Átszeli a kőmezsgyét (Nyitott, kötetlen játék)

Gerard idegesen vágta földhöz a kezében tartott papírlapot. A térképek hiányosak voltak, tereptárgy közel és távol egy szál se, magaslat, mélyedés, bármi amit követni lehet semmi. Képtelenség volt ilyen körülmények közt rendesen tájékozódni. Aztán egy bús sóhajjal felvette az összegyűrött térképet a földről, széthajtogatta és megindult tovább előre. Ő akart idejönni, szóval fölöslegesen idegesítette magát. A többiek odahaza már lassan felkészültek az induláshoz. Gerard azonban előtte még vissza akart térni ide. Megvolt rá az esély, hogy soha többé az életében nem látja újra a Kősivatagot, miután elköltözött, s vissza akart ide még egyszer utoljára jönni. Ez a hely annyi titkot őrzött, annyi mindent temetett már maga alá az eonok alatt. Szinte fájt neki a gondolat, hogy itt kell hagynia. De tudta jól, ezt kell tennie. Nem maradhatott tovább ott, ahol eddig lakott.
A forrómód hűvös sivatagi szél ma sem könnyítette meg a dolgát. A kényelmetlen, érdes sziklák már szinte törték a talpát, ám Gerard nem hívta életre hátasát, s alakot sem váltott. Takarékoskodni akart a varázserejével arra az esetre, ha valami történne vele. A Kősivatag egy veszélyes hely volt, s nem szabadott hamarinak lennie. takarékoskodnia kellett az erejével. Elégedetten fordult körbe. Annak a különös, magas sziklának, amit korábban talált itt kéne valahol lennie. Mindig arra gyanakodott, hogy egy régi rom, melyet a föld alá temettek, azonban korábban soha nem talált ott semmit. Még egyszer meg akarta nézni, még egyszer utoljára.
Hirtelen mozgásra lett figyelmes, távola horizonttól nem is olyan messze. Egy alak témfergett a kövek közt. Egy ember állt a messziben. Gerard tágra nyílt szemekkel bámulta. Délibáb lenne, godolta magában. Nem szabadott meggondolatlanul cselekednie. Ha odarohan, könnyen előfordulhat, hogy eltéved. Azonban tisztán látta, hogy ott van, a délibábok nem szoktak ilyen élesek lenni. Sebtiben távcsövet vett elő, s azon át kémlelte. Jól látta a távcsövén át. Még kisebb volt hát az esélye neki, hogy csupán a sivatag járatja a bolondját vele. Összeszorította a szemét. Még egy utolsó próbát tesz vele, mielőtt odamegy. A délibábok nem tudnak neki válaszolni. Ha pedig ő látja, az azt is jelenti, hogy a titokzatos idegen is látja őt. Gerard integetni kezdett neki. Ha visszaint neki, egész biztos nem délibáb.

Az idegen alak nem felel neki. Egy pillanatra torpan meg csupán, majd megy tovább arra, amerre haladt. Gerard elgondolkodott. Talán mégiscsak a szeme káprázik vele. Biztosra akart menni. Ritkán látni a hűvös sivatagban délibábot, de az is lehet, hogy valami különös mágikus anomália járatja éppen a bolondját vele. Még egy próbát akart tenni ezzel a különös jelenéssel. Ha erre nem figyel oda, hát egész biztos csak a szeme káprázik.
A démon erősen összeszorította a tenyerét, majd az ég felé tartva kinyitotta azt. A kezéből egy gigászi lángoszlop csapott az ég felé, magasra, több mint tíz ölnyire a levegőben szárnyalva. A karcsú, hullámos alakú lángok óvatosan cikáztak a levegőben, ahogy mint ködös időben a partmenti toronyőr lámpása, úgy mutatták Gerard tartózkodási helyét közel s távol mindenkinek. Nem sokkal rá a lángok színűket kezdték el változtatni, zöldes, sárgás, majd lilás árnyalatot vettek fel, mintha csak egy becses geódát akarna elégetni az ember, s annak színei szabadultak volna el a lángokkal, úgy kavarogtak egymás közt. A lángok persze nem voltak valódiak. Csupán egy illúzió volt, a démon egy saját ábrándképe. A vízió nem volt képes ártani senkinek, de tökéletes volt arra, hogy Gerard felhívja magára a figyelmet.

Név: Illúzió
Típus: Bűbáj (1/kör)
Erősség: I.
Ár: 1000 váltó
Felhasználás: Akarat alapú
Leírás: A tudásdémon maximum egy percre bármilyen audiovizuális illúziót létrehozhat, ami alkalmas az ellenfelek megtévesztésére. Az illúzió nem lehet tíz méternél magasabb és szélesebb.

Az idegen a távolban ismét megtorpan. De nem felel semmit, csak vár, majd ahogy a láng kialszik, majd elcsendesedik, megy tovább. Gerard óvatosan vakarta meg az állát. Még mindig nem volt teljesen biztos benne, hogy nem csak a szeme káprázik. De kétszer is megtörtént ugyanez. Talán a másik valóban ott áll előtte, csak éppen el akarja kerülni. Bár ki ne akarná az embert elkerülni itt, a veszedelmes sivatag kellős közepén. Nem sok ember jár erre, s aki igen, az mindig rosszban sántikál. Vagy fél azoktól, akik rosszban sántikálnak, vagy ő maga a galiba okozója, s nem akarja, hogy megtalálják. Gerard arcára ravasz mosoly ült ki. Biztosan titkol valamit. Ő pedig ki fogja deríteni, mit. Délibáb ide, vagy oda, megéri neki kockáztatni. El is kezd hát nyargalni felé, noha még mindig elég hamar elfárad, s nyomban lihegni kezd, de miközben fut, integet, s odakiált neki.
- Hé! Várj meg! - mondta torkaszakadtából. Úgysincs itt senki, akit a hangjával megzavarhatna.

Ahogy egyre csak szaladt előre, az alak a távolban egyre nagyobb és nagyobb lett. Hát akkor mésem délibáb, gondolta magában Gerard, ahogy óvatosan megállt a nő előtt, és alaposabban szemügyre vette. Különös kinézetű illető volt, nem olyan, akit a sivatagban képzelne el az ember...no nem mintha bárkit el tudott volna képzelni itt, a sivatagban. Azonban úgy tűnt, nem kerülte vele az érintkezést annak ellenére, hogy korábban rá se hederített.
- Nah, mi az öcsi? Mit csinálsz te itt, egyedül erre felé, ahol a madár se jár?
A beszéde alapján közrendbéli lehetett. Bár ez várható volt. Nemesek nem szokták egymáguk járni a veszélyes vidéket, még akkor sem, ha éppen missziót teljesítenek. Gerardot meglepte, hogy milyen közvetlen volt vele. Nem is sokat hezitált válaszolni.
- Egy nagy hasadékot keresek...noha lehet azóta befedték a kövek. Évekkel ezelőtt láttam. - mondta tömören.
- Hmm, talpraesett lurkónak tűnsz. Figyelj, biztos nincs szükséged rám! Egyedül is megoldod. Különben is, sajnálom öcskös, de szolgálatban vagyok, és tovább kell mennem. - hangzott a gyors válasz.
Kicsit furcsa érzés volt. Mintha szándékosan szerette volna, hogy hagyja ott. Pedig Gerard nem is kérte a segítségét, vagy bármi hasonló. Ellenkezőleg, attó tartott eltévedt. És ekkor különös gondolata támadt a démonnak. Aki ilyen erővel akar a másiktól megszabadulni, az bizony titkol valamit. Talán látott valami a sivatagban. Ha pedig tényleg így volt, Gerard elhatározta, kiszedi belőle. Ahogy vizet ajánlott neki, készségesen elfogadta.
- Köszönöm. Ami azt illeti, én is éppen hazafelé tartottam. - mondta, ahogy beleivott.
Aztán ahogy elindult, ment utána az út felé, miközben visszanyújtotta a kulacsát, nehogy azt higgye a titokzatos nő, meg akarja lopni.
- Honnan merted? - Gerard meglepően jó ízérzéssel lett megáldva, mely párszor már megsegítette, amikor szutykos vizet mert majdnem a kulacsába. Szerette a friss források vizét, s épp ezért képes volt a különféle vizekről úgy beszélni, mint mások a boraikról.

Gerard hátrahőkölve torpant meg. Hosszú út állt a lány előtt. Egészen Cinderwealdig menni innen, a világ végéről...gyalog. Nem kis útra vállalkozott. Bőven lehetett benne akaraterő, ha ilyesmit csak úgy kijelent, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Vagy talán csak kötelességtudat. Hiszen említett, szolgálatban volt.
Noha Grardnak nem tetszett, hogy azt hiszi, gyenge volna, aki nem lenne képes magát megvédeni. Méghogy ő nem bírná? Legszívesebben dacosan kiáltott volna, vagy fogadást kötött volna rá, hogy már csak azért is röhögve éli túl mellette. Aztán inkább mégis visszavett magából. A másik látszólag nem volt olyan kedvében, hogy vitatkozzon.
- Áh, ugyan. - legyintett egyet, ahogy megpróbált felzárkózni - Lehet hogy nem látszik, de könnyen feltalálom magam...máskülönben csak nem járkálnék itt egymagam, nem igaz? - nevette el magát egy fél pillanatra, hogy oldja a feszültséget, amit a lány körül látott keringeni.

- Jó ég, hova tettem a modoromat. - lépett egy hatalmasat, hogy a másik mellé érjem - A nevem Gerard. Gerard D. Lawrenz, szolgálatodra. - mutatkozott be.
Talán meg is hajolt volna, ám nem látta a helyzetet alkalmasnak rá. Először is, a lánynak nagyon sietős volt a dolga, így elég furán vette volna ki magát, ha elé ugrott volna hajbókolni. Másodszor, nem tudta a lány rangját, így azt sem, hogy ildomos-e meghajolni előtte, vagy sem.
- Van bármi, amiben segíteni tudok...?- bár úgy tűnt, nem igazán szorult a lány segítségre...de lehet hogy ez csak egy álca volt, gondolta magában Gerard. Lehet hogy csak tetteti, hogy el ne hagyja az akaratereje. Így vagy úgy, de szinte költőinek érezte a kérdését. Valamiért úgy érezte, legyen bármi, azt fogja Tia felelni, nincs szüksége semmire. Különben miért akarta volna ennyire lerázni.

- Semmi gond kölyök. – Mondja ezt arra Kastiana, hogy nem mutatkozott be azonnal Gerard, ahogy összetalálkoztak itt a kietlen sivatag kellős közepén. – Ugyan ezért nem harapom le a fejedet. – Legyint. – Szóval, Gerard. Én Kastiana vagyok amúgy, de mint mondtam, szólíts csak Tiának. – A „szolgálatodra” szó megüti a fülét.
- Jaj, kölyök ne csináld már! Hagyd el…; Még a végén nekiáll itt köpenylengetősen meghajolni nekem; csak egy katona vagyok, egy ügynök, meg aztán nem gondolnám, hogy sokkal idősebb lennék tőled. Nem vagyok kertelős kedvemben. – Persze, mindezt menetelős séta közben beszélik, amitől Gerardnak úgy tűnhet Tiana, mint aki nem bír egy percig sem nyugton maradni. Oh, pedig dehogy is nem, de most csupán annyiról volt szó, hogy mielőbb ki akart már kerülni a kősivatagból.
- És te? Nem feleltél hol laksz? Valami ministráns papnövendék vagy? – Kastiana alapból bizalmatlan az ismeretlenekkel szemben, ami munkájából is érthető. Ha még tudná Gerardról, hogy egy démon, hát minden bizonnyal nagyot nézne. Aztán meg, Tia tudja önmagáról, hogy nem egy-egyszerű könnyen elviselhető eset, főleg ha még rossz napja is van, mint például ez a mai is.
A fiú kérdésén elgondolkozik; Ugyan mit tudna nekem egy ilyen taknyos segíteni. Nekem nincs szükségem senki segítségére, majd én megoldom egyedül, mert én a jéghátán is megélek és különben is, meg egyáltalán…; aztán ahogy gondolkodik rájön, hogy; de, halvány lilagőzöm sincs, hogy merre is kell menni.
- Hát… ami azt illeti kölyök, mivel, mint mondtam, hogy olyan talpraesett lurkónak tűnsz, gondolom nem a kisujjadból rázod ki, itt az Isten háta mögött merre kell menni. Nincs egy térképed vagy legalább egy iránytűd? Fogalmam sincs melyik a legközelebbi település ide, gondoltam megyek amerre látok, aztán csak utamba kerül egy város.

Egyszerű kis kérdés volt, ám Gerard sosem szerette felfedni a kilétét. Ilyenkor általában csak játszadozni szokott a szavakkal. Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb alkalma adódott bolondozni. A kötelesség, a rengeteg feladat felemésztette minden energiáját. Így aztán a jól megszokott módon felelt, kissé megdolgoztatva Tia gondolatait.
- Á, ugyan... - legyintett a dicséretre - Én csak egy lelkes ifjú bőrébe bújt ördög vagyok. - mondta, ahogy finoman elnevette magát.
Eddig nem sokan voltak, akik ebből az egy mondatból a helyes következtetést vonták volna le. Gerard maga sem tudta miért, de nagyon élvezte, amikor valaki elgondolkozik a mondandóján. Talán csak szerette, ha odafigyelnek rá. S ha valóban így volt, hát legyen. Kastiana amúgy is olyan sietős dolgában volt. Talán jót is tenne neki, ha egy pillanatra megtorpanna és körbeforgatná a fejét. Akkor talán korábban is rájött volna, hogy azt se tudja pontosan, nem-e pont mélyebbre megy-e a sivatagban. Gerard rögvest előkapta az iránytűjét, majd vízszintesbe tartotta kellett egy kis idő neki, míg abbahagyta a billegést. Miután megállapodott, Kastiana felé nyújtotta.
- Tessék.

Kastiana megáll, és megforgatja fejét, mert még fáj a nyaka, azután, hogy kiesett a teleportból és kiugrott a válla. Persze, ha Gerard megkérdezné, hogy miért forgatja a fejét, kissé fájdalomtól eltorzult arccal, nem mondaná meg, mert hát egy felcser és eltudja látni a sérülését. A fiú válaszára, ránéz, főleg, ahogy ezt nevetve közli vele. Persze, hogy egy kicsit meglepődve, elgondolkozik Gerard válaszán; Ördög? Lehet, hogy egy démon? Hát meglehet, hiszen ez volt az egyik gondolatom, amikor megláttam, ahogy felbocsátotta azt a tűzcsóvát.; De Kastiana azt is tudja, hogy ha még démon is lenne a fiú, ha ártani akarna neki, már rég megtámadhatta volna, hiszen nem is vette észre, egészen a lángoszlopig, hogy itt van a kősivatagban. Szóval, elmés viccelődésnek könyveli el magában, amit Gerard mondott és ekképpen hasonlóan válaszol ő is:
- Ördögöd van! – Mondja Tia ezt a közismert szólás-mondás szerint, ami annyit jelent, hogy szerencséje van. – Én meg szolgálatban veszedelmes démonokat pusztítok. – Barátságosan rámosolyog, amiből érzékelheti, hogy nincsenek támadó szándékai neki sem.
- Szóval, van iránytűd. – Mondja, ahogy Gerard előveszi a köpenyéből a kis szerkezetet. Tiana figyeli, ahogy tájol vele, majd, amikor felé nyújtja, meglepetten néz rá, de elveszi az iránytűt és megnézi. A mutató irányába tekint; Aham, szóval arra van észak.;, ahol a távolban egy hegyvonulat is fekszik.; Mondjuk, ettől még mindig nem tudom melyik a legközelebbi város ide.; Értelemszerűen int az ellentétes irányba.
- Arra van dél, akkor jó felé megyünk kölyök. – Kastiana az iránytűről a fiúra pillant. – Bocs, hogy kölyközlek, ez nálam ilyen katonai szleng. Szóval, Gerard. Hellenburgba tartok, de onnan még elég messze vagyok. Csak sima, nyugis út lesz, de ha adódik is valami, csak megoldjuk. Na, mit szólsz?

- Hellenburg? - nézett nagyot Gerard. Miért is ne nézett volna, hiszen a világ másik végében voltak éppen.
De még jobban meglepődött rajta, hogy a titokzatos idegen ugyancsak délnek tart, akárcsak ő maga. Furcsa véletlen volt ez, amit miatt akarva akaratlanul mosoly ült ki az arcára.
- Pokoli utat választottál magadnak. Innen a sivatag végét Hellenburgtól annyi megpróbáltatás választja el, ami egy életre elég volna. - mondta dramatikusan, ahogy kihúzta magát s karját a törzse mellé támasztotta, miközben alaposan felidézte magában, ő merre is akart elindulni - Innentől délre a végtelen rónák várnak, nyílt terem mindenfele a nagy Parti-síkságon át. Ha hellenburgi vagy, ez biza ellenséges terület. Azt követi a folyó ártere, a folyamatos csaták és hadakozás mezeje. Ezen átkelni gyalogszerrel...egyedül...be kell valljam, azt hiszem alábecsültelek. - pedig nem érezte úgy, hogy különösebben hatalmas egyéb lenne.
Aztán belegondolt, ő csak azért megy arra, mert a folyó mellett van dolga, Einburg közelében. Más úton is el lehetett jutni Hellenburgba.
- Ám meg lehet kerülni. Innen nem messze áll a tengerpart. Onnan lefelé hajóval el lehet érni a Nordenfluss torkolatát. Majd felhajózni a vízen egészen Hellenburgig. Ha talál hajót, ami elviszi, kisasszony, és egyedül Hellenburgba akar eljutni ennél biztonságosabb útja aligha lehetne. Ám mégis...a tengereket vad kalózok és ádáz fenevadak fosztogatják. - tette hozzá - A part mentét pedig sivár pusztasággá tették a vérengző dögjei.
Gondolkozott, merre lehetne még elutazni Hellenburgig.
- Talán a legbiztosabb út innen a Főváros lenne. Onnan a folyón át tutajjal vagy bárkával le egészen Einburgig, onnan pedig felfelé egyenest Hellenburg. Így a tengert elkerülve. Az egyetlen baj...hogy ha jól vettem ki a szavaiból, a kedves kisasszony nem egy egyszerű vándorkereskedő. - hogy pontosan mit értett ügynök alatt, azt nem tudta. De hogy nem olyan személy, aki csak úgy fel-alá mehet, ahová csak kedve tartja, az biztos.

- Hát, tudod én elég sokszor járok ilyen utakon. – Mondja egy kicsit fáradt hangon; Sokszor nincs is más választásom, ha azt akarom, hogy valami történjen, nekem kell megcsinálnom.
Aztán, Kastiana csak nézte az iránytűt, amíg Gerard elkezdte részletesen ecsetelni, hogy innen mi merre is van és, hogy hányféle képpen lehet eljutni Hellenburgig. Furcsa mód az iránytű a kölyök szavaira elkezdett a kezében veszett mód forogni, mintha az északi pólus egyszerűen eltűnt volna. Gerardra kapja a tekintetét, majd visszaadja az irányjelző ketyerét.
- Öhm… azt hiszem, ez már nem működik. Nem én voltam! – Amint Gerard visszaveszi az iránytűjét, Kastiana így szól:
- Sebaj! Hát, akkor csak menjünk tovább. – Mosolyog gondtalanul a kölyökre és már megy is. – Mi bajod a gyaloglással? Én szeretek gyalogolni, megnyugtat. Hát, akkor mit szólnál, ha csak az út lenne a cél, aztán majd csak eljutunk valahova, de útközben, mint mondtam akármi lehet. – Magyaráz Tia megint, menetelős séta közben, aztán a fiú következő szavain kicsit meghökken.
- Vándorkereskedő? Nem, valóban nem vagyok kereskedő. Nem értek az üzleti dolgokhoz. Viszont, sokat járok erre-arra s értek néhány más dologhoz és folyamatosan képzem magam, de mesélj magadról kölyök. Te mit akarsz, vonz a harc és a kalandos élet?
Ahogy így beszélgetve, mennek-mendegélnek egyszeribe egy faragott útjelző tábla tűnik fel előttük az útmentén: Westerwald.
- Nézd, kölyök arra van egy település vagy mi. Ezt nem is mondtad. – Kastiana megy is abba az irányba.

- Nem települést kérdeztél, hanem utat. - vonta meg a vállát válaszul.
Apró mozdulattal érintette meg az állát, ahogy Gerard elgondolkodott. Mit is kellenne erre felelnie neki? Csak nem mondhatja el egy vad idegennek, hogy miért járja a világot. Aztán belegondolt...miért is ne tehetné. Korábban is ezt tette. Régen sem akadályozta meg ebben semmi. Csak aztán idővel paranoiás lett, visszahúzódó. De már egyszer elhatározta, hogy ezt az attitűdöt leveti magáról. Hogy többé nem fog félni, hogy titkolóznia kelljen. Kihúzta hát magát. EGyik lábát a másik mögé csúsztatta, ahogy finoman felemelte a kabátja  szélét a kezével, a törzse mellett tartva, ahogy könyökét kinyújtotta, majd egyenest a távolba lévő város felé pillantott, Tiát tekintetébe zárva.
- Járom a világot, hogy felleljem Azrael kardját. - felelte ravasz mosollyal.

- Igen, meg azt is, hogy melyik a legközelebbi város ide, mert mondtam megyek amerre látok, de ne kukacoskodjunk a részleteken kölyök. Ne akard, hogy katonásan pontra szaró legyek. – Vágja rá kapásból Kastiana, de aztán már csak legyint egyet. Látja Gerardon, hogy elgondolkodik a válaszon, vagy lehet, csak nem tudja, mit válaszoljon. Arra nem gondol, hogy a démon fiú üldözési mániában szenvedne, hiszen, akkor nem jött volna utána a sivatagban. Pedig, Tiana tudna mesélni a paranoiáról, hiszen élete része, egészen onnantól, hogy eljött szülőföldjéről, de volt egy kiképzőtisztje is a seregben, fél szeme volt, a másik üvegből, ami valahogy meg volt bűvölve és állítólag még a falakon is képes volt átlátni vele. Rémes modorú és egy falábú veterán volt. Nah, az ő szavajárása volt, hogy „Lankadatlan éberség!”, neki volt igazán csak üldözési mániája.
Kastianáról is sokszor hitték testvérei és hiszi környezete még most is, hogy titkolódzik, hogy számtalan dolgot forgat a fejében és nem mond el sok mindent, pedig a legtöbb esetben csak nem tudja, hogy mit mondjon vagy tegyen, hogyan döntsön az ötletei között vagy amikor olyan van, hogy nincs is éppen ötlete. Aztán az évek során a környezete visszajelzései alapján egyre többször folyamodott a bölcsebb marad, ha hallgat elvhez. És van, hogy ami számara egy korábbi vagy jelenlegi ötletével kapcsolatban teljesen természetes, arról eszébe se jut, hogy jelentősége lenne s el kéne mondania bárkinek is.
Gerard vigyorgós válaszára megtorpan és ránéz, majd mosolyogva feleli:
- Azrael kardját keresed, tényleg? Arról én is hallottam, bár csak egy mesét, még az árvaházban; Nah, elárultam, hogy lelenc gyerek voltam.
Ahogy a kölyök köpenyét fogva a távolba mutat, Tia ekkor veszi észre, hogy a csuklya alatt lila szemei vannak; De fura a tekintete, a piros és a kék keveréke.
- És szerinted hol lehet? A legenda és a mese alapján véres útja van a kerub kardnak.

Gerard mosolyogva sóhajtott egyet. Ez a lány elég türelmetlen lehetett. Mondjuk nem csoda. Neki is próbára tette volna a türelmét, ha órák hosszat sétált volna egymaga egyedül a sivatagban.
- Van egy pár elképzelésem, hogy pontosan merre kutassak a nyoma után. Az a gyanúm, hogy a legendák erősen megfakultak az évek. Hiányoznak belőlük kisebb-nagyobb részletek, melyek olykor fontosak lehetnek. Ezeket a nyomokat keresem most hogy a legendát teljessé tehessem. - vázolta fel terveit tömören Gerard.
Ugyan nem említette, de pár részlettel már sikerrel is járt. Ám még mindig nem látta a teljes képet. Ennél többet ugyan nem árult el. Nem akarta azt egy idegen orrára kötni. Ráadásul ezek a nyomok nem is voltak különösebben érdelesek. Nem olyan mesék, melyet egy dalnok költeményébe foglalna. Gerard halványan elmosolyodott ezt gondolván. Nem is vette észre, milyen távol van ettől a kardtól.

Kastiana elnézi Gerard mosolyát, nem tudja, hogy min mosolyog. Ami igaz, az igaz, itt van már egy ideje és sokat is sétált a sivatagban, de hát ő általában gyalogszerrel jár mindenhova. Hallgatva a fiút, ahogy Azrael kardjáról tovább beszél, még hozzáfűzi.
- Igen, sokféle szóbeszéd is kering a kardról. Egyébként, az árvaházon kívül, kalandvadászoktól is hallottam a legendájáról.
A nap magasan tűz le rájuk, bár itt a kősivatagban egyáltalán nincs hőség, csak a felszálló levegő rezgeti a horizontot s szellő sodorja a homokot. Ekkor megáll és előre mered, hunyorít, majd kezét szemellenzőkét tartva, fürkészi előttük a távolban megjelenő építmény rezgő körvonalait.
- Gerard! Te is látod, amit én, vagy az ott csak egy délibáb? – Kastiana abba az irányba mutat, ahol egy gúla alakú építmény áll. – Az egy piramis? Ezt megnézem. Jössz? – Gyalogol tovább, egész megnyújtva a lépteit, ahogy közeledik két alakot is lát a piramis előtt. Az egyik rohan oda másikhoz, ezt kiáltva:
- Neee! Ne olvass fel a könyvből! – De aki egy könyvet tart a kezében, latinul felolvas belőle, ezért Kastiana számára érthetetlen a szöveg. Erre nem sokra rá homokvihar csap fel a piramisnál, és egy fejforma tűnik fel a homokfelhőben, eltátott szájjal ordít bele a kősivatagba és homokförgetegként süvít a piramis előtt állók felé. Hátrapillant a fiúra. – Hát ez nem délibáb.

~ Áh, igen, annak a kardnak ezer és ezer mondája csábítja az embert útra. – gondolta Gerard magában.
De nem maradt sok ideje gondolkodni rajta, hála a távolban feltűnt különös építménynek. Ősi rom volt, hasonló, mint amit annak idején a barlang mélyén látott. De ez kiemelkedett a földből, nem úgy mint a katakomba a kertek alatt. Kastiana persze hezitálás nélkül oda akar rohanni. Gerard kárörvendően hümmögött egyet magában. Amilyen háklis tud lenni ez a lány az apró részletekre, máskor pont olyan meggondolatlan, futott át az agyán.
Nagyon meglepődött, amikor az épület előtt a semmiből valami hatalmas, mágikusnak látszó vihar jelent meg, szinte a semmiből előbukkanva. Megszaporázta a lépteit, úgy érte utol Kastianát.
- Fedezék! Valahol keresnünk kell egy fedezéket. – mondta gyorsan a lánynak. Bár a mágiát nem ismerte, viharokkal már volt dolga.

// Gyors kérdés, így játékon kívül: Pontosan mi volt az a kántálás? Mármint, a romok nagy része angyalrom, ott szoktak lenni hasonló anomáliák, de ott rendre héberül vannak a dolgok írva. A latint az egyháziak használják, szóval kíváncsivá tettél, mi az ott pontosan?//

Ahogy a piramisnál felcsapott a homokvihar, a démon fiú is utolérte, majd megtorpant mögötte. Vele ellentétben sokáig meg sem szólalt. Gerard arcát nézve, ahogy hátra szólt neki, Kastiana tudta, hogy nem délibábot látnak, hiszen mindketten látják. Elsőre úgy véli, hogy nefilim építmény lehet, amit, igen, közelebbről is megnézne. Egyelőre azon még nem is gondolkozik, hogy kerüljék el a vihart, hiába Kastianának megvannak a bogarai, de hát kinek nincsenek. Azonban, amikor Gerard felkiált, hogy keressenek fedezéket, higgadtan bólint, majd a két nekromantát nézi, ahogy elnyeli az alakjukat a közeledő förgeteg.
- Nem kell károgni, a nagyobb sziklákhoz oda húzódhatunk! – Ezzel már megy is egy közelben lévő sziklához, de ekkor megpillant egy még jobb fedezéket.
- Nézd, ott egy csónak! Hát ez? – Kastiana nem tudja, hogy kerülhet ide egy ilyen úszó alkalmatosság, de most egyáltalán nem bánja. Lehet igaz egy elenyésző pletyka, hogy itt a kősivatag helyén valaha egy tó volt. A ladik több helyen lyukas, de most a homokvihar ellen jó védelmet nyújthat. Ha Gerard is vele tart, akkor hamar megfordíthatják a csónakot.

//Őszintén, akkor fogalmam sem volt még, gondoltam majd, ahogy haladunk, vagy nem, úgy kitalálom/juk, de most, hogy így rákérdeztél, ez lehetne a latin kántálás pontos szövege: „Alea iacta est”. Most te jössz, hogy mi történik. Aztán én.//

Nem sok dieje maradt Gerardnak gondolkodni. Közeledett az a rejtélyes vihar, hát ugrott egyenest a másik után, hogy a szikla mögött vészelje át a süvítő szelet. Kissé aggódott. A mágikus eredetű szelek gyakran másképp viselkedtek, mint azok, amiket a jóisten hívott életre a tenger habjai közt.
- Jobban megérné később visszajönni. Most odamenni, felszerelés, segítség nélkül nem a legfényesebb ötlet. - lihegett nagyot Gerard, ahogy arcát takarva próbálta megelőzni, hogy a felkavart por összecsapja. Ő maga mindig is csapatban dolgozott. Sosem fordult még elő olyan, hogy egymaga merészkedett veszélyes helyekre, mindig volt valaki, aki fedezte. A felkészültség híve volt, nem is csoda hát, hogy távolodni akart a helytől...bár nagyon úgy tűnt, ezt az idegent pórázon se lenne képes másmerre cibálni.


//Azért pár alap dolgot ki kéne találnunk, nehogy aztán olyat írjunk le, ami ellentmond a világ törvényeinek. Például kétlem, hogy Veronián volna-e egyáltalán kenu. Szerintem a kenu szót sem ismerjük . Plusz a szöveg nyelve is elgondolkoztatott. Latint az egyházban használnak, ilyen ősi romoknál inkább héber fordul elő.//

Kastiana tovább megy, egyszer néz csak hátra. A szél az ő hallását is eltompítja. Nem kiált újból Gerardnak, a förgeteg túl gyorsan közeledik, és mivel látja, hogy a fiú meghúzódik egy nagyobb sziklánál, ezért felemeli, és egy macskaügyességével bebújik a csónak alá. Mielőtt a kiszámíthatatlan vihar rájuk zúdulna. A homok süvöltő széllel elnyeli a sziklákat, a csónakot, eltakarja az eget is s nem tudni, hogy mit hoz magával, ha elül.