[Magánjáték] Kardok és szárnyak

Jó is lenne, ha lenne elég pénzem megfizetni egy képzett harcost, de sajnos nem állok még olyan jól, így nekem kell megtanulnom. A komor megjegyzés nem tetszik, nem tudom mivel érdemeltem ki. Ha egyezer jól állok majd anyagilag, akkor biztos felbérelek majd valakit, hogy harcoljon helyettem.
Ha tudnád mennyire fura nekem mindez. Gondolataimnak nem adtam hangot, inkább csak most először kicsit lefelé emeltem a tekintetem. Büszke nefilimnek kellene lennem, de én nem szeretnék visszaélni a keresztény emberek hite miatti rajongásának. Ajándékokkal látnak el és mintha várnának tőlem valamit, mert félangyalok ok nélkül nem érkeznek sehová. Igaz, megvannak a saját okaim, de azt nem fogom az orrukra kötni. Mikor megérkeztünk nem húztam az időt és felálltam a saját támadó állásom szerint, ami nem felel meg teljesen, így gyorsan lemásoltam a tükörképét Lancenak és máris tökéletesen álltam. A táncnak hála nem volt gondom soha a mozdulatok utánzásának és tanulásával sem, sőt még kombinálni is jól tudtam ezeket, csak a harc, az teljesen más. Nem én szabom meg mi jöjjön, hanem a támadás, ami ugye véletlenszerű.
- Oldalra lépek, növelem a távolságot és védekezek.  Nem tudom mi a jó megoldás, oldalra léptem lendületesen és úgy indítottam el a kardot, hogy a testünknek kifelé vágással védjem ki az ütést a pengék találkozásával. Nem vagyok valami erős, az érződik a fegyverek találkozásakor, pedig még egy kis lendületet is adtam bele. A mosolyom már nem olyan őszinte, elszomorít, hogy ilyen gyenge vagyok, nem harcosnak születtem, de nem adom fel, meg kell tanulnom megvédeni magam.

- Tévedés. - Mondtam, ahogy egy csuklómozdulattal kiütöttem a kezéből a kardot, és könnyedén utánamozdítottam a fegyveremet, majd megállítottam. - Így nem tudsz elég erőt kifejteni, és egy nálad erősebb támadó minden gond nélkül lefegyverez, még akkor is, ha egyébként azt sem tudja, mi van a kezében. - Mondtam. - Ha mindenképp a fegyvereddel akarod hárítani, rendben, olyankor határozottan a támadó irányába kell mozdulni, és elütni a kardot. Azzal, hogy odafordulsz, lendületet nyersz, amit felhasználhatsz. - Magyaráztam. - Egyébként meg ha lassú az ellenfeled, akár hátra is ugorhatsz, de csak ha biztos vagy benne, hogy tudsz akkorát mozdulni, hogy kikerülj a támadó fegyverének hatótávjából. - Fejeztem be ezt a leckét. Egész jól ment, meg is lepődtem magamon.
- Próbáljuk ki a hárítást tehát. - Mondtam, és megismételtem az előző mozdulatomat: a kardforgató keze felőli oldalról lassú mozdulattal közelítettem a kardomat.

- Oh. A kezemből egy laza mozdulattal félrelöki a kardomat, amit el is ejtek. Kellemetlenül érint a dolog, de meg sem lepődöm magamon. Nem voltam jó harcos, nem harcoltam olyanokkal, mint a tünde előttem. Sőt, egyáltalán nem harcoltam még, sem fegyverrel, sem mágiát használva.
- Értem. Bólintok és lehajolok a fegyverért, hogy felvegyem a földről és újra megpróbálkozom a hárítással. Közelebb lépek és a gyakorlókardom pengéjével védekezem. Talán kicsit lendületesebben sikerült előre lépnem, mint terveztem, mert elég közel kerültem a férfihoz. Megijedtem, mert különös érzés járt át, ami eddig még nem. Ijedten pislogtam párat Lance szemeit fürkészve, majd hátrébb ugrottam. Nem tudom mit érezhettem, de kellemes volt.
- Próbáljuk újra? Most jó volt? Érdeklődöm, mert a gondolataim a harc tanuláshoz szeretném igazítani. Bármi is történt, ráérek azon majd egyedül gondolkozni később is.

- Jobb. - Bólintottam. - Na akkor ezt most még ötször. - Közöltem rezzenéstelen arccal. Nem érdekelt, hogy nő volt, azzal, hogy a segítségemet kérte, beleegyezett, hogy az én módszereimmel fogunk dolgozni. Rám nem lehetett mondani, hogy könyörtelen kiképző vagyok, de amit alkalomadtán megköveteltem, azt mindig szigorúan vettem.
- Azt akarom, hogy berögzüljön a mozdulat. Ennyi idő alatt nem fog, de jobban, mintha csak egyszer csináltuk volna. - Azzal újból mozdultam felé, csak úgy, mint eddig, majd minden alkalommal megismételtem, mikor visszarendeződtünk.

Egy pillanatig sem gondoltam, hogy könnyű lesz a kiképzés, így rajtam sem változott meg semmi, annak hallatára, hogy még ötször ismételjem meg, ha kell tízszer is megtenném, nem nagy dolog, de szerencsére gyorsan tanulom a mozdulatokat. Vidám és energikus voltam, a mozdulataim meg határozottak és kecsesek is valamennyire. A lábammal szinte suhantam előrefelé, lendületet véve. Próbáltam a ne túl közel, de eléggé elé lépést.
- Igen. Válaszoltam és az első próbálkozásnál nem léptem túl közel, éreztem is, hogy talán ez nem sikerült a legjobban. A második próbálkozás alkalmával sikerült megtalálni a kellő távolságot és szép ívesen csaptam a gyakorlókard pengéjét a másikhoz. Erőm még mindig nem volt, de talán a lendület kis szikrája már érezhetővé tette, hogy ez egy erősebb próbálkozás. Harmadszorra már a lendületre kellett csak figyelnem és sikeresnek könyveltem el magamban, remélem Lance is annak találja. A negyedik és ötödik próbálkozásom, tisztára ugyanúgy sikerült, mint a harmadik. Érdeklődve pillantottam a mentoromra, hogy mit szól hozzá.

Elégedetten láttam, hogy mozdulatonként fejlődik. Nem volt számottevő, de mégis valaminek mondható. Csináltam pár vállkörzést.
- Ez most jó lesz egyelőre. Majd figyelj arra is, hogy amikor hárítasz, akkor a markolathoz minél közelebb legyen az ellenfeled pengéje, mert ott több erőt kell kifejtenie ahhoz, hogy kiüsse a kezedből a fegyvert, neked pedig kevesebbet, hogy megtartsd. - Mondtam, majd pillanatnyi gondolkodás után folytattam.
- Most ugyanez, csak a másik oldalról. Tartsd észben, hogy tedd bele az egész törzsedet nyugodtan. Mindig tartsd egyenesen a hátad, akkor nem történhet baj. - Mondtam, majd hasonlóan lassan a bal oldala felől indítottam a vágást visszakézből.

Amikor végeztünk az öt próbálkozással akkor valahogy a figyelmem ismét Lancre terelődött, kíváncsi voltam, hogy mi a véleménye és közben az a pár mozdulat. Ahogy a vállkörzést csinálta mégis kicsit elvonta a tekintetem. Láttam ruha nélkül és tudtam, hogy a vékony alkat ellenére szálkásan izmos teste van, szinte láttam magam előtt, ahogyan nyújt. Otthon volt egyszer egy férfi is, aki beállt közénk táncolni és minden lány körberajongta, kivéve engem. Én csak néztem és nem tettem semmit, amikor találkozott is a tekintetünk én elkaptam. Később mesélte a barátnőm, Naqaa, hogy miattam jött csak, mert bevehetetlen vagyok és mivel nem mutattam érdeklődést, így el is ment. Most is nézek, de ez most engem érdekel csak, most kicsit átérzem milyen lehetett szegény fiúnak vagy férfinak a közelemben lennie.
- Rendben, minél közelebb a markolathoz. Válaszolom automatikusan, itt tudatosul bennem, hogy elkalandoztam, de közben mégis figyeltem és megjegyzem amit mondtam, mert az lehet a lényeg. A következő feladatra bólintok és már indulok is. A tükörmozgás jól megy, így ez nem téveszt meg, ahogy kéri a törzsemből fordulok, egyenes maradok és a markolat közelébe suhintom lendületesen a kardot. Még négyszer megismétlem, ha nincs beleszólása, ha van, akkor arra is figyelek természetesen. Ez nekem fontos, nem neki, remélem ha végzünk, akkor majd valahogy meg tudom hálálni neki. A tündék úgy fest sokkalta kedvesebbek, mint bármely más átkozott faj, szívesebben találkoznék hozzá hasonlóakkal, csak az a baj, hogy kevesen maradtak, mert elvándoroltak erről a világról.

Az első próbálkozásánál félbeszakítottam.
- A te markolatodhoz közel legyen a pengék találkozási pontja, ne az enyémhez! Így pontosan nekem adsz előnyt! Újra. - Mondtam szenvtelenül, és be kellett vallanom, hogy ez a szerep tetszett valamennyire. Nem volt különösebben stílusom az utasítgatás, de néha jól esett. Odaléptem hozzá, és megfogtam a fakardját.
- Nagyjából itt legyen, ahol érintkeznek a pengék. - Böktem rá a pengére ott, ahol ránézésre a markolathoz közelebb eső harmadolópont volt.
- A másik fontos dolog, mindig igyekezz elérni, hogy a kardok merőlegesek legyenek egymásra, és ne tudjon lecsúszni az ellenfél pengéje a tiédről egyik irányba se. - Fűztem hozzá, majd hátrébb léptem.
- És most újra!

Már az első próbálkozásomkor félbeszakít, mert nem jó a pengék találkozási pontja. Mikor újra próbálom, már erre is figyelek, hiszen megmutatta, pontosan hol is legyen az a bizonyos pont, majd kiegészítette még, hogy nem mindegy milyen szögben találkoznak, arra is figyeljek. Mikor közelebb lépett furcsa érzés volt, de elnyomtam magamban, mert a kardvívás fontosabb most mindennél. Otthon nem így tanítottak minket, legalábbis engem és a barátnőmet biztosan. Engem meghagytak volna táncosnak, ki ünnepeink színesíti. A baj csak az, hogy többet akartam és ez veszélyes. Ez a világ ilyen, már nem merek egyedül hosszabb útra indulni, mert nem tudhatom kibe botlom bele és hogyan tudom ott megvédeni magam tőlük.
- Rendben! Ismét nekilátok és mindenre figyelve már ügyesebbnek is érzem magamat. Ez mondjuk csak a kezdet, sok van még hátra úgy érzem, de amíg a tündével lehet igazából nem bánom. Jó tanárnak tartom, tetszik, ahogy okít.

Szorgalmasan csinált mindent, amit kértem tőle. Gyakoroltattam vele a felülről vágás és a szúrás hárítását is, majd mindenen végigmentünk még egyszer. Ezek után sem volt még közel se egy harcos szintjén, és nem áltattam volna, valószínűleg nem élt volna még így se túl sokáig, ha rátámadnak, legfeljebb egy szerencsés reflexszel meg tudja lepni a támadóit, és akkor talán el tud menekülni. Annak mindenképpen nagyobb volt az esélye, hogy leblokkol, amikor jön az éles küzdelem, de így legalább fejben magabiztosabb volt, az is valami. Csináltam néhány vállkörzést, majd nyújtózkodtam.
- Jól elment az idő… szerintem befejezhetjük. - Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megmondjam neki, mire számíthat ennyivel, de inkább még egyet nyújtózkodtam, és egy mélyet, jólesőt sóhajtottam. Mikor végeztem, ránéztem, és nem igazán tudtam, mit lehet még mondani, úgyhogy úgy döntöttem, lezárom a dolgot.
- Nos, köszönöm, hogy segítettél elvonni a figyelmemet a sok borzalomról. A kardod add ide, visszaviszem a helyére. További szép napot! - Zártam inkább rövidre, mert nem tudtam elképzelni, hogy mit mondhatnék még. Nyújtottam a kezem a fegyveréért, hogy aztán, ha odaadja, békében elmehessek a gyakorlótérre, letegyem a kardokat, és hazamenjek.

Sokat gyakoroltunk tündével, legalábbis az idő szépen telt és én okosabb lettem. Elfáradni nem mondanám, hogy elfáradtam volna, hiszen jobb kondícióban vagyok. A tánc miatt, a reggeli torna és nyújtózás a mindennapi rutinommá vált, amit lefekvéskor is néha megtettem, amikor nem táncoltam inkább. Nem érzem magam sokkal jobbnak, de kezdetnek ez is jóval több, mint amit eddig tudtam.
- Rendben fejezzük be, köszönöm. Hálálkodom és a felsőmért lépek, amit a hátamra terítek és visszalépek Lancehoz. Lemerem fogadni, hogy tele van görcsökkel, a sok nyújtózkodás és a katona lét velejárója lehet ez, nem gondolom, hogy gyakran masszíroznák meg a nyakát vagy a vállait.
- Ugyan, te segítettél nekem, engedd meg, hogy viszonozzam! Kérlek! Közelebb léptem a karddal a kezemben, nem mertem odaadni neki, amíg nem megy bele, nem szeretnék még elválni tőle, hiszen nem tettem semmit a kedvességért még. Úgy érzem muszáj viszonoznom, különben olyan lenne ez az egész, mintha kihasználtam volna. Kérlelőn nézek fel gyönyörű tünde szemeibe.

Láthatóan zavarba jöttem, ezzel a helyzettel már végképp nem tudtam mit kezdeni, ahogy pedig a szemembe nézett, azt is elfelejtettem, hogy mi a nevem.
- M… mire gondolsz? - Léptem tétován egy lépést hátra, de az se tudatos volt, egyszerűen túlságosan zavarba hozott, hogy így nézett rám.

Nem gondoltam, hogy ennyire zavarba fogom hozni, kicsit elszégyelltem magam és a testtartásom is megváltozott. A vállaim kicsit előre vontam és magam előtt összefontam a karjaim, az ujjaim a kard markolata köré fonódtak és a földet érte a penge csúcsa szinte. Nem tudom mire gondolhatott, ami ennyire zavarba hozta, elvégre nem vagyok én olyan nő, mint akik a bordélyháznál lesték áldozatukat.
- Arra gondoltam, hogy segítenék lazítani, biztos jól esne egy masszázs mondjuk a vállaidnak és a nyakadnak. A katonák mifelénk örültek az ilyesminek. Válaszolok, de kivételesen most én is zavarba jöttem és a mosolyom is visszafogottabb emiatt. A jó szándék vezérel, persze a helyszín az jó kérdés. Itt is meg lehetne csinálni, de egy lakrész nyilván jobb erre.

Megnyugodtam, és kicsit el is szégyelltem magam látva, hogy összehúzta magát. Nem akartam rosszat feltételezni senkiről, de ez a helyzet felhozta bennem a korábbi fürdőzés emlékeit, ami kissé erőteljesebb hatással volt rám. Nem léptem közelebb, de láthatóan lejjebb eresztett a feszültségem.
- Nos, azt elfogadom. - Mondtam még mindig kissé bátortalanul. - E… esetleg a szobámban meg is ejthetjük - folytattam - ha neked úgy jó. - Nyögtem ki végre, mit akarok mondani.

Mintha kicsit megnyugodna, amikor belekezdek, hogy mire is gondoltam a hálám jeléül. Furcsa, hogy valaki a jó szándékomat félreérti, eddig még nem történt ilyesmi velem és ezért is lepődtem meg ennyire. Kicsit szégyelltem is magam, hogy nem tudtam, hogy ez itt ennyire félreérthető.
- Remek! Akkor mehetünk is. Megkönnyebbültem mosolyodom el, nagyon örülök, hogy valamivel tudom viszonozni a szívességét, hogy elkísért fürdőzni és utána edzeni, azaz gyakorolni a kardvívás művészetét. Ezek az alapok még az életem menthetik majd meg egyszer, ha rákényszerülök.
- Nekem jó úgy. Válaszolom lágy hangon, nem tudom miért ilyen bátortalan most, nem ilyennek képzeltem el egy katonát, lehet a tündékre is hatással van a félangyali vérem és ezért különösen érzi magát a közelemben? Nem kérdezek rá inkább, mert csak zavarba hoznám. Visszanyújtom a gyakorlókardot és a táskámért nyúlok, hogy felvehessem a vállamra, ideje indulni.
- Mehetünk is. Hol laksz amúgy? Katonai szálláson vagy van saját szobád valahol? Érdeklődöm és követem, amerre megy, na meg körülnézek, hogy mégis milyen lesz az a szoba. Útközben, ha nem szól hozzám, akkor gondolkozom, hogy miről is beszélgethetnénk majd.

- Rendben, induljunk. Erre, kövess. - Mondtam, és elvettem tőle a kardját, amiről rögtön eszembe jutott, hogy még nem mehetünk rögtön a szobámhoz. - Előbb vissza kell vinni a kardokat. - Mondtam, ahogy elindultam inkább a gyakorlótér felé.
- A katonaság biztosítja a szobám, de egyedül lakom. - Magyaráztam útközben. - Van egy rész fenntartva tündéknek, mi pedig nem vagyunk olyan sokan. - Mondtam. Más nem igazán jutott eszembe, így szótlanul haladtam, visszavittem a kardokat oda, ahonnan elhoztam, majd némán hazaindultam. Mikor odaértünk, kinyitottam az ajtót.
- Itt vagyunk. - Mondtam, ahogy beléptem az ajtón. Későn eszméltem rá, hogy elvileg úgy udvarias, hogy a nőket előreengedjük, de életem során nem sokszor törődtem az ilyen illemszabályokkal, most csak úgy eszembe jutott. Megfordultam, és néztem, hogy bejön-e.

Boldogan követtem a magas tündét. Nálunk a férfiak nem nőnek ilyen magasra, így ez még kicsit furcsa volt nekem, de nem zavart. A szárnyaim összehúztam, amennyire csak tudtam a köpeny alatt és a tarisznyám szíját is rászorítottam, csak remélem, hogy nem vagyok túl feltűnő.
- Igen a kardok. Mikor odaérünk tudom, hogy kint kell várnom, megint a falnak támasztom a hátam és úgy várom meg, amíg végez odabenn Lance és utána indulhatunk is a szállására.
- Rendes tőlük, hogy eltartanak, de persze cserébe te mindig készen állsz, ha szükségük van rád gondolom. Amikor szóba kerül, hogy a tündéknek egy elkülönített rész van elmosolyodom, talán majd találkozhatok a többiekkel is. Persze nekem ő is pont elég, valami megmagyarázhatatlan dolog miatt, amit még mindig elnyomok magamban inkább.
- Lakályos. Nem zavar, hogy ő lépett be előttem én követtem és elkezdtem nézelődni, nem gondoltam volna, hogy megáll majd hátrafordulni, szerencsére időben sikerül félrelépnek, így nem megyek neki, csak szorosan mellette sétálok el, hogy jobban körülnézzek. Szeretem felmérni a helyiségeket, ahová érkezem, mert ezek nem sátrak, hanem épületek, kevesebb a menekülési vonal, bár most pont arra nem lesz szükségem úgy érzem.

Á, nem ér pont a legizgalmasabb résznél félbevágni! Mesélőkínzás! Na de viccet félretéve elég pofásan összerakott kis találkozás volt. Kevés helyen láttam eddig, hogy játék közben helyszínt váltottak volna, ami nagyon tetszett, ráadásul a beszélgetés témája is aszerint változott, szóval nem csak díszlet szerepe volt a környezetnek. Azt hiszem nem tudom eleget ismételni, hogy imádom az apró kis részleteket, amik színessé, élethűvé teszik a játékot, tűnjön az bármilyen picinek (csak hogy egy példát mondjak, annak a megemlítése, hogy a katonák nem szeretik, ha civilek lábatlankodnak a gyakorlótéren). Remélem mihamarabb folytatjátok a történetet, mert kíváncsi vagyok rá, mi fog ebből kisülni. Addig is ösztönzés gyanánt 100-100 TP a jutalma mindkettőtöknek, ileltve Naela, hála éles szemeinek sikeresen elorozott egy réztárgyat a fürdőből (hogy ez micsoda, azt rád bízom) így egy rézzel lesz gazdagabb.