Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név Robin (Adel) Holzer
Faj Ember
Frakció Veroniai királyság
KasztKlerikus
Nem Nő
Kor 21
Kinézet
Mióta a szemináriumon rájöttek, hogy nő vagyok, megnövesztettem szőke hajam, ami így a lapockám aljáig ér. Kék szemem és mélyreható tekintetem bizonyos esetekben elegendőnek bizonyulnak, hogy elérjem a célomat. Nem vagyok magasnak mondható, de nem is az apró törékeny virágszál az első jelző, ami eszébe jut rólam az embernek, ha meglát. Főleg, hogy szépnek sem gyakran mondanak. Leginkább olyankor, ha valaki veszi a fáradtságot tüzetesebben megnézni. Hogy szokták mondani? Csiszolatlan gyémánt? Nos.. akkor az vagyok. Nem a külső a legfontosabb az életben…
Világosbarna reverendában járok, mióta a szemináriumba kerültem, amit a bátyámtól örököltem. Ettől viszont nem okoz gondot eltérni, ha úgy kívánja a helyzet, hogy érdemes elrejtenem a hivatásomat.
Jellem
Adel az a lány, aki ha azt látja, hogy a tagbaszakadt, nála kétszer nagyobb kőbunkó beleköt egy védtelen gyengébb emberbe, nem gondolkozik, hanem odamegy, és a maga viszonylag mély, de kellemes hangján leordítja az illető fejét, felsorolva minden lehetséges jelzőt, hogy micsoda utolsó, undorító, gyáva és mocskos dolog olyanba belekötni, aki nála gyengébb. És hát… ki ütne meg egy lányt? (Jó, azért néhányan igen, de komoly sérülést nem szenvedett)
Ennyire erős az igazságérzete, ugyanakkor a környezetét is érintő borzalmak sorában sose mulasztotta el, hogy segítsen ahogy csak tudott. Látva ezeket, és az egyház reakcióját, elhatározta, hogy változtatnia kell a rendszeren, és minden makacsságával belevetette magát ebbe a tervbe.
A legfontosabb ember az életében az ikerbátyja, Robin, akiért szó szerint is tűzbe menne – emiatt is került a szemináriumba is, mikor a bátyja a második év közben szerelmes lett, de nem viselte volna el a szégyent, amit nősülésével magára von Adel pedig szívesen segített neki feltűnés nélkül kilépni a rendszerből. Ők ketten olyam közel állnak, hogy szinte már egy emberként gondolnak magukra, ezért is vette át olyan könnyen Robin helyét Adel a szemináriumban, miután teljesen természetes módon mindent már korábban megtanult tőle, és gyakorolt is titokban.
Történet
- Elutasitott... - rúgtam félre a lábam alá kerülő macskát. Nem akartam bántani, de dühös voltam. Sok tervezgetés és vágyakozás után egy pillanat alatt romba döntötték az életem célját…
- Pont téged? Elment az esze? - kérdezte a legjobb barátom, Christian. Mióta itt voltam a bátyám helyett, ő az egyetlen bizalmasom. Mármint ami a szemináriumot és az azzal kapcsolatos dolgokat illeti. Meg volt győződve róla, hogy nálam rátermettebb nem született még… Komoly túlzás, hiszen már a társaim közül sem sikerült kitűnnöm, bár határozottan jók voltak az eredményeim.
- Nem tudom. Rám se nézett... Csak foghegyről közölte, hogy bizonyára akad alkalmasabb mentor számomra...- feleltem dühösen.
Igyekeztem gunyorosan másolni a püspök hangsúlyát is. Ez volt a legsértőbb az egészben, hogy teljesen nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy szükségem van mentorra, hogy a lehető legjobban gyakorolhassam magam épphogy kitanult hivatásomban. Egyszerűen lepattintott…
Feldühített. Eddig olyan jól alakult minden, majdnem tökéletesen, de szükségem van valakire, aki támogatni is fog. Tertulius püspöknél megfelelőbbet nem is találhattam volna a katedrálisban! Ha Ő azt mondja, hajlandó a nevét adni ahhoz, amit teszek (és egy-két trükköt is megmutat) biztosítva van, hogy figyeljenek rám...
De nem, az a felfuvalkodott... Szóval arra sem vette a fáradtságot, hogy rám nézzen, vagy próbára tegyen... Pedig a bátyámtól mindent megtanultam... Annyira, hogy fel sem tűnt a helycsere, és amikor az óvatlanságom miatt fél évvel a felszentelés előtt rájöttek, hogy tulajdonképpen nő vagyok, elhitték, hogy nem zavart a bánásmód, mert a családban megszoktam. És mivel a képességeim tökéletesen megfeleltek a szeminárium követelményeinek, szó sem esett többé a dologról. Sőt, két évvel ezelőtt felajánlották, hogy tovább képeznek Inkvizítornak. Tökéletesen alakult az egész… Erre ez a nagyképű… Igazságtalan ez az egész. Hiszen nem tettem semmi rosszat, sőt, mindent a tőlem telhető legjobban csináltam!
– Szerintem megbánja, amint hallani fog a sikereidről – próbált bíztatni Chris. Nem tudtam nem elmosolyodni. Jó pap lesz a fiúból, ha még kicsit összeszedi a bátorságát, és merni fogja a fegyverét forgatni. – Márpedig nem kell arra sokáig várni – mosolygott ő is rám. Ez kicsit megnyugtatott. Ahogy neki mindig sikerült, ha dühös lettem valami igazságtalanság miatt.
- Köszönöm - tettem a vállára a kezem, hogy kifejezzem a hálámat. Aztán egy sóhajtással elengedtem a haragomat, és gondolkodni kezdtem, hogy hogy a francba tudnék még jobb helyzetbe kerülni így, mint az eredeti terv mentén…
– De ha magam kezdek hozzá, akkor soha nem kapok majd igazi esélyt, hogy valami nagyot tegyek az egyházért… - mondtam ki hangosan is, ami a fejemben járt. Szükségem volt valakire, aki van olyan megbecsült, mint Tertulius, és a nevét adja a munkámhoz….
– És Matheus atya? Az ő hűségéről és megingathatatlan jelleméről is már-már ódákat zengenek… Az ő oldalán biztos lenne esélyed. – vetette fel ráérezve gondolataimra a fiatal pap. Elgondolkodtam… Bár igaz, hogy elismert és megbecsült inkvizítor, de nem olyan ember hírében áll Matheus atya, hogy sokáig tűri maga körül az embereket… Bár azt se mondták még róla, hogy komoly trükkök kellenének meggyőzni… Nem tűnt reménytelennek a dolog…
– Azt hiszem igazad van. Megpróbálom! – határoztam el magamat. És másodszor biztosra megyek, hogy nem küldenek el.
Azért kellett pár nap, mire megszületett a terv, természetesen Chris segítségével is. Tulajdonképpen éjjel villant be a nagy ötlet (talán Isteni sugallat volt…), és másnap kora délután már kopogás nélkül, lendületesen gyakorlatilag berontottam az idős inkvizitor ajtaján.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, Atyám. Szolgálatra jelentkezem, mint tanítványa! -
Igen, az első trükk szimplán ennyi volt: Nem tettem fel kérdést, hanem a kötelező udvariasságnak megfelelve kijelentettem, hogy a tanítványa leszek.
Bevallom, nem teljesen az volt a hatás, amit vártam… Azt reméltem, hogy meg
- Egy NŐ! - üvöltötte Matheus atya lassan pirosodó arccal. - TANÍTVÁNY? KI TALÁLTA EZT KI? - folytatta, és bevallom ekkor kicsit elbizonytalanodtam, de ilyen könnyen nem adhattam fel, és még volt a kezemben egy adu, amiben nagyon reménykedtem, hogy működik, mert gyanús volt, hogy pletyka a dolog… Mindenesetre ez tűnt a tökéletes pillanatnak, hogy a hátam mögül előhúzzam a konyháról némi ráhatással szerzett tortaszeletet. - Legyen! - fejezte be újdonsült tanítóm (aki remélhetőleg nem fog sokat törődni vele, hogy mit csinálok, de gond nélkül hivatkozhatok rá) magához véve a tányért és a süteményt.
- Hálásan köszönöm, Robin nővér vagyok, állok bármikor rendelkezésére - hajoltam meg, és léptem is ki az ajtón, mielőtt meggondolja magát.
A terv bevált, úgyhogy a nap hátralévő részében intézkedhettem, hogy mindenki tudjon róla: Matheus Zalash a keze alá vett, mint tanítványát.
Nem volt nehéz, pontosan ismertem azokat, akiknek elújságolva a "hatalmas megtiszteltetést", biztos lehetek benne, hogy egy órán belül az egész katedrális tudni fogja. És remélhetőleg hamar elég felkészültnek fog tartani, hogy önállóságot kapjak. Addig pedig Matheus neve alatt tehetem, amit gondolok… (Csak Add Istenem, hogy ne derüljön ki, hogy rossz következtetéseket vontam le a vele kapcsolatos szóbeszédekből)
Három éve dolgozom ezért. Eleinte a tökkelütött, hősszerelmes bátyám kedvéért, de a Csillagtalan éjszaka óta már saját okból is. Undorító, ami Veronián folyik… ami a bátyámmal történt, igazságtalanul. És nem úgy fest, hogy az egyház fog valamit kezdeni a helyzettel… Még támogatják is a pöffeszkedő, beképzelt nemesek zsarnokoskodását, miközben anélkül is van elég baja mindenkinek, hogy ezek rátelepednének a munkás földművelőkre és iparosokra. Szükség lenne a támogatásukra miután háborúk és Abbadón, újabban pedig az élőholtak is romba döntötték mindazt, amiért kínkeservesen dolgoztak... De egyszer megszerzem magamnak a hatalmat, ami ahhoz kell, hogy oda juttassam az összes hitszegő, álszent férget, ahová valók, és igazságot szolgáltassak a meggyötört jámbor lelkeknek. Ennek viszont az első lépése az, hogy mint Inkvizítor felfigyeljenek rám, hogy bizonyíthassam: helye van a kezemben a felelősségnek, és a hatalomnak. És akkor teszek róla, hogy az egyház hozzáállása változzon!
Mindenesetre az első lépést a tanulmányaim lezárása után megtettem, mostmár csak figyelnem kell, hogy ha rajtam múlik, a megfelelő irányba tereljem az események sodrát, hogy végül eljussak oda, ahol lenni szeretnék. Csak ne tartana ilyen sokáig…
Végül másnap az első látogatásomhoz hasonló lendülettel, vidám mosollyal az arcomon, és eltökéltséggel a szívemben nyitottam be újra Matheushoz, és ezúttal kérdeztem is, ezzel azt az aprócska kérdést kikerülve, hogy egyáltalán szándékozik-e foglalkozni velem.
– Jó reggelt, Atyám! Milyen feladatot bíz ma rám? –
Faj Ember
Frakció Veroniai királyság
KasztKlerikus
Nem Nő
Kor 21
Kinézet
Mióta a szemináriumon rájöttek, hogy nő vagyok, megnövesztettem szőke hajam, ami így a lapockám aljáig ér. Kék szemem és mélyreható tekintetem bizonyos esetekben elegendőnek bizonyulnak, hogy elérjem a célomat. Nem vagyok magasnak mondható, de nem is az apró törékeny virágszál az első jelző, ami eszébe jut rólam az embernek, ha meglát. Főleg, hogy szépnek sem gyakran mondanak. Leginkább olyankor, ha valaki veszi a fáradtságot tüzetesebben megnézni. Hogy szokták mondani? Csiszolatlan gyémánt? Nos.. akkor az vagyok. Nem a külső a legfontosabb az életben…
Világosbarna reverendában járok, mióta a szemináriumba kerültem, amit a bátyámtól örököltem. Ettől viszont nem okoz gondot eltérni, ha úgy kívánja a helyzet, hogy érdemes elrejtenem a hivatásomat.
Jellem
Adel az a lány, aki ha azt látja, hogy a tagbaszakadt, nála kétszer nagyobb kőbunkó beleköt egy védtelen gyengébb emberbe, nem gondolkozik, hanem odamegy, és a maga viszonylag mély, de kellemes hangján leordítja az illető fejét, felsorolva minden lehetséges jelzőt, hogy micsoda utolsó, undorító, gyáva és mocskos dolog olyanba belekötni, aki nála gyengébb. És hát… ki ütne meg egy lányt? (Jó, azért néhányan igen, de komoly sérülést nem szenvedett)
Ennyire erős az igazságérzete, ugyanakkor a környezetét is érintő borzalmak sorában sose mulasztotta el, hogy segítsen ahogy csak tudott. Látva ezeket, és az egyház reakcióját, elhatározta, hogy változtatnia kell a rendszeren, és minden makacsságával belevetette magát ebbe a tervbe.
A legfontosabb ember az életében az ikerbátyja, Robin, akiért szó szerint is tűzbe menne – emiatt is került a szemináriumba is, mikor a bátyja a második év közben szerelmes lett, de nem viselte volna el a szégyent, amit nősülésével magára von Adel pedig szívesen segített neki feltűnés nélkül kilépni a rendszerből. Ők ketten olyam közel állnak, hogy szinte már egy emberként gondolnak magukra, ezért is vette át olyan könnyen Robin helyét Adel a szemináriumban, miután teljesen természetes módon mindent már korábban megtanult tőle, és gyakorolt is titokban.
Történet
- Elutasitott... - rúgtam félre a lábam alá kerülő macskát. Nem akartam bántani, de dühös voltam. Sok tervezgetés és vágyakozás után egy pillanat alatt romba döntötték az életem célját…
- Pont téged? Elment az esze? - kérdezte a legjobb barátom, Christian. Mióta itt voltam a bátyám helyett, ő az egyetlen bizalmasom. Mármint ami a szemináriumot és az azzal kapcsolatos dolgokat illeti. Meg volt győződve róla, hogy nálam rátermettebb nem született még… Komoly túlzás, hiszen már a társaim közül sem sikerült kitűnnöm, bár határozottan jók voltak az eredményeim.
- Nem tudom. Rám se nézett... Csak foghegyről közölte, hogy bizonyára akad alkalmasabb mentor számomra...- feleltem dühösen.
Igyekeztem gunyorosan másolni a püspök hangsúlyát is. Ez volt a legsértőbb az egészben, hogy teljesen nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy szükségem van mentorra, hogy a lehető legjobban gyakorolhassam magam épphogy kitanult hivatásomban. Egyszerűen lepattintott…
Feldühített. Eddig olyan jól alakult minden, majdnem tökéletesen, de szükségem van valakire, aki támogatni is fog. Tertulius püspöknél megfelelőbbet nem is találhattam volna a katedrálisban! Ha Ő azt mondja, hajlandó a nevét adni ahhoz, amit teszek (és egy-két trükköt is megmutat) biztosítva van, hogy figyeljenek rám...
De nem, az a felfuvalkodott... Szóval arra sem vette a fáradtságot, hogy rám nézzen, vagy próbára tegyen... Pedig a bátyámtól mindent megtanultam... Annyira, hogy fel sem tűnt a helycsere, és amikor az óvatlanságom miatt fél évvel a felszentelés előtt rájöttek, hogy tulajdonképpen nő vagyok, elhitték, hogy nem zavart a bánásmód, mert a családban megszoktam. És mivel a képességeim tökéletesen megfeleltek a szeminárium követelményeinek, szó sem esett többé a dologról. Sőt, két évvel ezelőtt felajánlották, hogy tovább képeznek Inkvizítornak. Tökéletesen alakult az egész… Erre ez a nagyképű… Igazságtalan ez az egész. Hiszen nem tettem semmi rosszat, sőt, mindent a tőlem telhető legjobban csináltam!
– Szerintem megbánja, amint hallani fog a sikereidről – próbált bíztatni Chris. Nem tudtam nem elmosolyodni. Jó pap lesz a fiúból, ha még kicsit összeszedi a bátorságát, és merni fogja a fegyverét forgatni. – Márpedig nem kell arra sokáig várni – mosolygott ő is rám. Ez kicsit megnyugtatott. Ahogy neki mindig sikerült, ha dühös lettem valami igazságtalanság miatt.
- Köszönöm - tettem a vállára a kezem, hogy kifejezzem a hálámat. Aztán egy sóhajtással elengedtem a haragomat, és gondolkodni kezdtem, hogy hogy a francba tudnék még jobb helyzetbe kerülni így, mint az eredeti terv mentén…
– De ha magam kezdek hozzá, akkor soha nem kapok majd igazi esélyt, hogy valami nagyot tegyek az egyházért… - mondtam ki hangosan is, ami a fejemben járt. Szükségem volt valakire, aki van olyan megbecsült, mint Tertulius, és a nevét adja a munkámhoz….
– És Matheus atya? Az ő hűségéről és megingathatatlan jelleméről is már-már ódákat zengenek… Az ő oldalán biztos lenne esélyed. – vetette fel ráérezve gondolataimra a fiatal pap. Elgondolkodtam… Bár igaz, hogy elismert és megbecsült inkvizítor, de nem olyan ember hírében áll Matheus atya, hogy sokáig tűri maga körül az embereket… Bár azt se mondták még róla, hogy komoly trükkök kellenének meggyőzni… Nem tűnt reménytelennek a dolog…
– Azt hiszem igazad van. Megpróbálom! – határoztam el magamat. És másodszor biztosra megyek, hogy nem küldenek el.
Azért kellett pár nap, mire megszületett a terv, természetesen Chris segítségével is. Tulajdonképpen éjjel villant be a nagy ötlet (talán Isteni sugallat volt…), és másnap kora délután már kopogás nélkül, lendületesen gyakorlatilag berontottam az idős inkvizitor ajtaján.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, Atyám. Szolgálatra jelentkezem, mint tanítványa! -
Igen, az első trükk szimplán ennyi volt: Nem tettem fel kérdést, hanem a kötelező udvariasságnak megfelelve kijelentettem, hogy a tanítványa leszek.
Bevallom, nem teljesen az volt a hatás, amit vártam… Azt reméltem, hogy meg
- Egy NŐ! - üvöltötte Matheus atya lassan pirosodó arccal. - TANÍTVÁNY? KI TALÁLTA EZT KI? - folytatta, és bevallom ekkor kicsit elbizonytalanodtam, de ilyen könnyen nem adhattam fel, és még volt a kezemben egy adu, amiben nagyon reménykedtem, hogy működik, mert gyanús volt, hogy pletyka a dolog… Mindenesetre ez tűnt a tökéletes pillanatnak, hogy a hátam mögül előhúzzam a konyháról némi ráhatással szerzett tortaszeletet. - Legyen! - fejezte be újdonsült tanítóm (aki remélhetőleg nem fog sokat törődni vele, hogy mit csinálok, de gond nélkül hivatkozhatok rá) magához véve a tányért és a süteményt.
- Hálásan köszönöm, Robin nővér vagyok, állok bármikor rendelkezésére - hajoltam meg, és léptem is ki az ajtón, mielőtt meggondolja magát.
A terv bevált, úgyhogy a nap hátralévő részében intézkedhettem, hogy mindenki tudjon róla: Matheus Zalash a keze alá vett, mint tanítványát.
Nem volt nehéz, pontosan ismertem azokat, akiknek elújságolva a "hatalmas megtiszteltetést", biztos lehetek benne, hogy egy órán belül az egész katedrális tudni fogja. És remélhetőleg hamar elég felkészültnek fog tartani, hogy önállóságot kapjak. Addig pedig Matheus neve alatt tehetem, amit gondolok… (Csak Add Istenem, hogy ne derüljön ki, hogy rossz következtetéseket vontam le a vele kapcsolatos szóbeszédekből)
Három éve dolgozom ezért. Eleinte a tökkelütött, hősszerelmes bátyám kedvéért, de a Csillagtalan éjszaka óta már saját okból is. Undorító, ami Veronián folyik… ami a bátyámmal történt, igazságtalanul. És nem úgy fest, hogy az egyház fog valamit kezdeni a helyzettel… Még támogatják is a pöffeszkedő, beképzelt nemesek zsarnokoskodását, miközben anélkül is van elég baja mindenkinek, hogy ezek rátelepednének a munkás földművelőkre és iparosokra. Szükség lenne a támogatásukra miután háborúk és Abbadón, újabban pedig az élőholtak is romba döntötték mindazt, amiért kínkeservesen dolgoztak... De egyszer megszerzem magamnak a hatalmat, ami ahhoz kell, hogy oda juttassam az összes hitszegő, álszent férget, ahová valók, és igazságot szolgáltassak a meggyötört jámbor lelkeknek. Ennek viszont az első lépése az, hogy mint Inkvizítor felfigyeljenek rám, hogy bizonyíthassam: helye van a kezemben a felelősségnek, és a hatalomnak. És akkor teszek róla, hogy az egyház hozzáállása változzon!
Mindenesetre az első lépést a tanulmányaim lezárása után megtettem, mostmár csak figyelnem kell, hogy ha rajtam múlik, a megfelelő irányba tereljem az események sodrát, hogy végül eljussak oda, ahol lenni szeretnék. Csak ne tartana ilyen sokáig…
Végül másnap az első látogatásomhoz hasonló lendülettel, vidám mosollyal az arcomon, és eltökéltséggel a szívemben nyitottam be újra Matheushoz, és ezúttal kérdeztem is, ezzel azt az aprócska kérdést kikerülve, hogy egyáltalán szándékozik-e foglalkozni velem.
– Jó reggelt, Atyám! Milyen feladatot bíz ma rám? –
A hozzászólást Robin Holzer összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 30, 2019 5:08 pm-kor.
