[Magánjáték] Űzött őzgida

A nap langyosan szaladt végig a lány páncélján, ahogy hátát a ponyvával takart szekérnek vetette. A távolból harang szólt, Heimsroth temploma délután kettőt üthetett. Kedvtelenül nézett végig a település lusta forgatagán, nem a vásártéren volt ugyan, de még így is egészen sok ember járta az utcákat, nagyon megnőtt Dél fallal ellátott városainak a forgalma. Fiatal férfi állt mellette, aki időnként megvakarta tetűtől viszkető fejét. Neki szerencséje volt, a Délen élő élősködők kevésbé kedvelték a vérét, ritkán kellett igazán szenvednie ilyesmi miatt, azt is csak főleg akkor, ha másik vámpírral találkozott, akik a mocsárban honos tetveket hozták magukkal. A férfira pillantott, aki is csöppet felfigyelt a gesztusra.
– Herr Bauer, már az ebéd derekára jár az idő, ha kedve tartja, menjen csak el valamelyik kocsmába, s fogyassza el kenyerét. Szívest őrzöm addig is a szekeret, emiatt igazán ne fájjon a feje. – kedvesen elmosolyodott, s kihúzta magát. A szokásosnál is jobban igyekezett a bajtársak kedvére tenni, mert sajnos hírneve sosem volt makulátlan, most pedig így eltűnése után különösen nem.
–Freulein, biztos? A világért se terhelném ezzel. – a férfi bugyután elmosolyodott. – De természetesen ha tényleg nem probléma, elfogadnám az ajánlatát.
– Ha probléma lenne, nem ajánlanám, Herr. Menjen, s igyon meg egy korsó sört az egészségemre, addig is én élvezem majd ezt a langyos napsütést, ki tudja, hogy mennyi ilyen adatik még nekünk. – felpillantott a szekér fölé magasodó bükkre, majd röviden bólintott a távozó férfinak. Nem kedvelte túlzottan sem a meleget, sem a napot, de azért az ilyen gyengéden simogató langyos idő mégiscsak kedvére való volt, s ha más nem, most esélye volt zsebébe tenni ezt az emléket, hogy a jövőben majd örömmel gondolhasson vissza arra, hogy milyen is volt, mikor csak annyira csípett az idő, hogy a palást pont kellő meleget adott.
Mély levegőt vett, s élvezte az avar keserű, savanykás szagát. Szerette ezt az időszakot, a tél hideg volt, a nyár meleg, a tavasz pedig szeszélyes, de az ősz nyugodt volt, akárcsak egy haldokló, boldog életet élt öreg. Hirtelenjében meg is jött az étvágya a felismeréstől, az oldalán lógó kulacsot szájához emelte, majd belekortyolt abba. Hűvös vízzel volt töltve, amibe kevés bor volt keverve, hogy ne poshadjon meg olyan könnyen. Mohón kortyolta azt, majd mikor elégnek érezte, az oldalán lógó erszénybe nyúlt, s egy szövetbe tekert kis batyut vett elő, amiben szárított hús volt. Letette azt a szekér oldalára, majd felkapott egy nagyobb darabot, s rágni kezdte azt. Kemény volt, akárcsak egy cipő talpa, a szájába pedig olyan erővel tódult tőle a nyál, hogy bele is sajdult a képe oldala. Ezt rágcsálva figyelte tovább a tömeget, miközben ismét nekivetette hátát a szekérnek, szorosan tartva a lándzsáját az oldalán.

Csak a mindennapos dolgait végezte: Dolgozott némi pénzért, és mivel ez volt a harmadik nap, amit a városban töltött, indulni is készült tovább, ezúttal északra.
Már az utolsó megbízását teljesítette, amikor egy utazóköpenybe bújt férfi megállította megragadva a csuklóját.
- Kisasszony! Csakhogy megtaláltam! Ugye nem esett semmi baja? - érdeklődött a fiú aggódva, amit viszont Suzi egyáltalán nem érzett ki a szavaiból. Rémülten pislogott a kék szemekre, és hirtelen kirántotta a kezét a szorításból. Sikerült neki. Hát hogyne sikerült volna. A férfi csak megállítani szerette volna elsőként.
Suzi viszont nem akart megállni, a még neki járó fizetséget elfelejtve elszaladt - megszokásból, és ösztönből kerülve a zsúfolt utcákat.
- Kisasszony, jöjjön vissza! - kiáltotta utána a férfi ingerülten, bár inkább ijedten.
A kislány viszont bolond lett volna visszanézni is. Ez a férfi egyszer már bezárta, nem akar a közelében maradni!
Futott futott, míg meglátott néhány szekeret. Nem sokat gondolkozott, beugrott az egyik mögé - észre sem vette hogy volt-e ott valaki más is - és a kerék mellett összekuporodva meghúzta magát.
A férfi eleinte nem akarta megijeszteni, úgyhogy épp csak olyan sebességgel követte, hogy ne veszítse szem elől, de mire kifordult az utcára, ahonnan a szekerek látszódtak, már nem látta Suzit.
- Az ördögbe... Hova tűnt megint az a kis vakarcs? - szitkozódott, ezzel fedve aggodalmát.
Suzi meghallva a hangját, méginkább összehúzta magát, és remélte, hogy nem jön a szekerek felé.

Az idő lusta vánszorgással telt, s ahogy várakozott, kedvtelen rágcsálva a száraz húst, egészen eluralkodott teste felett a bágyadt álmosság. Tökéletes idő volt ahhoz, hogy az ember esetleg elheveredjen egy pokrócon a nap gyenge melegében, ámbátor mostanság ez egy kissé veszélyesebb tettnek tűnt a mindenféle vadonban kóborló sátánfattyak miatt. Hol vannak már azok az idők, mikor a délvidéken fekvő árnyas erdők mélyén könnyed álomba zuhanhatott a favágó? Most már önnön házában is félnie kell az életérő törő rémektől, nem hogy a vadonban. Szinte el-elpilledt volna álltában, ahogy is fülét rohanó léptek zaja csapta meg. Egy fiatal leányt vélt felfedezni, aki sebesen szaladt irányába. Vonásait nem nagyon tudta kivenni, egy gyors, szőkés barna villámként cikázott csak el mellette. Szinte ideje se nagyon volt reagálni, körbepillantott, hogy káprázott-e a szeme, majd lehajolt, a szekér aljába lesve. A leány ott pihent, rémült őzgidára emlékeztette, ki nem moccant nagy félelmében, anyjára várva. 
– Nyugalom, biztonságban vagy. – szólt halkan.
Kihúzta magát, s a szekér kereke elé lépett, palástját elengedve, hogy az a lehető legnagyobb területet takarjon. Fogalma sem volt, hogy mi elől is menekült a fiatal lány, de ha lenyugodott, ezt minden bizonnyal meg tudja majd vele beszélni. Tolvaj lett volna esetleg? Vagy utcagyerek, akit megkergettek? Sajnos közel sem tudta eléggé megfigyelni, hogy komolyabb következtetéseket tudjon levonni, így inkább csak bugyután elmosolyodott, mint akinek tényleg nem volt semmi vaj a füle mögött. Nem is kellett sokat várnia, sietve érkezett egy férfi, ki szitkozódva kereste (vélhetőleg) az árva őzgidát. A lehető legmeggyőzőbb faképét öltötte magára, mint aki éppenséggel semmit se látott. Sajnos a színészi képességeinek volt még hova fejlődnie, így kellően gyanúsnak hathatott esetleg a loholó férfi számára.

Magában mondogatta a férfinak, hogy ne jöjjön ide.
Aztán egy ismeretlen hangot hallott, és összerezzent. Biztonságban van? Hiába próbálta kilesni, ki szólt hozzá, nem mert annyira mozdulni, hogy láthassa. Ahhoz ki kellett volna másznia a kerék jótékony takarásából.
Inkább mégjobban összehúzta magát, mikor a férfi hangját meghallotta.
- Elnézést, hölgyem! - szólította meg az idegen hang gazdáját. - Meg tudná mondani merre szaladt egy ilyen magas, szőkés-barna hajú ágrólszakadt kislány? - kérdezte és adott személyleírást Suziról.
A kislány a kerék mögött rémülten hallgatta, és rettegett, hogy a nő el fogja mondani, hogy itt van. Ugrásra készen figyelte a választ, hogy gyorsan tovább szaladhasson. Nem akart megint a férfi kezébe kerülni. Nem akart bezárva lenni. Békésen akart tovább vándorolni, ahogy mindig, mióta az eszét tudja.

Nem kellett sokat várnia ahhoz, hogy a korábban megjelent férfi kipécézze magának. Logikus célpont volt, mégis őrt állt itt, s ha éppenséggel valaki, akkor ő lehetett az, aki szemmel tudta volna tartani a lányt. Arca nem mutatott különösebben sok érzést, többnyire előzékenyen mosolygott csak az úriemberre. Jóképű, húszas éveiben lévő teremtésnek tűnt, szép, halovány szín hajjal, s kék szemekkel. A régi lovagok ábrázolásaira emlékeztette picit, bár, talán nem volt eléggé erős kötésű ahhoz.  
– Áldás, békesség, Herr! – kurtán lehajtotta fejét, majd ismét belenézett a másik kék szemeibe. – Nem is olyan régen szaladt itt el egy gyermek, talán bakfis korú lehetett. Arra ment, a Templomnegyed felé. – szabad kezével a megfelelő irányba bökött, majd kérdőn ismét a másikra pillantott. – Mit művelt a gyerek, hogy ilyen nagyon keresi? Ha tolvaj, hagyja csak az őrségre, mégiscsak az ő dolguk lenne elkapni.
Arcára valamelyest meggyőző mosolyt erőltetett, s próbálta a lehető legjobban leplezni a tényt, hogy éppenséggel a palástja mögött megbúvó kerék rejtette a szóban forgó menekültet. Szokáshoz híven továbbra sem volt annyira sikeres ezen próbálkozása, de legrosszabb esetben együgyűnek tűnhetett, hazugnak nem igen. 
– Siessen, eléggé gyors volt, még lehet el tudja kapni, ha utánairamodik. – azzal bátorítólag ujjával ismét a megfelelő irányba bökött. –  Segítenék én magam is, ha nem kéne a szekeret őriznem.

- Akkor még nem lehet messze. Isten áldja meg hölgyem a segítségért! - hálákodott a férfi, elfelejtve az illendő köszönést is, és már indult is volna a mutatott irányba, de a kérdés megállította.
Néhány pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
- Elszökött, és nekem kell visszavinnem. Mielőtt még valami katonaságba fut... - válaszol az utolsó gondolatra kissé el is sápadva. - Mégegyszer köszönöm, hölgyem! Isten önnel! - hadarta, és el is futott.
Suzi a kerék mögött kuporogva hallgatta végig a beszélgetést, rettegve, és remegve, hogy a nő mégiscsak meg fogja mondani, hogy itt van... Aztán még az őrséget is említette, amitől aztán végképp megijedt, és elnehezült a légzése. Nem akar katonákat, nem szeretne a férfival menni... Nem akarja, hogy bántsák...
Emiatt meg sem hallotta a sietve távolodó léptek zaját, csak abban reménykedett, hogy sikerül láthatatlanná válnia, és elkerülnie a bajt.

Röviden biccentett az üldözőnek, ahogy figyelte azt szépen lassan távozóra fogni. Talán fel is lélegzett volna, ám sajnálatos módon nem volt ennyire egyszerű az egész, ugyanis az visszafordult, s szép, kék szemeit ismét felé fordította (Mennyire szépek is voltak azok a szemek, tényleg egy lovagra emlékeztette). Meglepő módon nem úgy hatott, mintha egy hazug ember lenne, pillanatra talán meg is fordult a fejében, hogy a leány lehet a ludas, ám végül úgy döntött, hogy nem fog komolyabb feltételezésekbe bonyolódni. A siheder szájából akarta hallani az igazat, ha pedig tényleg sáros volt... Hát mennyire lehetett nehéz elkapni?
– Sok sikert, Herr! – bökte oda, majd halkan megszólalt magában, mint aki egy picit csalódott volt. –  Addig én majd itt.. Álldogálok, azt hiszem. Jobb dolgom úgy sincs. 
Talán egy fertályórát várhatott csöndben, szüntelenül figyelve azt, hogy járt-e valaki a környéken. Mindenféle népek mozogtak erre, még egy őrjárat is végigment az utcán, de látszólag teljes érdektelenséggel haladtak, s csak egy biccentésre tellett nekik. A veszély vélhetőleg elmúlt.  
– Azt hiszem biztonságban vagy, de talán jobb lesz még nem kimásznod a kerék alól. – vett egy nagy levegőt, majd folytatta. – Igaz az, amit a férfi mesélt? Mi félnivalód van a déli katonáktól? Jó indok nélkül nem bántják ám a gyermekeket.

A férfi együttérzőn elmosolyodott, megköszönte mégegyszer a segítséget, és elszaladt, nem akarva több időt veszteni.
Suzi ezután ahogy az idő telt lassan megnyugodott. Észrevette, hogy a hölgy nem árulta el a búvóhelyét, és azt is, hogy a férfi elment, hiszen már nem beszélnek.
Egy darabig attól tartott, hogy arra várnak, hogy előbújjjon, de egy idő után kételkedni kezdett ebben is.
Nem mert viszont előmászni, de bátortalanul megpróbáli kilesni a kerék mögül, hátha megbizonyosodhat róla, hogy már nem fenyegeti veszély.
Pont akkor, amikor a hölgy megszólalt.
Gyorsan vissza is húzódott, de már nem annyira félve, csak nem szerette volna kockáztatni, hogy bajba kerül.
- Nem igaz! - vágta rá kissé riadtan, kivételesen teljesen folyékonyan, bár halkan a kérdésre. Ő... nem szökött el. Be akarták zárni, és nem akarta, de hát nem mondhatják erre, hogy elszökött... Ugye nem fogja a nő azt hinni, hogy hazudik, és visszahívni ide azt a férfit?
A katonák említésére viszont összerezzen, és összehúzza magát.
- Nem szere-tem a kato-nákat. - mormolja épphogy hallhatóan. - Dur-vák, és erő-szako-sak - teszi hozzá. Azt már nem mondhatja meg, hogy Armaros arra tanította, hogy jobb őket elkerülni.
A nő utolsó mondatával pedig egyáltalán nem tud mit kezdeni... Nem adott okot, hogy bántsák... És mégsem hagyták békén... Egyszer napokra be is zárták...

A gyermek hangja halk volt, s riadt, a fészkéből kiejtett madárka dalára emlékeztette, ki a szüleiért csipogott elkeseredettségében. Hát hogyan tudott volna hazudni valaki, aki ilyen ártatlannak, s védtelennek tűnt? Hát hogyan?
– Nem szereted a katonákat? – kérdezte csöppet meglepetten, majd elgondolkodott, hogy mi is okozhatta a gyermek katonáktól való félelmét. Esetleg északi lett volna, akinek a falvát déliek pusztították el? Fosztogatókat gondolt katonáknak? Megvakarta csöppet a fejét, majd folytatta. – De én is katona vagyok, az Úr katonája. Nem bántok senkit, csak aki megérdemli. Tudod, a rossz embereket. 
Jó kérdés lett volna, hogy akiket bántott rossz emberek-e, de igazat megvallva nem sok embert gyilkolt eddig meg életében, leginkább csak banditákat, azokból is csak főleg egyet-egyet, hogy megijedjen a többi. Nagyon nem szerette az ilyesmit, oly nagy kárnak találta mind az életet, mind pedig a vért, melyet feleslegesen kellett szétlocsolnia a földön. Kicsit végig is futott a hátán a hideg a vér gondolatára, régen ivott utoljára, fene mód elkezdte kívánni. El is ment a kedve a szárított hústól, megfogta a batyut, majd becsavarta, s lógatta a szekér aljára, hogy a gyermek esetleg észrevehesse.
– Nem vagy éhes? Nyugodtan egyél, nem kell félned attól a férfitől, nem fog visszatérni. Ha pedig igen, vigyázok rád. – büszkén kihúzta magát. –  Ezért vagyok én is katona, hogy megvédhesselek téged és másokat is a rosszaktól. 

Bólogatott... Nem, biztos, hogy nem szereti a katonákat. Morcosak, sokat kérdeznek, és mindig mindenáron meg akarják fogni....
Elkerekedett szemmel kicsit közelebb húzódik a kerékhez. Jajj... Ha ez a nő is katona, akkor el kellene tűnnie innen, minél előbb... De az a férfi még a közelben lehet...Most mit csináljon?
Csak azt bántja, aki megérdemli? A rossz embereket? Biztos? Akkor nem olyan mint a többi katona... És nem fogja őt bántani. Mert ő se nem érdemli meg, se nem rossz ember. Ettől kicsit megnyugszik, és kifújja a tüdejébe szorult levegőt.
- Csak a rossz embe-reket? - kérdez vissza kicsit bizonytalanul. Egyelőre nem sikerül összehangolnia ezt a mondatot azzal, hogy a nő katona...
Meglepve bámul a mellé lógatott csomagra. Hogy egyen? De... ő nem... A gyomra rándulása emlékeztette, hogy azért ilyen gyorsan ne utasítsa vissza az ajánlatot.
Kicsit bátortalanul belenyúl a zsákba, és kivesz egy falat ételt.
- Köszö-nöm - mormolja, már gondolkodva rajta, de egyelőre az ételt rágcsálva, hogy vajon mit szeretne cserébe a katonahölgy.

– Igen, tudod, a gonosztevőket, akik bántják a gyerekeket, nőket, gyengéket. – elégedetten húzta ki magát ismét, látszólag roppantul jól érezte magát a megmentő pozíciójában, a kelleténél talán csöppet jobban is... Ritkán volt ilyesmiben része, sajnos, pláne mostanság  – Például olyanokat, mint az a férfi, aki kergetett téged. Na, NEKI van félnivalója a katonáktól.
Így belegondolva a jóképű férfiú maga is valamit katonákról beszélt (vagy őrökről? Lehet nem figyelt kellően, túl szépek voltak a szemei). Fel nem tudta fogni, hogy vajon mégis mit akarhatott a leánytól, de talán jobbnak érezte nem felhozni a témát ismételten. Ha jól mennek a dolgok, idővel talán egyébként is megnyílik majd egy kicsit jobban.
– Szívesen, itt fogom hagyni neked, egyél, ha kérsz még. Elég száraz, kérsz mellé vizet? Van nálam esetleg egy alma is. A lovamnak akartam adni, de talán... –  gondolkozott el egy csöppet. – Azt hiszem elég almát kap így is, nem szabad elkényeztetnem.
Azzal felemelte, becsomagolta picit jobban, majd letette ismét a batyut a földre, hogy a gyermek esetleg elérhesse, ha még éhes lenne. Nem volt egy valami nagy adag, de ha más nem, fene mód el lehetett rajta rágódni, kemény volt akárcsak a cipőnek a talpa. Ő maga unta is már, mint a csudát, de az utazáshoz az ilyesmi illett a legjobban, illetve a kőkemény, savas ízű hellenburgi sajtok. 
– És te ki vagy egyébként? Engem a barátaim csak Hildének hívnak.

Megkönnyebbülten elneveti magát, amikor a nő azt mondja nem neki, hanem annak a férfinak kell félni. Ez a nő kedvesnek tűnik. Más, mint az eddigi katonák, akik ijesztőek voltak.
Nem mer viszont igent mondani a többi felajánlásra, hiszen a nő így is nagyon sokat tett már érte...
- De nem tu-dok mit ad-ni cser-ébe... - mondta kicsit megszeppenve, pedig szereti az almát, és kicsit szomjas is volt... Kiszáradt a szája az izgalomtól.
Nem válaszolt rögtön a kérdésre, mert meghallotta a nő bemutatkozását... Először megdöbbent, aztán könnyek szöktek a szemébe, és óvatosan kilesett a kerék mögül, mert mostmár mindenképpen látni szerette volna ki ez a nő... Azt mondta, hívhatja úgy, mint a barátai... Az azt jele ti, hogy neki is a barátja szeretne lenni... Ugye? Hát teljesen világos.
Így kukucskálva felelt végül, nagyon boldogan.
- Suzi vagyok! - mondta, kicsit hangosabban, és érthetőbben, mint ahogy eddig beszélt. És egyre kényelmetlenebbnek érezte a kerék mögött kuporogni így, hogy már nincs veszélyben... Mert nincs, ugye? Bár... De nem, a többi körülöttük mászkáló katona is biztosan olyan, mint Hilde!

– Ne aggódj emiatt, nem is kell érte adnod semmit. – válaszolt egy csöpp várakozás után, majd kissé eltűnődött, hogy vajon a gyermek miért törte ennyire a nyelvet. Elf lett volna esetleg? Ők fordultak talán meg a leggyakrabban errefelé, ez talán meg is magyarázná, hogy a férfi miért kergette. – Szívesen adom, bármikor tudok venni még a piacon. Südardent lehet rekeszteni ezzel a sok őszi almával.
Belenyúlt ismét az oldalán lógó tarsolyba, s abból egy almát vett elő. Csöppet talán fonnyadt volt már, de ettől még lehetett finom. A vén Koch kertjéből való, mindig nála vette ezeket. Azóta az öreg meghalt mondjuk, a fia hordja már a gyümölcsöt helyette.
– Azért ha mégis kéred, kaphatsz almát, Suzi. – válaszolt kedvesen, majd lenyújtotta a gyümölcsöt a szekér alja felé. A lány hangja talán csöppet tisztább is volt mostanra, vélhetőleg szépen lassan készült elhagyni a szekér kereke adta oltalmat. Ijesztgetni még nem nagyon akarta a kelleténél jobban, ki tudja, hogy miként reagált volna arra, hogy mégis mekkorák a szemfogai, na meg, hogy az arca mennyire is égett. – Nagyon szép neved van. 

Meglepve pislogott maga elé... Ennyi mindenért nem kell adnia semmit? Ritkán látott ilyesmit, és nehezen is akarta elhinni... Tartott tőle, hogy ha nem is most, de később követelhetnek rajta olyasmit, amit nem tud odaadni...
Aztán csak meglátja az almát, és úgy dönt, vállalja a kockázatot. Elveszi, és jóízűen rágcsálni kezdi.
Hilde megjegyzésére pedig ki is dugja a fejét a kerék mögül, abbahagyva egy kicsit az alma majszolását.
- Köszö-nöm szépen. Én is szere-tem - válaszolja csillogó szemmel, büszkén. El se tudna szebb nevet képzelni magának... Nem, az nem fut át a fején, hogy egyáltalán semmilyen más nevet nem tudna elképzelni. Ő Suzi, nem is lehetne más.   - Neked is szép ne-ved van! - teszi hozzá a megállapításhoz sietve, részben udvariasságból, részben őszintén.
Aztán tovább majszolja az almát, próbálva jobban megnézni magának a katonanőt, amihez viszont kicsit még kijjebb kell húzódnia a kerék takarásából. Észre sem veszi. Már elképzelte, milyen lehet Hilde, és kiváncsi volt, igaza van-e. Ilyen kedves nő biztosan olyan csinos, mint a hercegkisasszonyok. Lehet az is, és azért ilyen kedves! Csak az nem világos, hogy akkor miért katonáskodik...

Sajnos pont nem figyelt oda, amikor a gyermek kikukucskált, ugyanis továbbra is a várost kémlelte. Olyan furcsának találta, hogy a nagy pusztulás, bár szinte földdel egyenlővé tette a falvakat, az ilyen nagyobb városokra élénkítően hatott. Többen voltak a környékén mint valaha, s bár valóban eléggé sok volt a csavargó, meglepő módon mégsem érezte azt, hogy rontotta volna a levegőt az emberáradat.
– Köszönöm, nem sokan szokták ezt mondani, de nagyon is jól esik! – válaszolt vidáman. Elég régimódi név volt, pláne, ha nem rövidítette. – És mondd, Suzi, mi járatban vagy errefelé? A családod hol van?
Körbepillantott csöppet, nem vélte felfedezni sem a férfi, sem az őrök jelenlétét, így vett egy nagy levegőt, majd szépen letérdelt a földre, hogy beleshessen a szekér alá a gyermekhez. Ártatlan, mogyoróbarna szemek kémleltek kifelé a szekér árnyékos aljából, Hilde azon se lepődött volna meg, ha egy őzgida lett volna, de helyette siheder éveinek elején lévő leány bújt ott, majszolva az almát. Elsőre talán kissé fiatalabbnak tűnt, most csöppet bolondnak is érezte magát, hogy mennyire is gyerekként kezelte, de végül is a leány nem úgy tűnt, mintha rossz néven vette volna. Pillanatnyi meglepetését leplezve próbált a lehető legkedvesebben mosolyogni, majd megszólalt.
– Ne ijedj meg, csúnya nagyok a fogaim, de nem szoktam harapdálni csak úgy.

Kissé megszeppent a kérdéstől, de meg nem lepte, hiszen mindig ezt kérdezik tőle valamiért.
- Tanu-lok. Min-dig más-hol. Ne-kem nincs csalá-dom... - válaszolt kicsit elkeseredve. Nem tudta igazából milyen a család, de amiket látott, azok elkeserítették. Szivesen vándorolt, de azért... jó lett volna, ha van hova hazatérni, ha belefárad. Ha biztonságban van, és nyugodtan pihenhet.
Kicsit hátrahőkőlt, amikor meglátta a szekér alatt őt néző kék szemeket. Nem számított rá, hogy a nő szintén kukucskálni fog.
Aztán viszont gyorsan megnyugodott, és kíváncsian, sajnálkozva nézte a helyenként égett, megviselt arcot.
Megfordult a fejében, hogy meséljen neki Armarosról, aki egészen biztosan meg tudná gyógyítani az arcát, amit egyébként kedvesnek talált.
~ Nem Suzi, nem tenném. ~ állította meg még mielőtt kimondhatott volna bármit Armaros. ~ Ő nem akarná, én pedig nem kényszerítem senkire a segítségemet. ~ tette hozzá kedves hangon, amivel Suzit sikerült elbizonytalanítania, és így hallgatásra bírnia.
- Nem ijed-tem meg... - rázza meg helyette bizonytalanul a fejét, mert így, hogy a nő említette neki is feltűntek a fogak, és hiába mondta, hogy nem szokott harapni, kicsit tartani kezdett azoktól a hosszú agyaraktól.

– Nincs családod? – kérdezte kissé meglepetten, ám miután sikerült rápillantani a lányra, igazából kiderült, hogy nem annyira fiatal, mint ahogy elsőre gondolta, akár élhetett egyedül is. A fiatalok meglepően önállóak tudtak lenni, ő se lehetett sokkal idősebb, amikor száműzték. – Tanulni nagyon is dicséretes dolog. Mesterséget tanulsz valakitől?
Nem nagyon tudta, hogy mégis mit tanulhatott a lány, de elképzelhetőnek tűnt, hogy talán valamelyik mesterember magához vette, s szakmáját próbálta átadni neki, ha már ily árván élt. Nagy igény volt manapság a fazekasokra, ácsokra, a világ keservesen kívánta a jó szakmákhoz értő népeket. Egész biztos megélhetést tudott magának adni az, aki legalább kókányolni tudott valami ilyesmit.
– Akkor igen bátor vagy. –  jelentette ki kedvesen, de azért továbbra is figyelve arra, hogy ne nagyon látszódjék a foga. – Nem szokásom bántani az embereket, mégis tartani szoktak tőlem egy kissé.
Picit habozott, továbbra is figyelve a leányt, akinek vonásai immár teljesen tiszták lettek számára. Sihederkorú lehetett, olyan 14-16 tele élhetett meg, bár, pont abban a korban volt, amikor egész nehéz volt megállapítani, hogy mégis hány éves az ember lánya. 
– És most, hogy elment üldöződ, hogyan tovább?

Kissé rezignáltan rázta meg a fejét válaszul. Nem... Nincs... Biztos hogy volt, de már nincs. Nem volt jó család, nem foglalkoztak vele...  Nem vágyik vissza oda.
Annál lelkesebb, amikor a tanulás kerül szóba, és hevesen bólogat.
- Igen! Min-den félét a vilá-gon! - meséli, hevesen gesztikulálva is hozzá, hogy tényleg az egész világon mindenfélét - Mági-áról, fő-zésről, taka-rításról, álla.tokról... - sorolja, hirtelen nem is tudva, hol kezdjen bele.
Hilde megjegyzésére, hogy akkor bátor, ha nem ijedt meg kissé még riadtan elmosolyodik, és picit megnyugszi. Ő szeretne bátor lenni, úgyhogy akkor most nem szabad tartania azoktól a fogaktól, ugye? Akkor ő nem fog! Akkor sem, ha olyan hosszúak... és hegyesek...
- Én sem szok-tam bán-tani őket - bólint megértőnek próbálva tűnni, bár ha őszinte magához, nem látott még olyat, hogy tőle tartanának. Egy-egy esetben megijedtek már tőle, mikor rémületében Armaros segítségét kérte, hogy el tudjon menekülni... De akkor sem tőle tartottak.
A kérdésen ő is elgondolkodott... Mennie kellene tovább, de túl sok katona mászkál még a szekér körül...
- Marad-hatok még egy ki-csit? - kérdezte még mindig bátortalanul, de már sokkal kevésbé, mint eleinte. Elvégre Hilde a barátja.

A leány megrázta a fejét, amire kicsit szomorúan mosolyodott el ő maga is. Nagyapja kivételével neki se nagyon volt családja. A vámpírok összetartó népség, de azért a család, mint fogalom, sokkalta inkább klánt, nemzedéket jelentett, s nem annyira vérrokonokat. Édesanyjára alig emlékezett, édesapjáról szinte semmi sem rémlett számára. Csakis nagyapja volt, ki ugyan továbbra is élt, de nem úgy, ahogy régen. Alig emlékezett már az arcára...
– Nagyon derék ember lehet a tanítód, hogy ilyen sok dolgot mutat meg neked. – kicsit nevetett is talán, hogy elzavarja a rajta eluralkodott pillanatnyi rosszkedvet. – Én is nagyon szeretem az én tanítómat, mindenkinek szüksége van egy bölcs mesterre.
Nagyapja továbbra sem szólalt fel, nem lehetett benne teljesen biztos, hogy figyelt-e egyáltalán, bár, valamiért úgy érezte, hogy igenis hallgatózott, éppen csak jótékonyan úgy döntött, hogy nem ijesztgeti majd a gyermeket azzal, hogy a semmiből megszólítja.
– Nagyon helyes, elég fájdalom van a világon, ne bántsák egymást az emberek. – bólintott kurtán, de vidámán a leány szavaira.
Kérdésére úgy tűnt, hogy csöppet hallgatott a fiatal, amire ő maga is megfordult, s körbepillantott. Talán elhamarkodott lett volna a kérdése? Végül is tényleg nem múlt még el teljesen a veszély, bármikor visszatérhetett a jóképű alak, talán valóban jobb volt, ha picit várakozott még a szekér alatt.
– Persze, nyugodtan. De ha kedved tartja, a szekér ponyvája alatt is megbújhatsz, egy picit talán kényelmesebb, mint a föld, van ott valami pokróc, amire rá tudsz ülni.

Az Armarosnak szóló dicséretre egyre lelkesebben bólogat.
– A Leg-jobb a vilá-gon! – jelenti ki büszkén, szélesen mosolyogva. Végre valaki érti! Hát elképzelni sem lehet Armarosnál bölcsebb tanítót.
Kezdte úgy érezni, hogy egy nagyon fantasztikus személybe sikerült belebotlania, akinek talán végre mesélhet arról, mennyi mindent tett érte Armaros, és milyen fantasztikus lény, aki az egész világon segíthetne!
Viszont még nem volt benne biztos, és előbb Armarost is meg kell kérdeznie, úgyhogy egyelőre igyekezett visszafogni a lelkesedését, nehogy eljárjon a szája, és olyasmit mondjon, amit nem szabadna.
Helyeslően bólogatott az emberek Hilde egymásnakeséséről mondott véleményére. Sosem értette, hogy mikor ennyi szörnyűség van a világon, miért bántják egymást az emberek, ahelyett, hogy segítenének egymásnak a borzalmak leküzdésében… Ő legalábbis ezzel próbálkozott.
Kicsit gyanakodva pillantott a szekérponyvára…
– Nem fog elin-dulni a sze-kér? – kérdezte óvatosan, de már hozzá is fűzött mégegy kérdést, ami talán még fontosabbnak tűnt. – És ho-va készül ez a sok sze-kér? – nézett újra Hildére tartva tőle, hogy nagyon rossz lenne, ha végül kénytelen lenne a karavánnal tartani.

– Minden bizonnyal így van. – mosolygott kedvesen, majd röviden bólintott magának. – Becsüld meg nagyon, s szeresd, mert egy ilyen mester bizony tényleg aranyat ér. Akkor is, ha néha morcos, vagy esetleg úgy viselkedik, mint aki mérges.
Nem tudott persze más példát hozni, csak a sajátját, de valahogy úgy érezte, hogy így vagy úgy, de szinte mindenki tudott azonosulni a morcos öreg szereppel, ha nem a mestere, hát éppenséggel a nagyapja, a szomszéd öreg, vagy ha más nem, a tűzhelyek mellett mesélt legendák alapján. 
– Nem, ez a szekér még várakozik egy keveset, nem kell aggódnod miatta. Még pakolászni is kell, – kissé talán rosszallóan nézett körbe, nem tetszett neki, hogy ilyen lassan haladtak, de a katonák pihenni akartak, s végül is nem volt joga megfosztania őket ettől a jogtól. – De egyébként is szólnék, ha indulóra fognánk. Kár lenne ellopni téged, veszélyes a vidék.
Kicsit talán nevetett is az elképzelésen, minden gyermek vágya volt egy szekérben megbújva világgá menni, ő maga is megpróbálkozott ezzel gyerekként, nagyapja úgy elverte érte a seggét, hogy ráülni alig bírt... Ám ez egy másik történet, s nem is mostanra. Visszapillantott a szekér alatt bújó lányra, majd válaszolt annak másik kérdésére. 
– Vissza Hellenburgba. Eléggé hosszú út lesz, már előre félek tőle, de valakinek ezt is meg kell tennie. – kicsit hátrapillantott, majd vissza. – Nem szoktam még vissza az utazáshoz, elrontott a kényelmes élet. 

Egyetértően bólogat. Senkit a világon nem becsül jobban, mint Armarost, és nem is fog soha de soha! És szeretni is őt szereti a legjobban. Aztán kicsit elkomolyodik a tekintete a mondat végére. Igen, szokott néha mérgesnek tűnni, de mindig igaza van, hogy mérges lesz... Nem szabad olyan ügyetlennek lennie...
Megnyugodva kapaszkodott kissé bele a szekérbe, hogy a vámpírlány tanácsának megfelelően így, hogy még nem kell tartania a szekér indulásától, kuporgás helyett a ponyva alatt húzza meg magát, kicsit kényelmesebben. Ahogy felegyenesedett még inkább láthatóvá vált, hogy habár vékony, és a vándorélettől kissé koszos, de egészséges fiatal nőről van szó, akinek nem az alkata áraszt magából gyermekre emlékeztető kisugárzást.
Elakad a mozdulat, még mielőtt megemelné a ponyvát. Ellopni? Őt?
Hirtelen nagyon kalapálni kezd a szíve, de szerencsére még tudja emlékeztetni magát, hogy hát Hilde éppen azt mondta, hogy az nem lenne jó... Nem kell félni tőle! És különben is, Hilde a barátja.
Aztán épphogy meglibbenti a szekérponyvát, amikor elhangzik, hogy az uticél Hellenburg... Na nem, oda semmiképpen nem mehet!
- Tény-leg szólsz, mie-lőtt elindul a sze-kér?  - kérdezi a vámpírra nézve bizakodó, de kissé kétségbeesett szemekkel. Hellenburg tele van Armaros ellenségeivel, akik az ő ellenségei is... Nem mehet oda semmiképpen!

Úgy tűnik, hogy az ajánlat végül nem talált süket fülekre. A szekér alja valóban talán kissé biztonságosabb volt, mint mondjuk éppenséggel afölött lenni, ám többnyire senki sem lesett bele a katonai szállítmányokhoz, aki pedig igen, azt vagy lopni akart, vagy katona volt. Előbbi eset jelenleg nem volt valószínű, utóbbi pedig könnyen megmagyarázható lett volna. Éppen ezen morfondírozott, ahogy figyelte a leányt kimászni a szekér alól. Nem kis meglepetést okozott neki a látvány, ahogy nézte azt kiegyenesedni, reflexesen feljebb tolta magát egy csöppet a csizmájában, s a gerince is olyan egyenes lett, akárcsak egy dióverő papek. Roppantul kellemetlenül érezte magát így hirtelen, úgy beszélt a leányhoz, mintha csak gyermek lett volna, de most valahogy szublimálni érezte a saját tekintélyét, mindezt pedig ijesztő sebességgel.
– De szép szál teremtés vagy. – jegyezte meg zavarába, majd megvakarta a fejét. –  Mit ad neked enni a mestered, hogy így megnőttél?
Ez persze mind csak túlzás volt, nem volt annyira hatalmas a lány, leginkább átlagosnak volt mondható mind az ő, mind a saját magassága. Ám valahogy annyira nem volt felkészülve, hogy ilyen sudár a leányzó, hogy teljesen meglepettséggel fogadta azt. Jobban megfigyelve egyébként pont olyan volt, amilyennek képzelte: a félhomályból leső barna tekintetéhez tökéletesen illett léte, valóban egy szép őzre emlékeztette, éppen csak jelenleg nem gidára, hanem már egy kifejlett állatra. Vonásai, végtagjai szépek voltak, a maga módjukon arányosak (bár, természetesen cipelték azt a nyúlottságot, ami oly megszokott volt a sihederek részéről). Megvakarta ismét fejét, majd nevetett egy keveset, ahogy a másik mászott a ponyva alá.
– Hogyne, becsület szavamra mondom, hogy szólok. Bár, nem olyan rémisztő Hellenburg, mint amilyennek tűnik. Nagy, és sok ember van benne, de többnyire csuda jó emberek.

Kicsit aggódó tekintettel nézett azért körül, miközben feltápászkodott, hogy a szekér ponyvája alatt keressen kényelmesebb menedéket.
Megakad, mikor Hilde megjegyzi, hogy szép... Nem tudja eldönteni, hogy ez dicséret volna, vagy ironikus megjegyzés...
A hozzáfűzéssel meg aztán végképp nem tud mit kezdeni... Végignéz nem ijesztően, de egészségtelenül sovány testén... Nagy volna? De hát... ő magát mindig kicsinek, és esetlennek érezte... Sose mondták még, hogy különösebben magas volna... Sőt, akikkel eddig találkozott, majdnem mind nagyobb darab emberek voltak, mint ő... Értetlenül pislogott a vámpírra, hátha megmagyarázza, hogy értette, amit mondott.

A kérdésére adott válasz megnyugtatta, ugyanakkor kicsit zavarta is... Sok ember van Hellenburgban, ez igaz, ő is tudja, járt már ott... Túl sok. De hogy csudajó emberek lennének... Ezt nem hiszi. Armaros nem véletlenül figyelmeztette, hogy kerülje el lehetőleg jó messzire a várost. Ott sok ellensége van a mélységinek, aki pedig az ellensége, az hogy lehetne jó ember?
~ Látod? Az egyszerű emberek nem értik, a többiek pedig túl megátalkodottak, hogy foglalkozzanak az igazsággal. De hiába is próbálnád neki megmagyarázni, csak megijedne, és bántana. ~ súgta magyarázatként a fülébe Armaros, ő pedig, engedelmes gyerekként, nem is próbálta Hildének elmagyarázni, pontosan miért nem akar Hellenburgba keveredni.
- Túl sok em-ber. Ahol annyi em-ber van, az i-jesztő - reagált végül a másodlagos, szintén erőteljes indokát mondva a fővárostól való huzóckodásának.

A leányzó láthatólag nem teljesen értette, hogy mégis mire próbált célozni korábbi szavaival. Tanácstalan pillantását figyelve megvakarta kissé a fejét, majd méricskélte azt egy picit még. Való igaz, így jobban belegondolva nem volt olyan igazán magas, mi több, igazából nálánál sem volt feltétlenül nagyobb, ám leginkább a helyzetnek szólt a megnyilvánulása, s kevésbé a a leánynak. 
– Hát, olyasmi nagy vagy, mint én, ha széltében ugyan nem is. – megtorpant egy csöppet, végigsimítva saját karját, mely azért jóval vaskosabb volt annál, amit egyébként a legtöbb férfi vonzónak találna első pillantásra. – De lehet csak én vagyok alacsony, ne haragudj. Nem akartalak megsérteni. 
Annak válaszára végül bólintott egyet, kissé sajnálkozó pillantott rá, de nem kívánt ellenkezni, ugyanis teljesen megértette szavait. Hajdanán ő is tartott a nagyobb tömegektől, városoktól. 
– Kicsit tényleg ijesztő, hogy olyan sokan vannak, de legalább biztonságban van az ember a vidék lényeitől. –  gondolkozott el egy csöppet, majd ismét a lányra pillantott. – Bár, szerencsére a nagyobb települések is egész biztonságosak mostanság. Csak fal mögött legyen az ember, az a fontos. Néha még én is félek, amikor a vidéken át kell vágnom estefelé. 
Való igaz, amióta hazautazása után először megtapasztalta a világ eleven dühét, sosem érezte azt a biztonságot, amit ezek előtt. Veronia mindig is veszélyes volt, nappal, s éjszaka is, ám sosem képzelte azt, hogy a nyakában loholt valami megnevezhetetlen. Ott, aznap, az istállóban várakozva jobban félt, mint szinte bármikor máskor. Alázatosságból mindenképpen csodás lecke volt számára ez, jól emlékeztette emberi mivoltjára a páni rettegés, melyet a csápok felsejlő alakja ébresztett benne. Fülét közben nevetgélés hangja csapta meg, s egy dalé, melyet jól ismert. Egy katonanóta volt... 
– Úgy hallom a bajtársaim visszatérnek lassan... – mosolygott kissé szomorúan a leányzóra.