Az első halottat egy mezőn találtam. A nyakából andalítóan csorgott kifelé a vörös holdtól szinte ragyogó vér, hűvösen incselkedő kanyarokat vetve minden fűszál tövében, míg másutt apró ereket rajzolt a kés pengéjére. Ronda, minden eleganciát mellőző kenyérszelő konyhakés volt, a karmazsin folyadék mégis mintha saját helyét kereste volna rajta.
- Még egy…A férfi szája is el volt harapva, noha az ő vére sötét volt és émelyítő. Szeme fehérje átvette a fölöttünk ragyogó hold színét, a bőre azonban egészen kifehéredett és látszani engedte a kéken dagadó vénákat.
- Miért vagytok ilyen sokan… Megint ti…A térde megremegett, de előre lépett. Szinte alig állt a lábán, talán azóta nem aludt, hogy a sötétség felszivárgott a mélyből. Nem értettem miért gondoltam, hogy onnan jött, de egyszerűen tudtam. A férfi futásnak eredt. A vérhold fényében mintha lehámlott volna a bőre előttem, pontosan láttam minden nedvesen vonagló izmát, a nyúló és visszaugró inakat, mint valami lapos férget ahogy rángatták előre az elcsigázott férfit.
- Miért van ennyi istentelen Átkozott a földön!Vártam. Valami felnevetett bennem, ahogy figyeltem a rugdalózó húsgépet, ami felém rontott a ronda késével. Az izmok összehúzódtak, a sarok megfeszült, miközben a következő lépéshez kereste a talajt.
De nem hagytam neki.
Pont a megfelelő pillanatban hurkolták körül a bokáját a kátrányszerű árnyak, a saját mágiám, ami a csillagtalan, fénytelen sötétben mégis idegennek hatott. Az eszelős elveszítette az egyensúlyát és saját őrült lendületétől hajtva kirúgta maga alól a saját lábait, hangtalan koppanással zuhanva a földre. A fogaim megcsikordultak egymáson, az éjszaka pedig felelt. Sűrű szövedék gyűlt a vállam fölött ismerős karóvá, a Heimsrothi erdő pókjainak erejét utánozva és repült az ember felé, egyenesen a koponyája hátuljába.
Az élet pedig úgy folyt ki a csonton ütött lyukon keresztül, mintha csak a lelkét lékeltem volna meg. Az a valami pedig újra felnevetett.
A fekete dárda sötéten csillogó üstököst festett a férfi véréből a földre, ami magához láncolta a tekintetem. Bele akartam mártani az ujjaim, végigfesteni vele az arcomat, megnedvesíteni a nyelvem és azután elengedni a fenevadat, amely eddig éhezve sorvadozott bennem. De nem tettem.
Helyette csupán átléptem az embert, akit megöltem és a halott vámpírhoz léptem. Fekete, vékony lemezpáncélban volt és egy éjfélkék köpenyt hordott fölötte, amelynek nyakát már átszínezte a saját vére. Fiatal volt, talán ha húsz – az Átok miatt úgy nézett ki, akár egy gyermek. A sötéttől rettegő ember pedig gond nélkül szúrta át a nyakát és örvendett, hogy megölt egy vámpírt.
Az egyik keze még mindig szorított valamit, ami elsőre egy bőrkötéses imakönyvnek tűnt. Ha akartam sem tudtam volna most ellenállni a mohóságnak, amit kétséget kizáróan anyámtól örököltem, így szétfeszegettem az ujjait és kiemeltem a könyvet. Nem volt rajta sem felirat sem dombornyomott jelkép, csupán a fekete bőr. Az első oldalon tintával egyetlen név volt írva.
Leonora von Nachtraben. Aludj jól, húgom. Ébredj egy szebb éjszakában.
Óvatosan tovább lapoztam a könyvet, ami úgy tűnt a leány jegyzetei és kutatásai voltak a mágiában. Javarészt kézzel írt kulcsszavak, kacskaringós minták és receptek töltötték meg a lapokat, néha megszakítva egy egész oldalt kitöltő, kifejezetten részletes pecséttel. Végigfuttattam a szemem az elegáns vonalakon, mintha muszáj lett volna és éreztem, hogy megszólít.
Láng gyulladt, még a Csillagtalan éjszakához képest is sötét és kígyózva lecsapott az égből előttem. Leonora von Nachtraben teste és körülötte a fű eltűnt a hirtelen jött éjláng takaró alatt, amikor pedig kialudt nem maradt más, csak egy felismerhetetlen, összeégett tetem és elszenesedett föld.
Megtántorodtam a hirtelen erőtől és éreztem, ahogy belemar a belsőmbe. A nevetés a koponyámban erősebb lett, szinte boldog, gyermeteg vihogássá vált, alak nélkül ugrálva és tapsolva a képzeletemben.
Itt van, itt van, itt van, itt van.
Eljött, megérkezett, kiszabadult, leverték a láncait és most itt van. De fogoly még. Vele buktam én is és vele buksz te is. Gyermek. GYERMEK!A földre zuhantam és egyik kezemmel a homlokom martam, másikkal a földet. A kormot, amit én csináltam. Ott szorítottam a Nachtraben varázskönyvét és próbáltam kiűzni a vihogást, de képtelen voltam.
Fájdalom mart a nyakszirtembe, aztán hirtelen elhagyott minden erőm. A tagjaim szétfolytak, mintha együtt égtem volna el Leonorával, még a lángok keserves érintését is éreztem a tagjaimon, újra és újra. Mintha megannyi fáklyával ütöttek volna. A köpenyem sziszegve szakadt darabokra, a páncélom húzni kezdett és elpattantak a csatok, a fájdalom pedig erősödött.
- Ez ölte meg! Átkozott vérszívó!Nem figyeltem a hangra, mert a vihogás még mindig ott táncolt az agyvelőmön. Nem ismertem meg az egyszerű parasztok csizmátlan lábát, sem a villanyeleket, amikkel ütöttek. Azt sem értettem, hogy az előbbi eszelősért álltak épp bosszút rajtam, csak arra figyeltem, aki kajánul vigadott bennem a szenvedésemen, míg el nem ragadott az álomtalan bódulat.
Valami dörzsölte a csuklómat. A vállam fájdalmasan sajgott és ahogy megpróbáltam megmozdulni mindenem egyszerre kezdett nyilallni. Egyértelműen meg voltam kötözve. Kinyitottam a szemem, de a hirtelen éles fénytől hunyorognom kellett. Nem banditák fészkében voltam, mint annak idején Cedrick von Nebelturm, amennyire az összegyűlt csőcselék fáklyafényétől meg tudtam állapítani egy falu vagy kisváros főterén lehettem. Tekintve, hogy a második nap éjjelén még egyben volt gyanítottam, hogy az utóbbi. Megpróbáltam előre dőlni, de a vállamba tompa, feszülő fájdalom hasított. Akárkik is voltak, babonás parasztok vagy egy csapat északi inkvizítor, tudták hogyan kell kikötni valakit egy cölöphöz.
Már ha egyáltalán cölöphöz voltam kötözve.
Mélyet sóhajtottam és örömmel tapasztaltam, hogy a tüdőm nem kezdett szúrni, csak a nyálkahártyámat kaparta valami fojtott, füst és enyészett keverékéhez hasonló szag. Vélhetően a szél hordta be a városon kívülről. A lábam a karjaimhoz hasonlóan csak szánalmas dörzsöléssel válaszolt a mozgásra, így még csak megnyújtóztatni sem tudtam. Ahogy azonban lepillantottam száraz, vörösesbarna rőzseágakat pillantottam meg a fáklyafényben.
Nem cölöp volt – máglya. Az anyaszomorító parasztok azon voltak, hogy megégessenek.
A szívverésem hirtelen lódult meg, ahogy a légzésem is. Minden izmomban tűz gyulladt, hogy erőnek erejével tépjem el magam a máglyaoszloptól, és utána a késztetésnek engedve mélyesszem a fogaimat a legközelebb álló paraszt nyakába, de a kötelek nem engedték egyiket sem.
- Az Isten haragját hoztad ránk, átkozott, ezért most az ő nevében megbüntetünk.A beszélő egy magas férfi volt, alaposan formázott szakállal, fehér ruha fölé vett barna köpenyben. Ha jól sejtettem a helyi pap, az eszelős őrültek csordapásztora.
- Nem hoztam rátok senki haragját. - mordultam fel magamhoz képest szokatlanul. Ekkor tűnt csak fel, hogy az a valami már nem nevetett a gondolataim között, ami vagy azt jelentette, hogy távozott – vagy azt, hogy belém szivárgott.
- Elhallgass, vérszívó! - csattant fel a pap, majd intett az egyik mellette álló férfinak. A paraszt előrelépett, kezében egy fáklyával, amire a vérnyomásom újfent a magasba szökött. Mintha villám csapott volna le a sötétben egy fehéren izzó jel kúszott végig a szemeim előtt, a férfi arcáról pedig sötét, kátrányszerű indák nőttek ki és fonták körül a fáklyát, hogy aztán fejem egy ösztönös intésére magukhoz rántsák. Ahogy a lángoló, olajos gyolcsba tekert fa arcon találta a férfit a fonalak megszűntek, a tömeg haragja azonban csak tovább gerjedt.
Vérszívó. Átkozott. Eretnek. Az emberek szókincse igazán nem lett gazdagabb északon azóta, hogy elláttam az egyház egyik püspökét valahol a határ mellett egy kis faluban. Lehunytam a szemem és ezúttal tudatosan rajzoltam fel magam elé egy újabb pecsétet. Az árnyak engedelmeskedtek az ereimben csörgedező Nachtraben vér hívásának, számtalan varrat tekeredett elő a vállam fölött látszatra a puszta levegőből és ugyanolyan kemény, karószerű dárdává alakultak, mint a heimsrothi pókok fegyverei. A mágia a kilőtt nyíl sebességével csapódott a földbe a legközelebbi fáklyát tartó paraszt lábánál.
- Talán két vagy három embert magammal tudok vinni, mielőtt felgyullad a máglya. Döntsék el, melyikük próbálkozik először.Ádáz tekintettel néztem körbe, hagyva a bennem fortyogó haragot kiülni a szememben, de a csőcselék között ismerős, különösen nyugodt pillantás nézett vissza rám.
- Égesd meg a kuruzsló doktort!Johannes Hagen ékszerészmester, Maidstein-i hajótörött, zsoldos az északi egyház szolgálatában Heimsroth mellett mintha várt volna valamire. De kiismertem már annyira a számos perszónája között, hogy tudjam. Nem törődve a rengeteg kiáltással lehunytam a szemem és megadóan fejet hajtottam a férfi előtt, rá bízva a sorsomat. Nem értettem miért gondoltam, hogy tud segíteni, de biztos voltam benne.
Nem hallottam és nem is láttam, mit tett, de a végeredményét igen.
- Jámbor népek, igaz hívők, hallgassatok reám! Irtózatos bűnt készültünk elkövetni, kárhozatra juttatva a saját lelkünket! Ezen az éjszakán aki öl, maga is Átkozottá válik, ahogy a vérszín hold is mutatja! Megér-e egy vámpír annyit, hogy tulajdon lelkünket dobjuk a gyehennára?! Taszítsuk ki inkább magunk közül, hadd végezzenek vele megbojdult fivérei, parázna testvérei a bűnben!A babona, amelyet biztosan éppen most alkotott meg a helyi lelkipásztor hatásosnak bizonyult. A parasztok tömege néhány zavart mormogás után elmetszette a köteleimet és taszítva terelgetett a falu kapuja felé. Nem tartott sokáig a lelkesedés azonban, ahogy valami visító hangot hallatva nekiütődött az említett kapunak minden ember a templom vastag falainak védelmébe menekült.
Mindegyik, egyet kivéve.
Hagen mester a városka fogadójának erkélyéről nézett le rám, így idejét láttam tiszteletemet tenni a megmentőmnél. És megtudni mi volt az ára a jótettnek, természetesen. Kereskedőknél ez már csak így működött.
- Szebb napot, herr Hagen. Gondolom önnek volt valami köze a helyi pap hirtelen hangulatváltozásához.Mire felértem az üres épület lépcsőjén a férfi már felém fordult és magabiztos pózban várta az érkezésemet.
- Szebb éjszakát, doktor. Nem hagyhattam, hogy megégessenek egy úriembert. - nevette el magát, majd kezet nyújtott felém.
- Hogy szolgál az egészsége?Úgy tűnt az ékszerész jobban bírta a játékot, mint én. De őt nem kellett egy máglya tetejéről leimádkozni, így ezt most elnéztem neki.
- Ne haragudjon, de sajnos nem vagyok abban az állapotban, hogy tréfálkozzak. Azért a kézfogását elfogadtam, mert ha cinikusan használta is, de igaza volt. Úriember voltam.
- Ugyan. - legyintett a férfi, noha nem tudtam eldönteni, hogy elfogadóan vagy ítélően.
- Zavarja a dohányfüst? - kérdeztem kissé hátralépve, miközben nekidőltem az erkély egyik oszlopának. A ládám ugyan eltűnt, ahogy a páncélom nagy része is, de szerencsére a mellényzsebembe rejtett dohányszelence megmaradt. Ahogy legnagyobb meglepetésemre Leonora naplója is.
- Dohányfüst? – kérdezett vissza értetlenül, így csak halvány félmosollyal előhúztam egy cigarettát.
- Nos, akkor megtudjuk.Két ujjam között apró éjlángot lobbantottam, hogy megkapja a dohányrúd végét, aztán mélyet szívtam a kellemesen káros füstből. A holdfű hiányában az alapja őrölt borostyán volt, amibe néhány csipet szárított angyaltrombita port szórtam, hogy közel hasonló hatást érjek el. Az utóbbi veszélyes volt, eszméletvesztő mérgek alapanyagának tartották, az utóbbi pedig szinte kaparta a hozzá nem szokottak tüdejét így a legtöbb egészségügyi szakember elítélte. De a legtöbb ilyen nem a Csillagtalan éjszaka közepén volt kénytelen valahogy lenyugodni.
- Mire jó ez? - kérdezte Hagen mester, furcsa fintort vágva a füst szagától.
- Megnyugtat. Olyan érzetet ad, mint egy nagyon gyenge bódító ital, így nem akarom szétszaggatni az odakint rettegő tömeget.Ez valójában nem volt teljesen igaz. Még mindig éreztem égni az izmaimat, ahogy arra ösztökéltek, hogy legalább Leonora varázsköyvét vegyem elő és szabadítsam rájuk is azt a fekete pokoltüzet, amit a könyvecske előző gazdájára. Az angyaltrombita csak segített leküzdeni ezt a késztetést.
- Ez most jól jönne. Megkínálna eggyel?- Csak tessék. - nyújtottam felé a fémszelencét, amiben a dohányrudak sorakoztak. Megvártam, míg az ékszerész az ajkai közé fogja, aztán tenyeremen egy apró éjláng gömbbel meggyújtottam a végét és hagytam, hogy magától jöjjön rá hogyan is kell égve tartani.
- Tud valamit erről az egészről? - kérdezte Hagen, fejével a kaput egyre erősebben kaparó élőholtak felé bökve.
- Fogalmam sincs, mi zajlik odakint. - feleltem teljesen őszintén.
- Az első egyértelmű ötlet egy mélységi lenne, de olyan sokféle rém tört rám egy rövid út alatt is, hogy nem vagyok egészen biztos benne. Démonok, élőholtak, még akár a vámpírok legújabb műve is lehet. De azt hiszem tudok valakit, aki pontosabb információkkal tud szolgálni.Én vagyok. Segíthetek.Most volt igazán szükségem a bukott angyal Azrael segítségére. Talán nem csak nekem, hanem az egész világnak.
- És ki lenne az? Kifújtam a füstöt a mennyezet felé és néztem, ahogy szétterjed fölöttünk.
- Ha elmondanám, nem biztos, hogy elhinné.A férfi aprókat köhintett az erős dohány durva slukkjától, aztán zavarát leplezve halkan felnevetett.
- Azt sem hittem volna ma reggel, hogy egy máglyáról fogom leszedni, miközben a világot ellepi a sötétség és a szörnyek. Tegyünk egy próbát.Elvigyorodtam, ahogy az a valami vigyorgott volna, aki néhány órája kísértett.
- Aki tudhatja, mi folyik itt, az a mélységi Azrael. Vártam volna valami ösztönös ledöbbenést, de úgy tűnt Hagen mester jobban uralta az érzelmeit, mint én magam. Azrael Veronia legnagyobb legendája volt, az, akinek a nevét mindenki ismerte és még sem hitte el teljesen senki, hogy létezik. Mintha maga az Isten lett volna, akinek erejében feltétlenül hittek a hívei mégis mindenki megremegett volna, ha elénk járul.
- Őt is ugyanolyan könnyű lenne megtalálni mint a kardját? - mosolyodott el sokadjára az ékszerész. Kezdtem azt hinni, hogy taktikusan használja ezt az egyszerű arcmimikát.
- Tud rá valami módot?Ebben a pillanatban a hazudozó északi túlfeszítette a húrt, és még nekem is feltűnt, hogy éppen hasznot készült húzni belőlem. Sajnos azonban kötött egy megállapodás – de ha már így volt, nem akartam ingyen adni az információt.
- Vegyem úgy, hogy a tartozásom lerovása, ha felelek? - kérdeztem vissza az övéhez hasonló félmosollyal.
- Legendákba és gyerekmesékbe nem érdemes befektetni. - felelte töretlen magabiztossággal, amire csak felhorkantam.
- Gondoltam. - Fogaim közé fogtama dohányrúd végét és kifújtam a füstöt, ezúttal a fénytelen éjszakába.
- De ajánlok egy üzletet, Hagen mester. Megmondom hol találja Azraelt ha elmondja, valójában micsoda. Kém, ügynök, pap?Igazi kereskedőt nem lehetett ilyen könnyen átejteni, Hagen mester pedig azonnal felvette az üzlet táncának ritmusát.
- Mennyire pontos az a tartózkodási hely? Veronia elég tág fogalom lenne. Mintha csak az árra alkudoztunk volna. Az eddigi legkomolyabb arckifejezéssel pillantottam rá, mint aki épp készült kiteríteni a legmagasabb értékű lapjait.
- Megmondom a várost, ami elszállásolja. Hagen végre elengedte az arcára rajzolt mosolyt, helyette a helyzet komolyságához mérhetően pillantott rám.
- Van egy sokkalta jobb ajánlatom, doktor. Látogassuk meg együtt.Halkan felnevettem, egyrészt a kérés ügyesen rejtett nyerészkedési kísérletén, másrészt azon, hogy miképp változna meg a férfi véleménye, hogy tudta volna hová kell mennie érte.
- Nem ajánlom, hacsak nem szeretné ugyanúgy végezni, ahogy én az előbb.- Ugyan... - szívott mélyet a dohányból, meglepő módon most nem köhécselve.
- ...néhány határmenti városban még a háború során se tudták megkülönböztetni a délit az északitól. Senkinek nem tűnne fel.Játszott velem. A legutóbbi kérdése arra irányult melyikünknek lenne veszélyes meglátogatni, tehát észak vagy dél rejti-e a mélységit, most pedig egyre szűkíteni akarta a kört.
- Tudja, herr Hagen igazán erkölcstelenül játszik. Fizetés nélkül akarna jutalmat.- Így legalább a papot kizárhatja. Marad az ügynök és a kém. - nevetett fel, újfent élvezettel szívva le a füstöt a tüdejéig.
- Túl lehet ezt adagolni? Darrakardmúlt szerdán 20:12-kor
- Attól függ mennyire szokott hozzá. Önnél azt ajánlanám, ma már ne szívjon el többet. - mosolyodtam el, ahogy az ékszerész-hazudozó meghátrált.
- Fura. Mélységiek nem szoktak csak úgy városokban nyaralni. - mondta hümmögve, mintha csak hangosan gondolkodott volna. Tudtam, hogy arra játszik hátha kijavítom és elejtek még néhány információt, amiből magától is rájöhet – de egy látszólag végtelen éjszaka közepén voltnuk. Én voltam elememben.
- A mélységiek pedig nem szoktak embereken segíteni sem. Ez mégis megtette, mikor megölte Abaddónt.Kíváncsi voltam hogyan reagál a hírre. Azt mindenki tudta, hogy a tomboló sárkányt Azrael kardja maga állította meg, de azt csak igen kevesen, hogy az angyal maga forgatta.
- Miután az felégette a világot. - felelte cinikusan, miközben elfordult tőlem és kinézett az üressé váló utcákra.
- Tudja Dieter...megbízom magában...Kevesen mondhatják el ezt Veronián. Sejtettem, hogy most következett a vallomás, legalább is ezzel magyaráztam, hogy a férfi egyre többször szívott bele a dohányba, mintha abban kereste volna az erőt az igazsághoz. Akinek pedig segítség kellett, hogy ne hazudjon, azzal jobb volt vigyázni.
- Zsoldos vagyok. Egy jól képzett, különleges zsoldos, akit azért nem öletett meg még egyik egyház vagy királyi udvar sem, mert remélik, hogy legközelebb ők fizetnek többet, vagy tudnak valamivel megzsarolni azért, hogy elvégezzem, amivel megbíznak.Tehát jól tippeltem legalább egyszer, voltaképpen ügynök volt. Egy kétkulacsos, több vasat melegítő ügynök, aki valószínűleg nevetve táncolt a szakadék fölött.
- Ennek igazán örvendek. Sajnos én nem bízok meg önben, de az üzlet az üzlet. Remélje, hogy a következő fizettségét Hellenburgtól kapja, ugyanis ha Azraellel akar találkozni egészen a Zsinati Gárdáig kell mennie.Legalább is ha jól emlékeztem legutóbb egy Gárdista zászlós vette a mélységi emberi testét pártfogásba, és a saját érdekemben csak remélni mertem, hogy még mindig ők vigyáznak rá. Vagy ő rájuk, ahogy az valószínűbb volt ebben a fullasztó sötétben.
- A protestáns egyház ennyire szoros kapcsolatot alakított volna ki a mélységiekkel? - kezdett el megint hangosan gondolkodni Hagen, amit ezúttal szó nélkül hagytam.
- Mindenesetre nem esik jól bizalmatlansága. Ilyen apokalipszis hangulatban szívesebben beszélgetnék nyílt kártyákkal. A földszinten ingyen mérik a bort, ha az ember tölt magának - az emberek már rég visszavonultak a templomba minden bizonnyal. Egy pohárkával?Sóhajtva ledobtam a cigarettámat és sietve eltapostam, hogy ne gyulladjon meg semmi. Nem mintha bárkinek hiányzott volna ez az épület, biztos voltam benne, hogy órák kérdése és felprédálják.
- Csak egyel. Nem kívánok itt éjszakázni.A zsoldos felnevetett és ruganyos léptekkel lesietett a lépcsőn, hogy percek múlva két pohár vörösborral térjen vissza.
- Doktor. A véletlen szüleménye lenne, hogy most látom magán először ezt a köpenyt? - nyújtotta át nekem az egyik poharat, amit egy ideig lötyögtettem. A vörös hold fényében mindennek olyan színe volt, mint a vérnek – a vért kivéve.
- Nos az ok, amiért most ebben az állapotban látja megmagyarázza eddig miért nem mutatkoztam ön előtt köpenyben. Az emberek nem kedvelik a Rotmanteleket, jobb nem kísérteni a sorsot, ha a vámpír északon jár.Voltaképpen csak sejtettem, hogy északon vagyok. A frontvonal valahol a közelben húzódott, a csapat azonban, amit kísértem a sötétedés beálltakor azonnal visszaindult a fővárosba. Én nem követtem őket, mert az első vérző tetem után rám tört annak a valaminek a nevetése és azóta sem engedett el egészen. Az azonban, ahogy a kinti csőcselék darabokra szedte a páncélom és szétszaggatta a köpenyem nagyon arra utalt, hogy nem a határ toleránsabb oldalára keveredtem.
- Ettől tartott a déliek erdőjében is? - mosolygott Hagen, láthatóan nagyon igyekezve, hogy képmutatáson kapjon.
- Az más volt. Heimsrothba Rotmantelek hívtak. Nem akartam, hogy felismerjenek.Egy ideig hallgattunk mindketten, kortyolva a bort, míg végül a férfi megszólalt, eldobva a kialudt cigarettacsikket.
- Megveti a zsoldosokat, doktor? - Nem szokásom senkit megvetni. Az őszintétlenséget vetem meg, ugyanis felettébb kontraproduktív. Sokan haltak már bele abba, hogy a hazugságaik hálójából nem találtak ki abban a pillanatban, amikor kellett volna.Nem rá akartam feltétlenül utalni, de nem bántam, ha magára veszi. A hazugság elfedi a valóságot, így ha a valóság épp rohad nem volt az az orvos, aki észrevette volna.
- Hát a rabló-gyilkost sem, aki után a szerencsétlent megpróbálja megmenteni? - nézett egy ideig a kezében forgatott pohárba a zsoldos, aztán újfent felnevetett.
- Szerencsére van egy arany...platinakezű orvosbarátom aki megment.Különös barátság volt, azt meg kellett hagyni. Én a tartozó és ő az uzsorás, hírhedten a legkiválóbb, barátok voltak.
- Használna a szerencsétlennek, ha megvetném az elkövetőt? - vettem fel a filozofikus vonalat, miközben kiürítettem a pohár tartalmát.
- Miközben gyógyítok én nem elmélkedek, Hagen mester. Ahogy önt is úgy menteném meg, ha előttem készül elvérezni, hogy egyetlen pillanatra sem gondolnék bele megérdemli-e. Harctereken gyógyítottam, katonákat és önhöz hasonló zsoldosokat varrtam össze. Miért különbek azok a gyilkosok egy másiknál?- Jó kérdés. Talán az, hogy kire fogták rá a fegyvert. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem öltem még fegyvertelent. Mindössze meglep ez a...gépiesség.Unottan, savanyúan mosolyodtam el a találó hasonlatra.
- Gép vagyok, herr Hagen. Eszköz. Amire egyre nagyobb szükség van, így ha megbocsát lassan indulnom kell. Ha van módja, hogy megállítsuk ezt a rettenetet mindenképp meg kell találnom, mielőtt az ostoba, irigy emberek mind odavesznek.- Csakugyan meglátogatja Azraelt? A kérdés már háttal, indulás közben talált, de azért félig visszafordultam a zsoldos felé.
- Tud más valakit, aki segíthet?Meg sem vártama válaszát, lesétáltam a lépcsőn és kiléptem a fogadó ajtaján, egyetlen utolsó pillantást vetve az erkélyen figyelő férfira.
- Örültem a találkozásnak doktor...Isten áldja.A falu nagykapuja ekkor hatalmas robajjal bedőlt, rajta pedig lassú, de kifejezetten szívós élőholtak egész hada folyt át, mint az árvíz. Egy rohadt hússal, penésszel és dögvésszel megrakott árvíz. Néhányukból mélységi fenevadak iszonyatot keltő anyagtalan anyaga bújt elő, magába húzva mindent, amit ért, közöttük pedig egy ködös tekintetű, eszét vesztett démon kapálódzott. Megremegő gégével húzódtam be a fogadó mellé és futásnak eredtem, kétségbeesetten keresve egy másik kijáratot, miközben úgy markoltam Leonora naplóját, mintha az tartotta volna itt a lelkemet. A vérhold fényében felderengett előttem egy vastagabb faág, ami a város kőfala fölött nyúlt be túl magasan, hogy bárki keze elérhesse, de nekem éppen megfelelő volt. Lendületet vettem, hosszú lépésekkel toldva meg a menekülésem sebességét és az utolsó pillanatban elrúgtam magam a földtől, kinyúlva az ág felé. Az árnyak újfent kicsaptak belőle, körülhurkolva a saját karom, mint a heimsrothi gödörben és felfelé rántottak, egyenesen át a fal peremén.
Az érkezést azonban nem kalkuláltam be. A bokám befordult magam alá, a térdem pedig követte a húzóerőt és ahogy voltam, szakadt köpennyel, elnyűtt ingben és elkoszolt mellényben előre estem, felhorzsolva a tenyerem és eltépve a nadrágom térdrészét. De a hátam mögül hangzó visítás és hörgés nem engedte kialudni bennem a pánikot, hevesen verő szívvel álltam fel és rohantam tovább, minél messzebb a várost ostromló élőholt hordától.
~:O:~
Nem jutottam messzire. Alig egy órát sikerült hol rohannom, hol ziháló légzéssel botorkálnom előre, megrándult bokámat kímélve. Szerencsére nem tört el és ficamom sem lett, a fájdalom azonban nem akart múlni.
A portyázó rémek elől egy erdő sűrűjébe menekültem – de naív voltam. A második lépésnél valami az egyik fáról rám vetette magát. Vékony volt, mintha csak csontból állt volna de mégsem tűnt élőholtnak. Ujjai a nyakamnál marták a bőrömet, próbálva fogást találni a légcsövem körül, míg én a vállánál ragadtam meg, hogy ledobhassam magamról. A vörös félhomályban hegyes fogak csattogását láttam, ami periodikusan megszakította a tébolyult vonyítást, amivel a lény a világra adta a gyilkos vágyát.
A lény elengedte a nyakam és helyette a karomba mart, felszínes, de annál fájdalmasabb karmolásokkal szántva fel a bőrömet. Válaszul megfeszítettem az állkapcsom és kényszerítettem magam, hogy felidézzem a pecsétet, amely dárdaalakba fonta az árnyakat és átfogtam a lény állkapcsát a fogai alatt, hogy egy helyben tartsam a fejét.
A mágia halk, nedves loccsanással szaladt át támadóm koponyáján, amitől ujjai elernyedtek, hangja szakadozó nyekergéssé halkult aztán teljesen elnémult.
Egy egész percig tartott, míg összeszedtem magam. Csak a szívverésemet figyeltem, a légzésem vágtató lóhoz hasonló zihálását és karom görcsös fájdalmát, ahogy még mindig szorítottam a csontsovány vállakat. Összeszorítottam a fogaim és ledobtam magamról a testet, aztán felültem.
Egy démon. Látszatra egy irigységdémon támadott rám, inas, vékony és tündeszerű. Hogy a bőre természetesen volt ilyen vörös, vagy a fejünk fölött fortyogó vérhold tette nem tudtam eldönteni. Nem is akartam. Ha egyetlen ilyen démon is volt az erdőben, több is lehetett.
Feltűrtem az ingem, hogy szemügyre egyem a sebesülést, de szinte nem is érdemelt figyelmet. Sokkal fontosabb volt, hogy menedéket találjak, így egy hanyag mozdulattal idéztem meg a sebösszerántás varázslatának pecsétjét, hogy elkerüljem a fertőzést.
De semmi.
A fájdalom nem tompult, a sebek nem zárultak össze, még a mágia áramlását sem éreztem.
~Nyugalom, Dieter. A mágia nem működik, ha kapkodsz, ezt az egyet jól megtanították neked a Nachtrabenek. NyugalomLehunytam a szemem és újra felidéztem a kívánt pecsétet – de ezúttal sem történt semmi. Az erő, amely a kezembe adta Leonora pusztító fekete tüzét elvette tőlem a test befolyásolásának erejét.
Nem értem rá a mágiámat siratni, helyette egy dühös morgással feltápászkodtam és rohantam tovább, át a fák és bokrok szövedékén, nem törődve a karcolásokkal, a szakadó ruhával és a hosszú futástól szúró tüdőmmel.
Ha volt Isten és nem mondott le teljesen rólam, akkor úgy dönthetett, hogy dob egy utolsó mentőkötelet a sötét árvízben, amivel elárasztotta a világot.
Egy ház előtt rogytam le, pontosabban egy viskó ajtajában. A lélegzetem sípolt, minden mozdulat fájt, még a szívverésem is szúró sajgással lökte szét a vért az ereimben. Pihennem kellett, ha mást nem. Belekapaszkodtam a kilincsbe és felhúztam magam, közben a vállammal belökve az ajtót, aztán befordulva sietve bezártam magam után és nekidőltem.
Biztonságban voltam, egyelőre. Lerogytam ülő helyzetbe, fejemet nekitámasztottam a fának és hagytam, hogy a testem túltegye magát a megerőltetésen.
Sosem rettegtem még életemben. Féltem már sokszor és sok mindentől, de ilyen elemi erővel még sosem ragadott meg a legősibb iszonyat, ami csak létezett. Én, aki a halált lopta meg minden nap, aki az ég akaratával küzdött most a saját életemet féltettem és különös élmény volt. Élő. Nem olyan, amely egy hozzám hasonló, érzelmek és érzések nélküli chirurgusnak, egy egyszerű eszköznek a gyógyítás szolgálatában megadatott.
Aztán a biztonságos menedékemben csörgés támadt és egy alak lépett elő egy hátsó szobából.
- Kopogni kifog?A gerincem megfeszült a hangra és szinte parancsra álltam fel. A maszk mögül még mindig csak a tekintete látszott ki, ami egészen emberivé tette. De én tudtam, mi lakozik mögötte. Én felismertem a démont, akinek a fészkébe úgy tűnik betörtem.
- Bocsássa meg a modorom, de épp a fajtája készült felfalni... herr Symeon.Úgy tűnt az Isten mégsem megsegíteni akart, éppen ellenkezőleg. Úgy döntött a legsötétebb éjszakán elém veti mindazokat, akiket nem akartam látni.
- Az egész ismert és feltérképezett Veronián pont magának kellett ideszerencsétlenkednie, Doktor? Úgy tűnt az álarcos démon is osztozott az érzéseimben.
- A démon azt gondolná... hogy nem bízik már meg ilyen egyszerűen az elhagyatott vadászlakokban... Symeon közelebb lépett, de valahogy nem féltem tőle. Nem úgy tűnt, mint akit megérintett az őrület és legutóbb is sikerült legalább egy érdekes beszélgetést lefolytatnunk, mielőtt meg akart ölni.
- A vámpír pedig azt, hogy egy démon élvezettel loholna odakint a fajtársaival, felprédálva bárkit, akinek még egy ilyen kalyiba sem jutott. - néztem vissza rá hidegen, amire a démon még egy lépéssel közeledett. A járása érdekesen ingadozott, válla hátrafelé hajlott és most vettem csak észre, hogy vonszol magával valamit. Akár egy fegyver is lehetett, amivel készült felkoncolni.
De ha az is volt, mit tudtam tenni ellene?
Symeon jeges tekintete kárörvendően fúrta magát az enyémbe, aztán elém vetette a „fegyvert”. Amennyire meg tudtam ítélni egy félbevágott hasábfa volt, olyas fajta, amikkel megerősítik a házak falát. Vagy az ajtókat torlaszolják el.
- Van még belőle hátul. Ha már így végigdübörgött az erdőn, nem árthat a több vendégre illendően felkészülni - zárt ajtóval és elsötétített ablakokkal, nemde? - felelte egy árnyalattal melegebben, aztán leoldotta a maszkját.
- Azt hiszem erre most kivételesen nem lesz szükségem.A démon mosolya groteszk volt, de legalább hiányzott belőle a vérszomj. Legutóbb ugyan nem tudtam neki nagy figyelmet szentelni, de Symeon arca egészen emberi volt, csak épp nem élő. Mintha valaki vagy valami leégette volna az arcának bőrét de olyan ügyesen, hogy a húsnak ne ártson alatta, így az most is nedves, élénkpiros és feszes volt.
Egy ideig csak bizonytalanul, összevont szemöldökökkel néztem a fadarabra. Épp készültem elzárni az egyetlen kiutamat innen, az ilyen dolgokat pedig jó volt átgondolni.
- Ki gondolta volna, hogy az egyetlen menedékem a vérhold elől, ha összezárom magam egy démonnal. De csak hogy tisztázzuk, ha ön elveszíti a fejét úgy én is feladom a harcot a suttogás ellen. Meglátjuk, most ki harapja át a másik torkát hamarabb. - közöltem vele sztoikus nyugalommal, miközben felnyaláboltam a darab fát és körbenéztem, hol lenne a legjobb helye.
- Szöge van?- Nem találkoztam vele, de van pár láda amit nem néztem át. Igyekeztem csöndben maradni és nem zörögni velük, hátha nem hallanak meg. A falkaösztön... sok lett volna. Nem értettem pontosan mit értett falkaösztönön. Talán azt, hogy nem tudott volna ellenállni a csatlakozási vágynak, ha hallja a társai őrületét, de talán valami egészen mást. Az a démon, amelyik rám támadt magányos volt, nem gondoltam, hogy mindegyik toportyán módjára csapatokban prédálta fel a falvakat.
- Nem mintha a szánalmas kis fogacskái bármikor is kárt tehetnének bennem. - fűzte oda még futólag, ahogy eltűnt abban a hátsó helyiségben, ahonnan előlépett. Pár másodperc zörgés után egy ládával tért vissza, amit az előbbi önmagának ellentmondva nagy robajjal letett a faház közepére.
- Hát hogyne. - horkantam fel epésen a megjegyzésre.
- Ahogy legutóbb sem tettek, nem igaz?Ha keresgélni akartam a ládában szögek és kalapács után kutatva, úgy a tarkómat kellett a démon fogai felé fordítanom, ami nem volt a legmegnyugtatóbb helyzet. Egyik kezemben még mindig ott szorítottam a Nachtraben varázsnaplót, ami valamennyi biztonságérzetet adott, így végü egy sóhajjal lehajoltam és kotorászni kezdtem.
- Ön miért rejtőzik? Nem tartja ínyére valónak a kinti sötétséget?Symeon cinikusan vigyorodott el, amitől a szájzugát emelő izmok felpúposodtak.
- Ne nevettessen, doktor. Már rég egy inkvizítor máglyáján égnék, valami szép kis moderált téren a Katedrális előtt nem kevesek örömére ha ennyire felelőtlen lennék. A Szürke Hölgy talán vérben járja a haláltáncot fenn az égen, de ez nem lesz sokáig így - előbb-utóbb visszaáll minden a normális kerékvágásba, és nem kell majd attól félnem hogy felkeres a revanshadsereg. - magyarázta, miközben leereszkedett mellém és segített a láda tartalmát átforgatni. Meglepően logikus és összeszedett gondolkodás volt, ami tovább erősített abban, hogy a démont nem fogta meg a kinti őrület.
- A kérdés persze ön is megválaszolhatja - maga miért nem tombolja ki magát a világtalanokkal együtt?- Mert én nem vagyok világtalan. Bármi is ragadta meg a fajtársaim elméjét rám nem hat, így nem élhetem át a tobzódásukat. Akkor pedig csak préda vagyok odakint. - vontam vállat, aztán keserűen elmosolyodtam.
- Különös, hogy valahogy mindig ehhez a metaforához érkezünk, nemde? Mintha valóban csak ennyiből állna a világ, vadászokból és zsákmányból.- Mert ebből áll. – felelte gondolkodás nélkül Symeon, de nem is vártam mást tőle.
- A világ pontosan két fajta emberből áll, magi. Vannak akik képesek elérni a céljaikat, és azokból, akik nem, mert az előbbiek eltaposták őket a céljaikért. Az erős megeszi a gyengét, ez így volt és így lesz - csak az változik hogy mi számít erősnek, és mi nem. Ugyanúgy vadászhat az ember íjjal az erdőben a vadra, mint egy bálteremben egy elkövetkező puccs hírére, hátha drágábban lehet eladni a fegyvereket egy ideig. Ön vadász, Dieter? A démon mosolya undorítóan elégedett volt, mintha sejtette volna, hogy a válasz nem ugyanaz lesz, mint legutóbb.
- Én már nem tudom mi vagyok, Symeon. - Valamelyest megnyugodtam, így sikerült kényszerítenem magam, hogy eltegyem Leonora naplóját és helyette szögeket és kalapácsot vegyek a kezembe.
- Embereket mentek, pedig tudom, hogy nem érdemlik meg. Embereket ölök, pedig tudom, hogy nem érdemlik meg. Semmit sem azért teszek már, mert hiszem, hogy jó. Csak mert nem tudok mást tenni.Egy ideig csak a fémnek ütődő fém ütemes koppanását lehetett hallani, ahogy ketten meglepően effektív közös munkával helyére erősítettük a deszkát.
- Akkor magának könnyű dolga van. Veroniaiak vagyunk, tesszük a legjobbat, amit tudunk a helyzettel. Nem úgy keverte a kártyákat se a Démonkirály, se az Isten hogy az nekünk kényelmes legyen, hogy a saját szabályink alapján oldjuk meg a problémákat. Úgy játszik, ahogy csak akar, de a kéz már le lett osztva, és ezen már nem tud változtatni. Csak az döntheti el, hogy bedobja... vagy az hogy megteszi mégegyszer a tétet.Úgy tűnt a sötétség a legfilozofikusabb gondolatokat hozta elő, úgy Hagenből mint Symeonból.
- Ez nem egy olyan döntés, amit egy 'csak' lefedhetne. - forgattam meg a szemem.
- Ez minden, a végső és az egyetlen döntés. De épp ezért nem olyan könnyű, mint hangzik. Ön miért döntött úgy, hogy emeli a tétet? Miért döntött az ellen, hogy bedobja a lapjait?- Életösztön, doktor. A legősibb és legprimitívebb ösztöne minden élőnek, hogy élni kell. Valamiért odaültünk ehhez az asztalhoz, és nem szándékozom addig felállni, amíg nem nyerek. Nem láttam még indokot rá hogy bármiért bedobjam a lapokat, és emelni csak ésszel lehet... mert aki feleslegesen kockáztat, az a Vérhold alatt fog megőrülve rohangálni. Egyébként mi az a könyv, amit az előbb szorongatott? Kedvenc verseskötet?Egy pillanatra összerezzentem, de igyekeztem egy vállvonás alá rejteni a bizonytalanságom. Ha tanultam valamit a katonáktól a csatatéren az az volt, hogy nem volt jó a legütőképesebb eszközöket megmutatni a kritikus pillanat előtt.
- Egy halott Nachtraben naplója, amibe fel van vésve néhány varázskör. Bonyolult pecsétek, amelyek hasznosak, de megjegyezhetetlenek. A fegyverem, ha így kívánja látni a dolgot.- Nem tudtam hogy egy medikusnak fegyverre van szüksége, főleg olyanra amit olvasni sem tud. - felelte kegyetlen mosollyal. Úgy tűnt ő is azt tűzte ki célul, mint nemrég a zsoldos – hogy képmutatónak bélyegezhessen.
- Nem csak medikus vagyok, Symeon. - pillantottam le rá félig.
- A vérhold ugyan nem vette el az eszem, de felébresztett bennem dolgokat. Olyan erőket, amelyekről eddig nem tudtam és most sem igazán értem őket. Az ilyen erők megzabolázásához pedig eszközök kellenek. Hogy a hasonlatánál maradjunk, új lapokat osztottak nekem és feltett szándékom kiismerni őket. Tehát mosolyogjon, ahogy tetszik, de az olvashatatlan könyv attól még fegyver marad.- Én csak óvatosan játszanék az ilyen hasonlatokkal. - csóválta meg a fejét.
- A maga helyében óvatosan bánnék olyan lapokkal amit még nem ismerek - sose tudhatja ki keverte meg utoljára a paklit.Idő közben sikerült elég deszkát felszegelni az ajtóra és az ablakokra, hogy talán ne legyen egyértelmű kik is lakják a helyet, így ledobtam a kalapácsot és nekidőltem az egyik falnak.
- Ha már nem öljük egymást... - kezdte a démon, amire felvontam a szemöldököm. Szívességkérő mondatok kezdődtek így.
- ... mennyire járatos Ön a... feltehetően mágikus eredetű tárgyak témájában?- Semennyire, de úgy érzem nálam hozzáértőbb jelenleg nincs elérhető közelségben. Mire gondol? - feleltem őszintén.
- Nos... az a legjobb ha megmutatom.A démon körbefordult és egy pillanatra eltűnt abban a sötét zugban, ahonnan a szerszámosláda is előkerült, majd egy embermagasságú, bebugyolált gerelyre emlékeztető csomaggal tért vissza.
- Ha jól emlékszem talán már találkozott vele egyszer... - kezdte a démon felesleges sejtelmességgel, miközben kibontotta a gyolcsot. Az a lándzsa volt, amelyet legutóbbi találkozásunkkor is magával hordott és kivételes büszkeséggel beszélt róla. Úgy tűnt ez nem változott.
- Róla lenne szó. Amennyire megtudom állapítani, ez nem feketeacél, mégis, olyan fekete mintha tiszta koromból lenne. Nem tudok olyan tűzről vagy más hatalomról ami ilyen végeredménnyel járna.- Én igen. - néztem végig a koromszínű fegyveren, ezúttal nagyobb érdeklődéssel. Azon kívül, hogy kifejezetten hosszú volt inkább tűnt kardbotnak, mint lándzsának, de a penge is egészen fekete volt. Felemeltem a tenyerem és ma sokadjára teremtettem rajta egy kellően látványos éjláng gömböt, hogy egyszerűbb legyen a magyarázat.
- A vámpírok, különösen a Nebelturmok kohóit ez a tűz fűti és az acél, amelyet ér ugyanolyan fekete lesz, mint a láng maga. Valóban nem feketeacél, de az biztos, hogy vámpírok kovácsolták. Honnan szerezte?- Örököltem. - felelte tömören.
- Valaki öregtől és hatalmastól. De eddig nem igazán állt a kezembe... idegennek tűnt. De... lehet hogy csak képzelődőm, de amióta fenn van a Vérhold, valahogy ez az érzés eltűnt. Nagyon sok furcsa dolog tűnik normálisabbnak manapság. Maga is érzi?Különös érzés fogott el, a felkaromon karmolt seb hirtelen új fájdalommal lángolt fel. Ez lehetett az oka, ami miatt nem voltam képes a test befolyásolására.
- A normálisabb egy relatív érzés, Symeon. - néztem ki a bedeszkázott ablakon túlra.
- De az tény, hogy sok dolog lett közelebbi. Elérhetőbb. Ezeddig azt hittem csak a fattyúságom miatt érintett meg a mágia egy új oldala, de talán mégsem volt igazam.Végigmértem a démont újfent. Nem volt jellegzetes, sem sztereotíp, tűnhetett éhség vagy háborúdémonnak, de ahogy legelső találkozásunkkor sejtettem akár még ghoulnak is.
- Talán az Átok terjed és hozza magával a szenvedők erejének szilánkjait. Akitől kapta, ha jól sejtem nem az egyház kereszteslovagja volt.Öreg és hatalmas. Csodálkoztam volna, ha nem egy fajtásáról beszél.
- Határozottan nem. Legalábbis amióta ismerem biztos nem az... A mondata csöndbe fulladt, ami egy ideig megült közöttünk, mint a cigarettafüst. Végül a démon törte meg a csendet.
- Feltehetek egy indiszkrét kérdést?- A világ épp szétszakadni készül. Már nincs olyan, hogy indiszkrét. Tegye csak.- Valami baj van a Rotmantel családdal, ugye?Halkan felkacagtam a kérdésre. Ugyanerre volt kíváncsi Hagen is, amikor a köpenyemről kérdezett – szégyelltem-e a családomat?
Sajnos a választ magam sem tudtam. Eddig azt hittem nem szégyelltem már semmit.
- A Rotmantel család szörnyeket nevel ki magából, herr Symeon. Nem beszélhetek a teljes dinasztia nevében, de elég volt néhánnyal találkoznom, hogy tudjam, valami romlás van a torony szívében. A Rotmantel nevet orvosok viselték évszázadokon át, most tudósok ragadták magukhoz és azt keresik hogyan tágíthatnák tovább az élet határait.Voltaképpen minden gyűlöletem Heinrich köré csoportosult, és nem tudtam mekkora szerepet játszott ebben egy búzavirágkék szemű nő, a kegyetlen Isten tiszta szolgája. Heinrich veszélybe sodorta Gloriát, aki a világ minden jósága volt alakba öntve, így jogosan haragudtam rá. De őszintén-e? Fogalmam sem volt.
- Ennek önmagában nem kéne még problémát jelentenie. Az orvoslás is egy tudomány.- De a tudomány magában nem feltétlenül orvoslás. - feleltem szinte a szavába vágva.
- Látott már Megrontottat?A démon diplomatikus álláspontot vett fel és testtartása is udvarias távolságtartásról árulkodott, ahogy lezserül nekidőlt a szemközti falnak.
- Attól függ, hogy ez alatt egyfajta mélységi szolgára gondol, vagy valami teljesen másra. Mert ha az előbbire gondol, akkor nem, de ha utóbbira, akkor meg fogalmam sincs, nem emlékszek ilyenre.- Nem, a legszomorúbb az egészben, hogy ez nem a bukottaktól jön. Csak a családom agyának sötét zugaiból. - mosolyodtam el, nem kevésbé kegyetlenül, mint legutóbb ő. Most voltam képmutató, elítéltem a kegyetlenség minden formáját, mégis képes voltam alkalmazni a megfelelő cél érdekében.
- Képzeljen el egy embert, amint éveket tölt bezárva egy ketrecbe. Képzelje el, ahogy vérmágia újra és újra átrendezi a testét, felbontja és újraköti az izmait, átalakítja a szívét, a tüdejét és végérvényesen elsorvasztja az agyának olyan nélkülözhető részeit, mint az öntudat, a gondolatok és az érzelmek. Mindezt végeláthatatlanul és fájdalmasan, egészen addig, míg egy átszabott, megnyomorított szörnyszülött marad csak, egy parancsra váró izomtömeg amely elveszített mindent, ami emberré tette. Ez egy Megrontott. És a családom kedvtelésből gyártja és tökéletesíti őket.Symeon meglepő csalódással nézett rám.
- Minden tisztelettel, maguk vámpírok napról napra több indokot adnak nekem hogy szívből gyűlöljem önöket. Bár az alapötlettel szimpatizálok, a módozattal kevésbé. Nincs értelme egy szolgának emberség nélkül. Hatalmas hiba tönkrezúzni az elmét. Alapanyagpazarlás.A praktikusság, amivel megfogta az egész rettenetes procedúrát felháborított volna, de nem vártam mást egy démontól. Egyelőre csak örültem, hogy egy állásponton vagyunk.
- Ne aggódjon, csupán egész Veronia osztozik a véleményében. Kivételesen azonban igaza van, az emberség potenciált jelent. Az a torz gondolat, amelyből a módszer kialakult is a megalkotó vámpír valaha volt emberségéből fakadt. A szolga így kevesebb lesz, bármit is tesznek vele.- A rabság és kegyetlenség elől való menekülésként elpusztította az egyetlen módot hogy ezeket értelmezni tudja az alany? Azért ez egy morálisan kissé megkérdőjelezhető dolog, nem úgy gondolja? Értem én az alapgondolatot, ne értsen félre, de... van az az ár, amit nem érdemes megfizetni, akkor se, ha megkapja végül az ember amit szeretne.Kedvem lett volna felkacagni, de az túlságosan emlékeztetett arra a valamire, ami az agyam hátuljában táncolt a sötétség beálltakor. A véres holdkelténél.
- Ez nem csupán megkérdőjelezhető, Symeon. - Lábaim kezdtek elfáradni így lecsúsztama fal mentén ülő helyzetbe. Ugyan tavasz volt, de a sötétség kiszívta a meleget a padlóból így kissé hűvös volt.
- Morális alapon ez egy rettenetes és ocsmány dolog. Olyan, amelynek nem kellene léteznie egy olyan közösségben, amely a gyógyításra esküdött fel. Már ha esküdnek még valamire a rokonaim... - Előkotortam a szelencét, amiben a cigarettáim sorakoztak és éppen készültem meggyújtani egyet, amikor eszembe jutott a legutóbbi küzdelmünk a démonnal.
- Igaz is, ön ezt nem szereti. Kár.Symeon hangos nevetésben tört ki, mintha nem félt volna többé, hogy a hang idecsábítja az éjszaka rémségeit.
- Doktor úr, az ajtó másik oldalán most születik egy új, barbár világ, Ön meg még az udvariassági kérdésekkel törődik. Csak nyugodtan. - felelte vigyorogva, miközben az ajtó felé tekintett.
- Nem mintha szeretnék bármit is érezni odakintről.Tehát nem maga a szag zavarta, csupán az, hogy eltompított a szaglását. Ez egy olyan információ volt, amit jó volt későbbre megjegyezni – már ha volt később.
- Valamivel muszáj, különben lehetnénk odakint is. - mosolyodtam el, miközben meggyújtottam a dohányrudat.
- Szeretném azt hinni, hogy ez az ami még vámpírrá tesz. Bármilyen sötét az éjszaka, bármilyen hideg a tél, egy igazi vámpír sosem hagyja el az eleganciát, amivel született.Természetesen ez egy hiú ábránd volt, amit csak igen kevesen támasztottak alá. A Finsterblutok, a Schattenstahlok, a Schwarzritterek és még családom legtöbb tagja is inkább volt eszelős őrült a vérhold ereje nélkül is, mint elegáns.
- Az elegancia csak egy borzalmasan monoton színdarab, herr. Egy megjátszott felsőbbrendűség, hogy elhitesse magával, és másokkal, hogy jobb és több náluk. Nem több a sötétség mellett, mint a bizonytalan félhomály, aki büszke arra, hogy fényesebb a másiknál. Ha az udvariasság az utolsó mentsvára a civilizációnak Dieter, akkor készen állhatunk temetni azt.- Azt hittem kedveli a színdarabokat. - fújtam ki a füstöt a kunyhó teteje felé.
- De a felsőbbrendűség mindig megjátszott és csak azt a célt szolgálja, hogy megnyugtassa a halandót. Hogy nem csak egy a sok közül. Ha választanom kell egy bűnt, amely fölött szemet hunyok magamnak az az önteltség lesz.- Kedvelem őket. - ismerte be Symeon.
- Amíg én vagyok a színész, és nem a közönség. Csak azoknak kell megjátszanom magam, akik tényleg el is hiszik - a felsőbbrendűség is csak addig működik. Ahogy átlátnak rajta, nem marad más csak izzadságszagú, szánalmas kapálózás azért, hogy életben maradjon egy délibáb. Látott ön már kevélységdémont, herr? A büszkeség és önteltség igazi megtestesülését?- Még nem volt hozzá szerencsém.- Hogy is fogalmazzam meg, így látatlanban... szánalmasak. Tényleg, igazán, lelkükig mélyregyökerezően szánalmasak, ahogy próbálják magukkal és a világgal elhitetni, hogy... hogy szépek, többek, jobbak, rosszabbak, bármilyenebbek. És tudja miért? Mert egyszerűen nem olyanok. Az igazságot nem kell firtatni, csak a hazugságot kell elmaszkírozni, amíg rá nem ragad az ember arcára és úgy nem marad. - az érzelmek meglehetősen erősen ültek ki a démon bőr nélküli arcára, így érdeklődve figyeltem, ahogy az undortól megemelkedik az egyik mimikai izma.
- Ha elhinné magáról hogy több, vagy nem is tudom, nem akarná, hogy mások is elhiggyék, nem lenne szükség eleganciára. Az csak egy hangos hazugság, ami kihallatszik az ember fejéből.- Ebben azt hiszem sosem fogunk megegyezni. - mosolyodtam el, a fogaim között egyensúlyozva a cigarettát.
- Az elegancia önkifejezés. Választás, nem azért mert jobbnak hiszem magam, nem azért, mert ezzel mutatni akarok valamit. Csupán én magam úgy döntöttem, hogy a legvadabb körülmények között is ragaszkodom hozzá. Mert ha ehhez az apró dologhoz sem vagyok hajlandó ragaszkodni, úgy az akaraterőm teljesen elveszett.- Ebben egyetérthetünk. Sose fogunk ezen megegyezni. - felelte fanyarúan a démon, miközben odakint megint felvonyított valami. Hosszú, de legalább nem érdekfeszítő napoknak néztünk elébe.