt, mint én valaha is voltam.
- Mennünk kell, picinyem. Vissza kell térnie a fajtársaihoz....
  Suttogtam szomorúan. A pajtásom szomorúan nézett fel rám, és anyáskodva bökdöste orrával a kis griffet. Szomorúan vinyított fel, a griffike pedig nem értette. A sárkánygyík rám nézett, és mint ha nedves lett volna a szeme.
- Tudom, tudom drágám...de nem lehet. Minél előbb megyünk, annál könnyebb lesz. A fajtársaival van a helye. Mi nem tudunk róla úgy gondoskodni, ahogy kéne.
  A házi kedvenc lehajtotta a fejét, majd óvatosan távolodott a grifftől. Amikor az követni próbálta, csak rákaffogott, bár láttam, hogy megremeg belé. Túlságosan a szívéhez nőtt már is. Talán arra emlékeztette, hogy neki nem voltak még fiókái, és amíg velem marad, nem is nagy esélye, hogy lesz. A két agglegény...kis esélyt kapott arra, hogy gondoskodjanak valakiről és most teljesen elolvadtak tőle...

  Egy fa árnyékában néztük, ahogy a felnőtt griffek leszállnak a tisztásra, ahol Griffikét hagytuk, elég élelmet felhalmozva (levadásztam egy szarvast), hogy az illata felkeltse a felnőttek figyelmét és közelebb merészkedjenek.e A szarvas mellett pedig egy fiókát találtak. A felnőttek óvatosan néztek körbe, aztán az egyik felkapta Griffikét a csőrével, és együtt szálltak fel. Összeszoruló szívvel figyeltem a griffek szárnyalását.
- Vigyázz magadra, Griffike. Legyen szép életed....hiányozni fogsz, hogy rohadj meg!
  Integettem felé, ahogy felidéztem az elmúlt órákat. A játszadozását  Dracival, vagy ahogy az áltama irányított tűzgriffekkel kergetőzött. Ahogy az ölemben szuszogott, miközben azon gondolkoztam, hogyan  csődítsem ide a fajtársait. Ahogy Draci mellett próbálgatta a szárnyait, de mindig csak összeesett, míg nem Draci óvatosan felsegítette őt. Halvány mosollyal az arcomon indultam meg vissza, Hellenburg felé, még utoljára visszapillantva...és mint ha egy fióka vidám csipogását sodorta volna felénk a szél...

Nem gondoltam volna, hogy a sok szeretet kitételemet szó szerint értelmezitek és mindenki belevette, de határozottan dobott egyet az azonnalikon. Szép írások születtek, ügyesek voltatok. Jár mindenkinek az 1500 váltó