[Magánjáték - Syele & Matheus] A nyáj

A kislány megörült a mama válaszára, de megszeppent, mikor felemelte a hangját a csúnya Syele. Matheus nem tudva, hogy mit kezdjen a kialakult helyzettel, mosolyogni próbált, de hamar megbánta, mert a gyerek újra felvillanyozódott ezt látva.
- Nézze, bácsi! Nagy kedvelt játék ez a városban! – Mutatta fel a paklit. – Minden kártyából kettő van benne, kivéve egyet! És egymással cserélgetünk, és akinél egy pár van azt lerakhatja. És itt van ez. – Vette ki a jokert, és megmutatta. – Ez a Fekete Esroniel, akinél ez van a végén az veszít.
Matheus meglepetten nézett, nem értve a dolgot, hisz jokerből több mint egy van egy pakliban. Bár Esronielből is a valóságban… Nem, nem jó ezen a gondolatmeneten elindulni.
- A felnőttek beszélgetnek! – Ripakodott rá az inkvizítor is. Hisz épp valami hatalmas eretnekséget talált a másik lány mondani. Ha a gyerek sokat zavarja, akkor nagyon boldogtalan napja lesz. A gyereknek.

Az öreg hölgy arcán mintha megkétszereződtek volna a ráncok.
- Miket beszélsz? Hiszen ilyen főzet aligha létezik. – idegesen dörzsölgette a jobb kézfejét majd Hannes felé fordult. – Ne haragudjon, ha Margaret gondot okozott.
Ezután gyors léptekkel kitessékelte a kislányt a helyiségből a nappaliba, majd egy nyíló ablak nyikorgását hallottam. Már éppen a vén banya után indultam volna, ám az hamar vissza is tért kezében egy különös, pipacsra emlékeztető cserepes virággal, amelyet az asztalra helyezett.
- De igen is létezik. – jelentettem ki neki magabiztosan. - Forrásaim megbízhatóak. De nekem nem a főzet kell, hanem az alkimista aki elkészítette. Ismeri e a személyt?
Az öreg, továbbra is csak idegesen dörzsölgette a kézfejét, majd az étkező ablakához sietett, hogy azt is kinyissa, miközben csak motyogva beszélt valamit érthetetlenül, ahogy a begolyózott öregek szokták.
- Át tudna menni kérem a másik szobába? – fordultam Hanneshez, remélve, hogy az ott hagyott gyerekkel szívesebben el lesz, amíg én kiszedem a másik öregből, amit tudni akarok. – Könnyebb lenne, ha kettesben maradhatnánk.

- Hová megyünk? – Nézett mosolygó képpel a kislány az anyukájára.
Matheus mindeközben feltűnően nem figyelt a beszélgetésre. Egyrészt próbálta kizárni a kislány jelenlétét, másrészt igazából a nagyon érdekes alkimista dolgot akarta kifülelni.
- Nem. – Válaszolta határozottan, majd lehalkult, hogy ne hallja meg a vénasszony. – Ne hagyj kettesben azzal a kisördöggel! A hangjától is fáj a fejem!

A trottyos válasza még jobban meglepett, mint vártam. Nemet mondott! Érthető okokból, természetesen, de akkor is nemet mondott! Nekem…
- Nem fog belehalni egy kis gyerekfelügyeletbe! Amíg maga is itt van, nem fog beszélni, de meg tudnám győzni. Örülnék ha egy kicsit kooperatívabb lenne Hannes. – szűrtem ki elfojtott szavaimat a fogaim között, fenntartva a kedves mosolyt. Mindeközben szemem sarkából láttam, hogy az öreg nő, valami kendőszerűséget kilendít az ablakon, ami egy igen rossz érzést keltett bennem. Most már egyre biztosabb voltam abban, hogy igazam van. De miért dobta ki a kendőt?

- Dehogyisnem! – Nyúlt látványosan a szívéhez. – De jó. – Pöfékelt.
Sarkon fordult, a kislány után, majd becsukta maga után az ajtót. A lány egy asztalon ült és fütyült.
- Na ide figyelj…! – Kezdte az inkvizítor, de hirtelen a lány felállt. Hatalmas vigyor terült szét a száján.
- Inkább a bácsi figyeljen. – Kuncogott. Az ajtóhoz somfordált, és az egyik fülét rátapasztotta, miközben a szájához tette a mutatóujját csendre intve az inkvizítort.
Amaz végtelenül meglepődött. A kislány meg sem moccant az ajtótól, hát Matheus így mellé bandukolt és rátapasztotta a fülét ő is az ajtóra.

Amint kimentek a helyiségből nagy levegőt vettem és közelebb sétáltam az öreganyóhoz.
- Nézze asszonyom. Nem kívánok ártani senkinek. Nem ezért jöttem. Tudnom kell, hogy ki az alkimista, aki a főzetet el tudja készíteni, és tudnom kell, hol találom. A lánya, Elein elmondta, hogy önnek régebben voltak kapcsolatai alkimistákkal. – kezemet tenyeremmel felfelé fordítottam a nő felé és várakozóan tekintettem rá. Eleinte csak hümmögött egy keveset, miközben szeme folyamatosan a plafont és a polcokat fürkészte, ám az ablak mellől nem kívánt elmozdulni. Mintha odaragadt volna.
- Talán… talán tévedett a forrásod. – nyelt egy nagyot, majd megnyalta a száját. – Olyan főzet nem létezik. Por, talán, de főzet nem. Jaj egek! Már majdnem locsogtam!
Gyorsan a szájához kapta a kezét és kinézett az ablakon, mintha keresett volna valakit.
- Nem locsoghatok! – fojtatta. – Hallgatnak.
- Nem hallgatóznak azok. Biztosan kártyáznak. – próbáltam megnyugtatni, mire megragadta a kezemet. Hirtelen történt, meg is lepődtem. Tenyere száraz volt, ujjai vékonyak, de puhák is.
- A falakról beszélek! Ők hallgatnak! A házak mind hallgatnak. Jaj egek, már azt is tudják, hogy tudod! Már biztosan idetartanak! Jaj szegény fejem, mibe keveredtem! Már megint megtörténik! Már biztos tudják, hogy tudom, hogy tudod, hogy tudják!
Én is kinéztem az ablakon, amennyire csak odafértem, de nem láttam katonákat. Néhány ember sétálgatott az utcákon, egyikük valami bohóchoz méltó kalappal, páran ünnepi ruhákban, de fegyverrel senki sem.
- Csak mondja el, hol az alkimista és már itt sem vagyunk. Nem okozunk több gondot. – ígértem és mélyen a szemébe néztem.
- Nem tudom, miről beszélsz leányom. – mondta idegesen mosolyogva.
- Fél tőlük? – kérdeztem olyan halkan, amennyire csak tudtam. Egy őrülttel csak úgy tudok egyezkedni, ha belemegyek az őrült játékába. S milyen jól is tettem. Az öregasszony röviden biccentett egyet. – Helyes.
Hagytam, hogy Leikhanut hangja és alakja utat találjon az ő elméjébe szemeink találkozásakor, ellepve ezzel szerencsétlen nő gondolatait, megmutatva neki az igazi félelmet. Ajkai pont annyira kezdtek remegni, mint lábai, s amilyen gyorsan átadtam neki a rettegést, oly hamar el is vettem tőle.
- Hiszen ez… - kezdte volna remegő hangon a spekulálást, ám gyorsan a szavába vágtam.
-… egy remek illúzió volt! Semmi több. De ha meggyőzőnek találta és nem kívánná többet látni, akkor elmondja, hol van az alkimista. – bíztam benne, hogy akár milyen kitalált félelme is van, nem lehet rosszabb annál, amit Leikhanut mutatni tudott neki.
- De hiszen ez…
- Az alkimista…?
- Nos… én igazán javaslom, hogy a ma esti misén figyeld a karzatot. – mondta csöndesen, majd eleresztette, fehérré szorongatott kezemet.

A kislány és Matheus nagyon füleltek.
- Por? – Pislogott az inkvizítor meglepetten, mire a lányka csendre intette. A jövendőbeli főinkvizítor felháborodottan nézett rá, de elhallgatott. A kislány továbbra is végtelenül boldogan fülelt. A beszélgetést végig hallgatták, majd a pár másodperc csend következett. A leány ellökte Matheust az ajtótól, boldogan szétszórta a kártyákat a földön, majd kitárta az ajtót és sziporkázva a vénasszonyhoz ugrált.
- Olyan jót játszottunk a bácsival, mama! Én nyertem!
Matheus elégedetlen pofával bámult Syelere.
- De sajnos a bácsi nagyon rossz vesztes, bizony! Könnyen dühbe gurul! – Kacagott felhőtlenül.
Az inkvizítor valóban készült dühbe gurulni.
- Ja és mama, ugye elmegyünk a ma esti misére, ugye? – Nézett kiskutyaszemekkel.

Mikor becsörtettek a többiek éppen tenyeremet dörzsölgettem, hogy ismét visszatérhessen belé az élet. Érdekes, hogy milyen időzítéssel nyitottak ránk, ám az ajtó túloldalán szétszórt kártyákat láttam, Hannes arcán pedig elégedetlenséget, így nem volt okom gyanakodni.
- Jaj leányom, hát hogyne mennénk. – válaszolta az öreganyó olyan kipirult arccal, mintha nem éppen az előbb szembesült volna legrosszabb félelmeivel.
- És mi is veletek tartunk. – hajoltam előre kedvesen mosolyogva a lányra, majd a férfira néztem. – Gondolom, egy önhöz hasonló mélyen vallásos aggastyán sem utasítaná vissza a lehetőséget.

Matheus mormogott valamit, az életkedvének a maradéka is kezdett kirepülni belőle. Ha feltalálták volna Veronián az aszpirint, akkor már egy kilót elfogyasztott volna belőle amióta bejöttek a lakásba.
- Hát persze. Mennyi az idő? – Ballagott az ablakhoz, az óratornyot keresve. – Hát persze, hogy nem látszik innen… – Morgott tovább, majd egy ismerős cilindert vélt felfedezni. – Hát ez még mindig itt lófrál? – Jegyezte meg magának. – Lányom, menjünk le megtekinti az időt… – Szólt Syelehez, majd ballagott az ajtó felé, nem is figyelve a némberre és a lánykára.

Az öregasszony készségesen félreállt az ablakból.
- A mise este hatkor fog kezdődni. – mondta mosolyogva. – Mindenképpen melegen öltözzetek. Utóbbi napokban már többször havazott is. És ha későre jár már, mikor a misének vége, bizony könnyen megfázhattok.
Már éppen megköszöntem volna jó tanácsát, ahogy az udvariassági normák megkövetelik, ám Hannes igen csak merev és lendületes léptei, szavai mellett engem is távozásra ösztökéltek.
- Találkozzunk hát a templom előtt, hogy együtt léphessünk be. – mondtam mosolyogva, majd amint elfordultam tőlük, mosolyom abban a pillanatban letöröltem magamról. Követtem a férfit, szerepemhez hűen öregapámnak szólítva, magázva, kérve, hogy lassítson, ám tenyeremet hátának nyomva ha esetleg tényleg megtenné. Vissza akartam menni néhány eszközömért a fogadóba. Meg néhány meleg ruháért is.

Ahogy Matheus kilépett az utcára dühösen körbetekintett. Vagyis az általános arckifejezésével. Nagyon nézelődött.
Egy alacsony puccos kalapos ürge talált Syele mögé állni, majd így suttogott a fülébe:
- Mit keres a úr oly nagyon, kisasszony?

Ijedtemben ösztönösen hátraperdültem és azzal a lendülettel is suhintottam a mögöttem álló arca felé, hogy egy hatalmas csattanással érhessen célba tenyerem.
- Óh, a kalapos úr. – jegyeztem meg igen csak meglepetten, majd gyorsan összeszedtem a gondolataimat és kihúztam magam. – Kérem, ne rémisszen meg ily módon. Éppen az óratornyot keressük, hogy megtudjuk az időt.

Matheus meglepetten hátrapördült. Olyan látvány fogadta, hogy Syele keze a levegőben volt, és egy alacsony ipse dülöngélt balra jobbra előtte, a földön pedig mellettük egy randa cilinder. A férfi felvette a kalapot a földről, leporolta, és visszahelyezte a feje búbjára.
- Bocsásson meg frau, nem akartam a faragatlan lenni. - Emelte meg a kalapját.
Az inkvizítor hüledezve nézett, mert a kalapot nagyon is látta már valahol, ám egy ennél sokkal cingárabb személy fején.-
- A torony, hát persze, ott van, ni. - Mutatott egy irányba, majd rögtön utána az ellenkező irányba futásnak eredt.

Először odafordultam, amerre mutatott, csak reflex szerűen, majd visszafordultam hozzá, hogy ismételten eleget tegyek az udvariasság követelményeinek, melyekből a nap előrehaladtával egyre inkább kezdett elegem lenni, de szerencsémre a kalapos férfi már jó pár méterre tőlem szaladt elfelé.
- Még is mit képzel ez magáról? – toppantottam egy nagyot talpammal és Hannes felé fordultam. – El tudja képzelni? Csak úgy köszönés nélkül távozott!

Matheus tátott szájjal állt egy pár másodpercig.
- Mégis ki készíti a kalapokat ebben az eszeveszett városban? - Gondolkodott hangosan. Rázta meg a fejét elégedetlenül, majd elterelte a témát. - Találkozzunk este a templom előtt?

Visszanéztem a kalapos férfi felé, de már nem is láttam, merre mehetett, így annyiban is hagytam. Különös dolgok történnek ebben a városban, az meg kellett hagynom. Az öreg kérdésére bólintottam.
- Ha valóban arra lesz az óratorony, akkor út közben majd úgyis látni fogjuk. – ezzel nagy léptekkel elindultam megkeresni és megnézni a magasan fekvő számlap mutatóinak állását. – Ne késsen el. Bízom benne, hogy valami roppant érdekesben lesz részünk.

- Nem terveztem. - Húzta fel az orrát. - Én is ezt gyanítom. Dí... Viszlát. - Kezdett nagy léptekkel visszaindulni a fogadóba. Majd észrevette, hogy mikor kijöttek a házból, elmúlt a fejfájása. Akkor leesett neki, halkan káromkodott egyet, és reménykedett benne, hogy semmi veszély nem fogja érni az esti misén.

Ahogyan szerencsém adta, valóban abba az irányba volt az óratorony, amerre a bolond kalapos mutatta. A nagy mutató pedig éppen csak elhaladt a negyedik óra harmadik negyedén, így úgy véltem, rengeteg időm maradt. Az égre tekintve felhőket láttam, de semmi olyat, amelyből eső, vagy hó is kizuhanhatott volna, ami megnyugtatott. Azok ellen nem sok védelmem van a ruháim között. Kényelmes léptekkel visszasétáltam a fogadóba, ahol Artúr ugyan olyan bamba vigyorral fogadott, ahogy legelőször is. Néhány ember továbbra is ücsörgött, több katonát láttam viszont, mint a múltkor. Bizonyára kedvelt helyük lehetett. Nem akartam sokat gondolni bele. Gyorsan elkértem a kulcsomat és felviharzottam a szobámba, hogy összeszedjem a vastagabb ruháimat. Kis idő elteltével kopogtatást hallottam az ajtómon, de mivel nem vártam senkit, mozdulatlanul vártam, csendben, hogy elmenjen, akárki is lehetett az. Fél perccel később ismét kopogtattak. Majd ismét. Vártam még egy keveset, de nem hallottam távolodó lépteket, ami kifejezetten zavart.
- Ki az? – szóltam ki az illetőnek, megtörve a csendet.
- Egy barát. – válaszolt egy fiatal férfihang. Erre közelebb léptem az ajtóhoz és résnyire kinyitottam azt, hogy felmérjem az illető küllemét. Hangjához illően fiatalnak tűnt, egy vékony, kopaszra borotvált, barna szemű férfi, földig érő barna köpenyben.
- Nekem nincsenek barátaim ebben a városban. – válaszoltam szúrós szemmel, ám ő erre elkuncogta magát.
- Én nem az Ön barátja vagyok frau. Én csak egy barát vagyok az Úr házából.
„A falak valóban hallgattak. Óvatosnak kell lenned vele! Tudja miért vagy itt.”
- És mi dolga volna velem egy barátnak az Úr házából?
- Csupán felelősségemnek érzem, hogy az újonnan érkezőket az egyház nevében köszöntsem.
- Miből gondolja, hogy újonnan érkező vagyok?
- A fogadósok többsége szívesen megmondja nekünk, mely szobákat vették ki a minap. Bemehetek?
- Egy pillanat. – mondtam, miután meggyőződtem róla, hogy tekintetében nincs ellenségeskedés, majd becsuktam az ajtót és sebesen elraktam minden eszközömet és ruhámat az ágy végi ládába. Ezután megigazítottam saját ruhámat és kinyitottam az ajtót a barát előtt. – Fáradjon beljebb.
- Hálásan köszönöm. Nem kívánnám sokáig rabolni a drága idejét. Mikor érkezett gyönyörű városunkba? – kérdezte, miközben belépett a szobába.
- Éppen csak a délután. Igazán gyönyörű helység.  És mindenki nagyon kedves errefelé. – mondtam neki mosolyogva. Ha már lehetőségem volt megkörnyékezni egy egyházbelit, nem fogom elszalasztani a lehetőségemet. Minden információt ki akartam húzni belőle, amit csak lehetséges.
- Boldoggá tesz, hogy ily benyomást keltett önnek az Úr nyája. Merről érkezett, ha szabad kérdeznem?
- Nem túl messze, nyugatról. Egy kisebb városkából. – hazudtam, majd megpróbáltam a délutáni templomrablásra terelni a szót. – Hallottam nem sokkal érkezésem után, hogy banditák megpróbáltak eltulajdonítani valamit a templomból. Igaz ez?
- Sajnálatos módon igaz. – vetett keresztet maga elé a férfi. – De hála az égnek, nem jártak sikerrel.
- Történt már meg máskor is hasonló?
- Sajnos a hitüket vesztett emberek a mi városunkban is jelen vannak. De ne tessék aggódni miattuk. Augustin atyának hála, számuk fogyatkozik. Városunk sokkal biztonságosabb, mint régen volt. Számíthatok esetleg rá, hogy az esti Istentiszteleten jelen lesz? – csak a szépet mondja, természetesen.
- Mindenképpen. Saját szememmel kívánom látni az Úr csodáit. Mit javasol, hova üljek majd a templomban?
- Az Úrhoz minden hely ugyan olyan közel van. – válaszolta kedvesen mosolyogva. Ez is egy haszontalan válasz volt.
- Ülhetnék esetleg a karzaton is? – ez a kérdésem viszont végre letörölte a mosolyt az arcáról, még ha csak egy pillanatra is.
- A templomunk karzatára csak az Istenhez legközelebb álló személyek ülhetnek, attól tartok. Csak azok, akiknek lelke a legtisztább, és akik Isten szemében különlegesek. De nem untatom a részletekkel. Remélem, nem gondolja meg magát és eljön majd ma este, frau. Had mondjak egy imát önért és már tovább is állok. Még néhány fogadóba el szeretnék sietni, hat óra előtt.
- Számíthat majd eljövetelemre. – bólintottam kedvesen. A férfi vetett még egy keresztet és mormolt valamit latinul, majd egy „dícsértessék a Jézus krisztus”-sal búcsúzott és távozott.
Én a szobámban maradtam és megvártam az ötórai harangszót, majd visszatértem a városba, hogy szabók kirakatainak nézegetésével üssem el az időm, közel a főtérhez. Amikor is pedig a hat órát harangozni kezdték, sietve lépkedtem, sok más emberrel együtt a templom lépcsői felé.

Matheus hát egymaga úton volt a fogadóba, mikor pár kanyarral később valóban meglátta az óratornyot, és elkönyvelte, hogy ő bizony az egyház pénzén még vacsorázik valamit bőven ez alatt az idő alatt. Nem mintha fukar lett volna, de ez a munka már most kikezdte az idegeit, abból pedig már úgy is kevés volt rendeltetés-szerűen működőképes.
Felment a szobájába és hosszasan elmélkedett, hogy vigyen-e magával fegyvert a templomba. Sajnos semmi jól elrejthető nem jutott számára, és talán nem a legbölcsebb egy karddal besétálni helyi idegenként az Isten házába.
Lement hát étkezni, ismételten halat kért, meg valami mézessüteményt.
- Hogy tetszik a városunk? – Kérdezte a fogadós, ahogy lehelyezte a rendelést Matheus elé, aki mindazt nyál csorgatva figyelte.
- Gyönyörű. Igazán. – Válaszolta két falat között.
- Örülök! – Csapta össze a két kezét. – Ne feledje, közeleg az esti mise, nem akar róla elkésni! Én is felkészülök, ha hozhatok még valamit, most szóljon.
- Nem, semmit. – Nyelt.
- További jóétvágyat. – Lépdelt el meglepően kimérten.
Az inkvizítor hát így étkezett békében, mikor is csak meglátta, hogy egy gyanús cilinder teteje halad el az ablakban. Oda szaladt és az arcát az üvegre tapasztva nézett ki, de senkit sem látott. Páran megnézték a további vendégek közül, de ő csak morcosan visszaballagott a helyére és folytatta a falatozást.
A templomhoz vezető út ugyan nem volt eseményteli, de látható volt, hogy hatalmas tömeg gyülekezett. Minél közelebb ért, annál többen voltak. Egy templom ennyi emberre…?

Ahogy a sok lassú öregember és fürge fiatal között törtem előre, észrevettem Hannest, nem túl messze tőlem, így azonnal felé vettem az irányt.
- Siessen, kérem. Szeretnék minél előrébb ülni. – sürgettem.
- Hát azt eléggé kétlem. – mondta ő és követni kezdett. Bíztam benne, hogy öreg lábai bírni fogják a tempót, melyet diktáltam.
- Ne becsülje alá egy fiatal hölgy elhatározását. - szóltam rá és már bent is voltunk, a vaskos faajtókon túl, a hatalmas templom belsejében. Az első alkalom, hogy önszántamból beléptem egybe és meg kell vallanom, borsódzott tőle a hátam. A festmények a plafonon, a szobrok az oszlopokon, az oltár... a hatalmas kereszt, amelyen életnagyságú krisztust mutogattak. Szimpatikus volt a túlzás és a giccs, ám a keresztény hangnem pazarlássá tette az egészet a szememben. Minden kissé nagyobb volt, mint amire számítottam volna. De az első sorok már beteltek, így kénytelen voltam beérni azzal, ami jutott.
- Nem merném. – mondta Hannes, miközben az épületet csodálta. Már majd el is felejtettem, hogy ő egy istenfélő zsoldos katona. - Jó rálátás a karzatra?
Eleinte azt se tudtam, hova nézzek, hogy a karzatot megtaláljam, de végül láttam, hogy középről a látni a legjobban, így gyorsan beoldalaztam, majdnem rángatva magam után az öreg zsoldos katonát.
- Tökéletes lesz. – válaszoltam neki miközben körbenéztem a már leült tömegeken, az öreganyót és a gyerekét keresvén, mégsem láttam őket. Eleint viszont sikerült megpillantanom az elülső sorban, néhány férfi társaságában, akik mintha a fogadóban cseverésztek volna vele. Mindenki úgy kiöltözött, mintha valakinek az esküvőjén lettünk volna. Tekintetemet végül visszafordítottam kísérőmre, aki olyan fehérnek látszott, mintha szellemet látott volna.
- Hát maga mit néz úgy elképedve?
- Hát, hát... A kalapok? – hebegte, és én is jobban megnéztem a fejfedőket. az emberek között, hogy lássam, amit ő is látott. Igen sok volt az ostoba formájú kalap. Hasonlóakat láttunk a városban is.
- Gondolja, valamelyikük a mi kedves segítőnk? Érdekes divat lehet ez a városban. – próbáltam úgy tenni, mintha érdekelnének a kalapok, ám a karzatra jobban figyeltem, ugyan is mozgolódást féltem felfedezni a fenti homályban.
- Nem tudom. Nem hinném. - rázta meg a fejét. - Már alig várom, hogy meglássam ezt az Augustinus atyát.
Már éppen kezdtem volna megint valamilyen zsigerből jövő egyszerű mondattal reagálni a férfi kijelentésére, de mielőtt megszólalhattam volna, szinte kézzel tapintható némaság telepedett a teremre. Még a gondolataim közötti halk suttogásokat is tisztán ki tudtam venni. A templom megtelt és a nehéz faajtókat becsukták, hogy valahol az oszlopok között egy másik kinyílhasson. Azt azonban, hogy ki jött be rajta, csak sejteni tudtam, ugyanis a körülöttünk ülő férfiak és nők, fiatalok és öregek egyszerre felálltak ülőhelyükről, áhítatosan bámulva a krisztusi kereszt felé, majd eleinte csak halkan, idővel egyre hangosabban hallottam a templomi éneket, a helyiség minden pontjáról. Eközben a levegőben, mintha valami édeskés illat kezdett volna terjengeni, ám eleinte csak fűszernövények illatának gondoltam, valamelyik közelünkben álló asszonyságtól.
Mikor aztán az éneklés elhalt és az emberek visszaültek a helyükre, a kereszt előtti emelvényen, az oltár mögött egy öreg, ráncos alak állt. Nagy fülei voltak, kopasz feje, ősz szemöldöke, de egyszerű öltözete. Legalább is nem túlcsicsázott, amire számítottam volna egy olyan híres embertől, mint Augustin atya.
Ahogy a férfi megköszörülte a torkát, kedves, gyöngéd mosoly terült el az arcán és végignézett a tömegen.
- A mai napon is sokan gyűltünk össze, mi Urunk gyermekei, hogy tiszteletet adjunk az ő bőkezűségének és csodáinak. Boldogságom oly határtalan, mint az Ő szeretete. - hangja pont olyan öreg volt, amilyennek elképzeltem. Gyenge, rekedtes és szelíd. Eközben az édeskés illat mintha erősödni kezdett volna, s nem bírtam visszatartani tovább, tüsszentenem kellett. Nem segített a teremben lévő csend, hogy eltusolja hangoskodásomat, de különösképpen senki sem fordult felém. Mindenki a papot figyelte, aki felnyitott egy vaskos könyvet és valami különös nyelven olvasni kezdett belőle. Hangja egyre távolibbnak érződött, s még is mintha közvetlenül a fülem mellett olvasott volna. Könnyedség lett úrrá rajtam.
„Hallod az ocsmány szavakat az ökör szájából?” kérdezte tőlem egy finom, női hang. Mintha édesanyámat véltem volna felfedezni benne, ahogy undorral az arcán, ám mégis viccelődve gúnyolná a papot.
„Ez nem is az úr háza. Ez egy állatkert.”
„A patás papol, a disznók hallgatnak, a madarak pedig figyelnek”
Felnéztem a karzatra, mert eszembe jutott, hogy nekem is figyelnem kellene valamire. A homály nem oszlott el odafentről, ám mégis a formák engedték, hogy lássak valamit. Egy madarat. Nagy, hegyes csőre volt és fekete tollai. Egy hatalmas holló volt. A madár, amelyik figyel.
„Az a madár a kulcsa a hatalmadnak.” bíztatott egy markáns férfihang.
„El kell kapnod!” szólt rám egy másik, sokkal mélyebb hang. És tudtam, hogy igaza volt. Tudtam, hogy nekem az a madár kell, hogy hatalmas legyek. Hatalmas és legyőzhetetlen! Meghazudtolhatatlan! Így felálltam, fel az ülőhelyem lapjára, és mindenre és mindenkire való tekintet nélkül megindultam, hogy elkapjam a madaram. Az ÉN madaramat. De sokáig nem jutottam, mert valami megragadott.
- Mit csinálsz?! Tiszteletlen vagy az angyal előtt?! – rivallt rám, s én értetlenül néztem le rá.
- Miféle angyalról beszélsz? Itt nincsenek angyalok! Ez egy madárkalitka! - hirtelen több hang is felmordult körülöttem. És alattam is. Rajta álltam két húsdarabon, melyek mozgolódni akartak. De hát nekem ők adták a támaszt, így egy erős mozdulattal arcba térdeltem a tulajdonosukat. Én voltam itt a legerősebb. Én voltam az úrnő. Erről a hangok is bizonyosságot adtak. És nekem kellett a madár, amely engem figyelt. A holló szemei egyenesen az enyémbe néztek. - Hagyd a kántálást papó! - kiáltottam az öreg ökörre, aki a kereszt előtt állt. A kereszt előtt, amely csak nekem sugározta szent fényét. A hangoknak igaza volt. A hangoknak mindig igaza van. - Hozd ide nekem azt a madarat!
- Ott, ott, a kereszt felett! Egy trónus, az Úr küldötte! – rángatott tovább a tövisbokor. - Borulj le előtte!
A kereszt előtt azonban nekem nem egy olyan trónus díszelgett, amely előtt le kellett volna borulnom. Éppen ellenkezőleg. Az a trónus rám várt. Csak is énrám. A hangok is ezt mondták. Miért is ne lenne igazuk. Egy trón, csak is nekem. Egy megfelelő trón, amely bizonyítja, én vagyok a felsőbbrendű. Így ahelyett, hogy leborultam volna, ésszerűbbnek tartottam lefejelni a bokrot, ami tüskés ágaival rángatott, majd hústömegek hátán egyre előrébb mászni a nekem kijelölt trónus felé. Azonban mire kiértem a padok labirintusából, erős karok ragadtak meg és a földre taszítottak. Megtagadták tőlem a jogos jussom.
A pap kántálása elhallgatott, de a morajlás nem.
- Eltévelyedett gyermek, mi bántja a lelked? - hallottam az öreg kérdését.
- A holló! A madár! Az egész kalitka! Bánt engem és a szememet is! Hol van az a madár? Kell nekem!
- De hát nincsenek madarak idebent. Az úr házában nincsenek hollók.
- Bocsássanak meg, nem tudom mi ütött belé. – hallottam a tövisbokor ismerős hangját, ahogy közeledett felénk.
- Ugyan, kérem. - mosolygott kedvesen és megértően Augustin atya. - Mindannyian vétkesek vagyunk, ám az Úr megbocsájt bűneinkért. Hiszen saját gyermeke áldozta fel magát értünk.
Ezután lapozott néhányat a vaskos könyvében és ismét beszélni kezdett azon az idétlen nyelven, melyet nem érthettem. A markos legények szorítása azonban nem enyhült, így nekem új stratégiát kellett alkalmaznom. Hangosan felsírtam, mintha oly rettenetesen fájna a szorításuk. Ez enyhített rajtuk, de elereszteni nem voltak hajlandóak.
Szemem sarkából azonban mozgolódást véltem felfedezni. Alakok voltak, akiknek fejük megfordult és kalapjuk vált a szájukká. A karzaton trónoló holló is forgolódni, fészkelődni kezdett. Mintha beszélne valakihez, valakikhez. Látván, hogy segélykiáltásom működött, elhallgattam.
- Gyermekei az Úrnak! - hallottam a pap hangját ismét. - Démonok támadták meg az Úr házát! Démonok jöttek el a pokol bugyraiból, hogy megrendítsék igaz hitünket!
Erre a katonák eleresztettek és hosszú köpenyük alól kardot rántottak, miközben keresztet vetettek maguk elé. A kettő őr a pap mellé állt, hogy megvédhesse a démonoktól, miközben a karzatról dulakodás hangjait hallottam. Gyorsan feltápászkodtam, hogy én is szembenézzek a démonokkal, ám nem láttam azokat. A trónus is eltűnt és a kereszt sem fénylett már annyira, mint azelőtt.
Acél csattogását hallottam acélon, ahogy a kalapjukat az arcukon viselő alakok összecsaptak a köpenyes katonákkal. Még mozgásukban sem volt semmi démoni. Még is az őrök szemében, mintha a félelem vetett volna gyökeret. Félelem a démonoktól.
- Te! Nyisd ki a bejáratot! – utasított az egyik kalapos, két kardcsapás között, mintha azt hinné, hogy bármilyen szempontból is fölöttem állna.
- Hogy van merszed engem utasítgatni?! Van fogalmad róla, kivel beszélsz?! Ha annyira akarod, hogy az ajtó nyitva legyen, nyisd ki te magadnak!
A tömeg eközben egyre zavarodottan kapkodta a fejét jobbra, balra, sokan bebújtak a padok alá, mások csak egyhelyben ültek és a freskót csodálták, megint mások kíváncsian nézték a dulakodókat, akiket démonoknak hittek. Láttam, ahogy Elein, remegve, mint a nyárfalevél áll és összekulcsolt kézzel imádkozik. Ez elégedetté tett. Még mindig nem bocsátottam meg neki pimaszságáért.
A hatalmas bejáraton kívülről lehetett hallani dörömbölést, mintha valaki rettenetesen része akarna lenni a bent zajló vérontásnak, mert másképpen nem tudtam leírni a történéseket. Kedvemre való volt látni, ahogyan kiontják a vörösségét a templomot szolgáló katonáknak, részegítő és józanító volt egyszerre. A holló viszont továbbra is csak figyelt. Engem. Minket. Pedig a karzat bejárata, hatalmas reccsenéssel adta meg magát a nekitóduló emberek együttes erejének, miközben Augustin atyát is egyre jobban körbezárták. A pap, gyámolatlanul remegett a katonák között, karjaiban szorongatva a vaskos könyvét, miközben a kisebb tömeg, mely éppen fel akart furakodni a lépcsőkre, hőkölni kezdett. Fájdalmas üvöltözések hallatszottak, és ahogy ki tudtam venni, két hollóképű alak állt a lépcsőkön, kezükben valamiféle bottal, amelyből valamilyen permetet fröcsköltek az emberek felé.
- Kik vagytok ti, hogy eme szent misét megzavarjátok? Magyarázatot követelek! – hallatszott egy fiatal férfi hangja a magaslatról. A holló volt, akihez fel kellett jutnom. Kényelmesen támaszkodott a korlátnak, miközben egyik kezében egy vörös folyadékkal teli fiolát forgatott.
- Akik mindenkinek elérhetővé teszik e "szentmise" "varázsát!" - ordított a támadó csapat közepéből egy a kalapján zöld szalagot viselő ember. Közben egyikük átcsusszant a dulakodók között és az ajtó felé kezdett rohanni.
- A szent mise varázsát csak és kizárólag az egyház adhatja át az embereknek. Akik erővel kívánják eltulajdonítani, azok örök kárhozatra jutnak! - kiáltott maszkja mögül a férfi, majd szabad kezével előhúzott egy nyílpuskát és habozás nélkül lelőtte az ajtók felé szaladó férfit, aki hatalmas puffanással dőlt el a templom közepén.
Augustin atya arca elsápadt és hitetlenkedve nézett fel a maszkos alakra.
- Na de doktor! Az Úr házában? Hiszen ez szentségtörés! – kiáltott rá és nem ő volt az egyetlen, aki így reagált. Hannes, a mélyen vallásos zsoldos katona is csak hüledezett a látványon.
- Vért ontani az Úr házában!
Én azonban nem vártam meg, hogy a következő célponttá válhassak. Fontosabb feladatom volt. Már emlékeztem mindenre. Az előbbi bódulat és különös érzés teljesen kiszállt a fejemből és képes voltam tisztán látni a valóságot. Tisztán gondolkodni céljaimon. Megindultam hát a bedöntött ajtó felé, mely a karzatra vezető lépcsőt takarta, de mikor odaértem és láttam a fájdalmukban arcukat takaró embereket rájöttem, mivel fröcskölik a behatolókat. Maró anyaggal. Okos döntés. Nem öli meg, csak elegendő fájdalmat okoz az áldozatoknak, hogy elrettentse őket.
- Azok, kik bemocskolták az Úr házát annak bárányai vérével, lakolniuk kell. – hallottam magam fölött szónokolni a doktort, miközben Hannes is megjelent mellettem, négykézláb kúszva a lábak között.
- Mit csinálsz?! – kérdezte ingerülten, de én mintha aggodalmat véltem volna felfedezni a hangjában.
- Felmegyek a karzatra, természetesen. Ha tudnék. Maga a zsoldos! Törjön utat!
- Én? - hüledezett. - Na majd én! – majd a bejárat felé fordulva mondott valamit, amit nem érthettem, mert nem az ismert nyelven beszélt. Nagyobb meglepetésemre azonban az egyik útonálló vissza is szólt, feltételeztem, ugyan azon a nyelven.
- Doktor! Ne tegye! Ne az Úr házában! Könyörögve kérem! - hallottam magunk mögött Augustin atya kiáltását. Rossz előérzetem támadt, ami jó érzéssel töltött el. Sietnem kellett volna.
- Mit motyogott a pasas? – kérdeztem Hannestől, miközben mögülünk hatalmas csörömpölést hallottam és egy mély nyikorgás jelezte, hogy valaki, vagy valakik ki tudták nyitni a fő ajtókat.
- Nem mehetünk fel. – rázta meg a fejét. – De fel fogunk. Most! Uram irgalmazz!
Majd ezzel a felkiáltással berontott a két savat fröcskölő maszkos alak felé. Mire én is utána fordultam, azok hanyatt fekve dőltek rá a lépcsőkre, így könnyedén áttaposhattam rajtuk, hogy a zsoldos után szaladva én is felérhessek a karzatra. A látvány azonban, ami ott fogadott, érdekesebbé tette a dolgokat.
A doktor a korlátnak támaszkodott azzal a kezével, melyben előbb még a vörös fiolát tartotta, most a korlátra támaszkodott, hogy a gyomrába fúródott nyílvessző okozta fájdalmaktól ne veszítse el az egyensúlyát. Láttam, ahogy a templom két tárt ajtaja mögött több íjjal felfegyverzett alak állt, többségük mintha démonokra jellemző jegyeket viseltek volna. Ők zúdíthattak nyílesőt a tömegbe, miközben mi siettünk fel a lépcsőkön, eltalálva a doktort. A karzat alól azonban nem a fájdalom sikolyai ömlöttek föl, hanem a lángok. A kicsiny vörös fiola széttörött az emelvény száraz deszkáin és meggyújtotta azokat egy pillanat alatt.
- Hol van a por? – kérdeztem volna ám a lángok ropogása belém fojtották a szavakat.
- Uram Isten! – Hannes megmerevedve bámulta a tüzet, majd haraggal teli szemekkel nekiesett a doktornak, megragadva őt. – Mit csinált?!
- A bűnösöket majd az Úr lángja fogja megtisztítani. - válaszolta, gyengén, fájdalmasan nyöszörögve.
- De hol van a por?! - ragadtam meg én is, és kétségbeesetten rángattam meg. Válasz képen csak erőtlenül felkacagott és fejét az oltár felé fordította.
- A szent mise varázsa az egyház tulajdona. És az is marad.
Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, majd ráeszmélve a tűz melegére hátrálni kezdtem. Nem maradhattam ott tovább. Már a padok is lángokban álltak és csak idő kérdése volt, hogy a tetőgerendák mikor kapnak lángra.
A zsoldos kihúzta magát és valamit mondott még azon az idióta hangzású nyelvén, aminek egyedül a végén elhangzó „áment” ismertem fel, majd megfordult és egy egyszerű felszólítással engedelmeskedett szavainak és futásnak eredt. Nekem sem kellett kétszer mondani, azonnal utána indultam, ám leérve láttam, hogy a tűzön nem jutunk át, ha ott akarunk távozni, ahol érkeztünk. Egy utolsó pillantást vetettem Augustin hanyatt fekvő, igen csak halott testére és a mellkasában lángoló nyílvesszőre, majd odakiáltottam Hannesnek, hogy inkább az oldalsó ajtót használjuk. Sok ember is bizonyára arra menekült, hiszen azok tárva nyitva álltak.
- Persze! – mondta, majd korát meghazudtoló iramban kezdett el szaladni. Őt követve hallottam magam mögött a gyönge kacagását a doktornak és hallottam a saját kuncogásomat, ahogy éreztem a tűz melegét magam körül, hallottam annak ropogását és a mindent átható sikítozásait, a bent lángra kapott embereknek. Bárcsak megengedhettem volna magamnak, hogy megálljak és hallgathassam a kakofóniát. Néhány kisebb szobán keresztül szaladva hamar ki is jutottunk a templom udvarára, ahol láthattuk, ahogy az ablakokat kirepeszti a pokol tüze. Pár percig csak lihegve figyeltem, ahogy a lángnyelvek az eget nyaldossák és a koromfekete füst beleolvad a sötét égboltba, majd miután kifújtam magam, odafordultam társamhoz.
- Hát ez valóban ritkaságszámba menő mise volt.
- Ez egy nagyon hosszú jelentés lesz. – motyogta maga elé ő, miközben feje két oldalán markolta azt a ritkás haját is, idegeskedve.
- Jelentés? Még is kinek jelentene egy kiöregedett zsoldos? - kacagtam fel könnyedén, majd hátat fordítottam a lángoknak. - Én a maga helyében nem tartózkodnék túl sokáig a városban. A katasztrófák esetében mindig a kívülállók az első célpontok. Jómagam az első szekérrel távozom is holnap reggel.
- Az Úr Istennek... - temette az arcát a kezébe. - Egy perccel többet sem akarok eltölteni itt, mint muszáj. Én is így teszek majd.
- Nagyszerű! - csaptam össze vidáman a tenyeremet. - Szabad esetleg megérdeklődnöm, merre viszi majd tovább uta? Ha egy irányba mennénk, akár utazhatnánk együtt is.
- A Katedrálishoz. Az talán nem ég le a következő napokban. - tette keresztbe a karját, miközben az égő templomot csodálta, majd sóhajtott. - Mennyi elpocsékolt tűz...
- Mennyi elpocsékolt lehetőség... - tettem hozzá a magam verzióját és sóhajtottam. A por, mely képes irányítása alá vonni az embereket, odaveszett. És a tudás is, amely megalkotta azt. Micsoda veszteség. - Én viszont nem kívánok nyugatra utazni. Észak felé visz az utam, szóval félek, ez lesz a búcsúnk ideje.
- Öröm volt.
- Részemről is, hogy finoman fejezzem ki magam. - pukedliztem egyet illendően és bár a kudarcot elfogadtam, valami vidámság még is lapult bennem. Elememben éreztem magam.
- Hát akkor... A viszont látásra. – búcsúzott, majd mind a ketten távoztunk a magunk fogadója felé. Jómagam, talán egy kicsit vidámabban, mint Hannes, a kiöregedett, de roppant fürge, istenfélő zsoldos katona.

- Siessen kérem. – Bukkant fel a lány két család közül. – Szeretnék minél előrébb ülni.
Matheus körbetekintett a tömegen.
- Hát azt eléggé kétlem. - De azért begyorsított.
- Ne becsülje alá egy fiatal hölgy elhatározását.
- Nem merném.
Matheus agresszíven tolakodva haladt előre, még akkor is, ha megtudta volna az útban levő illetőt kerülni. A templomot látva leesett az álla: hasonlóan puccosat csak a fővárosokban és a katedrálisban látott.
- Jó rálátás a karzatra? - Suttogta a lány fülébe két lökdösődés között, aki látszólag meggondolta magát az elölre ülés kapcsán és középre araszolt, majd leült.
- Tökéletes lesz. – Közölte, majd lassan körbenézett.
Matheus nagyon követte Syele tekintetét. Majd meglepő felfedezést tett: a templom többen egyforma idétlen kalapot viseltek, de mind egymástól távol ültek le.
- Hát maga mit néz úgy elképedve?
Az ajtókat becsukták.
- Hát, hát... A kalapok? - Értetlenkedett.
- Gondolja, valamelyikük a mi kedves segítőnk? Érdekes divat lehet ez a városban.
- Nem tudom. Nem hinném. - Rázta meg a fejét. - Már alig várom, hogy meglássam ezt az Augustinus atyát.
Csak kérni kellett, csend támadt a templomban. A tömeg felemelkedett és énekelni kezdett, és Matheus meglepetten tapasztalta az orgona hiányát. Talán annyit költöttek a fényűzésre, hogy hangszerre meg nem jutott? A pap lassú léptekkel bandukolt fel az oltár mögé. Nagyon közönséges embernek tűnt ez az Augustin atya, az inkvizítornak jó első benyomást tett. Az ének végeztével visszaült a helyére, és nagyon figyelt.
- A mai napon is sokan gyűltünk össze, mi Urunk gyermekei, hogy tiszteletet adjunk az ő bőkezűségének és csodáinak. Boldogságom oly határtalan, mint az Ő szeretete.
Syele tüsszentett, de Matheus nem foglalkozott vele. Sokkal inkább lekötötte a pap átható, érezhetően mennyeileg inspirált szavai. Latinul olvasott fel, ahogy azt ilyenkor szokás, ezúttal Ezékiel könyvéből, konkrétan a próféta látomásából.
- A kerekek úgy voltak elkészítve, hogy ragyogó drágaköveknek látszottak. - Hangsúlyozott. - Úgy készültek, hogy mindegyik kerék közepében egy másik kerék látszott. - Olvasta latinul fel. Matheusnak pedig elállt a lélegzete. Az oltár felett két egymásba fordított kerék fénylett. - A kerekek abroncsai magasak és félelmetesek voltak, és mind a négy abroncs körös-körül tele volt szemekkel. - Folytatta a pap és Matheust elfogta a rettegés. Egy angyal repült előtte, egy trónus személyesen, mely végtelen szemeivel pásztázta az összegyűlt híveket. Minden logikai ellenére, valahogy elfért ez a hatalmas lény az oltár feletti térben.
Ám ekkor Matheus mozgolódást érzett. Syele felállt, de minek? Utánakapott.
- Mit csinálsz?! - Rivallt rá. - Tiszteletlen vagy az angyal előtt?!
- Miféle angyalról beszélsz? Itt nincsenek angyalok! Ez egy madárkalitka! Hagyd a kántálást papó! – Ordította a papnak. - Hozd ide nekem azt a madarat!
Matheus csak nem engedte el Syele-t.
- Ott, ott, a kereszt felett! Egy trónus, az Úr küldötte! - Rángatta. - Borulj le előtte!
Az inkvizítor hangosan káromkodott, ahogy inkább lefejelte a lány.
- Bocsáss meg neki, Uram, nem tudja, hogy mit cselekszik! - Fordult a trónushoz, de az nem reagált. Matheus elkezdett kitolakodni az ülések között, követve Syele-t. Mire a lány kiért valamiféle őrök elkapták és a földre taszították.
- Eltévelyedett gyermek, mi bántja a lelked? - Kérdezte Augustin.
- A holló! A madár! Az egész kalitka! Bánt engem és a szememet is! Hol van az a madár? Kell nekem!
- De hát nincsenek madarak idebent. Az úr házában nincsenek hollók.
Matheus odaszaladt Syeléhez, lehajolva, elbújva a mennyei fény felől mely az oltár fölöttről sütött.
- Bocsássanak meg, nem tudom mi ütött belé. - Hajlongott, mint aki attól tart, hogy egy holló elfogja kapni, bár megvolt róla győzve, hogy a környéken egy holló sincsen.
- Ugyan, kérem. – Mosolygott az atya. - Mindannyian vétkesek vagyunk, ám az Úr megbocsájt bűneinkért. Hiszen saját gyermeke áldozta fel magát értünk.
A mise pedig folytatódott, de a lányt el nem engedték, aki így felsírt.
Egyszer csak az elülső sorokban valami készült. Emberek álltak fel sorra mindenfelé, és indultak meg különböző irányokba. Az elülső sorokból megindultak a pap felé, a szélső sorokból a karzathoz vezető lépcső felé, a hátulsók pedig Syele és Matheus felé. Arcukat szemük alatt egy kalap takarta, mely egy zsinórral volt a fejükhöz erősítve.
- Gyermekei az Úrnak! – Pánikolt Augustin. - Démonok támadták meg az Úr házát! Démonok jöttek el a pokol bugyraiból, hogy megrendítsék igaz hitünket!
A kalapos emberek közül mind kapott magához valahonnét egy-egy tőrt. Az első csapat hadakozni kezdett a pap védőivel, a hátsók azokkal, akik eddig Syele-t fogták, de így kénytelenek voltak elengedni, a középsők pedig buzgón próbálták betörni a karzatra vezető lépcsőt.
Matheus meglepetten nézett balra, jobbra, Syele-re, majd kereste az angyalt, de nem találta.
- Te! Nyisd ki a bejáratot! - Ordított az egyik kalapmaszkos Syelenek.
- Hogy van merszed engem utasítgatni?! – Állt fel a lány, és leporolta magát. – Van fogalmad róla, kivel beszélsz?! Ha annyira akarod, hogy az ajtó nyitva legyen, nyisd ki te magadnak!
A felszólító személy nagyot sóhajtott két kardcsapás közt, ám lassan úgy tűnt, hogy sikerül áttörniük az ajtó felé. A kapun dörömbölés hallatszott kívülről.
Matheus értetlenül nézett balra-jobbra, végképp nem értve, hogy mi történik.
A karzat ajtaját végre betörték, és beiramlottak. Az oltárnál küzdők visszakezdtek vonulni a karzathoz, de a hátul lévők továbbra is az ajtó felé küzdöttek.
Viszont a karzatot jól védték: a támadókat valamiféle savval kezdték fröcskölni, akik így megfutamodni kényszerültek, de ezt nehezítette, hogy eleinte a másik irányból pedig nyomták őket. Eközben a fent ülő holló a karzat korlátjához állt. Kezében egy vörösen derengő fiolát tartott, melynek tartalmát nagy óvatossággal lötykölte.
- Kik vagytok ti, hogy eme szent misét megzavarjátok? Magyarázatot követelek!
Undok lökdösődés alakult ki a lépcső aljában. Az eleinte három különböző kalapmaszkos csoport, a feljárónál egyé lett, és inkább a kijárat felé kezdtek támadni.
- Akik mindenkinek elérhetővé teszik e "szentmise" "varázsát!" - Ordított a csapat közepéből egy a kalapján zöld szalagot viselő ember.
Egyikük átcsusszant a harc között és az ajtó felé rohant.
- A szent mise varázsát csak és kizárólag az egyház adhatja át az embereknek. Akik erővel kívánják eltulajdonítani, azok örök kárhozatra jutnak! – Mondta színpadiasan a madár, és egy nyílpuskával lőtt az ajtóhoz.
- Vért ontani az úr házában! - Hüledezett Matheus, ahogy látta, hogy a szaladó kalapos elterül a földön.
A többiek a padok közé tolakodtak, hogy ne legyen túl könnyű rájuk lőnie a hollónak, de mindeközben továbbra is hadakoztak a földszintiekkel. A zöld szalagos láthatóan pánikba esett.
- Gyilkos! - Ordította.
- Na de doktor! Az Úr házában? Hiszen ez szentségtörés! – Csatlakozott a hüledezéshez Augustin.
- Azok, kik bemocskolták az Úr házát annak bárányai vérével, lakolniuk kell. – Tartotta fel a fiolát.
Matheus látva, hogy Syele a karzatra készült, lehajolt, és négykézláb ment utána, nehogy őt is harcosnak véljék.
- Mit csinálsz?!
- Felmegyek a karzatra, természetesen. Ha tudnék. Maga a zsoldos! Törjön utat!
Egy pár kalapos leemelte a Szűz Mária szobrát egy oldal asztalról, és azzal takarva magukat szaladtak az ajtó felé.
- Én? - Hüledezett még jobban. - Na majd én! - Öreg volt ő már ehhez, bizony, majd hirtelen latinra váltott. - Értik, amit mondok? Segíteni akarunk! - Ordított fel a savazóknak.
- Ne bolondítson minket! – Jött a válasz latinul. – Senki nem teheti be a lábát ide.
- Doktor! Ne tegye! Ne az Úr házában! Könyörögve kérem! – Ordított Augustin.
- Mit motyogott a pasas? – Fordult Syele Matheushoz.
A Szent Anya szobra hatalmas csörömpöléssel landolt a padlón, majd az ajtó végre kitárult. Akik eddig a szobrot cipelték két oldalra húzódtak, a többiek lebújtak a padok mögé. Kintről nyilak záporoztak be. Egy csapat démon állt ott, különböző íjakkal a kezükben. Az egyikük nyakában egy vigyori kislány ült.
- Nem mehetünk fel. - Válaszolt németül, és megrázta a fejét. - De felfogunk. Most! Uram irgalmazz! - Mondta, és felrohant a lépcsőn, amilyen gyorsan csak bírt. Az embereket fent ez látszólag meglepte, összeütköztek, csak a falat sikerült marniuk, majd átestek egymás lábán és pofára estek.
Míg a lépcsőházban voltak kimaradtak a kinti eseményekből: a papnak a gyomrából egy nyíl állt ki, míg sok más hívő különböző testrészeiből is. A holló is kapott egyet a gyomrába. Kezéből kiesett a fiola.
- Hol van a por? – Követelte Syele, de szavait elfojtották a felgyúló lángok a korlát mögül.
A doktor térdre rogyott.
- Uram Isten! - Ordított fel Matheus ahogy a fellobbanó lángokat nézte. A tűz gyorsan terjedt, és mindenki fejvesztve menekült kifelé. A démon csoport meglepetten állt az íjaikat leengedve a templommal szemben, miközben részint vagy teljesen égő embereket rohantak el mellettük.
- Mit csinált?! - Ragadta meg az inkvizítor a hollót.
- A bűnösöket majd az Úr lángja fogja megtisztítani. – Nyöszörgött.
- De hol van a por?! – Syele megragadta és megrázta.
- A szent mise varázsa az egyház tulajdona. És az is marad.
Matheus kiegyenesedett, majd leporolta magát és latinul így szólt:
- A Veroniai Kegyelmes Isten inkvizítoraként halálra ítélem magát a Seregek Ura nevében a királyság, a világ és az Egyház ellen elkövetett bűnei miatt. - Vetett keresztet, majd összekulcsolta a kezét. - A pokol tüze forróbb, mint bármely földi tűz. - Mutatott körbe színpadiasan. - Amen.
Majd sarkon fordult és németül folytatta:
- Futás! - És útnak eredt le a lépcsőn.
Matheus riadtan körbetekintett, ahogy a tűz elzárta az útját.
- Erre! – Ordított Syele az oltár melletti ajtó felé.
- Persze! – Válaszolta Matheus, majd tette azt, amiben profi: szaladt.
Menekülésüket a doktor elhaló kacaja kísérte. Pár a templom főteréhez hasonlatosan puccos szobán haladtak át, majd egy ajtón kiborultak a templom udvarára, és elhátráltak tőle. Az ablakok mögött egyre nagyobb lángok csaptak fel bent.
- Hát ez valóban ritkaságszámba menő mise volt.
Lihegtek, ahogy nézték, hogy a templom elenyészik.
Matheus érezte, hogy most a szokásosabbnál több haja hull majd ki. A feje két oldalára tette a tenyereit, és idegesen nézte a lángokat.
- Ez egy nagyon hosszú jelentés lesz. - Sóhajtott, mint aki nem hallotta Syele-t.
- Jelentés? Még is kinek jelentene egy kiöregedett zsoldos? – Nevette ki őt a lány. - Én a maga helyében nem tartózkodnék túl sokáig a városban. A katasztrófák esetében mindig a kívülállók az első célpontok. Jómagam az első szekérrel távozom is holnap reggel.
- Az Úr Istennek... - Temette az arcát a kezébe. Megvan ez őrülve, hogy ilyenkor nevet? - Egy perccel többet sem akarok eltölteni itt, mint muszáj. Én is így teszek majd.
- Nagyszerű! – Csapta össze a tenyereit. - Szabad esetleg megérdeklődnöm, merre viszi majd tovább uta? Ha egy irányba mennénk, akár utazhatnánk együtt is.
- A Katedrálishoz. Az talán nem ég le a következő napokban. - Tette keresztbe a karját, miközben az égő templomot csodálta, majd sóhajtott. - Mennyi elpocsékolt tűz...
- Mennyi elpocsékolt lehetőség... – Módosította. - Én viszont nem kívánok nyugatra utazni. Észak felé visz az utam, szóval félek, ez lesz a búcsúnk ideje.
- Öröm volt. - Biccentett, de nem vette le a szemét a tűzről.
- Részemről is, hogy finoman fejezzem ki magam.
- Hát akkor... A viszont látásra. - Szórta ki Matheus a tenyeréből a haját, és sarkon fordult.