Magánjáték - Szürkületi szeánsz

A nap már lebukott a tengeri horizonton, nem lehetett látni csak pár halvány sugarát, ahogy a víztükör fölül kipillantanak Midstein falvára. A falu valószínűleg már látott szebb napokat is. Sok dolguk lesz, hogy újra ugyanazt az életet élhessék, mint a kígyó eljövetele előtt. Nem féltették őket mégsem. Ha hihetnek a meséknek, a várost bátor telepesek alapították. Az ő vérük csörgedez most a Midsteinban lakók ereiben. Túl fogják élni, ahogy minden mást is.
Gerard magán kívül volt. A pecsét, az ereklye, amiért annyit szenvedett, egyik pillanatról a másikra tört porrá az ujjai közt. Ott volt a kezében, mégsem engedte, hogy a győzelem édes nektárját élvezhesse. Akárki is tette ezt, felkészült az érkezésére. Így gúnyt űzni belőle...
Felállt, majd sértődött, de büszke arccal megigazította a köpenye szélét. Az átok mintha sose létezett volna. Az emléka epcsétről megmaradt neki. Talán ennyinek még örülhet. A nagy kígyó holttestére nézett. Talán meg kéne várnia, amíg feldarabolják el megpróbálják elvinni innen, hogy alaposabban is szemügyre vegye a teremtményt. Ilyennel nem találkozhat minden nap az ember. Ravaszul elmosolyodott. Szívesen belekukkantana egy élő legendába.

Elmerengve figyeltem a naplementét az egyik ház tetejéről, amely elég messze volt a partvonaltól ahhoz, hogy a tengeri kígyó pusztítását túlélje. Acélkék szemeim a környezetemet pásztázták. Az emberek, akikről eltűnt az átok, most zavarodottan néztek körbe, keresgélve a rokonaikat, barátaikat, összeszámolva a veszteségeket és közben végig csodálkozva azon, hogy Ők túlélték ezt a pusztítást. Egy pillantást vetettem csak a Randlaufer torony felé, ahonnét szerencsére nem érkeztek meg a vámpírok, akármennyire is üldöztek minket. Jó eséllyel visszahúzódtak a koszos fészkükbe, s most azon izgultak, hogy senki se jöjjön rá: ők is szerepet játszottak a várost sújtó Átok fenntartásában. Ha lett volna gerincem, akkor ezt jelentem valakinek. De nem akartam velük tovább kötözködni. Akik látták az arcomat, remélhetőleg hamar el fogják felejteni azt, addig is, jó pár évig messze kell kerülnöm minden egyes kis mocskot, mielőtt még eszükbe jutna, hogy bosszút kéne állniuk rajtam.
Ordítozások hallatszódtak minden oldalról. Sírások, ahogy egy kisfiú anyja lábát öleli át, miközben az apja testét vonszolják ki az egyik összezúzott házból. Az elmondások szerint a városba érkező "kalandorok" döntése volt, hogy a fertőzötteket oda zárják be, s ami akkor jó ötletnek tűnt, az az összecsapás után végzetes hibának mutatkozott. Az emberek átkozódtak és szidták azokat, akik a szeretteik halálát okozták. Addig már nem jutott el a tudatok, hogy nekünk köszönhető, hogy a kígyó nem ölte meg mindannyiukat. Igaz, hogy mi is idéztük meg, de ha nem tettük volna, akkor most mindannyian huldrákként úszkáltak volna a tengerben. Hogy ezzel mi volt bárkinek is a terve? Milyen célból tették mindezt, arról fogalmam sem volt. Vajon tényleg csak a huldrák bosszúja volt, vagy őket is eszközként használták fel? Fogalmam sem volt és őszintén szólva, nem is érdekelt. Csak lehúztam a korsó sörömet, amit a fogadóból loptam ki, tekintve, hogy senkit se találtam odabent és elhajítottam a kupát. Dracon álmosan nézett fel mellőlem, szemeiben kérdések tömkelegével.
- Don't know, buddy. We gotta go, sooner or later. Just let me rest for a while...
Simogattam meg a fejét. Aztán újabb mozgásra lettem figyelmes. Egy ismerős alak ólálkodott a sötétben, Ő is a kígyó holttestét bámulta...a fogatlan kígyóét, meg kell vallani, hisz az Átok megtörése utáni zavarodottságban és káoszban sikerrel kihalásztam a pofájából jó pár fogat, amelyek most a zsebemben zötykölődtek. Jó kis nyaklánc alapanyag lesz belőle, és egy kis relikvia mindarról, ami itt történt...bár mindezt nehéz lesz elfelejteni, az is biztos. Vajon Herbert egyáltalán túlélte ezt az egészet és visszaváltozott? Vajon beszélne-e arról, hogy még is, mi a franc történt vele és mi köze ehhez az egészhez? Kötve hiszem, de talán egy próbát majd megér.
- You just wait here, Bud. I need to see somebody...
Biccentettem a sárkánygyík felé, ahogy Ger-re néztem. Egészen idáig nem nagyon foglalkoztam vele, hisz szükségem volt rá, hogy kordában tartsa a kígyót és hogy megtörje az átkot. Azonban most már haszontalan kis bábúvá változott...és én nem felejtettem el, hogy rám támadott Lightleaf kocsmájában, legalábbis jól tarkón vágott. Többet nem mert tenni, mert féltette a semmitérő irháját a jogos bosszúmtól és attól, hogy az őrök rátámadnak. Azonban most nincs itt senki sem, aki megvédhette volna.
Leugrottam a ház tetejéről, berogyasztott térdekkel tompítva az esés súlyosságát. Izületeim recsegtek egy kicsit, de ez már megszokott volt. Fejemre húztam a csuklyámat és megindultam a démon mágus felé, igyekezve végig a háta mögött maradni, hogy ne vegyen észre. Körbe néztem, hogy hol is vannak a talpnyalói, bár egyelőre egyet se láttam, biztos voltam benne, hogy azok a szemetek még a közelben vannak. Nem felejtem el a két kis ribanc és a két kardos anyaszomorító akcióját sem a Dornburg-toronyban. Amennyiben sikerül a mágus mögé lopózni, hát megállok mögötte és egy ideig nem szólok semmit...vajon beszél magában, mint ahogy egy igazi őrülthöz illik?

A néma csendet egy különös zúgás szakította félbe. Nem hang volt, nem is villanás. Mágiát érzett felé közeledni. Furcsa volt. Senki nem mozgott körülötte. Nem értette, akkor mégis hogyan lehet ott valaki.
~ Te is érzed? - kérdezte a benne lakó démont.
~ Igen.
~ Úgy látszik, van még itt valaki. - mosolyodott el - Elődugta hát a képét a rohadék. - Gerard pedig készen állt. A fülét átverhették, de a hatodik érzékét soha.
A valaki, aki ezt az egészet kitervelte. Az a valaki, aki a csontot háromfelé szelte, s elrejtette a város három szegletében. Végre előbukkant. Gerard pedig végre megküzdhet vele. Végre valahára elégtételt vehet, amiért annyi ideig az orránál fogva vezették. A démon vad tűztől vöröslő szemmel pördült meg a tengelye körül, kezében már ott is hevert a nyitott könyv. A szél forgás közben elegáns keringőt járt a köpenye oldalán, ahogy a testéhez simult, majd ismét lekonyult a föld irányába. Gerard fél kezét előrenyújtva, akár a vitéz sárkányölő hős a vésetetről idézett meg egy sor pecsétet a tenyere köré, készen a csatára. Csak aztán vette észre, hogy egyáltalán nem az környékezte meg, akire számított.
- Te?! - kerekedett el a szeme, pedig már egyszer találkoztak a sötét tündével. Akkor talán fel sem dolgozta még, mennyire meglepődött rajta, hogy ismét látta.

Hát, legalább nem magában motyogott. Hogy ez számomra jó hír-e, avagy sem, azt még mindig nem tudtam eldönteni. Éreztem, ahogy a mágia ott susog és surrog körülötte, de démonként és mágusként lévén ez egyáltalán nem lepett meg. Azonban amikor az érdeklődésem - és enyhe megvetésem s lenézésem alanya - megfordult s valamit művelt a kezével, illetve a másikban egy nyitott könyv volt. A meglepettség kölcsönös volt, s mire a démon végzett a fordulattal, a két éjgyilokot leakasztottam a szíjáról s megnyugtatólag lapult meg az alkarjaimon. Igaz, hogy lassabban, mint a démon, hisz Ő számított a támadásra. Ha most éles helyzet lett volna és el is süti azt, amit előkészített, akkor alaposan megszívtam volna. Arcomon egy őrült vicsor/vigyor keverékkel néztem szembe a tinédzser kisfiúnak tűnő alakkal. Felidéztem a kétségbeesett szavait, amiket még a Wolpertinger megjelenése és a vámpírok elől való menekülés hevében elfelejtettem és átsiklottam felettük, most viszont több értelmet nyertek. A kis butuska azt hitte, hogy elmentem Lory-ékkal. Igaz, hogy azt kívánom most már, bár megtettem volna, de ez meg nem tartozik rá...és egyáltalán, mennyit tudott az ott történtekről?
- Nem, nem én vagyok az Gerard, vagy Gedeon vagy hogy hívod magad manapság. Én csak egy kíííséértet vagyok. Húúúúúú  - lengettem a karjaimat és adtam ki valami szellemes hangot, bár a franc se tudja, hogy azok milyet szoktak csinálni. - Vagy szellem, vagy lidérc, vagy valami ilyesmi. Még én se tudom a különbséget. De most meg, félre az utamból, Te bohóc...
   Förmedtem rá, ahogy a két fegyver még mindig az alkaromon pihent. Ha valamivel próbálkozik, itt helyben levágom, ahogy azt megérdemelte volna.
- Még nem felejtem el, amit ellenem tettél Lightleaf-ben...vagyis hát, az élő testem ellen. Húúúúú....

Ámuldozva nézett végig a másikon. Volt valami annak idején, amit nem értett. Annak idején Johannes von Nachtraben látta, ő viszont nem. Biztosan látta, mert azonnal rájött, hogy egy oldalon álltak. Gerard annak idején nem értette, miért fordult ellene a saját, tökéletesen megbízható szövetségese, vagy hogyan tudtak egy egész sereget legyőzni egymaguk. Annak idején nem értette, hogy mik történnek fent a Dornburg toronyban, amikor összecsaptak. Ezért veszített, mert nem látta a lehengerlő képességeit annak a sötét tündének, akivel most is találkozott. Johannes von Nachtraben látta. Blue látta. Ő viszont csak ezután a közös csata után látta, mi volt az, ami annak idején őt is térdre kényszerítette.
- Hogy a fenébe vagy képes ilyen nyugodt lenni...amikor most másztál ki a halál torkából?! - nézett rá meredt tekintettel.
Ez volt az egyik dolog, amit sohasem értett. Gerard maga is nagyon szenvedélyes és sose ijed meg egy kihívástól, mégis a mai napig képtelen volt leküzdeni a benne dúló félelmet, ami egy erős ellenfél láttán belé nyilallt. A nagy bátorság és vitézség talán csak egy álarc volt, noha Gerard hitt benne, képes valósággá tenni, ha eleget tanul. Most is ezt akarta. Megszerezni az a hihetetlen magabiztosságot és hidegvért, amit ez a férfi hordozott.

Kérdő tekintettel meredtem Gedeon-ra, vagy éppenséggel mostanában hogy hívta magát. Démonfiú, ahogy Lory nevezte, az a részeges pap meg a fene se tudja még hány nevet emlegethetett alkohol gőzös mámorában. Ha Láncikát kérdeztem volna, akkor jó eséllyel csak "Járulékos Veszteségként" hivatkozott volna az elődtem álló meglepett és értetlenkedő démonra. A saját részemről még mindig nem tudtam, hogy hogyan is álljak hozzá. Első sorban: nem nagyon kedveltem őt, és hogy ha nem éppen most végeztünk volna egy legalább 65 láb magas tengeri kígyóval, akkor lehet, hogy itt helyben neki esek, amiért a Dornburg-toronyban ránk támadott és veszélybe sodorta a társaim és legfőképpen a saját életemet. Amiért rátámadt Ada-ra. Akkor nagyon elpattant bennem valami, s bár azóta az indulat hullámai szelíd tavaszi szél szintjére csökkent s az érzések, amelyek akkor dúltak bennem a nefilim lány iránt némiképp megváltoztak, a tetteit még mindig nem tudtam elfelejteni. Már Millingen-ben se kedveltem meg őt túlságosan és a mostani helyzetben, amikor elővette a parancsolgatós stílusát, amelyben enyhe lenézést vettem felfedezni, nem sokat lendített a presztízsén. De végső soron megoldotta valahogy ismét az Átok problémáját és a varázslatával szétrombolta azt a korongot, amely magában hordozta a huldrává válás nem túl kecsegtető ígéretét...igen, ezt megtette, de nem azért, mert olyan túlságosan jó fej lett volna, hanem mert féltette a saját seggét és talán a társaiét is, akik azóta csak még jobban megszaporodtak. Furcsa, hogy egy ilyen démon ennyi különböző karaktert tudott maga mellé állítani. Nekem soha sem sikerült az ilyen, igaz, hogy nem is próbálkoztam vele. Tehát csak álltam és néztem, ahogy értetlenkedve feltette nekem a kérdését és nagyon igyekeztem azon, hogy ne röhögjem pofán.
  Pedig nagyon is érlelődött bennem egy ilyen hisztérikus nevetés, amely inkább egy őrült kacaj lett volna inkább. Megtört hang, túlságosan is erőltetett mimika, könnyek és a többi és a többi. Ja, meg jelentős hasfájdalom, ahogy a rekeszizmok feladják a szolgálatot. Mindezt azért, mert én se tudtam a választ a kérdésre. Tényleg, miért voltam ilyen nyugodt? Hisz végül is, ma már egyszer meghaltam s ha nem lett volna meg az a nyaklánc, amelyet Abaddón pusztítása után a nefilimek csináltak, most ott heverne a testem a Randlaufer-torony alagsorában, ki tudja, hogy milyen kegyeletsértésnek kitéve. Mégis, valamiért utána megint csak kockáztattam az életemet. Mások megmentéséért? A dicsőségért? Nem...nem hinném, pontosabban: nem tudom. Nem értettem a motivációimat és a tetteimet és ez zavart. De aztán csak megtaláltam a választ, amely a maga egyszerűségében olyan nyilvánvaló volt, hogy az már megint megért volna egy kacajt.
- Eltaláltad a kérdést, Gedeon Advalami ladobogó. Franc, túl bonyolult nevet adtál meg és túlságosan is részegek voltunk már Lightleaf-ben. "Másztál". Amennyiben ténylegesen tudod és tudatosan használtad a múlt időt ebben a mondatban - már pedig Te egy okos kisfiúnak tűnsz, aki a nyelvtan alatt nem azt érti, hogy a mások szájában lévő nyelvek egészségi állapotát tanulmányozza - akkor meg is kaptad a válaszodat. Az már a múltban volt. Megtanultam a leckét, mi a francért izgassam még magamat utána? A szívverésem visszaállt az eredeti ütemére, a zuhanás utáni pár karcolás majd idővel elmúlik. A francnak izgassam magamat rajta? Mit nyernék azzal, hogy ha órákkal a tengeri kígyó lemészárlása után még mindig sikítoznék és sírnék és rohangálnék össze-vissza fejvesztve, hogy "Jaaaaj, majdnem meghaltam? Fuck my life!!"? Amúgy is...ma már egyszer meghaltam, egész könnyű hozzászokni az érzéshez.
   Vontam meg a vállamat, bár azért ezt nem gondoltam teljesen komolyan, de ezt meg neki nem kell tudni. NA AZ, hogy ott az a mocskos vámpír leszúrt engem, az még mindig felborzolta a kedélyeimet és még sokáig kísérteni fog a hideg vas érzése a mellkasomban...és az a tény, hogy életemben több tucat alkalommal kacérkodtam a Kaszással s álltam közel ahhoz, hogy átkeljek a Fátylon Túlra, de még sosem kerültem ilyen közel....megéreztem azt, hogy ténylegesen halandó vagyok. Annyiszor verekedtem már ki magam a bajból és a halálból, hogy egy idő után ezt a tényt tényleg könnyű volt elfelejteni. Hát, ez most egy hatalmas pofon volt Hold Apától, hogy figyeljek magamra, mert a történetem hamar véget fog érni.

Úgy érezte, mintha szándékosan a szemébe akarna neki köpni. Nem elég, hogy így meglepte őt, még rá is tesz még egy lapáttal. Egyre inkább kezdi látni, mit látott annak idején benne Johannes von Nachtraben. Azt állítja meghalt. Vagy blöfföl, vagy túloz, vagy talán...vagy talán tényleg visszatért a halálból. Gerard sem tudta hirtelen, képes lehet-e rá. Úgy tűnt, nem nagyon akar neki beszélni semmiről, amivel nem tudja megsérteni. De tudta jól, mivel lehet egy sötét tündét szóra bírni. Elvégre neki nem mondhatott ellent.
- Mutatok valami érdekeset. - csettintett egyet az ujjával, mire a másik arca előtt vékony felhőnyi holdpor jelent meg. Kékes fénnyel ragyogta körbe, ahogy segítségül hívta a hold erejét, s az örömmel segített neki. Egy szakadékba zuhant gyermekét kellett éppen felsegítenie.
Sötét tündékre ugyan semmi hatással nem volt a varázslat, de könnyedén megmutathatta vele, hogy miféle hitet tett magáévá. Ő volt Elathla utolsó holdpapja. Márpedig a papságnak kijáró tiszteletet mindenkinek meg kell adni.
- Ez már elég, hogy megtudjam, mit keres még ebben a világban a Fairlight család bizalmasa? - nézett rá ravasz vigyorral, remélve hogy sikerült azt a végtelennek tűnő magabiztosságát megtörnie.

Amikor Gerard felfortyant - nem értettem, hogy mi a franc baja van ennek a démonnak, szerintem az agyára vagy legalábbis annak a helyére ment valami - és valamit mutatni akart, ami szerinte érdekes, én ösztönösen hátrálta. Ohooo matey, nem vagyunk mi olyan kapcsolatban! Ha elő mered kapni, első körben röhögőgörcsöt kapok, utána meg rögtön le is nyisszantom neked, te mocskos perverz dög. Alapjáratban a démonokkal nem volt semmi problémám, kivéve ezzel a piperkőccel...meg a drága királyukkal, aki tuti, hogy készül valamire, csak még azt nem tudom, hogy mire. Amikor azonban csak valami por lebegett a pofám előtt, hangosan felprüszköltem.
- What the fuck, demon? You want to freaking choooo....oh, wait. What?
  Hördültem fel. Először csak egy kis por volt, amivel minden bizonnyal tüsszögésre akart irritálni engem - bár a jelenléte így is eléggé irritáló volt - és nem tudtam mire vélni. Azonban amikor jobban megnéztem magamnak és jobban éreztem azt, hogy mi is van előttem, felugrott az elmémben anyám alakja, ahogy a Hold Rituálékat hajtja végre, körülötte derengő porral és fényárral, amely mintha a Hold fény meghajlítása lett volna. De nem...ez nem lehetett. Ez a Holdpapok sajátossága. Hogyan volt képes ezt létrehozni? Mire feleszméltem volna, a jobbomban tartott felszentelt éjgyilok már Ger felé mutatott.
- Milyen játékot akarsz velem játszani démon? Azt hiszed, hogy ha csúfot űzül a Hold vallásból a hülye illúzióiddal, majd alázatosan meghajlok előtted? Most azonnal hagyd abba, vagy kapsz 20 hüvelyknyi felszentelést a torkodba...
  Nem fogom hagyni, hogy ez a szemét gúnyolódjon a Hold Vallással és a papokkal. Nem hagyom, hogy az anyám emlékét meggyalázza...és legfőképpen nem fogok neki válaszokat adni. Most én vagyok, aki kérdez és aki, ha rossz választ kap, akkor öl. Hogyan volt képes imitálni a Hold érzetét? S mi a francért vigyorog ilyen ravaszul? Azt hiszi, hogy a fejemre ejtettek? Egy démon se lehet holdpap, egy elf vagy ember vagy vámpír sem!

Nem is számított más reakcióra. Nehéz, amikor marja a kétely az embert. Nincs is rosszabb a kétségeknél. Visszafognak, féken tartanak, megakadályoznak abban, hogy kibontakozz. Borzalmas érzés. Gerard valahogy mégsem sajnálta.
~ Há, most megkaptad. Megérdemelted.
~ Pipa vagy, mert kifigurázta a neved?
~ Baj?
~ Azt nem túl nehéz, ugye tudod. - nevetett a másik démona  fejében.
Pont ezért Gerardnak már kész volt a bizonyítéka is, hogyan igazolja, ez nem egy illúzió. Noha számított rá, de valahol mégis meglepte, hogy a másik ismeri az illúzió hatalmát. Ez nem olyan dolog, amivel minden ember tisztában lenne. A legtöbben miután találkoztak vele, meghaltak. Félelmetes mágia volt az illúzió. Gerard átváltott tünde nyelvre. Elég jól beszélte már, noha enyhe német akcentussal, de az erdei nyelven biztos könnyebben be tudja igazát bizonyítani.
- Csak óvatosan. Korábban talán le tudtál győzni, de az már régen volt. - nézett vissza rá. A toronyba ott fent magával ragadta a saját gőgje, hagyta, hogy magával ragadja a harag. Többé nem fog előfordulni, nem veszti el többé a tisztánlátását. Többé nem fogja a szemeit elkerülni a nyilvánvaló, hogy egy szövetségese ellene fog fordulni - Adok egy ötletet: egy illúziót nem lehet megízlelni.
Azzal az egyik kezét a talajjal párhuzamosan kinyújtotta maga mellett, majd hirtelen egy gyors mozdulattal az alkarjával feltörölt a levegőből némi holdport. A szája elé emelte, majd nyelve hegyével megízlelte. Erős, irritáló íze volt neki. A sötét tündéket leszámítva ez az anyag bárki szemeit megkönnyezteti.
- Furcsa, mi? - kérdezte arra az esetre, ha netán hallgat rá és megpróbálja.

Valami nagyon nem stimmelt ezzel az egésszel. Ahogy Gedeon fogta és elkezdte magát nyalogatni, első sorban hányingerem támadt, másrészt pedig...Nem, ez az egész csak hazugság lesz. Így akar belőlem bolondot csinálni? A szavaiból kivettem, hogy a Dornburg-toronyban történt események még mindig a bögyében voltak. Amit Ő a mi győzelmünknek könyvelt el, arra én nem éppen úgy emlékeztem. Igen, elmenekült az a mocskos gyáva barom, hogy mással végeztesse el a piszkos munkát...ha csak egyedül lett volna, már a koponyájából készült kupából innám magamat minden este halálra. Vagy még jobb: azt használnám ágytálnak. Óvatosan kapartam fel némi port. Ha ezt a játékot akarja játszani, hát legyen. Azonban ahogy a por a nyelvemhez ért...éreztem benne a hold papok áldását. Mint ha...nem is tudom. De...valahogy. De nem, ennek nem kellett volna, hogy lehetséges legyen! Ez nem történhetett meg! Mi a franc folyik Veronia-n? Amiről Ő azt hitte, hogy behódolást fog kiváltani, csak a dühömet szította fel. Arcom teljesen elkomorult, ujjaim olyan erővel fonódtak fegyvereim markolatára, hogy teljesen elfehéredtek és ha képes lettem volna rá, porrá is morzsoltam volna azokat.
- Nem tudom, hogy miket hazudoztál össze, te szemét... - a hangom hideg volt, de mögötte a düh hullámai fortyogtak. - Hogy milyen hazugságokkal vetted rá a papjainkat, hogy befogadjanak téged, hogy a szent hagyományainkba beavassanak téged. Mire jó ez neked? Mire jó az neked, hogy gúnyt űzöl a hitünkből? Hm? Mire megy ki ez a játék? Mert számodra minden egy kurva nagy játéknak kell lennie, nem igaz? Az anyám holdpap volt...most úgy nagyjából úgy teszel, mint ha vígan ropnál táncot a sírján. Mit tudsz te a Holdról? Hold Anyáról és Apáról? Azt hiszed, hogy csak azért, mert valami elmebajos barom elhitte a hazugságaidat...már...sötét elf leszel? Hogy....hogyan volt képes téged Hold Anya megáldani? Téged? Milyen játékot játszol, démon?

Jobban meglepődött rajta a másik, mint azt Gerard gondolta. Mégiscsak a Fairlight család bizalmasa volt. Vagy lehet mégsem volt kenyere a politika. Lehet, hogy Johannes von Nachtraben mégis tévedett akkor, ez fordult meg a fejében.
- Ez rosszul esett... - vallotta be, noha elég ironikus módon - Ismertem annak idején egy démont, akinek minden vágya volt, hogy Holdanya befogadja. Nekem hála sikerült is neki. Aztán nem sokkal utána a Hold fénye elkezdett nekem is utat mutatni. Én pedig követtem.
Ekkor valami furcsa gondolat jutott eszébe. Átverni magát a Holdat...érdekes ötlet. Nem tévedett vele előtte álló báránya túl sokat, a démonok egy kis hányada képes másolni a holdmágiát. De ő nem így szerezte ezt az adottságot. És nem is úgy tűnt, mintha a másik tudna róla. Lépett egyet előre, majd szigorú, bíráló tekintettel nézett a másik szemébe.
- Majdnem úgy hangzott, mintha gyengének mondtad volna Holdanyát... - valakinek, akit bárki át tud verni. Talán, Cynewulf elvesztette volna a hitét? Vagy meginogott volna?

Gerard, Gedeon, nevezze annak, aminek akarta magát, nagy beleéléssel magyarázott, csak azt nem tudtam megérteni, hogy hova akar ezzel kilyukadni. Aki ismert minket, látott minket, vagy csak most nézne, az hamar rájönne, hogy nem vagyunk éppen kebelbarátok s a felszín alatt indulatok forronganak. A démonokkal, mint fajjal, nem volt semmi bajom, sőt egész jó szemmel néztem rájuk. Társak voltak az Átokban - legalábbis az egyikben, ami a fajunkat sújtotta - és igazából még nem találkoztam annyival, hogy magamra tudjam haragítani őket. Úgy őszintén megvallva, talán egyedül a démonok és a saját fajom az a frakció, amelyben nincsen olyan csoportosulás, ami szívesen vette volna a véremet. Ger pofázása közben egy kétkedő pillantást vetettem a távolba, az éjszakában groteszk módon megülő Randlaufer-torony felé, melyet most szerencsére nem láttam, s a menekülésünk után jó mélyen meg is lapítottak a tornyukban. Szerencsére csak egy-kettő látta az arcomat és remélhetőleg el is felejtették azt. Érdekes módon, akárhova mentem, barátokat szereztem....De vissza erre a démonra. Hogy miért nem kevertem? Csak rá kellett nézni: a sunyi pofája, a tenyérbemászó viselkedése és a tudat - vagy inkább csak egy érzés - hogy valamit mindig machinál. Nem tudtam benne megbízni és a Dornburg-toronyban történt események óta határozottan nem néztem rá jó szemmel. Lightleaf-ben megpróbáltam vele kibékülni, vagy legalábbis elásni a csatabárdot, de csak azért, mert Lory is ott volt és nem akartam veszélybe sodorni az Ő életét, vagy Darian és Lorelei életét, akik még akkor a méhében voltak. De a démon a kinyújtott békejobbot egy csapással - szó szerint csapással - hajította el, s a fejem utána még jó ideig hasogatott. Ő az volt, akiben nem lehetett megbízni és az, hogy a Fakó Napkeletkor a rossz oldalt választotta olyan okokból kifolyólag, amit nem akartam és nem is tudtam megérteni, csak még jobban tüzelte az iránta érzett ellenszenvemet. Na meg hát, Ő volt az, aki Ada-ra támadt és csak a lány szerencséje s az események gyors alakulása akadályozta meg Ger-t abban, hogy komolyabb károkat okozzon benne. Ezt pedig soha se fogom neki megbocsájtani, azon már régen túlléptünk. Ha nem lett volna itt ez a bazinagy kígyó, a találkozásunk is másképpen alakult volna. Most pedig, hogy a dög teteme még éppen csak kihűlőben van, akár még időm is lenne rá, hogy ezzel a szerencsecsomaggal foglalkozzak, de a harc közben érzett pezsgés és energia régen elszállt már, s nem bocsátkoztam volna vele harcba úgy, hogy nem vagyok teljesen kipihent. Bár most gyenge - hisz nincsenek itt a csicskásai, akik megmentsék a seggét.
- Ennek kifejezetten örülök. Na nem annak, hogy a démonka megtalálta az útját a Hold fényéhez. Bár nem értem, hogy miért így beszélsz magadról, mint ha nem is rólad lenne szó. Nem, amúgy én annak örülök, hogy fájt. Na de vissza a súlyos tudatzavarodról: gondolom eléggé nehéz megtartani az ép eszet, amikor van egy pótagyad...gyámagyad. Franc se tudja, hogy hívjam ezt.
Böktem az állkapcsommal a mellkasa felé, utalva a nyakláncra, amelyet magánál hordoz. Ha a démon tábornokcsajszinak igaza van, van nála egy ékszer, amelybe egy démonhercegnő lelke van zárva. Beteg gondolat, de Gerard-ról van szó, nála jó eséllyel minél betegebb valami, annál érdekesebb és jobb. Vajon mennyire örülne neki, ha a szeme láttára semmisíteném meg a kis rabszolgáját? A következő kérdésére fanyarul elmosolyodtam.
- Óh, tehát most már olyan jóban vagyunk, hogy hitvitába bocsátkozunk? Gyenge? Erős? Definiáld ezeket a fogalmakat, démonfajzat. Hold Anya, vagy Apa csak annyira erős, mint a hit, amelyet beléjük vetünk. Veled ellentétben én átlátom a szélesebb képet. A Hold, a Nap, a fák...a Természet részei. De ha mindenképp így akarod megfogalmazni: igen, Hold Anya gyenge. Ez az Idegen Isten világa - annak a mocsoknak a világa, aki visszadobott téged ide, hogy engem idegesíts. Már csak azért megérdemelné, hogy arcon köpjem. Vicces lenne, nem? Arcon köpni egy úgy nevezett Istent. De szerintem egy Biblia lehúgyálása is megtenné...
Morogtam magamban. Mire megy ki a játékod, Gerus? Tényleg papnak akarod beállítani magad? Majd megpróbálsz visszatéríteni a vallásba, amelyben megrengett a hitem? Egy vallásba, amely nem szolgál válaszokkal, csak még több kérdéssel? Még mindig Hold Anyát és Apát emlegetem - de inkább megszokásból. S ne tudd meg, hogy a frissen meglelt hitem mennyire is erős...

Hát erre aztán nem számított. Meg is lepődött rajta elég rendesen, mit válaszolt neki a sötét tünde. Nem éppen hitvitát, vagy ilyesmit akart útjára indítani, éppen csak kicsúszott a kósza gondolat a száján.
~ Jobban meg kéne válogatnom, miket mondok. - harapott idegesen az ajkába.
Elgondolkozott. Korábban is azvarta már, amit mondott, de most ismét megerősítette benne. Az a férfi tudott valamit. Valamit, amit nem kellett volna. Az egyik oka, hogy ennyire tudni akarta, mi jár a fejében, hogy hogy lehet még itt és mi minden mozgatta. De szinte biztos volt benne, hogy tud valamit Liáról és arról, hogyan kapta annak idején a hatalmát Gerard. Veszélyes lenne, ha ezt bárki az ellenségei közül megtudná...noha egy más meg is tudta. Ráadásul ilyen részleteket is, hogy hogy néz ki a kettejük kapcsolata. Érezte, hogy úrrá lesz rajta a bizonytalanság és a félelem. Ennek a végére itt és most pontot kell tennie. Le kellett nyugodnia. Fogta magát, leült a fűbe és rátámaszkodott törökülésben a térdére.
- Mi a fenéről beszélsz, te...? - nézett rá valamivel komorabb fejjel.

- Hogy mire gondolok, Gerard? - mosolyodtam el, ahogy lenéztem a démonra, aki a földre telepedett le. Nem tudtam olvasni mások vonásaiból, valahogy ez soha se ment nekem, de tudtam, hogy valamire rátapintottam.
- Óh, számít az, hogy én mire gondolok? De ha nagyon tudni akarod: hadd tegyek fel egy kérdést! Nem, igazából nem kell válaszolnod rá, csak úgy szeretek a levegőbe kérdéseket dobálni. Imádom a kérdéseket. Meg a beszédet, ahogy azt már észre vehetted. Mi is volt az a név...óh, ez az átkozott memória. Mindig elfelejtek apró részleteket. Segíts már ki néha alkalomadtán. Lory? Nem...határozottan nem. Lora? Lorelei? Áh, nem, egyik sem. Áh, meg van! - fordultam a démonhoz, arcomon egy szép kis mosollyal. - Loren Sonne. Mond neked ez a név valamit? Nem, nem kell válaszolnod, ahogy mondtam. Hát persze, hogy jelent számodra valamit ez a név. Egy nyaklánc. Egy börtön. Eléggé kegyetlen, nem gondolod? Na már most, javíts ki, ha tévedek, de...nem tudom, hogy miért zárták csóri lánykát a börtönbe, de valahogy az ilyen "börtönöknek" meg van az a szokásuk, hogy beszélnek, hogy van hangjuk. Találkoztam már ilyennel a Rotmantelek jóvoltából. Strauss? Talán ez volt a név, amit emlegettek a többiek, én az idő nagy részét élet és halál között lebegve töltöttem. Nem érdekes. Innen már jön egy feltételezés, hogy valahogy ez a Loren nevezetű démonhercegnőcske is beszél hozzád. Innentől kezdve már akár gyámagynak is nevezhetném őt, ugye? Óh, persze, lehet, hogy tévedek, de ebben azért most kételkednék.
Fordítottam hátat a démonnak, majd becsúsztattam a tokjába Fury-t, miközben Clandestine a kezemben maradt. A tenger felé fordulva hallgattam a távolban megtörő hullámok zörejét s néztem a sötétségbe, amelyet a szemem áthasított. Még mindig a tenger felé fordulva folytattam, miközben a táskámból elővettem a tükröt és úgy tettem, mintha a hajamat igazgattam volna, de menet közben felidéztem benne Ger arcát.
- Mondd csak: tévedtem a következtetésemmel vagy sem? Tévedtem azzal kapcsolatban, hogy a börtön foglya beszél hozzád? - megvártam még a válaszát, majd ettől teljesen függetlenül folytattam. - Tudod, nagyon nem érdekel, hogy miért döntöttél úgy, ahogy. Valahogy elérted, hogy holdpap legyél. Jó neked. Nem tudom, hogy mik a céljaid vele,vagy hogy egyáltalán hiszel bármiben is, amit mondtak neked. Csinálod, amit csinálsz...ez ellen nem tehetek semmit. Ha akarnék, most rád támadhatnék, hogy revansot vegyek a vallás bemocskolásán, a Dornburg-i eseményeken. Most, hogy nincsenek itt a csicskásaid, akiket magad mellé állítottál hazugságok és féligazságok egész sorozatával, az arcod se lehet akkora, mint úgy nagy általánosságban. De a képesség, hogy másokat megnyerj az ügyednek...kár, hogy a rossz oldalra vesztegeted, démonfajzat. Mondd csak, Gedeon, mit látsz, amikor rám nézel?
Clandestine-nal a kezemben tettem pár lépést közelebb a démonhoz, majd leszúrtam a földbe, kartávolságon belülre és leülepedtem a földre, a démonnal szemben. Talán...amit az a tudatlan falánkságdémon nem volt képes megadni nekem, ez a szerencsétlen megadhatja. Kissé távolabb húztam a kezemet az éjgyiloktól, a felszentelést még mindig kissé nehézkes megszoknom - s sejtésem szerint a démon kifejezetten nem fog annak örülni, hogy egy ilyen van tőle alig többre, mint egy karnyújtás.
- Milyen következtetést vonsz le abból, hogy egy Átkozott egy felszentelt fegyverrel mászkál, hm?

Mirror of Truth Egy kis kerek tükör ami elfér a tenyeredben, övedben mellényzsebben. Naponta egyszer képes neked megmutatni, hogy az illető akivel beszélsz hazudik-e. Amikor belenézel a kis tükörbe az illetőt látod (ehhez jelen kell lennie neki is) és szinte második kis filmként látod benne az arcát amin mindenképp a valós érzelmei fognak tükröződni, és tudni fogd ha valótlant állított. A tükör nem mondja meg neked, hogy pontosan mi az igazság, érzelmeket látsz benne csak, amiből olyan következtetést vonsz le, amilyet akarsz. Használat után egy éjszakát töltődik az ereje. Vigyázz, törékeny!

Azt hitte, kiugrik a szíve a helyéről. Nem varázsolt, ebben biztos volt, nem láthatott bele a fejébe. Nem volt semmi, egyáltalán semmi ami utalt volna az amulett titkára. Mégis olyan pontosan tudta. Pedig Lia biztos nem találkozott vele, és biztos nem is használta a Loren nevet. Veszélyt érzett. Félelem áradt szét a testében. Érezte, ahogy egyre mélyebben vette a levegőt. A pupillái felére szűkültek össze, ahogy másik folytatta ömlengését legféltettebb titkáról...
Aztán leengedte a védelmét. Ahogy elfordult tőle, valami kis tükröt tárgyat vett elő és azt kezdte el nézegetni. Gerard egy pillanatig sem habozott. Meg sem várta, amíg a sötét tünde végez a mondandójával. Megragadta a varázskönyvét, felugrott a levegőbe. Akkor kezdett neki, amikor ismét felé fordult. Szemtől szemben, ahogy a tekintetük találkozott. Az emleromboló átkával támadta meg a másikat. Most revansot fog venni. A tükör egy haragos, izzadt arcú Gerardot mutatott, nem sokkal különbözött attól, ahogy most kinézett. Nem is igazán titkolta az érzelmeit.
- Te átkozott! - ordította még mindig tündéül.
Elvette tőle a legféltettebb titkát. Rég szabadultak benne így el az indulatok. Most ő is elveszi tőle, amit leginkább el akar felejteni. Már régóta meg akarta ezt tenni. De az átok nem olyan, amit bármikor képes volna használni. Ereje arányos azzal a szörnyűséggel, amit felidéz áldozatában. Minél sanyarúbb, minél fájdalmasabb élményi voltak valakinek, annál erősebb volt az átok is. Gerard utálta bevallani, de már a kíváncsiság is hajtotta. Vajon mi lehetett Cynewufl legsanyarúbb emléke...


Név: Elmezúzás ( This be some funky shit, játszani vele egy kicsit - ciel)
Szint: 4.
Ár: 2500 váltó
Leírás: A tudásdémon beleolvas az ellenfele emlékeibe, és fájdalmas tapasztalatait felelevenítve csökkenti annak harci képességeit. Egy ellenségen naponta csak egyszer használhatja.

- TE ÁTKOZOTT!
Harsant a hangos csatakiáltás nagyjából azzal egy időben, hogy visszafordultam volna a tengertől. Az előre megfogalmazott gondolatok, amelyekkel még tovább tudtam volna sanyargatni ezt a szerencsétlen démont most a pusztulás és keserves szenvedés sötét posványába hulltak vissza, ahogy valami...

Cyne ott állt a testvére halálos ágya mellett. Nézte Kristen arcát, azt a tökéletesen szép, ártatlan arcot, amely most még a szokásosnál is sápadtabb volt. Nézte és látta azon ezernyi kín nyomát, amelyen keresztül mentek...de látta rajta a megnyugvást és a beletörődést, ahogy végre megszabadult ettől a földi nyomortól...ahogy végre megszabadult az apja zsarnokságától. Cyne nézte a nővére szemét, amely élettelenül meredt a plafonra, a kezében tartott virág kihullott a kezéből. Nem értette, hogy mi történt. Nem értette, hogy Kristen miért nem kel fel. Nem értette, hogy az anyja miért is sír? Nem értette, hogy az apja hogy tudja még mindig tettetni azt, hogy a legkisebb mértékben is törődik a gyermekeivel. Cyne lerogyott az ágy mellé, kezébe zárva a testvére kezét...s megriadt annak hidegségétől.

Crispin ott állt a sátorban, Lory-val és Armin-nal. Érezte, hogy az ideje lassan lejár, hogy az a kis idő, amit még barátaival tudott tölteni, lasan, de biztosan lefut. Az ő döntéséből...az ők döntéseiből kifakadóan. De egyszerűen nem dönthetett másképp, akárhogy is fájt neki, akármennyire is menni akart. Még egyszer nem árulhatta el a testvérét. Még egyszer nem hagyhatta azt, ami Kristen-nel történt. Még egyszer nem hagyhatta, hogy meghaljon valaki, akire vigyáznia kellett volna.
- Nem lesz itt neked az Ygrdassil ága, Cyne. Ha tényleg búcsúzol tőlünk...akkor örökre teszed. Viszont akkor takarodj az erdőből, mielőtt magával ránt. Tűnj el és menekülj, ne is emlékezz ránk. Ne élj az elvesztett barátaid keserűségével a szívedben.
Crispin teljesen megsemmisülten állt s meredten nézett Armin-ra. Érezte és értette a haragját, de a szavak akkor is mélyre hatoltak benne. A barátja alakját csak Loreena takarta el, ahogy még egyszer, utoljára átölelte. Látását könnyek homályosították el.
- Csak neki is fáj elengednie. Nekem is fáj. De mindig vannak kiskapuk. Ha úgy érzed, készen állsz, hosszú út fog várni rád. Keresd meg a tündéreket, az Éjtündérek birodalmán át eljuthatsz Alfheimbe.

Crispin menekül az erdőből, visszafojtva azt a végtelen mennyiségű keserűséget, amelyet magába fojtott. Menekült az erdőből, ami magával rántotta a barátait...

A fejemet megrázva próbáltam elzavarni a keserű emlékeket, amelyek hirtelen rámtörtek. A szememben könnyek csillogtak, aztán visszanéztem Gerard-ra, és ha az Ő arca haragos volt az előbb, hát akkor az még csak a nyomába se ért annak, amit most én éreztem...Fejemben Kiril vergődött a kegyetlen emlékek hatásától - bár a legutolsó, amiben Armin-éktól búcsúztam, rá vajmi kev és hatással voltak, de Kristen halála....az már teljesen más lapra tartozott. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, így ,hogy még fel is erősödött.
- Vicces mi? Folyamatosan hibákat követek el...a legnagyobb hibám, hogy eddig még nem öltelek meg, démon... - leheltem a szavakat. Fenyegetőnek akartam hangzani, azonban csak rekedt morgás tört elő ajkaim közül.
~ ÖLD MEG! ÖLD MEG! ÖLD MEG! KÖVETELEM, HOGY ÖLD MEG! MEG KELL HALNIA ENNEK A FÉREGNEK!~
~Nyugalom Kiril. Ami késik az nem múlik. Ger a lábaim előtt fog könyörögni az életéért, miközben egyesével ölöm meg a mocskos csicskásait..csak várd ki a végét...~

A varázslata sikeresen célba talált. Egy meggyötört ember legfájdalmasabb emléke. Valóságos kincs, igazi csemege egy démonnak. Gerard mégis le volt döbbenve. Egyáltalán nem erre számított. Szinte maga előtt látta a félig lángba borult erdőt, ahogy lassan kiszakad a világból. Jól emlékezett rá, amikor először hallott róla. Letaglózta, hogy egyszer csak az egész erdő eltűnt. S ami a helyén maradt, közel sem töltötte ki az űrt, amit Nebelwald és a Tünde Erdő otthagyott. Ezt a paradicsomot önként és dalolva otthagyni...Gerard nem látta át tisztán az emléket, furcsa volt és szokatlan, érződött benne a zavarodottság. De tisztán látta benne a szándékot, ami az előtte álló sötét tündét vezérelte. Talán most először gondolt úgy ellenfelére, mint egy tisztelendő személyre. Ehhez nagyon szilárd akarat kellett. Gerard maga sem tudta, hogyha neki is lett volna lehetősége elutazni a világból, itt maradt volna-e.
- Mostmár kvittek vagyunk. - mondta nyugodtan. A haragot, a dühöt elnyomta a meglepettség. Félelmetes, hogy mennyi váratlan esemény tudja az embert érni.
Úgy tartják, a démonok legnagyobb ellensége a bűntudat. Vállalniuk kell vétkeik következményét, s együtt élni vele. Sokan összeroppannak a nyomás alatt, amit saját magukra helyeznek. Az elmerombolás pedig ezt az ellenséget ráuszítja valaki másra. Igazán félelmetes varázslat.
- Ugye tudod, hogy semmi okunk harcolni? - morogta, miközben szabadjára engedte félelmetes, démoni auráját. Nem fűzött semmi megjegyzést az emlékhez. Nem érezte neki idejét. Amit mondott, és amit csinált tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Ahogy belegondolt, még azon a napon is, amikor ellenségként mérkőztek meg, valójában végig egy oldalon álltak. Egyszerűen csak laposra akarja verni őt. Elég csak ránéznie, máris megcsapja az ideg. De inkább csak bizonyítani akart. Azt akarta, hogy a másik ismerje el őt, mint méltó ellenfelet. Elege volt abból a lekezelő hangjából.

Név: Zord Jelenlét
Szint: 1.
Ár: 1000 váltó
Leírás: A démon jelenlétével is képessé válik rossz közérzetet kelteni az emberekben, valamit felzavarja az állatokat egy rövid időre. Ez nem befolyásol nagyjából semmit, de megfélemlítésre kiváló. Bekapcsolható passzív, nem fogyaszt varázserőt.

Még mindig picit lihegtem a keserű emlékek miatt. Egyszer már átéltem ezt, még Eichenschild-ben, bőven az ostrom előtt. A báróné ítélőszéke előtt állva. Akkor se tetszett túlságosan, és az utána bekövetkezett véres összetűzést se soroltam a kedvenceim közé. Most, itt, Maidstein falucskájának közelében még egyszer elátkoztam az összes démont, aki ilyen szarsággal próbálkozik ellenem. Gerard szavaira csak idegesen elvigyorodtam, arcomon komor sötétség terült szét, de nem szóltam egy szót sem. Az azt követő megjegyzésre nem tudtam másként reagálni, minthogy elröhögtem magamat. A belőle áradó sötétség imponáló volt, s most először elgondolkoztam azon, hogy talán - de csak talán - nem kéne vele kötekedni.
- Jajj, hogy nem kéne egymással harcolnunk és közben...ezt csinálod - intettem felé tétován, nem tudva pontosan megfogalmazni, hogy mit is csinál. - Te és én...mi örökké ellenségek leszünk, démonfiú. Ha most nem harcolunk, hát máskor. Nem ártana a későbbiekben a hátadat figyelned. Vagy a szövetségeseidét. De ha akarsz, mássz vissza a démonkirályod gatyája alá, vagy szoknyája alá, ha rá tudod venni őt, hogy ilyeneket hordjon magán. Menj vissza hozzá és sírd el, hogy a csúnya Crispinke fenyeget téged. Te és én...mi nem férünk meg egy helyen, s sajnos ez a világ túl kicsi ahhoz, hogy előbb-utóbb ne találkozzunk ismét. Mit akarsz tőlem, Gedeonka? Ha nem harcolni akarsz, hát mit? Haverkodni? Arról most tegyél le. Előbb vágom le a saját farkamat és dobom a huldrák elé, semmint hogy ez valaha is megtörténjen....

Érezte, eljött a pillanat. Most végre fény derülhet a holdfényes arcú harcos titkára, amivel annak idején felülkerekedett rajta. Kezdte ismét nyeregben érezni magát. Több meglepetés már biztosan nem fogja érni. Ha most próbálja meg kifaggatni, jó eséllyel választ kap, ha más nem azért, hogy még jobban felidegesítse magát.
- Tudni akarom a titkodat. - nézett rá gyilkos tekintettel - Hogy hogyan voltál képes árulásra késztetni a szövetségesem? Azt a szövetségesem, akiről azt hittem, semmitől nem riadna vissza hogy elvégezze a munkáját.
Ez volt annak idején a vereségének oka. Amikor azt hitte, bekerítette őket, sarokba szorította ellenfeleit, megbénította őket, már azt hitte a győzelem a markában volt. Nem kellett más, csak egy gyors mozdulat, amit senki sem tudott volna jobban kivitelezni, mint a bérelt kard, aki Blue-nak nevezte magát. Mégis, amikor eljött a pillanat, ellene fordult. Teljesen félreismerte és semmi jel nem utalt rá, hogy ez fog történni. De mégis megtörtént. Gerard nem látta előre. Cynewulf viszont igen.

Gerard kérdésére, erre a naiv kérdésre harsányan elnevettem magamat. Gyöngyöző kacajomat még mérföldekkel arrébb is hallhatták volna, ha bárkinek is ennyire jó füle lett volna és a szél is nekik kedvez. Hát ez piszkálta annyira a csőrét? Ez birizgálta őt a Fakó Napkelet végzetes eseményei óta? Annyi minden történt ott, árulás, előre nem látható, ideiglenes szövetségek...egy rohadt Mélységi, és Őt, a nagy Gerard-ot ez a kérdés piszkálta a legjobban. Nevetnem kellett, de olyan erővel, hogy a könnyeim is kicsordultak és most két kézzel kapkodva igyekeztem letörölni őket, majd végül megállapodtam annál, hogy az oldalamra szorítottam a kezemet, hogy a bordáim ne hasadjanak ketté.
- Óh, te buta, buta démon...ez nem titok, ez nem varázslat. Ez...óh, Hold Anya kegyelmezz nekem és Hold Apa adjon erőt, a Természet óvjon meg engem tőled és az ostoba kérdéseidtől.. - hápogtam még mindig levegő után kapdosva. - Hogy mi a titkom? Elárulom neked, de csak azért, mert annyira nagyon kedvellek, hogy itt helyben megcsókolnálak...már mint a kihűlő tetemedet, azt mindenképpen. Én és Blue ismertük egymást már jóval a Fakó Napkelet előtt, te kis butus. Együtt vadásztunk azokra az ostoba barmokra, akik Észak királya ellen csúnya verseket faragtak. Gustav, a Fattyú Király. Háh, rohadt nagy vicc volt. Blue és én eljátszottuk, hogy testvérek vagyunk, mert az annyira vicces...sőt, még meztelen fürödtünk egymás előtt. Jól ismertük egymást...legalábbis egymás testét, még ha úgy ténylegesen nem is merültünk bele egymás életébe. Hát ez a nagy titok, te szerencse csomag. Miért harcolt volna veled, amikor ott voltam én, a bátyuskája?
  Kacagtam még mindig tovább, eszelős őrült módjára. Ennyit megérdemelt a kis szemét, ha már egy kérdését ignoráltam eddig és ez túlságosan jó volt ahhoz, hogy elhallgassam. Ő, aki mindenben egy aprólékos tervet látott...megbukik egy ilyen teljesen egyszerű és hétköznapi dolgon. Ez annyira jó és irónikus volt, hogy csak nevetni tudtam rajta.

Mostmár biztos volt benne, hogy szándékosan csinálja ezt vele. Így az agyára menni neki. Direkt fel akarja idegesíteni. Azt akarja, hogy jöjjön ki a sodrából. Látni akarja, ahogy őrjöng. Gerard idegesen az ajkába harapott. Hát azt aztán lesheti!
- Van bármi fogalmad róla, mi történt volna, ha szabotáljátok a szerkezetet? Akkor a kastély még most lebegne. Azt akarod velem elhitetni, hogy a jégszívű, rendíthetetlen kard pusztán ezért árult el engem?!
Nem, itt kellett valami másnak is lennie. Biztos volt benne. Nem létezik, hogy ilyen egyszerű lett volna. Nem akarta elhinni, hogy ilyen egyszerű az egész. Ha tényleg csak ennyi volt, az azt jelenti, hogy nem tervezett Cynewulf semmit sem előre. Akkor ami Gerardot legyőzte...a puszta szerencse volt.

- Oh, well shit, lebuktam - vontam meg a vállam Gerard kifakadására.
Egy ideig az idegbaj szélén álldogálló démon arcát fürkésztem és próbáltam eldönteni, hogy mennyire is akarok a lelki világába belegázolni. Valószínűleg nagyon. Akármi is lesz a következménye, ezt a játékot annyira élveztem, hogy a világ összes Ada-jáért és Lory-jáért meg Armin-jáért nem hagytam volna ki...sőt, még Draciért se.
- Az igazság az, hogy minden egyes lépésünk gondosan át lett gondolva. Azt akartuk, hogy a torony még mindig lebegjen...mert, és ezzel most egy szörnyű titkot árulok el neked, kedves Démonfiú, de úgy érzem, hogy végülis, csak megérdemled. Hogy miért akartuk szabotálni az akciót? Az ok tökéletesen egyszerű: I wanted to get high...like, real high. 300 meters in your system high. Hogyha nem értetted volna: saját örömömre akartam megtartani. Hogy üldögéljek az erkélyen, lábamat lógatva olyan magasan, amit ti nagyjából 300 méternek hívnátok és szívni valami durva hallucinogén cuccot, hogy mindenféle óriás sárkányokat lássak. Eléggé jó indok?

Gerard vett egy nagy levegőt. Aztán hátrébb sétált. Már megint kezdik összekuszálni a szavai a gondolatait. Direkt össze akarja zavarni. Játszik vele.
~ Cafatokra akarlak szabdalni, apró cafatokra! - de mégsem tette. Már kiválasztotta az utat, amin végig akart nyargalni, még egyszer nem fog letérni róla. Még ha harag is tölti meg a szívét, becsülettel fog cselekedni.
A démon mélyen a szemébe nézett. Aztán a jobb tenyerét az arca elé emelte. Egy kesztyű volt rajta. Fehér szövetből készült, a hátán egy sötétebb folttal. A foltban egy stilizált, lila hímzés volt látható. Egy szem, amiből ezernyi fénycsóva csapott elő és szóródott szerteszét a szélrózsa minden irányába. Minden lovag magán viselte, hogy csatába szállás előtt elhatározásáról tehessen tanúbizonyságot. Gerard a másik kezével egy látványos, nyugodt, minden sietséget mellőző mozdulattal lehúzta a kezéről a kesztyűt, majd Cynewulfhoz vágta.

Azt hiszem, hogy most sikerült úgy isten igazából felkúrnom Gerit annyira, hogy valamit ténylegesen is csináljon. Amikor az arca elé tette a kezét, azt hittem, hogy az ősi sötét elf hagyományt, a facepalm-ot fogja gyakorolni, amely lényegében egy tiszteletadási rituálé volt, egy fajta elismerés a beszélgetőpartner magas inteligenciájára és intelektuizéjére. De nem, csak levette a kesztyűt és hozzám vágta. Elkerekedett szemmel figyeltem a cselekedetét. Hát, végülis, pont erre hajtottam...vagyis nem, nem éppen erre, vagy még is? Eh, a fene se tudja, ez a mocskos Pokolszökevény megzavarja a gondolataimat. Arcomon egy gunyoros vigyorral vettem fel a földre hullott darabot.
- Eléggé meleg az idő, nem fázik a kezem. Amúgy is, mit kezdjek egy kesztyűvel? Melyik kezemet melegítsem? A jobbot? Végülis, mindig hűséges volt hozzám és a magányos estéken nagyon is kezes báránynak bizonyult, ha tudod, mire gondolok. Amennyiben viszont ezt csak azért vágtad hozzá, hogy párbajra hívjál, akkor hát, mit is mondhatok? Illik ilyenkor nekem is hozzád vágnom valamit? Vagy hogyan is vannak a szabályok, Démonfiú? Mondd csak, eléggé felnőtt vagy ahhoz, hogy egyáltalán ilyen dolgokat csinálj? Nem kéne szülői engedély? Mármint, nálatok a szülői engedély ha imádkoztok az Idegen Istenhez, nem? Szerintem ha eddig nem tetted, hát most sürgősen állj neki, hátha megszán téged.
Végül a kesztyűt hagytam a földön, s a két alkaromra fektettem Clandestine-t és Fury-t.
- I'm soooo gonna enjoy this.

Ez most eléggé meglepte. Nem számított rá, hogy elfogadja a kihívást. Arra gondolt, hogy visszautasítja, vagy megpróbálja máshogy megölni őt. Talán félreismerte. Azonban ezen most nem volt ideje gondolkodni. Ebből mostmár egész biztosan egy párbaj lesz.
- Először is nem szokás az ellenfél becsületébe gázolni. - Cynewulfnak viszont úgy látszik rossz szokása állandóan a másikat sértegetni - Szükség van mindkettőnknek egy-egy valakire, aki a párbajt felügyeli és meggyőződik róla, hogy az etikettnek megfelelően járunk el. Majd csak aztán tűzzük ki az időpontját az összecsapásnak.
Sokat már úgy sem kellett titkolóznia, így aztán rögtön felelt is.
- Mivel már úgyis ismered a titkomat, az én harmadik felem Loren Sonne lesz.