Név: Iboket Czirut
Faj: Démon
Frakció: Független
Nem: Nő
Kor: 2
Kaszt: Szemfényvesztő
Kinézet: Távolról megnézve egészen átlagos, hogyha az átlag alatti magasságát (160cm), kisgyermetegnek csúfolható, csontos idomait és a gerince végén éktelenkedő rövid, vastag, szőrös farkat nem vesszük számításba. Közelebbről látva feltűnhet a különösen sápadt bőre és annak pikkelyszerű textúrája, mely megtapogatva dörzspapírszerű, érdes, száraz felületként válaszol, viszont maga a test igen puha, ahogy sok női testtől ez megszokható.
Hosszú, piszkosfehér haja, kócosan terebélyesedne mindenfelé, ha épp nem kötné lusta kontyba vagy egyéb frizurába, ami még így is számtalan tincset hagy szabadon bóklászni a fején, mellesleg a farkán is hasonló színben pompázik. Szemei kicsi, mandulaforma vágásokból kémlelnek, íriszei aranyoszöldek akár a rozsdásodó sárgaréz, a szemöldökei mocskosak, feketék akár a szén. Ajkai teltek, orrsövénye keskeny, az orra kiemelkedő, kerekded.
A tartása általában lezser, szenvtelen, ugrásra kész, konfliktushelyzetben inkább széles, ruganyos, hogy könnyebben mozoghasson több irányba. A mozgása általában fürge, pattogós, egészen játékos, komolyabb esetekben viszont gyors, ügyes, kicsi. Tekintete sokszor értetlen, de mindig figyelő, vizslató. Az öltözködése változó, de általában kényelmes rongyokban jár, nagyban függ attól, hogy egy-egy ruha mennyire tetszik meg neki.
Jellem: Gyermeteg, komolytalan, jó lelkű, de halálosan kleptomániás és rettentően impulzív. Csupaszív, naiv természet és hajlamos kisegíteni másokat, még ha közben egy-két csecsebecse a „kezében marad” távozás közben, van, hogy pár perc múlva rájön, aztán visszaviszi az illetőnek. Jó megfigyelő és viszonylag jók az intuíciói. Másokkal közvetlen, igen szemtelen, hajlamos figyelmen kívül a legtöbb rangot és egyszerűen „bácsi”-t vagy „néni”-t használni megnevezésként, ha pedig nem tudja vagy nem tetszik valakinek a neve, szimplán olyat ad neki, amit könnyen meg tud jegyezni, hasonlóképp a jó és gonosz jelzők is szubjektív alapokon nyugodnak.
Szeret viccelődni, nem csak figyelemelterelésként, és hülyébbnek tettetni magát, mint amilyen és félreérteni vagy - csak úgy - bohóckodni, még ha emiatt bajba is kerülhet komolyabb emberekkel összekerülve, összességében nem érdekli mit gondolnak róla, de imádja mulattatni magát, ha pedig a környezete is élvezi, annál jobb. Gondjai vannak a beszéddel, a hosszú és bonyolult szavakkal vagy a körmondatokkal, sokszor dadog vagy utólag kijavítja magát vagy belezavarodik a saját mondandójába, de gondolati szinten általában rendben van, csak nehezére esik kifejezni, káromkodni viszont nagyon jól tud.
Lopás terén olyan, mint egy szarka, az érzékei vagy szükségletei vezetik az értékítélettel szemben, függetlenül egy könyv felbecsülhetetlen értékétől, ha mondjuk van mellette egy selyemruha valószínűleg utóbbit viszi el, mert kellemesebb a tapintása. Megvesztegetni és cserélni is hasonló okokból könnyű esetében, például ízletes étellel, finom posztóval, csillogó dolgokkal, a megbízásai épp’ emiatt általában nem mindig pénzre mennek.
A természete és kinézete ellenére nagyon okos és tehetséges, de nem sok dolog fogja meg annyira, hogy figyelmet szenteljen neki, így a lelkesedése sem annyira nagy a legtöbb dologgal szemben.
Előtörténet:
~ Iboket Czirut… ~
Sötétség, fekete, szél, folyószag. Föld.
~ Iboket Czirut? ~
Miért hallottam hangokat? Mi a francról beszéltek?
~ Iboket Czirut! Nyisd már ki a szemeidet! Elherdálod az ébredés drámai pillanatát! ~
Áááááááááh! Együtt ordítottam a gondolataimmal, hallattam a hangom.
Felültem. Mi az ülés? Hát az, amit csináltam. A két seggem lehelyeztem a földre, mint egy jó kislány.
~ Na végre, fölébredtél, napsugaram. A neved Iboket Czirut, mennyé’ oszt’ lopjál. ~
Ki az az Iboket Czirut? Mik azok a szemek? Mi az az ébredés? Miért drámai? Mi az a pillanat? Mi az a – Hogy - név? - kell lopni? Semmit nem értettem? Semmit. A semmi a valaminek a hiánya? Eehehehe?
Nagy gondolkozás közepette elfelejtettem körbe lesni, de ösztönösen ment. Volt egy hajas fa, egyik oldalt egy hangos víz, másik oldalt egy kiserdő mögött sárfolyó. Észrevettem, hogy kemény, sáros földdel alátámasztott puha fű volt alattam. Jó érzés volt, így hanyatt vágtam magam és addig fetrengtem a sáros fűcsomók között, míg meg nem untam, a végére összesároztam és füveztem magam, a hajam. Jéé, volt hajam! Beletúrtam a sáros kezeimmel és ezt is addig kócoltam míg bele nem fáradtam, na jó, még utána is egy kicsit. Csak egy kicsit.
Pár perc alatt csupa mocsok lettem, de nem zavart, mert jól éreztem magam és sok mindent megtudtam. Volt a fejemen olyan, mint a fának mellettem, volt négy valami a valamimen, amik úgy mozogtak, ahogy akartam. Ezeket -néhány morcos bácsi és néni- elmondása szerint, karoknak és lábaknak nevezték, a karok végén kezek fityegtek végükön ujjakkal, a lábak végén kisfejek és ujjak. Szintén? Ja, igen, „szintén ujjak”, hoppá. Érthetetlen miért nem használják a felnőttek a lábaikat is fogásra, ha van valamin ujj, akkor az bizonyosan alkalmas rá, még ha nem is feltétlen olyan pozícióban van, hogy könnyű legyen.
Beugrottam a folyóba, rájöttem, szomjas voltam. Ittam, aztán éreztem, hogy valami nagyon szorít lent, megpróbáltam elengedni és sikerült, de csípős szaga volt, így arrébb csúszkáltam a sebesvíz irányába, de a szag követett, így gondoltam megkerülöm. Ha a folyó áramlásával ellentétes irányba megyek elsodorja tőlem a dolgokat, és könnyebb, ha oldalazva teszem. Lebuktam a víz alá, és megpróbáltam megint dörgölni a hajam. Jól esett! Elfogyott a levegőm, így fönt kellett kikacagnom magam. Sütött a nap, de hideg volt a víz, kint folytattam a butáskodást. Megtanultam, hogy a folyó kedves, ha azt tesszük, amit akar, a hajdörgölés jó érzés körülményektől függetlenül, és tisztának lenni kellemesebb, még ha összepiszkítani magunkat hasonlóan jólesik.
A földön volt valamilyen túlméretes ruhadarab.
- Enyéhm… – meglepett a saját hangom, magas volt és furcsa. Elkacagtam magam. Mi volt velem? Hasonlított a fura hangra a fejemben, csak nem volt annyira mély és érces és parancsoló. Az ő hangját sosem hallottam azután, de elneveztem Anyának, miután egy ideig egy parasztcsaládnál éltem zöldségpucolásért.
- Enyéhm. Enyéhm? Enyéhm! ENYÉHM!!! – tovább ízlelgettem a hangom és az első szavam és nagyon élveztem, fene sem tudja miért. Könnyesre nevettem magam és erősen ziháltam miközben próbáltam rájönni, hogyan működnek a lyukas valamik, amikről később megtudtam, hogy a „ruha” nevet viselik, bár a felnőttek sok nevet adtak neki, például rongy. Összeszámoltam a lyukakat, négy volt az egyiken, egy nagy és három kicsi. Feszegetni próbáltam, aztán sikerült, bár később kiderült kifordítva és másik irányba vettem föl, de legalább a nadrág nevű háromlyukas förmedvényt sikerült elsőre eltalálni. Miért förmedvény? Fogalmam sincs! Na és most merre?
A következő állomás húszlépés sétára és egy szerencsés véletlen találkozásra volt, fölmásztam a szögletes dombon, a sárfolyó elé, amin valami magas feketeszőrű állat kutyagolt mögötte egy kerekes kosárral, azon egy szőke bácsi és néni üldögélt. Apa! Anya! Már nem a hang volt Anya, ő gonosz volt, nem volt a barátom, kerültük egymást.
„Nem néztek rám! Figyeljetek rám! Itt vagyok!” – gondoltam akkor magamban, hirtelen minden más szükségtelenné vált, mert nem vettek észre. Ki a franc nem venne észre, egy mocskos fehér izét a szaros fűben? Hogy lehetnek ennyire hülyék? Ráadásul a fickó épp’ felém is nézett! Nem értem! Igazából nem nézett felém, csak Anyára nézett, és úgy esett, hogy a feje az én irányomba nézett, később rájöttem, hogy az emberek nem látnak mindent, még ha annak az irányába is lesnek. A hülyék!
- Vááááááááááh! Váááááááh! Ahnya! – sikítoztam a ló után rohanva. Meglepően jól ment a futás, mintha valamikor csináltam volna már, éreztem, ahogy a szél az arcomba csapott és egy-két pillanat múlva beértem a lovat, bár nem ment gyorsan, sétálva is ment volna. Természetesen. Fura a világ. A ló végül megállt és a férfi leszállt, nem értettem, hogy most mi lesz. Örültem, hogy végre figyelnek, elpityeregtem és a férfihez préseltem magam, aki furcsán hátratántorodott. Felnézve rá láttam, hogy eltorzul az arca és valamit matatott a kezével a feje vagy mellkasa vagy vállai környékén, de nem érdekelt. A ruhájához dörgöltem magam, szorosan, amennyire tudtam. A meglepett káosz közepette lekötöztem a kis erszényét, érthetetlenül álltam magamhoz, de utána nagy meglepettségükre visszaadtam neki, nem tudván mihez kezdeni vele. Megcsúszott a kezem.
A következő hónapokban a néninél és bácsinál éltem, a néni megtanított segíteni a főzésben a bácsinak pedig ételt vittem, mert megkért rá, néha pedig megettem egy kicsit a földről, már ha éppen volt valami bár a búzát vagy árpát gyorsan megutáltam, mert mindig elrontottam vele a hasam és hánytatott, de az alma, körte, szőlő finom volt.
- Figyelj, kicsim, mától nem jöhetsz vissza ide. –
- Mijét nem? –
- Mert itt keresni fognak, és nem akarjuk, hogy megtaláljanak. –
- Bújocskáznom kell? –
Pár pillanat szünet.
- Igen, kicsim, bújócskázni. – mosolyodott el a nő, akaratlanul is rávigyorogtam. Bújócskában jó vagyok.
- Akkor úgy elbújok, hogy soha nem fognak megtalálni! – reagáltam büszkén, mire Anya átölelt és elsírta magát, akaratlan én is elpityeregtem magam. Nem értettem miért sírtunk, de sírtunk, mert szomorúak voltunk, de miért voltunk szomorúak? Végül is még látjuk egymást, nem? NEM?!
Minden hitetlenkedésem ellenére anya és apa elküldtek otthonról, megint egyedül maradtam. Azt mondták otthon veszélyes nekem, így elmenekültem, még ha fájt is elválni tőlük, látszólag ez az élet rendje, úgy éreztem, így rendben leszek és mégsem. Egyszerre.
Követtem az úton járókat, kéregettem, ha adtak megköszöntem, ha nem, visszavettem, ami kellett, végül is, az enyém volt. Útközben, megosztottam, amim akartam, például ételt, bort, lopott köpenyt, egynél többször még egy bácsi sem próbált hozzám érni, valamiért mindig elkapták a kezüket és visszamentek az idősebb nénikhez nyúlkálni. A bor fura volt, de jobb, mint a szárasság és sok fajta volt, volt csípős, ami a torkom mardosta és pár kortytól megszédültem, volt édes, ami selymesen végig cirógatta a torkom egészen a hasamig és kellemesen felmelegített, mint a tűz. Egy hatalmas faluban állapodtam meg végül. Valami azt súgta, itt jól meg leszek, szóval loptam magamnak egy cipőt egy csizmadiától, míg dolgozott. Furcsa volt, csak egyszerűen bementem a boltba, elvettem valamit, és kisétáltam, még csak nem is volt jó rám, de esténként legalább nem fázott a lábam annyira. Hogy nem vett észre? Később rájöttem, hogy az emberek hangosan járnak, a sarkukon, én viszont emlékezetem szerint mindig a lábélemen meneteltem. Így halkabb volt? Talán, kétségtelenül zavart a hangzavar, amit egyes bácsik és nénik csináltak nagy sietség közben.
- Jó emberek, kérem áldjanak meg néhány garassal… – mondta amaz tépett, piszkos földönfutó, elhaló hangon, még a tömegből is kihallatszott, már a második napja figyeltem. A kevéske pénzét, ami volt, a közeli kocsmában itta el és nem evett. Anya erre biztos azt mondaná „De soványka vagy te, hát nem eszel te rendesen?”, vagy nem, nekem ezt mondta, mikor befogadtak. Eldöntöttem, hogy elcserélem az érméit egy kis ételre és némi társaságra, hátha kelleni fognak neki.
- Ejj, ejj, bácsi! Hát két napja nem evett, minek m-magának a sok érmécske? –
Leguggoltam elé, kis séta után, amaz fölnézett és ugyanúgy elképedt, mint régen Apa. Kiröhögtem. Hirtelen erőre kapott és hátratántorodott, keresztet vetett, mint megannyi utazó, akiket megszólítottam.
- Vidd amit akarsz, csak kérlek ne bánts, szörnyeteg! –
- Nem bántom, csak érdekel, hogy eszik-e valamit. –
- Szegény vagyok, nincs rá pénzem. –
- Hát aztán miért nem? –
Lenyúltam a cipőjébe, a pénz közé, megszámoltam. Legalább ezer váltó volt, ez már sok mindenre elég volt, erre zavartan elpirult. Ő volt a leggazdagabb hajléktalan, akit eddig láttam. A bácsi mégis inkább a másik utcában állomásozó kocsmában itta el, amit meg tudtam érteni, kétségtelenül finom volt, de ennyit csak nem ért.
- Tudja mit, bácsi, segítek. –
Fölemelte a füleit.
- Hozok önnek egy hétre elegendő ételt, jó? –
- Miért alkudoznék az ördöggel? –
Értetlenül pislogtam rá, inkább éhen pusztulna valami mit-tudom-én miatt, minthogy elfogadja az ételt? Teljesen hülye! Egy nyáladzó zombi is okosabb nála! Bár sosem láttam őket, de hallottam, hogy léteznek. De akkor is hülye! Mélyet sóhajtottam.
- Miért kérdezném, ha gonosz lennék? Na? Nem egyszerűbb lenne itt hagyni éhen veszni, bélpoklosok szégyene. –
Úgy meredt rám, mint egy ostoba, kiröhögtem. Elindultam a város egy másik pontjába, igazán nem volt tervem, csak spontán találtam ki, hogy megpróbálok segíteni rajta, aztán csak nem lesz mérges, ha nem jön össze, akármennyire is beígértem neki.
Pár perc séta után betértem egy pék pultjához, aki pillanatok alatt végig mért. Vélhetően kitalálta, hogy nincs pénzem és nem sántikáltam jóban.
- Jó napot. –
- Jó napot. –
- Cipót akarok. –
- Tud fizetni? –
Ilyesmire tartogattam bizonyos gondolatokat. Rámosolyogtam.
- Majd az Úr megfizeti a mennyekben. –
Vártam a reakciót, sok embert meg tudott győzni, egy-egy jó cselekedet elkövetésére az üdvözülés ígérete bizonyos utazók szerint.
- Mocskos démon, ha nincs pénzed, takarodj innen. –
Ez azt jelentette, bajt kellett kevernem. Közel sétáltam a pékhez.
- Rendben van, de Isten látja bűneit. Istené a dicsőség. –
Azzal sarkon fordultam, futni kezdtem, közben elvettem két cipót. Egyet a férfinak, egyet magamnak, bár utóbbin csak megakadt a kezem.
- Tudtam, szaros TOLVAJ! ŐRÖK, ÁLLÍTSÁK MEG! – kiáltotta.
Mennyivel egyszerűbb lett volna ideadnia egyet, mint makacsságból kettőt veszítenie. A következő három órát a menekülésemmel töltöttem, kellett volna valami időkorlát a tolvajkodáshoz. Ha a következő harangszóig nem fogjátok meg szegény párát, akkor voltatok annyira bénák, hogy futni hagyjátok. Ez például jó lenne.
Valamennyi véletlenből kifolyólag ott rohantam végig, ahol a partnerem tanyázott.
- Hahaha… Tiszte… Haha… letem… haaaa! – ziháltam az embernek. Fölmutatva a cipót, kikerekedett a szeme.
- Mondtam, hogy megkapja. –
Körbe lestem. Még sehol senki, leültem egy kicsit.
- Loptál, te ördögfajzat? –
- Igen. Azt hitted, hogy idehívom a Zsinatkirá… Zsinatelnököt, hogy utasítsa a péket? – kíséreltem meg a béna visszavágást, aztán jót kacagtam magamon.
- Ezt nem fogadhatom el. –
- Miért nem? –
Gondoltam valami becsület probléma lesz, de nem érdekelt. Közben beértek a páncélos lovagok. Egyáltalán, miért próbálnak meg páncélban üldözni?
- Szerintem ön is menjen, bácsi. –
Fölálltam, menetközben elcsentem a férfi kirakott cipőjét és befogtam a nyílását és rohanni kezdtem. Reménykedtem, hogy épségben kiérek a városból, anélkül, hogy levágnák a kezem lopásért. Nem lopás. A lopás más, én csak visszaveszem, ami az enyém!
Faj: Démon
Frakció: Független
Nem: Nő
Kor: 2
Kaszt: Szemfényvesztő
Kinézet: Távolról megnézve egészen átlagos, hogyha az átlag alatti magasságát (160cm), kisgyermetegnek csúfolható, csontos idomait és a gerince végén éktelenkedő rövid, vastag, szőrös farkat nem vesszük számításba. Közelebbről látva feltűnhet a különösen sápadt bőre és annak pikkelyszerű textúrája, mely megtapogatva dörzspapírszerű, érdes, száraz felületként válaszol, viszont maga a test igen puha, ahogy sok női testtől ez megszokható.
Hosszú, piszkosfehér haja, kócosan terebélyesedne mindenfelé, ha épp nem kötné lusta kontyba vagy egyéb frizurába, ami még így is számtalan tincset hagy szabadon bóklászni a fején, mellesleg a farkán is hasonló színben pompázik. Szemei kicsi, mandulaforma vágásokból kémlelnek, íriszei aranyoszöldek akár a rozsdásodó sárgaréz, a szemöldökei mocskosak, feketék akár a szén. Ajkai teltek, orrsövénye keskeny, az orra kiemelkedő, kerekded.
A tartása általában lezser, szenvtelen, ugrásra kész, konfliktushelyzetben inkább széles, ruganyos, hogy könnyebben mozoghasson több irányba. A mozgása általában fürge, pattogós, egészen játékos, komolyabb esetekben viszont gyors, ügyes, kicsi. Tekintete sokszor értetlen, de mindig figyelő, vizslató. Az öltözködése változó, de általában kényelmes rongyokban jár, nagyban függ attól, hogy egy-egy ruha mennyire tetszik meg neki.
Jellem: Gyermeteg, komolytalan, jó lelkű, de halálosan kleptomániás és rettentően impulzív. Csupaszív, naiv természet és hajlamos kisegíteni másokat, még ha közben egy-két csecsebecse a „kezében marad” távozás közben, van, hogy pár perc múlva rájön, aztán visszaviszi az illetőnek. Jó megfigyelő és viszonylag jók az intuíciói. Másokkal közvetlen, igen szemtelen, hajlamos figyelmen kívül a legtöbb rangot és egyszerűen „bácsi”-t vagy „néni”-t használni megnevezésként, ha pedig nem tudja vagy nem tetszik valakinek a neve, szimplán olyat ad neki, amit könnyen meg tud jegyezni, hasonlóképp a jó és gonosz jelzők is szubjektív alapokon nyugodnak.
Szeret viccelődni, nem csak figyelemelterelésként, és hülyébbnek tettetni magát, mint amilyen és félreérteni vagy - csak úgy - bohóckodni, még ha emiatt bajba is kerülhet komolyabb emberekkel összekerülve, összességében nem érdekli mit gondolnak róla, de imádja mulattatni magát, ha pedig a környezete is élvezi, annál jobb. Gondjai vannak a beszéddel, a hosszú és bonyolult szavakkal vagy a körmondatokkal, sokszor dadog vagy utólag kijavítja magát vagy belezavarodik a saját mondandójába, de gondolati szinten általában rendben van, csak nehezére esik kifejezni, káromkodni viszont nagyon jól tud.
Lopás terén olyan, mint egy szarka, az érzékei vagy szükségletei vezetik az értékítélettel szemben, függetlenül egy könyv felbecsülhetetlen értékétől, ha mondjuk van mellette egy selyemruha valószínűleg utóbbit viszi el, mert kellemesebb a tapintása. Megvesztegetni és cserélni is hasonló okokból könnyű esetében, például ízletes étellel, finom posztóval, csillogó dolgokkal, a megbízásai épp’ emiatt általában nem mindig pénzre mennek.
A természete és kinézete ellenére nagyon okos és tehetséges, de nem sok dolog fogja meg annyira, hogy figyelmet szenteljen neki, így a lelkesedése sem annyira nagy a legtöbb dologgal szemben.
Előtörténet:
~ Iboket Czirut… ~
Sötétség, fekete, szél, folyószag. Föld.
~ Iboket Czirut? ~
Miért hallottam hangokat? Mi a francról beszéltek?
~ Iboket Czirut! Nyisd már ki a szemeidet! Elherdálod az ébredés drámai pillanatát! ~
Áááááááááh! Együtt ordítottam a gondolataimmal, hallattam a hangom.
Felültem. Mi az ülés? Hát az, amit csináltam. A két seggem lehelyeztem a földre, mint egy jó kislány.
~ Na végre, fölébredtél, napsugaram. A neved Iboket Czirut, mennyé’ oszt’ lopjál. ~
Ki az az Iboket Czirut? Mik azok a szemek? Mi az az ébredés? Miért drámai? Mi az a pillanat? Mi az a – Hogy - név? - kell lopni? Semmit nem értettem? Semmit. A semmi a valaminek a hiánya? Eehehehe?
Nagy gondolkozás közepette elfelejtettem körbe lesni, de ösztönösen ment. Volt egy hajas fa, egyik oldalt egy hangos víz, másik oldalt egy kiserdő mögött sárfolyó. Észrevettem, hogy kemény, sáros földdel alátámasztott puha fű volt alattam. Jó érzés volt, így hanyatt vágtam magam és addig fetrengtem a sáros fűcsomók között, míg meg nem untam, a végére összesároztam és füveztem magam, a hajam. Jéé, volt hajam! Beletúrtam a sáros kezeimmel és ezt is addig kócoltam míg bele nem fáradtam, na jó, még utána is egy kicsit. Csak egy kicsit.
Pár perc alatt csupa mocsok lettem, de nem zavart, mert jól éreztem magam és sok mindent megtudtam. Volt a fejemen olyan, mint a fának mellettem, volt négy valami a valamimen, amik úgy mozogtak, ahogy akartam. Ezeket -néhány morcos bácsi és néni- elmondása szerint, karoknak és lábaknak nevezték, a karok végén kezek fityegtek végükön ujjakkal, a lábak végén kisfejek és ujjak. Szintén? Ja, igen, „szintén ujjak”, hoppá. Érthetetlen miért nem használják a felnőttek a lábaikat is fogásra, ha van valamin ujj, akkor az bizonyosan alkalmas rá, még ha nem is feltétlen olyan pozícióban van, hogy könnyű legyen.
Beugrottam a folyóba, rájöttem, szomjas voltam. Ittam, aztán éreztem, hogy valami nagyon szorít lent, megpróbáltam elengedni és sikerült, de csípős szaga volt, így arrébb csúszkáltam a sebesvíz irányába, de a szag követett, így gondoltam megkerülöm. Ha a folyó áramlásával ellentétes irányba megyek elsodorja tőlem a dolgokat, és könnyebb, ha oldalazva teszem. Lebuktam a víz alá, és megpróbáltam megint dörgölni a hajam. Jól esett! Elfogyott a levegőm, így fönt kellett kikacagnom magam. Sütött a nap, de hideg volt a víz, kint folytattam a butáskodást. Megtanultam, hogy a folyó kedves, ha azt tesszük, amit akar, a hajdörgölés jó érzés körülményektől függetlenül, és tisztának lenni kellemesebb, még ha összepiszkítani magunkat hasonlóan jólesik.
A földön volt valamilyen túlméretes ruhadarab.
- Enyéhm… – meglepett a saját hangom, magas volt és furcsa. Elkacagtam magam. Mi volt velem? Hasonlított a fura hangra a fejemben, csak nem volt annyira mély és érces és parancsoló. Az ő hangját sosem hallottam azután, de elneveztem Anyának, miután egy ideig egy parasztcsaládnál éltem zöldségpucolásért.
- Enyéhm. Enyéhm? Enyéhm! ENYÉHM!!! – tovább ízlelgettem a hangom és az első szavam és nagyon élveztem, fene sem tudja miért. Könnyesre nevettem magam és erősen ziháltam miközben próbáltam rájönni, hogyan működnek a lyukas valamik, amikről később megtudtam, hogy a „ruha” nevet viselik, bár a felnőttek sok nevet adtak neki, például rongy. Összeszámoltam a lyukakat, négy volt az egyiken, egy nagy és három kicsi. Feszegetni próbáltam, aztán sikerült, bár később kiderült kifordítva és másik irányba vettem föl, de legalább a nadrág nevű háromlyukas förmedvényt sikerült elsőre eltalálni. Miért förmedvény? Fogalmam sincs! Na és most merre?
A következő állomás húszlépés sétára és egy szerencsés véletlen találkozásra volt, fölmásztam a szögletes dombon, a sárfolyó elé, amin valami magas feketeszőrű állat kutyagolt mögötte egy kerekes kosárral, azon egy szőke bácsi és néni üldögélt. Apa! Anya! Már nem a hang volt Anya, ő gonosz volt, nem volt a barátom, kerültük egymást.
„Nem néztek rám! Figyeljetek rám! Itt vagyok!” – gondoltam akkor magamban, hirtelen minden más szükségtelenné vált, mert nem vettek észre. Ki a franc nem venne észre, egy mocskos fehér izét a szaros fűben? Hogy lehetnek ennyire hülyék? Ráadásul a fickó épp’ felém is nézett! Nem értem! Igazából nem nézett felém, csak Anyára nézett, és úgy esett, hogy a feje az én irányomba nézett, később rájöttem, hogy az emberek nem látnak mindent, még ha annak az irányába is lesnek. A hülyék!
- Vááááááááááh! Váááááááh! Ahnya! – sikítoztam a ló után rohanva. Meglepően jól ment a futás, mintha valamikor csináltam volna már, éreztem, ahogy a szél az arcomba csapott és egy-két pillanat múlva beértem a lovat, bár nem ment gyorsan, sétálva is ment volna. Természetesen. Fura a világ. A ló végül megállt és a férfi leszállt, nem értettem, hogy most mi lesz. Örültem, hogy végre figyelnek, elpityeregtem és a férfihez préseltem magam, aki furcsán hátratántorodott. Felnézve rá láttam, hogy eltorzul az arca és valamit matatott a kezével a feje vagy mellkasa vagy vállai környékén, de nem érdekelt. A ruhájához dörgöltem magam, szorosan, amennyire tudtam. A meglepett káosz közepette lekötöztem a kis erszényét, érthetetlenül álltam magamhoz, de utána nagy meglepettségükre visszaadtam neki, nem tudván mihez kezdeni vele. Megcsúszott a kezem.
A következő hónapokban a néninél és bácsinál éltem, a néni megtanított segíteni a főzésben a bácsinak pedig ételt vittem, mert megkért rá, néha pedig megettem egy kicsit a földről, már ha éppen volt valami bár a búzát vagy árpát gyorsan megutáltam, mert mindig elrontottam vele a hasam és hánytatott, de az alma, körte, szőlő finom volt.
- Figyelj, kicsim, mától nem jöhetsz vissza ide. –
- Mijét nem? –
- Mert itt keresni fognak, és nem akarjuk, hogy megtaláljanak. –
- Bújocskáznom kell? –
Pár pillanat szünet.
- Igen, kicsim, bújócskázni. – mosolyodott el a nő, akaratlanul is rávigyorogtam. Bújócskában jó vagyok.
- Akkor úgy elbújok, hogy soha nem fognak megtalálni! – reagáltam büszkén, mire Anya átölelt és elsírta magát, akaratlan én is elpityeregtem magam. Nem értettem miért sírtunk, de sírtunk, mert szomorúak voltunk, de miért voltunk szomorúak? Végül is még látjuk egymást, nem? NEM?!
Minden hitetlenkedésem ellenére anya és apa elküldtek otthonról, megint egyedül maradtam. Azt mondták otthon veszélyes nekem, így elmenekültem, még ha fájt is elválni tőlük, látszólag ez az élet rendje, úgy éreztem, így rendben leszek és mégsem. Egyszerre.
Követtem az úton járókat, kéregettem, ha adtak megköszöntem, ha nem, visszavettem, ami kellett, végül is, az enyém volt. Útközben, megosztottam, amim akartam, például ételt, bort, lopott köpenyt, egynél többször még egy bácsi sem próbált hozzám érni, valamiért mindig elkapták a kezüket és visszamentek az idősebb nénikhez nyúlkálni. A bor fura volt, de jobb, mint a szárasság és sok fajta volt, volt csípős, ami a torkom mardosta és pár kortytól megszédültem, volt édes, ami selymesen végig cirógatta a torkom egészen a hasamig és kellemesen felmelegített, mint a tűz. Egy hatalmas faluban állapodtam meg végül. Valami azt súgta, itt jól meg leszek, szóval loptam magamnak egy cipőt egy csizmadiától, míg dolgozott. Furcsa volt, csak egyszerűen bementem a boltba, elvettem valamit, és kisétáltam, még csak nem is volt jó rám, de esténként legalább nem fázott a lábam annyira. Hogy nem vett észre? Később rájöttem, hogy az emberek hangosan járnak, a sarkukon, én viszont emlékezetem szerint mindig a lábélemen meneteltem. Így halkabb volt? Talán, kétségtelenül zavart a hangzavar, amit egyes bácsik és nénik csináltak nagy sietség közben.
- Jó emberek, kérem áldjanak meg néhány garassal… – mondta amaz tépett, piszkos földönfutó, elhaló hangon, még a tömegből is kihallatszott, már a második napja figyeltem. A kevéske pénzét, ami volt, a közeli kocsmában itta el és nem evett. Anya erre biztos azt mondaná „De soványka vagy te, hát nem eszel te rendesen?”, vagy nem, nekem ezt mondta, mikor befogadtak. Eldöntöttem, hogy elcserélem az érméit egy kis ételre és némi társaságra, hátha kelleni fognak neki.
- Ejj, ejj, bácsi! Hát két napja nem evett, minek m-magának a sok érmécske? –
Leguggoltam elé, kis séta után, amaz fölnézett és ugyanúgy elképedt, mint régen Apa. Kiröhögtem. Hirtelen erőre kapott és hátratántorodott, keresztet vetett, mint megannyi utazó, akiket megszólítottam.
- Vidd amit akarsz, csak kérlek ne bánts, szörnyeteg! –
- Nem bántom, csak érdekel, hogy eszik-e valamit. –
- Szegény vagyok, nincs rá pénzem. –
- Hát aztán miért nem? –
Lenyúltam a cipőjébe, a pénz közé, megszámoltam. Legalább ezer váltó volt, ez már sok mindenre elég volt, erre zavartan elpirult. Ő volt a leggazdagabb hajléktalan, akit eddig láttam. A bácsi mégis inkább a másik utcában állomásozó kocsmában itta el, amit meg tudtam érteni, kétségtelenül finom volt, de ennyit csak nem ért.
- Tudja mit, bácsi, segítek. –
Fölemelte a füleit.
- Hozok önnek egy hétre elegendő ételt, jó? –
- Miért alkudoznék az ördöggel? –
Értetlenül pislogtam rá, inkább éhen pusztulna valami mit-tudom-én miatt, minthogy elfogadja az ételt? Teljesen hülye! Egy nyáladzó zombi is okosabb nála! Bár sosem láttam őket, de hallottam, hogy léteznek. De akkor is hülye! Mélyet sóhajtottam.
- Miért kérdezném, ha gonosz lennék? Na? Nem egyszerűbb lenne itt hagyni éhen veszni, bélpoklosok szégyene. –
Úgy meredt rám, mint egy ostoba, kiröhögtem. Elindultam a város egy másik pontjába, igazán nem volt tervem, csak spontán találtam ki, hogy megpróbálok segíteni rajta, aztán csak nem lesz mérges, ha nem jön össze, akármennyire is beígértem neki.
Pár perc séta után betértem egy pék pultjához, aki pillanatok alatt végig mért. Vélhetően kitalálta, hogy nincs pénzem és nem sántikáltam jóban.
- Jó napot. –
- Jó napot. –
- Cipót akarok. –
- Tud fizetni? –
Ilyesmire tartogattam bizonyos gondolatokat. Rámosolyogtam.
- Majd az Úr megfizeti a mennyekben. –
Vártam a reakciót, sok embert meg tudott győzni, egy-egy jó cselekedet elkövetésére az üdvözülés ígérete bizonyos utazók szerint.
- Mocskos démon, ha nincs pénzed, takarodj innen. –
Ez azt jelentette, bajt kellett kevernem. Közel sétáltam a pékhez.
- Rendben van, de Isten látja bűneit. Istené a dicsőség. –
Azzal sarkon fordultam, futni kezdtem, közben elvettem két cipót. Egyet a férfinak, egyet magamnak, bár utóbbin csak megakadt a kezem.
- Tudtam, szaros TOLVAJ! ŐRÖK, ÁLLÍTSÁK MEG! – kiáltotta.
Mennyivel egyszerűbb lett volna ideadnia egyet, mint makacsságból kettőt veszítenie. A következő három órát a menekülésemmel töltöttem, kellett volna valami időkorlát a tolvajkodáshoz. Ha a következő harangszóig nem fogjátok meg szegény párát, akkor voltatok annyira bénák, hogy futni hagyjátok. Ez például jó lenne.
Valamennyi véletlenből kifolyólag ott rohantam végig, ahol a partnerem tanyázott.
- Hahaha… Tiszte… Haha… letem… haaaa! – ziháltam az embernek. Fölmutatva a cipót, kikerekedett a szeme.
- Mondtam, hogy megkapja. –
Körbe lestem. Még sehol senki, leültem egy kicsit.
- Loptál, te ördögfajzat? –
- Igen. Azt hitted, hogy idehívom a Zsinatkirá… Zsinatelnököt, hogy utasítsa a péket? – kíséreltem meg a béna visszavágást, aztán jót kacagtam magamon.
- Ezt nem fogadhatom el. –
- Miért nem? –
Gondoltam valami becsület probléma lesz, de nem érdekelt. Közben beértek a páncélos lovagok. Egyáltalán, miért próbálnak meg páncélban üldözni?
- Szerintem ön is menjen, bácsi. –
Fölálltam, menetközben elcsentem a férfi kirakott cipőjét és befogtam a nyílását és rohanni kezdtem. Reménykedtem, hogy épségben kiérek a városból, anélkül, hogy levágnák a kezem lopásért. Nem lopás. A lopás más, én csak visszaveszem, ami az enyém!
- Megjegyzés:
- Amennyiben lehetséges, az utolsó szakaszban említett pénzt, mint a kezdőtőke magyarázataként szeretném érteni, tekintve, hogy a karakter eddig máshogy nem juthatott pénzhez, a semmiből pedig nem tud pénzt materializálni.