A háború nem volt egy jó dolog. Az emberek kíméletlenül gyilkolták egymást, és ez alól a többi faj sem volt kifejezetten kivétel: ugyanúgy hadba vonultak a vámpírok, sötét tündék, és a tündék is, mint jómagam. Mindenféle meggondolásból harcoltak: a jó hazafiak már csak elvből is, a kevésbé jó hazafiak azért, mert besorozták őket, a hozzám hasonló zsoldosok pedig pénzért. Esetleg még néhány hirtelen felindulásból hazafivá vált tünde bosszúból, mert belekergették a népüket abba, hogy elmeneküljenek. Ilyen nagy háborúban nem volt még soha részem, és nem is tudtam felfogni teljesen. Persze, arról tudtam, hogy a határ mentén mindig voltak kisebb csatározások, vagy kevesebb nagyobb, de ez a nyílt háború teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat. Már nem tudtam úgy gondolni a harcokra, mint egyszerű csetepatékra, amiknek semmi súlyuk, csak küzdünk, és kész, páran meghalnak, odaseneki, megérdemelték. Mióta viszont elkezdődött a háború, más volt minden kívül is, de főleg belül. Minden egyes nap, amikor valami feladatot kaptam, és kimentem a harctérre, már éreztem a súlyát minden egyes kardcsapásnak, amit bevittem, akár azért, hogy megvédjem, ami a miénk, vagy megszerezzem, ami az övék. Ez utóbbi sokáig idegen volt tőlem, de hozzá kellett szoknom. Amíg el nem kezdődött a nyílt háború, többségében védelemért fizettek, ritkábban emberek célzott kiiktatásáért, de addig soha nem kellett szemtől szembe megküzdenem a sajátom oldalán egy nagyobb sereggel. De azok az idők elmúltak.
Sok év eltelt már a nyílt háborút elindító eseménysorozat óta. Azóta, ami engem legjobban érintett: a tündék erdejének átvitele egy másik világba. Egy világba, amit messziről már láttam, de nem akartam megtapasztalni. Egy világba, amit egy megtévesztő, az igazi értékekre vak nőszemély irányított.
Egy világba, ahol senkim és semmim nem volt.
Rengeteg ütközetben vettem részt, rajtaütéseken és nyílt terepen egyaránt. Egy hirtelen jött mágikus anomália miatt, amit a tudósok elmagyaráztak, de egyáltalán nem értettem, minden puska és seraph használhatatlanná vált, de nem bántam. A tisztességes harc sokkal jobban feküdt. Egyre erősödtem, egyre fejlődtem, egyre többet bizonyítottam. Amikor aztán egy ütközetben a parancsnokot meggyilkolták, de az irányítást a kezembe véve győzelemre vittem az osztagot, Rudenz király magához hívatott, és felajánlotta, hogy a kezembe adja az Újjászervezett Hellenburgi Tündelégiót. Akkor örömmel elfogadtam a megtiszteltetést… és számtalanszor elgondolkodtam, hogy jól tettem-e. Azon a reggelen is.
Egy hete érkezett meg az üzenet, hogy az ellenfél egyesítette erejét, és mindent elsöprő támadást indítottak Karolusburgból Hellenburg felé. Egy olyan hatalmas sereggel, mint az övék, másfél hét volt ide az út. Talán kettő. A megbeszélésen, amit a király hívott össze, hogy a haditervet kidolgozza a vezetői ülés, elvállaltam, hogy a tündékkel oldalba fogom kapni az ellenséges sereget, amint eléggé kibontakozik a harc a két derékhad között. A tervek szerint mi a sereg közepén helyezkedtünk volna el, és amint elég közel ér az ellenséges sereg, kiáramlunk jobbra és balra, hogy be tudjuk keríteni őket három oldalról. Mi elég mobilisek voltunk ahhoz, hogy ezt a lehető legkönnyebben ki tudjuk vitelezni, így nem is volt kérdés, hogy ezt bevállaljam a tündék nevében: az egyik szárnyat én vezettem, a másikat egy másik tehetséges tünde harcos. Azt hittem, hogy van még idő felkészülni lelkileg az összecsapásra, ám minden reményem szertefoszlott, amikor a király hajnalban küldetett értem és az összes szakaszvezetőért.
- Nincsenek jó híreim. - Kezdte mindenféle kertelés nélkül a király, aki láthatóan nem vette a fáradtságot, hogy királyhoz méltóan mutatkozzon, a hálóingét éppen csak átkötötte egy övvel. Ez már magában elég jel volt arra, hogy baj van, nem is lett volna feltétlenül szükségem arra, hogy szóban megerősítse.
- Az északiak serege közelebb van, mint gondoltuk. A felderítők jelentése alapján kevesebb, mint tíz óránk van, mire ideérnek. Nyolc óra múlva minden egyes katona legyen készen. Mehetnek. - Bocsátott el egy intéssel, és kiment a teremből. Tanácstalanul néztünk egymásra a többiekkel, én pedig megdöbbentem azon, amit láttam. Mintha először látnám a bajtársaimat, ahogy az erős, tapasztalt férfiak és nők teljesen kétségbe voltak esve. Ahogy én is. Miközben győzködtem magamat, hogy most nem szabad félni, elfogott a baljós érzés, miszerint utoljára látom őket. Megráztam a fejemet, és visszamentem a szobámba készülődni.
Sok gondolat kavargott a fejemben. Leheveredtem az ágyra, és a plafont néztem. Nem akartam aludni, de nem is tudtam volna. Mikor láttam, hogy pirosodik az ég alja, elkezdtem öltözni. Visszagondoltam arra, hogy hogyan kezdtem. Leégett a falum, bosszút kerestem. Mire bosszút állhattam volna, beláttam, hogy nincs értelme, de addigra már késő volt: túl sokat tettem a kardforgatásba, így nem volt más választásom, mint azzal keresni a kenyerem. Mindig is hazátlan voltam, aki a kiteljesedést csak ütközetben érhette el. Mert másra nem volt jó. Az utam során, ami idáig vezetett, szereztem néhány jó ismerőst, ez igaz – néztem fel a falra felakasztott kardra, amit Crispin Shadowbane ajándékozott nekem.
Vengeance. Bosszú. Az, amit annyi ideig kerestem, de későn ért el hozzám. Néhány kósza pillanatig még elidőztem azzal, hogy nézem, aztán viszont ösztönösen az oldalamra vándorolt a kezem, ahova már felkötöttem Fragarachot. Elméláztam a hibátlan fegyvert nézve: most először tétováztam, hogy előhúzzam-e, vagy ne. Aztán megszorítottam a markolatát, erősebben, mint valaha, és egy határozott mozdulattal kivontam. Magam elé emeltem, és csak csodáltam a hibátlan vonalakat, és a rúnákat, amelyek pengéjét díszítették.
- Will the Southern Kingdom triumph? - Kérdeztem, szinte oda sem figyelve arra, mit mondok.
- It will. - Rendeződtek át a rúnák. Valamelyest megnyugodtam, de az érzés, ami hajnal óta kergetett, nem múlt: így léptem ki az ajtón, hogy felkészítsem a sereget.
Néhány órával később csatarendbe álltunk a Hellenburg előtt elterülő mezőn. Rengetegen voltunk, több mint kétszázezren. Az ő seregük valamennyivel népesebb volt, de minden harc kétoldalú volt. Forrón tűzött a nap, ezt mi, akiken könnyűpáncélzat volt, nem sínylettük meg annyira, mint azok, akiket nehéz fémlapok borítottak, felkészülve mindenre. Mindenki idegesen fészkelődött. Én is. Éreztem, hogy motivációra lenne szükségük a katonáknak, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, az összes idegszálam az előttünk álló küzdelemre volt pattanásig ráfeszülve. Egy örökkévalóság után aztán elkezdett rengeni a föld, és előttünk megjelent egy sötét csík. Nagyjából két kilométerre lehettek: ez azt jelentette, hogy kevesebb, mint egy óra múlva összecsap a két sereg. Szívem szerint elébük rohantam volna, mert már alig bírtam a feszültséget, de Rudenz király ennél megfontoltabb volt.
~ A végső ütközet… itt dől el minden. ~ Cikázott a mondat a fejemben, ahogy telt az idő. Egyre erősebb lett a rengés. Egyre nagyobb az ellenfél serege. Egyre hangosabb a moraj. Elkezdtem egy mozdulatsort, ami mintha belém lett volna kódolva.
- Itt az idő… - Szaladt ki a számon, ahogy befejeztem. Abban a pillanatban meglódult a seregünk eleje, hogy megütközzön az ellenféllel, és egy végtelennek tűnő pillanat után velőtrázó csatakiáltással csendültek össze a fegyverek. A derékhad hatalmas zajjal tolta egy kicsit visszább az ellenfelet, hogy minél több helyünk lehessen kitörni oldalra és bekeríteni az északi sereget. Előrántottam a kardom.
- AFTER ME!!! - Bömböltem el magam, ahogy elindultam bal kéz felé. Futottam. Rohantam. Száguldottam. És még gyorsabban: a szakasz többi része lemaradt tőlem vagy húsz méterre, de nem bántam: így terveztem. Az ellenséges csapatból egy szemfüles katona észrevett minket, és elordította magát, hogy tüzeljenek ránk. A magasba emeltem a fegyveremet, és varázserőt áramoltatva a kardomba óriásira növeltem azt, és a levegőben vagy megakasztottam, vagy elkaszáltam a nyilak nagy részét, majd leeresztettem magam elé a kardom. Ekkor értem be a soraik közé. Nem maradt sok időm, így csak toltam még őket befelé, majd elkezdtem eszeveszetten körbe-körbe forogni. Amikor megálltam, láttam, hogy hatalmas üres tér támadt körülöttem, és csak remélni tudtam, hogy a holttestek közt nem volt elhamarkodott tünde. Körülöttem mindenki megdermedt, vagy a félelemtől, vagy a csodálkozástól. A tündékre kiáltottam.
- Mire vártok? Rohamra! - Azzal meg is fordultam, és megindultam előre, beljebb nyomulva az ő soraikban. Ha sikerül összeérnie a két tünde szárnynak, már könnyedén felmorzsoljuk az ellenfelet, és véget vethetünk ennek az istenverte háborúnak. Félreütöttem egy kardot, és egy erőteljes csapást mértem a forgatója sisakjára. Nem hasítottam át ugyan, de annyira behorpadt, hogy biztos voltam benne, komoly koponyasérülést szenvedett a katona. Még egy ellenfél elém került, és egy rézsútos vágással támadt a nyakamra. Leguggoltam, hogy elkerüljem, és döftem: holtan terült el. Oldalról támadtak meg, de kiütöttem a harcos kezéből a fegyvert, és egy lendületes vágást intéztem felé. A karját emelte fel ösztönösen, ami jól páncélozott volt, és nem sérült meg igazán, de nem volt időm tovább foglalkozni vele, célirányosan befelé haladtam. A szemem sarkából közben láttam, hogy a többiek felzárkóztak, így nem aggódtam azon, hogy oldalba kapnak. Egy hatalmas termetű katona felé tartottam, aki egy méretes buzogányt forgatott, akkora volt a feje, mint az enyém. Láttam, hogy kaján vigyorral emeli fel, biztos volt benne, hogy le tud csapni, de én annyira nem. Még mielőtt fegyvertávolságba értem volna neki, előretartottam a kardomat, meglódultam, és a kardom gyorsabban a torkában landolt, mint azt ő el tudta volna képzelni. A csata robajában is tisztán hallottam a csattanást, ahogy földet ért, de én már robogtam is tovább. Egy vágás ide, egy csapás oda, nem tétlenkedtem, és nem foglalkoztam azzal, hogy meghalt-e az, akit megtámadtam, vagy nem. Voltak még mögöttem, ha más nem, ők befejezik, de ha én megakadok, akkor az egész roham megakad. Egyedül az lebegett a szemem előtt, hogy egyesülhessek a másik szárnnyal. Aztán árnyékokat láttam meg, ahogy átsuhannak a küzdő katonák sokaságán. Felnéztem: kődarabok. Hát persze! Nem felejtették el a katapultokat. Tönkre kellett őket tenni, hatalmas veszélyt jelentettek. Gyorsan döntöttem, ahogy hárítottam még egy csapást: oda kell mennem. Hátrafordultam.
- Menjetek tovább, egyesüljetek a másik szárnnyal, morzsoljátok fel őket! Gyerünk! - Üvöltöttem, ahogy irányt változtattam, és immár a katapultok iránya felé küzdöttem ki utamat. Egyedül. De szükség volt rá. Csapás csapást követett, és bármilyen harcedzett voltam, kezdtem fáradni, ahogy követhetetlenül telt az idő. Megálltam egy pillanatra, és a földre sújtottam a kardommal. Mindenki a földre esett körülöttem. Megálltam egy pillanatra lihegni, aztán továbbmentem, leszúrva azt, aki a kardom ügyébe került. Nem voltak messze a katapultok, de annál nehezebb volt odajutni. Karnyújtásnyira voltak, és annyira rájuk fókuszáltam már, hogy nem vettem észre egy oldalról jövő harcost, aki csúnyán megvágott a jobb felkaromon. Elugrottam a kardja elől, és három ütésváltás után elesett. Nem hagytam magam. Felnézve láttam, hogy öt katapult van itt, katonák pedig csak valamivel ritkásabban, kellett a hely, hogy tudják őket üzemelni. Az északiak keréken gurították őket egyre közelebb a városhoz. Nem voltak olyan messze egymástól, és a következő sor is követte őket úgy tíz méterrel hátrébb. Összeszedtem magam, és elindultam a két sor közé. Ott több katona volt, de könnyebben felfegyverezve. Talán az lett volna a feladatuk, mint nekünk, de mi jobban helyezkedtünk. Néhány jól irányzott csapással megtisztítottam magam körül a területet, és gyorsan körülfordulva magamon egy szélvihart eresztettem rájuk. Nem bírtak talpon maradni. Minden erőmet összeszedve a katonákon taposva rohantam be középre, és a földbe döftem a kardom. Tudtam, hogy több dobásom nincs.
Felébredt a Föld.
Pillanatok leforgása alatt ment végbe az egész. A két sornyi katapult keréktengelyei megrepedtek, a szerkezet megroggyant. Nem tudták őket tovább tolni. Minden katona kiterült. Egyszerre volt felemelő és félelmetes ezt látni, látni, ahogy minden ellenfél a földre kerül. De nem voltak halottak, közel sem. Nekem pedig nem volt annyi erőm, hogy az összessel végezzek. Tulajdonképp semmi erőm nem volt már. A szemem elé szürke köd kúszott egy pillanatra, aztán eltűnt, ahogy láttam, hogy kászálódnak fel a katonák. Magam elé emeltem a kardomat.
~ Annyit viszek magammal a sírba, ahányat tudok… ~ Sziszegtem, csak magamnak. Tisztában voltam vele, hogy ez itt számomra a vég.
~ De legalább a csatát meg fogjuk nyerni… ~ Futott át az agyamon, amint elért az első katona. Szélesen csapott, én megpróbáltam hárítani. Majdnem kifordult a kezemből a fegyverem, de megtartottam, és fordulatból lendületet véve vágtam vissza. A páncélozott vállát találtam el, amiről lecsúszott a fegyverem, és közben odaért egy másik katona is. Rést kerestem a védekezésükön, és annak, aki már megtámadott, meg is találtam. Bénán tartotta a karját, én pedig kihasználtam az alkalmat arra, hogy az arcába szúrjak. A helyébe már jött egy másik, és a két rajtam lévő katona egyszerre támadott. Hátraugrottam, és riposztoltam. Az egyik harcosnak kihullott a kezéből a kard, a másik viszont fürgén kiverte az én kezemből az enyémet, majd egy széles vágással felhasította a mellkasomat, és mielőtt bármit tehettem volna, átszúrt. Lepergett előttem az életem. Úgy láttam a tüzet, ami felégette a falumat, mintha előttem égne. Újraéltem az emlékeket, ahogy kardforgatásra tanítottak. Újból láttam Lightleafet. Gynt. Tristant. A Tövislényt. A vámpírokat, a lebegő kastélyt. Abaddónt, ahogy leégeti a Tünde-erdőt. De ahogy az a tűz jelent meg előttem… az a tűz megérintett. A mellkasomhoz ért, és szétterjedt a lángja, és többé már nem éreztem fájdalmat. A szemem, ami éppen lecsukódott volna, felpattant, és a kardomat ösztönösen felvéve a földről hátbaszúrtam a katonát, aki az előbb belém mélyesztette a fegyverét, és újult erővel támadtam nekik. Már mindenki állt, de nem érdekelt. A kevés mágiát, amit még használhatónak éreztem magamban, arra használtam fel, hogy a jobb csuklómon helyet foglaló karperecet felébresszem. Fa nőtt rá a kezemre, és immár két fegyverem volt, mindkettő hagyaték a tündék világából. Amit elvettek tőlem. Amit elvettek mindenkitől, aki itt maradt.
Aminek maradékáért most harcolok utolsó lélegzetig.
Felemeltem a karomat, úgy blokkoltam a jobbról érkező vágást, a kardforgató meglepett kiáltása idejét kihasználva pedig leszúrtam őt, és fordultam a következőre.
~ Annyit viszek magammal a sírba, ahányat tudok… ~ Ismételtem meg magamban konokul. Egy fölülről érkező vágást blokkoltam a kardommal, és átszúrtam a kezemmel azt, aki támadott. Ebben a pillanatban fogyott el a lendületem. A buzogányt, ami elsöprő erővel tartott felém alulról, már nem volt erőm blokkolni. Hátrarepültem, törött bordakosárral, és hatalmasat zökkenve földet értem. Az utolsó, amit láttam, az a fejem fölött elszáguldó nyílzápor.
~ Tündék. Nyertünk. ~ Futott át az agyamon még utoljára, és a világ legőszintébb mosolyával hunytam le a szemem.
Jóval a csata után találtak rá Lance holttestére. Sokan gyászolták, mert kiváló katona és jó hadvezér volt, de senki nem hullatott könnyeket érte, mert nem állt közel senkihez. Úgy vonult be Hellenburg történelmébe, mint a tünde, aki a hadviselésnek adta az életét, és aki feláldozta magát, hogy a déli sereg győzhessen. Így, és sehogy máshogy. Senki nem ismerte, senkihez nem került közel, senkinek nem beszélt a múltjáról. A jelenében élt, a jelenében akart élni, mert a múltban nem érezte biztonságban magát. Egész életében célt keresett, amit nagyon sokára, de megtalált. Pontosan azért élt, amiért meghalt: hogy egy szebb jövőt teremthessen másoknak.
- A hangulatot megteremteni segítettek:
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
![[Azonnali játék] A legend ends Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
![[Azonnali játék] A legend ends Left_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/left_bar_bleue.jpg){kind=small}
![[Azonnali játék] A legend ends Empty_bar_bleue](https://2img.net/i/fa/i/empty_bar_bleue.jpg){kind=small}
