Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Miután Klinger odébbállt dolgát intézni, az ezredeshez indulok. A történtek fényében fontos, hogy minél hamarabb beszéljünk vele, lehetőleg még azelőtt, hogy a morcos várkapitány megkeresné.
- Neked nem gyanús, hogy Klinger mennyire azt akarja, hogy kutakodjunk az ezredes jobbkezei után? Ha ennyire biztos benne, hogy találunk ott valamit, miért nem ő jár utána, miért minket küld. - kérdezi útközben Jozef, mögöttem lépkedve.
- Feltűnően igyekszik olyan eszközöket adni a kezünkbe, amik valakit gyanússá tehetnek... Neki is utána nézünk majd. - próbálok higgadtan válaszolni, de engem is zavar a dolog. Miért adna csak úgy a kezünkbe egy mindent nyitó kulcsot? És miért akarná, hogy a főtisztek szobájában is kutakodjunk?
Az ezredes ajtajához közeledve pedig más is aggaszt kicsit.
- Megnyugodtál? -   kérdezem Jozeftől, és mivel nem tűnik már annyira feldúltnak, de nem is válaszol, folytatom. - A napló, mait találtunk, nálad van? Lehet nem ártana majd megmutatnunk az ezredesnek, bár lehet nem lesz rá szükség. - az utóbbi kimenetelben annyira nem reménykedem… Az ezredesnek tudnia kellene a naplóbejegyzésről…
- Igen, nálam van. -  bólint Jozef is nagy levegőt véve. Ezekszerint kell még egy kicsit nyugodnia, míg odaérünk. - Nem fogok megint kiakadni, csak annyira váratlanul ért, hogy a kapitány beleavatkozott az ügyünkbe. - válaszol az első kérdésemre is, mire bólintok, jelezve hogy rendben van a dolog.
Ezután pedig a maradék méterek alatt igyekszem nagyjából kitalálni, hogy mit és mennyit fogunk mondani az ezredesasszonynak.
Lassan meg is érkezünk a vártorony legelső emelétére, melyet a nagyterem, valamint az előtte álló kiszélesedő folyosó tölt ki. Straus szokásához híven ott áll az ajtó mellett, vadászkutyára emlékeztető hallással nyitja azt ki, ahogy meghallja a léptek közeledtét...meg persze a kis lyuk az ajtón is segít neki, mely kémlelőnyíláson át meg tudta az érkezőket lesni.
- Milyen ügyben? - néz ránk az ajtó túloldaláról.
- Jelenteni valónk van. - feleli kurtán Jozef, mire üdvözlésképpen, és megerősítően is bólintok.
Straus bólint, majd benyitja az ajtót. Odabent a teremben szokás szerint teljes gőzzel folyik a munka, aki bent van, főleg katonatisztek, írnokok, kereskedők, mesterek mind-mind ott legyeskednek, egyezkednek, papírokat hoznak és visznek. Bele is telik egy bő tíz percbe, mire sorra kerülnek a kedves egyháziak.
- Áh, csakhogy ismét találkoztunk. - mondta az ezredes tömören. Látszik, hogy jól be kell osztania az idejét. - Sikerült bármi nyomot találni. -
- Ami azt illeti, a nyom amit találtunk aggasztó, és azt hiszem, legjobb szándékunk ellenére okoztunk némi gondot a várkapitány úrnak, miközben próbáltuk kicsit meggyorsítani az információhozjutást. - jelentem tömören, teret hagyva Jozef esetleges kiegészítéseinek, illetve az ezredesnek, hogy konkrét kérdéseket tegyen fel.
- Tényleg nem állt szándékunkban bajt keverni, csak az árulót akartuk provokálni, mert véleményünk szerint elég jól informált és igyekszik meghúzni magát, de a Várkapitány úr úgy vélte, hogy ezért alkalmatlanok vagyunk a feladatra, így le akart váltani minket. Mi szerettük volna, ha ezt az Ön szájából halljuk, ha ezt szeretné. -  egészít is ki talán kissé túl őszintén a sötétünde lovagtanonc.
- Igen, Krehl százados már leírta, hogy igényt tart a jelentésre, amik nekem készültök tenni. - mondja meglepően szűkszavúan az ezredes - Már az elején jelezte nemtetszését, amikor nektek adtam az ügyet.- teszi hozzá.
- Elsősorban Öntől is szeretnénk elnézést kérni az okozott gondért. Úgy ítéltem meg, minél előbb lépnünk kell, mielőtt nagyobb baj történik az erődön belül, vagy kívül. - hajtok fejet tisztelettel, de nem megalázkodva, pusztán vállalva a felelősséget a történtekért. Úgy tűnik nem jól kalkuláltam, hogy még a parancsnok előtt beszéljünk az asszonnyal
- Igen, láthatóan nagyon fente ránk a fogát. - morogja rosszkedvűen Jozef . - Ám nagy valószínűséggel  sikerült magunkra hívni az áruló figyelmét és ha megengedi, hölgyem, akkor folytatnánk, most már nem sokon múlik, hogy sikert érjünk el. - győzködi, miközben igyekszem kideríteni az ezredes kifejezéseiből, hogy van-e erre szükség.
Olivia egy nagy sóhajtással áll fel, ahogy kifelé mutat az ablakon.
- Tudjátok mik tartják egyben az erőd köveit. Ezt a mocskos, átkozott romhalmazt? A temérdek senkiházit, nincstelen árulót, akik fejét hülyére fagyasztotta a hideg? -  feleli, felemelve a hangját - Hogy mi veszi elejét annak, hogy az erőd magára omoljon és ott dögöljön meg? Nem kevesebb, mint a tudat, hogy egymásra kell támaszkodnunk. Az itteni népek tudják, hogy értük szolgálunk, s mi tudjuk, hogy értünk szolgálnak minket. Ez tartja egyben a Nilfheim erődöt. - harsogja, majd kicsit lejjebb veszi a hangját, miközben megkerüli az asztalát, hogy közelebbről szemügyre vegyen minket -  Természetesen tisztában vagyok az inkvizíció módszereivel, akiket nem érdekelnek a különféle..."járulékos veszteségek". Azonban itt nem engedhetjük meg magunknak az efféle luxust. Már az is többek bizalmatlanságát váltotta ki, hogy megengedtem, hogy azzal mászkáljatok ott szabadon az erődben. - mutat a goblinra. Aztán morog egy nagyot, majd legyint. - Annak függvényében döntök, hogy mit tudtok felmutatni. Hogy megérte-e az áldozat azért, amit elértetek. Szeretném hallani a jelentéseteket. - int, hogy kezdjétek el a nyomok felsorakoztatását. Straus fél füllel hallgatózva közben óvatosan kitessékelt mindenkit a szobából, biztosra véve, hogy senki se hallgassa le, amiket mondani fogunk.
Én nem voltam ebben olyan biztos, de Klingert egyelőre nem tudtam kiszúrni, ha nem akarta…
- Kezdjük a legfontosabbal - intek Jozefnek, miután magam úgy láttam, nincsenek már (látható) illetéktelenek a teremben, hogy mutassa meg a naplót. Nem fecsérelem az időt arra, hogy az ezredes szavaira reagáljak. Nem az a cél, hogy meggyőzzem a módszereim megalapozottságáról, hanem hogy végül a hatékonyságuk magáért beszéljen.
Jozef előveszi a naplót, és átadja az ezredesasszonynak.
- Ezt Barbara dolgozószobájában, egy rejtett falifülkében találtuk, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy nem az övé, vagy legalábbis, nem ő követte el a hamisítást. Ez pedig azt feltételezi, hogy az elkövető bejuthat a főemberei szobájába gond nélkül és ráadásul jól informált arról, ami a múltkori tárgyaláson történt. - mondja mellé, sajnos ismét túl sokat mondva… De remélhetőleg nem lesz ebből újabb konfliktus. Kiegészítésként még hozzáteszem azért:
- Ez alapján is megpróbáltuk a futárt megtalálni, aki az eltűnt jelentést kellett eljuttassa Barbara asszonynak, de sem a Verde vezetője, sem más nem tudta felidézni ki volt az. Sok idő lenne mindegyik lehetséges, írástudó személynek utánanézni az erődben, ráadásul szinte biztosra vehető, hogy az illető végül minden nyomot eltűntetne maga után, mire megtalálhatnánk. Tiszteletben tartom, az erődben kialakított rendet, asszonyom - teszem hozzá hangsúlyommal igyekezve nyomatékosítani véleményemet - de ebben az esetben bárki hamisította a jelentést, az is ismeri, és ha azt követve akarunk a nyomára akadni, könnyen egy lépéssel előttünk járhat, hiszen pontosan tudja, mit tehetünk meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy rövidebb utat választunk. - magyarázom, miért bátorkodtunk tiszteletlenek lenni
Az ezredes asszony összehúzza a szemöldökét, ahogy elvette a naplót.
- Hogy jutottak be a levéltárba? Nem emlékszem, hogy bárki engedélyt adott volna rá...noha...nem gondoltam volna, hogy Barbara egy ilyen tárgyat tartana a feljegyzések közt. - kérdezte meglepetten.
- Kaptunk egy kis segítséget és maga Barbara asszony is segítőkész volt, de engedje meg Ezredes asszony, hogy ez az ügy végéig a mi titkunk maradjon, ha felgöngyölítettük a dolgot, már nem lesz jelentősége. - válaszolja Jozef a kérdésre.
Olivia mogorván néz Jozef szemébe.
- Bármi indok, amit elfogadhatónak találnék? -
- Ha nyomokat akarunk találni, úgy kell keresnünk, hogy ne legyen alkalma senkinek eltűntetni, ami rá nézve terhelő lehet. - mondom Oliviának higgadtan - A bizalmát kérjük, ezredesasszony, csak annyit áll szándékunkban megtenni, amennyit kell, hogy hosszútávon is biztosíthassuk az erőd, és az expedíciók biztonságát. -
Az ezredes asszonynak látszólag nem tetszik, hogy a saját érveit használták ellene fel, ám végül beadta a derekát.
- Végülis rohadt álszent volna tőlem ha ezek után magamnak mondanék ellent... - válaszolja   - Rendben van. Ám nem húzhatjátok el a végtelenségig. Egy napot kaptok, hogy minimum egy gyanúsítottak elém tárjatok. Amennyiben nem, úgy a ti titokzatos forrását nyomaitoknak jelentenetek kell, s Herr Kherl és az emberei is elkezdenek az ügyön dolgozni. Remélem igazságosnak találjátok ezt a megoldást. - ad ultimátumot.
- Teljesen, asszonyom. - hajt fejet Jozef, kissé kelletlenül
- Többet nem is kérnénk - hajtok én is fejet, hálával vegyes tisztelettel
- Jól van. - feleli Olivia - Bármi komolyabb intézkedésre van szükségetek, azt tőlem, vagy az illetékes emberektől kell kérvényezni. Remélem ez a bizonyos információforrás megfelel a kritériumoknak. - figyelmeztet.
- Minden bizonnyal - bólintok természetesen, elkönyvelve, hogy a kulcs használatára tulajdonképpen már engedélyt is kaptunk az "illetékestől".
- Megfelel. - helyesel Jozef is.
- Jól van. - mondja szigorúan Olivia, majd elbocsát minket. - Ez esetben ha nincs más jelenteni valótok, kérlek lássatok neki mihamarabb. Sokat várakoznak még odakint. - bólint
- Amint megtudunk valamit, megkeressük - bólintok, és el is indulok kifelé
- Hát ez jobban ment mint vártam. - sóhajt Jozef kiérve.
- Még ne örüljünk. Sok dolgunk van holnap reggelig - mosolygok Jozefre, kissé megkönnyebbülve, hogy semmi gond nem történt, csak kiderült, hogy szűkre van szabva az idő, amitől egyébként is tartottam, úgyhogy nem változtatott sokat.
- Igen, bármennyire is tartok attól, hogy csőbe húznak minket, nem látok más megoldást, mint, hogy tényleg átkutatjuk a főurak szobáit, csak kérdés, ha szándékosan akarják valamelyikükre kenni a dolgot, mit érünk vel - válaszol.
- Az övéket, meg még aminek köze van az írnokokhoz. Ezt az utóbbit szerintem intézem én, talán a beállításom hirtelensége is elég, hogy ne tűnhessenek el a nyomok. - bólintok
- Szóval akkor rám bízod a besurranást. - vigyorodik el Jozef - És nekem van is egy sorrendem már. - hajolt a fülemhez, és súgott bele, nehogy kihallgasson valaki - Az ötletadóval kezdek, hátha erre nem készült fel a kis árulónk. -
Bólintok, és elmosolyodom. Nem is kell kérnem.
- Jó ötlet lehet, bár lehet még így sem lesz túl korán. Mindenesetre nagyon óvatosan! Lehet éppen az a cél, hogy rajtakapjanak minket - figyelmeztetem

Az iroda ajtaja enyhén nyitva áll. Odabentről állott füstszag terjeng, melyet az éjszaka fényt adó ezernyi gyertya adott, s most szellőztetnek éppen...noha csak módjával, nehogy kihűljön a hely. Odabent minden asztal és pódium foglal. Ott ült Barbara és mindhárom írnoka, s éppen papírokat rendezgenek halmokba.
- Segíthetek? - kérdezi a főírnok, ahogy megpillant. A goblinra egy undorodó pillantást vet csupán, ami már nem lep meg.
- Nem bánja, ha körülnézek, és kérdezősködök kicsit? - kérdeztem egy üdvözlő biccentést követően a főirnokasszonyt.
Barbara értetlenül néz vissza rám
- Csak tessék. - vágja rá végül, kissé zavarodottan.
Hálásan biccentek Barbarának, és elindulok a teremben. Nem udvariatlanul, de minden asztalnál megállok kicsit, rápillantva az ott folyó munkára, aztán ha esetleg megzavarná az illetőt, megkérdezem, min dolgozik. Olyan embert igyekszem keresni, aki sietve eltakarná az írást, vagy esetleg el akarna zavarni.
Az írnokok próbálnak ügyet sem vetni a jelenlétemre, és tovább dolgozni...több kevesebb sikerrel. Ugyan olyan nincs, aki takargatná a munkáját, ám olyan van, aki szinte folyamatosan pillant fel a lapja mellől, hogy azt nézze mit csinálok éppen. Ez a valaki egy barna hajú, meglepően magas férfi, szürke talárban a fején egy lapos, vörös színű fejfedővel, mely sima, töretlen vonalban fekszik rá a hajkoronájára, teljesen elfedve azt. A többi írnok inkább csak zavarba jöve érzi magát, de próbálnak úgy tenni, mintha ott sem lennék.
Mikor feltűnik a férfi kitűntetett figyelme, lassan odasétálok hozzá is - közben látszólag folytatva amit eddig csináltam -
- Megkérdezhetem, mint dolgozik? - kérdezem kedvesen mosolyogva, figyelve a reakcióját.
A fiú összehúzza a szemét, aztán némi hezitálással ugyan, de felel.
- Csak a havi jelentések, bevételek és adófizetések a jobbágyokról, akik az expedíciókat kísérik és dolgoznak náluk. - mondja, majd megfordította a lapját, hogy megnézhessem. A srác nem hazudott, valóban ez volt
Érdekes…
- Precíz munkának tűnik - dicsérem, némi hozzá nem értéssel, a munkáját - Mondja csak, mit mutatnak a jelentések? Minden rendben zajlik? - érdeklődtem, tovább figyelve a fiút, és igyekeszve a szemem sarkából a többieket is nézni, ha esetleg valamelyik írnok távozóra fogná.
- Javulnak. - feleli az írnok - Egyre kevesebb embert vesztenek el az expedíciók. Ennel valószínűleg az az oka, hogy idővel megtanulunk bánni a hideggel. Szép lassan de megszokjuk itt. - mondja, ahogy megfordította a lapot és folytatta az átmásolást.
- Istennek hála érte! - mondom, őszinte mosollyal - Nem zavarom tovább, folytassa a szép munkát - bicentettem, és tovább sétáltam, még egyszer visszapillantva a további írását nézve. A fél szememet viszont mostmár ezen az írnokon tartom végig. Hasonló volt az írása, mint a naplóban, ami eddig a legközelebbi segítségünk lehet.
Az írnok folytatta a munkáját, alkalomadtán még oda-odanézve rám, ám nem csinált semmi különöset, eddig
Miután az írnokok között végig sétáltam, elkezdem a polcokat is figyelni, bármi után, ami nem illik oda. Akár egy túl ferde papírstóc után is! Közben pedig szinte folyamatosan figyelemmel tartom a fiút, akivel beszéltem.
De nem sok olyan dolgot látni a jól rendezett teremben, ami nem illene oda. Az írnokfiú sem mozgolódik sokat, noha tekintetét le nem vette le rólam ő sem. Pillantásaink többször találkoztak, a kínos bámulássá válással fenyegetve.  A fiú szemei egyre szúrósabbak és mérgesebbek lettek. Valószínűleg feltűnt neki, hogy figyelem.
Feltűnést kelteni nem akartam, így nem akasztom egynél többször a tekintetem a fiúéba. Úgy igyekeszem látszani, mint aki a szobát pásztázza, nyugalommal, talán elégedetten is.
Pedig kifejezetten aggaszt, hogy minden úgy néz ki mint ami rendjén van, de azért folytattam a keresést.
Múlnak a percek a némaságban, ahogy újabb emberek jönnek és mennek. Igyekszem odafigyelni, melyik mit beszél, de sajnos nem tudok mindegyikük után eredni, hogy azt is lássam mijáratban távoznak…
Egészen addig, míg egy fekete ruhás katona torpant be a levéltárba, majd ahogy megpillantotta a goblint, nagyot nyögött.
- Hál istennek, megtaláltuk! Te kis rohadt dög, azt hitted megszökhetsz?! Hogy bírta elkapni, nővér? - néz rám.
- Honnan szökött volna meg? - kérdezem kicsit meglepetten a katonát. Hiszen a goblin végig velem volt…
- Hogy érti kend. Az mént mondta egy sötét tünde, hogy egy goblin szökött meg és nyargal fel-alá a vártoronyban. - néz mérgesen… Nem csodálkozom rajta… - Gyerünk, gyorsan vágjuk tömlöcbe, mert deresre vágnak minket érte. -
- Uram! Ha már elkaptam, nem kell tartania tőle! Az én őrizetem alól nem fog mostmár eltűnni. Ne aggódjon. - csitítom a katonát, gyorsan gondolkodva, hogy hogyan tudnék Jozefnek segíteni innen... Ha már valószínűleg el akarta küldeni valahonnan a katonákat. Na meg a szobában történő dolgokat is igyekszem nem veszíteni szem elől.
- Nagyszerű! - mondja a katona, nagyot sóhajtva...aztán előkap egy vaskos kötelet - Gyorsan intézzük el, hogy ne is futhasson el újra. -
- Egyáltalán biztos, hogy ez az a goblin? - kérdezem, mint akinek most lett gyanús valami a dologban. Támadt ötletem, hogy hogyan nyerhetek még időt odafent.
- Ugyan már, két goblin az erődben... - rázza a fejét a katona. Még egy kicsit több kell, hogy elhiggye amit mondok.
- Dehát ez a goblin már órák óta mellettem van - pislogtam lehetőleg nagyokat. Ha elhiszik, hogy két goblin van, talán tovább fognak kutakodni… Amitől fel fog bolydulni az egész erőd - valószínűleg, remélem nem - és igencsak iparkodnunk kell majd, hogy elejét vegyük a nagyobb bajnak. Remélem Jozef komolyabb sikerrel jár majd, mint én…
A katona megzavarodva néz jobbra balra.
- Hát de...csak ez lehetett, nem látott senki egyet sem máshol...nem mehetett másmerre...itt kell lennie valahol! - erősködik. Majdnem elértem a célt.
- A főírnokasszony is igazolhatja, hogy majd egy órával ezelőtt már ezzel a goblinnal együtt érkeztem ide. - jelentem ki magabiztosan, igyekezve, hogy megerősítsem abban, hogy másik goblinról lehet szó.
- Valóban. - vágja rá Barbara, akiről már lerí, hogy iszonyatosan idegesíti a zaj, meg a fölösleges téblábolást. A katona ezt hallva feladja, majd elrohan tovább keresni az állítólagos goblint.
Hálásan, és bocsánatkérőn pislogok Barbarára, és kicsit közelebb fogva a Goblint magamhoz, folytatom az óvatos, halk kutakodást, közben ha adódik alkalom, észrevétlenül odasúgom a kis lénynek, hátha
- Ismerős valami, vagy valaki? -
A goblin ezúttal nem felel. Nem rázza a fejét, nem bólogat, nem felel sem igennel, sem pedig nemmel. Sőt mi több, úgy tűnik, hogy nagyon kényelmetlenül érezi itt magát.
Furcsa, hogy nem válaszol, úgyhogy lehetőleg takarásban leguggolok elé, hogy a szemébe nézzek, és úgy kérdeztem halkan.
- Mi zavar? -
A goblin nagyot nyelt, mielőtt halkan suttogni kezdett volna.
- Az az ember. Az, aki bámul. Őt láttam. Őt láttam, amikor alkut kötött a törzsem. - mondta tömören.
Aprót bólintottam, és megnyugtatóan rámosolyogtam a goblinra.
- Köszönöm! A néped hőse vagy - dicsérem meg, hátha megnyugszik kicsit, és Barbarához megyek.
- Mondja csak, az a fiatalember meddig lesz ma itt? - kérdezem halkan nem eltűnően bökve a fiúra, remélhetőleg eléggé jelezve a főírnoknak, hogy nem kell felhajtást csapni.
A fiú felel. Végülis ez is jó..
- Ma még két órát le kell húznom, aztán pihenőn leszek. - mondta tömören.
Megjegyzem a választ. Az éppen elég idő lenne, főleg ha megkérem külön Barbarát, hogy semmi esetre se engedje el előbb.
Ahogy viszont fordulnék ki, Jozef hirtelen felbukkan előttem, a földön fekve, jópár zúzódással, erősen kifáradva, a hátán pedig egy iszonyatosan mélynek tűnő sebbel, melyből patakként ömlik a vér. Aki ott volt, mind ijedten rezzent össze és rohantak fel alá, szólni, akinek csak tudtak. A megjelenése viszont felülírja a terveimet: Az első, hogy rajta segítek. Szent fény kérek rá, miközben letérdelek.
- Barbara, hívja ide az ezredesasszonyt, kérem! - nézek a főírnokra, nyilvánvalóan nagyon fontos.
A szent fény némileg lassítja a vérzést, ám ilyen súlyos sebbel szemben kevésnek bizonyul. Barbara és a három írnok is azonnal kisiet, látva a sérült harcost, helyette a fiú akivel eddig beszéltem bólint, majd elrohan egy emelettel feljebb.
- Klinger szobájában .......van egy mágus.....vagy olyasmi és.....irányítja......nagyon erős........lett és......nem érez ....fájdalmat.......nem bírtam....velük. - mondja, láthatóan erőlködve - Meg kell.....állítanod....őket. -
Bár nem teljesen folyékony, de igyekszem érteni, és megjegyezni Jozef szavait, bólintva. A szentfény nem lesz elég meggyógyítani, de a vérzés lassítása érdekében egészen addig igyekszem imádkozni érte, amíg meg nem érkezik a kellő segítség.
Amire nem kellett sokat várni, hogy felbukkanjon még pár katona egy felcser társaságában. Jön velük maga a várkapitány is, és utolsónak a felső szintről az ezredes asszony is megérkezik a fiúval.
Jozef sebét elkezdik ellátni. A vérzés rövidesen alábbhagy, Hála Istennek!. A felcser nagyot szusszan.
- Jól van...minden rendben lesz. - suttogja, ahogy egy időközben érkezett pap a saját szent fényével segíti a munkámat  - A szúrás nagyon mély volt, de elkerülte a létfontosságú részeket. Nem fogsz belehalni. - mondja, miközben óvatosan elkezdi bekötözni a sebet.

- Neked nem gyanús, hogy Klinger mennyire azt akarja, hogy kutakodjunk az ezredes jobbkezei után? Ha ennyire biztos benne, hogy találunk ott valamit, miért nem ő jár utána, miért minket küld. - lépkedtem kissé idegesen Robin után, hiszen az ezredes biztos nem fog örülni a fejleményeknek.
- Feltűnően igyekszik olyan eszközöket adni a kezünkbe, amik valakit gyanússá tehetnek... Neki is utána nézünk majd. – bólintott Robin, de ő teljesen összeszedettnek tűnt.., de aztán rám nézett…….
- Megnyugodtál? – kérdezte. - A napló, mait találtunk, nálad van? Lehet nem ártana majd megmutatnunk az ezredesnek, bár lehet nem lesz rá szükség. -
- Igen, nálam van. - bólintottam nagy levegőt véve, hogy még jobban lenyugodjak. - Nem fogok megint kiakadni, csak annyira váratlanul ért, hogy a kapitány beleavatkozott az ügyünkbe.
Annak viszont örültem, hogy Robin is hasonlóan aggasztónak találta a kém igyekezetét, bár sejtettem, hogy elég nehéz helyzetbe hoztam az előbb.
Aztán odaértünk a vártorony legfelső emeletére, melyet a nagyterem, valamint az előtte álló kiszélesedő folyosó töltött ki. Straus szokásához híven ott állt az ajtó mellett, vadászkutyára emlékeztető hallással nyitotta azt ki, ahogy meghallotta a lépteinket...meg persze a kis lyuk az ajtón is segített neki, mely kémlelőnyíláson át meg tudta az érkezőket lesni.
- Milyen ügyben? - nézett ránk az ajtó túloldaláról.
- Jelenteni valónk van. - fogtam kurtára, hiszen ha nem küldi ki az ezredes, úgy is hallani fogja, amit mondani fogunk.
Straus bólintott, majd kinyitotta az ajtót. Odabent a teremben szokás szerint teljes gőzzel folyt a munka, aki bent volt, főleg katonatisztek, írnokok, kereskedők, mesterek mind-mind ott legyeskedtek, egyezkedtek, papírokat hoztak és vittek. Bele is telt egy bő tíz percbe, mire sorra kerültünk.
- Áh, csakhogy ismét találkoztunk. - mondta az ezredes hasonlóan kurtán - Sikerült bármi nyomot találni?
- Ami azt illeti, a nyom amit találtunk aggasztó, és azt hiszem, legjobb szándékunk ellenére okoztunk némi gondot a várkapitány úrnak, miközben próbáltuk kicsit meggyorsítani az információhoz jutást. – mondta habozás nélkül Robin.
- Tényleg nem állt szándékunkban bajt keverni, csak az árulót akartuk provokálni, mert véleményünk szerint elég jól informált és igyekszik meghúzni magát, de a Várkapitány úr úgy vélte, hogy ezért alkalmatlanok vagyunk a feladatra, így le akart váltani minket. Mi szerettük volna, ha ezt az Ön szájából halljuk, ha ezt szeretné. - tettem hozzá, de most egész nyugodtan, bár megbicsaklott a hangom kicsit.
- Igen, Krehl százados már leírta, hogy igényt tart a jelentésre, amik nekem készültök tenni. - mondta meglepően szűkszavúan az ezredes - Már az elején jelezte nemtetszését, amikor nektek adtam az ügyet.
- Elsősorban Öntől is szeretnénk elnézést kérni az okozott gondért. Úgy ítéltem meg, minél előbb lépnünk kell, mielőtt nagyobb baj történik az erődön belül, vagy kívül. - hajtott fejet Robin.
- Igen, láthatóan nagyon fente ránk a fogát. - morogtam rosszkedvűen. - Ám nagy valószínűséggel - ha nem is ment minden simán, - sikerült magunkra hívni az áruló figyelmét és ha megengedi, hölgyem, akkor folytatnánk, most már nem sokon múlik, hogy sikert érjünk el. - győzködtem, mert valami nem stimmelt vele.
Olivia egy nagy sóhajtással állt fel, ahogy kifelé mutatott az ablakon.
- Tudjátok mik tartják egyben az erőd köveit. Ezt a mocskos, átkozott romhalmazt? A temérdek senkiházit, nincstelen árulót, akik fejét hülyére fagyasztotta a hideg? - emelte fel a hangját - Hogy mi veszi elejét annak, hogy az erőd magára omoljon és ott dögöljön meg? Nem kevesebb, mint a tudat, hogy egymásra kell támaszkodnunk. Az itteni népek tudják, hogy értük szolgálunk, s mi tudjuk, hogy értünk szolgálnak minket. Ez tartja egyben a Nilfheim erődöt.
Kissé lejjebb vette a hangját, ahogy megkerülte az asztalát, hogy közelebbről szemügyre vehessen minket.
- Természetesen tisztában vagyok az inkvizíció módszereivel, akiket nem érdekelnek a különféle..."járulékos veszteségek". Azonban itt nem engedhetjük meg magunknak az efféle luxust. Már az is többek bizalmatlanságát váltotta ki, hogy megengedtem, hogy azzal mászkáljatok ott szabadon az erődben. - mutatott a goblinra, aztán morgott egy nagyot, majd legyintett. - Annak függvényében döntök, hogy mit tudtok felmutatni. Hogy megérte-e az áldozat azért, amit elértetek. Szeretném hallani a jelentéseteket. - intett, hogy mondjunk valamit.
Straus fél füllel hallgatózva közben óvatosan kitessékelt mindenkit a szobából, biztosra véve, hogy senki se hallgassa le, amiket mondani fogunk.
- Kezdjük a legfontosabbal – intett nekem Robin, ahogy meggyőződött róla, nincs illetéktelen már a teremben.
Elővettem a rejtett helyről zsákmányolt naplót és az ezredes asszonynak nyújtottam.
- Ezt Barbara dolgozószobájában, egy rejtett falifülkében találtuk, de szinte biztosak vagyunk benne, hogy nem az övé, vagy legalábbis, nem ő követte el a hamisítást. Ez pedig azt feltételezi, hogy az elkövető bejuthat a főemberei szobájába gond nélkül és ráadásul jól informált arról, ami a múltkori tárgyaláson történt.
- Ez alapján is megpróbáltuk a futárt megtalálni, aki az eltűnt jelentést kellett eljuttassa Barbara asszonynak, de sem a Verde vezetője, sem más nem tudta felidézni ki volt az. Sok idő lenne mindegyik lehetséges, írástudó személynek utánanézni az erődben, ráadásul szinte biztosra vehető, hogy az illető végül minden nyomot eltűntetne maga után, mire megtalálhatnánk. Tiszteletben tartom, az erődben kialakított rendet, asszonyom - tette hozzá sokatmondóan társnőm. - de ebben az esetben bárki hamisította a jelentést, az is ismeri, és ha azt követve akarunk a nyomára akadni, könnyen egy lépéssel előttünk járhat, hiszen pontosan tudja mit tehetünk meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy rövidebb utat választunk.
Az ezredes asszony összehúzta a szemöldökét, ahogy elvette a naplót.
- Hogy jutottak be a levéltárba? Nem emlékszem, hogy bárki engedélyt adott volna rá...noha...nem gondoltam volna, hogy Barbara egy ilyen tárgyat tartana a feljegyzések közt.
- Kaptunk egy kis segítséget és maga Barbara asszony is segítőkész volt, de engedje meg Ezredes asszony, hogy ez az ügy végéig a mi titkunk maradjon, ha felgöngyölítettük a dolgot, már nem lesz jelentősége.
Nem adhattuk ki Klingert, még ha gyanús is volt, mert ha még sem ő az emberünk, akkor veszélyes ellenfelet kapnánk, ha lelepleznénk, van egy mindenhová bejuttató kulcsa.
Olivia mogorván nézett a szemembe, nem sok jót ígérve a tekintetével.
- Bármi indok, amit elfogadhatónak találnék?
- Ha nyomokat akarunk találni, úgy kell keresnünk, hogy ne legyen alkalma senkinek eltűntetni, ami rá nézve terhelő lehet. – igyekezett magára fordítani Robin a nő figyelmét - A bizalmát kérjük, ezredesasszony, csak annyit áll szándékunkban megtenni, amennyit kell, hogy hosszútávon is biztosíthassuk az erőd, és az expedíciók biztonságát. -
Az ezredes asszonynak látszólag nem tetszett, hogy a saját érveit használták ellene fel, ám végül beadta a derekát.
- Végül is rohadt álszent volna tőlem ha ezek után magamnak mondanék ellent... - válaszolta - Rendben van. Ám nem húzhatjátok el a végtelenségig. Egy napot kaptok, hogy minimum egy gyanúsítottak elém tárjatok. Amennyiben nem, úgy a ti titokzatos forrását nyomaitoknak jelentenetek kell, s Herr Kherl és az emberei is elkezdenek az ügyön dolgozni. Remélem igazságosnak találjátok ezt a megoldást.
- Teljesen, asszonyom. - hajtottam fejet megkönnyebbülten, bár azért volt egy adag félelem is bennem, hogy mire jutunk egy nap alatt.
- Többet nem is kérnénk – bólintott Robin is.
- Jól van. – felelte az erőd parancsnoka, - Bármi komolyabb intézkedésre van szükségetek, azt tőlem, vagy az illetékes emberektől kell kérvényezni. Remélem ez a bizonyos információforrás megfelel a kritériumoknak.
- Minden bizonnyal – egyezett bele azonnal Robin, hogy az ezredes nehogy meggondolja magát.
Úgy éreztem nagyon közel vagyunk a megoldáshoz, hiszen kizárásos alapon valamelyik bizalmi embere az ezredesnek a bűnös és, ha át tudom kutatni a szobáikat.........
- Megfelel. - helyeseltem én is.
- Jól van. - mondta szigorúan az ezredes - Ez esetben ha nincs más jelenteni valótok, kérlek lássatok neki mihamarabb. Sokat várakoznak még odakint. - bólintott.
- Amint megtudunk valamit, megkeressük – indul kifelé gyorsan Robin.
Azt hiszem a lehető legjobban sült el a találkozás és mielőtt még elrontottam volna, siettem Robin után.
- Hát ez jobban ment mint vártam. - sóhajtottam, amikor már kint voltunk.
- Még ne örüljünk. Sok dolgunk van holnap reggelig – mosolygott megkönnyebbülve Robin is, de azért nem hagyva, hogy túlságosan beleéljük magunkat.
- Igen, bármennyire is tartok attól, hogy csőbe húznak minket, nem látok más megoldást, mint, hogy tényleg átkutatjuk a főurak szobáit, csak kérdés, ha szándékosan akarják valamelyikükre kenni a dolgot, mit érünk vele. – sóhajtottam.
- Az övéket, meg még aminek köze van az írnokokhoz. Ezt az utóbbit szerintem intézem én, talán a beállításom hirtelensége is elég, hogy ne tűnhessenek el a nyomok. – javasolta Robin.
- Szóval akkor rám bízod a besurranást. - vigyorodtam el, hogy már mennyire belelendült. - És nekem van is egy sorrendem már. - hajoltam egészen a füléig, hogy senki ne hallhassa, amit mondok. - Az ötletadóval kezdek, hátha erre nem készült fel a kis árulónk.
- Jó ötlet lehet, bár lehet még így sem lesz túl korán. Mindenesetre nagyon óvatosan! Lehet éppen az a cél, hogy rajtakapjanak minket – figyelmeztetett társnőm, amivel én is nagyon egyetértettem.
Bólintottam és elindultam.
A csigalépcső még feljebb vezetett a vártoronyban, fel egészen majdnem a tetejéig. Egy nagy, széles folyosó állt ott, oldalán nem kevesebb, mint hat ajtóval. A folyosó előtt pár fekete ruhás őr állt, ott strázsálva a lépcső mellett. Az ajtók viszont látszólag teljesen egyformák voltak.
Persze, miért is könnyítették volna meg a dolgomat, hogy a neveket is kiírják……..
Valamiért azonban itt az erőd tetején nem számítottam rá, hogy még a szobákat külön is őrzik, de azért ösztönösen óvatos voltam. Szerencsére éppen időben kukkantottam ki a lépcsőfordulóból, hogy meglássam a két fekete szőrmés katonát. Hirtelen fogalmam sem volt, hogyan csalhatnám el őket, aztán egy nagy sóhajjal összeborzoltam a hajam - még jobban, - meglazítottam a ruhám, mint amit megcibált a szél és előhúztam a kardomat - persze hang nélkül - aztán felrohantam.
- Hééé.........nem láttátok erre egy goblint? Pedig esküdni mertem volna, hogy erre szaladt. - lihegtem, mint aki eddig futott.
A két őr rögvest felkapta a fejét és a lépcső felé fordultak.
- Goblint? Merre? - rántottak azonnal kardot és vágták magukat alapállásba.
- Igen, elég kicsi, hogy könnyen elsurranjon, de biztos vagyok benne, hogy erre szalad. - intettem a folyosó felé. - Biztos bejutott valamelyik szobába, mert itt nem látom. Meg kell nézni, mert a végén még ránk gyújtja a helyet vagy más bajt csinál, ráadásul, ha az ezredes asszony megtudja, hogy itt bujkál egy ilyen kis gnóm, mindenki megissza a levét. - vágtam egy grimaszt, mintha már előre éreztem volna a botot a hátamon.
A két katona ekkor ijedten rezzent össze, mintha meg is remegtek volna, ahogy végigfutott a jeges iszonyat a hátukon.
- TE fel, én le! - mondta az egyik,mire a másik bólintott, és elindult az egyikük lefelé, a másik felfelé a csigalépcsőn.
Magamban nagyot sóhajtottam, hogy bevették és azt külön megköszönhettem, hogy félték annyira Oliviat, hogy csapot-papot ott hagyjanak.
- Menjetek, én kilihegem magam egy kicsit, aztán megyek utánatok. – intetem nekik megjátszva a fáradtat.
Nem telik bele sok idő, míg eltűnnek, én meg magamra maradtam a folyosón az ajtók közt. Szép sorban, egymás mögött sorakoztak a lépcsőhöz legközelebbitől kedve egészen addig, mely a folyosó végén a félhomályban bújt meg. Úgy tűnt, az erődben még a gyertyaviasszal is spóroltak.
Azon gondolkodom, hogy ha én lennék Klinger helyébe, akkor melyik szobát választanám. Biztos, hogy sokszor akar észrevétlenül jönni-menni, ezért úgy vélem vagy a legelső vagy a legutolsó szobát választaná. Ha viszont azt akarja, hogy ne közelíthessék meg könnyen és gyorsan, akkor a legtávolabbira szavaznék, hiszen lenne ideje felkészülni a "vendégére".
Ezért a legutolsó szobához rohantam, ami egyébként is jótékony homályba burkolózott és használtam a kulcsot. A kulcs óvatosan csúszott be a zárba, aztán halk koppanással torpant meg, majd megszorult, s úgy marad. A mesterkulcs nem illett bele a zárba!
~ Nem nyílik! ~ állapítottam meg másodszorra is, miután villámgyorsan végigpróbáltam a többi ajtón is a kulcsot. Most már biztos voltam benne, hogy eltaláltam, ez a kém szobája és biztosra menve, úgy alakította, hogy azt ne lehessen a kulccsal nyitni. De nekem be kellett oda jutnom, minden ösztönöm ezt súgta. Csak egy módon juthattam be, ha felfeszítem, viszont az zajjal jár, de volt rá megoldásom.
Egy gömböt formáltam a kezemmel, miközben áldást kértem az Úrtól, ezzel létrehozva egy 5 méter átmérőjű kört, aki a körön kívül állt semmit nem hallhatott abból, ami a körön belül zajlik.
Ahogy a mágiám életbe lépett, a tőrömet a zárhoz nyomtam és megfeszíetttem, remélve, hogy sikerül bejutnom.
A zár azonban nem akarta magát megadni. Úgy tűnt, jól megerősített, biztonságos zár volt, melyet nem lehetett csak úgy elintézni.. Még csak meg sem lazult a kis késtől.
Sajnos a tőr kevés volt ehhez az ajtóhoz, ezt csalódottan kellett tudomásul vennem, gyorsan mást kellett kitalálnom. Nem vacakolhattam tovább, így nemes egyszerűséggel teljes erővel beletalpaltam a zárnál az ajtóba.
Az ajtó megrepedt kis híján leszakadva a zsanérokról, de még egész jól tartotta magát.
Most már olyan mindegy, nem lehet sokáig eltitkolni a károkat, így belerúgtam ismét, de azért igyekeztem, hogy csak a zár szakadjon ki, talán így nem tűnik azonnal fel, hogy nem stimmel vele valami. Még jó, hogy sötétben volt. A szoba ajtaja hatalmasan néma csattanással tárult ki. Gyorsan besurrantam.
Takaros, egyszerűen berendezett kis szoba volt, semmiféle különös jeggyel, hacsak azt a kis ablakot nem vesszük, amiről ki lehetett látni az erdő udvarára. Volt ott ágy, asztal, láda, egy kis hely, ahol tüzet lehetett rakni, mely most is lobogott, minden...beleértve egy embert is.
A szoba ugyanis nem volt üres. Ott áll az ajtó mellett, ledöbbent arccal bámult rám egy ősz hajú férfi. Vastag köpenyt viselt, rajta fekete hímzéssel a szegélyén. Az arca nem tűnt valami ráncosnak, noha apró vonalak már megjelentek a szemei alatt, a haját viszont a hó és az évek elég szépen megöregítették. Ahogy végre magához tért, dühösen ragadott fegyvert. Az oldalán egy fejsze lógott, azt kapta elő és emelte a magasba.
- Mi a fenét keresel te itt? - nézett villámló tekintetével rám.
- Öööööö, úgy láttam, hogy.......hogy ide szalad be a goblin, akit üldöztünk. - maradtam az előbb bevált hazugságnál és áldottam az Urat, hogy a csendvarázs még tartott. - De kicsoda maga? Még soha nem láttam itt. - támadtam vissza, ugyanis ez a legjobb védekezés a mondás szerint.
- Ó, biztos van időd csak úgy kérdezgetni?! - kérdezte a férfi idegesen.
Aztán se szó se beszéd megfeszítette a karját és felém hajította a baltát. A fegyver pörögve kezdett el suhanni a levegőben, egyenesen a mellkasom felé tartva.
Bár nem számítottam rá, hogy azonnal meg akar ölni, azért szerencsére nem gyökereztem a földbe. Azonnal oldalra vetettem magam.
- Oparientes! - suttogtam és, ha sikerült megzavarnom ezzel a bűbájjal a látását, akkor nekirohanva próbáltam feldönteni és a kard markolattal halántékon csapni.
- Nem szép dolog bemutatkozás nélkül öldökölni. - hörögtem közben.
A férfi idegesen ráncolja össze a szemeit, amikor a fejsze célt tévesztett, de csak éppen hogy, elsuhanva az arcom mellett, egyenesen a falnak vágódva. De azonnal készen állt a támadásomra. Egy könnyed guggolással hajolt le, így kerülve el a kezemet, majd visszakézből egy súlyos ütést indított el a gyomrom felé.
Bár az ütésem célt tévesztett, az ütközést már nem tudtam elkerülni, így csak egy lehetőségem volt, a vállam fordítottam felé, hogy ne adjak nagy felületet és ezzel a gyomromnak szánt csapását a csípőmnek fordítani. Furcsa volt, mert mintha a mágiám nem is hatott volna rá …… Viszont reméltem, hogy elég bűnös a következő mágiámhoz, amikor úgy érzi majd, hogy minden tagja ólom nehézzé válik, így a mozdulatai igen csak lelassulhatnak. A hatás erőssége a bűnösségétől függ, így remélem, hogy nagyon-nagyon bűnös…….
Az ütéstől kicsit hátratántorodtam. Erős ütés volt, azonban a mágiámnak hála nem okozott komoly károkat azon túl, hogy sajogott a helye. A férfi idegesen felmorrant, ahogy megfeszítette az izmait, próbálva egyenesen maradni, de látszólag nehezére esett neki.
~ Aha! Szóval azért nem vagy immunis mindenre cimbora! ~
Ekkor hirtelen felbukkant az ajtóban egy újabb alak. Nem más volt az, mint Berend Klinger, teljes valójában. Kissé mereven tartott tagokkal állt az ajtóban és lépett be a szobába, hangtalanul nézve a csatát.
- Mit áll ott, betörő van a szobájában! - kapcsoltam gyorsan és kiáltottam a felbukkanó kémre, egy fájdalmas grimasszal, miközben ismét megpróbáltam leütni a fickót, aki már nem nagyon tudott mozogni.
Klinger szótlanul lépett oda, ahogy a férfi esetlenül borult térdre. Az maga elé próbálta a kezét emelni, amiből egy nagy, gömb alakú, sárgás, hártyaszerű burok emelkedett elé. A fegyverem megakadt benne, s nem érte el az embert, aki úgy tűnt már felállni sem tudna.
Ekkor hirtelen halk suhogás hangzott fel a hátam mögül. Klinger a semmiből rántott elő egy hosszú, viseltes lándzsát és nemes egyszerűséggel a hátamba döfte. A fegyver teljesen váratlanul ért és mélyen a hátamba fúródott.
- Menekülj! - nyögött egy nagyot a maszkos hírszerző, miközben remegő tagokkal tartotta helyben a fegyvert, szinte próbálta azt visszahúzni. Ám a kezei mégis előrébb csúsztak, s egyre mélyebbre és mélyebbre próbálták a lándzsát döfni.
A döbbenettől és a fájdalomtól megbénult a lábam, miközben átvillant az elmémen, hogy itt valami nagyon erős varázslat állhat a háttérben. Oldalra tántorodtam, miközben hangosan felkiáltottam, ahogy kiszakadt a húsomból a dárda hegye. A kezem önkéntelenül szorult a Bibliára és az Úr segítségéért fohászkodtam, amivel három méteres körben felszenteltem magma körül a földet,bízva benne, hogy a sötét mágiát felégeti, bármi is az, ráadásul valamelyest képes gyógyítani is.
A felszentelés némiképp enyhítette a fájdalmamat, de túl kevés volt ahhoz, hogy a sebet összezárja. Klinger közben egy jól irányzott rúgással taszított a földre, láthatóan egyáltalán nem uralva saját döntéseit.
A férfi fekete ruhás idegen, aki minden bizonnyal valami sötét, nekromanta mágus lehetett, szerencsére hála az átkomnak, ott hevert a földön, akár egy rongybaba és nem mozdult. Bár látszólag igen jó kedvében volt, hogy szenvedni látott.
- Jól van...nagyon jó... - dünnyögte, ahogy próbálkozott felállni.
Az egyetlen, akin komoly hatást mutatott a felszentelésem, az maga Klinger volt, akinek mintha sisteregni kezdett volna a talpa alatt a föld tőle. Noha nem úgy tűnt, mintha különösebben érdekelte volna, még csak fel sem tűnt neki, de az égett hús szaga kezdett terjengeni a szobában.
A fájdalom szinte belerobbant a fejembe, amikor Klinger a földre vitt, szorult helyzetbe kerültem, bár a fekete kabátos férfit még megbénította a mágiám és Klingerre meg hatott a szentség. Az már biztos, hogy valami nagyon rossz dolog volt itt. A kém láthatóan szenvedett a kettősségtől, ami majdnem kettétépte.
A fájdalmamat háttérbe szorítva felálltam és megpróbáltam most már egyáltalán nem finomkodva szétcsapni a feketeruhás fejét, aki élvezkedett a szenvedésemen és közben elkerülni Klinger dárdáját. De, ha nem sikerülne a csapás, felkészültem egy újabb fohászra, ami tüzet bocsátott a körülöttem állókra.
A férfi nem is lett volna képes elkerülni a kardomat, ám elfeledkeztem a kémről. Klinger a lándzsájával széles mozdulattal oldalirányba csapott egyet. Az ereje úgy tűnt, sokszorosa annak, amit vézna teste alapján gondoltam volna. Az ütéstől egyszerűen elrepültem, el a földön fekvő férfitől, az ajtó irányába. A láng, melyet az imám keltett életre azonban szerencsére elszabadult, csúnyán megégetve mindkét férfit. Közülük azonban egyedül a földön fekvő, ősz hajún látszott, hogy fájt volna neki, ordított is tőle, de Klinger mintha meg sem rezdült, noha ……. atűz láthatóan megégette a bőrét, és keményen belemart a húsába.
- Fuss... - nyögte egyre elgyengülő hangon.
- Elég volt ebből! - ordította a szőke férfi, ahogy óvatosan féltérdre állt és Klinger felé fordította a tenyerét.
Intésétől a lándzsás férfi szemei kigyulladtak, zöldes-sárgás fényben kezdtek el ragyogni. Klinger nem szólalt többet, nem is hezitált, a fegyverét előreszegezte és a korábbi lassúhoz képest minden erejét latba vetve, gyilkos szándékkal rohamozott felém.
Akármi is volt ez a férfi, erősebb volt nálam és erősebb volt szegény Klingernél is, aki nyilvánvalóan valami bűbáj hatása alatt állt, vagy már lehet, nem is volt életben. De nem volt időm ezen hezitálni, a varázslatok kifárasztottak és biztos voltam benne, hogy a következő ütést nem élem túl. Egy gyors fohászra volt csak időm és magam elé képzeltem az irattárat, ahová Robin ment..........
A Nachtraben családfő ajándéka, egy egy ember befogadására képes mágikus teleportáló kör megnyílt előttem és én belezuhantam.
A következő pillanatban magam fölött Robin arcát pillantottam meg Tudtam, hogy nem sok időm van, éreztem, ahogy a hátamon lévő sebből folyik el a vérem, a ruhám nedvesen tapadt hozzám.
Hallottam, hogy a lány mond valakinek valamit az ezredesről.
- Klinger szobájában .......van egy mágus.....vagy olyasmi és.....irányítja......nagyon erős........lett és......nem érez ....fájdalmat.......nem bírtam....velük. - próbáltam elmondani Robinnak amit lehet. - Meg kell.....állítanod....őket. - próbáltam eszméletemen maradni.
Jól esett a meleg, gyógyító fény, ami körülölelt és én behunytam a szemem, hogy átadjam magam neki.
Távolról hallottam a hangokat, mintha valaki több szobán át beszélt volna hozzám, bár azzal mégis tisztában voltam, hogy hozzám szólnak a szavak, de valahogy…….nem érdekelt.
- Jól van...minden rendben lesz. A szúrás nagyon mély volt, de elkerülte a létfontosságú részeket. Nem fogsz belehalni.
A fájdalom tompa sajgássá változott, de éreztem, ahogy finom kezek látták el a sebeimet………

Felemeltek a földről és az ispotályba vittek, ahol ágyba fektettek. Kicsit szédülök a vérveszteségtől, de a gyógyító jó munkát végzett és a hátam csak tompán hasogat.
- Tudsz rendesen beszélni? - kérdezte az ezredes asszony, ahogy arcán egyre több és több haragra, bosszúságra utaló ránc jelent meg.
Azt hiszem nem lepett meg a cseppet sem boldognak hangzó ezredes asszony kérdésére, - akit az egész tanácsosi kara kísért aggódva – már nem egészen miattam, hanem a veszély miatta, - ezért óvatosan bólintottam.
- Tudok.
- Jól van. - nyugtatott meg, de leginkább a többi tisztet a vezér - Akkor meséld el, honnan szereztek ezeket a sebeket.
Lassan járt még az agyam, de most válaszút elé érkeztem és ráadásul az erőd sorsa múlhatott azon, amit most mondok. Végül is az áruló személyére fény derült.....
- Klinger szobájába szereztem tőle és egy nekromanta mágustól, aki a hatalmába kerítette. Ha nem tévedek a kémed már lehet, hogy egy ideje nem önmaga, csak egy húsbáb. Nem tudtam legyőzni őket, még mindig ott lehetnek valahol......- mondtam kiszáradt szájjal, hiszen most jön a fekete leves, ezért Robinra néztem, hogy ő mit gondol, bevalljuk-e, hogy a betörés szándékos volt. A lány biztatóan mosolygott vissza, amit úgy értelmeztem, hogy rábólint a dologra.
- Akkor azonnal ellenőrzés alá kell vonjuk az épületet. - mondta az alacsony, fekete szakállas kapitány.
Minden tiszt egyetértően bólintott.
- Lezárni a kapukat. Míg a falakon őrszem szuszog, egy lélek se ki, se be. - adta ki az egyértelmű utasításokat az ezredes asszony - Tud harcolni? - kérdezte rám pillantva, bár ezt olyan költői kérdésnek éreztem, hogy a lelkesedésemet nem vesztettem-e el.
Elégedetten szusszantam egyet, ahogy nem fecsérelte egyelőre további kérdésekre az időt az ezredes, hanem azonnal intézkedett. Bágyadtan visszamosolyogtam Robinra, aztán elkezdtem feltápászkodni. Azt hiszem, ha ennek vége, egy hétig csak ágyban leszek.....-
- Igen, asszonyom! Nem szeretnék lemaradni a végéről, ám azt gondolom, Robin inkvizítornak most nagyobb hasznát vennék, mint a kardoknak. - javasoltam.
Robinnak nem tetszett, hogy máris felkeltem, ezt nem volt nehéz leolvasni rosszalló arckifejezéséről, de végül nem szólt érte, amiért hálás voltam.
- Mit akar tenni? - kérdezte az ezredestől inkább.
- Lezárjuk az egész erődöt. Addig senki nem megy innen sehova, amíg elő nem kerítettük azt a nyomorultat, aki ezt merte tenni az én embereimmel! - mondta szinte már tajtékozva Olivia ezredes.
- Egy ősz hajú férfit kell keresni, vastag, köpenyt viselt, fekete hímzéssel a szegélyén. De, ha egészen Klinger szobájáig jutott, akkor talán nem a kémfőnök az egyetlen, akit mozgatni tud. Ha gyanús valaki, akkor hozzák elém, ha megérinthetem, kiderülhet, hogy melyik oldalon áll. - javasoltam.
- Hm...megtudtatok bármit arról, mik lehetnek a céljai?
- Amíg az illetővel nem beszélünk, biztosat nem tudhatunk, de az eddig előkerült információk alapján zavart akarnak kelteni, hogy eltereljék a figyelmet arról, amit csinálnak. Például a hasadékban, ahova a bányászok indultak. – válaszolta Robin.
- Akkor érthető, miért pont a hírszerzőinket célozták meg... - gondolkozott el mindeközben Barbara főírnok.
- Igen, valószínűleg ott rejtegetnek valamit és nem akarták, hogy ismét expedíció induljon oda. - erősítettem meg én is.
- Jól van. Reméljük minél hamarabb kézre kerülnek. Addig is pihenjetek. - mondta az ezredes, ahogy ő és a tisztek elindultak dolgukat végezni, magunkra hagyva minket.
Robin bólintott, majd amikor már becsukódott utánuk az ajtó, felém fordult.
- Elszabadult a goblin, mi? - kacsintott rám - Mi történt? – kérdezte, éreztetve, hogy azért több információra számít, mint amit a tiszteknek elmondtam.
Bűntudatosan néztem Robinra.
- Hirtelenjében ezt tudtam kitalálni, hogy elmenjenek az őrök. Biztos voltam benne, hogy megoldod. - vigyorogtam, miközben próbálgattam a mozgást. - Elsőre megtaláltam Kilinger szobáját és már akkor tudtam, hogy jól tippeltünk, amikor a kulcs nem nyitotta. Betörtem. - vontam meg a vállam, ami azért nem volt túl jó ötlet, a fájdalom szinte elvette a lélegzetem. - Aztán ……ott találtam azt a férfit és azt hiszem mindketten alaposan meglepődtünk.......
Ezek után elmesélem Robinnak, hogy mi történt és a végén, mekkora szerencsém volt, hogy el tudtam menekülni.
- Klinger mentett meg, valamennyire ellent tudott állni, de aztán elvesztette a csatát. - mondtam szomorúan.
- Szerencsére elhitték nekem, hogy van mégegy – jegyezte meg a goblinnal kapcsolatban, de aztán már a fontosabb ügyre koncentrált. - Nem láttál a szobában semmi furcsát? - kérdezett tovább.
- Nem nagyon volt időm körbe nézni, mivel azonnal egy baltát hajított felém, de annyit leszűrtem, hogy elég otthon érezte magát. Az, azonban érdekes, hogy miként jutott be, ha őrök álltak mindenhol. Klinger ablaka az erőd udvarára nyílt, talán ott. – fűztem szavakba a gondolataimat. - Véleményem szerint azonban már nem lesz meg a hullatáncoltató, talán el kéne mennünk a hasadékhoz, hátha odamegy.
- Szivesebben mennék, ha itt már rend van. A goblin felismert valakit az írnokok közül, őt talán megkérdezhetjük - vetette fel társnőm.
- Menjünk akkor, kérdezzük meg, ő csak nem akar megölni majd minket. - ironizáltam.
Nagyobb volt a szám, mint az erőm, hiszen pár lépés után már inkább az ágyat választottam volna, de összeszorítottam a fogam és Robin hathatós támogatásával csak sikerült elvánszorognom a levéltárig.. Ott aztán sietősen egy szék után néztem és ha lehet leültem.
Barbara asszony erősen meglepődött, amikor meglátott minket és véleményét nem is rejtette véka alá.
- Hát ti mit csináltok itt ilyen állapotban? Menjetek vissza az ispotályba, ha fel akartok épülni.
- Pihenünk, amint megoldódik a helyzet, és biztonságban tudjuk az erődöt – válaszolta Robin, kicsit fürkészve őt. - Az egyik írnokkal mindenképpen beszélnünk kell, ha megengedi – tette hozzá békülékenyebben.
- Én itt jól megleszek, te meg kérdezd csak ki akit akarsz. - mondtam Robin-nak.
Persze, ha kell megérinteni meg tudom a fiút a mágiámmal, de addig is pihengetek.
- Természetesen. - felelte a főírnok tömören, aztán a fiúk felé nézett - Kinek van most ideje, hogy a levelek közt túrjön a papoknak? - ordított halkan, mire az írnokok elkezdték rendezgetni az asztalukat.
- Köszönöm – biccentette felénk a lány. - Pihenj nyugodtan, idehozom a fiút. – majd az egyik fiatal írnokhoz sétált, megszólítva őt, mint akik már ismerik egymást.
- Ön nagyon precízen végzi a munkáját, bizonyára tudna segíteni néhány dologban. Odajönne a társamhoz? – mutatott felém. - Nincs még jól, ne kelljen talpon maradnia. - magyarázta.
Az írnok szúrós szemmel nézett fel, de aztán bólintott, majd felállt és odasétált mellém.
- Mire van szükségük? - kérdezte kissé halkan.
- Csak arra, hogy megérintselek. - emeltem a kezem és a kézfejére tettem, hogy átjárja a kutató mágia.
Ahogy hozz értem, az írnok kezén óvatosan, de hirtelen megjelenve megpirult a bőr.
- Jaj! - ijedt meg a férfi, rémülten húzva el a kezét, a bőrpírt nézve egyre csak, ami a kézhátára költözött - Ez meg mire volt jó?
Lehet, hogy nem volt szép dolog, de legalább meggyőződtem róla, hogy teljesen ember, de nem bűntelen. Viszont ő ezt nem tudja és most kihasználhatom az alkalmat.
- Csak egy kis pecsét, hogy ha nem mondasz nekünk igazat, a lelked a pokol tüzén ég majd el, ha viszont valós dolgokat mondasz nekünk, akkor semmi bajod nem lesz. - néztem rá ártatlanul.
Igazából nem is állítottam olyan valótlant.
- Azt mondtad ugye, hogy ő ott volt, amikor a goblinok alkut kötöttek az emberekkel? – kérdezte Robin a goblinhoz fordulva, majd mikor a goblin vehemensen bólogatni kezdett, a fiúra nézve folytatta. - Miről szólt ez az alku? MIért volt rá szükség?.
- Micsoda? Miféle alku? Fogalmam sincs miről beszéltek. – háborgott az írnok.
A teremben mindenki rémülten nézett felénk.
- Hogy értik, hogy alku? - kérdezte az egyik másik írnok is, de most senki nem figyelt rá.
- Há, ugyan már... - akad el a hangja egy pillanatra a fiúnak. - Senki sem hiszi el ezt a szamárságot... - mondta némi hezitálás után.
- De minek kockáztatni, nem igaz? – kérdezte Robin mosolyogva. - Szóval tagadod, hogy jártál a goblinok között, amikor alkut kötöttek velük az emberek? A helyedben átgondolnám, megpróbálok-e hazudni egy inkvizitornak - tette hozzá, sokatmondóan felém pillantva.
- Szerintem meg mindenki epekedje várja a történtek után, hogy mondj erre valamit. - intettem körbe a várakozó írnokok felé.
- Ó, ugyan már, honnan tudjátok, hogy az a kis görcs nem akar átverni titeket?! - háborodott fel az írnok.
- Gondolod, hogy meg merné tenni? – nézett egyre komorabban az írnokra. - De válaszoljon, hiszen nem vádoltuk semmivel - tette hozzá.
Az írnok nagyot nyelt.
- Azt nem tehetem. Felsőbb utasításra. Megeskettek, hogy lenyakaznak, ha egy szót is szólok róla.
Egy halk sóhaj hagyta el a szám: helyben vagyunk.
- Az erőd vezetője az ezredes asszony. Az ő védelme alatt állsz, ha válaszolsz és a lelked üdvét kockára tennéd? - kérdeztem.
- Nem...vannak...olyan hírek, melyekről csak a felső vezetők számolhatnak be a tanácsban. Amiket nem adhatunk ki közvetlenül. Ebben biztos vagyok, mert rögtön az elején elmagyarázták, amikor a parancsot kaptam.
- Ezt megértem – bólintott némi együttérzéssel Robin. - Akkor azt mondja el, kitől kapta ezt az utasítást, hogy megkérdezhessük tőle a dolgot. -
Robin ügyesen érvelt, reméltem, hogy az írnok válaszol is a kérdésére.
- Herr Berend Klinger, a legmagasabb rangú felderítő volt az személyesen. – nyögte ki vívódva a fiú.
- Oh, történetesen maga Herr Klinger adott engedélyt, hogy információt kérjünk az ügyben – derült fel társnőm arca.
Ezek szerint Barbara még nem mondta el nekik, mi történt. Remélem ez még egy darabig így is marad.
- Igen, többször tárgyaltunk vele és ő is kereste az árulót. Ha tudsz valamit, muszáj elmondanod, mert Herr Klinger bajban van és csak te segíthetsz rajta.
Az írnok elgondolkozott.
- Nos...nem tudom, miről szólt pontosan az üzenet. Herr Klinger adta nekem, hogy adjam át. A goblinoknak ha minden igaz, az üzenetben megjelölt pontokat kellett őrizniük, hogy az ott leselkedő banditákkal vegyék fel a harcot.
- Megvan még valahol ez az üzenet? – kérdezte Robin.
- És kinek kellett átadni? - érdeklődtem én is csendesen.
- Sajnos nincs. – rázta meg a fejét az írnok. - Miután visszatértem, el kellett szállítanom az erőd egy félreeső szélébe és ott vízbe vetni. Miután a goblin törzsfő elolvasta, vissza kellett vegyem....bevallom, egész addig nem is tudtam, hogy egy goblin tudhat olvasni.
- Volt más hasonló feladata? – csapott le rá Robin.
- Egyedül ez az egy. Herr Klinger személyesen engem keresett meg...örültem is neki. - sütötte le a szemét a fiú. - Csak nemrég kerültem ide, így nem bíznak rám túl sok fontos feladatot.
Szóval egy lelkes kis segítő, aki nem tud sokat. Klinger a saját csapdájába sétált?
- És másnak is adott ilyen feladatot?
- Erről sajnos nem kérdeztem. Amit tudok, hogy nem is itt kaptam. A feladatot teljes titokban végeztem, és még az üzenet átvételéhez is el kellett menjek egy helyre, amiről addig azt sem tudtam, hogy létezik
- És ott személyesen Herr Klinger adta át az üzenetet? – faggatta tovább Robin.
- Igen, ő volt. - bólintott.
- Hol van ez a hely? oda tudsz vezetni minket? – néztem rá kérdőn.
- Engem - javított ki Robin, miközben rosszallóan pillantott rám, hogy mit is gondolok.
- Nos igen...azonban nem hiszem, hogy sok látnivaló lenne ott. Nem éppen a leglátogatottabb hely.
Bármennyire is lázadoztam ellene, hogy Robin egyedül menjen, sajnos be kell látnom, hogy most csak hátráltatnám, hiszen a lépcsőn sem biztos, hogy le tudnék menni. Kelletlenül sóhajtottam.
- Lehet, hogy Robin inkvizítornak többet mondana, de mégis.....hol van?
Furcsa, hogy milyen nehezen böki ki.
- Van a fal mellett egy vízvezeték, amit azért építettek, hogy a felolvadó hólével itatni lehessen az állatokat. Ami pedig nem kell, abba mossák bele a trágyalevet. Egy apró kis torony, de nem szolgál semmilyen védelmi célt.
- Hol van ez a torony? Esetleg oda tudna kísérni? – kérdezte Robin.
- Nem kéne egyedül menned. - néztem a lányra. - Legalább kérj pár embert az ezredestől.
A fiú ártatlannak nézett ki, de azért nem árt vigyázni, itt már lassan senkiben nem bíztam a társamon kívül.
- Nem nehéz feladat. Elég közel van. Csak elég elvéthető helyen. Nem egy feltűnő dolog. – mondta beletörődően a leleplezett írnok.
- Ne aggódj, óvatos leszek. De te viszont tényleg vigyázz magadra... Nem tudom mennyire kerültél veszélybe - válaszolta nekem a társam, majd a kihallgatottra nézett. - Köszönöm szépen – majd Barbarához lépett. - Kérem, gondoskodna róla, hogy megbízható emberek visszakísérjék a társamat az ispotályba?
- Ez csak természetes. - felelte a főírnok.
Legszívesebben dühösen visszautasítottam volna az egészet, de mikor megmozdultam a hátamba olyan fájdalom nyilalt, hogy alig kaptam levegőt.
- Velem mi történhetne, de te is vigyázz és tényleg vigyél embereket, akármilyen könnyűnek is tűnik. Lebegjen előtted az én példám. - jelent meg egy kényszeredett mosoly az arcomon, aztán feltápászkodtam, amire sápadtabb lettem mint eddig. - Egyedül is menni fog. - intettem.
- Alig állsz a lábadon... Mi is történhetne - forgatta meg Robin a szemeit. - Ragaszkodom hozzá, hogy ne maradj egyedül – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
Néha azért kijön belőle az inkvizítor.
Miután néztem, hogy elmennek, elcsoszogtam az ágyig pár bosszantóan nyüzsgő írnok segítségével, aztán ha elég erőt gyűjtöttem, igyekeztem mágiával is gyógyítani magma, hogy ne hagyjam Robint sokáig egyedül, mert ha baja less, azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Amikor jön a küldönc a hírrel, hogy a toronynál sarokba szorították a nekrót, összekapom maga és rohanok, nem akarván lemaradni a végső összecsapásból és különben is tartozok még a fickónak egy lefejezéssel. Meglepő módon senki nem áll az utamba azzal, hogy nem vagyok jól meg blablabla……
A torony előtt felsorakozva találom a katonákat, épp a várkapitány beszél.
- A nekromanta szolgákat köti a parancsuk. Azt nem szeghetik meg. De hallotta, hogy sokan nem teljesítenek egyebet, mint amit parancsba adtak nekik. Talán Berend valami olyan parancsot kapott, ami nem utasította őt az üldözésre...
- Lehetséges. – mondja bizonytalanul Robin. - Sajnos kevéssé ismerem a nekromanták varázslatainak pontos hatásmechanizmusát.
- Tudom. Ha jól sejtem maguk egyfázfiak démonokra specializálódtak. Jellemző... - mondja cinikusan az alacsony várkapitány.
- Csendet. - szólt halkan, e szigorúan az ezredes, lecsitítva tisztjét - Most nincs itt az ideje a viaskodásnak. Berend képességeit ismerve nehéz lesz úgy bejutni, hogy senki se haljon bele...
Mikor Robin meglát kapok tőle egy rosszalló pillantást.
- Jobban vagy? -
Örültem, hogy Robin ép és egészséges.
- Jól vagyok, tudok harcolni. - bólintok rá, nem említve, hogy azért voltam már jobb erőnlétben is, de akkor vissza tartanának és azt nem szeretném. - Ha szét tudjuk választani őket, akkor én egyikükkel szerintem elbírok. - nézek jegesen a kapitányra.
Az ezredes mozdulatlanságra int mindenkit.
- Szükséghelyzet szükségmegoldás igényel. Berend egyedül nekem tárta fel teljes eszköztárát. Ezt át is adom, mielőtt bemegyünk. - mondja, ahogy nagy levegőt vesz - Berend annak idején engem kísért mint testőr a folyó mentén. Éles a szeme és a füle. Elsőrangú méregkeverő, de a mérgek nem használnak ellene. Varázslókra specializálódott, akkor támad rájuk, amikor mágiát használnak. Kedvelt stratégiája egy-két pofont benyelni azért cserébe, hogy lefejezheti az áldozatát. Merészsége miatt érdemelte ki a tiszteletemet.
- Semmiképp nem mehetsz egyedül – néz rám Robin, mielőtt még reagálna az ezredes asszony figyelmeztetésére, majd felé biccentett. – Köszönjük! Herr Klinger viszont csak addig ellenségünk ameddig a nekromanta él – jegyzi meg.
- Nem tudunk mind egyszerre bemenni. - gondolkozik el a várkapitány - Talán ha négyen be tudnának oda rontani...meg kell tervezzük, hogyan törünk be.
- Egyébként sem hiszem, hogy teljes ....hmm...tudásával harcolna. Kényszerítve van a nekromanta által és a szobában is próbált ellenállni. Az agyába kapaszkodott halott-táncoltató, nem biztos, hogy jól tudja irányítani, ha maga nem képzett harcos. - ingatom meg a fejem, aztán Robinra nézek. - Igaz, a nekromanta a veszélyesebb, ha valaki elesik, azt is fel tudja használni. De minél előbb be kéne menni, ki tudja miben mesterkedik. - húzom elő a kardom és nyitom ki az oldalamon lógó Bibliát.
- Ha két irányból tudnánk közelíteni, lehet előbb célt érnénk – veti fel Robin.
- Sajnos az nem lehetséges. - mondja az ezredes - Az erőd minden pontja úgy lett tervezve, hogy a védőit ne lehessen bekeríteni.
- Berend nem ostoba ember. Magam akarok bemenni és kezelésbe venni. - jelenti ki ekkor hirtelen az erőd főmágusa, aki szintén jelen van.
- Akkor be kell menni! - jelentem ki. - Én megyek elől és beküldök egy Szent Fényt, az lelassítja őket, és felmérhetjük ki hol van. Vállalom a nekromantát.
Egy harmadik ember is jelentkezik. Nem kis meglepetésre egy ismerős alak. Ő volt az, aki gyanúnk szerint kihallgatott minket a kocsmában.
- Én is megyek. Ha Herr Klinger valóba áldozatául esett, kötelességem segíteni neki! - jelenti ki tisztelegve a főtisztek előtt.
- Rossz ötlet. - mondja a mágusnak Robin. - Legalábbis anélkül, hogy valaki kizárólag az ön védelméért felelne, aki hatékonyan fel tudja tartani Klingert. A magam részéről afféle második hullámban mennék, hogy támogassam a sérülteket és minimalizálni tudjuk a veszteséget.
- Ha sikerült az ajtót biztosítani, onnantól annyian megyünk, ahányan csak akarunk. - jelenti ki a várkapitány.
- Indulás, sorakozó az ajtó előtt! – mondja a főmágus, mint aki semmit nem hallott Robin szavaiból.
Robinnak persze igaza van, a főmágus nem fog elbírni egy kardforgatóval, de a harmadik jelentkezőnek meg nem ismertem a képességeit. Ám nem várhattunk a végtelenségig. Bólintok nekik és előre, az ajtóhoz megyek.
- Akkor háromra! Egy....kettő....három! - taszítom meg az ajtót és azonnal egy Saxra Luxot is elindítok.
A torony belseje poros és sötét. Aztán az ajtófélfán egy rúna izzik fel, majd lángok törnek elő belőle, készen arra, hogy megégessenek mindenkit.
A lépcső felé vetem magamat, hiszen lenn nincs senki, ahogy látom:
- Maradjon mindenki kinn. - ordítom azoknak, akik még nem jöttek utánunk, aztán koncentrálok, hogy megtaláljam a varázslót, de közben igyekszem megelőzni az égés okozta sérüléseket is úgy, hogy felszentelem körülöttünk a földet. Csak remélem, hogy senki nem hal bele az égési sérülésébe.
A lépcsőről azonban kisvártatva egy fiola bukdácsol le, valami gáz szivárogva belőle.
- Ne hátráljatok! - ordítja a főmágus és a varázskönyvéért nyúl, majd a tenyeréből szél tör elő, mely elfújja a gázt, megtisztítja az utat. A varázsló nagyot nyög, mert a tűz erősen megmarta őt is, de bízom benne, hogy a mágiám valamennyire meggyógyítja.
De muszáj lesz feljutni az emeletre, mert még biztos nem fogytak ki az ötletekből. A gáz már legalább nem okoz gondot.
- Igyekezzünk felfelé. - szegezem előre a kardom és rohanok a lépcsőn felfelé.
Az emelten még sötétebb van, mint odalenn. Víz csobogása hallatszik a csatornák közt. Embert egyet sem látni, ám de valahonnan még is beszél valaki hozzám.
- Tényleg nem tudjátok, mikor kell feladni...
A sötétségből hirtelen egy pár élesre tördelt csontszilánk repül felém
- Te nyomorult sötétben settenkedő! Miért nem állsz ki szemtől szemben! - kiáltok kissé megrezzenve, ahogy az ingem elnyeli az orvul felém küldött bűbájt. - De én is tudok ám ilyet! - kiáltom bele a sötétségbe,majd elengedem Urile anygali tüzét. A láng legalább világít is és megtudhatom hol bújkálnak.
És igen…… Ott áll a nekromanta a szoba leghátsó sarkában megbújva, onnan húzogatva a szálakat. Klinger azonban nincs sehol...
- Jozef! - ordítja a segédkém, ahogy mellém ugrik.
Klinger a semmiből jelenik meg, fentről, a mennyezet felől hull alá, készen arra, hogy levágjon, helyette azonban hajdani beosztottját kapja csak el. Klinger kardja tövig mélyed a férfi testébe, aki ott helyben összeesik és iszonyatos fájdalmakkal kezd el fetrengeni.
Nem készültem összecsapni a kémfőnökkel, de nem igen hagy más választást, ha nem akarok társa sorsára jutni, így fordulatból csapok a kardommal a nyaka felé.
- Itt vannak! Gyertek! – kiáltom hangosan.
Klinger egy fürge mozdulattal hárítja a csapást, méghozzá elég egyedi módon. Keze nemes egyszerűséggel útjába áll a pengémnek és úgy tűnik, semmi fájdalmat nem érez, amikor az átlyukad. Megragadja tenyerén át a pengét és úgy állítja meg. A bőrén egy stigma tűnik fel.
Muszáj megállítanom a nekromantát, akkor Klinger is leáll, viszont Robint sem hagyhatom bajban.
Habozásom közben eltalál egy újabb bűbáj, még egyte képes leszek elnyelni, de aztán ennek lőttek. Ám láthatóan megzavartam vele a nekrot.
A velünk lévő mágus idegesen morog valahol a lépcsőnél.
- Mi a kénköves istencsapása ez!
- Operentes! - intek a kémfőnök felé, hogy kissé elvegyem a látását, aztán a kardomat szegezve a varázslónak rontok. Ennyit tehetek most Robinért, remélem a mágus sem tétlenkedik.
A varázslat sikeresen telibe találja a kémfőnököt, aki ettől megtorpan, hogy összeszedje magát, így akadály nélkül elszakadok tőle és rohamozom meg a haláltáncoltatót. Persze ez bőven ad neki időt a felkészülésre.
Hirtelen feláll, majd a botját előrelendítve megpróbál combon vágni , hogy megakassza a rohamot.
Tudom, hogy a nekromanta érzékeny a mágiámra, így bármilyen fáradt is vagyok, most nem hagyhatok időt neki, a botot a kardommal félreütöm, miközben ismét használom ellene a lassító varázst.
A hárítás megtörténik, ahogy a mágiám is eléri a hatását, de a férfi gonosz mosolyából megérzem, hogy valami készül, így megperdülve szinte ösztönösen a csontvázra szórom a Szent Fényt és kissé arrébb is lépek, hogy mindkettőjüket szemmel tarthassam, készen rá, hogy újból kardcsapással sújtsam a varázslót, ha lehetőségem adódik. Nem tudok sajnos arra figyelni, hogy mi van a többiekkel, de a harc zaját, a kiáltásokat hallom, ami azt jelenti, hogy Klingert még nem gyűrték le. Igyekeznem kell.
A zombi térdre borul. Még nem halt meg, de már az utolsókat rúgja, azonban a nekromanta nem adja fel és mögöttem újabb élőholt jelenik meg, egy csontváz. A nekromanta már nehézkesen mozog, de az élőholtjai annál fürgébbek, s próbálnak bekeríteni.
Mivel a leggyengébb láncszemet kell támadnom, ha nem akarom, hogy bekerítsenek, ezért a mágiám által lelassult nekromantának rohanok vállal, megpróbálva fellökni őt.
A nekromata mint egy zsák krumpli zuhan a földre, tehetetlenül, már csak az élőholjaiban bízhat.
A nekromanta fölé állok és mindent beleadva fohászkodom, egy masszív, három méter sugarú szent lángoszlopot idézve, remélve, hogy a mágia végez a megidézett lényekkel is.
A torony tetejét egy gigászi, égből lecsapó lángcsóva üti át,. majd három méteres lyukat égetve egyenesen a fából eszkábált tetőbe. A nekromanta felüvölt fájdalmában, ahogy a lángok megégetik őt, majd erőtlenül hullik a földre, eszméletét vesztve a fájdalomtól. Nagyot nyög, s erősen lihegve kezd el remegni az égett szagú fekélyektől, melyek az egész testét beterítik. Az élőholtak is összeesnek.
Kimerülten lihegek, a varázslat sokat kivette belőlem, de a két megidézett lényhez lépek és levágom a fejüket, biztos, ami biztos alapon.
Aztán felnézek, hogy hogy állunk, örömmel látva, hogy a harc ott is véget ért és Robinnak nem esett baja, viszont a katona, aki engem védett mozdulatlanul fekszik, ahogy a csuromvér Klinger is. Úgy vélem halott, de az arcán most békesség honol. Robin ellenőrzi és látom rajta, hogy igazam van.
- A nekromanta eszméletlen, most kéne megkötözni. - intek a fickó felé, aztán a mozdulatlan társunkhoz vonszolom magam és megpróbálom ismét az Úr segítségét kérni, bár nem tudom képes leszek-e még rá. Klingert nem merem megpróbálni visszahozni, a nekromanta mágiája után, de a katonáért talán még tehetek valamit.
A férfi ismét elkezd lélegezni, s a sebe is összehúzódik. Nem tért még magához, azonban él és virul.
A három főtiszt nagy sóhajjal adja ki a parancsot.
- Átkutatni a vízvezetéket!
Miután láttam, hogy a katona újból lélegezni kezd, lehuppanok a földre mellé és úgy is maradok, kapkodva a levegőt.
- Azt hiszem mára minden erőmet elhasználtam. - nézek Robinra, azonban a tisztek szavaira nagyot dobban a szívem. - Megmérgezték volna a vizet? Remélem nem volt rá idejük?
- Azonnal megvizsgáljuk. - feleli a százados.
Valami miatt most kevésbé volt paprikás hangulatában társaságunktól. Egyre csak a halálból felkelt társát bámulja, mintha nem akarná elhinni, amit lát.
- Jobb biztosra menni - válaszol a halott Klinger mellől felállva Robin.
Klinger tagjaiból nem fojt vér, az arca is el volt maszkírozva, bőre száraz volt és repedezett, ahogy az álarcát elhúzták. Jóideje halott volt már.
- Jól csináltad – mosolyog rám kimerülten aztán.
- Köszönöm. - biccentek Robin-nak. - Ti is, nem volt semmi feltartani, de sajnos már nem volt önmaga. - nézek arra az üres bábra, ami a kémfőnökből maradt. - Megtette még így is, amit lehetett. Nagyon hűséges volt az ezredeshez. - mondom szomorúan.
Robin az ezredes asszonyhoz fordul.
- El kell égetni a holttesteket, hogy ne használhassák rajtuk a szentségtelen varázslatot – javasolja.
Az ezredes villámokat szóró szemmel néz a társnőmre.
- Biztosítani tudom, kisasszony, hogy a sírjaink tökéletes védelmet adnak. Szükségtelen ilyen eretnek szokásokhoz folyamodni. - mondja, mintha Robin az imént sértette volna vérig őt.
Látszik rajta, fel volt háborodva azon, ami az emberével történt.
- Ne rajtunk töltse ki a mérgét, asszonyom! - tápászkodom fel. - Az inkvizítor csak jót akar, pont azt, hogy ez ne történjen meg máskor. De ha a temető felszentelt földön van, akkor az valószínűleg elég lesz. - vonom meg a vállam. - És ha javasolhatom a nekromantát minél előbb hallgassák ki, aztán végezzenek vele, különben legközelebb nem biztos, hogy elbírunk vele.
- Az öné a döntés, ezredes. A legbiztosabb módját javasoltam csupán annak, hogy ne kerüljön a bajtársaival szembe. – próbálja nyugtatni a nőt Robin.
- Bátor javaslat, azt el kell ismerjem. Nem eretnekség maguknál megtagadni a végtisztességet egy harcostárstól? - kérdez rá az ezredes, de inkább kíváncsian már, mint mérgesen.
- Senki nem mondta, hogy megtagadja bárki is a végtisztességet. Az nem egyezik azzal, hogy eltemetjük. A lelkét az Úrnak ajánlhatjuk akkor is, ha elégetik. - válaszolom, de semmi kedvem nincs már ezen vitázni. Ez a nap kimerítő volt.
- Úgy tudtam, azért vetik az eretnekeket máglyára, mert szentségtelen halálnak számít ez. - mondja az ezredes asszony kérdően.
- A tűz megtisztítja a megtévelyedett lelket a bűntől. – válaszolja Robin bíztatóan - Az eretnekek így talán még üdvösséget találnak. -
Katona létére úgy tűnik, az ezredes asszony nagyon is olvasott ember, bólint egyet, intve egyet a kezével.
- Milyen kár, hogy nem garantált neki. - mondja - Akárhogy is, köszönöm a segítségüket. Remélem élvezni kívánják még vendégszeretetünk egy darabig.
- Hát egyelőre egy ágy is megteszi, meg aztán kíváncsi vagyok, hogy mire ment ki a játék. - nézek a nekromantára. - Miért akarták eltitkolni azt a bányát........
- Szivesen segítettük. Remélem a probléma mostmár hosszabb távra is megoldódik – biccent Robin.
- Hamarosan megtudjuk. Ám most, hogy a terveik a kezünkbe csúsztak, aligha hiszem, hogy gondunk lesz velük.
- Hát akkor, mi nem is zavarnánk tovább. - biccentek az ezredesnek. - Menjünk Robin, azt hiszem ránk fér a pihenés. - indulok kifelé.
- Ha még tehetünk valamit, csak szóljanak – indul a lány is utánam……..


Epilógus, ale Mesélő:
- Csakhamar felkutatták a nekromanták fészkét. Messze, a hó takarásában bújtak meg. az ezredes asszony maga készül sereget gyűjteni ellenük, hogy lekergesse onnan őket.
- Klingernek végül hagyományos temetést adtak. A szobáját átkutatva világossá vált, lassan egy éve, hogy meghalt. Ám míg élőholt volt, ellenkezett, s nyomokat hagyott szerteszét, melyek végül saját magára hárították a gyanút.
- A kis goblint nem sokkal ezután kihajították az erődből. Bő egy hónap barangolás után jutott vissza a törzséhez, akikkel készek voltak új fészket építeni. A goblinok és az emberek még egy jó darabig csatároztak egymással a területekért.
- Klinger segédje, miután visszatért a halálból napokig meg sem szólalt. Isteni csodqaként tekintettek az erődben rá. Úgy hírlett visszavonult a katonaéletből és misszionárius lett.
- Az erőd pedig tovább gyarapodott, s soaksodott...

Két alakot látni egymás mellett beszélgetni.
- Írni tudsz?
- Nem.
- olvasni?
- Azt egy keveset igen.
- Fegyvert tudsz forgatni.
- A fakanál annak számít?
- Akkor köztünk a helyed!

Így teltek a napok Nilfheim erődjében.

A közvetlen életveszély elhárítása után az ispotályba kísértük Jozefet. Bár még elég rosszul festettm és egész biztos hogy néhány napig nem engedném az ágyból felkelni, a főtisztek nem voltak restek kérdőre fogni, hogy pontosan mi is törétnt.
- Tudsz rendesen beszélni? - kérdezte tőle az ezredes asszony, ahogy arcán egyre több és több haragra, bosszúságra utaló ráncolat jelent meg. Meg tudtam érteni. Nekem semt etszett, ami az erődben folyik, neki pedig még több oka volt a felháborodásra.
- Tudok. - válaszolt a sötétünde lovagtanonc. Én egyelőre nem szólaltam meg. Amilyen dühös voltam magam is, nem lett volna bölcs dolog.
Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy beszélni tud. Ahogy elnéztem az ezredest, hasonlóan volt a dologgal.
- Jól van. - nyugodott meg az asszony - Akkor meséld el, honnan szereztek ezeket a sebeket. - kérdezett.
- Klinger szobájába szereztem tőle és egy  nekromanta mágustól, aki a hatalmába kerítette. Ha nem tévedek a kémed már lehet, hogy egy ideje nem önmaga, csak egy húsbáb. Nem tudtam legyőzni őket, még mindig ott lehetnek valahol......- válaszolta Jozef, majd rám nézett, beleegyezésemet várva a teljes történet elmeséléséhez.
Nekem már nem volt meglepetés, amit mondott, de a részletek fontosak lehettek. Bíztatóan, legalábbis azt próbálva, rámosolyogtam a lovagfiúra, és jeleztem, hogy nem kell sietni. Az ezredes úgyis rákérdez, amit fontosnak gondol, a többit utána megtesszük mi.
- Akkor azonnal ellenőrzés alá kell vonjuk az épületet. - mondta az alacsony, fekete szakállas kapitány.
Minden tiszt egyetértően bólintott. Én is egyetértettem, azonnali intézkedésre van szükség, most hogy a nekromantának egyértelmű lett, hogy tudunk a jelenlétéről.
- Lezárni a kapukat. Míg a falakon őrszem szuszog, egy lélek se ki, se be. - adta ki az egyértelmű utasításokat az ezredes asszony - Tud harcolni? - kérdezte Jozefet. Bár látszott, kardot taln még tudna a fiú emelni, inkább arra volt burkoltan kíváncis, akar-e még ezek után.
Jozef bágyadtan visszamosolyogott rám, aztán elkezdett feltápászkodni.
- Igen, asszonyom! Nem szeretnék lemaradni a végéről, ám azt gondolom, Robin inkvizítornak most nagyobb hasznát vennék, mint a kardoknak. - javasolta. Amikor elkezdett feltápászkodni, vetettem egy rosszalló pillantást rá.  Bőven eleget tett már a helyzet megoldásáért, így, sebesülten pihennie kellene, nem beleugrani a harcba.
- Mit akar tenni? - kérdeztem az ezredest, kíváncsian, hogy akar a végére járni a nektomanta jelenlétnek. Klingerről sem tűnt fel, hogy uralma alá vonta volna, lehetnek többen is. Adja az Isten hogy a balsejtelmem alaptalannak bizonyuljon.
- Lezárjuk az egész erődöt. Addig senki nem megy innen sehova, amíg elő nem kerítettük azt a nyomorultat, aki ezt merte tenni az én embereimmel! - mondta szinte már tajtékozva Olivia ezredes. Merem állítani, hogy elsősorban magára volt dühös.
- Egy ősz hajú férfit kell keresni, vastag,  köpenyt viselt, fekete hímzéssel a szegélyén. De, ha egészen Klinger szobájáig jutott, akkor talán nem a kémfőnök az egyetlen, akit mozgatni tud. Ha gyanús valaki, akkor hozzák elém, ha megérinthetem, kiderülhet, hogy melyik oldalon áll. - ajánlkozott Jozef, ami okos gondolat volt, és nem igényelte, hogy rohangáljon az erődben.
- Hm...megtudtatok bármit arról, mik lehetnek a céljai? - érdeklődött az ezredes.
- Amíg az illetővel nem beszélünk, biztosat nem tudhatunk, de az eddig előkerült információk alapján zavart akarnak kelteni, hogy eltereljék a figyelmet arról, amit csinálnak. Például a hasadékban, ahova a bányászok indultak. - osztottam meg a sejtésemet. Az is siker, hogy eljutottunk a nekromantához, és tovább valószínűleg csak a kikérdezésével juthatnánk.
- Akkor érthető, miért pont a hírszerzőinket célozták meg... - gondolkozott el mindeközben Barbara főírnok.
- Igen, valószínűleg ott rejtegetnek valamit és nem akarták, hogy ismét expedíció induljon oda. - erősített meg Jozef is.
- Jól van. Reméljük minél hamarabb kézre kerülnek. Addig is pihenjetek. - mondta az ezredes, majd magunkra hagytak Jozeffel.
Hálás tisztelettel fejet hajtottam, majd miután a tisztek elmentek, fordultam a fiúhoz.
- Elszabadult a goblin, mi? - kacsintottam rá - Mi történt? - kérdeztem, hogy minden részletet számításba vehessek, azt is amit esetleg nem akart az orrára kötni a teljes tiszti karnak. Válaszul bűntudatosan nézett rám.
- Hirtelenjében ezt tudtam kitalálni, hogy elmenjenek az őrök. Biztos voltam benne, hogy megoldod. - vigyorgott, miközben próbálgatta a mozgást.
- Szerencsére elhitték nekem, hogy van mégegy - válaszoltam, kíváncsian figyelve a továbbiakra.
- Elsőre megtaláltam Kilinger szobáját és már akkor tudtam, hogy jól tippeltünk, amikor a kulcs nem nyitotta. Betörtem. - vontam meg a vállát, ami az arckifejezéséből ítélve fájhatott még. - Aztán ott találtam azt a férfit és azt hiszem mindketten alaposan meglepődtünk.......- mesélte el újra a harcot, és hogy milyen szerencséje volt, hogy épségben el tudott menekülni.
- Klinger mentett meg, valamennyire ellent tudott állni, de aztán elvesztette a csatát. - mondta szomorúan.
- Nem láttál a szobában semmi furcsát? - kérdeztem tovább, Jozefhez hasonlóan elkomorodva kissé Klinger miatt, mielőtt rátértem volna a rám eső felére a nyomozásnak. Biztos vagyok benne, hogy a kém jó ember volt.
- Nem nagyon volt időm körbe nézni, mivel azonnal egy baltát hajított felém, de annyit leszűrtem, hogy elég otthon érezte magát. Az azonban érdekes, hogy miként jutott be, ha őrök álltak mindenhol. Klinger ablaka az erőd udvarára nyílt, talán ott. - gondolkodott Jozef - Véleményem szerint azonban már nem lesz meg a hullatáncoltató, talán el kéne mennünk a hasadékhoz, hátha odamegy. - heveskedett kissé.
- Szivesebben mennék, ha itt már rend van. A goblin felismert valakit az írnokok közül, őt talán megkérdezhetjük - vetettem fel, feleslegesnek érezve, hogy az állapotával győzködjem. Valószínűleg hajthatatlan lenne…
- Menjünk akkor, kérdezzük meg, ő csak nem akar megölni majd minket. -  ironizált Jozef, sikeresen feltápászkodva. Kissé kétségek  között csóváltam a fejem, ahogy utána indultam.
Hamar kisült, hogy még azért nem szedte össze magát ehhez eléggé Jozef. Az arca sápadt, liheg, a szemei beestek, látszott, hogy a vérveszteség és a sebek gyógyulása ereje nagy részét felemésztette… Nem csoda.
Végül őt támogatva léptem be - a goblinnal együtt, mint már talán hozzászoktak - az írnokok közé. A merénylet óta annyi változott a teremben, hogy őrség állt az ajtó előtt. Ott volt mindenki, akit korábban láttam, beleértve a gyanúsítottat it. Barbara asszony azonban nagyon meglepődött, amikor meglátott.
- Hát ti mit csináltok itt ilyen állapotban? Menjetek vissza az ispotályba, ha fel akartok épülni. - mordult ránk. Megmosolyogtató lett volna más helyetben, hogy automatikusan többesszámban beszél, holott nekem a világon semmi bajom nincs.
- Pihenünk, amint megoldódik a helyzet, és biztonságban tudjuk az erődöt - jelentettem ki Barbarának, kicsit fürkészve őt, bár reménytelenül: Nem valószínű hogy fel fogom fedezni a jeleit annak, ha valakit az a nekromanta manipulál. Đcolor=tomato] - Az egyik írnokkal mindenképpen beszélnünk kell, ha megengedi - [/color] kértem végül engedélyt, hogy kérdeződködjünk a fiútól, aki ott volt az alkukötésnél. Jozef közben egy széket keresett
- Én itt jól megleszek, te meg kérdezd csak ki akit akarsz. - mondta
- Természetesen. -  felelte a főírnok tömören, aztán a fiúk felé nézett - Kinek van most ideje, hogy a levelek közt túrjön a papoknak? - ordított halkan, mire az írnokok elkezdték rendezgetni az asztalukat.
- Köszönöm - mondtam Barbarának, és bólintottam Jozefnek
- Pihenj nyugodtan, idehozom a fiút. -
Oda is sétáltam, ahol a goblin által felismert írnok dolgozott.
- Ön nagyon precízen végzi a munkáját, bizonyára tudna segíteni néhány dologban. Odajönne a társamhoz? - mutattam Jozefre - Nincs még jól, ne kelljen talpon maradnia. - magyaráztam, remélve, hogy nem fog ellent mondani.
Az írnok szúrós szemmel néz vissza, aztán bólint, majd feláll és odasétál.
- Mire van szükségük? - kérdezte kissé halkan.
- Csak arra, hogy megérintselek. - érintette meg a kezét Jozef.
Az írnok kezén óvatosan, de hirtelen megjelenve megpirult a bőr.
- Jaj! -  ijedt meg a férfi, rémülten húzva el a kezét, a bőrpírt nézve egyre csak, ami a kézhátára költözött - Ez meg mire volt jó? -
- Azt mondtad ugye, hogy ő ott volt, amikor a goblinok alkut kötöttek az emberekkel? - kérdeztem a goblinhoz fordulva, Jozefre hagyva, hogy magyarázatot adjon. - Miről szólt ez az alku? MIért volt rá szükség? - kérdeztem mostmár a fiút, miután a  goblin válaszolt. Nem voltam vádló, de eléggé határozott az igen.
A goblin erősen bólogatott, az írnok azonban csak értetlenül nézett vissza.
- Micsoda? Miféle alku? Fogalmam sincs miről beszéltek. - próbálta tagadni a dolgot. A teremben mindenki rémülten nézett felénk. Így talán nehezebb hazudnia.
- Hogy értik, hogy alku? - kérdezte az egyik másik írnok.
- Csak egy kis pecsét, hogy ha nem mondasz nekünk igazat, a lelked a pokol tüzén ég majd el, ha viszont valós dolgokat mondasz nekünk, akkor semmi bajod nem lesz. - nézett rá ártatlanul Jozef.
- Há, ugyan már... - akad el az írnok hangja egy pillanatra. Be fogja kapni a horgot. - Senki sem hiszi el ezt a szamárságot... -  mondta némi gondolkodás után, még próbálva győzködni magát. Úgy döntöttem, segítek egy kicsit, hogy teljesen biztos legyen.
- De minek kockáztatni, nem igaz? -  kérdeztem mosolyogva.
- Szóval tagadod, hogy jártál a goblinok között, amikor alkut kötöttek velük az emberek? -  kérdeztem visszatérve a témára - A helyedben átgondolnám, megpróbálok-e hazudni egy inkvizitornak - tettem hozzá, kicsit ráerősítve Jozef meséjére is.
- Szerintem meg mindenki epekedje várja a történtek után, hogy mondj erre valamit. - intett körbe a várakozó írnokok felé Jozef.
- Ó, ugyan már, honna tudjátok, hogy az a kis görcs nem akar átverni titeket?! - háborodott fel az írnok. Szép próbálkozás, hogy elterelje magáról a témát.
- Gondolod, hogy meg merné tenni? - néztem komolyan az írnokra, elhagyva a tiszteletteljesebb szóhasználatot is. - De válaszoljon, hiszen nem vádoltuk semmivel - tettem hozzá, jelezve, hogy azzal, ha nem ad választ, nagyon is gyanússá teszi magát. Az írnok nagyot nyelt. Úgy tűnik, megértette a mondanivalómat.
- Azt nem tehetem. Felsőbb utasításra. Megeskettek, hogy lenyakaznak, ha egy szót is szólok róla. - védekezett, mostmár valósabbnak tűnő érvekkel. Jozef sóhajtott.
- Az erőd vezetője az ezredes asszony. Az ő védelme alatt állsz, ha válaszolsz és a lelked üdvét kockára tennéd? - kérdezte… nem fogadtam volna, hogy hatásos lesz.
- Nem...vannak...olyan hírek, melyekről csak a felső vezetők számolhatnak be a tanácsban. Amiket nem adhatunk ki közvetlenül. Ebben biztos vagyok, mert rögtön az elején elmagyarázták, amikor a parancsot kaptam. - magyarázta tovább hallgatását az írnok. Ideje volt más megközelítéssel próbálkozni.
- Ezt megértem - bólintottam az írnok szavaira - Akkor azt mondja el, kitől kapta ezt az utasítást, hogy megkérdezhessük tőle a dolgot. - igyekeztem levenni a lelkiismeretéről a súlyt, amit az információ kiadása jelentett volna.
- Herr Berend Klinger, a legmagasabb rangú felderítő volt az személyesen.- válaszolt. És itt vagyunk a kör elején… Elvégre Klingert nem tudjuk kifaggatni…
- Oh, történetesen maga Herr Klinger adott engedélyt, hogy információt kérjünk az ügyben - vidultam fel, leplezve a kellemetlenséget.
- Igen, többször tárgyaltunk vele és ő is kereste az árulót. Ha tudsz valamit, muszáj elmondanod, mert Herr Klinger bajban van és csak te segíthetsz rajta. - tette hozzá Jozef, többet árulva el, mint én tettem volna, de nem ostoba módon.Az írnok el is gondolkozott.
- Nos...nem tudom, miről szólt pontosan az üzenet. Herr Klinger adta nekem, hogy adjam át. A goblinoknak ha minden igaz, az üzenetben megjelölt pontokat kellett őrizniük, hogy az ott leselkedő banditákkal vegyék fel a harcot. -
- Megvan még valahol ez az üzenet? - kérdeztem rá. A legjobb az lett volna, ha pontosan megtudjuk, mit kértek a goblinoktól. Azzal biztosabban közelebb jutottunk volna a szándékaikhoz is.
- És kinek kellett átadni? - érdeklődött csendesen, de okosan Jozef is.
- Sajnos nincs. Miután visszatértem, el kellett szállítanom az erőd egy félreeső szélébe és ott vízbe vetni. Miután a goblin törzsfő elolvasta, vissza kellett vegyem....bevallom, egész addig nem is tudtam, hogy egy goblin tuhat olvasni. - magyaráza az írnok. Az eddigi kép ezzel biztosabb lett
- Volt más hasonló feladata? -  kérdeztem, reménykedve, hogy összeérnek a szálak, és a hamisítást is Klinger rendelte el, ennek a fiúnak… De túl szép lett volna, ha ilyen egyszerű az ügy.
- Egyedül ez az egy. Herr Klinger személyesen engem keresett meg...örültem is neki.  - sütötte le a szemét - Csak nemrég kerültem ide, így nem bíznak rám túl sok fontos feladatot. - vallotta meg. Meg tudtam érteni, hasonlóan örültem én is, ha fontosabbnak hangzó feladatot bíztak rám a katedrálisban, ezzel azt sugallva, bíznak a képességeimben, és lesz lehetőségem előre lépni.
- És másnak is adott ilyen feladatot? - kérdezett tovább Jozef
- Erről sajnos nem kérdeztem. Amit tudok, hogy nem is itt kaptam. A feladatot teljes titokban végeztem, és még az üzenet átvételéhez is el kellett menjek egy helyre, amiről addig azt sem tudtam, hogy létezik - válaszolta az írnok készségesen.
- És ott személyesen Herr Klinger adta át az üzenetet? - kérdeztem, igyekezve minél többet megtudni erről.
- Igen, ő volt. - bólintott.
- Hol van ez a hely? oda tudsz vezetni minket? - tette fel Jozef a következő kérdésemet
- Engem - javítottam ki, sokatmondóan nézve rá. Még kicsit pihennie kellett a rohangálás előtt. Nem akartam ebből engedi, pláne ilyne veszélyes vállalkozás kapcsán.
- Nos igen...azonban nem hiszem, hogy sok látnivaló lenne ott. Nem éppen a leglátogatottabb hely. - felel az írnok megnyugtatólag.
- Lehet, hogy Robin inkvizítornak többet mondana, de mégis.....hol van? - kérdezte tovább Jozef. Úgy tűnt, elfogadta a jelzésemet. Nem lett volna kedvem veszekedni vele emiatt, úgyhogy ez örömmel töltött el.
- Van a fal mellett egy vízvezeték, amit azért építettek, hogy a felolvadó hólével itatni lehessen az állatokat. Ami pedig nem kell, abba mossák bele a trágyalevet. Egy apró kis torony, de nem szolgál semmilyen védelmi célt. - mondta el végül az írnok, hol kellhet keresnünk a nekromantát, vagy nyomait.
- Hol van ez a torony? -  kérdeztem. Még nem igazodom ki olyan jól az erődben - Esetleg oda tudna kísérni? - tettem hozzá mégegy kérdést, két okból is. Így biztos volt, hogy megtalálom, és szem előtt tarthattam az írnokot, nehogy idő előtt a fülébe jusson az érkezésem a nekromantánknak.
- Nem kéne egyedül menned. - aggódott Jozef. - Legalább kérj pár embert az ezredestől. - tanácsolta,amihez nem igazán fülött a fogam. Könnyebb észrevétlennek maradni egyedül.
- Ne aggódj, óvatos leszek. De te viszont tényleg vigyázz magadra... Nem tudom mennyire kerültél veszélybe - válaszoltam Jozefnek
- Nem nehéz feladat. Elég közel van. Csak elég elvéthető helyen. Nem egy feltűnő dolog. - erősítette meg az írnok, hogy a hely tökéletesen alkalmas lehet rejtőzésre.
- Köszönöm szépen - biccentettem az írnoknak, aztán Barbarához léptem
- Kérem, gondoskodna róla, hogy megbízható emberek visszakísérjék a társamat az ispotályba? -  kértem az írnoknőt, nem akarva szem elől téveszteni az írnokot most, hogy beszéltünk vele.
- Ez csak természetes. - felelte a főírnok.
- Velem mi történhetne, de te is vigyázz és tényleg vigyél embereket, akármilyen könnyűnek is tűnik. Lebegjen előtted az én példám. -  mosolygott aggodalmaskodva Jozef.
- Alig állsz a lábadon... Mi is történhetne - forgattam meg a szememet. - Ragaszkodom hozzá, hogy ne maradj egyedül - pillantottam rá, nem kérlelhetetlenül, de láthatóan nagyon szerettem volna legalább abban biztos lenni, hogy nem esik több baja, míg nem vagyunk együtt.
Ezt tisztázva hat katonával nekiindultam, hogy megnézzem azt a kis tornyot.
A fal tövében valóban ott állt, nem túl díszes, nem is túl masszav, de jól bele volt építve a falba. Belőle egy téglákból rakott peremes út jött ki, melyben víz folyt. Tetején egy ablakot lehetett látni, alján pedig egy lépcsőt, mely befelé vezetett. Közel s távol valóban nem volt egyetlen lélek sem. A víz lassú csorgása riasztotta meg alkalomadtán csak a katonákat, ahogy egy-egy jégdarab is néha lecsúszott a vízvezetéken.
- Ketten jöjjenek velem, a többiek figyeljenek - kértem a katonákat, ahogy a goblinnal oldalamon elindultam a lépcsőhöz, hogy megnézzem mit találok itt.
De csak az öreg, kopott épületet találtam, pókhálókkal tele. Nem is volt biztos, hogy járt benne bárki isaz elmúlt hónapokban. Azonban a fölszinten, közvetlenül a lépcső előtt az emeletre iszonyatos hullaszag csapta meg az orrunkat. Volt katona, aki kis híján elhányta magát tőle, olyan tömény és olyan erős volt. Ahogy kicsit bejebb mentünk, a lépcső alatt egy nagy kupac oszlófélben lévő emberi hullát találtunk. Munkások, harcosok, hivatalnokok, ruháik alapján volt mindenféle. Felülről pedig fény zűrődött le, gyertya fénye. Nem csak a szagtól forgott a gyomrom.
Csendre intettem a katonákat, és jeleztem, hogy forduljunk vissza.
Nem kockáztattam két katona életét, csakhogy megtudjam,  odafent van-e akit keresek. Nem, mikor így is ennyi halott van…
Lassú léptek hallatszottak viszont a torony bejáratától. A torony padlóján a föld mintha megpuhult volna, majd egy egyszerű ugrással kiröppent belőle Berend Klinger. Lándzsát ragadott és egyenesen nekünk szegezte. Gondokodás nélkül húztam kardot, és kértem az Úr szent fényét a kémre, bízva benne, hogy a katonák mellettem értik a dolgukat, a goblin pedig talál valami fedezéket magának.
- Jöjjenek be!- üvöltöttem a kintmaradt katonáknak, hogy két tűz közé szoríthassuk Klingert, aki gyors mozdulattal ugrott oldalra, a szent fény pedig két méterrel elkerülte őt, hála gyors mozgásának. Egy pillanatra nem is tűnt emberinek, úgy hajlanak az izmai és úgy mozognak az ízületei neki, ahogy egyenesen felém rohant és egy fürge mozdulattan nemes egyszerűséggel megpróbált mellkason döfni.
Éppenhogy sikerült kitérnem, és amikor ellentámadásba lendültem volna, a férfi számított rá, emelte térdét, és tiszta erőből gyomorszájon rúgott.
Egy métert repültem hátra, és köhögve értem földet.A kém már újból támadott volna, amikor a kintről érkező két katona megérkezett, így egyikük csapását hárítani kényszerült, és sikerült bekerítenünk.
Szédelegve tápászkodtam fel
- Vigyázzanak - figyelmeztettem a katonáknak  - Ne hagyjanak támadási felületet neki - kerestem meg a kardom, hogy én is segítségükre legyek.
A katonák biccentettek, ahogy védekező tartásban próbáltak meg Klinger felé közeledni. A kém válaszul egy flaskát vett elő a kabátjából, majd földhöz vágta. Zöldes, sűrű füst kezd el a helyéről terjengeni, orrfacsaró bűzt és csípős aromát árasztva.
A karomat az arcom elé emelve igyekeztem a katonák felé.
- Kifelé, gyorsan, de ne engedjék le a védelmüket - igyekeztem még a börtönben történtek esetleges megismétlődése előtt kivezényelni a katonákat, a goblint kicsit előre lódítva, nehogy bentmaradjon nekem.
Szavamra mindenki fejvesztve rohant ki az épületből. Azonnal érezni lehetett, ahogy a szer nehezíti a légzésemet, mintha marni próbálná a tüdőmet, köhögésre ösztökélve. Klinger viszont mintha immunis lett volna. Utána ment volna a katonáknak, ám ekkor érdekes dolog történt: nem lépett ki az ajtón. Próbált, de mintha valami láthatatlan erő nem engedte volna neki. Így aztán megfordult, hogy nekem támadjon.
Nagyon reméltem, hogy csak Klingert tartja bent az, ami miatt visszafordult. Viszont egyre nehezebb volt levegőt venni ettől a füsttől, úgyhogy nem sok dobásom lehetett. A lehető legkevésbé hagyva támadható felületet magamon Klinger felé vágtam a kardommal, igyekezve elérni, hogy elléphessek mellette, és szabad utam legyen kifele a toronyból.
A férfi persze fürgébb volt nálam. Egy könnyed mozdulattal ragadta meg a kardom és tépte ki a kezemből. De nem is volt célom, hogy megsebezem, vagy akár megtartsam a kardomat: Épp elég helyem lett ellépni mellette, és szinte kiugrani a toronyból. Mintha egy hálás sóhaj hagyta volna el a maszkkal takart száját, ahogy nem követett minket, és visszabújik  homályba… Én pedig kicsit levegőhöz jutva szalasztottam az egyik katonát az ezredesért.
Nem telik bele egy fél órába, ott termett a torony előtt egy kisebb hadsereg, körbevéve az egész tornyot, nehogy el merjen szökni a nyomorult. Maga az ezredes vezette a különítményt, és ott volt a főtisztek nagyrésze is.
Örültem, hogy megérkezett a különítmény, és nyomban ecseteltem röviden az ezredesnek a történteket, jelezve, hogy Klinger úgy tűnt, nem tudja elhagyni a tornyot. Ezután az egyik katonát (ha engedték) elküldtem Jozefhez, hogy ne aggódjon miattam.
A várkapitány gyorsan elméleteket állított fel az esettel kapcsolatosan.
- A nekromanta szolgákat köti a parancsuk. Azt nem szeghetik meg. De hallotta, hogy sokan nem teljesítenek egyebet, mint amit parancsba adtak nekik. Talán Berend valami olyan parancsot kapott, ami nem utasította őt az üldözésre…-
Kissé tanácstalanul emeltem meg a a karom a várkapitány felvetésére.
- Lehetséges. Sajnos kevéssé ismerem a nekromanták varázslatainak pontos hatásmechanizmusát -
- Tudom. Ha jól sejtem maguk egyfázfiak démonokra specializálódtak. Jellemző... - mondta cinikusan az alacsony várkapitány. Nem volt túl jó véleménnyel a munkánkról.
- Csendet. - szólt halkan, de szigorúan az ezredes, lecsitítva tisztjét - Most nincs itt az ideje a viaskodásnak. Berend képességeit ismerve nehéz lesz úgy bejutni, hogy senki se haljon bele… - magyarázta
Mikor Jozef megérkezett, kissé rosszalló pillantással fogadtam. Azt hittem még pihenni fog.
- Jobban vagy? - szólt az egyetlen kérdésem, mert sajnos be kell látnom hogy szükség lehet a képességeire. De ha nincs jobban Istenre fogadtam, hogy visszaküldöm az ispotályba.
- Jól vagyok, tudok harcolni. - bólintott a kérdésre, és be is kapcsolódott a társalgásba - Ha szét tudjuk választani őket, akkor én egyikükkel szerintem elbírok. - nézett jegesen az ellenséges várkapitányra.
- Semmiképp nem mehetsz egyedül - mondtam a felvetésére, nem teljesen nyugodtan bólintva a válaszára. Az előző találkozást is alig élte túl, ha jobban is van, ne kockáztassa az életét vakmerőségből, amíg teljesen fel nem épült.
Az ezredes mozdulatlanságra intett mindekit.
- Szükséghelyzet szükségmegoldás igényel. Berend egyedül nekem tárta fel teljes eszköztárát. Ezt át is adom, mielőtt bemegyünk. -  modnta, ahogy nagy levegőt vett - Berend annak idején engem kísért mint testőr a folyó mentén. Éles a szeme és a füle. Elsőrangú méregkeverő, de a mérgek nem használnak ellene. Varázslókra specializálódott, akkor támad rájuk, amikor mágiát használnak. Kedvelt stratégiája egy-két pofont benyelni azért cserébe, hogy lefejezheti az áldozatát. Merészsége miatt érdemelte ki a tiszteletemet. - magyarázta, mivel kell számolnunk.
- Köszönjük -  biccentettem hálásan az ezredesnek. Így tudjuk mire érdemes nagyon vigyázni. - Herr Klinger viszont csak addig ellenségünk ameddig a nekromanta él - hangsúlyoztam, hogy bár ő a fő akadálya annak, hogy helyretegyük a dolgokat az erődben, nem ő az elsőszámú ellenségünk
- Nem tudunk mind egyszerre bemenni. - gondolkozott el a várpakitány - Talán ha négyen be tudnának oda rontani...meg kell tervezzük, hogyan törünk be. - ecsetelte, jó meglátáskoról téve tanubizonyságot.
- Egyébként sem hiszem, hogy teljes ....hmm...tudásával harcolna. Kényszerítve van a nekromanta által és a szobában is próbált ellenállni. Az agyába kapaszkodott halott-táncoltató, nem biztos, hogy jól tudja irányítani, ha maga nem képzett harcos. - ingatta meg a fejét Jozef, aztán rám nézett  - Igaz, a nekromanta a veszélyesebb, ha valaki elesik, azt is fel tudja használni. De minél előbb be kéne menni, ki tudja miben mesterkedik. - húzta elő a kardját és nyitotta ki az oldalán lógó Bibliát.
- Ha két irányból tudnánk közelíteni, lehet előbb célt érnénk - vetettem fel, egyetértően bólintva Jozef sürgetésére
- Sajnos az nem lehetséges. -  mondta az ezredes - Az erőd minden pontja úghy lett tervezve, hogy a védőit ne lehessen bekeríteni. - magyarázta a számunkra ezúttal kedvezőtlen helyzetet.
- Berend nem ostoba ember. Magam akarok bemenni és kezelésbe venni. -  jelnetette ki ekkor hirtelen az erőd főmágusa, aki szintén jelen volt. Túl hevesen.
- Rossz ötlet. -  válaszoltam a mágusnak. - Legalábbis anélkül, hogy valaki kizárólag az ön védelméért felelne, aki hatékonyan fel tudja tartani Klingert - és lehetőleg nem az élete árán, de ezt már nem tettem hozzá
- Akkor be kell menni! - jelentette ki Jozef   - Én megyek elől és beküldök egy Szent Fényt, az lelassítja őket, és felmérhetjük ki hol van. Vállalom a nekromantát. - mondta. Valószínűleg fizikai erőben így jobban járunk…
Egy hamradik ember is jelentkezett. Az a fickó, aki hallgatózott a kocsmában utánunk.
- Én is megyek. Ha Herr Klinger valóba áldozatául esett, kötelességem segíteni neki! -  jelentette ki, ahogy tisztelgett a főtisztek előtt.
- A magam részéről afféle második hullámban mennék, hogy támogassam a sérülteket és minimalizálni tudjuk a veszteséget. - ajánlkoztam, ismerve az erősségemet.
- Ha sikerült az ajtót biztosítani, onnantól annyian megyünk, ahányan csak akarunk. -  jelentette kia  várkapitány.
- Indulás, sorakozó az ajtó előtt! - adott utasítást a  főmágus figyelmen kívül hagyva a kételyeimet, mire ő és a hegyes fülő kémségéd felsorakoztak.
Jozef bólintva az ajtóhoz indult, én pedig a főmágus és a kémtanonc után álltam a "sorba"
- Akkor háromra! Egy....kettő....három! - taszította meg az ajtót Jozef a megbeszéltek szerint szent fénnyel világítva meg a tornyot.
A torony belseje pont olyna poros volt és sötét, mint amikor elhagytam. Az Úr fénye a lépcsőre esett. Az első szint üres volt. Azonban ahogy az ajtó kitárult, az ajtófélfán egy rúna izzott fel, ami minden bizonnyal rövid úton kigyullad,
Jozef a lépcső felé vetette magamat, hiszen lenn nincs senki:
- Maradjon mindenki kinn. - ordította azoknak, akik még nem jöttek utánunk. Én meglátva a felizzó rúnát, a kardommal megpróbáltam megszakítani a vonalat, vagy bárhogyan kàrt tenni benne hogy hatàstalan maradjon. A lépcsőről pedig kisvártatva egy fiola kúszott le, belőle ugynaz a gáz szivárgott, mint ami korábban is elnehezítette a lélegzetemet.
- Ne hátráljatok! -  ordította a fomágus, ahogy a varázskönyvéért nyúlt.
Tenyeréből szél tört elő, mely elfújta a gázt, megtisztítva az utat. A varázsló nagyot nyögött, a tűz erősen megmarta őt is. A föld viszont felizzot körülöttünk, kissé enyhítve az égési sérülés fájdalmát.
- Igyekezzünk felfelé. - szegezte előre a kardját Jozef, elindulva fel.
Menet közben én elsősorban a mágus sérüléseivel, de szép sorjában a többiekkel is foglalkozva Szent fénnyel gyógyítottam a sérüléseket. A lángok csak apróbb sebeket okoztak, így gond nélkül begógyította őket. fájtak, mint a veszedelem, ami miatt a gyenge testű varázsló kissé megszédülve nyomult előre tovább, de ment. Jozef közben felért az emeltre, ahol még sötétebb volt, mint odalennt. Víz csobogása hallatszott a csatornák közt. Ember nem látszott, de valahonnan beszéltek.
- Tényleg nem tudjátok, mikor kell feladni… -
A sötétségből hirtelenn egy pár élesre tördelt csontszilánk repült jozef felé, ám nem sebezte meg őt.
- Te nyomorult sötétben settenkedő! Miért nem állsz ki szemtől szemben! - kiáltott kissé megrezzenve  - De én is tudok ám ilyet! - kiáltott bele a sötétségbe, majd tűzhullámot varázsolt elő.
Felemelt karddal figyeltem, honnan érkezik a következő támadás, és készenlétben várom, hogy megsérül-e valaki
A tűz fényében láthatóvá vált, hogy ott áll  a nekromanta a szoba leghátsó sarkában megbújva, onnan húzogatva a szálakat. Klinger azonban nem volt sehol...
- Jozef! - ordította a segédkém, ahogy a sötét tünde mellé ugrott.
Klinger a semmiből jelent meg. fentről, a mennyezet felől hullott alá, készen arra, hogy levágja a papnövendéket. Helyette hajdani beosztottját kapta csak el. Klinger kardja tövig mélyedt a férfi testébe, aki ott helyben összeesett, és iszonyatos fájdalmakkal kezdett el kivérezni.
Jozef gyorsan reagát, fordulatból csapott kardjával a kém nyaka felé, aztán a nekromanta felé ugrott
- Itt vannak! Gyertek! - kiáltotta
Klinger egy fürge mozdulattal hárítja a csapást, méghozzá elég egyedi módon. Keze nemes egyszerűséggel útjába állt a pengének. Úgy tűnt,s emmi fájdalmat nem érezett, amikor azt átlyukasztotta. Megragadta tenyerén át a pengét és úgy torpantotta meg.
Igyekeztem felvenni az események ütemét, és magam is segíteni, hogy Jozef elérje a nekromantát, egy nagyobb ugrással-lépéssel igyekezve közé, és Klinger közé kerülni. Nem segíthettem a szerencsétlenen, de Jozefnek talán tudok elég időt nyerni a többiekkel együtt
Szerencsére sikerült is magamra vonnom a figyelmét: Felülről súlyos csapást indított, egyenesen a bal vállamra.
- Mi a kénköves istencsapása ez! - hallom a nekromanta morgását, majd Jozef kiáltását is
- Operentes! -
A varázslatra Klinger megtorpan, hogy összeszedje magát. Nem értem rá hálálkodni, de kihasználva a megakadás adta időt, megpróbáltam elgáncsolni a kémet. Imádkoztam, hogy együttesen ott is tudjuk tartani, amíg Jozef remélhetőleg sikerrel jár Klinger egyenesen a hátára zuhant. Meglepődöt, ám nem úgy tűnt, mintha nagyon fájna neki. Rémisztő szögben akart állon rúgni, ami elől oldalra léptem, és ha kellett a kardommal is hárítottam a rúgást, ami ki is verte a kezemből a fegyvert. Közben szent fényt kértem az Úrtól, hátha legalább megzavarja annyira a Klingert fogvatartó nekromanta mágiát, hogy nyugton maradjon. Hiba volt, mert ez időt adott a kémnek felpattanni. Öklét megfeszítette, felkészült egy csapásra ellenem, amikor áttetsző pajzs jelent meg előttem. Ezúttal a főmágus állította meg a támadást.
- Koncentrálj az ellenfélre! -  mondta, ahogy a pajzs takarásában lehajolt a haldokló kémtanonchoz, megnézve, tud-e rajta valamit segíteni. Egy próbát mindenképpen megértaz Úr fénye, de hatástalan maradt.
Viszonlag hirtelen mozdulattal felkaptam a földről a kardomat, de mielőtt felegyenesedtem volna, megpróbáltam elkaszálni Klingert. Mostmár többen voltunk ... Reméltem hogy nem lesz gond.
A férif számított a támdásra, jól látszott az arcán, ám valahogy meg volt elégedve azzal, hogy hátárnyos helyzetben van… Nekünk igyekezett segíteni.
Figyeltem Klingert, aki szinte azonnal fel akart pattani.A lábam határozott mozdulatával visszalöktem őt, reménykedve Jozef sikerében. Bíztam benne, hogy ha segítségre szorul, jelzi. Ekkor az épület tetejét iszonyatos fénycsóva ütötte át, és Klinger nem is mozdult többé.
- A nekromanta eszméletlen, most kéne megkötözni. -  hallottam Jozef hangját, aztán nem sokkal később újra fény tölti be a termet. Ahogy Klinger nem hadakozik tovább ellenünk, én ellenőriztem az állapotát, reménykedve a legjobbakban és egy esetleges mágiaforrást keresve. Hiába. A kém halott volt, elég régóta ráadádul.
- Átkutatni a vízvezetéket! - adták ki a tisztek az utasítást.
- Azt hiszem mára minden erőmet elhasználtam. - huppant le Jozef a földre. - Megmérgezték volna a vizet? Remélem nem volt rá idejük… - ijedt meg a tisztek szavára.
- Azonnal megvizsgáljuk. -  felelte a várkapitány.  Valami miatt most kevésbé volt paprikás hangulatában a társaságunktól. Micsoda meglepetés, miután Jozef visszahozta egy társát.
- Jobb biztosra menni - válaszoltam Jozefnek kissé elkeseredve állva fel a halott Klinger mellől.
- Jól csináltad -  mosolyogtam rá picit erőltetten a fiúra. Legalább egy életet megmentett.
- Köszönöm. - biccentett válaszul.  - Ti is, nem volt semmi feltartani, de sajnos már nem volt önmaga. - nézett Klinger földi maradványaira. - Megtette még így is, amit lehetett. Nagyon hűséges volt az ezredeshez. - mondta szomorúan.
Csendesen bólontok Jozef szavaira majd nagyobb sóhajtás után az ezredeshez fordultam
- El kell égetni a holttesteket, hogy ne használhassák rajtuk a szentségtelen varázslatot - javasoltam a lehetőséget is csökkentendő a szituáció megismétlődésének. Nem volt könnyű, senkinek.
Az ezredes villámokat szóró szemmel nézett rám. Nem tudtam hibáztatni érte.
- biztosítani tudom, kisasszony, hogy a sírjaink tökéletes védelmet adnak. Szükségtelen ilyen eretnek szokásokhoz folyamodni. -  mondta, mintha az imént sértettem volna vérig őt. Lászott rajta, fel volt háborodva attól, ami az emberével történt.
- Ne rajtunk töltse ki a mérgét, asszonyom! - tápászkodott fel Jozef. - Az inkvizítor csak jót akar, pont azt, hogy ez ne történjen meg máskor. De ha a temető felszentelt földön van, akkor az valószínűleg elég lesz. - vonta meg a vállát. - És ha javasolhatom a nekromantát minél előbb hallgassák ki, aztán végezzenek vele, különben legközelebb nem biztos, hogy elbírunk vele. - tette hozzá.
- Az öné a döntés, ezredes - igyekeztem megnyugtatni a dühös katonanőt a lehető legnagyobb tisztelettel és megértéssel  - A legbiztosabb módját javasoltam csupán annak, hogy ne kerüljön a bajtársaival szembe. -
Jozef javaslatához nem volt mit hozzátenni. Semmi kedvem nem volt a mai nap után , hogy ajánlkozzak a kihallgatásra, ha nem kérnek meg.
- Bátor javaslat, azt el kell ismerjem. Nem eretnekség maguknál megtagadni a végtisztességet egy harcostárstól? -  kérdezett rá az ezredes, noha már nem igazán vitázott, csak kíváncsi volt.
- Senki nem mondta, hogy megtagadja bárki is a végtisztességet. Az nem egyezik azzal, hogy eltemetjük. A lelkét az Úrnak ajánlhatjuk akkor is, ha elégetik. - válaszolt Jozef megelőzve engem.
- Úgy tudtam, azért vetik az eretnekeket máglyára, mert szentségtelen halálnak számít ez. -  mondta az ezredes asszony kérdően.
- A tűz megtisztítja a megtévelyedett lelket a bűntől. - válaszoltam bíztatóan - Az eretnekek így talán még üdvösséget találnak. -
Katona létére úgy tűnt, az ezredes asszony nagyon is olvasott ember volt. bólintott egyet, intve egyet a kezével.
- Milyen kár, hogy nem garantált nekik. - mondta - Akárhogy is, köszönöm a segítségüket. remélem élvezni kívánják még vendégszeretetünk egy darabig. - mondott köszönetet. Én pedig nem említettem, hogy bizonyára szükségünk lesz rá az állapotunkat tekintve.
- Hát egyelőre egy ágy is megteszi, meg aztán kíváncsi vagyok, hogy mire ment ki a játék. -  nézett Jozef a nekromantára.  - Miért akarták eltitkolni azt a bányát… -
- Szivesen segítettük. Remélem a probléma mostmár hosszabb távra is megoldódik - biccentettem halvány, fáradt mosollyal
- Hamarosan megtudjuk. Ám most, hogy a terveik a kezünkbe csúsztak, aligha hiszem, hogy gondunk lesz velük - közölte magabiztosan Olivia.
- Hát akkor, mi nem is zavarnánk tovább. - biccentett az ezredesnek Jozef. - Menjünk Robin, azt hiszem ránk fér a pihenés. - indult kifelé.
- Ha még tehetünk valamit, csak szóljanak - búcsúztam, én is, és elindultam Jozef után
Aznap este sem a hideg, sem a szél, sem más nem tudott zavarni az alvásban. Jozefnek igaza volt: nagyon ránk fért a pihenés, és még csak ezután láthattunk hozzá az ezekutén nevetségesen egyszerűnek tűnő feladatnak, amit eredetileg ránkbíztak.
https://youtu.be/s9NIBZfVBW4

Epilógus:
- Csakhamar felkutatták a nekromanták fészkét. Messze, a hó takarásában bújtak meg. az ezredes asszoiny maga készül sereget gyűjteni ellehnük, hogy lekergesse onnan őket.
- Klingernek végül hagyományos temetést adtak. A szobáját átkutatva világossá vált, lassan egy éve, hogy meghalt. Ám míg élőholt volt, ellenkezett, s nyomokat hagyott szerteszét, melyek végül saját magára hárították a gyanút.
- A kis goblint nem sokkal ezután kihajították az erődből. Bő egy hónap barangolás után jutott vissza a törzséhez, akikkel készek voltak új fészket építeni. A goblinok és az emberek még egy jó darabig csatároztak egymással a területekért.
- Klinger segédje, miután visszatért a halálból napokig meg sem szólalt. Isteni csodqaként tekintettek az erődben rá. Úgy hírlett visszavonult a katonaéletből és misszionárius lett.
- Az erőd pedig tovább gyarapodott, s sokasodott...

Két alakot látni egymás mellett beszélgetni.
- Írni tudsz?
- Nem.
- olvasni?
- Azt egy keveset igen.
- Fegyvert tudsz forgatni.
- A fakanál annak számít?
- Akkor köztünk a helyed!

Így teltek a napik Nilfheim erődjében.

Ott álltunk, lent a tárna mélyén, a nem túl sima landolást követően. Fény sehonnan, leszámítva azt, ami Nehalah a tenyeréből hívott életre, de az épp csak arra elég, hogy ne essen orra. A lenti szintről mindössze egy út vezet tovább, melyen semmiféle felirat nem volt látható. Bár az utat is nehezen láttam, lehet csak a sötét műve volt.
- Volt fogalmatok arról, hogy itt... lehetnek ilyen... dolgok a rom alatt?
- Actually, ez maga a rom lesz. Nem tudom, bölcs-e elindulnunk, ha vissza akarunk még érni, mire a csapat továbbmegy
-Mi itt töltjük az éjszakát...hogy ti merre mentek, azt nem tudom. - vágta rá Arael. Mina kérdésére nem válaszolt, de a meglepett, döbbenten forgolódó arca elárulta.
Kicsit elgondolkozok a helyzetünkről. Az előbb már leértünk a torony aljára, és most még lejjebb estünk.
Ez most akkor gyakorlatilag a pince?-teszem fel a kérdést leginkább költőien. Damien felvetésére magam fölé nézek. Vissza? Hogyan?
-Én is itt éjszakázok. Jelentem ki olyan hangsúllyal, mintha lenne más választásom is. Arael óvatosan az erszényébe nyúl, majd onnan egy fáklyát ránt elő és egy szikrakővel meggyújtja.
- Lássuk...
Ahogy a fáklya megvilágította a folyosót tisztán lehetett látni, egy egyenes, egyfelé vezető útról volt szó. Oldalán különféle feliratok, metszetek, képes elbeszélések sorakoztak a füsttől és a halvány fényektől összemosódva.
- Induljunk el, mielőtt tovább hül a levegő.
Még ennél is hidegebb? Miért lenne még hidegebb, itt lent a sok éves hideg levegő van, ennél már csak melegebb lehet.
- Akkor ennyit a munkáról.. - motyogja a self maga elé. Mina pedig bátortalanul pislog felfelé. Majd a sötét alagútba.
- Na de várjunk, hogy jutunk ki innen? És hol akartok pontosan éjszakázni? - kérdi Mina ahogy követi a csapatot.
-Hát, ez az amit még nem tudunk. De ha itt ragadunk lent, akkor valahol itt kell fekhelyet találnunk. Kis szerencsével talán vissza tudunk repülni. - vágta rá gúnyosan Nemalah - De sajnos többen vagyunk kettőnél...
-Elég, ha egy valaki feljut, és kerít egy elég hosszú kötelet. Estig meg, ha ez egy valamiféle ház akart lenni, biztos volt itt hálószoba meg ilyenek ágyneművel, pokrócokkal. Ha nem találunk, meg még mindig összebújhatunk. Nézek Minára várva a pirulgatását. Kerek szemekkel néz vissza rám. Mosolygok.
- Csak... ilyen.. nyugodtak vagytok? Mármint nem kellene nagyon sürgősen feljutnunk, hírt vinni a csapatnak? Mi lesz, ha csak úgy itt maradunk?
Nemalah szúrós szemekkel néz vissza Minára.
- Erről nem ártott volna érdeklődni, mielőtt elindultál. A tábor itt marad egész este. Eleve itt terveztünk maradni egész nap.
-Tényleg? Én úgy tudtam, hogy egy egy napos jövünk-megyünk dolog lesz. Egyébként nyugi Mina, előbb-utóbb csak feltűnik nekik, hogy vissza kellett volna érnünk, és lenéznek a lyukba, hogy mi van, akkor meg dobhatnak le egy hosszabb kötelet.
Ahogy haladunk előre, a homályos ábrák egymás után tisztulnak ki, ahogy lehetőségünk adódik közelebbről is szemügyre venni őket. A fáklya és a mágia fénye gyenge, s enyhén hunyorogva figyeli a két nefilim az eseményeket. A falakon vésetek voltak láthatóak, melyek seregeket ábrázoltak, akik csatába vonultak. A szemben álló seregek mindegyike nefilim volt, erről árulkodott a szárny, mely a hátukon díszelgett a harcosoknak. Ahogy megyünk, én is figyelgetem a fali ábrákat, de nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet.
- Oh... rövid pihenőre emlékszem. Határozottan. Mindegy.
- Na de nézzük, mi lehet előttünk. Talán egy kijárat lesz valahol máshol?
- Hát ha elmegyünk innen, nem látnak meg minket és nem tudnak kötelet dobni. - Az angyalok felé fordul. - Van sejtelmetek, mi lehet odabent?
- Az csak ránk tartozik. - vágta rá szinte azonnal, hezitálás nélkül Arael - Világos? - a korábbi lezser, nyugodt hangjához kepést meglepően szigorúnak tűnt.
-Egy nap hosszú idő, addig símán visszaérünk... Ha ők is úgy tudják, hogy addig leszünk itt. Nézek Nemelah-ra. Remélem nem átverni akart csak ezzel az egy nappal.
-Már nem azért, de ha már veletek tartunk, mi is látni fogjuk amit találtok. Vetem oda Araelnek. Valamitől hirtelen elég morcos lett, és nem tudom mitől, ami zavar. Még a bele csimpaszkodásom után is vidám arcot mutatott, viszonylag. Mi járhat most a fejében? Erre Nemalah gúnyosan nevetett egy fél pillanatnyi hosszú kacajjal.
- Talán látjátok, de érteni nem tudjátok. Még mi sem tudjuk néha.
Arael bánatosan sóhajtott egyet, ahogy megcsóválta a fejét.
- Ezek az ősi templomok a múltunkat őrzik. A múltunkat kutatjuk, olyan eseményeket, melyek réges-rég feledésbe merültek. Remélem értitek már, miért jelent olyan sokat nekünk.
- Pontosan. Mi is lepottyantunk ide, ha tetszik, ha nem, sajnálom.
Damien csak fejcsóválva követi őket. Sóhajt egyet.
- Elhisszük, hogy sokat jelent nektek, csak jó volna feljutni. Ha tudunk, segítünk. - biztosítja őket.
- Így van. De együtt mégis csak több esélyünk van... öhm.. a biztonságra.
- Elnézést a gyanakvásomért. - mondta hidegen Nemalah - De ha jól emlékszem, egykoron ellenségek voltunk.
Ellenségek? Érdekes.
-Ezt a múltas dolgot egyébként nem igazán értem, miért vagytok rá annyira kíváncsiak? Megpróbálom nem bántón megfogalmazni ami a fejemben van, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy sikerül.
-Mármint, azt megértem, ha kíváncsiak vagytok, de miért éri meg az életetek kockáztatását? Változik majd valami ha megtudjátok a múltatokat? Főleg ha nem fog tetszeni.
Nemalah egy kissé lekonyult, melankolikus tekintettel nézett vissza rám.
- Talán nem. De ha nincs semmi, amiért az életedet adnád, úgy mi értelme az életnek?
- Biztosíthatlak titeket, nem tudunk többet ezekről a romokról, mint ti.
- De miért bíznának csak úgy a szavunkban? Bizonyítanunk kell. - mondja Damien Minának halkan.
- Hát, ezt csak akkor tehetjük meg, ha megyünk tovább.
- Igaz viszont, hogy a kisasszony kiállta már a mesteretek próbáját- mutat rá.
- A múlt mindig érdekes. Rámutathat, ki is vagy, mit kell tenned, vagy mit nem kell tenned. - teszi hozzá a maga véleményét kissé elrévedve.
Ahogy ment előre a kis csapat, egyszercsak a folyosónak vége szakadt, s egy nagy, kőből faragott ajtó elé értünk. Az ajtó félköríves boltívben végződött, masszív volt, s legalább öt ölnyi magas. Rajta ugyanúgy szimbólumok voltak, csatázó felilimeket lehetett látni, akik kivont kardokkal, lándzsákkal és íjakkal sorozták a velük szemben állókat. A csatajelenet monoton volt s egyhangú, ám az ajtó közepén volt egy apró részlet, mely eltért a többitől. Volt ott egy nefilim, aki nem harcolt, hanem a földön feküdt. A kardját eldobta maga mellé, s a lábát markolászva összehúzódva próbált feltápászkodni. Az ajtó két fele ott ért nála össze. Kulcslyuk, kopogtató, kallantyú, fogó, vagy bármi egyéb nem volt látható, s a kövek pontosan illeszkedtek egymáshoz.
- Ha jól sejtem, ez egy rejtvény. - állapítja meg. - Hmm. Hogy lehet vajon ezt kinyitni? - teszi kezét az állára, majd közelebb sétál és a földre dobott kard ábráját kezdi közelebbről vizsgálni. Van-e valahol valami írás?
- Mina, nehogy... csak úgy hozzáérj. - mondja a sötételf idegesebb hangon a kelleténél.
- Ez egy ajtó. Csak nem esz meg.
És az ajtó valóban nem eszi meg.
-És neked mit mond a múlt? Kérdezem Minát inkább érdeklődően, mint akadékoskodóan.
-Nekem eddig úgy tűnik hogy a múltatok éppen olyan mocskos, öldökléssel és háborúval teli, mint az embereké.
Mina fölvetésére pedig támadt is igazából egy ötletem.
Ha ez egy rejtvény, akkor... megpróbálnék valami olyat, mint az a fickó ott középen. Megfogom az íjamat, és előveszem a tőrömet is, majd mindkettőt látványosan ledobom magam mellé a földre.
- Hát.. - nevet fel kissé idegesen. - Nem vagyok benne biztos. De van egy-két dolog, amit szeretnék elkerülni, és ezt a múltamnak "köszönhetem".
Közben Damien finoman közelebb surran és halkan odasúgja:
- Azt hiszem, legyünk inkább óvatosak, hogy elnyerjük a rokonszenvüket, ez mégis az ő területük.
- Ez okos ötlet. Egy próbát megér.
Azzal ők ketten is lepakolnak mindenféle fegyvernek minősülhető dolgot, ami náluk van, főként tőröket. Mina pedig a varázskönyvét. Az ajtó nem reagál semmit. A két nefilim mindeközben alaposan szemügyre veszi a vésetet.
- Tévedés. - szólt Nessának Arael - A felmenőink az igazságért, a szabadságért tették kockára az életüket.
Nemalah nem reagált különösebben a többiek szavaira, egyre csak a kőtáblákat és az ajtót figyelte. Ahogy nézte, lassan a falak, majd az ajtó felé mutatott.
- Úgy néz ki, mintha a seregek errefelé vonulnának. - mutatott a falra, amin a katonák a folyosó vége felé tekintettek - És itt, az ajtó kövein csapnának össze. - mutatott az ajtóra, ahol a két sereg öszeért.
- Öhm... Van egy rossz sejtésem. Vagyis... Ugye nem kell nekünk is összecsapnunk ahhoz, hogy kinyíljon?
Bocsánatkérően mosolygok Araelre. Ti akartátok tudni a múltatokat. -Tartom magamban a gondolatot Damien javaslatát megfogadva.
Azt ha lehet, kihagynám. Felelem minának, a szemeimmel a fegyverkupacra nézve, ugrásra készen, ha a nefilimek nem értenének egyet.
-Mi van, ha csak erővel kell betörnünk az ajtót mint ahogy ők is valamit erővel akartak elérni? Vagy hogy mindenkinek el kell dobnia a fegyvereit? Nézek a két nefilimre, akik még nem tettek így.
Arael vállat vont. Aztán se szó se beszéd előrántja a buzogányát és Damien felé csapott vele. Ő persze igyekszik félre ugrani, lehetőleg a fegyverkupac felé.
-Hé, a képen két nefilim harcolt, én a testvéreddel próbálkoznék. Mondom Araelnek, bízván benne, hogy ettől abbahagyja, de azért én is a fegyvereim összeszedésén kezdek el dolgozni, biztos ami biztos. A buzogány elhibázza Damient, ahogy a földbe vágódik, egyenesen a fegyverhalomra, miközben Arael oldalra fordítja a fejét egyenesen az ajtó felé. Az ajtó nem csinált ezúttal se semmit.
- Hát, ez sem sikerült. - nyögött egy nagyot, ahogy elengedte a fegyvert és letette.
Nemalah óvatosan kardot rántott és mellé tette. Aztán előhúzott a csizmája szárából egy tőrt. Aztán egy másikat a másikből. Aztán egy rövid pengét a hajából. Aztán benyúlt a szoknyájába és még egy kést dobott a földre.
- Lássuk ezt...
Közben sikeresen felvesszük a magunk holmiját, ahogy a két nefilim furcsállóan néz felénk.
- Most mit csináltok?
Mina csak pislog, de aztán látja, hogy mégsincs vérontás.
- Tessék?! Ez mégis mi volt?
- Legközelebb szóljatok már előtte, legyetek szívesek. Mit csinálunk? Csak védeni próbáljuk magunkat.
Elgondolkozva néz a nefilimre, mielőtt a földre helyezné ismét a pengét. - Ne próbálkozzatok ezzel még egyszer.
Mina csak fejcsóválva zihálva igyekszik visszanyerni lélekjelenlétét.
Furcsállóan nézek a két nefilimre. Ezt most tényleg egyszerűen fegyverletételnek szánta? Utána viszont a sötételf teljesen jól elmondta a gondolataimat, úgyhogy több hozzáfűzni valóm nekem sincs. Kicsit bizonytalanul nézek a két nefilimre, de aztán visszateszem a fegyveremet a kupacba, és az ajtót nézem. Vajon mire nyílhat? Egyszer csak azt veszem észre, hogy sokkal jobban izgat ez a kérdés, mint hogy mi van mögötte. Az ajtón az ábrák ekkor halvány fénnyel kezdtek el izzani. Az ajtó továbbra sem mozdult, azonban a fény nem tűnt el, folyamatosan ott maradt.
- Úgy látszik jó nyomon járunk... - motyogta magában Arael.
Ú, csinál valamit az ajtó... Remélem valami nekünk jót. A dolgon fellelkesedve az előbb szóló nefilimhez fordulok, és felteszem neki a nagy kérdést:
-Akkor lefekszünk?
Gondolok első sorban a képen fekvő alakra, és igazából válaszra sem várok, már a földön is vagyok. Ahogy lefekszek a földre, hirtelen azon kapom magam, hogy a testem magától megmozdul. Az ajtó módszeresen elkezd maga felé szívni. Akárhogy kapálózik, egyre erősebben és erősebben szív magához, mígnem meg nem érintem azt. Az ajtó ekkor már nem tűnt olyan szilárdnak, folyékony volt, s puha. Ahogy egyre magába szív az ajtó, ami ellen nem tudok semmit sem csinálni. Nem tudom, hogy ez most jó, vagy rossz. Félek, hogy mi történik most velem, ugyanakkor azt csináltam csak, ami a képen volt, amiről azt hittük, hogy az ajtónyitás módja. Aztán ahogy kezdek átmenni rajta, és nem érzem hogy bántana, megnyugszok, és az utolsó pillanatban elköszönök a többiektől.
-Sziasztok.
A túloldalt aztán felállok, és megpróbálok szétnézni, ám elég sötét van. Pár lépést azért odébb botorkálok helyet hagyva az utánam érkezőknek. A lábam alatt kő van, efelől biztos vagyok. Érzem a halk kopogást, a hideg, sima tapintását. Egy padlón álltam, mely egy nagy teremhez tartozott, mert a lépéseim hangja visszhangzott. Azonban az ajtó másik oldaláról nem hallani semmit. Miközben várok, azon gondolkozok, hogy visszafelé hogy vezet az út? Erről is le kell feküdni? Vagy innen sétálva is működik? Gyengéden megsimítom az ajtó túloldalát, mire az finoman megrázkódott, de szilárd maradt. Nem sokkal később Mina és Damien is megérkezik a túloldalra… vagyis ezoldalra… akármi.
-Sziasztok. Köszönök újból, ha már elköszöntem, így illik. Igazából kicsit csalódott vagyok, arra számítottam, hogy Arael jön majd.
- Uh... Élünk. Ez egy jó hír. Szia, Nessa, nem lett semmi bajod, igaz? - végigtapogatja a saját testét.
- Üdv. Hmm... Ez a hely nagyon... érdekes.
- Úgy is lehet mondani. Vajon ez az ajtó csak egy irányba működik?
- Inkább... ne próbáld meg.
Mina nem próbálta meg, csak megfordul és visszanéz. Nem sokkal később ismét megremegni látszik az ajtó, s követi Minát és Damient Arael és Nemalah, hasonló pózban megérkezve az ajtó túloldalára.
- Jó ég, ez rémisztő volt... - mondta Arael, ahogy kiegyenesedett - Mindenki egyben van?
-Visszafelé... nos, beleremeg az egész ajtó, szerintem ha belerúgsz, kidől az egész. Te csinálod, ne rám essen a törmelék. Bár ha már itt vagyunk, én inkább szétnéznék előbb. Arael nem tudta a fáklyáját magával hozni, így az sem adott semmi fényt. Elgondolkodok, lehet-e valami olyasmi fényforrás idebent, mint amitől elkezdett világítani előtte kint az ajtó.
- Szóval ez még nektek is ijesztő? Igen, egyben vagyunk, azt hiszem. És nem most akarok visszamenni, csak... úgy érdekelt.
Egy apró éjlángot varázsol a kezébe, amely picinyke fényt sugároz.
- Így kicsivel jobban látni talán.
Majd bátortalan léptekkel halad előre a rémisztő csarnokban… A tűz némileg megvilágítja a termet. Egy nagy, üres szoba, annak oldalán négy ajtóval, melyek már kirohadtak a helyükről, csak a rések maradtak ott a falban, ami egykori helyüket mutatta. A terem tetején a mennyezetes cikornyás freskókat festettek, noha a lángnak közel sem volt elég erős fénye, hogy jól lehessen látni. A terem közepén egy nagy, öt méteres kőóriás állt mereven. Egyik kezében egy kardot tartott, a másikban pedig egy pajzsot, úgy bámult ránk. S ahogy meglátta, Arael óvatosan hátrált egy lépést.
- Mindenki, azonnal hátra. A fal mellé, arcizmotok sem rendül! - Nehalah kérdés nélkül követte.
Mina is megfagy, ahogy megpillantja a kőrémet. Nem kell kétszer mondani egyiküknek sem, a falhoz simulnak és dobogó szívvel, szinte álló szoborként merednek előre. Én is csinálom amit mond, a fal mellé húzódok, bár egy kicsit megrezdül az arcom, miközben megkérdezem: Miért?
- Most jöttem rá, miért akarta az ajtó, hogy eldobjuk a fegyvereinket. - mondta Arael reszkető tagokkal, ahogy a kőmonstrum felé sandított - Az ott a templom őre. A nefilim harcosok képesek fegyvereket készíteni az imáikkal, azonban másoknak fegyver nélkül esélye sincs ellene. Ezért készült az ajtó, hogy csak a mi vérünk tudjon ide belépni...és élve távozni. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Úgy tűnik, még nem ébredt fel.
Mina valóban még sápadtabb lesz. Damien halkan, szinte csak a száját mozgatva megkérdi: - Mit kell tennünk?
- Menjünk el mellette...halkan...zaj nélkül...legjobb ha meg sem tudjuk, mitől ébred fel. - döntötte Arael a fejét az egyik ajtó felé, amelyik a legközelebb volt.
Tetszik a nefilim ötlete, hogy menjünk olyan helyre, ahová nem tud követni. Csak ne lenne olyan érzésem, hogy pont ettől fog majd megmozdulni.... Ettől, hogy belépünk ezeknek a szobáknak az egyikébe. Minden esetre elindulok velük, szépen, lábujjhegyen, azt gondolva, ez segít valamennyit.
- De mi van, ha... már attól felébred, hogy megérzi: nem vagyunk nefilimek? Nem lehet, hogy mi egyszerűen csak visszamegyünk az ajtón át és... megvárunk titeket? - kérdi Mina. Lebeg a többiek után, Damien pedig oson.
Szinte már látni, ahogy a széles szárnyú nefilim arcán ott csurog le az izzadság, hogy a legközelebbi ajtón át szépen sorban beballagunk a templom oldalsó kamrájába. A kolosszus szerencsére nem mozdul ekkor sem, még csak a fejét sem fordítja meg.
A szoba, ahová értünk, egy apró kis kamra volt, melyet kincsekkel töltöttek meg. Aranyszínű tárgyak voltak, apró kis halmokba rendezve mindenfelé a szoba négy sarkában és a fal mellett. Drágaköveket lehetett látni itt-ott megcsillanni a mágikus tüzek fényében. A termet már ugyancsak belepte a por, a kosz, és legnagyobb meglepetésünkre feketés korom borította a tárgyak egy jelentős részét.
-Ebből de szívesen vinnék valamit haza, ha nem csapna le érte az a nagy szobor! Mondom teljesen biztosra véve, hogy ez egy csapda, és talán még hozzájuk érni sem szabad, mert aktiválódik a gólem, ami köztünk és a kijárat között van. Mina is ámulva nézi a halomnyi kincset.
- Itt tűz volt. Miért lehetett itt tűz? - Közelebb hajol egy-egy halomhoz, vigyázva, nehogy hozzáérjen.
- Mindenki óvatosan mozogjon.
De már késő. Ahogy Mina közelebb hajol a kincsekhez, az hirtelen felgyullad, majd mintha az ékszer szívéből jönne, egy hatalmas lángnyelv csap fel egy pillanat erejéig, megpróbálva megperzselni a lányt.
-Ha egyáltalán eljutnánk velük a szoborig. De hé! Megfagyni már nem fogunk. Jelentem ki túl gyorsan, gondolkodás nélkül. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem kell majd összebújnunk. Mina rémülten hőköl vissza és ugrik félre, de a tűz elkapja, és megégeti a ruháját, ami lángra kap. Hátrébb lépek még egy nagy lépést a drágaságoktól. Nem akarom megégetni magamat. Mina helyében pedig... áhh, itt már nincs hó. Hacsak nem jobb tűzoltó mint én, a legjobb ha vetkőzik. Felsikolt, és elkezdi letépni magáról a lángoló anyagot - ott, ahol még nem lángol természetesen. Szerencsére a tűz nem terjedt olyan gyorsan, ezért a ruhájának bal ujja árán sikeresen megszabadult tőle, gyors reagálásának hála. A ruha így megtépve mondjuk nem tűnt túl illedelmesnek, de még mindig kevésbé volt kirívó, mint Arael és Nemalah göncei...noha most mindketten vastag kabátot viseltek, mert a korábbi ruháikban ugyancsak fáztak volna.
-Na jó, a tűznél való melegedést azt hiszem visszavonom. Ez a tűz nem tetszik, gonosz. Azért elgondolkozok rajta, hogy a nefilimeket is megégetné-e. De csak egyre jobban belekavarodok a saját gondolatmenetembe, úgyhogy megkérdezem a többieket is, hogy mit gondolnak.
-Ha már minden a nefilimeknek van itt kitalálva. Lehet hogy őket nem bántja ez a tűz? Nézek rájuk, bár azt kétlem, hogy ki akarnák próbálni.
- By the Moon, Mina, hányszor kell még életveszélyközelbe sodornod magad, mire rájössz, hogy nem kell mindenhez közel menni és megfogni... - miközben Mina felkarját fogja védelmezően.
- Ez... rendben, szóval ezért van korom rajtuk...
- Ez egy intés. - mondta Nemalah - Mident a szemnek, semmi a kéznek.
Arael időközben odaballagott a másik kupac mellé.
- Ez a kincs csak valami elterelés. Át akar verni minket, aki építette...valaminek kell itt lennie.
-De... még nem is fogott meg semmit. Mondom Nemalah-nak.
-Nem lehet, hogy egy másik szobában lesz? Kérdezem Araelt, miközben elkezdek én is keresgélőn nézelődni, valami nem arany színűt és nem drágakövet keresve. Szigorúan tartva a távolságot.
- Lehet. Csupán csak találgatok...
- Nem nyúltam én hozzájuk. Csak megnéztem.
Damien a szemeit forgatja. Úgy dönt a csapat, hogy inkább átnézzük alaposabban ezt a szobát, hátha itt lesz amit keresnek a nefoilimek, akármi is legyen az. Damien hosszas keresgélés után pillant csak meg valami érdekeset. Az egyik aranyozott tálon egy rajz volt. Egy apró kis kép, hasonló, mint amit a falakon láttunk. Ez is egy történetet mesélt el. Ám ez a kép kicsit másmilyen volt. Ezen nem csatáztak a nefilimek, hanem mást csináltak. A tányéron a nefilimek építkeztek, köveket pakoltak egymásra, s magas falakat húztak fel. Ez volt az egyetlen tárgy, mely mást ábrázolt, mint háborúzó nefilimeket. A két nefilim társunk is érdeklődve fordult oda. Nemalah egy kósza pillantással fordult el.
- Mit nézel annyira? - kérdezte Damient. Damien nem sértődik meg, kiismerte már ezt a... furcsán csípős stílusát Nemalahnak.
- Azt, amit minden bizonnyal te is látsz. Megfigyelek mindent, amit találtunk - feleli halkan. - Ez más, mint a többi, itt nem háború van, hanem építkezés.
- Talán éppen ezt a helyet építik? - kockáztatja meg a vámpírlány halkan.
-Azt hittem megint valami olyan lesz, amit utánozni kell.
Már csak azért is mondom ezt, mert nem az itt lévő arany nem éppen téglákra emlékeztet... Meg egyébként sem szabad fogdosnunk.
- Hát, építhetünk valamit, ha ettől talán történik valami. - nevette el magát Arael, ahogy ő is megvizsgálta - Meg kéne fogni... - gondolkozott el.
- Ne!... Mármint... vigyázzatok. Az előbb kis híján elégtem, pedig még hozzá se értem a kincshalomhoz! - figyelmezteti őket Mina az egyértelműre, bár nyilván maguk is látták.
-Tiéd a terep. -engedem közelebb Araelt. Én inkább nem próbálnám meg fogdosni, bár az biztos, hogy ez eléggé kitűnik a többi kincs közül, az ábrák tekintetében legalábbis, és ha van akit nem éget meg, akkor az ő lesz.
- Láttatok már ilyet? - kérdi Damien a nefilimeket. - Utánzással nyíló ajtókat például.
-Én még nem. Felelem Damien kérdésére, bár valószínűleg nem nekem tette fel, hanem a nefilimeknek.
- Egyetlen dolgot, ami hasonló volt hozzá. - mondta gynegéden Nemalah - Egyszer régen egy igehírdetés, melyet a homokból ástunk ki említett utánzást. Parancs követését. Az Úr parancsáét.
- Ezek a rajzok... vésetek - parancsok? De hányszor lehet, és hányaknak lehet végrehajtani ezt a parancsot? Mit kellene építenünk? - sorolja Mina a kérdéseket, hátha valakinek valami eszébe jut.
Az úr parancsának követése? Ehh. Szóval semmi.
-A mit még csak hagyján, engem a miből jobban érdekelne.
Hunyorítok egy kicsit, hátha meglátok az ábrán valami erre utaló részletet.
- Talán össze kell rakni a képeket...? gondolkozott hangosan Nemalah is. Arael pedig viccet mesél Damiennek, vagy nem tudom, mert súgdolóznak kicsit, aminez utóbbi elmosolyodik. Mina ügyet se vet rájuk, lefoglalja az agyalás, és úgy döntök, én sem szólok bele.
- Melyik képeket? - rebben rögtön értetlenül. Ahogy szemmel láthatóan Mina sem, úgy én sem igazán értem mire gondol Nemalah. Két dolog is eszembe jutott, de mindkettő elég abszurdnak hangzik, hogy ne higgyem, hogy ő is úgy értette volna. Az egyik szó szerint, kivinni az ajtóhoz a tányért, a másik meg átvitt értelemben, kitalálni valami okos történetet a nem háborúzós képekből.
-Én is kíváncsi lennék, hogy hogy értetted. Teszem végül hozzá egyszerűen Minához.
- Nos, ezek a vésetek az ősök meséi szerint történetek. Arra gondoltam...talán az a történet, amit a falakon láttunk, hiányos. - mondta Nemalah.
- És... minek kellene történnie, ha kiegészítjük a történetet?
Arael vállat vont.
- Mi ezért jöttünk.
-Jó formán csak háborúznak, elég sok hiányzik belőle. Ha tényleg ilyen kiegészítő valami a dolog, akkor ennél jóval több fog kelleni... gondolkozok hangosan Szóval, akkor vagy az égetős kupac alján, vagy a többi szobában is lennie kell még valaminek. Átnézünk a szomszéd szobába?
- Nektek elég csak várni. Ez a mi feladatunk. - mondta makacsul Nemalah. Aztán morgott egyet - De nem akarom, hogy meghaljatok...
Azzal ő és Arael elindultak a falnak nyomulva a következő szobába. Mina nagyokat pislog.
- Meghalni? Mitől halnánk meg? - kérdi azért, talán picit élesebben, mint kellene, ahogy a pánik visszatér belé. - Nem akartunk beesni ide. Ha mondtátok volna, hogy ide nem jöhet más, csak nefilim..
Ehh, megint meg akarnak halni valami dicső cél érdekében... még nem unják? Ellenben ha meghalnak, akkor biztos nem én leszek az, aki fölrepül egy kötéllel felhúzni a többieket.
-Valakinek rátok is vigyázni kell. Indulok utánuk, bár tudom, hogy nem lennék rá képes.
-Egyébként nem akarta valaki hozni ezt az arany tálat? Kérdezem első sorban Arael miatt. A magam részéről igazság szerint inkább sétálok el a gólem mellett eggyel többször, mint megnézzem, hogy éget-e ez is, ameddig meg nem bizonyosodtunk róla, hogy valami történet kirakós feladványba bukkantunk. A kis csapat szép lassan, a falnak feszülve araszol el a gigászi kőóriás mellett, s óvatosan a következő terem felé vesszük az irányt. Az egy nagy, üres szoba volt. A falba vájt képek, ábrák sem jutottak el idáig, nem csináltak semmit sem a fallal, csak simán hagyták. A szoba padlóján egy nagy kőtábla volt lefektetve, rajta valami írással.
- Nem tudtuk. - felelte tömören Arael még Mmina kérdésére. - Arról az ajtóról is csak egyszer hallottam életemben, egy régi krónikában, ami a családomban forgott.
- Gondoljátok, hogy ezt meg lehet fogni?... Én nem tudom. Ez a sok kincs honnan van, mire van? Ha nem csak illúzió... ki gyűjtötte ezt ide össze? - jön utánunk ő is, de vissza-visszanézeget a tálra. Én Mina kérdéseire egyszerűen válaszolok. Ráadásul egyszerre az összesre: Passz.
Ahogy aztán a szomszéd szobába érünk, ott egy nagy kőtábla van, valami rövid kis firkával.
-Nem úgy tűnik, hogy a kirakós következő darabja lenne. De örülök, hogy nem próbáltuk meg magunkkal hozni azt a tálat. Vonom le a következtetéseket, bár lehet, hogy túl hamar. Arael erősen gondolkodik.
- Hm...azt mesélik, mielőtt Veronia idekerült volna, a világ egy végtelen sivatag volt. Egy puszta, benne semmivel. Talán erre utalna ez az üres fal.
Mina sóhajtva forgatja meg a szemeit, majd erőt vesz magán és visszaered a tálhoz.
- Oké, és hogy egészítenétek ki a képet? Odatesszük a tálat a többi közé, után, mellé? - kérdi kissé aggódva, hátranézve Mina miatt.
-Vagy csak kitört a háború, és nem maradt rá idő. Próbálok az eddigiek mentén gondolkozni. Ahogy visszaszalad Mina, aggódva nézek utána.
Damien csak sóhajt egyet és megdörzsöli a halántékát.
- Mit jelent az a felirat?
-Lehet, hogy erre kéne építenünk valamiből a valamit? Meredek a nagy, lapos kőre.
Ger / Lothar11/23/2019
Arael egyet gondol, s óvatosan megérinti a falat. Ekkor látja, hogy a fal egyáltalán nem szilárd. Ruganyos és mintha folyékony lenne, akárcsak a korábbi kapu.
- Ez érdekes... - morogja, ahogy belemarkolt és kivett egy darabot a falból - Úgy néz ki, mint a nedves homok, amivel a gyerekek játszanak. - mondta úgy, hogy a veroniaiak közt valósznűleg a legtöbb gyerek életében nem látott homokot.
Mina közben visszatért, s büszkén tartja maga előtt zsákmányát. Ezek szerint szerencsésen megúszta.
- Ő nem harapott.
- Nagyon jó. Most már igazán remélem, hogy hasznát is vesszük. - Damien megnyugszik.
- Oh, egy héber felirat. Azt mondja: "térkép". Hát, ez elég üres. - állapítja meg az egyértelműt. - Arael, te most kivettél egy darabot a falból?
- Úgy néz ki... - nézett a nefilim meglepetten a kezére, ami ott tekergett a fal darabja.
-Térkép? ... Akkor nem alapkő... A kérdés, hogy lekopott róla a hosszú idő alatt, vagy ezzel is kell csinálnunk valamit? Igazából, ha jobban belegondolok, a falfestés sem kopott le, szóval feladat.
-És mi van, ha térképet kell építenünk? Araelnél van a szárazföld, Minánál meg egy tál amiből hiányzik a víz...
- Hát...ez annyira nem száraz. - rázza meg Arael a kezét, amiről a fal, mint a sár csapódik le és szóródik szét a földön, ott lelapulva és nyugton maradva.
- Hmm.. ahol az őseitek éltek, voltak vajon mocsaras területek? Vizek? - Valahol csak kellett lennie. - Mi ez a valami? Nem esik le a földre... Milyen érzés hozzáérni? - lép közelebb Araelhez és vizsgálgatja a kezén levő gennyes valamit, meg a falat. Az egész ilyenből állna?
- Olyan, mint a habarcs. - mondta tömören Arael - Ragad, de le lehet kis erővel rázni. Nedves érzése van neki. - futott végig a szárnyaik a jeges iszonyat.
Nemalah próbaképpen maga is beletúrt. Őt annyira nem vislete meg, mint a bátyját.
- Hm...olyan, mint egy sűrű kása.
Már majdnem feladtam a térképkészítősdit, amikor Minának támadt egy ötlete a mocsarakról. Bár vizünk még akkor sincs, de elvileg van még több szoba is. Azt már meg sem említem, hogy fogalmam sincs, milyen térképet kellene rajzolnunk, hacsak nem rajzolná magát, ami, amilyen furcsa a hely, simán kitelik tőle. De várjunk csak!
-Szóval, szárazföld helyett csak nedvesföldünk van, és vizes tál helyett csak egy üres, vagy ha úgy jobban tetszik, száraz tál. Hehe. Nem csinál valamit, ha beletesszük a falat?
Nemalah ingerülten nyög egyet. Aztán megtorpan.
- Ez...nem is hülye ötlet... - ismerte el.
- Végül is... építkezés. - jegyzi meg Damien halkan, s a vámpír is csillogó szemekkel várja, hogy a nefilimek majd, most, hogy elismerték, jó ötlet, elkezdjék a műveletet. Azonban valamiért váratnak magukra.
- Jó, ha nem árt a fal...
- Várjunk. Lehet, hogy ehhez is csak ti érhettek hozzá. - emeli Damien a mutatóujját a levegőbe, s a nefilimekre néz. De nahát, Nemalahtól egy dicséret. Fogjuk rá, hogy dicséret... Közben egyetértek Damiennel, a falat meghagynám a nefilimeknek. Bár másrészt az előző fal sem kivételezett velük, és Arael szerint is amivel elérik hogy csak nefilimek lehessenek itt, az a gólem. Kíváncsian közelebb lépek a falhoz, meg akarom érinteni. Nem belemarkolni meg hogy aztán még a végén magába húzzon és megfulladjak vagy valami, csak megérinteni, hogy milyen érzés. Egyenlőre azonban sikerül leküzdenem a késztetést.
- Ez logikus. - mondta Arael válaszul, majd elvett egy marékkal a falból és bele dobta a tányérba.
S ahogy azt megérintette, elkezdett magától mozogni. A trutyi a tálban ide oda tekergett, majd emelkedni kezdett, egy hosszú, hengeres formát felvéve, ami ide-oda csapkodott, mint valami kultista csápja. Aztán ennek a csápnak két karja nőtt. Aztán két lába. Aztán egy feje. A trutyi felvette az egyik falra vésett nefilim ábrázatát és ruházatát. Lándzsát tartva a kezében rohangált egy helyben a tálban, miközben ide oda szurkált.
- Azt... a... mennydörgős. Ez most azt csinálja, ami a képeken van, igaz?
- Nagyon úgy néz ki... - mondta kissé megdöbbenve Nemalah.
Elképedve nézem, ahogy tégla helyett kiskatona lett a falból. Vagy hogy szétvált volna vízre és szárazföldre, amiből térképet csinálhatunk. De erre nem számítottam. Egy darabig csak nézem, utána anélkül, hogy a szememet levenném róla, Araelhez szólok.
-Tegyél bele még.
Kiselőadást akarok nézni. Arael tett is bele még egy adagot. Az új adag trutyi egy másik nefilim alakját vette fel, aki elkezdett az előzővel verekedni. Aztán, ahogy az ajtón volt látható, megsérült. A két nefilim megszúrta egymást, majd elengedték a fegyvereiket és együtt a földre borultak. Eddig már ismerem mondjuk a történetet, de izgatottan figyelem a folytatást. A két nefilim nem sokkal miután megsérültek ölelkezni kezdtek, majd felálltak, és a semmiből téglákat vettek elő, amiket egymásra kezdtek rakosgatni. Közben az őket alkotó trutyi kissé megfogyatkozott, ők pedig kisebbek lettek, hogy ne torzuljon a kép
- Nahát, ez méretet is tud változtatni. Gondolom, ez is olyanféle mód... anyag, hogy... nem kötik a megszokott törvények. Vajon mi történne, ha megennénk? - gondoolkozik el.
- Ne próbáld ki...
- Nem terveztem. - szögezi le.
-Megenni? Fagyok le teljesen. Honnan jött ez az ötlet, hogy lándzsával szurkáló faldarabot egyen?
Végezetül, a tálban lévő nefilimek egy nagy piramist húztak fel, majd eltűntek. A piramis körül sok apró pici emberke bukkant fel, akik felmásztak rá, majd együtt bámultak felfelé. A trutyi ezután elvesztette az alakját és a tálban maradt.
- Hát... összevissza változtatja a méretét, csak, hogy mi történne, ha belekerülne valami szervezetbe. Gondolatkísérletnek hívják ezt. - magyarázza serényen, még mielőtt valami rosszra gondolnánk. Kissé elkésett vele. Biztosra veszem, hogy nem normális.
- Talán, ha dobtok bele még, történik valami. Vagy újra eljátsszák ezt a kis drámát.
Arael tett is egy próbát, dobott bele egy kevés anyagot, ám nem történt semmi.
-Vagy csak várni kell, mert belepte a hó, és sok évig nem történt semmi. Találgatok az alapján, ahol vagyunk. Igazából mondjuk még én sem hiszem, hogy erről lenne szó. Ugyanakkor, mintha a semmiből szereztek volna téglákat, úgyhogy gyanítom, hogy valami hasonlónak működnie kéne nekem is, úgyhogy letérdelek a földre, és úgy teszek, mintha odébb tennék egy téglát. Nem nyert.
- Addig is induljunk. Volt még pár szoba... - mondta Nemalah.
A következő szoba a fal mentén egy nagy, csarnokhoz hasonló terem volt. Hosszú folyosó vezetett onnan a sötétségbe, melyet nagy, széles sozlopok tarkítottak. A folyosó végén egy trón állt, jóval szélesebb, mint bármelyikünk. Nefilimnek tervezett trón volt, amiben kényelmesen leülhetett valaki szárnyakkal is, legyen bármilyen terebélyes félangyal. A hideg közben lassan kezdi felemészteni a csapat kitartását. Arael vacogva húzza szárnyait össze, ahogy ő és Nemalah összebújnak, hogy minél több hőt őrizzenek meg.
- Nem rézem a szárnyam tövét...nem nefilimnek való hely ez. - nevette el magát Arael, mire Mina részvétteljesen megidéz egy éjlángot.
- Remélem, ez melegít valamicskét.
- Messze van még, amit keresünk? - kérdi a sötét tünde, a trónt szemlélve, de nem közelíti meg egyelőre. Természetesen a hideg nekem sem nagyon tetszik, bár én éppen e miatt vastagabb ruhákban jöttem, és a démonok megfázni sem tudnak, de ettől még elég kellemetlen lehet ez nekünk is. A nefilimek is kicsi a rakást játszanak, és erősen gondolkozok rajta, hogy beszáljak, meg hogy mennyire ölnének meg, ha csak úgy odabújnék én is, úgyhogy egyenlőre nem teszem. Csak azon mosolygok, hogy nem nefilimnek való hely ez. Már nem kárörömből, hanem csak azért, mert ezt két nefilim csinálta magának... Illetve, fogalmam sincs kiknek, két főre azért elég nagy a hely, és ilyen trükkös bejárat sem kellene. Szóval, trónteremben vagyunk. Akaratlanul is az első dolgom, hogy szétnézzek, van-e valahol korona meg még nem tudom mit szoktak hordani a királyok. Palást!
-Kerressünk palástot, az jó meleg lehet!
Ahogy Mina fényt gyújt, ő is, s Nemalah is jól láthatja, hogy a falon írás van. Jól olvasható, nefilim írás, a nefilimek ősi nyelvén, melyet korábban is láttak. A trón mögött a falon sorban végig mesélték el a történet következő szegmensét.
- Öhmm.. Vigyázz, Nessa! Eddig bármihez közelmentünk, már az is veszélyes volt. Ha van is palást, szerintem ne érj hozzá. - figyelmezteti a nőt, még mielőtt valami baj történik, aztán meglátja a feliratot, és úgy dönt, hangosan felolvassa a feliratot, hogy az azt nem értők is értsük: "...s lőn, építék fel a ziggurát felső csúcsára nem létező ember trónját. Mert egyetlen uralkodója az igazhitű népnek az Úr vala, s két törzs megállapodá, királynak többé egyik sem nevezi magát. Üres trón állot a zuggrát legfelső csúcsán, gazdátlan, kopott. Ám ármányos volt mindkettő, másikat alább valónak tartó, ostobának, akár a szamár. Helyet foglalni kívánt a trónon mind, uralkodni mindük felett. Az örök viszály lángja látszott feléledni újra és újra. Azóta nem számolják, hány háborúba vonult a félvérűek dicső hada."
- Már csak az a jó kérdés, hogy ez mikor történt. - jegyzi meg a sötételf a történet befejeztekor.
- Oh, nekem lenne még pár kérdésem azért..
- Ez nem lep meg. - mosolyodik el Damien, de már engem sem lep meg.
- Na de... ez komoly probléma a történetírás szempontjából. Mármint, a történelem nagyrészt háborúk sora, és ha ezeket nem jegyzik... - tárja szét a karját.
-Ja, nem nekem kellene, hanem ennek a kedves párnak itt. Nézek az összebújó nefilimekre. Viszont ahogy Mina felolvas a szövegből, teljesen nyilvánvalóvá válik:
-Itt nem lesz palást.
A történelemre nem igazán tudok mit mondani. Azok az észlények mindig csak egymást ölik a helyett, hogy szeretnének. Egyik sem különb a másiknál… A két nefilim lassan összemelegedett. Arael egy kósza szökkenéssel a trón mellett termett, hogy alaposabban megnézze a szöveget.
- Szomorú történet. A törzsünknél kevés mese van, aminek boldog vége lett volna. A legtöbb csak reménytelenséget sugall. - mondta tömören. Ekkor hirtelen a templom elkezdett remegni. Az egész, oszlopostul, padlóstul, mindenestül ott rázkódott a talpuk alatt.
- Ez nem jó... - nézett Nemalah a plafonra, ahogy szép lassan elkezdett róla hullani a jég és zúzmara. Igen, mi is tudjuk, hogy ez nem jó!
- Beindítottunk valamit? Lehet, hogy észlelt minket, hogy mi nem vagyunk se angyalok, se nefilimek... - fogalmazza meg aggodalmait a vámpír.
-Ugye nincs egy még lentebbi pince?
Adok hangot én is az első, nem túl pozitív, eszembe jutó gondolatnak. Bár az is lehet... hogy egyszerűen csak az a hatalmas gólem kezdett el mocorogni. "Csak." Vagy csak ijesztgetnek, és igazából nem is tudom. Valami varázslat elolvasztja a havat, és ez ziguratot vagy mifenét épít a semmiből aminek a tetején leszünk, és szépen elsétálhatunk.
- Ne várjuk meg, míg kierül! - ordítota Arael, ahogy a kijárat felé mutatott - Vissza a kapuhoz, most!
Ő és Nemalah szinte azonnal nekiláttak funti, egészen a folyosó végéig, ahol már javában hullottak a kődarabok a mennyezetről. A nagy gólem ott állt a terem közepén, és minden erejével a földet ütötte, egymás után mérve neki a csapásokat, hogy minél jobban berepessze maga alatt a követ.
Damien morog valamit a nemlétező bajsza alá, majd az ijedt Minával együtt sebesen szedi a lábát. Sietnek a nefilimek nyomában, visszanézve, hogy megyek-e én is. Igen. Én is szaladok velük. És hehe, kitaláltam, a gólem kelt életre! Bár annyira nem örülök neki, mert teljesen úgy csinál, mintha a másik is talált volna, és épp egy nagy lyukat akarna csinálni a még eggyel lentebbi pincébe.
-Vissza a fura falas szobába?
Az fura volt, és könnyen el tudnám képzelni, hogy nem szakad be ott a plafon, mert varázslat.
- Vissza a felszínre, mielőtt beomlik a folyosó! - mondta Nemalah. Az sem rossz ötlet, csak messzebb van. A gólem vaskos öklei miatt csak egy vékony kis sávban tudunk haladni. A kövek pedig vészesen potyogtak mindenki feje fölé. Az egyik éppen Araelt célozta meg, de a nefilim buzogányt ragadott, majd egy jól irányzott ütéssel nemes egyszerűséggel odébb repítette. Azonban egy nagy kő készült esni Nessa és Damien kupaca felé is.
Mina is figyeli, hova esnek a kövek, és bár Damien kezd kitérni előlük, azért a biztonság kedvéért odasiet hozzájuk egy árnyakból készült pajzsot a magasba tartva.
Hát, elég fura volt az a fal is amin bejöttünk, kicsit félek, hogy ha kimegyünk, akkor azt úgy tudjuk, hogy ledöntjük egy simogatással, és azzal beomlik az alagút is. De nem igazán van idő ezen gondolkozni, főleg, hogy még egy szikla is célba vett közben, úgyhogy ugrok. Ha lehet előre. Ha nem, mert annyira közel vannak a többiek... Az szopás, ráadásul olyan fajta, amit nem szeretek, és hátra. A szikla nagyot kappanva esik neki Mina pajzsának. Egy darabig úgy tűnik, a pajzs megtartja azt, ám végül nem bírja. Összetörik, a kő pedig a bal lábamon landol, a földhöz szögezve. A sérülés nem súlyos, mert a pajzs lelassította a sziklát, de így is fáj, mint az atyaúristen.
- Nem-nem-nem! - szól rá Min kőre, de már késő. Nem mintha lenne füle, hogy hallgasson rá. Arael látva, hogy baj van gyorsan odasiet és a buzogányával levágja a követ a lábamról.
- Minden rendben? - nyújt kezet.
- Ha kiértünk, elláthatják a sebeket. Szerintem siessünk.
Mina bólint, de azért közelebb sétál. - Segítsek menni?
Ahogy ráesik a lábamra a kő, hangosan felkiáltok. Nem ugrottam elég nagyot a #%?&@be! Arael mondjuk gyorsan leszedi róla, de attól még kurvára fáj. Könny csúszik a szemembe, majd onnan tovább. De ahogy Damien is mondta, sietni kellene kifelé. Tétovázás nélkül elfogadom Mina segítségét, ahogy az ajkamba harapva felkelek, és kissé rátámaszkodva - meg ha a jó erős Arael a kő eltávolítása után a közelben maradt, és nem bánja, akkor rá is - fél lábon ugrálva próbálok kifelé sietni a bizonytalan, remegő padlón, miközben tovább hullanak alá a szikladarabok. Hát, nem valami biztató a helyzet. Bicegve végül sikerül visszajutni a szilárd kőajtó túlsó oldalára. Nemalah már ott várt mindenkit, a fegyverekkel a kezében, amik ott maradtak.
- Gyerünk a tárnához!
A hófödte üreghez érve Arael óvatos fénnyel hívta életre a szárnyait, melyek végére már kezdett rárakódni a zúzmara.
- Tudtok repülni? - nézett bambán a nefilim fiú.
Mina sietve kaparászik elő a táskájából egy angyaltollat.
- Csak két percig, de addig tudok vele. Meg aztán lebegni is tudok, akármeddig, de az nem visz minket felfelé.
- Sajnos kétlem, hogy azzal elbírsz. - mondja Damien komoran.
- Miért? Ez... mágia. Talán működik! Jobb választásunk nincs!
-Én otthon hagytam a szárnyaimat, túl feltűnő lett volna. Próbálok vicceskedni, bár nem igazán van hozzá kedvem.
-Esetleg kötél?
Nemalah sietve varázsol, amitől ismét a magasba emelkedik.
- Talán ketten el fogunk bírni.
Jeges, metsző szél fújt a nyitott tárna felett, ahogy felfelé emelkedtünk. Többször kis híján a falnak ütköztek a kavargó levegőtől. A rengés az egész épületet megrázta, látszódott, ahogy csúszott le oldalról a hó egyenesen a tárnába. Hosszas szenvedés után azonban sikeresen feljutottunk a tetejére. Az északi katonákból álló karaván ott állt, allig felfegyverkezve, készen arra, hogy összecsapjanak a bármivel, ami a tempomból elszabadult.
- Mi történt?! Ellenség? - kérdezte az egyikük.
- Köszi - fújja ki a levegőt Damien, ahogy felérnek.
- Nincs mi.. öööh.
- Üdvözletem, uraim.
- Beomlott. - mondja Damien. Nem, mintha nem lenne egyértelmű.
-Köszönöm. Mondom a két nefilimnek, akik fölvittek. Araelnek közben is nem tudom hogy, teljesen rendbejött a szárnya, nagy örömömre.
-Hát, igazából ráfoghatjuk. Volt ott egy jó nagy gólem, akinek nem tetszett, hogy szétnéztünk, ezért gondoskodott róla, hogy ne történhessen meg újra.
A két nefilim egy halk morgással jelezte, nem tetszik nekik, hogy csak így elkotyogják, mit láttak odalent.
- Remélem világos, mennyire értékes ez a tudás a népünknek. Bízom benne, nem adjátok tovább senkinek. - nézett szúrós szemmel Nemalah a trióra.
- Tapasztalatom szerint az embereket vajmi kevéssé érdeklik az ilyen dolgok. Ha nincs profit belőle.
Feltápászkodnak, lepőorolják magukat és körbenéznek. Nemalah viszont szúrós szemmel nézett vissza Damienre.
- Nem érdekelnek az emberek. Az érdekel, te ne szólj egy szót se róla. - jelentette ki szigorúan. Vállat vonok. Ha ennyire fontos nekik, hogy ne derüljön ki, hogy régen is ugyanúgy háborúztak, mint ahogy most csinálja mindenki, ám legyen... Némán bólintok nekik, ahogy leülök a hóba a lábamat nézegetni. A sötételf felvonja egyik szemöldökét.
- Szerintem úgy értette, hogy hiába mondjuk nekik, nem fog megragadni. Szóval nem árt. De egyelőre mi lenne, ha örülnénk, hogy épségben kijutottunk, és megnézetnénk valaki hozzáértővel Nessa lábát?
Damien bólint, kifejezve, hogy támogatja az ötletet, ami nekem is egészen tetszett. A nefilim lány még mindig nem volt megelégedve. Hangos lépéssel közeledett Mina felé, ahogy mélyen a szemébe nézett.
- Azt mondtam, nem akarom, hogy egy szót is szólj róla! Ugyanazt a nyelvet beszéljük?! - morogta ingerülten.
Kikerekedett szemekkel néz.
- Nem vagyok benne biztos. - közli kissé morcosan. - Tényleg ez a lényeg most? Majdnem bent vesztünk...
- Nézzétek, erről ráérünk később vitatkozni. Van egy sérültünk. És jobb dolgunk is. - áll Damien Mina mellé, Nemalah szemeibe nézve, karjait a mellkasán összefonva. Nemalah dühösen nézett vissza.
- Nem, igenis nem mindegy! Hogy lehet ilyen... - torpant meg hirtelen a hangja. A nefilim lány döbbent tekintettel nézett a párosra. aztán összehúzta a szemét. Araelre nézett, ő meg vissza rá. Nemalah nagyon sóhajtott, aztán kettőt pislogott.
- Jól van. Keressünk egy felcsert. - hagyta annyiban, majd se szó se beszéd, otthagyott mindenkit, és a tábor felé kezdett el indulni. Arael idegesen vakarta meg a tarkóját.
- Elnézést kérek a jelenetért. A húgom sosem volt egy könnyen kezelhető eset. - mondta kínos vigyorral az arcán. Aztán Nessa felé fordult - Akárhogy is, a küldetésünk véget ért. Ha visszaértünk az erődbe, kifizetünk, ahogy ígértük. - mondta, ahogy a katonák felé nézett, majd vissza - Addig is pihenjünk. Elvileg nem maradunk itt egy esténél többet. - nézett fel az égre, ahol már csakugyan kezdett lemenni a nap.
- Rendben van. Csak.... pihenjük ki magunkat. Minden rendben lesz. - bizonygatja.
- Bocsássatok meg, hogy beavatkoztunk. Érdekes egy kaland volt, még ha majdnem ott is hagytuk a fogunk.
- Nos igen, Mina, legközelebb háromszor meg kell gondolni, mibe ütjük az orrunkat.
Mina a száját elhúzva pironkodik.
- Tényleg. Végül megtaláltátok lent, amit kerestetek? - kérdi Damien Araeltől, ő talán hajlandó ezt kifejteni, de ha nem, az se baj.
- Talán...az a történet érdekes volt. Korábban sehol sem hallottam felőle. - mondta a nefilim, mielőtt távozott volna.
Kicsit jegelve a lábam már nem is fáj annyira. Azért inkább felkelek a hóból, mert az nem csak a lábamnak hideg. Figyelem a többieket, ahogy veszekednek egy kicsit, bár nem igazán értem, hogy miért. Nem is tudtunk meg semmi olyan különlegeset, amit akár megérné elmondani bárkinek, akár jó lenne titokban tartani bárki elől. Aztán Arael miatt ráhagyja Nemalah is, és elmennek. Úgy is találkozunk még, mert ki kell fizetniük. Bár, a fiút egészen megkedveltem. És ezek szerint tényleg több napos lesz ez az út, akkor én emlékezhettem rosszul, hogy csak ilyen megyünk-jövünk lesz. Egy ilyen izgalmas kaland után most olyan jól esne bebújni egy jó meleg ágyba. Kár, hogy a nyergészfiút otthon hagytam. Egy másik északi katona sétált oda a bandához, akik a lyuk előtt gyülekeztek.
- Hé, ütődöttek. - mondta harsányan, mire mindenki felé fordult. - Az expedíció visszatért. Úgy néz ki megtalálták, amit kerestek. Medvéket jelentettek a fák között, úgyhogy mindenki legyen résen. És ne bóklásszatok túl messze a tábortól, amíg nem pirkad.
Visszaértünk és pihentünk egy jót a táborban.

Másnap reggel úgy látszik elindul egy kis csapat, azért a különös fáért, amiért elindultak. Az expedíció többi része úgy tűnik, vadászni indul. A két nefilim is ott állt a táborban, hatalmas kabátokba burkolózva, miközben indulatos, haragos szavakkal beszélgettek valamiről. Így kezdődött a következő nap. Mina és Damien nagyot nyújtóznak, ahogy felkelnek, némi energiát gyűjtve a következő megpróbáltatásokra.
- Jó reggelt. - Damien nem úgy tűnik, mint akit megvisel, hogy megint ébren kell lenni, a hangja sem árulkodik erről, és mintha már teljesen készen lenne az indulásra, mikor Mina még a másik oldalára fordulna. Sóhajt azonban egyet, és összeszedi magát, megdörzsöli az arcát, rendbe szedi a haját és kissé megütögeti magát itt-ott, hogy beindítsa a vérkeringését.
- Jó reggelt. Remélem, az lesz. Bár odakintről már megint valami zajt hallok. És túlságosan ismerős hangokat.
Ahogy kimennek, be is bizonyosodik, hogy kedvenc párosuk ismét nem ért egyet valamiben. Mina sóhajt egyet. - Ezek egy percig sem tudnak nyugodtan lenni?
Én még szívesen aludnék, vagy legalábbis lustálkodnék tovább, de lassan indul tovább a csapat. Csak nem töltheti ágyban az egész életét egy démon. Megdörgölöm a szemeimet, megfésülködök, aztán kimegyek a sátorból, hogy egy kis hóval megmossam az arcom.
-Jó reggelt. Oda se figyelj! Biztosan csak a hideget szeretik már megint. -Mondom Minának, aki a kiabáló nefilimeket figyeli.
A magas, félszemű ürge ment oda közben a többiekhez.
- Reggelt. - dünnyögte - Gondoltam szólok, hogy lassan indulunk. Szedelőzködjetek.
Egy jóreggelttel válaszolnak, majd bólintanak.
Ahogy odajön a félszemű szólni, hogy lassan indulunk, én azon gondolkozok, hogy egész jó alkat, és tegnap értékelte a jó humort is. Ma talán összeismerkedek vele egy kicsit jobban. Mi is volt a neve? mmmm... mindegy is. Egyébként is van valami, amit meg akartam kérdezni, ő olyannak tűnt, aki tudhatja a választ.
-Hány megállós is lesz ez az utazás? Kettő csak, vagy lesz még több út közben valamit csináló kisebb társaság?
- Még nem tudjuk. - felelte a férfi - A banda nagy része prémet vadászni jött. Mi csak hozzájuk csapódtunk. Találnak...hát megyünk. Ha nem...akkor is, csak nem arra, amerre mi szeretnénk. Ők fizettek, szóval minekünk nincs beleszólásunk.
- Akkor a fához csak... néhányan megyünk majd? Nem mindenki? - néz Mina nagy szemekkel, hisz neki valamiféle varázslatos fát emlegettek. Nem prémet.
- Nem, oda csak én lettem felbérelve, két előember, meg ti ketten. - bökött Damien és Mina felé.
-Én szívesen elkísérlek, ha kicsinyled a csapatot. Ajánlom fel a segítségemet. Bár egy kis jó bunda ruha is biztos jól állna nekem, de nem hiszem, hogy pont én lőnék valami olyat. Már ha egyáltalán lövik, és nem csapdáznak vagy tudom is én, hogy csinálják. Meg érdekesnek hangzik ez a fa. Miért keresnének egy egyszerű fát, ami sok van, ez biztos valami fura fa lesz. Igaz, így belegondolva, a tegnapi nap után, lehet elég a fura dolgokból... De már mindegy, felajánlottam a segítségemet. Különben is, egy fáról van szó, nem valami veszélyes romról, ahova a halálra kész nefilimek is segítséggel mennek csak.
- Ez egy nagylelkű ajánlat, de sajnos nem tudunk több embert felbérelni. Egyszerűen nem telik rá. Különben is, nem tűnsz olyannak, mint aki fát vágáshoz szokott.
Mina arcán jól látszik a megkönnyebbülés. Utána viszont elnézést kérően néz rám.
- Mikor válunk le a csapattól? - kérdi Damien
[color=#009900]- Most. Elindulunk, megszerezzük amit kell, aztán vissza ide.#66ff00]- Rendben. Mi készen állunk. - mondja a sötételf.
Én pedig kicsit elgondolkozok.
-Valóban nem szoktam hozzá. vonok vállat. De ha csak egy egyszerű favágásról lenne szó, az van közelebb is... Meg aztán, a vadászokkal biztosan unatkoznék. Egész nap csak csöndben lopakodni, és leskelődni a vadakra. Áhh, legyintek még kevésbé való nekem.
A félszemű ürge vállat vont.
- Ahogy érzed. Ha véletlenül pont arra sétálsz, amerre mi, az ellen nem sokat tudok venni. Készülődjetek, egy óra és indulunk.
Aztán intett és elsétált szedni a cókmókját. A félszemű válaszán elmosolyodok, és Mináékra nézek várva, hogy mit szól a plusz társasághoz.
- Na, akkor itt az ideje, hogy magunkhoz vegyünk némi élelmet, mit szóltok?
- Nem ártana. - azzal ha Nessa is csatlakozik, akkor vele, ha nem, nélküle visszavonulnak a sátorba előszedni a cuccaikból az elcsomagolt száraz ennivalókat.
Az öszepakoláshoz közel sem kell egy óra, elég gyorsan végzek vele, a több idő megreggeliztetni a lovamat, és fölpakolni rá, hogy utána menetkészen várhassam az indulást. Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen fáról van szó.
- Igazából elvileg nem fát vágni megyünk. - vallja be végül Mina, amikor bent vagyunk a sátorban.
- Ez az alak azt mondta, valamiféle mágikus tulajdonsággal rendelkezik ez a fa. - folytatja Damien, miközben eszegetnek.
Varázs fa? És akkor mit akarhat ettől a fától? Ezek szerint már megtalálhatták korábban, és azért akar visszamenni, hogy használja valamire a fa furaságát, amit ha nem akarják kivágni, biztos csak az élő fáét lehet.
- Azt talán csak a feljebbvalói tudják.- tárja szét Damien a karját.
-És... milyen fa ez? Mármint hogy néz ki, vagy honnan tudjuk hogy nem tévesztettük össze egy másikkal?
- Nos, ezen a környéken nem hinném, hogy túl sok fa lenne.
Közben lassan visszatér a félszemű ember, pár mesik legény társaságában.
- Meddig tetvészkedtek már?
Mina kissé túl gyorsan pattan fel, Damien lassan húzza ki magát.
- Készen vagyunk. - feleli semleges hangon.
- Nincsen ám semmilyen tetvünk. Ezen ne aggódjanak. - mondja Mina.
Szóval ők jönnek még a fához. Megnézem őket, majd én is felkelek, útra kész vagyok, aztán mosolygok egyet Minán.
-Várj csak! - nyúlok a haja felé, aztán hirtelen megállok- Ja, nem, az tényleg nem az.
Mina szemei kimerednek, és lefagy egy pillanatra, aztán zavartan felnevet. A két másik férfi óvatosan biccent felénk.
Ne haragudj, bocsáss meg, de ezt a viccet nem lehetett kihagyni. - kérek elnézést a másik lánytól.
- Semmiség.. - legyint Mina.
- Hódolatom a hölgyeknek.
A másik még viccelődik is.
- Ej cimbora, milyen mázlista vagy te, két ilyen bájos lánykával utazni... - bökte oldalba Damient. Ő visszabiccent a párosnak, majd halványan mosolyra húzódik a szája, a szemei azonban nem.
- Veszélyes helyeken lehet ám kikötni velük. - jegyzi meg.
Damien most... szándékosan fogalmazott volna félreérthetően? Minden esetre, ráteszek még egy lapáttal.
-De azért valahogy csak túlélted, nem?
Damien most már őszintébben mosolyodik el. - Hajszál híján.
Aztán a többiekhez fordulok, akik egyébként szintén két bájos lánnyal fognak most utazni.
Örvendek a szerencsének, Nessaris Maera. mutatom be magamat. A félszemű sietve mutatta be a csapatot.
- Ők itt Meinst és Horsch. - mondta tömören
- Nem rokon. - tette hozzá, miután az egyikük mordult egyet.
- Üdv, uraim. Az én nevem Damien.
- Mina vagyok. - mondja szendén, és a füle mögé igazítja egy hajtincsét.
-Akkor, indulás?
Megindul hát a csapat, majd hosszú, fáradtságos séta veszi kezdetét a hóban. Rövidesen magas fák rajzolódnak ki a ködben. Tetejüket szinte nem is látni, mert a hidegtől a földön ragadt felhők eltakarják őket. Öregek, vaskosak, ijesztően, olyan volt az egész sötét fenyves.
- Közeledünk... - morogta az egyik verőlegény, aki Meinst-nek hívatta magát.
- Szóval mégis több fa van. - jegyzi meg Mina halkan. Damien csak bólint.
-Melyik fa kell nekünk? -kérdezem egyből a lényegre térve, nem látom értelmét ezzel gatyázni. Úgyis a csapat legalább fele nem tudja, úgyhogy épp ideje lesz elmondani.
- A fa amit keresünk egy alacsonyabb fajta. Nehéz észrevenni, mert gyakran belepi a hó. Azonban ha megkarcoljuk, fémes érzetet ad és fényben tükrözi is kissé. - magyarázta a félszemű.
- Áh, több ilyen is van itt, igaz?
- Hát nem is egy miatt küldtek volna a semmi közepére... - mondta kissé lenézően bólogatva a férfi, akivel Mina annak idején meg is vívott.
Közben halad előre a banda az erdőben, de még mindig nincs semmi nyoma a fának.
- Valakinek ötlete, hogyan találjuk meg? - nézi a fák tövét az egyik ember, arra gondolva, talán ot lehet.
-Gereblye, eke, nem is tudom... Ha belepte a hó, akkor nehéz lesz...
- Lehetett volna egy darab, hatalmas nagy fa is akár. - mutat rá, kissé megvillanó szemekkel. - Mármint... Mennyire kicsi az a fenyő?
- Ó, ez nem egy fenyő. Ez a növény más növényeken élősködik. azért nem nő nagyra. - magyarázta a félszemű - Legalábbis a mester ezt mondta.
Olyan, mint a gomba? Vagy a fagyöngy? Csak mert azt könnyű észrevenni.
- Oh.. az egészen más. És hogy néz ki? - kérdi Mina is, miközben Damien találomra elkezd turkálni a hóban, a növények tövénél nézelődve.
- Ez az amit nem tudok... - mondta a férfi - Elviekben sötét és fakó színű... - mondta, ahogy körbenézett - Mint minden más ezen az istenverte helyen.
- A sötét és a fakó nem ellentétek...? - veszíti el Mina a képzelet fonalát.
Az egyik férfi az egyik fához rohant, majd onnan lefejtett egy nagy háncsot...vagy legalábbis annak tűnt, amíg a fáklya fényéről csillogni nem kezdett.
- Mint ez? - mutatott a matt fekete, kemény, merev tapintású kis lemezre, amit a kezében tartott.
Nézem a fadarabot. Nem tűnik élősködőnek.
Lehet, hogy csak belefagyott a víz, és az csillog?
- Milyen hatása van elméletben ennek a dolognak? - kérdi Damien óvatosan, szemezve a fekete valamivel.
A félszemű óvatosan megkarcolta a falap belső felszínét, az apró porban mállott le, akár csak a hó.
- De, az. Ez nem lesz jó. Keressünk tovább. - mondta erélyesen, ahogy nagyot lépett a hóba.
-Mármint, ez nem lesz jó, de ilyet keresünk?
- Hasonlót, igen. - mondta az ember.
Tovább ballag a hóban a csapat, órák telnek el, a fák közt egyre jobban el talál veszni az ember, a titokzatos parazitának pedig se híre se hamva. Sorra szakítjuk le a fákról a kérget, háncsot, de mind hiába, mindről le lehetett a fényét kaparni. Míg nem aztán az egyiknél, mely kissé erősebb színű, s barnásabb volt az éjfekete fenyőnek nem jött le a fénye, akárhogy próbálták.
- Ez...ez az? - nézett csodálkozva az egyik ember.
- Bezony. - dörzsölte össze a tenyerét a félszemű legény.
- Mi ennek a neve? - kérdi Mina fáradtan.
Végre valaki talált egyet. Elég ritka. Szegény tőrömet biztosan élezni kell majd ez után. Remélem több is van a környéken, és én is vihetek belőle haza, ha már ilyen értékesnek hangzik.
- Nincs neki...de hé, találjunk ki neki egyet.
Az egyik férfi röhögve böki oldalba a haverját.
- Ehhez mit szóltok: a fába szorult féreg. - kacagott, ahogy a hó hullani kezdett a fenyőkről.
Mina és Damien elkezdenek nevetni a viccen.
Valamiért elmosolyodok a nagyon béna név ötleten, bár nekem sincs sokkal jobb ötletem. Vagy úgy egyáltalán, említésre méltó sem. Közben fel sem tűnik, hogy elkezd esni a hó.
- És mire jó? - kérdi Damien megint, akárcsak órákkal ezelőtt.
- Azt csak a mester tudja. De nagyon fog neki örülni, ha megkapja. - mondta a férfi, ahogy egy szövetbe csomagolta bele a tárgyat.
- Mennyit kell ebből szednünk?
- Ennyi elég lesz. Ha minden igaz, szerencsetalizmánok készülnek belőle majd. - felelte a férfi - Vagy talán még akartok keresni? - nevette el magát.
-Hát, igazából, ha még világosban visszaérünk, miért ne.
- Csak azért kérdeztem, uram, mert pár órája még megvetően tekintett rám, mikor azt feltételeztem, hogy csak egy fát keresünk..
- Reméljük. - azzal elindultunk visszafelé, mert erősen kezdett lemenni a nap.

Eltelt még pár nap, még elegendő árut gyűjtöttek össze a vadászok, s a kis karaván is szedve a maga ritka fáját. Az idő múlását nehéz volt követni ott, ahol a nappalok is sötétek voltak, s az éjszakák a holdfényben majdhogynem ugyanolyan világosak. Az állandó köd és pára kezdte kikezdeni az embereket, s nagyon meg is örültek, amikor végre szedhették a sátorfájukat, hogy elinduljanak haza. És ahogy végre indulunk vissza, már nagyon várom, hogy legalább aludni ne kemény mínuszokban kelljen, meg hogy normálisan megmosakodhassak. Meg persze azt is, hogy "mocskos dolgokat" művelhessek, ugyebár a hideg és a vetkőzés nem jó párosítás, amit nefilim barátaink is megérezhettek a bőrükön. Megértem, hogy a lengébb öltözéket kedvelik, de komolyan, tudhatták előre, hogy itt hideg lesz. Valamiért mindig jót mosolyogtam, ahogy az idő teltével egyre jobban szidták az időjárást. Szóval, ha visszaérünk, a nyergészfiúm biztosan nagyon vár már. Bár, van itt egy jó testfelépítő sötét tünde is. Nem láttam rajta és Minán sem eljegyzési gyűrűt, de elég egy húron pendültek. Majd visszafelé út közben valahogy rákérdezek, hogy hogy állnak egymással. Addig is összepakolok, hogy ne rám kelljen várni az indulással.
Lassan elindulunk visszafelé az erődbe. A lábnyomainkat a napok alatt már teljesen befedte a hó, de úgy tűnik tudják, melyik irányba kell haladni. A két nefilim is ott ballag egymás mellett, csendben hallgatva a történtekről. Mina mellé léptetek a lovammal, hogy halkan megkérdezzem, másnak nem kell hallania. A tündének sem.
-Egyébként, ha nem vagyok túl indiszkrét... mi van kettőtök közt? Rég óta ismerhetitek egymást, és elég jól kijöttök egymással.
- Ebben igazad van. - felel rögtön, egyáltalán nem tagadva a dolgot, miért is tenné? - Sejtem, hogy mire gondolsz, de ez... másmilyen.
-Másmilyen? -mosolyodok el. Ez azt jelenti, hogy szabad préda. És neked ez így rendben is van? kérdezek rá inkább mégegyszer, nem akarok e miatt egy barátot elveszíteni.
- Hát, öhm... nem igazán vagyunk.. mármint, nézz ránk. - Nem igazán tudja, hogy hogy fogalmazza meg, amit akar.
-Nem igazán értelek. Látok egy aranyos lányt, és egy erős férfit, aki mindig mellette van, kedvelik egymást, és... ennyi?
Mina kényszeredetten elmosolyodik.
- Damien a barátom. Nagyon sokat segítünk egymásnak. Ettől függetlenül nem kell, hogy... nem csak olyanféle kapcsolat létezhet valakik között.
-Hát, te tudod. vonok rá vállat. Tényleg nem értem. Egy erős, kedves sötét tünde, aki mindig az oldalán van és vigyáz rá. Én biztos lecsapnék rá.
-Ezek szerint szabad préda. Csak aztán később nehogy megbánd. Figyelem Mina reakcióját, hogy ez mennyire van ellenére. Igazából nem tudom, hogy neki mennyire tetszek, hogy ő mennyire gondolja ezt ugyanígy, mint a lány, vagy mennyire lenne benne a közös éjszakában, de ez azt jelenti, hogy bepróbálkozok nála.
Kikerekednek Mina szemei.
- Öhm... nem tudom, én mindig arra gondoltam, hogy... a sajátjai közül választ majd. - dadogja erősen elvörösödve. A reakciója túl sokat is elárult.
-Tudod, ha ketten eléggé kedvelik egymást, akkor ez mindegy. Látod, én sem a saját fajtámban gondolkozok. Bár nálam ez mást jelent. Meg... nem tudom, a csábdémonok is lehetnek-e szerelmesek.
-Ha eléggé szeretitek egymást, semmi nem állhat közétek, így én sem. Ha ne talán még most meggondolnád magad, akkor nem is próbálok.
- Tudod, valamikor... szeretnék, öhm... családot. Az pedig így nemigen... lehetséges.
Vállat vonok, és egy kis ideig magamban gondolkozok. Család. Hát, nekem sem igazán lesz. Bár nem is igazán akarok. Hacsak nem a háremet és a boldog együttélést nem nevezhetjük annak. Végülis a család is eléggé hasonló, sokan egy fedél alatt, békességben, boldogságban, kisegítve a másikat ha valami gondja van. Csak a sex hiányzik belőle. Már ha nem te vagy a férj/feleség.
-Örökbe fogadás esetleg? Bár az nem az igazi, nem a saját gyereked, és... nem tudom, de biztos nem az igazi. Vagy... bár ezt nem hiszem, hogy hallani akarod, de lehet gyereked mástól is. A tündék ebből a szempontból talán még megértőbbek is.
Zavartan kezd el nevetgélni kissé.
- Nos, köszönöm a jószándékot. Azt hiszem, visszatérhetünk erre a témára valami kellemesebb helyen.
Ekkor a mélységes beszélgetés félbeszakadni látszik az egyik nefilim által. Arael tolja oda az arcát. Nemalah nem volt vele, csak ő jött egymaga.
- Elnézést lányok...volna egy percetek? - nézett kérlelően.
Mina megrezzen, ahogy Arael a közelünkbe ér. Aztán gyorsan kisimítja a vonásait.
- Persze.
- Semmi különös...csak tudjátok a húgom állandóan rágja a fülemet miatta. Tudom, hogy már említettem, de amiket odalent láttunk, fontos része a népünk örökségének. Nagy becsben tartjuk. Szóval rendkívül nagyra értékelmén, hogyha szavatokat adnátok, hogy semmi esetre sem mondtok el senkinek semmit, amit odalent láttatok.
-Persze. Gondold csak át. Melyiket bánnád meg később jobban? Ha nem lehet családod, vagy ha nem lehetsz azzal akit szeretsz? -súgom oda, mielőtt a most érkező Araelre néznék.
-Jó, én nem fogok róla beszélni. Bár nem igazán értem a testvéredet. Nem tűnik olyan nagy dolognak amit találtunk. Mármint a háborút leszámítva. Azt teljesen megértem, hogy nem akarjátok, hogy megváltozzon az emberek olyan jó véleménye a fajtátokról. De ígérem, hogy erről nem fogok beszélni másoknak.
- Nem terveztem kiállni egyik város közepébe sem, és szerteszét kiáltani. De valóban, nem értem, mi az, amit olyannyira titkoltok. Ha volt is ott valami, ami annyira jelentős, akkor a mi szemünk nem volt elég jó, hogy észrevegye.
Ezzel nem fogja megnyugtatni Nemalaht, valószínűleg, de kíváncsi, mi az, ami miatt annyira titokzatoskodni akar.
- Lehet. Csak biztosra akartam menni. Talán ez a rom nem, de vannak romok, melyek sokkal veszedelmesebb titkokat rejtenek. Mindig óvatosnak kell lenni, ha egy ilyen közelébe mentek.
-Igen? Merre? Kérdezem úgy, mintha lelkes lennék, és máris oda akarnék menni. Erről persze szó sincs! Utána már olyan hangon folytatom, ami teljesen hűen fejezi ki hogy mit gondolok.
-Mármint, még több meg nagyobb gólem őrzi és nem a padlót akarják verni hanem az arcunkat? Hova ne menjek még véletlenül se?
- Az ősi civilizációnk rengeteg hasonló, számunkra már értelmezhetetlen titkot ásott el a föld alá. Mi nefilimek elfelejtettük örökségünk nagy részét. Ezért kutatjuk a romokat olyan lelkesen, hogy elveszett történelmünket újra a felszínre ássuk.
Megint semmi konkrétum.
- És nem gondoljátok, hogy más is szívesen segítene ennek a felfedésében?
- Nem tudjuk, kiben bízhatunk meg. - mondta Arael, ahogy lesütötte a szemét. - Az örökségünk nem csak csodálatos, de veszedelmes is. Mi van, ha valaki a maga céljaira akarná felhasználni?
-Mégis hogyan? Kétlem, hogy lennének még csodafegyverek is elásva, szerettek újra és újra háborúzni, biztos nem merült volna csak úgy feledésbe... Meg mi is láttuk volna a falfestésen.
- Sajnos ezt nem tudom. És ha tudnám is egész biztos, hogy hallgatnék róla. - jelentette ki Arael szigorúan - De abban biztos vagyok, hogy valami veszélyes bújik meg az angyalromok mélyén. Az ősi írások egyértelműen jelentették ki.
- Nem tudná a saját céljaira felhasználni. Nem igaz? Ami nem nefilim, azt a hely majdhogynem megöli.
Damien már unja a csendet, ezért a közelünkbe baktat a lóval s érdeklődően nézránk.
- Tervezgetés zajlik? Vagy titok?
- Hát te hol voltál? - nézett vissza rá Arael.
-Titok. Mármint arról van szó, hogy amit lent láttunk, az titok.
Angyalromok mélyén? Na, ott már lehetnek veszélyes dolgok. Sőt, biztosan vannak is. De nem én fogom megkeresni őket, az is biztos. Ez ugye nem angyalrom volt, hanem valami nefilim zigurat? Gondolom... ez az volt, amit építettek az iszapemberkék.
- Lányokat emlegettél... Végig itt voltam. - mondja kissé sötéten.
- Sokak szerint a nefilim nép ősi háborúiban olyan fegyverekkel és olyan mágiákkal vívtak, melyekről ma álmodni sem mertnénk.
-És akkor mégegyszer... Ti miért is kutattok ilyen erős, veszélyes mágiákat?
Nézek érdeklődőn Araelre. Nem olyannak tűnt, aki annyira háborúzni akarna, vagy kiírtani a démonokat mind egy szálig... Namelah viszont... szerintem képes lenne rá. Végigfut a hátamon a hideg.
- Ó, kérlek, félre ne érts minket. Mi csak a múltunkat akarjuk felkutatni és megérteni. Hogy miért vagyunk itt, s mik is voltunk hajdanán. - mondta a nefilim, elég kioktató és fennkölt hangon.
- S ebben ki akadályoz meg titeket? - kérdi Damien kicsit bunkó módon.
- A zord idő, a zavaros régi írások, a háborúzó népek...mi nem akadályozna meg minket...várjunk csak! - hőkölt hátra - Mit érdekel ez titeket ennyire?
Megvakarom a fejemet.
Azért vagytok itt, mert bárki bűnbe eshet. Még az angyalok is. A múltad meg; voltál gyerek, játszottál, felnőttél, és most te vagy a legkedvesebb nefilim, akit ismerek. Mosolyodok el, amit kissé irónikusnak találok, mert tényleg így van. Amit itt is találtunk, az nem a te múltad, az valami teljesen idegen személyeknek a múltja. Mégis miért érdekel az ennyire? Te nem ők vagy.
Mina és Damien is megdöbbenve hallgat. Mina azonban megragadja az alkalmat, hogy a család és az ősök fontosságára rávilágítson.
- Mindannyiunk a múltunk is.. valamilyen részben. Nem létezhetünk anélkül, amit az őseink adtak volna nekünk. Ha szeretjük, ha nem. - mondja olyan hangsúllyal, mely érezteti, hogy igenis van tartalom amögött, amit mond.
- De a múltból rengeteget is lehet tanulni. Hogy ne kövesd el ugyanazokat a hibákat, mint elődeid.
Felsóhajtok. Olyan nehéz velük vitázni, mindig csak jönnek a saját múltjukkal, meg hogy milyen jó az, meg minden. Én is mit kaptam a múltamtól? Üldözöttséget a fél világon.
-Valóban tanulhatunk a múltból. De ezt a megszállottságot nem értem, hogy csak a sajátjaid múltja érdekel. Biztos vagyok benne, hogy nem ők találták ki a bundakabátot, mégis milyen jól jön itt. De ez teljesen olyan, mintha csak fel akarnátok vágni a múltatokkal. Vagy mintha úgy tekintenétek rá, mintha ti tettétek volna, és emlékezni akarnál rá, Arael.
Arael kissé lemondóan sóhajtott egyet.
- Nem várom el, hogy megértsd. A tifélétek cska fölösleges nyűgnek látja a történelmet...noha talán ti démonok is hasznát vennétek valaminek, amit megbecsülnétek.
- A lényeg, hogy miattunk nem fog baja esni a történelmeteknek. Nem kell, hogy a testvéred ennyire aggódjon emiatt. Nem is tudom, miért teszi.
- Áh, elnézést kérek miatta. Nemalah mindig is nehéz eset volt. - vakarta meg zavarba jőve a tarkóját Arael.
Eláll a lélegzetem, és elég csúnyán nézek Araelre. Nem szeretem reklámozni, hogy démon vagyok, ha meg más teszi, azt még kevésbé szeretem. Bár legalább nem sokan hallották, és bennük kettejükben már bízok ennyire. Damien egyébként is esélyes volt, hogy megtudja, Minának pedig hálás vagyok, hogy nem kommentálja. Én is bólintok jelezve, hogy nem akarom továbbadni, bár párszor már mondtam is.
- Szóval... öhm.. van esetleg valami ötletetek, kinek és mire kellhet ez a fa? Azonkívül, hogy rontások ellen.
- Sajnos nem tudom. Nem volt vele dolgom. Amit tudok, hogy én hamarosan el is tűnök innen. Kezd zsibbadni a szárnyam töve ettől a hidegtől.
-Látod? Egy jó vastag bunda.
Igazából fél perccel ez előttig még azt is komolyan fontolóra vettem volna, hogy én melengessem meg neki, de mégsem ő lesz az első nefilimem. Bár, bosszúból lehet húzom ezzel egy kicsit az agyát. Mellé léptetek a lovammal, és belekarolok.
-Vagy jobb szeretnéd, hogy egy tüzes démon segítsen rajtad?
- Ne kísértsd a szerencsédet. Én mesterem, a hatalmas Zarakhiel bíra első tanítványa vagyok. Nem engedek ilyesféle kísértéseknek.
Hát, nem ilyen reakcióra számítottam. Nagyon nem.
-Ha mindenki ilyen jó tanítványa lenne, akkor pár év, és kihalna minden nefilim.
- Valakinek muszáj tartania magát. - vonta meg a vállát nevetve Arael - Na jól van, csak ennyit szerettem volna mondani. Jó utat, és remélem mielőbb találkozunk.
- És hová mentek? - csap ki a kérdése a nefilim felé.
-Azért, tudod, nem volt a legkedvesebb, hogy miután elsőnek ígértem meg, hogy hallgatok, te csak így lazán elmondod, hogy démon vagyok, főleg itt katolikus földön, ahol hogy is mondjam, nem valami közkedvelt a fajtám. Mondom Araelnek sértődött hangon... És ráadásul ott hagy. Én akartam otthagyni őt!
- Következőnek nyugatra, a tengeren túlra. Úgy hírlik, a egy-két sziget romokat temetett maga alá.- felelte Minának, aztán felém fordult - Áh, emiatt nem kell aggódnod. Csak a mostani menettel két pap utazott. Itt nem érdekli a népeket, amíg hajlandó vagy dolgozni.
- Pap? - kapja fel a fejét a vámpír. - Kik voltak azok? - kérdezi igen csak hirtelen hirtelen és lelkesen.
Kössz. Így már sokkal jobb. - felelem a nefilimnek egyáltalán nem örömtől kicsattanó hangon. Majd én is csak olyanoknak mondom el, hogy mit találtunk, akiket nem érdekel. - gondolom magamban, bár mélyen belül tudom, hogy nem így lesz. Mina kérdésére viszont felkapom a fejemet. Miért érdeklik ennyire a papok?
- Nem kell félni, nem ártanak senkinek. Itt mindenkinek van valami a bűnlajstromán. - legyintett egyet Arael, ahogy elköszönt, majd elindult megkeresni a húgát.
- Nem azért, mert ártanának. De ismerek pár... nos, hátha a név ismerős lesz, ezért kérdeztem.
Damien csak halványan vonja meg az egyik szemöldökét, de az hamar vissza is süllyed. - Most rögtön indultok? De hát nem velünk jöttök vissza?
- De-de. Viszont ott bennt az erődben már aligha találkozunk újra. - mondta legyintve Arael.
-Ez esetben kérném a fizetésemet még most. Nehogy a végén megfeledkezzenek róla.
- Áh, igaz is. - mondta Arael, ahogy a ruhája mélyére nyúlt, majd egy kis erszényt vett elő, melyben váltós érmék voltak - Ahogy ígértem. Elég jó jussnak számít az átlag emberek közt. - mosolyodott el - És...öröm volt veled dolgozni.
Elveszem az erszényt, és bele is nézek, bár nem számolom meg a pénzt. Elég soknak néz ki, kétlem, hogy átverne. Gyorsan el is teszem, sosem jó ilyeneket szem előtt hagyni, főleg az itteni társaságban. Ez alatt nyilván nem a kis csapatomat értem, bennük megbízok, hanem azt a mindenkit, akiknek minden féle van a bűnlajstromán.
-Köszönöm. Az örömös kijelentését viszont nem viszonzom, még mindig haragszok rá a démonozás miatt.
- Biztonságos utat nektek. - köszön el tőlük a sötét tünde formálisan.
Az út pedig folytatódik tovább.

Lassan ballagunk vissza, mígnem aztán a napokig tartó menetelés, fagyoskodás, és a konstant félelem a vadállatok támadásaitól meghozza gyümölcsét: az erőd fekete falai ismét kirajzolódtak a sűrű, fagyos ködben, mely talán nemis köd volt, csak a földön rekedt, égbe ne szökött felhők.
-Nem ülünk majd be egy italra valahova, felmelegedni egy kicsit? - intézem a kérdést Mina és Damien felé.
Nagyjából az egész tábor egy megkönnyebbült sóhaj válik, ahogy meglátják a várva várt menedéket, a páros sincs másként.
- De, ez egy csodás ötlet. Alig várom, hogy ne fagyjanak szét a lábaim - mondja Damien, Mina pedig furcsállóan néz.
- Az biztos. Remélem, tudnak valami hasznosat kezdeni azzal a sok fával, amit hoztunk. - Minát nagyon nyugtalanítja az a fa.
Azonban mikor odaérünk, meglepetten tapasztalhatjuk, hogy a kapu zárva van. Páran próbáltak kopogni, ám nem nyitott ajtót senki. A zárt kapuknak köszönhetően teljesen lefagy a mosoly az arcomról. Nem nyílik, nem kopognak vissza. Kicsit ideges vagyok. Csak annyira, hogy ha nem ereszkedik le egy katona kötélen a toronyból elmagyarázni a dolgot, akkor idő kérdése lett volna, hogy mikor próbálom meg berúgni azt a hatalmas, masszív ajtót.
- Sajnálom, de áruló után kutatnak az erődben. Lezárták az egészet. Se ki se be, amíg elő nem kerítik. - jelentette ki szigorúan.
A vadászok morogni kezdtek. Aztán nagy sóhajtással adták be a derekukat.
- Jól van, verjünk itt tábort! - mondta az egyikük.
Bár a csapat nagy része belenyugszik, és úgy dönt, hogy tábort vernek, én inkább odamegyek a katonához, hátha mégis lehet csinálni valamit.
-És akkor most ha van egy áruló, akkor mi miért nem mehetünk be? Ha befelé mennek emberek, az áruló akkor sem szökhet meg.
- Egy pillanatra sem nyithatjuk ki a kapukat, amíg a kémet el nem fogtuk, nehogy megszökjön, amikor nyitva áll az ajtó.
Mina csak lehunyja a szemét és próbálja elfogadni a fájdalmat. Damien morog a nemlétező bajsza alá. Odavonulnak ők is hozzánk.
- Ki volna ez a kém?
- Nem tudjuk. Talán egy holtidéző. Talán valami déli mocsok. Az is lehet, hogy eretnek szekta fészkelte be magát közénk. Nem tudjuk, míg el nem kaptuk. - intett a katona, ahogy fogta magát, és elkezdett volna visszamászni az erődbe. Viszont én leugrok a lovamról, és elkapom a katona kezét, még mielőtt visszamászna a kötélen, és szúrósan a szemébe nézek.
-Ja, nyitott ajtón simán kiszaladhat, ahol egyből célba veszi húsz íjász. Vagy csukott ajtónál ugyanígy lemászhat egy kötélen nem a főkapu előtt, ahol csak öt íjász lövi le.
- De mi történt? Honnan gondolják, hogy áruló van itt? Elloptak valamit, feldúlták a helyet? Valaki megőrült? - Kérdezi őszintén még az utolsót is.
- Elég legyen! Ezt a parancsot kaptuk, hát végrehajtjuk. Eressz, mert huszonöt botot kapsz. - háborodott fel a katona.
A bot említése láthatóan kicsit megijeszt. Nem szeretem a botom. Nem véletlenül.
-Ha ezt ennyire nem lehet, esetleg egy hordó bort kaphatnak a megfáradt munkások?
Kérdezem lágyabb hangon, miközben elengedem a kezét, majd kicsit vicceskedve hozzáteszem - Ha ember van benne, visszaküldjük.
A katona idegesen morgott egyet. Aztán beadta a derekát.
- Meglátom mit tehetek... - mondta lemondóan sóhajtva.
- Segíthetünk esetleg nyomozni valahogy?
- Ellenőrzés alatt tartunk mindent. - hangzott a gyors válasz.
A katona nem sokkal utána tért vissza..vagyis ment vissza a fal tetejére, már nem ereszkedett le alulra, ám ígéretét megtartotta. A bor hamarosan érkezett egy nagy akós hordóban, akkorában hogy egy termetesebb ember megfürödhetett volna benne. Kissé savanyú volt, és elég száraz, de bornak bor volt és a vadászok nagyon örültek neki, hogy van itt valami, ami átmelegítheti őket. Még gratuláltak is Nessának érte.
- Szép volt te. Honnan tudtad, hogy le fogják adni?
Csak mosolygok, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy adnak majd. Csak próbálkoztam, hátha mégis. Úgy döntök viszont, hogy a többieket meghagyom tudatlanságukban, úgyhogy vállat vonok, és kacsintok egyet nekik.
-Az hagy maradjon az én titkom.
Megkínálom vele Minát is, akinek kicsit megveregetem a vállát.
-Ne aggódj, egy-kettőre megoldják, és akkor bemehetünk.
- Öhmm, köszönöm, én... én ezt épp kihagyom, azt hiszem.
Megnyalogatja a szája szélét.
- Csak nem értem ezt a kém-dolgot. Kíváncsi vagyok, mi zajlik odabent.
- Ha felmelegedtünk, majd fülelhetünk, de légy óvatos, ezek a katonák tényleg nem akarják, hogy bármit tudjunk.
- Épp ez a gyanús!
[&olor=#66ff00]- Miért lenne az? Ez a parancsuk. Simán lehet, hogy ezúttal tényleg csak beszökött valaki, és... hát, jogosan, nem engedik, hogy bárki szimatoljon.
-Na, akkor odaülsz a tűzhöz egy kupa borra? kínálgatom tovább. Nemrég még azt mondta, hogy benne lenne, ha leülnénk valahova inni egy kicsit, bár igaz, hogy azt bent terveztük, nem kint.
- Semmi mást nem adnak? - kérdi kissé fájdalmasan, de a tűzhöz odatelepszenek azért.
-Ha kérsz egy másik hordóval, az lehet, hogy finomabb lesz.
- Úgy értem, ha csak ezt isszák, hogy-hogy nem halnak szomjan?
Lassan múlnak az órák. Hideg van, az emberek fáradttak, és egyre nyűgösebbek lesznek. A nap lassan megy le, ahogy végre valahára valami mozgást hallottak a fal túloldaláról. Az ajtó kinyílt, és egy fél szakasznyi katona masírozott ki.
- Figyelem! A várkapitány parancsára betérhettek. De mindenkinek fel kell sorakozni, hogy alaposan szemügyre vegyük.
Alapos szemle... nem tetszik az ötlet, de nem nagyon ellenkezhetek vele. Végül szerencsére nem is problémáztak semmivel. Bő fél órába telt, míg mindenki a falakon belül találta magát. Nagy volt a megkönnyebbülés, hogy nem kellett kint éjszakáznia senkinek. Mindenki szépen ment a dolgára, intézni amit kellett. A vadászok prdáikat elvitték egyenesen a kunyhóikba. A nefilimek, bár a távolban ott voltak, sietősen odébb álltak. A félszemű zsoldos és bandája pedig felrakodták a fákat, majd odamentek Damienhez és egy kis erszényt nyomtak a kezébe.
- Tessék, itt a kettőtök jussa a munkából. Remélem elég lesz. - mondta nyögve egyet.
- Köszönjük. - megereszt egy halvány mosolyt, de nem áll le ott előttük megszámolni a pénzt.
-Látod, még ma beengedtek. Bár ahogy elnézem, az árulót csak nem kapták el, e miatt kicsit húzom is a számat. -Szóval, akkor beülünk valahova egy kandalló mellé?
- Be-be. Azért én nyitva tartom a szememet, érdekel, mit árulhatott el az az áruló.
-Akkor irány a fogadó, ott lehet általában a legtöbb dologról hallani. Meg bajba keveredni. De bólintanak, és követnek. Bent a fogadóban szokás szerint annyi ember, van, hogy mozdulni is alig lehet tőlük. A levegő ennek hála kellemesen langyos, noha elég állott is, égett szag terjeng az egész helyen. A nefilim duó is ott melengeti szárnyait, valamint az expedíció pár vadásza is bemenekült oda az éjszaka elől ünnepelni. Keresek három üres helyet, és engem nem igazán zavar, ha csak egy már félig foglalt asztalnál van hely. Ez esetben természetesen egy szép mosoly keretében, illendően megkérdezem, hogy szabad-e.Ezen felül persze kerítek egy kancsó bort is. Lehet, hogy egy hordónyit már elfogyasztott a nagy csapat odakint, de ha már itt vagyunk… Találok egy ilyen félig üres asztalt, bár székek nem igazán vannak, csak padok. Intenek a nefilimeknek, majd letelepednek velem. Mina dörzsölgeti a karjait, hisz végre melegre került.
Ha pedig már nem vagyunk egyedül az asztalnál, a mellettem ülőt meg is kérdezem.
-Bocsánat. Nem tudod mi történt itt? Mi épp ma érkeztünk vissza, és annyit hallottunk csak, hogy valami árulót keresnek.
- Jó kérdés. Annyit tudok, hogy rohadt hangos volt ma mindenki. Állítólag meggyilkoltak egy főtisztet.
Na, ez már valami. Minának elkerekedik a szeme, majd újra összeszűkül.
- Hogyan, ha szabad kérdezni? - kérdi Damien halkan.
- Úgy nézek én ki, mint aki tudja? - nézett megvető szemekkel a katona vissza. Nekem is elkerekednek a szemeim, és nem tudom miért Minára nézek. Talán, mert ő volt erre annyira kíváncsi. Minden esetre az igen! Nem minden nap ölnek meg főtiszteket.
- Szóval most az egész erőd azt kergeti. Mindenütt arról beszélnek, hogy délről szalajtottak valakit, hogy ölje meg...vagy talán az erdő mélyéről.
Mina nyel egyet. - Nem hiszem, hogy a külsőtől függne, hogy az ember milyen információt kap. No de... akkor... legyünk nagyon óvatosak.
.Az erdő mélyéről? Nézek meglepetten. Nem értem mire céloz. Valami félig vad nem emberi akármi? Vagy egy tünde? Vagy mi?
- Aha, egyenesen az erdőből, ami egykoron lángolt. - próbált ijesztő hangot felvenni a férfi.
Még jobban elkerekednek Mina szemei és összepislantanak Damiennel.
- Miért... volt olyan fontos ez a tiszt? Mármint... kinek lehetett érdeke, hogy megöljék?
A katona idegesen hümmögött egyet.
- Nem tudom és nem is akarom tudni. A végén még engem vesznek elő mert azt hiszik én voltam.
-De... Azt a tüzet túlélhette bármi is? kérdezem kicsit hitetlenkedve.
- Ja, nem, dehogy, nem... nem vádolni akarom. - rázza a fejét hevesen.
- Az a tűz.. ott.. éltek furcsa lények. Ilyen szellem féle változatai a valaha ott élt tündéknek.
-Akkor lehet, csak bosszú, amiért elüldözték őket. Gondolkodok hangosan. Ezzel valamiért meg is könnyebbültem egy kicsit.
- Akárki is az, remélem hamar előkerítik. Reméltem, hogy legalább itt nyugtom lehet. - mordult egyet a harcos, akivel beszélgettek.
- Itt legalább? - kérdez visssza.
- Ja, odahaza olyan iszonyat zajos volt mindenki...bár látom egyesek próbálják ezt a szokást ide is elhozni. - mordult egyet kellemetlenül. Töltök a poharába.
-Oda se neki, majd csak rájönnek, mi történt, meg ki a hibás.
- Egy ilyen hír biztosan okokat ad a pletykára...
- Ad bizony. - helyeselt a másik ember az asztalnál - Volt aki már az első alkalommal el is akart innen tűnni miatta. Félt, hogy belekeveredik.
-Mi csak nem keveredünk bele. nézek Minára és Damienre.
-A közelben sem voltunk.
- Első alkalom? - ezúttal Damien vonja meg a szemöldökét.
- Ja, néha megesik, hogy valaki vérrel a szalma közt ébred...nem szép látvány. - szippantott nagyot a sörébe a férfi.
Na, ez már egyáltalán nem hangzik jól. Olyan, mintha én is lehetnék a következő...
-És azt lehet tudni, hogy hol halt meg a tiszt? Illetve a többiek.
- Ha minden igaz leszúrták...de én már azt is hallottam, hogy megmérgezték.
Igazán érdekes.
- Na de hol?
- Honnan tudjam?! - háborodott fel már megint - Mik vagytok ti, hogy ennyit kérdezgettek?
Mina elvörösödik. - A zsoldosi lét kissé unalmas, nem mindennap történnek ilyenek, nézze el neki, kérem. - mosolyodik el Damien kedvesen. A katona kissé meglepődik a válaszon.
- Te tiszt vagy?
Damien megingatja a fejét, ilyen so-so módon.
- Ö... - nézett bambán előre a katona, ahogy óvatosan felállt - Elnézést a zavarásért. - mondta, aztán fogta magát, és elviharzott.
-Hááááát, jóóó... Nézek a katona után. Utána erre a kettőre akik elkergették. Kicsit nehezen tudom eldönteni, hogy most mennyi igazság lehetett ebben. Damienből még ki is nézném, hogy katonatiszt, de Mina... ő biztos nem.
Damien tanácstalanul néz maga elé, lassan pislogva. - Did I say something wrong? - kérdi végül lassan a saját anyanyelvén, majd sóhajt egyet. Mina arca egyre vörösebb.
- Remélem, most nem szól valakinek, hogy feljelentsen minket.
- Nem, szerintem csak megijedt.
Az éjtünde idegennyelvű megszólalását úgy teszek, mintha nem is lett volna. Mármint nem értem, és ha tündéül mondta, akkor biztosan nem is kell. Bár azért kíváncsi lennék rá, mit mondaott.
-Szerintem is csak megijedt. Na, akkor tényleg csak hármónkra maradt ez a bor. mosolyodok el. Mina sóhajt egyet. Damien annyira nem bánja a dolgot, mint társnője és száját elhúzva kortyol is egyet belőle.
-Egyébként, most, hogy tudjátok mi vagyok, mit gondoltok? kérdezem egész halkan, a poharamat markolászva.
-Nagyon sokan kinéznek maguk közül, főleg itt északon, ti mégis itt iszogattok velem.
- Többet is megismertünk belőled, mint azt, hogy mi vagy, ezek többet számítanak. -mondja biztatóan a self. Mintha csak ez kellett volna, átölelem a férfi karját, és a vállának dőlök.
-Köszönöm.
Damien szemei kicsit kikerekednek, ahogy megfeszül az érintésre.
- De ez nem jelenti azt, hogy szeretem, ha valaki kihasználja a... képességeit.
-Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mire gondolsz... Nem szereted a csinos lányokat?
- Ugh.. - sóhajt egy nagyot, elfordulva Nessa tekintetétől és jó nagyot húzva a poharából. - Nem... én se vagyok biztos benne, hogy értem, hogy te mire gondolsz.
- Öhmm... bocsánat, hogy zavarok, de... senki nem aggódik amiatt az ember miatt, csak úgy.. elrohant, ki tudja, kiknek szólt, és... igen, talán utána kellene néznünk... meg ez a gyilkosság is, elég veszélyesnek hangzik. - hadarja Mina halk hangon, majd elbújik ő is a poharában, hogy aztán nemsokára fintorogva tegye azt le.
-Nyugodj meg, nem fog szólni senkinek. A gyilkosságok pedig. Kétlem, hogy úgy csinálná, hogy mások is lássák. És ha a lángoló erdőből jövő szellem féle akármi, akkor pedig pláne nincs félni valód, hacsak nincs közöd a leégéséhez. Vagy van? nézek közben Minára.
- Öhmm.. ahhoz nincs. Nem. Éppen ahhoz nincs. - lenéz maga elé az asztalra.
-Akkor eleve nincs félni valód. Ráadásul itt van Damien is. nézek fel a férfira. Igaz?
Az említett némileg feszélyezetten pislog, mintha körbenőtte volna egy tövisekkel teli rózsabokor.
- Azért csak utána kellene járni.
- Örülök, hogy egyetértünk. Akkor ahhoz mindössze annyit kell tenni, hogy... hol is lehettek ezek a tisztek elszállásolva?
Kissé szomorúan konstatálom, hogy nem csak Minát érdekli a dolog talán túlzottan is.
-Mi lenne, ha holnapig hagynánk a dolgot? Már este is van, meg régen láttam ágyat, meg ilyenek.
[color=#66ff00]- Én is[/colorr] - bólogat Damien komolyan, a poharát nézve.
- Alvási idő alatt sok minden történhet, ha egy gyilkos itt mászkál...
-El akarod kapni este a sötétben, hidegben egyedül, fáradtan azt a gyilkost, akit nappal, amikor még normálisan látni is lehet, az egész hadseregnek összedolgozva nem sikerült? Őszintén, szerintem te is jobban jársz, ha inkább lepihensz. Meg mellesleg... veszem halkabbra a hangomat ha az erdeje leégetéséért akar bosszút állni valami szellem, akkor lehet, hogy nem is akarom megállítani. Feküdjünk le. próbálom győzködni.
- De a gyilkos a hadseregre számított, ránk meg nem. Főleg, ha ügyesek vagyunk és csendesek.
-És honnan tudod, hogy ki a gyilkos? És ha megtalálod mit csinálsz? Leipiapacsolod, és utána megkéred, hogy ne öljön meg?
- Rendben, visszavonulhatunk, de azért nyitva tartom a szemem. - issza ki a sötét tünde az utolsó kortyát.
Damien kezére a mondata után rászorítok egy pillanatra, miközben rá mosolygok.
-És ti merre kaptatok szállást?
Mina idegesen felnevet.
- Meg tudom védeni magam, ne aggódj.
Csak ennyit mond.
A poharam maradék tartalmát gyorsan kiiszom, majd felállok az asztaltól. Kicsit meg is szédülök hirtelen, de semmi komoly. A kezemet nyújtom Damiennek, mintha segíteni akarnék felállni. Nem mintha rászorulna, de legalább kézen fogva vezethet majd az ágyába.
-Na, akkor menjünk lefeküdni, a gyilkos meg csak várjon a sorára, fáradtak vagyunk most hozzá.
- Köszönöm. - Fölkel ő az asztaltól magától is. Mondjuk így is mehetünk kézen fogva.
- A gyilkost ez nem fogja érdekelni, ha hirtelen kést szorít a torkotokhoz. - jegyzi meg Mina, mély levegőket véve, ahogy léptei topognak a földön.
- Figyelj, Nessa.. - kezdi Damien tünde nyelven, aztán rájön, hogy hogy én ezt így nem fogom érteni, és visszavált emberi nyelvre. - Ne vedd sértésnek, de szívesebben venném, ha nem szó szerint vennénk ezt a lefekvést. Tudod. Aludni. Külön.
De... miért? Miután sikeresen teljesítettük a feladatainkat, meg túléltük ezt, amit. Kicsit halkabb hangra váltok, mintha az említése is titok lenne. Amiről nem szabad beszélnünk. De aztán rendesen folytatom: Szóval, nem gondolod, hogy mindketten megérdemlünk egy kis kikapcsolódást?
- Nem arról van szó, hogy ne kedvelnélek vagy haragudnék rád - szögezi le, hogy elkerülje az alaptalan sértődéseket, majd kissé közelebb hajol, hogy neki se kelljen olyan hangosan beszélnie. Mina ezt látva nem bírja tovább a feszültséget, és fennhangon közli, hogy:
- Akkor én nem is zavarok... - majd elsiet saját fekhelye irányába.
- De nekem ez mást jelentene, mint neked.
Erősen gyanús, hogy kettőnkből nem lesz már semmi. Legalábbis ma este. Így már azt sem kell kérdeznem, hogy nem-e talán nem tetszek neki, és belegondolva, az is kizárt, hogy a démonokkal lenne baja. Ezen kívül két dolog szokott sűrűn bekavarni, de sötét tündéknél, meg ő nem úgy tűnt, mintha mélyen vallásos lenne. Sóhajtok egy nagyot.
-Szóval neked nem elég amennyire kedveljük egymást, hanem csak olyannal akarsz lefeküdni, akit sokkal jobban kedvelsz, valaki különlegessel. Hajj, miért kell ekkora jelentőséget tulajdonítani egy futó kalandnak?
Viszont közelebb hajolok hozzá egy kaján vigyorral az arcomon, hogy kifaggassam.
-Esetleg már ki is szemeltél valakit, és én azért nem is jöhetek szóba?
- Nessa, néhány napja ismerjük egymást. Szerinted milyen jövője lenne?
Főleg lefelé néz, apránként pislant fel a nő arcomra.
- Ha kiszemeltem volna valakit, arról tudnátok szerintem..
Ez elgondolkodtató. De sajnos mielőtt megszólalnék, csak addig gondolom át, hogy Minára nem gondol úgy, mintha szóba jöhetne ilyesmi.
-És akkor kinek tartogatod magad? És ki tudja meddig tán az örökkévalóságig? Jobb lenne... szüzen meghalni?
Nem fejezem be a mondatot. Talán így is sikerült megsértenem, ami nem állt szándékomban. Kicsit összehúzom magam, leszegem a tekintetem, és várom az alkalmat, hogy bocsánatot kérhessek.
- Én csak.. öhm.. reménykedtem. Reméltem, hogy nem kell az örökkévalóságig várnom. De tudod, elég kevesen maradtak itt közülünk. Még kevesebben jártak arrafelé, ahol én.
-Tudom. Tudom jól, milyen nehéz valakit találni, aki több. Több, mint partner az ágyban. Nem csak a külsőd miatt van melletted, és... ez, az, amaz. Nem akarom a saját bajaimat túlságosan kibeszélni. De akkor már nem is élvezhetjük egymás társaságát?
Megfogom a férfi egyik kezét, és a mellkasomhoz húzom.
-Mindennek el kell kezdődnie valahol.
Eddig leszegte tekintetét, de aztán felpillant az arcomra.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani, csak azt hittem, hogy neked... nektek... megfelelő az, hogy... csak egy ideig..
Behunyja a szemét.
- Nem. Nem kell mindennek elkezdődnie. Van, hogy valaki más utakat választ. - megpróbálja elhúzni a kezét, és én nem is állítom meg ebben.
-Nem, nem bántottál meg. Általában jó is az, ha csak egy ideig, sőt, van hogy én akarom, hogy csak egy ideig. De őt és Minát elnézve kicsit féltékeny is lettem, amiért nekem nincs még ilyen erős pasim, akiben tényleg bármikor megbízhatok. Lehet, hogy csak a féltékenység beszél belőlem? Nem hiszem... Már korábban is próbáltam volna ilyen fiút fogni. Ebből viszont kétlem, hogy lenne bármi is, és nem akarom túlzottan erőltetni. Azt hiszem, lassan ideje lenne elköszönni mára. Egy darabig csak némán nézem Damient, utána pedig hirtelen felindulásból közelebb lépek, és adok neki egy puszit az arcára.
-Vigyázz Minára, jó éjszakát. Az utunk még biztosan keresztezi egymást.
Damien nagyokat pislog. Hátat is fordítok neki, de amikor indulnék az utamra, a kezeim után kap és közelebb húz magához, néhány pillanatra egy ölelésbe. Aztán eltol magától és a felkarjomnál megfogva néz a szemembe.
- Köszönöm. Úgy lesz. Vigyázni fogok. Te is vigyázz magadra.
Erre aztán nem számítottam. Nem mintha rosszul esne. Kicsit még hozzá is símulok, mielőtt eltolna magától. Csak pislogok, mielőtt az utamra indulnék. Kicsit hidegnek ismertem meg, úgyhogy miután elutasított, ezzel a gesztusával végképp meglepett, még a jó kívánságot is elfelejtem megköszönni. És bár megölelt, azt hiszem a sex még így sem jöhetne szóba, úgyhogy nem is bánom, hogy otthagyom. Ki tudja, később még mi lesz még ebből. Elindulok hát, hogy megkeressem a nyergészfiúmat. Másnap még nem tudom velük akarok-e tartani gyilkost hajkurászni. Lehet, hogy azt kihagyom. Bár, még nem láttam ilyen szellem félét, érdekesen hangzik.

Már napok teltek el, azonban még mindig nem oldották fel a teljes zárlatot. Senki se ki, se be. Ezt kissé érdekesnek tartom, ugyanis az óta nem történt újabb gyilkosság, vagy legalábbis én nem hallottam egyről sem. Márpedig, ha ez csak egy bosszúálló szellem akart lenni, akkor... Végülis nem tudom, lehet, hogy csak az a tiszt csinált valamit vele meg a családjával. Bár jobban belegondolva, ha a lángoló erdőből jött, mint ahogy a pletykák is mondják, akkor feltehetően a tűzzel van baja, az pedig tudtommal nem róható fel egy embernek sem, hogy az ő hibája, és kész. Szóval maradt a tényleges déli szabotázs, ami esetben viszont nem szellemnek kellett volna lennie az elkövetőnek, vagy pedig a valami gonosz szerzet, értek ez alatt nekromantát, vagy nem tudom, biztos van olyan is, aki a szellemeket tudja irányítani, meg ilyesmi. Már csak két kérdés maradt. Az egyik, hogy miért tenne ilyet egy random ember. A másik pedig, hogy mikor fogják feloldani a zárlatot. Ha nem követ el újabb gyilkosságot az illető, úgy kétlem, hogy ki tudnák deríteni, hogy ki volt a tettes, és így elkapni sem fogják, viszont nem zárhatják be a kapukat az örökkévalóságig. Bár egész jól megy a sorom, démonnak való helyet találtam, és végül csak bekerültem a konyhára, ahová az első napomon jelentkeztem munkára, ám mégsem szeretnék sokáig egy helyben maradni. Ahogy ezen gondolkozok a konyhán a monoton munka közben, a főszakács gyorsan beordít a bent dolgozóknak.
- Két adagot a bongyor vámpírnak meg a sötét tünde haverjának!
Ahogy kinézek az érdekes leírás hallatán, gyorsan felismerem barátaimat, úgyhogy el is készítek három tál ételt, az egyiket jobban megpakolva Damien kedvéért. Ahogy kézbesítem a rendelést, meg is kérdezem a főnököt.
-Nem baj, ha most tartok ebédszünetet?
A konyhamester vállat von. Nem voltak valami sokan odakint.
- Csináld csak.
Visszaugrok a harmadik tányér kajáért, és én is követem kettejüket az egyik asztalhoz.
-Na, mi újság?
Mina integet egyet. - Szia. Köszönjük a kiszolgálást. Sajnos... vagy szerencsére semmi. Kissé kezdek belefásulni ebbe a bezártságba.
Jó étvágyat kívánnak, mint ahogy én is, majd nekilátnak az étkezésnek
-Hát, szerintem inkább sajnos. Mármint, nem az hiányzik, hogy megöljenek még valakit. Javítom ki magamat kapkodva, még mielőtt félreértenék. -De nem szeretem ezt a bezártságot.
- Nem is kell, hogy megöljenek valakit. Bár anélkül valóban nehéz megtalálni, ki volt a gyilkos.
[ccolor=#66ff00]- Ha még sokáig tartanak bezárva minket, nagyon gyanús lesz, és többeknek fel fog tűnni.[/color] - vallja Damien. - Akkor pedig nyomozásra kerül sor, így vagy úgy, de kiderítjük, mi folyik itt.
-Valóban, elég a gyilkossági kísérlet is. Sőt, az még jobb is, mert lenne szemtanú. De ha nem történik semmi, kíváncsi vagyok, meddig tartanak bezárva mindenkit a csodára várva, hogy feladja magát a gyilkos. Meg hogy hány hétre elég élelem van még raktáron. Ebből a szempontból mondjuk nem is lehetnék jobb helyen, mint a konyhán.
-És már így is nyomoznak, nem? kérdezem meglepődve.
Ekkor hirtelen egy idegen alak súgta oda a triónak.
- Egy frászt nyomoztak. Állítólag már meg is találták. De ez nem érdekli őket. Itt rohadhatunk is meg, ha rajtuk múlik.
Egyből odanézünk mindhárman.
- Aha, hát... mondtam én, hogy gyanús lesz. S kit találtak meg? - fordul oda Damien könnyedén feltéve a kérdést. Mina rám néz kérdőn.
- Nem tudni, nem mondanak semmit. Azonban többünknek már kezd elege lenni ebből az egészből. Páran azt tervezik, elszöknek innen. - vonta meg az öregember a vállát, ahogy óvatosan megdörzsölte hosszú, erősen ősz szakállát.
Valóban elkapták volna már a tettest? De... Jó, ez mondjuk megmagyarázná, hogy miért nem volt újabb eset.
-De akkor mégis mi okuk lenne zárva tartani a kapukat? Ezt egyáltalán nem értem. Az első ötletem, hogy mégis csak egy csapda ez az egész északi kincskeresős bárki jöhet dolog, de befelé sem engednek senkit, nem csak kifelé. Mégis mi okuk lehet erre? Hacsak nem egy egyszerű lázongásra szító pletykáról van szó. Abból nem kérek, annak így vagy úgy, de sosincs jó vége.
- Nyilván titkolnak valamit. - mondja Damien, miközben Mina tovább faggatja az információosztót.
- S maga honnan tudja ezt?
- Füleltem. - felelte tömören - És nem utolsó sorba...én is egyike vagyok ezeknek. Lepattanok ebből a pokoltanyából. Nem terem itt más, csak fagy, meg véres bélsár... - morogta, ahogy köhögött egyet.
Ő is egyike azoknak... akik el akarnak szökni? Ezt nem mondta már? Nem tudom, nekem gyanús ez az egész.
- El tudna minket vinni hozzájuk? Szívesen beszélnék a csapattal.
- Várjunk... valakik... megbetegedtek?
- Pontosan erre gondoltam én is. - mosolygott a férfi, ahogyan felállt az asztaltól. Zöld szemei csillogva futottak végig a kis csapaton, intve egy nagyot - Kövessetek.
Megbetegedések? Járvány? Basszus. Akkor még jó sokáig nem fogják kinyitni az ajtókat. Bár akkor miért engedtek be minket? Vagy akkor még csak a gyilkost keresték tényleg? Minden esetre követem a férfit. Ma úgy is kevesen vannak, nem gond, ha hiányzok. A férfi egy elveszett sarkába vezeti a csapatot. Ott gyülekezett már egy kisebb hordája a leendő szökevényeknek.
- Hoztam pár friss húst. - nyögte az öreg, aki az utat mutatta.
Az egyikük idegesen állt fel egy szöges buzogány után kapva.
- Igen, honnan tudjuk, hogy nem köpnek az őröknek? - nézett szikrázó szemekkel.
- Bízz bennem. Jó szemem van az emberekhez. - jelentette ki az öreg.
-Ha azt akarnánk, már rég itt lennének az őrök. És mi honnan tudjuk, hogy nem csak a szabadulni vágyó, potenciális rendbontókat akarja kiszűrni egy ilyen trükkel a városőrség? néztem vissza szigorú tekintettel a férfire, aki fegyvert emelt felénk. Attól meg, hogy ez nem egészen város, és így nem egészen városőrségnek hívják őket, tekintsünk el. A lényeg ugyanaz. Az egyik haramia csak nevetve bökött felém.
- Aki kétségbe van esve, keveset ad az óvatosságra, édes húgom. - mondta fennhájézóan.
-Valaki még nincs eléggé kétségbe esve. biccentek a buzogányos felé.
- Szeretnénk megtudni, mi történt, és ha lehet, segíteni. Ha betegség van itt, minél gyorsabban módot kell találnunk, hogy ennek a bezártságnak vége legyen. És a gyilkos sem kéne, hogy szabadon kószáljon.
- Az dicséretes. Pedig ritkán fordul elő, hogy ilyenkor ne támadna az embernek kedve gyónni.
Mina furcsállóan néz. - Miért kellene gyónnunk? Nem csináltunk semmi rosszat.
-Nem szó szerint értette. magyarázom Minának.
- Ez olyan dolog, amit még ritkábban hallok. - tette hozzá a férfi.
A főnöknek látszó öregúr, aki idehívott mindkit viszont félbeszakította.
- Foglalkozzunk inkább a kapuval. Vagyis azzal, hogyan nyitjuk ki és tűnünk el.
-Megpróbálhatom megkérni az egyik kapuőrt, hogy nyissa ki nekünk. Kár, hogy többen vannak, és valószínűleg csak egyet sikerülne meggyőznöm. Úgy értem, egyszerre csak egyiküket tudom irányítani a mágiámmal. Elgondolkozok, hogy mi lenne, ha kötélen másznánk le, mint ahogy a minket köszöntő katona, de nem akarom itt hagyni a lovamat, úgyhogy erről gyorsan le is mondok.
- Csak mi tűnnénk el? Nincs arra mód, hogy az egész blokádot eltüntessük? Kell, hogy legyen valami oka, ami miatt bent tartanak minket.
- Nyilván, hogy titokban tartsanak valamit. - mondja Damien.
- Hm...még ha van is, miért akarnánk eltüntetni, ha már egyszer kint vagyunk? - kérdezett vissza az egyikük.
- Hát.. nyilván a többiek sem örülnek, hogy be vannak zárva. - jegyzi meg kissé bátortalanul
- Ezt nem tudom megcáfolni. - vonta meg a vállát a férfi.
-Meg igazából egyszerűbb, ha az itteniek nagy többsége a hátunk mögött van. Meg ha valamiért úgy döntenének, hogy feloldják a zárlatot, akkor még csak azt sem mondhatják, hogy valami rosszat csináltunk. Vagy nem küldenek a megölésünkre egy egész zászlóaljat. Vagy... az nem tudom mennyi, szóval egy fél hadsereget.
- Valami betegségről volt szó, jól tudom? - kérdi Damien ismét.
- Páran dögvészt emlegetnek, de még senkit sem láttam belehalni. - vonta meg ismét a vállát az egyikük.
- Nem is lesz időnk kitalálni. Ugyanis a következő alkalommal, amikor a kaput kinyitják, megyünk mi is. Ugyanis van egy apró kis dolog, amit megtudtam. - mondta az öreg - A mai napon kinyitják a kaput, hogy egy nagy szállítmány kimenjen rajta. Eddig bírták tartani. És mi a szállítmány között meglógunk innen.
-Hmm, érdekes ötlet. De a lovam nem jó bújócskában. Legalábbis nem tudok róla. És én szeretném megtartani. Meg aztán van egy nagyobb probléma is. Kint egyszerűen ki akarunk mászni belőle, és utána gyalog megtenni a fene tudja milyen hosszú utat visszafelé? Vagy napokig étlen szomjan megfagyni?
-És ezt a szállítmányt katonák kísérik majd végig? Úgy értem csak katonák? A kíséretben “elbújni” ugyanis sokkal jobban hangzik számomra.
- Nem, és itt jön a képbe a terv második fele. Miután kint vagyunk, este előbújunk, leütünk párat a munkások közül, elvesszük a ruháikat, és az ő nevükben utazunk vissza a langyos déli vidékre.
- A szállítmánynak van köze ahhoz a fura fához, amit gyűjtöttünk? Ami annak a mágusnak kellett..
Irtóra fúrja Mina oldalát, mire kelhetett az a fa. Magamban az arcomat fogom. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben semmit nem tudnak arról a fura fáról. Na, mindegy.
- Miért kellenének a ruháik...?
-Hát ki tudja, lehet van bennük valami értékes. Pazarlás volna csak úgy náluk hagyni. - vonta ismét meg a vállát az egyikük.
-Hátha úgy nem tűnik fel a csere. Aztán ha összefutunk az egyik ismerősükkel, akkor szopás van. És milyen munkások mennek ezzel a karavánnal? Nem lenne egyszerűbb és biztosabb oda bekerülni? Vagy tudjátok véletlenül, hogy ki szervezi ezt?
- Nem, csak hallottuk, hogy mennek, szóval megyünk velük. - mondta az öreg.
Mina homlokráncolva sandít rám, nem tudom miért.
- Azt hiszem, még gondolkoznunk kellene ezen kissé. - néz Damienre és rám. Ez így ahogy kitalálták, nekem túl átgondolatlannak tűnik. Illetve nem is ez a bajom vele, mert biztosan átgondolták. Inkább túl veszélyesnek, túl könnyen le lehet bukni. Meg aztán mit csinálnak a ruháktól megfosztott munkásokkal akikkel cserélni akarnak? Megkötözve otthagyják őket a hidegben, ezzel gyakorlatilag megölve mindet? Neeeem, ez az ötlet nem tetszik. Inkább beszervezném magunkat is a karavánba, így hát én is bólintok, hogy szintén átgondolom még a dolgot, de erre a másik férfi ismét felkapta a buzogányát.
- Látjátok! Én mondtam, hogy nem megbízhatóak!
- Csendesebben. - mondta az öreg, aztán felénk fordult - Ha nem tetszik a terv, mehettek. De mi akkor is lepattanunk ebből a kócerájból. Csináljatok, amit akartok.
- Csak egy pár percet kérünk, egy csapat vagyunk, át kell gondolnunk a dolgokat.
Így hát odébb vonulunk egy kicsit átbeszélni ezt az egészet.
- Mit gondoltok? Nekem elég gyanús ez az egész. Nem mondanak semmit a betegségről sem és arról az állítólagos gyilkosról sem...
-Én nem is igazán gyanúsat mondanék. Sokkal inkább... nem is tudom, ostobaságnak. Az első napon ki fogják őket szúrni, hogy nem azok, mint voltak, és onnantól vége. Ha már munkások is mennek a karavánnal, én is munkás vagyok. felelem halkan, Minának.
- Akkor hát mit teszünk? Maradunk s nyomozunk tovább? Vagy te mész, Nessa?
-Így inkább nem. Legalábbis nem velük. Máshogy simán benne vagyok, ha ti is. Egyedül mint sok minden más ez sem jó.
Mina is elmosolyodik. - Szuper.
Damien visszafordul hát, bejelenteni a döntést.
- Mégis maradnánk még egy kissé. Ne féljenek, nem sietünk az őröknek jelenteni. - kacsint egyet.
- Jól van. - szólt az öreg - A déli kapunál állunk őrséget. Aki megpillantja a készülődő szekereket, elkezd énekelni. Az lesz a jel és beosonunk.
-Mire gondolsz, mit csináljunk? suttogom. Mármint, most még nekem is úgy tűnik, mintha mégis velük akarnánk menni, pedig ugye nem. Azt beszéltük meg.
Damien ráncolja a homlokát, Mina kissé kétségbeesetten pislog.
- Ha el akarnánk szivárogni, megtámadnának minket, igaz? - súgja Damien.
- Nem szeretek ellenségeket csinálni magamnak. Van elég belőlük így is. - vonta meg ismét a vállát az öreg.
- Mire gondol, milyen ellenségek?
- Hm. Bárki. - válaszolt tömören.
Mina értetlenül néz.
- Akkor mi mennénk, a viszontlátásra. - jelenti be Damien és int, hogy menjünk csak előre. Felvonom a szemöldökömet. Én eleve ennyinek képzeltem el az elsétálásunkat. Mivel nincs ellenvetése az öregnek, szép lassan el is indulok, és hozzáteszem: Nem fogunk szólni a katonáknak.
A haramiák gyülekezete csak bólintott, nem szóltak egy szót sem a távozásra. A főnök aztán elkezdte szórni az utasításokat.
- Jól van, akkor felváltva fogjuk a kaput szemmel tartani. A jel egyszerű lesz, semmi más dolgunk nincs, mint egy hógolyót dobni az égbe, miközben füttyentünk. Akkor oldalról beosonunk és elbújunk a rakomány közt.
Kiérünk a sikátoros részről.
- Akkor csak hagyjuk, hogy csinálják, amit akarnak? Amellett, hogy valami járványról volt szó, és azt se tudjuk, ki a gyilkos. Nagy káosz lesz itt.
-Hát, fogalmam sincs, mennyire mondott igazat. Sem a gyilkos elfogásáról, sem a járványról. Minden esetre, megpróbáljuk elcsípni valahogy ezt a karavánt?
- Megtehetjük. Hátha közben fény derül a többi kérdésre is.
- Persze, csak úgy magától, mi?
- Nem kizárt. Innen bentről nehezen tudhatunk meg bármit is.
-Akkor mindjárt jövök, gyorsan összepakolok. Addig kitaláltok valamit? Kérdezem már csak azért is, mert az én ötletem eddig abból áll, hogy valakit elcsábítok, aki megengedi, hogy mi is kimenjünk. Mina lassan beszívja majd kifújja a levegőt.
[color=#e88aeag- Ha az olyan egyszerű lenne.[/color]
Idővel valóban feltűnik a kapu mellett egy óriási menet, tele szekerekkel, katonákkal, rengeteg munkással és persze rogyásig pakolva árukkal. Úgy tűnt, több rangos tiszt, több veterán is őrizte a kaput, hogy biztosra menjenek, ahogy szép lassan elkezdték számolni és megmérni az árukat, amiket kivisznek, miközben a kereskedők az írásaikkal mosolyogtak. Nem tetszik ez nekem. De sajnos nem jut eszembe semmi jó ötlet.
-Mi lenne, ha a következővel mennénk majd el? vetem fel az ötletet.
- Tökéletes ötlet. Én szerintem megyek és megkeresem azt a félszemű komát, hátha tud valamit vagy a betegségről, vagy a gyilkosságról, vagy arról a fura fáról, amit összeszedtünk.
- Légy nagyon óvatos... - mondja a vámpír.
- Ahogy mindig. - biztosítja a sötételf. - Ti is.
Majd útnak indul. Közben a szekerek lassan összetömörülnek, már-már egymásnak ütköznek, egy fals, karcos, meglepően éles hang kezdett el valahol a távolban énekelni. Ez a jel. Az emberek a környéken csak néznek, nem tudják, mi a fene folyik körülöttük. Értetlenül vonnak vállat. A szekerek lassan felsorakoznak. A kapu körül nagy a zsibongás, nem egy katona elővont fegyverrel fenyegeti az arra járókat, hogy táguljanak. Érződik, szinte tapintható a feszültség a levegőben a tábor falai körül, ahogy szép lassan az utolsó kocsi környékére érnek, akik ellenőrzik a szállítmányt. Ki is szúrom az egyik bajkeverőt, aki annak idején a szökéshez invitált. A bandita képű béreslegény éppen egy másik társával készül egy nagy lábában menedéket találni, miközben annak tartalmát, mely valamiféle ásvány lehet a hó alá rejtik el. Megjegyzem, hogy hol kell drága ásványokat keresve ásni. Damien közben visszatalált, és megrázza a fejét, jelezve, hogy nem jutott semmire. Mindeközben lassan befejezték az előkészületeket. A harcosok egy része lassan elindul a kaput körbevevő két nagy torony felé. A hatalmas, vaskos rostély elkezdett felemelkedni, a kaput pedig szép lassan kinyitották. Hűvös, hideg szél csapott be kívülről, végigsöpörve az egész táboron, melyet annak vaskos falai óvtak meg a hatalmas széllökésektől. Egy pillanat alatt az egész erőd tudta, kinyitották a kapukat. A hirtelen támadt hideg szél miatt összehúzom magamon a kabátomat. Azt hiszem ezt a menetet már lekéstük. Mindhárman csak álltunk, és bámultunk kifelé, a szabadságot jelentő ajtóra, mely most nyitva állt, mégis olyan elérhetetlennek tűnt.
-Most, hogy mindenki tudja, hogy kinyílt a kapu, és jó páran elmehettek, kétlem, hogy túl sokáig bent tarthatnának mindenki mást, aki ki szeretne meni.
- És ha észreveszik őket? Lehet, hogy megerősítik az őrséget és a védelmet, ha lebuknak.
-Valószínűleg meg is fog történni. És? Szerinted hányan örülnek neki, hogy be vannak zárva egy ilyen helyre, miközben másokat csak úgy elengedtek? És az a rengeteg ember mikor fog felszólalni ez ellen az igazságtalan megkülönböztetés ellen? És... nem tudom érted-e, hogy hova akarok kilyukadni. De szóval a lényeg, hogy az emberek szabad akaratukból jöttek ide, ha szabad akaratukból távoznának, akkor arra komoly ok kell, ha pedig van olyan komoly ok, akkor miért mehettek el mégis olyan sokan? Na jó, ezt nem tudom túl jól elmondani.
- Szóval értessük meg ezt mindenkivel és fogjunk össze közösen?
-Szerintem érteni fogják maguktól is, hogy egyes embereket kiengedtek, másokat nem, és ők a nem oldalon vannak. Csak azt nem értem, hogy miért nem engednek el mindenkit akkor már? Már aki menni akar.
- Valamit bent akarnak tartani.
-De befelé sem nagyon akarnak engedni dolgokat.
- Ez esetben megleshetnénk, mit nem akarnak beengedni.
A karaván elhagyja az erődöt. Kisebb összetűzések alalkulnak a fortyogó tömeg és a távozók között, azonban úgy tűnik, nem alakul ki komolyabb csatározás. Egyenlőre. A kapukat visszazárják, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Sokan mások is értetlenül álltak ott a fal mellett, nem tudom mi lesz így ebből. Két nefilim jelenlétét kezdtem el érezni, és nem sokkal később meg is jelentek a korábbi munkaadóim.
- Ti tudjátok, mi volt ez a fene nagy felbolydulás? - kérdezte Arael.
-Igen. Egy nagy karaván épp most ment el. Ezek szerint ti is lemaradtatok róla. Ez megnyugtató. Mármint ne értsetek félre. Meg egyébként sem engedtek volna ki. Arra gondoltam csak, hogy akkor nem most jön az a rész, hogy mindenki aki bent maradt vagy katona, vagy lemészárlásra váró bűnöző, démon, vámpír, meg ilyesmi, és így igen csak örültem a jelenlétüknek.
- Én már kezdem úgy érezni, hogy semmit sem tudok. Ti hallottatok valamit a gyilkosságról egyébként? - teszi fel Mina könnyedén a kérdést.
- Állítólag megöltek egy magas rangú tisztet. - felelte tömören Nemalah.
-És arról, hogy elkapták volna a gyilkost? Vagy járványról?
- Járvány...állítólag meg akarták mérgezni a kutak vizét, mi azt hallottuk. - felelte Arael.
- Akkor ezek szerint nem sikerült. És kik akarták, azt tudjátok?
- Sajnos nem. Viszont ha minden igaz, már nyakon csípték az illetőt. Maga az ezredes asszony adta az utasítást mindenkinek, aki részt vett az erőd átkutatásában.
-De ha elkapták, akkor miért van zárva a kapu, és nem engednek senkit sem se ki, se be?
- S ki az illető? - kérdi Mina kissé bosszúsan.
- Mi nem kérdeztük...de talán a várkapitány tudna róla többet mondani. Ő a felelős az erődön belül a rend fenntartásáért. - mondta Arael.
- Merjünk eléje járulni? - néz ránk.
-Engem már érdekel, mi történt. - szögezi le Damien és ő is rám néz.
-Nem bánnám ha tudnám, de az jobban érdekel, hogy miért van olyan, akit kiengednek, és minket miért nem.
- Ha minden igaz, zár alatt tartják az erődöt, amíg meg nem bizonyosodnak, hogy nincs több veszélyforrás a falak közt. - vonta meg a vállát Nemalah.
- Bizony, de ne féljetek. Az egész nem lesz több pár hétnél...vagy legalábbis ezt pletykálják.
-... Ezt mondták pár hete is!
Minánál a pont.
- Ugye, gyorsan repül az idő, ha ennyit havazik. - mondta mosolyogva Arael.
Mina felvonja a szemöldökét és oldalra billenti a fejét, ahogy nem is leplezett gyanúval néz a nefilimre. Ha nem tudnám, hogy nefilimek, meg testvérek, meg hogy ő Arael, most én is azt hinném, hogy Namelahhal mulatja így az idejét, meg az estéit… A nefilim páros kissé tanácstalanul néz egymásra. Azon tanakodnak, vajon mitévők legyenek. Végül aztán Nemalah, kissé komor, durva hangon rákérdez.
- Mi bajotok a kapuval egyébként? Dolgotok volt?
- Dolgunk? Hogy érted? Próbáltunk rájönni, mi a csoda történik... - néz Mina a nefilimre.
-Semmi különös. Csak tudjátok, zárva. És nem szeretem, ha bezárnak valahová. Nem úgy volt egyébként, hogy ti is sietni akartatok el innen? Hideg is van, meg másik rom is vár rátok alapon?
- Akkor kivárjátok, nem olyan hosszú idő az. - bökte oda a nefilim lány arrogánsan.
- Jól van. - intett egyet Arael - Nem mindenki mehet ki és be kénye kedve szerint, tudod.
Mina csípőre teszi a kezeit.
- Talán tudjátok, pontosan mennyi idő lesz az? - kérdi számonkérőn.
-De miért? Olyan sokan mehettek most el, más mégis miért nem?
- Ez a szabály. Így tartják fenn a rendet...nem sok közötök volt a katonákhoz eddig, mi? - nézett kissé lekezelően a nefilim lány. Mina idegesen fújja ki a levegőt. Nem csak engem bosszant a nefilim stílusa.
- A rendet? Úgy tudom, egy rendkívüli esemény miatt vagyunk ideiglenesen vesztegzár alatt, amiatt, mert egy tisztet megöltek, de állítólag már megvan a gyilkos. Akkor hát miért nem engedhetnek mindenkit útjára?
-Szerencsére nem. De nem is katonának jöttem ide! Meg; az is, amit Mina mond.
- Sajnos mi sem kérdeztük. Minket nem érint ez az egész. - vonta meg Arael a vállát.
- Valóban úgy volt, hogy ti már ilyenkor úton lesztek... - emlékezteti őket Damien.
-Amikor visszaértünk, annyira siettetek volna el, azt hittem már másnap menni akartok. Ebből kiindulva... titeket nem érint? Hogyhogy? Ti is szabadon járkálhattok ki-be? Miért? Most mi van?
- Igen, holnap indulunk is. - mondta Nemalah.
- Nagyon úgy hangzik, mintha ügyködtetek volna valamin. - teszi hozzá Mina.
- Nos, rákérdeztünk. Nekromanták után kutatnak, azért nem eresztenek senkit. Viszont mi nefilimek nem vagyunk képesek halotti mágia használatára. Így aztán, noha még kellett egy keveset érvelnünk mellette, de ránk a zárlat nem vonatkozik. - fejtette ki Arael.
-Valami közük van a gyilkossághoz? Gondolom... Mert ugyebár bárkit szívesen látnak elvileg, mi másért keresnék őket.
- Ők szervezték meg, ha minden igaz.
- Oh… Van ennek valami köze ahhoz a fához? Már megint a fa? Miért gondolja minden mögé ez a lány azt a fura fát? Már kezd zavaróan fa-mániás lenni.
- Nem hinném. - vonta meg Nemalah a vállát.
Mina sóhajt egyet.
- Mégsem fogták el a gyilkost? Vagy keresik a segítőit? - tesz fel egy igen jó kérdést a sötételf.
-Hát, vagy lehet, hogy a gyilkost elfogták. Csak az egy zombi volt. Vagy szellem akármi.
- A gyilkost már megtalálták és megölték. Most az érdekli őket, vajon egyedül volt-e. Hatalmas felháborodás volt belőle, mi is alig tudtuk meggyőzni őket, hogy nem vagyunk képesek nekromanciára. - felelte Nemalah.
- Oh... és... miféle volt?
- Nem kérdeztük...kellett volna? -zavarodott meg Arael egy pillanatra.
-Nem. Bár ezek szerint előbb-utóbb sorra kerülünk mi is, és nem árthat tudni, mit mondjunk, miért nem hasonlítunk rá egy kicsit sem.
- Nos, valamiért legelőször az jutott eszembe, hogy férfi lehetett. Ha legalább annyit tudunk, férfi vagy nő volt-e, akkor egy okunk már lesz kizárni magunkat.
- A bőrszín sem árthat, még a végén engem kezdenek el gyanúsítani. - teszi hozzá Damien, megvonva a szemöldökét.
- Valószínűleg csak a pánik miatt hoztak ilyen drasztikus döntéseket. - mondta Nemalah - Előbb-utóbb cska lecsillapodnak a kedélyek. De biztos nagy botrány volt belőle. Egy főtisztet öltek meg.
-Gondolom azt sem tudjátok akkor, hogy miért ölték... ölte meg. Egyébként meg nincs senki ebben a hatalmas várban, aki mágiával meg tudja mondani, hogy valaki hazudik-e? Pénz szagot érzek.
- Hol van Lance, amikor szükség lenne rá... - sóhajt Damien. Mina furcsállón néz rá, és én is csatlakozok hozzá: az meg ki?
- Neki van egy kardja, amelynek kérdéseket lehet feltenni és megmondja, igaz-e vagy sem.
- Oh. Hát az valóban jól jönne most.
- Mágiával elég nehéz megmondani, hogy valaki hazudik-e. Van egy rika ékkő, ami képes erre, ám én életemben összesen egyszer láttam ilyen. - mondta Nemalah.
- De egyébként...ti rengeteget segítettetek nekünk... - gondolkdott el Arael - Mit szólnátok, ha velünk tartanátok haza?
A másiknak viszont jól láthatóan nem tetszett az ötlet.
- Micsoda?! Na nem, azt már nem. - tiltakozott - Csak lassítanának minket. A végén még minket is bent akarnak tartani.
-Jó, ilyen varázslatról még én sem hallottam. De van más is ami működne, például a gondolatolvasás, és olyan biztosan van. Én szívesen mennék egyébként veletek. És kétlem hogy miattunk visszatartanának titeket is. Esetleg ha az illetékesekhez tudtok kísérni, akkor már holnapra ki is derülhet, hogy nem vagyunk nekromanták. vetem fel az ötletet. Nincs rajta veszteni valójuk. Bár nem értem, Arael ennyire megkedvelt volna? Nem mintha bánnám.
- Egy ilyen tárgy biztosan létezik. De nem lényeges, mivel az a kard nincs itt a birtokunkban.
A gondolatolvasás említésekor Damien Minára néz. A lány megrázza a fejét. - Az nem működik, ha nem akarják. Nem vagyok kultista. Sajnos. Mármint... nem sajnos, nagyon örülök neki, hogy nem vagyok az, de... nem tudok csak úgy belenézni bárki elméjébe. Csak ha akarja. - magyarázza.
-Te tudsz gondolatolvasni? nézek meglepetten Minára. Váó. - De hálásak lennénk, ha segítenétek kijutni valahogy innen. Együtt már csak meggyőzzük őket valahogyan.
- Hát, van egy szent áldás, amivel meg lehet nekromanta embereket bélyegezni...a gond csak az, hogy más átkozott lényeken is hat. Meglátjuk...holnap reggel legyetek a kapunál, aztán majd meglátjuk. Nem ígérek semmit, de talán kieresztenek veletek. - mondta Arael.
-Nos, az egy kicsit problémás. Mármint azt be tudom bizonyítani, hogy démon vagyok, de ez gondolom nem kizáró tényező a nekromantáskodásra. Vagy de? -kérdezem kíváncsian. Nem rémlik, hogy találkoztam volna nekromanta démonnal.
-Egyébként, ha nem engedik a gondolatolvasást, akkor vagy más módszer, vagy tömlöcbe, mert biztosan azért nem engedte, mert bűnös. Egyébként én is rá tudok venni valakit, hogy biztosan igazat mondjon, de, hát, hogy is mondjam. Kicsit hosszadalmas, és jobbára férfiakon működik csak.
- Sajnos nem. Démonok gyakran nem is tekintik bűnnek a hullagyalázást. - mondta Nemalah komoran.
-Jó, vannak akik frissen megeszik, vagy ilyenek, de na... nem mindenki olyan. És nekromanta démonnal még nem találkoztam.
- Nessa, nem kételkednének benne, hogy démon vagy, szerintem. - nyugtatgat meg Damien, bár a farkam miatt én is biztos vagyok benne. Egy ilyen kisugárzást nem lehet eltitkolni.
- Igen, tudok gondolatot olvasni.... valamilyen módon. Nem nevezném annak. Csak akkor működik, ha a másik illető nyugodt és elfogadja.
- Bemutathatunk mindent, amit tudunk. Beláthatják, hogy a mágiáim mellett nem tudnék még halottidézéssel is foglalkozni.
- Sajnos nem. Az átkozott mágia nem zárja ki. Az átok szemében a holtidézés nem bűnös vétek. - mondta a fejét csóválva Arael.
Elgondolkozok, ugyanis lehet tudok egy jobb módszert is, amivel akár több emberről is kideríthetem, hogy nekromanta-e.
-Arael, nem tudsz elintézni valamit még mára? Akkor az is lehet, hogy mi is tudunk segíteni pár tucat emberrel közelebb jutni az igazsághoz. Nekik is megérné. Ha hisznek nekünk.
- Mire gondolsz?
-Csak arra, hogy Mina gondolatolvashatna pár emberen, én meg... csinálhatnám a saját dolgomat. Van ugyanis ez a tőröm, ami miatt nem feltétlenül kellene lefeküdnöm mindenkivel, hogy a mágiám hatása alatt igazmondásra kényszerítsem őket, hanem elég a vérem egy részét megitatni velük. Szóval, ha egy kicsit megvágom a kezemet egy hordó bor fölött... annak elégnek kellene lennie egy jó pár emberre. És az azért elég nagy segítség lenne nekik, úgyhogy valószínűleg még fizetnének is érte. Vagy hálából még el is ismernek nem is tudom hogy.
- A gyilkos nem egyezne bele, hogy belenézzek az agyába.
- Várjunk egy kicsit. Miért is nekünk kéne kinyomoznunk, ki itt a nekromanta? - kérdi Damien.
-Hogy előbb elengedjenek. Meg pénzért. Esetleg mert túl kíváncsi vagy az igazságra. Válassz egyet! Vagy többet...
- Nekünk sajnos nincs időnk nyomozni. Mi holnap indulunk. - csóválta meg a fejét Arael - Szóval mi legyen. Megpróbáltok velünk jönni?
Mina halkan felnevet.
- Holnapig még sok minden kiderülhet. - csatlakozik hozzám.
-Meg, ezért is kérdeztem, hogy esetleg tudnál-e intézni valamit még mára, hogy megvizsgáljanak minket.
- A kapunál fognak vizsgálni. Csak...próbáljatok...nem gyanúsnak tűnni. - mondta kicsit nehezen Nemalah.
Ezen már Mina és Damien is felnevetnek, mire én pedig furcsállón felhúzom az egyik szemöldökömet, de aztán végül ráhagyom.
- Rendben. De ha valamit megtudtok, tudtunkra adjátok, ugye? - kérdi a sötételf.
-A kapunál ezt vizsgálják? Nem csak a potyázókat akarják kiszűrni? kérdezem a szökevényekre gondolva. Meg az öregre. Állítólag a nekromanták gyorsan öregszenek.
- Persze-persze.
- A félszemú, barna hajú marcona alakot nem láttátok véletlenül? - kérdi Damien kisvártatva, szemöldökét ráncolva.
- Nem sajnos.
-Akkor, végül holnap reggel találkozunk?
- Legyen úgy.
Bólint a másik kettő is.
- Jó éjszakát!
- Jó éjt. Legyetek óvatosak.
-Szerintetek azok, akikkel majdnem együtt szöktünk. Köztük lehetett a nekromanta, vagy a nekromanták? Ha a kapunál azt vizsgálják, akkor kimehettek volna rendesen is, nem? Azt ígértük, hogy nem tesszük, de nem lehet, hogy mégis szólnunk kéne róluk valakinek?
- Inkább sima rablónak tűntek, mint nekromantának. De ki tudja, bármilyennek kinézhetnek.
- Honnan tudjuk, hogy akinek szólnánk, abban valóban bízhatunk? - kérdi Damien
-Hát... miért ne tehetnénk? Ha a nekromanták már leléptek, akkor azért, ha meg nem, akkor meg legfeljebb másra terelik a gyanút. Csak tudod, nem akarom elrontani a lelépésüket, ha nem köztük volt a gyilkos.
- Akkor tegyünk így. Így a legesélyesebb, hogy fény derül valamire...
Ez esetben megyek előre, hogy megszólítsam az egyik katonát, aki az előbb kiengedte a karavánt, viszont először mást kérdezek meg, szépen illedelmesen.
-Bocsánat, megkérdezhetjük, hogy mi kell, hogy kiengedjenek innen?
- Egy engedély. - felelte tömören az őr - Írásban! - tette hozzá szigorúan.
-És olyat hol lehet szerezni? Megpróbálnám valahogy a reggeli kiengedésre terelni a szót, de nincs jobb ötletem, hogy ne tűnjön túl átlátszónak.
- A vártoronyban. - monda tömören.
-Hallottam olyan pletykát, hogy amikor indul a következő menet, itt helyben is el lehet intézni valahogy. Ez akkor csak pletyka?
- Előtte kell elintézni. - mondta tömören a férfi.
- Úgy tudom, amiatt aggódnak, hogy valamiféle... rossz emberek vannak még a falak között. Egy papír igazán meg tudná őket állítani? Ugyan már, ha akarnak, hamisíthatnak papírt és kijuthatnak.
Könyökkel gyengéden oldalba bököm Minát, és csúnyán nézek rá. Ezt most nem kellene. Most szépen nézünk és mosolygunk, és aranyosak vagyunk, és így több mindenre hajlandóak a kedvünkért.
-És bárki szerezhet papírt, vagy valami különleges valakinek kell hozzá lenni?
- Hát mindenkinek csak ne adjuk oda. - nyögött egy nagyot az őr - Jó papír az, higgyétek el.
Méltatlankodva néz vissza rám.
- Jó, akkor megyünk és szerzünk... - fordul vissza az őrhöz, majd részéről el is indulhatnak tovább.
-Köszönjük a segítséget. Indulok tovább az út szélében, ahol "véletlenül" megbotlok az egyik hókupacban. Megnézem mi van ott, és gyorsan elteszem. Akármi is legyen, biztos nem szemetet akartak innen elvinni olyan nagy sebesen ezzel a karavánnal.
-Akkor, benézünk a toronyba, gondolom.
- Próbáljuk meg. Ha ott is akadékoskodnak, ki kell találni valami mást.
Mina is bólogat. Út közben a lovamat visszavezetem az istállóba. Ma már biztosan nem fogom használni, de már ráfért egy kis mozgás. A torony előtt szokás szerint fekete ruhás, szőrmebundás őrök állnak, a szűk lépcsőt és emelvényt őrizve, akiknek odaköszönök.
-Jó napot! Papírt szeretnénk, hogy átmehetünk a kapun.
- Papírt? Milyen indokkal? - kérdezte. Nem igazán akartam volna megállni velük beszélgetni, de úgy tűnik, kénytelenek leszünk.
-Szeretnénk haza menni. Nem tetszik ez a nagy hideg. Meg a bezártság. Meg a... mi volt még? Ja igen, veszélyes környék. Válaszolom egész őszintén.
- Már megtettük a dolgunkat. Végig itt dolgoztunk, most már vissza kell mennünk.
Az katona erre elnevette magát.
- Édes lányom, látszik, hogy vagy részeg vagy, vagy fogalmad sincs, hogyan mennek errefelé a dolgok. Na figyelj: amíg a zárlatot fel nem oldják, senki emberfia ki nem mehet, csak akinek a feladata olyan fontos, hogy az erőd jelentős pénzeket veszítene rajta.
- S milyen fontos feladatot jelentene ez? - Damien oldalra billenti a fejét.
- Egy szállítmány, egy küldönc, katonai alakulat, ehhez hasonlók. Nem fogunk kiereszteni valakit azért, mert honvágya van.
[ccolor=#e88aea]- Nem hhonvágyról van szó. De valami betegségről pletykálnak itt. Nem szeretnénk elkapni.[/colorr]
- Ahogyan senki más sem. Na, táguljatok, amíg szépen modnom. - mondta kissé elunt hangon a katona.
-Áh, nekünk is be kellett volna lógni az előző karavánba. mondom túlzottan hangosan, miközben hátat fordítok a katonáknak, mintha indulnánk el. Arra számítok, hogy ez mégis csak érdekelné őket valamiért.
- Lehet. - fordul el Mina is sóhajtva.
- Mit mondtál?! - nézett szikrázó szemekkel a férfi rájuk.
-Semmit. Mi csak jelentéktelen porszemek vagyunk az erőd életében, ránk ne is figyeljenek.
- Megállni! Hülyének néztek engem? Azonnal áruljátok el, ki lógott el hova.
- Hát hogy hova, az egy jó kérdés. - jegyzi meg Mina vonakodva.
-Ezt nem lehetne odabent kitárgyalni azzal együtt, hogy nem-e kapunk mégis valami papírt?
A férfi szúrós szemmel nézett végig rajtunk.
- Ajánlom, hogy ne hazudjatok. - mondta, ahogy társát maga mögött hagyva mutatta az utat befelé. Nem mondta, hogy mégis lenne esély rá, hogy kapunk papírt. Ettől függetlenül azt hiszem kénytelenek leszünk most megelőlegezni a jószándékukat, és beszélni. A férfi egy nagy, zsúfolt terembe vezetett. A teremben könyvek voltak, asztalok, mögöttük írnokok ültek. Egy tiszt is volt ott, jól lehetett látni, neki tisztelgett a katona, ahogy beszéltek. Az illető igen alacsony volt, és hosszú, fekete szakállal igyekezett magasságát kompenzálni. Tömzsi, izmos tagjai harcra edződtek, mellette a falnak támasztva egy nagy buzogány feküdt.
- Kapitány uram, híreket hoztam. Ezek ketten azt állítják, szökni próbáltak a nemrég távozott karavánnal. - mondta fegyelmezetten.
A férfi ingerült, agresszív szemekkel nézett rájuk.
- Igazán?! - kérdezte - Hát akkor ki vele. Kik voltak?
-Ami azt illeti, nem tudom kik. A kapunál ugráltak fel a szekerekre, ott elbújva.
- Azt tudjátok-e, hogyan néztek ki? - mondta a kapitány, mire az egyik írnoka pergamennt vett elő, egy üreset.
- A neveiket nem tudjuk. Csak a szökési szándékukról tudunk. A fütty volt a jelzésük, és a levegőbe dobott hógolyó... olyan férfiak voltak, akikből bármit kinézne az ember, főleg azt, hogy nem tisztességes munkával keresik a pénzüket.
- Pontosabb leírást kérek. - parancsolta a várkapitány.
-Hát, többen voltak. Nem hiszem hogy túl sokukat le tudnám írni. Meg ebben a hidegben sapka, sál, nem sok látszik belőlük. De csak papírral lehet innen távozni, nem? Tehát akinek nincs, az volt az. Igazából párukat biztosan le tudnám írni, de még mindig vonakodok kissé feldobni őket, miután megígértük, hogy nem fogjuk.
-És azt tudjátok-e, melyik karavánnal mentek?
- Amelyiket legutoljára engedték ki.
Hmm, azt hittem, csak egy karaván ment el.
- Értem. - nyögött egy nagyot a várkapitány - Köszönöm a hasznos információt. Természetesen megkapjátok érte jutalmatokat. Számoljatok el nekik száz váltót. - utasította az írnokait, mire azok közül az egyik megindult a szobából kifelé.
- K-köszönjük, de... tudja, nem pénzért jöttünk.
Bólogatok.
-Nem kaphatnánk esetleg papírt helyette, amin az van, hogy átmehetünk a kapun?
A kapitány erre idegesen néz vissza ránk.
- Papírt?!
Mina nagy szemekkel bólogat.
Minára nézek. Aztán vissza a tisztre.
-Az kell, hogy elmehessünk, vagy rosszul tudjuk?
- Az. De nem szokásunk minden jött mentnek írást adni. - jelentette ki komoran, még mindig érdeklődve. Damien ráteszi a kezét Mina vállára.
- A száz váltó helyébe szíves örömest elfogadjuk. Hiszen segítettünk önöknek, vagy nem? - vonja meg Damien a szemöldökét.
Bólogatok.
A várkapitány megdörzsölte a homlokát.
- Legyen! A szakasszal mehettek, amelyik megy és levadássza azokat a mocskokat.
Mina ajkai lassacskán távolodnak egymástól.
- Oh. Nagyszerű.
- Köszönjük. - bólint Damien.
-Nem lehetne, hogy inkább a holnapi karavánnal megyünk? Többen is voltak, és félek, hogy nem lenne meg az összes szökevény, és a többiek bosszút akarnának állni rajtunk. Főleg, hogy látták az arcunkat, és azt is, hogy ott hagytuk őket. Meg azt mondtuk Araeléknek, hogy reggel velük megyünk.
- Felejtsék el. A két menet együtt indul, de külön fognak válni. Örüljenek, hogy ennyi engedményt adtam. Távozhatnak. - mondta a várkapitány szigorúan.
- De hiszen pihenésre van szükségünk. Kimerülten nem lehetünk ugyanannyira a hasznukra.
A kapitány szúrós szemmel nézett Minára.
- Távozhatnak. - jelentette ki újra.
Ahogy Mina elővett egy dobozt, a várkapitány ijedten nézett rá.
- Fegyverbe! - ordította.
Parancsára a katonák körülötte fegyvert rántottak és körbevettek minket.
- Még egy gyanús mozdulat, és szíjat hasíttatok a hátadból. Mi az ott?! - kérdezte ingerülten.
Én csak pislogok, nem tudom mi folyik itt. Felteszem a kezem, és egy lépést távolodok Minától. Én sem tudom mi az. Bár biztos vagyok benne, hogy nem fegyver, és hogy feleslegesen túráztatja a katonáit a főnök. Damien szorosan Mina mellé áll készen arra, hogy ha kell, megvédje, Mina pedig hevesen dobogó szívvel pislog hatalmas ártatlan szemekkel.
- Csak egy... egy... nos, azt még én sem tudom.
- Nyugodjanak meg, uraim, ez a játéka, mindig magánál tartja. Nem kell félni, semmi veszélyesről nincs szó, tudják, kicsit... khm.. - megingatja a fejét, majd a homlokánál köröz párat az ujjaival, utalva Mina "szellemi állapotára". A várkapitány idegesen néz feléjük. Aztán int, mire a harcosok visszavonulnak.
-Na jól van, tűnés innen, amíg szépen mondom. - morogta, azzal visszaült az asztalához.
Idegesen elvonulunk, amikor katona látótávon kívül vannak, Mina beleles a dobozba.
Kíváncsian figyelem a lányt.
-Ez mi? kérdezem, ahogy nekifog kinyitni.
A doboz belsejében három agyagból formázott kupa volt látható. Szép, díszes máz borította őket, s bennük folyadék volt. A folyadéknak csipkebogyó illata volt, s erősen gőzölgött. Jó illata volt neki, s kellemesen meleg. Mina megvonja a szemöldökét, majd lassan sóhajt egy nagyot.
- Ez... kérlek... egy áldás vagy egy átok, egy utolsó remény, legalábbis annak gondoltam. Na de rejtvényeket félretéve, ez egy doboz, ami fogalmam sincs, miféle mágia folytán, vagy hogyan, de mindig valami mást tartalmaz. Időnként terem benne valami. Volt már lángoló gyertya, furcsa gömb, ami mutatta, hol vannak a pókok... öhm... voltunk pár érdekes helyen. Azt hittem, segíteni fog valahogy, de fogalmam sincs, hogy EZ mi.
Damien és Mina is megszaglásszák a folyadékot.
- Hmm, hátha le tudjuk vele itatni őket. - ajánlja fel Damien.
- De... ennek gyümölcsillata van. Mármint, nem tűnik alkoholnak, egyáltalán.
-Három van, mi hárman vagyunk, a katonák sokan. Magunkat még pont megmérgezhetjük vele, ha az van benne.
- Mondasz valamit. Ezzel a három dologgal. Ez a doboz mindig olyanokat ad a kezembe, hogy vagy olyan egyszerű, hogy alig tudok vele valamit kezdeni, vagy választani kell. És nem mondja meg, hogyan kell választani.
-És biztos, hogy mindig hasznos valahogy amit ad?
Halkan felnevet Mina.
- Nem. Az aranyos nem mondja meg, hogy hasznos-e. Néha nem az. Furcsa dolog ez. Hát... valaki lehet itt, aki nálam jobban ért ahhoz, hogy megállapítsa, miből van egy folyadék?
- A szagából ítélve csipkebogyó lehet. De ha ez egy mágikus valami, akkor akármi lehet ilyen illatú.
-Lehet hogy csak egy jó meleg tea. találgatok.
- Megigyuk?

Hosszas társalgás és találgatás után végül csak megkóstoltuk, illetve megittuk, bár addigra langyosra hűlt a finom tea. A menet még aznap útnak indult, és végül velük tartottunk, bár nekem nem egyszer megfordul a fejemben, hogy el kéne lógni, és megkockáztatni, hogy másnap reggel nem engednek ki a két nefilimmel. Hosszú, erőltetett nyargalás volt, mígnem beértük a karavánt, s bő két óra kutakodás után előkerítették a szökevényeket, akiket elfogtak, ott helyben kivégeztek, majd elásták őket az út mentén egy sírba. A sírt kövekkel fedték le, mert nekromantáktól tartottak, bár ez nem hiszem, hogy nagyon visszatartaná őket. A menet ezután továbbállt, immáron velünk hármunkkal. Kicsit megviselt, hogy láttam, hogy miattam végeztek ki másokat, ami miatt napokig szomorkodtam, de szerencsére ott volt két barátom, hogy valamennyire jobb kedvre derítsenek. Én pedig azzal vigasztaltam magamat, hogy egyébként mások fagytak volna halálra miattuk, és így megérdemelték.

Hát ez aztán egy forró kis kaland volt...vagy hűvös...vagy mindkettő! Le szerettem volna másolni az epilógust, de hát ha jól látom bele-belekerült szépen a hozzászólásokba. Egy dolog azért kimaradt belőle, szánt szándékkal. Gratulálok mindenkinek, hogy teljesítettétek a küldetést! Hála munkátoknak, a Nilfheim erődöt jól ismeri gazdag és szegény északon és délen egyaránt. Az erőd megmaradt, ott áll a havas csúcsok közt. Mostantól kezdve ott is lehet magánjátékokat indítnai! Ami pedig a jutalmakat illeti, 300 TP és 3000 váltó üti mindenki markát, valamint az alábbi apróságok:

Wilhelmina von Nachtraben: Jégsapka, Rubint, Pajzs alap, Lapályi Murok

Nessaris Maera: Gyémánt, Ametiszt, Ón, Déracél, Madártoll

Jozef Strandgut Bőrpántok, Üvegérc, Zafír, Tükör, Nyílalap

Robin Holzer: Lapályi Murok, Üvegérc, Ascaris, Zafír, Acél


Gratulálok mindenkinek! Aki lemaradt, s még nem készült el, az élményei közé pótolja, amivel még adós, s akkor, ha mindennel kész kapja meg a jutalmát. Addig is sok szerencsét a további kalandokhoz...s jól vigyázzatok, amikor elkezd fújni a jeges szél...