[Küldetés] A fogolykaraván (V.I.SZ. 821 Tele)

Robin: Még a kora reggeli órákban kopogtatnak a cellád ajtaján. A kis suhanc meg sem várja hogy válaszolj, már be is nyit, s köszönés nélkül kezd bele az inkvizítorok számára oly ismerős mondókába:
- Levelet hoztam Robin Holzer nővérnek. Augustinus püspöktől érkezett, sürgősen olvassa el, s tegyen a leírtak szerint. – hadarja el gyorsan. Vár úgy egy fél percet, hogy elvedd a kezéből az iratot, ha nem teszed, úgy leteszi valahova, és az ajtót sietve becsapva maga mögött siet tovább a dolgára.
A levelet felbontva, az inkvizítorok püspökének minden bizonnyal ismerős kézírása fogad. Úgy látszik nem volt szűkén a tintának, mivel hosszasan kifejtve adta tudtodra a legújabb megbízásodat. Legkésőbb délben kell elindult egy határ melletti kis faluhoz, ahol az északi sereg katonái várnak rád. A feladat egyszerű, el kell kísérni őket a fővárosba, miközben biztosítod a fogolykaravánuk biztonságát. További feladatod, hogy megtudd, pontosan mit is terveznek a foglyokkal a fővárosban (elvégre egyszerűen helyben is kivégezhették volna őket), ha pedig valami olyat találsz, ami az Egyház érdekeivel túlságosan is szembe menne, akadályozd meg a lehető legdiszkrétebb módon.
A levél nem részletezi, hogy kiket szállítanak, azt azonban igencsak kihangsúlyozza, hogy légy együttműködő a katonákkal (már amennyire az előző felszólítás után lehetséges), így is elég feszélyezett a helyzet az egyház és királyság emberei között, hála a múltbeli eseményeknek. Ezután biztosít arról, hogy teljes bizalmát élvezed, hiszen eddig is bizonyítottad, hogy képes vagy megoldani akár diplomáciát igénylő feladatokat – a kézírásból azonban sajnos nem derül ki, hogy komolyan is gondolja, vagy csak bíztatni akar, hogy kövesd a parancsait.

Jozef: Már javában a reggeli gyakorlatozás idejében hív félre az egyik küldönc, hogy egy üzenetet adjon át, Sangarinus püspöktől. Írott forma helyett szóban közli veled a határmenti falu nevét, ahová indulnod kell. Egy inkvizítort kell majd keresned, aki mellé ezúttal is segítő társul rendeltek. Az északi sereg néhány katonájával együtt a feladatotok egy fogolykaraván támogatása lesz: el kell kísérnetek a határ mellől egészen a fővárosba, biztosítva a katonák, valamint a foglyok épségét is. A küldönc külön kiemeli, hogy bízik abban, képes leszel együtt dolgozni mind az inkvizítorral, mind a sereg katonáival: nem kér azokból a felfordulásokból, amiket eddig is okoztál. Megjegyzi még, hogyha az inkvizítornak valami egyéb feladatai is vannak, mint a foglyok kísérete, mindenképp azt helyezd előre és támogasd, akár előbbi teljesítésének árán is – itt azonban még a küldöncön keresztül is érződött azonban, hogy fogalma nincs, miért kell ennyire titkolózniuk.
A küldönc a lelkedre köti, hogy szedd össze amire szükséged van, legkésőbb délben pedig indulj el: estére meg kell érkezned a település mellé.

Mina: Lovas futár érkezik még a korai órákban a kastélyodba. Meg sem áll, míg a grófnőhöz nem ér, ha pedig valaki megpróbálná megakadályozni, úgy a királyi pecsét felmutatásával – ami az általa hozott levelet zárta le – gyorsan arrébb tessékeli az útjából. Amint megtalálja a vámpírt, és az engedélyt ad neki az üzenet felolvasására, feltöri a pecsétet, és belekezd a levél tartalmába.
Miután túl jut a tiszteletteljes megszólításokon és üdvözléseken, eljut a lényeghez: segítséget kérnek tőled. Tudtukra jutott ugyanis, hogy az északiak elfogtak egy csapat banditát, ám ahelyett, hogy a szokásos módon végződött volna a dolog, valamiért Carolusburgba kísérik őket. Ez aggasztja, mind a kémeket, mind a tiszteket: vajon mit akarnak egy csapat híresen kegyetlen és ravasz rablótól, miért van szükségük rájuk Carolusburgban?
A feladat tehát az lenne, hogy kiderítsd, mit is akar észak egy csapatnyi banditától. Ha más tervük is van velük, minthogy látványosan kivégezzék őket a nép előtt, úgy szeretnék, hogy megakadályozd – főképp akkor, ha ez valahogyan észak előnyét, vagy dél hátrányát szolgálná. A legideálisabb az lenne, ha újra kiszabadulnának, és fosztogatnák az északi falvakat, ezzel gyengítve az egész királyságot.
A küldönc külön kiemeli, hogy mivel az elmúlt időszak mindkét országot megviselte, és nem akarják tovább feszíteni a vékony diplomáciai húrt, mindenképp inkognitóban kell cselekedned, bármit is viszel véghez – egyszerűen viselkedj zsoldosként, a fogolykaravánt kísérő csapat úgyis keresett jónéhányat. Fontos, hogy nemsokára elindulj, estére oda kell érned – akkor érkezik meg ugyanis az északiaktól is a segítség.
Miután ezt elmondta, a küldönc részletesen elmagyarázza hogyan is juss el az adott falu mellé, ahonnan a karaván indulni fog, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is megy, kérdésekre nem akar, és nem is tud válaszolni.

Edgar: Egy határmenti fogadóban töltöd épp a délutánodat. Talán épp a sörödet kortyolgatod, talán a felszolgálóknak udvarolsz, mikor valami történik az épület másik felében. Először azt hihetnéd, hogy verekedés kezdődött, de ha odapillantasz láhatod, hogy egy nagyobb darab embert állnak körül, aki egy papírlapot lógatott a kezében. Páncélban volt, vagy egy tehetős zsoldos lehetett, vagy valamelyik sereg katonája. A papírlapot nem akarta itt hagyni, láthatólag csak ez az egy volt nála, helyette inkább felmutatta, hogy felkeltse a parasztok figyelmét.
- Ki akar pénzt keresni? – kiáltotta, mire köré sereglett a nép. Ő végignézett rajtuk, de ahogy látta a véznábbnál véznább parasztokat, lemondóan sóhajtott. – Zsoldosokra van szükségünk. Jól megfizetjük, és egy hétnél nem tart tovább a munka. – mondta dörmögve, úgy hogy még az épület másik felében is meghallhattad. Amaz tovább jártatta a szemét, valaki olyat keresve, aki nem esik össze egy kard súlya alatt. Amint megtalál téged, szinte már rá se hederít a többiekre, egyenesen a szemedbe nézve beszél – Egy fogolykaravánt kell elkísérni Carolosburgba, megvédve mind a foglyokat, mind azokat, akik kísérik.
Úgy tűnik az sem zavarta, hogy vámpír vagy – nagyon híján lehetett az embereknek, ahogyan pedig végignézett rajtad, láthatóan elégedett volt. Bámult még egy darabig, majd átvágott a fogadón, és eléd lépve kérdezte meg:
- Velünk tartasz? – szegezte neked. Amennyiben legkisebb jelét is adtad annak, hogy igennel felelsz, úgy azonnal meg is indult kifelé, várva, hogy te is kövesd.

OOC:

Közömbös arccal lötyögtettem az olcsó, savanyú lőrét a kupában, amit a porfészek fogadójában mértek annál sokkal drágábban, mint amennyit ér. Szinte már megbántam, hogy a világégés után nem maradtam hosszabb ideig a Kísértetszigeteken vagy akár a vámpírtoronyban, holott egyik helyet se kedveltem különösebben. Mindenesetre minden sokkal többe került, mint annak előtte, lévén kevés volt az ember, aki földműveléssel tudott foglalkozni.
Ha nem volnék jó megfigyelő, akkor is kiszúrnám, hogy a hosszú terem tőlem távolabbi felében valami történik. Mint friss tehénlepény körül a legyek: valamit körbezsonganak jó páran. Különösebb érdeklődés nélkül húzom ki magam, hogy jobban ellássak addig. A kör közepén egy magas, vállas ember álldogál, akörül legyeskedik a sok paraszt, mintha udvarlói volnának. Egy papírlapot lóbál, közben hangosan beszél, erőltetés nélkül ki tudom venni a szavait.
− Ki akar pénzt keresni? Zsoldosokra van szükségünk. Jól megfizetjük, és egy hétnél nem tart tovább a munka.
Ahhoz sem kell különösebben jó megfigyelő legyek, hogy megállapítsam: nincs elragadtatva a felhozatallal. Hát, persze. Az éhezés és a kemény munka alaposan meglátszik a parasztokon, soványak, mint az utcai ebek. Ennek a férfinak nem ilyen zsoldosokra van szüksége. Nem nehéz észrevenni, ahogy felcsillan a szeme, mikor a tekintete elér hozzám. Felvont szemöldökkel hallgatom a mondandóját, és észreveszem, hogy a többiekkel már nem foglalkozik, csak velem beszél. Hát, persze. Valószínűleg a fegyverem is kiszúrta. Utáljanak vagy sem, az emberek még mindig nagyra tartják a vámpírokat, a Swarzjager vadászok pedig méltán híresek a fajtársaim közül.
– Egy fogolykaravánt kell elkísérni Carolosburgba, megvédve mind a foglyokat, mind azokat, akik kísérik.
Sóhajtok. Az északi főváros… Kívánkozik oda a rosseb.
A férfi elhallgat, de mintha rajtam felejtette volna a tekintetét. Ágyba is vihetném, olyan szemekkel néz. Elmosolyodom.
Szívdobbanásnyi idő múlva felém indul, megtorpan az asztalom előtt.
− Velünk tartasz? – érdeklődik egész konkrétan. Megvonom a vállam. A pénz azért jól jönne. A fejével int, ahogy elindul kifelé, jelezve, hogy kövessem. Felmarkolom a holmimat, majd utána indulok.
− És engem ki fog megvédeni Carolosburgban - érdeklődöm egy kissé ironikus mosollyal, ahogy elnyújtom a léptem, hogy a férfi mellé érjek. − Ha jól hallottam, nem rajonganak kimondottan a fajtámért.
Nem állunk meg egy pillanatra sem. Ha az irányból nem is, a szagból biztos rájönnék, hogy az istálló felé tartunk.
A férfi arcáról le sem lehetne törölni az elégedettséget.
− Ne aggódj, biztosítjuk, hogy ne essék bajod − rám mosolyog. Nem érzem magam nagyobb biztonságban. Akkor sem, mikor hozzátesz: − Egyébként is van már egy vámpír a sorainkban... Amikor minden oldalról pokolfajzatok és banditák támadtak ránk, nem válogathattunk − elkomorodik a hangja és a vonásai is. Nem jegyzem meg, hogy talán semmivel sem vagyok jobb, mint az emlegetett pokolfajzatok. Az emberek azt hiszik, a pénzükért bármit megkaphatnak. A megbízhatóságot nem lehet néhány váltóval megvásárolni.
− Mégis miféle foglyokról van szó? - kérdezem, miközben az egyik szemöldököm felvonom.
− Egy rablóbanda és a vezetőjük − érezhető a szándékosság a tömörségből, amivel válaszol a hozzá intézett kérdésre. Óhatatlanul is gyanúsnak találom a helyzetet.
− Van lovad? − kérdezi végül, mikor megérkezünk az istállóhoz.
− Nincs − megrázom a fejem.
Az istállóba lép, én pedig követem. Meglep, hogy senki emberfiát nem vélek felfedezni a helyen, ám úgy tűnik, kísérőmnek ez nem okoz megdöbbenést. Szó nélkül elenged egy felnyergelt, gyönyörű, bár kissé sovány deres kancát, és felém vezeti.
− Most már van − a nevetése mély és erőteljes.
A szemem sarkából látom, hogy felül egy másik lóra, valószínűleg ez a sajátja. Az elém vezetett kanca fejét simogatom.
− Köszönöm − biccentek végül a férfi felé. − És mégis mit raboltak el, hogy nem helyben akasztották fel őket, hanem a fővárosba kell őket kísérni? − kérdezősködöm tovább. Érzem a felém áradó türelmetlenséget, pont azért faggatózom, hátha könnyebben megadja magát.
− Az nem a mi dolgunk − a hangjára is kiül a feszültség, a mozdulatból is ezt olvasom ki, ahogy kardját igazgatja. − Siess, estére vissza kell érnünk.
Bólintok.
− Igaza van, tulajdonképpen teljesen mindegy − vonom meg a vállam, majd követem a példáját: felszállok a felnyergelt lóra, aztán várom, hogy a férfi elinduljon, és mutassa az utat.
Nem késlekedik soká, azonnal a ló oldalába rúg. Egy ideig lépésben halad, és meg vagyok győződve arról, hogy szándékosan figyel, hogy kicsit mindig előttem legyen. Valószínűleg nem szívleli a kérdezgetést. Ha nem, hát nem, én nem erőltetem. A váltója ugyanúgy fog csörögni, ha nem is telik kellemesen a vele töltött idő.
Miután a falut magunk mögött hagyjuk, vágtába fog, én pedig követem a példáját. Ismét érzékelem, hogy gyorsabban halad nálam, valószínűleg szándékosan, így nem erőltetem, megadom neki ezt az előnyt.
Hosszúnak tűnik az út, amennyit lovon töltünk, időközben a távoli horizonton elnyúló hegyeket megcsókolja a nap, ahogy alábukik.
Rövid idő múlva teljesen besötétedik, ahogy a hold elbújik egy vékony bárányfelhő takaró mögé, alig lehet bármit is látni. A távolban felfedezek néhány fényfoltot: tábortűz lehet, úgy sejtem. Ahogy közelebb érünk, megállapítom, hogy szekerek is vannak a táborban, a tüzek előtt emberi árnyékok táncolnak át.
Gyanítom, hogy ebbe a táborba igyekszünk, de nem gyorsítok a tempón, hogy beérjem a férfit és megkérdezzem.

felszerelés:

A karavánon az út csendesen telik, ahogy szokott. Mina visszahúzódik önmagába, és az utazás csendjét az elméjében kialakított képzelt helyeken tölti, régi olvasmányait idézi fel, és sokkalta, de sokkalta szebb helyeket, mint amilyeneket lát - szürkeség és rossz idő. Kabátja persze megvédi a hideg ellen, de a hangulat nem lesz sokkal jobb tőle.
Amikor végre megérkeznek, három nagyobb tábortüzet is lát, amelynek örül, mert azok fénye megnyugtató és legalább nem fog fázni. Jókora emberek veszik körbe a tábortüzeket, talán egy tucatnyian lehetnek, vagy kicsit többen. Három szekeret is látni, előttük lovak, faoszlopokkal elkerítve, gondosan elzárva pedig minden bizonnyal a rabok várakozhatnak. Őbelőlük nem látszik ide semmi, csak az, hogy egy adag alak fekszik a szekerek mélyén.
Az érkezők között azonban akadnak érdekes egyének...
Mina elhűl és elpirul, ahogy meglátja a csodás csapatot. Egyiküket ismeri, Jozefet, ő rendkívül aranyosnak tűnik, segítettek is már egymásnak életben maradni annak idején, azonban egyetlen sajnálatos tény vele kapcsolatban, hogy az egyháznak adta az életét. Ráadásul vele van egy nő is, akit viszont nem ismer.
De Jozef ismeri őt. És azt mondták, legyen zsoldos. De Jozef tudja, hogy nem az.
Ó, hogy soha többet nem vállal el olyan feladatot, amiben hazudni kell...
- Jozef Strandgut fegyvernök vagyok és Sangarinus püspök utasításának megfelelően segíteni jöttünk. - mutatkozik be, ha minden igaz, teljességgel nyíltan és őszintén a sötét tünde. Miben segíteni?
A parancsnok arcán meglepettség és némi félelem tükröződik talán...?
Úgy látja, sorba kell állni és mondani valamit, különben ők jönnek ide kérdezni. Nagy levegőt vesz, és olyan arcot vág, mint akinek mélységesen elege van már a mai napból, ahogy az előzőekből is, és azokból is, amik majd ezek után fognak következni. Kihúzza magát és a parancsnok elé járul. A szőke hajú férfi egészen barátságosnak tűnik, de ez nem jelenti azt, hogy ha gyanakszik, nem fog lépni valamit. Nem szabad, hogy gyanakodjon.
- Mina vagyok. Azt mondták, elkél az olyan, aki tud harcolni. Hát én tudok. - jelenti be, amennyiben kételkednének benne, készséggel be is mutatja, bár még mindig fogalma sincs, mit gondoltak, mit tud ő kezdeni az elfogott banditákkal. Azonban a parancsnok szélesen elvigyorodik, ahogy hallgatja a magyarázatát. Halványan elmosolyodik, mintha cinkosan tenné, amikor látja, hogy szavai elérték a várt hatást. Nem is, ennyire kedvező hatásra még csak nem is számított. Megnyugszik kissé. Ezek után azért igyekszik ismét a perifériára húzódni és minél kevésbé a figyelem középpontjában lenni.
Jozef persze észreveszi, s biccent is neki. Megint érdekes csapatot sikerült összeszedni. Egy zsoldosvámpír, két egyházi, valamint ő... akiről nem tudhatják meg, hogy ki. Nagyon reméli, Jozef nem fogja elárulni. Viszont az nem jó, hogy ő itt van. Hiszen Mina feladata alapvetően Észak helyzetének aláásása. De persze mindig kell lennie ott egy északinak, akit nem utál eléggé ahhoz, hogy ez könnyen menjen. Biccent neki ő is, s a szája haloványan megrándul. Annyi mindent mondana, de természetesen itt most nem teheti, és talán jobb is, ha nem bonyolítja a dolgokat. Van az ő ügyük, meg van az övé, ami remélhetőleg nem keresztezi majd egymást... (Mina még mindig csodákra számít).
-Robin Holzer, az egyház küldött, hogy segítsek a karavánt biztonságosan célba juttatni.
Oh, szóval ez a feladatuk. Ez igen érdekes. Vajon ezt nem tudták? Hogy konkrétan az egyház küldöttei közé kell majd jönnöm? Mégis hogy gondolták? Nyilván nem tudhatták, hogy ismerem Jozefet. Nem akarom hogy olyat kelljen döntenie miattam, ami... ah, a fenébe is.- puffog magában, és igyekszik, hogyan lehetne épen kikeveredni ebből a helyzetből.
A szőke hajú férfi furcsállása csak erősödik, ahogy immár a második szent személy mutatkozik be.
- Edgar von Swarzjager - jegyzi meg végül a vámpírférfi, aki eleve beszélgetett a parancsnokkal, mielőtt még ők bemutatkoztak volna. - Engem a fizetség érdekel.
Féloldalasan mosolyodik el, s ennek egyszerűsége még sármos is valami módon. Szóval zsoldos, az, aminek Mina is el akarja adni magát. Nos, nehéz lesz felérni az elvárásokhoz, ha Edgart vesszük a zsoldosok példájának, de meg fogja próbálni. A parancsnok ismét elvigyorodik. Ezt Mina jó jelnek veszi.
Aztán Jozefhez és a Robin nevű nőhöz fordul.
- Szóval egyháziak... - Feltűnően gondolkodóba esik. - Megnézhetem azt a papírt? - kéri el a dokumentumaikat, majd nem olyan halkan, hogy ne hallja, Edgar és Mina felé sandítva megkérdi tőlük: - Ugye nem terveztek ártani nekik?
Jozef, miért pont ő?
Összefonja mellkasán a kezeit és egyik lábára helyezi a súlyt, egyébként csak vár, hogyan tovább.
Persze, legalább nem Leo van itt.
- Attól megnyugszik, Uram, ha megmutatom a parancsot, amit kaptam? - fonja össze Robin is a mellkasán a kezeit, majd mégis előáll a kért papírokkal.
- No jól van, nekem a szó is elég. Hogy bízhatnám rá a hátam védelmét arra, akinek nem vagyok képes elhinni amit mond? - teszi fel a költői kérdést a parancsnok, majd akikkel még nem fogott kezet, most megteszi. - Az én nevem Eric, tizedes vagyok a hadseregben. Jöjjetek beljebb a tábortűz mellé, ott kellemesebben beszélgethetünk. A lovakat csak kössétek ki valahová. - adja ki az instrukciókat, majd kézdörzsölgetve telepszik az egyik tűzrakás mellé.
- Korsót! - kiáltja el magát, s kérése valóban parancs, egy csapásra négy korsó is megjelenik, mindükben valamiféle áttetsző, aranyló, habos folyadék úszkál. - A falusi fogadós volt olyan kedves megajándékozni minket néhány hordóval.
Közben Mina fogja Vollwind kantárszárát s egy szabad oszlophoz kiköti, erősen s mosolyogva paskolva meg a ló nyakát, ahogy a szemeibe néz. Bárcsak vinnél már engem haza innen. Nem tudom, mit fogok kezdeni velük. Könnyű neked, neked csak cipelned kell engem, most szívesen lennék a helyedben...
Lova mélybarna tekintetétől végül vissza kell térnie a hideg realitásba.
- Kösz, de én megleszek az ital nélkül. - emeli fel a kezét udvarias elutasításra, majd elhúzza a száját, mint akit sokszor nyaggattak már ezzel, úgyhogy pontosan tudja, miféle reakcióra számíthat. Talán sokat segített ennek a stílusnak a felvételéhez az Ameliával való utazás, jut eszébe. De... erre inkább egyelőre nem gondol. Traumatikus élmények kötődnek ahhoz a naphoz... Napokhoz?
- Szóval, mi a dolgom? - kérdi gyakorlatiasan a magát Edgarnak nevező vámpír.
Eric, a parancsnok már nekilátott az iszogatásnak. Robin viszont, úgy tűnik, szintén nem él ilyesmikkel, ugyanis ő is elutasítja az italt, noha igyekszik úgy tenni ezt, hogy ne sértse meg vele a kínálót.
- De válogatósak a hölgyek... - jegyzi meg Eric egy mosollyal, de aztán nem forszírozza a dolgot tovább szerencsére, inkább húz még egyet a korsóból. Mina elvigyorodik erre, majd széttárja a karját. Legalább nem a vérivós poént kapta meg ismét, abból nagyon elege lett egy időben.
- A feladat egyszerű, biztosítani kell, hogy a foglyok foglyok is maradjanak, míg a fővárosba érünk. Ismert és neves rablókról van szó - talán lesz olyan bagázs aki megpróbálja kiszabadítani őket az út során, vagy ők maguk próbálják majd menekülőre fogni. Az embereim fáradtak és gyengék, így tehát szükség volt az utánpótlásra.
- Minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. Hányan vannak? - érdeklődik Jozef.
- Köszönöm Jozef. Mi tizennégyen vagyunk, a foglyok pedig kilencen.
- Annyira neves foglyok, hogy muszáj életben maradniuk, míg odaérünk? - megvonja a szemöldökét. Hátha megtud valamit a foglyok kilétéről.
- Az, hogy kicsodák, azon nem a mi dolgunk gondolkodni. A mi feladatunk csak annyi, hogy eljuttassuk őket a megadott helyre.
Akkor ezt sem most fogja megtudni. Nincs meglepve. Megvonja az egyik szemöldökét és féloldalasan elmosolyodik, majd úgy tesz, mintha ennyivel le is zárult volna a történet. Hát persze, hogy nem árul el semmit. Pedig, ha olyan híres rablók, akkor akár el is dicsekedhetne vele, kit fogtak meg. De nem teszi. Miért?
A parancsnok ezután int egyet a kezével.
- Micha, gyere ide! - Szólítására egy jókora kétajtós szekrény méretű izomtömeg jön oda hozzájuk. Úgy fest, nem találtak olyan páncélt, ami elég nagy lett volna rá, mert szíjakkal tudják csak azt a helyén tartani. Biztató külsejű egy alak, meg kell hagyni... Nem úgy tűnik, mint aki túlzottan beszédes.
- Ő itt Micha, a jobbkezem. Ha bármiféle segítség kell, őt is kereshetitek, egyszerű kiszúrni a tömegben. Ő fog gondoskodni arról, hogy minden rendben legyen a katonáim és köztetek.
Mina akaratlanul is Herr Eric jobb kezére pillant, ám az azért jóval kisebb, mint Micha. Az emlegetett csak kurtán bólint a parancsnok szavaira.
Ez kell ahhoz, hogy a katonák és miközöttünk rend legyen? Kezdek félni ezektől a katonáktól... - vakarja meg gondolatban a tarkóját.
- Van még kérdés? - néz körbe a szőke hajú férfi a csapaton.
- Egyelőre nem sok, legfeljebb az, hogy mikor akarnak tovább menni? - kérdi Jozef.
- A ma éjszakát még itt töltjük, holnap reggel pedig indulunk. Két-három napot vesz majd igénybe az út, ha minden jól halad.
- Csak azt furcsálltam kissé, miért kellünk ilyen sokan a foglyokhoz. Ennyire szökősek? - néz körbe a társulaton, majd vissza Ericre. Nem biztos benne, hogy a jó kérdést tette fel, sem abban, hogy jókor, de ha csendben maradt volna... úgy érzi, elszalsztott volna egy lehetőséget.
- Sose lehet tudni. Sokféle van közöttük. Valamelyik tán varázsló, ezért húztunk zsákot a fejükre és kötöztük ennyire le a kezüket. Nem akarok elveszíteni egyet sem az embereim közül azért, mert valami nemes beszélgetni akar ezekkel a patkányokkal.
Ahogy Eric beszél, egyre bosszúsabb lesz, a végére már szinte fortyog benne a düh. Mina megállapítja: nem volt rossz az a kérdés.
Hát beszélgetni nem fog tudni a foglyokkal az úton, ez kiderült. Ne is próbálkozzon vele. Majd csak... lesz valami. Valami, ami megszakítja a békés utazást. Talán valamelyik rab megpróbál megszökni. S Mina esetleg elég éber lesz, hogy elkaphassa, és mielőtt visszahozza, kiszed belőle egy-két dolgot.
Te jó ég, még sosem sikerült kiszednie senkiből semmit, amit az ne akart volna elmondani...
- Azt mondja még meg, melyik tűznél foglalhatunk helyet. - kérdezi az egyházi nő. Edgar pedig csendben hallgat.
- Bárhová leülhettek, nem hinném hogy bármelyik katonám is elutasítaná a társaságát....azért csak óvatosan. - figyelmezteti őket mintegy játékosan, jelentőségteljesen nézve a jelenlevő nőneműekre. Megértő mosollyal bólogat, és ehhez már cseppet sem kell megjátszania magát, tudja, milyenek a katonák, ha nőt látnak.
- Most pedig munkára. Jozef és Robin, ti az éjszaka felét őrködéssel töltitek, a tábor falu felé eső részét ifgyeljétek, kitudja honnan akarnak meglepni minket. Edgar és Mina, ti a foglyokra fogtok vigyázni. Ne álljatok szóba velük, mert még megigéznek valamivel. Csak figyeljétek a ketreceket, nehogy kitörjenek valahogy. A középső szekérnél foglaljatok helyet. Mindkét csapatot leváltják majd, ha eljön az ideje. - osztja ki a feladataikat, mire Mina egy kissé felderül, persze igyekszik ezt csak belül tenni, s nem engedni, hogy arcán látsszon, mikor lelkesedik.
- A lehető legjobbat választottátok erre a feladatra, mert engem ugyan nehezen igéznek meg. - mosolyodik el elégedetten - visszautalva a lehetséges varázslófogolyra, akit Eric emlegetett -, lelki kezeit dörzsölgetve. Mégis csak közel kerülhet a foglyokhoz, ez jó, így talán kideríthet valamit. Csak Edgarral kell majd vigyáznia. Nem kétli, hogy ha megpróbálna olyasmit művelni, ami parancson kívül van, a férfi kérdés nélkül szólna Ericnek.. Bár, nem ismeri, így ezt sem tudhatja biztosra.
- Azért persze vigyázok. Nos hát jó munkát. - biccent Jozef és Adel irányába, majd gyorsan el is fordul és kijelölt őrhelyük, a középső szekér felé igyekszik, azért kissé lemarad, ha Edgar nem követné rögtön. Hallja még, ahogy Jozef nyugtázza a parancsot, s további kérdései is vannak, de mivel szétválasztották őket, ő örömmel megy a maga - és Edgar - útján, hisz egy zsoldos ezt tenné, nem? Mit érdekelné, mit kell a másik csapatnak csinálni. A végén még meg is vádolnák, hogy mit bámul, vagy hallgatózik.
Érzi, ahogy a vámpírférfi, akár egy zsákmányt, méri őt végig. Sejti, hogy nincs megkülönböztetett szerepben, és talán mindenkire így néz, de legalábbis a nőkre, mégis kissé megborzong a dologtól. Igyekszik figyelmen kívül hagyni. Ahogy azt is, hogy miután fölállt a földről, Edgar fél lépéssel tőle mindig lemaradva követi.
A katonák, akik kissé gyanúsak voltak a szemében, nem lesznek kevésbé azok, ahogy meglátja: szinte mindük öltözete olyan csálén áll, mint Michán a saját páncélja. Pedig nem mindegyikük akkora, mint ő, sőt, szinte egy sincs még. Elég fáradtnak is tűnnek, nyúzottnak.
Az ő őrhelyük, a szekerek környékén szinte senki nincs, hiszen a havas hidegben igyekszik mindenki a tüzek köré kerülni. Mina azonban nem annyira bánja a hideget, ha ezáltal megtudhat valamit a foglyokról, akiket már lát is.
Hárman vannak, s nem valami egészséges állapotban. Mintha a szemük is csukva lenne, s teljesen mozdulatlanok. Így mondjuk gátlástalanul meg lehet őket bámulni; s hátha a közeledtükre valamennyire felélénkülnek. A szag, amelyet árasztanak (vizeleté és ürüléké), arról tanúskodik, hogy jó ideje nem engedhették ki őket.
- Tyhű. - fintorog, felhúzva az orrát. - Régóta itt lehetnek. - jegyzi meg társa felé. Edgar is felhúzza az orrát, így megnyugszik, nem tűnt túlságosan... kisasszonyosnak. Nem, erre a szagra még a legegyszerűbb ember is érzékeny, olyan erős.
Edgar halk hangon felel neki.
- Úgy tűnik.  De a katonák sincsenek túl jó állapotban - vonja meg a vállát. - Ha helyet cserélnének, míg nem figyelünk, nem venném észre - nevet fel halkan, de Mina csak sajnálatot érez - némi undoron kívül - a foglyok iránt. Edgar elréved a távolba, a katonákat vizsgálgatja, körbe a tábort. Van is mit. Furcsa ez a hely nagyon.
Őrségben túl sok nem történik, így most sem. Lényegében egymásra vannak utalva, azonban Mina azon okból marad csendben, hogy álcája nehogy darabokra törjön, Edgar pedig minden bizonnyal természetesnek s kényelmesnek érzi ezt. Vagy csak nincs kedve máshoz. Láthatóan jól elvan azzal, hogy egy ággal rajzolgat a porba, akár egy gyermek, amely Minának végül is tetszik, el lehet azt is nézegetni, és azt jelzi,ó maradt még valami gyermeki a férfiban.
Próbálja túlélni az unalmat, így aztán néha meg kell törnie a csendet, de ha meg is teszi ezt, csak triviális dolgokat említ, semmi mélyebb témát. Végig azon gondolkozik, hogyan is deríthetne ki valamit, amikor talán már órák múltán végre valami megtöri a monotóniát: pisszegést hall maga mögül.
- Ki az odakint?
A hang erőtlen, ki tudja, mennyi fáradalmon ment már keresztül szerencsétlen.
Már nyílik az ajka a válaszra és veszi a levegőt, amikor rájön, hogy nem szabadna a rabokkal beszélniük. Kérdően Edgarra tekint, fel sem igazán fogja, mit tesz, de kíváncsi, ő mit gondol, felel-e valamit. Nem igazán mer úgy cselekedni, hogy azzal a másik ne értsen egyet, különben lebukik. Megvonja a szemöldökét hát kérdően, és egyelőre nem felel a rabnak.
Olyan választ kap, amitől tartott: Edgar lassan megcsóválja a fejét.
Hát jó.
Az előbbi hang újra felszólal, már kissé erősebben:
- Segítsenek ne... - Azzal Micha fejbe is üti szegény flótást a rácsokon keresztül. Hogy nem vettem észre, hogy idejött, amikor ilyen nagy?
Talán már beletompult a sok várakozásba.
- Nem bírják befogni a pofájukat. Megjött a váltás, mehettek.
Micsoda véletlen, éppen most. És ő lenne a váltás? - gondolkozik, de megy is arrébb sietve, mert ahogy Micha a szekérnek dől, úgy néz rájuk, mintha csak azt várná, mikor hordják már arrébb magukat.
A csendes táborban úgy fest, nincs más már, mint hogy nyugovóra térjenek.
rendben. Szóval a "katonák" szedett-vedett páncélban vannak, vagy anélkül, a parancsnokuk szereti a pénzéhes népet, a parancsnok "balkeze" egy hatalmas szikla, aki csak úgy fejbe vág egy rabot, aki valamiért segítséget akar kérni tőlünk. Ez több, mint gyanús. Meg kell akadályoznom a katonákat. Mert biztosan nem azok. De hát a megbízás arról szólt, hogy... engedjem el a rablókat garázdálkodni északon. Ezek a valakik nem tűnnek rablónak, akik a szekérben vannak. Micháékat meg nem kellene elengedni, akárkit akarnak is fosztogatni.
Belefárad a gondolkozásba, de azért elraktározza azt, amire rájött. Már csak az kellene, hogy meg is oszthassa valakivel. Talán elbeszélget Edgarral, hogy kiderítse, miféle is ő, és talán elmondhat neki valamit abból, amit sejt.

Iszonyat büdös van a táborban.
Az előbb még szentjánosbogárnyi fénycsomók néhány perc lovaglás után igazi tábortüzeknek tűnnek. A lángok magasra nyalva táncolnak, vörös szikrákat köpködnek az ég felé. Néha árnyékok sétálnak el a tűzcsóvák előtt, ahogy közelebb érünk, úgy becsülöm, a tűz körül lézengő emberek száma pár fejjel haladja meg a tucatot. Szekerekből hármat számolok, jól láthatóan ezekkel szállítják a foglyokat: vastag, hajlított deszkákból ácsolt rácsok között. Nem irigylem szegény ördögöket, pokoli hideg lehet a ponyvátlan szekereken, messze a tűztől.
Mikor megállni látom a kísérőm, magam is megállítom a lovat, ahogy leszáll a sajátjáról, én is az enyémről. A tüzektől nem messze élelem van kikészítve a lovaknak, odavezetem a sajátom is, kikötöm egy földből kiálló karóhoz, bár kétlem, hogy elszaladna. Egyetlen állat sem olyan ostoba, mint a legtöbb ember – vámpír avagy tünde −, jól tudja, hogy ebben a hidegben nehezen élné túl kétlábú nélkül. Belesimítok a sörényébe, mielőtt még követném a férfit, aki egy másik férfi elé vezet. Épp csak féloldalasan belesomolygok a férfi barátságos tekintetébe, aki közben kezet nyújt felém, amelyet elfogadok – ekkor még néhányan megérkeznek. Az engem fogadó emberbe szemmel láthatóan belefagy a szó az érkezők láttán. A tekintetem követi az övét, felmérem a színes kis csapatot. Két kisasszony, meg egy kormos, aki nem láthatott húsz nyárnál többet. Na, szépen vagyunk.
Az újonnan érkezettek rendre bemutatkoznak: Jozef a kormos, Mina a vámpír, Robin a másik kislány. Egy vámpír, két egyházi. Megvárom, míg az egyéb felesleges információkat is megosztják magukról: ki küldte őket és miért, mielőtt magam is bemutatkoznék:
– Edgar von Swarzjager. Engem a fizetség érdekel – féloldalasan elmosolyodom, mint aki jól szórakozik a saját frappánsságán. Ami egyébként így is van.
A munkaadónk szemmel láthatóan nincs elragadtatva a társaságtól – amit teljesen megértek egyébként. A legnagyobb meglepetésemre azonban a két egyházi ellen jobban tiltakozik, mint két vámpírokkal szemben. Utóbbi igazából nem lep meg annyira, a fogadóban említette a fickó, hogy van vámpír a táborban. Mindegy, nem az én dolgom.
Érdektelenül nézem végig, ahogy elkéri az egyháziaktól a papírjaikat, és majdnem felnevetek, mikor arra kéri őket, hogy ne ártanak nekem, meg a vámpír kislánynak. Lehet, kicsit túlbecsüli az apácát meg a kormost. Végül azonban magamba fojtom a jókedvem, nem is olyan nehéz, sokkal jobban zavar, hogy csak egymás idejét raboljuk ezekkel a felesleges körökkel, mintsem szórakoztatna az egész.
Kifejezéstelen arccal végigmérem a többieket, mielőtt visszasiklana a tekintetem a férfira, aki Ericként mutatkozik be, amit meglehetősen szűkszavúnak érzek ahhoz képest, hogy tizedes. Hát, igen. Az emberek java elhullt az évek óta tartó háborúskodásban, sokukat a világégés pusztította el. Anélkül, hogy akarnám, fintorgásba szaladnak az arcvonásaim. Még mielőtt bárki észre vehetné, ellazítom az arcom.
– Szóval, mi a dolgom? – térek a lényegre, ahogy a tekintetem visszasiklik a férfi arcára kíváncsian, miután érdektelen kifejezéssel végig pillantok a többieken.
A kérdésemre egyelőre nem kapok választ, a tizedest követem, aki a tüzek mellé invitál. Néhány elnyújtott lépéssel oda is érünk, az egész díszes kis társaság, az egyik tábortűz mellé. A nyurga, kellemes arcú férfi elhelyezkedik egy oldalra döntött fatuskón, a tűzhöz igen közel. Tenyereit a tűz felé tartja, majd összedörzsöli. Követem a példáját; míg meg nem csap a meleg, nem is realizálom, mennyire átfagytam a hűvös széltől, ami átfújt a ruhámon lovaglás közben.
– Korsót! – rikkantja a tizedes. Pillanatokon belül kerül is valahonnan négy, majdhogynem színültig töltött kupa, szag alapján sörre emlékeztet. – A falusi fogadós volt olyan kedves megajándékozni minket néhány hordóval – egészíti ki az ember. Aha, el tudom képzelni, miféle szívjóság vezérelhette a fogadóst.
Én magam azért elfogadok egy kupát, a két nő visszautasítja, ami szemmel láthatóan szórakoztatja a tizedest, de különösebben nem firtatja.
A férfi ezután magasba emeli a korsóját, majd nagyon kortyol belőle. Aztán végre belefog az előbb hozzá intézett kérdésemre adott válaszba:
– A feladat egyszerű, biztosítani kell, hogy a foglyok foglyok is maradjanak, míg a fővárosba érünk. Ismert és neves rablókról van szó, talán lesz olyan bagázs, aki megpróbálja kiszabadítani őket az út során, vagy ők maguk próbálják majd menekülőre fogni. Az embereim fáradtak és gyengék, így tehát szükség volt az utánpótlásra – színtelen hangon beszél, mikor befejezi, ismét kortyol a sörből. Mielőtt a többiekre siklatnám a tekintetem, biccentek felé.
– Minden segítséget megadunk, ami tőlünk telik. Hányan vannak? – érdeklődik a sötételf gyerek. Ez jó, ez engem is érdekel.
– Köszönöm, Jozef. Mi tizennégyen vagyunk, a foglyok pedig kilencen − felel neki a fickó. Nagyon halványan elmosolyodom. Akkor jól saccoltam. Bár fene se érti, miféle elvetemült dögök lehetnek, ha tizennégy ember kevés kilencük mellé.
– Annyira neves foglyok, hogy muszáj életben maradniuk, míg odaérünk? – érdeklődik a vámpír kisasszony. Így van, ez sem butaság, miért nem végezték ki őket? Bár, ismétlem, semmi közünk hozzá. Nem is különösebben érdekel, így a válaszra már nem figyelek.  

– Micha, gyere ide! – szólal meg ismét a tizedes. A szavára, minden bizonnyal, az említett felénk lép. Ő az első a táborban, aki magasabbnak tűnik nálam, valószínűleg erősebb is. A ráadott páncél mulatságosan mutat rajta: mintha hirtelen nőtt volna meg, és leszakadt volna róla, de nem volt pénze másra, ezért a régi darabjait bőrdarabokkal szíjazta össze. – Ő itt Micha, a jobbkezem – mutatja be nekünk termetes beosztottját a tizedes. Ahogy elnézem, Micha az egész jobb oldala is lehetne, nem csak a keze. − Ha bármiféle segítség kell, őt is kereshetitek, egyszerű kiszúrni a tömegben. Ő fog gondoskodni arról, hogy minden rendben legyen a katonáim és köztetek – ugyanazzal a tenyérbemászó mosollyal toldj meg a beszédét, mint ami az arcán van, nagyjából, mióta találkoztunk. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de gyanúsnak tartom.
– Van még kérdés? – a tizedes körbepillant. Érdemi kérdést ismét a kormos intéz hozzá legelébb:
– Egyelőre nem sok, legfeljebb az, hogy mikor akarnak tovább menni?
– A ma éjszakát még itt töltjük, holnap reggel pedig indulunk. Két-három napot vesz majd igénybe az út, ha minden jól halad − kapja meg válaszát a tünde.
– Azt mondja még meg, melyik tűznél foglalhatunk helyet – érdeklődik tovább az északi egyházhoz tartozó nő.
– Bárhová leülhettek, nem hinném hogy bármelyik katonám is elutasítaná a társaságát... azért csak óvatosan – ugyanazzal a mosollyal pillant jelentőségteljesen mindkét nőre. Egyre jobban idegesít ez a férfi. Ám úgy tűnik, ő is unja már, hogy velünk tölti az éjszakáját, végre kiosztja a valódi feladataink. – Most pedig munkára. Jozef és Robin, ti az éjszaka felét őrködéssel töltitek, a tábor falu felé eső részét figyeljétek, ki tudja honnan akarnak meglepni minket. Edgar és Mina, ti a foglyokra fogtok vigyázni. Ne álljatok szóba velük, mert még megigéznek valamivel. Csak figyeljétek a ketreceket, nehogy kitörjenek valahogy. A középső szekérnél foglaljatok helyet. Mindkét csapatot leváltják majd, ha eljön az ideje.
A tizedes, miután befejezi a mondadóját, elindul, minden bizonnyal a sátra irányába. Fantasztikus. Épp csak végigfuttatom a tekintetem a mellettünk maradt óriáson, aki a tizedes jobb keze.
– A lehető legjobbat választottátok erre a feladatra, mert engem ugyan nehezen igéznek meg –  jegyzi még meg a vámpír lányka. Kedvem támad megforgatni a szemem, de inkább visszafogom az ingert. Ki tudja, tartogathat még meglepetéseket a tarsolyában. mosolyodik el elégedetten, lelki kezeit dörzsölgetve. Mégis csak közel kerülhet a foglyokhoz, ez jó, így talán kideríthet valamit. – Azért persze vigyázok. Nos hát jó munkát − köszön el illedelmesen a mellém beosztott nő, míg én kiiszom a maradék söröm, majd a kupát ráhelyezem a fatönkre.
Biccentek a férfinak, majd némi érdeklődést tanúsítva a másik vámpír felé sandítok, alaposan végigmérem a szemem sarkából. Teljesen átlagos vámpírkinézete van, fakó bőr, nagyon sötét haj, és természetesen kimondottan csinos kis arca van. Fiatalnak is tűnik nagyon. Remélem, nem viccelt, mikor azt mondta, tud harcolni. Ha nem, meg leszek vele áldva. A jó természetemnek hála még a végén kénytelen lennék rosszul érezni magam, ha nem vigyáznék rá, mikor bajba kerül… Ragadozómosoly csúszik az ajkaimra, ahogy föltápászkodom a földről, majd követem a vámpírlányt, aki már elindult előttem. Fél lépéssel mögötte sétálok az említett szekér felé.
A tekintetem engedem körbeszaladni az egész táboron. Nemsoká meg is akad a vámpíron, akit még a fogadóban említett a fickó. Nem hazudott, tényleg van itt egy, így már hárman vagyunk. Tőle távolabb látok egy fickót, aki a többiektől eltérően nem másod- vagy harmadmagával van valamelyik tábortűz körül, hanem teljesen egyedül, látványosan tudomást sem véve a környezetéről. A gyomrom aljában kaparászni kezd a vadászösztön: itt valami nagyon gyanús történik.
Ahogy közelebb érünk a szekérhez, megfejtem, honnan ered a tábort belengő bűz. Vizelet és ürülék kellemetlen szaga árad a szekerek irányából felénk. Ezeket a szerencsétleneket még hugyozni és szarni sem engedik ki, valószínűleg maguk alá végzik el a dolgukat. Már amennyit végezhetnek… Ahogy elnézem őket, nincsenek a legjobb formájukban, egyáltalán nem csodálnám, ha nem nagyon kapnának enni sem. A szekérben kialakított cellában három fogoly van, elfeküdve annak padlóján, valószínűleg a saját szarukban, alszanak, elájultak az éhségtől, a hidegtől, vagy meg is fagytak csupán, fene se tudja. Mindenesetre egyáltalán nem értem, miért kell tizennégynél több ember kilenc ilyen szerencsétlen roncs mellé.
Mocskos kis titok lappang a levegőben. Nem árt résen lenni.  
– Tyhű – fintorogja el magát látványosan a kisasszony is, ahogy nagyon közel érünk a szekérhez. – Régóta itt lehetnek – állapítja meg.
Elmosolyodom, de nem felelek neki.
Leülök a szekérhez elég közel ahhoz, hogy a rabokat figyelhessem, és elég távol, hogy a lehető legkevésbé legyen zavaró a felőlük áradó bűz.
Órákig nem történik semmi.
Egész mesteri kis rajzot sikerül közben összehoznom a hóba, egy vékonyka, hosszúkás faággal, amit magam mellett találok.

Lágy csönd van. Igazi, pusztai éjszaka. Kedvelem az ilyet. A távolabbról idehallatszó tűzropogás is jól esik a fülemnek. Az azonban kevésbé, mikor egyszer csak hallok valamit a szekér felől. Valamelyik rab egyértelműen fel akarja hívni magára a figyelmünk.
– Ki az odakint? – kérdi gyenge hangon.
Azonnal másik vámpírra sandítok. Mit is mondott, hogy hívják? Liza?
Kiolvasom a kérdést a szeméből: kéne-e felelni neki. Lassan rázom meg a fejem, jelezve, hogy nem kéne reagálnunk a hozzánk szólónak. Legalábbis én biztosan nem fogok.
A fogoly felbátorodik:
– Segítsenek ne... – de mire befejezhetné, belefojtja a szót Micha, a tizedes jobbkeze, aki saját jobb kezével erőset súlyt a fogoly fejére.
– Nem bírják befogni a pofájukat − állapítja meg nem kevés bosszúsággal a hangjában. − Megjött a váltás, mehettek – utasít szigorúan Micha, miközben a szekérnem dől.
Nem kívánok ujjat húzni vele, ezért egy apró biccentést követően elindulok a legközelebbi, még égő tűz felé, hátha sikerül hajnalig aludnom egy keveset.
A szemem sarkából figyelem csupán a másik vámpírt.[/color]

Kellemetlenül, elgémbereve ébred fel, dörzsölgeti tagjait, hogy némi élet visszajöjjön belé. Nagyon hideg van.
Ahogy körbenéz, azt látja, hogy ahova előző este tette a dolgait, nincsenek ott. Először azt hiszi, rosszul emlékezhetett, de aztán semelyik másik esedékes helyen sem találja.
Ó, hogy az a...
Felsóhajt. Éberebbnek kellett volna lennie.
Edgart  már nem látja ott, hamarabb felébredhetett, azonban hamar felleli őt a két északi társaságában, arckifejezésükből arra következtet, hogy nekik is eltűnt a holmijuk.
- Bocsánat, azt hiszem, nagyon kimerült lehettem. - kér elnézést, mert valóban úgy tűnik, talpon vannak már egy ideje, ő hogyhogy nem ébredt fel?
Mindegy is...
- Tegnap a rabok mondani akartak nekünk valamit. Segítséget kértek, de jött az a nagy alak és leütötte őket. Szerintem a rabok tudhatják, mi folyik itt... - osztja meg ötleteit.
"Parancsnokuk"? Eric a katonákkal beszélget, egyelőre nem figyelt fel rájuk.
- Ha kell persze fel tudunk fegyverkezni, de azt hiszem az lenne feltűnő, ha nem érdeklődnénk a fegyvereink után. - jegyzi meg Jozef, majd Mina felé bólint. - A rabokkal meg mindenképpen beszélnünk kell, ez az egész helyzet nagyon nem stimmel.
- Fogadni mernék, hogy ők tüntették el a fegyvereink. Annyira csak nem nézhetnek ostobának, hogy erre nem jövünk rá - fejti ki véleményét vámpírtársa, majd reápillant ő is.
- A kisasszonnyal értek egyet. A rabokkal mindenképp beszélni kell, és mindenképp úgy, hogy a katonák ne vegyék észre. Tegnap láttam itt egy vámpírt a katonák között. Én őt keresném meg, ha ti addig elintézitek a rabokkal.  
- Legyen. Végülis az a hivatásom, hogy emberekkel beszéljek - egyezik bele az északi hölgyemény.
Bólint, szívesen tárgyal a rabokkal, ahogy tette volna ezt tegnap is, ha nem  néz rájuk a két méteres szekrény olyan szemmel, hogy jobbnak látta engedelmeskedni.
Halad hát a többiekkel és igyekszik szemmel tartani a környezetét, nem vonni magára a feljebbvalóik figyelmét.
Feljebbvalóik. Hm. Erős kétségei támadnak ez irányokban, de majd mindjárt kiderül.
Eric ekkor abbahagyta már a katonákkal való tárgyalást, s odalép hozzájuk, mosolyogva kérdve:
- Történt valami? - Majd ahogy végignéz rajtuk, feltűnik neki, hogy hiány van. - Hová tűntek a fegyvereitek?
Komolyan? Ezt komolyan kérdezi? Na jó, ez így nem lesz jó.
Nem gondolta, hogy ilyen hamar ki fog bújni a szög a zsákból. Még szerencse, hogy nem mindenhez van szükségem fegyverre, mert én magam vagyok az. - gondolja magában, de egyelőre nem kívánja Eric orrára kötni ezt.
- Ááá, szóval feltűnt tizedes? Mi is épp ezt kérdezgetjük. Most indultunk, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket az utánunk következő őröknek, ha mint parancsnoknak neked erről nincs tudomásod. - mosolyog rá metsző gúnnyal Jozef. Társnője kissé máshogy közelíti meg a dolgot.
- Bízunk benne, hogy számíthatunk a támogatására, hogy kiderüljön, mi történt.
Meglepődik Jozef őszinteségén és merészségén, de magában azért elmosolyodik. Igen bátor fiú. Bár talán kockázatos volt ezzel kezdeni, de... mégis mit tehettek volna? Titkolózni fölösleges, nyilván, aki ellopta a dolgaikat, az tisztában van vele, hogy ellopta.
Ő is vár, felkészülve, hogy ha Eric próbálkozna valamivel, meg tudja védeni társait. Vagy saját magát.
- Nem ártana tanulnod a társadtól. - oktatja ki Eric Jozefet, a nőre mutatva, majd megveregeti Jozef vállát. - A szádra pedig legközelebb vigyázz.
Ezek után Eric az alvóhelyüket járja körbe, keresvén, hol hagyhatták el a dolgaikat. Nyomok után kutat fejvakarva, majd int, hogy kövessék egy fa tövébe, ahol egy összedobált kupacban fegyvereket s egyéb tárgyakat látnak.
A holmijaikat.
- Hiányzik még valami? - kérdi, ahogy int: nézzék csak át a kupacot.
- Talán gondot okoz a fegyelmezés, de Robin inkvizítor kikérdezheti a csapatát, jobb az ilyet csírájában elfojtani. - jegyzi meg a sötételf fiú, az említett inkvizítor pedig bólint.
- A társaság biztonsága mindenképpen megkívánja, hogy utánajárjunk, hogy történhet ilyen meg
- Igaza van a kormosnak  Ha nem az emberei voltak, akkor az emberei elég rosszak, Eric tizedes. Ha nem képesek erre, bátran rám bízhatják az éjszakai őrködést, nekem nem okoz gondot egész éjszaka fenn maradni - ajánlja fel szintén maró gúnnyal Edgar.
Az nem volna rossz ötlet. Miért is nem kezdeményezte ő is ezt? Jah, hogy napközben utaztak s éjjelre teljesen kimerültek. Való igaz.
Elbizonytalanodik abban, hogy tényleg a fickó-e a hibás a dolog miatt, főleg, amikor észreveszi az apró lábnyomokat. Örül, hogy végül is nem tett ő is csípős megjegyzést. Követi tekintetével a nyomokat, hátha látszik, honnan jöhettek, bár eléggé elmosódott. Nem sok mindent tud kivenni.
Átkutatja a dolgait, ellenőrzi, megvan-e minden, piszkos lett-e, látszik-e rajta valami nyom, ami utalna arra,  ki és mit csinált,majd magához veszi őket.
- Talán a rabokat kihallgathatnánk. Hátha tudnak valamit. - néz Ericre. Csodálkozó arc néz vissza rá.
- Honnan tudhatnának bármit is?
Erre csak vállat von, mire Eric egy darabig még szemez vele, de aztán inkább a többiek felvetései kötik le.
- Igazatok van, hogy jobban meg kellene nevelnem, és talán egy nő segítsége se ártana benne. De az inkvizícióra azért nem hiszem, hogy szükség lenne hozzá.
"Nevelnem?"
Eric elkiáltja magát.
- Dennis! - Hangja felelősségre vonó, haragos, Mina gyomra összeszorul, pedig rég hallott férfiembert így szólítani gyermekeket, de az elékek erősek... Még két-három kiáltás után meg is jelenik az említett. Tíz évesnél nem idősebb, inkább nyolc körül lehet.  Haja fekete, majdnem annyira, mint a bőre a sok sártól. Kezét a háta mögé rejtve, bűnbánó arccal lép oda a csapathoz.
- Mit tudsz erről? - mutat az apja választ sem várva a fegyver- s egyéb dolog-kupacra. - Add vissza a maradékot.
A kisfiú csakugyan elkezdi ruhájából és a markából visszaadogatni az apróbb tárgyakat, mindegyiket a jogos tulajdonosának.  Eszerint emlékszik, melyiket honnan vette, bámulatos.
- De mindig azt mo... -kezd el valamit mondani a fiú, de egy apai pofon félbeszakítja. Mina összerezzen, s nyel egyet. A gyerek sírva is fakad, mielőtt elszaladna.
- A fiam. A többieknek már fel se tűnik, ha fel alá járkál. A nehezebbet nyilván nem bírta el, de  a kisebbeket igen. Sajnálom. - magyarázza Eric, s valóban úgy tűnik, mintha bánná a dolgot.
- Hát....végül is, mindenünk meg lett. - vont vállat Jozef. - Biztos unatkozik ennyi felnőtt között. Biztos, hogy ezt kell látnia? - int körbe a táboron, majd elhúzza kissé a száját.
- Indulás előtt van még valami dolgunk, tizedes? - érdeklődik Edgar, gyakorlatiasan és a feladatát várva, ahogy egy zsoldostól arra számítani is lehet.
- Nincs probléma tizedes, ameddig nem kritikus helyzetben vagyunk kénytelenek a felszerelésünk után kajtatni. - nyugtatja meg az inkvizítornő Ericet.
- Nincs. Robin és Jozef a karaván elejét kísérik majd, míg Mina és Edgar arra figyelnek, nehogy hátba támadjanak minket. Hosszú napnak nézünk elébe. - osztja ki a parancsnok a feladatokat. Minának most jut eszébe, hogy nem a teljes nevével mutatkozott be, pedig elsőre megijedt, hogy honnan tudja Eric a becenevét... Pedig nem is álnevet adott meg. S még ezt se képes fejben tartani. - Néhány perc és indulunk, meghallják a jelzést. - jelenti be Eric, miután végignézett a tábor maradékán, majd visszatér a katonákhoz.
Ahogy Eric kellően messze került, Jozef meg is osztja aggál- Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez az egész nem tetszik. Kimondom nyíltan, az a gyanúm, hogy ezek itt a banditák és a rabok a volt őrök. Egy kölyköt egy felelős katona nem cipelne magával egy veszélyes feladatra. - rázza meg a fejét. - De nem szállhatunk szembe velük egyelőre, főleg nem nyíltan. Tesszük, amit Eric mond. Mi Robin-nal elől nem sokat tehetünk, de ti hátul, ahol valószínűleg a szekerek is mennek, talán tudtok beszélni valamelyik rabbal. Ha kell megpróbáljuk a figyelmet is inkább magunkra terelni.
- Én más dologra gyanakszom, de a terved nem rossz, fiú -  Edgar arcán apró mosoly jelenik meg. - Mindenképp megpróbálunk kiszedni valamit a rabokból. Ti is füleljetek. Este pedig megbeszéljük, mire jutottunk. Most pedig nyergeljük fel a lovaink. A tizedes szerint nemsokára indulunk.
- A fiúval óvatosan. Tegnap este szinte meg sem hallottuk, amikor az őrhelyünknél visszajött a táborba. Ha az apja arra utasítja, akár meg is ölhetett volna minket. - figyelmezteti őket az inkvizítor.
A Jozef által felvázolt ötlettel teljes mértékben egyetért.  - Én is éppen arra gondoltam, hogy szerepet cseréltek. A figyelmeztetést pedig köszönjük, figyelni fogunk. - bólint Robinnak, majd megy ő is dolgára, készülődni az induláshoz.

Nemsokára fel is hangzik az a bizonyos kiáltás. Induláshoz sorakoznak. Ahogy megállapodtak, az északi egyházi különítmény elöl halad, ők ketten Edgarral pedig hátulra kerülnek, a foglyokat szállító szekerek mögé, ott baktatnak lovaikon. A hátasjószágok sebességével nem megerőltető haladni, viszont az már nehezebb, hogy a rabokhoz közelebb férkőzzenek. A hó fehéren világít körülöttük, arra kényszerítve őket hogy folyton hunyorogjanak, ez pedig fokozza az álmosságot. A hideg is kiszívta az erőt kissé csontjaikból.
Edgar szokás szerint csendes, ahogy Mina is, a legnagyobb nehézsége az, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Úgy érzi, béklyóba van kötve, nem szólalhat meg és nem cselekedhet, különben bajt okoz. Nehéz ez.
Mina a rabokat figyeli, de sokat nem tud megállapítani, tekintve, hogy teljes mozdulatlanságban fekszenek, fejükön pedig zsák van. Akár hullák is lehetnek, ez pedig nem megnyugtató gondolat. Érzi, hogy bennük lesz az igazság, velük kellene szólni valahogyan.
Egy ponton azonban úgy fest, a férfi megunhatta a várakozást, mert előrébb üget, a fogolyszállító szekér közelébe, s halkan szólítja meg a rabokat. Mina kérdően néz Edgarra, hogy mi a terve, majd figyeli, reagálnak-e valamit a szerencsétlenek. Közben egyik szemmel figyeli a katonákat, ha akadékoskodnának, valamivel el tudja terelni a figyelmüket.
Valami hangot hall a szekér felől de nem érti pontosan, mit mondanak, azonban az egyik rab nyilvánvalóan felelt a férfinak.
Ekkor derült égből jégeső szakad le rájuk, apró kavicsok az úton, fájdalmas, nem a legveszélyesebb, de kellemetlen rögök hullanak rájuk, s össze kell húzódniuk, hogy minél kevésbé érje őket. Ez hiányzott még.
Aztán egyszer csak az egyik katonát egy nyílvessző találja el jég helyett...
Majd hirtelen megmozdul az erdő, s a kopár barna fák közül barna ruhás, másfél-kéttucatnyi rajtaütő ront elő.
Remek.
Mi jöhet még?
Eric először a lovasoknak osztja ki a feladatot:
- Törjétek meg a rohamot! Kapjátok őket oldalba! - A gond az, hogy Mina nem nagyon képes harcolni a lóról, így aztán átsorolja magát a gyalogosokhoz, akik feladata pedig a következő: - Tartsátok a sort! Védjétek meg a foglyokat!
Tehát maradhat a foglyok közelében, remek.
Csak maradjon életben is!
Meg a foglyok is.
Lepattan a lova hátáról, végigsimít annak nyakán. - Ne aggódj, bízz bennem.
Majd igyekezvén a fogolyszállító szekerek közelében maradni, éjlángot idéz az ujjai közé, majd a becélozható s közelében levő bandita feje felé irányítja a lilás lángokat. A mellkasát találja el, de sebaj, az is jobb, mint a semmi. Az illető a földre veti magát, megpróbálván elállítani a tüzet.
Őszintén, sajnálja őket, ha banditák, ha nem, de hát önvédelem.
De nem érti. Az volt a gyanújuk, hogy akikkel utaznak, azok maguk a banditák. Volt olyan szerencséjük, hogy most egy MÁSIK banditacsapat támadta meg őket?
Edgar közben eltűnt valahova, felszívódott, feltehetően a közelben rejtekezik.
Ekkor a foglyok közül az egyikük odakiált:
- Mi történik? Katonák vagyunk, segíthetünk!
Hmm-hmm. Micsoda meglepetés.
Most kell aztán figyelni, hogy valahogy életben maradjanak.

Hűvös levegő mar az arcomba: a kellemetlen égető érzésre ébredek. Mivel egyikünk sem rakta a tüzet éjjel – pedig gondolhattunk volna rá, de engem is túl korán elnyomott az álom −, teljesen átfagytak a tagjaim a szabad ég alatt.
Még a felszínes, híg álom ízével a számban pillantok körbe a táboron. A többieket is ébredezni látom, a két egyházi épp kidörzsöli az álmot a szeméből.
Először figyelek fel a gerincem mentén szaladgáló kellemetlen előérzetet, mintsem megállapítani tudnám az okát. Nem telik el sok idő, mire megfejtem, nem a környezet általánosan gyanús kisugárzása ébreszti bennem az ösztönt: eltűnt a holmim. Lefekvéskor a gondosan a kezem alá fektetett számszeríj tegezestül, nyilastól tűnt el, akárcsak az övemre akasztható kis szütyő, benne néhány váltóval egy apró erszényben, meg egy kevés élelem, szárított hús és kenyér.
Az egyháziakra gyanakodnék, nekik talán érdekükben állna fegyver nélkül, védtelenül tudni egy vámpírt, de a fojtott hangon elhangzó beszélgetést kihallgatva, ahogy a kormos felrázza a társát: Robin, eltűnt mindenünk, azt hiszem ez nem túl jó hír, így éhgyomorra! nagyon gyorsan megállapítom, hogy ők ugyanannyira áldozatai ennek a helyzetnek, mint én magam.
Feltápászkodom a földről, majd láthatóan bosszúsan odalépek a két egyházihoz.
− Úgy tűnik, hasonló cipőben járunk − pillantok végig lassan előbb a fiún, majd a nőn. − Egy rendes seregben az lenne a normális, ha jelentenénk a felettesünknek, de... − folytatom, majd rövid ideig tartok szünetet, míg levegőt veszek, és összekaparom a gondolataim. Nem szívesen vagyok őszinte velük, de rá vagyok kényszerítve. Valami nagyon nincs itt rendben, és kénytelenek leszünk együtt dolgozni, ha túl akarjuk élni. − Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem felettébb gyanús ez a tizedes − féloldalasan, de mindenféle jókedv nélkül elmosolyodom.
− Tekintve, hogy csak a szedett-vedett seregből lehetett valaki, aki elvette... Egyetértek, hogy ne azzal kezdjük, hogy neki jelzünk − biccent felém egyetértően a nő.
− Nekem nem csak a tizedes gyanús, hanem az egész társaság − a kormos egész hosszú ideig mereven állja a tekintetem, majd csak azért kapja félre a pillantását, hogy szét tudjon nézni. − Nem hiszem, hogy egy tolvaj képes elvinni az összes cuccunkat, ráadásul fel sem ébredtünk rá.... − cipője orrával a fagyott földbe rúg, hangjában eltéveszthetetlen a harag. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de kedvelem ezt a fiút. − Egyébként elég nehéz lesz eltitkolni, hogy minden rendben − világít rá az egyértelműre, ahogy körbe mutat az egyébként fegyverben lévő társaságon.
Bólintok.
− Igen, ez igaz. Viszont úgy tűnik, még nem fogunk indulni egy ideig − intek a fejemmel a katonák felé, akik még nem végeztek az összepakolással. − Szétnézhetnénk az emberek között − javaslom. − Nálam egy Swarzjager számszeríj volt. Nehéz volna eltéveszteni − vonom fel a szemöldököm.
− Óh, azt hiszem feltaláljuk magunkat − a nőnek nem kell kimondania, mire gondol pontosan. Követem a tekintetét, ami egy még alvó társaság felé csúszik: a fegyvereik akarja. Nem biztos, hogy ez jó ötlet, és ahogy a szemem sarkából elkapom a közeledő Ericet, nem is gondolom, hogy sikerülne feltűnés nélkül megszereznünk a fegyvereik. − Nem fogunk fegyver nélkül maradni − toldja még hozzá.
A tudatom felszínén érzem felvillani a gondolatot, hogy fel kéne ébreszteni a másik vámpírt, de mire megfogalmazhatnám magamnak a gondolatot, lánykahangját ott hallom csilingelni mögöttem.
− Bocsánat, azt hiszem, nagyon kimerült lehettem. – lép mellém. Ahogy oldalra sandítok, tekintetemmel a vonásait fürkészve, egy félmosoly csúszik az arcomra. Valószínűleg ő is nagyon gyorsan összerakta, mi történhetett, mert még hozzáteszi: − Tegnap a rabok mondani akartak nekünk valamit. Segítséget kértek, de jött az a nagy alak és leütötte őket. Szerintem a rabok tudhatják, mi folyik itt...
− Ha kell persze fel tudunk fegyverkezni, de azt hiszem az lenne feltűnő, ha nem érdeklődnénk a fegyvereink után − a sötételf folytatja a beszélgetést, amit a vámpír érkezése megakasztott. − A rabokkal meg mindenképpen beszélnünk kell, ez az egész helyzet nagyon nem stimmel.
− Fogadni mernék, hogy ők tüntették el a fegyvereink. Annyira csak nem nézhetnek ostobának, hogy erre nem jövünk rá − megvonom a vállam. − A kisasszonnyal értek egyet − pillantok végül a vámpírra. − A rabokkal mindenképp beszélni kell, és mindenképp úgy, hogy a katonák ne vegyék észre − lopva körbe sandítok, ezúttal távolabbra nézve. A tegnapi vámpírt keresem. Nem fajunk miatti összetartásra számítok, de bízom benne, hogy ki lehet szedni belőle, miért örültek nekem meg a másik vámpírnak annyira, az egyháziaknak meg kevésbé. Egyáltalán nem lehet véletlen. − Tegnap láttam itt egy vámpírt a katonák között. Én őt keresném meg, ha ti addig elintézitek a rabokkal − javaslom.
− Legyen. Végülis az a hivatásom, hogy emberekkel beszéljek.  
A szemem sarkából elkapom, hogy a vámpírlány is biccent a javaslatomra.

Terveink további kovácsolását, vagy a kivitelezés elkezdését megszakítja a mellénk érkező Eric… tizedes. Csak pillanatig tűnik meglepettnek, ahogy végignéz rajtunk, aztán jellegzetes, tenyérbemászó mosolyát ölti ábrázatára. Nem tehetek róla, meztelennek érzem magam a fegyvereim nélkül, és ettől roppant zavarban vagyok, még ha leplezem is.
− Történt valami? − vigyorogva méricskél minket. Kedvem támad ököllel arcon ütni. Valószínűleg könnyűszerrel eltörhetném az orrát. Vajon az letörölné a mosolyt a képéről? − Hová tűntek a fegyvereitek?
− Ááá, szóval feltűnt tizedes? − kezd bele a kormos. Meg sem próbálja leplezni a bosszússágát, a hangja szinte éget a perzselő haragtól. Én, valószínűleg, ha akarnám sem tudnám letörölni az arcomról a mosolyt, ahogy a tekintetem közte meg a tizedes arca között szánkázik. Utóbbi arcáról lefagy a mosoly, ahogy a fiú szavainak értelmét felfogja. − Mi is épp ezt kérdezgetjük. Most indultunk, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket az utánunk következő őröknek, ha mint parancsnoknak neked erről nincs tudomásod − folytatja tovább a fiú, és valószínűleg nem véletlen, ahogy fogait a tizedes felé villantja: elmosolyodik. Kamaszos haragja olyannyira szórakoztat, hogy egy pillanatra meg is feledkezem a saját dühömről.
Eric tizedes, mintha csak fenyegetné, közelebb lép a fiúhoz.
Ökölbe szorítom a kezem, felkészülve arra, hogy közbe lépjek, ha valamit tenni akarna.
− Bízunk benne, hogy számíthatunk a támogatására, hogy kiderüljön, mi történt − a nő akárha finomítani próbálná társa hangvételét, de úgy sejtem, inkább alátámasztani kívánja. Tetszik, ahogy egy szál reverendában fenyegetőznek egy, ha gyengén is, de felszerelt csapattal szemben. Elképesztőnek tartom az egyház arroganciáját.
− Nem ártana tanulnod a társadtól − a tizedes hangja éles, ahogy rámutat a nőre − de azért mégse úgy, mint ahogy az katona parancsokat osztogat −, példaként állítva a kormos elé az ő higgadt megnyilvánulását, a fiú fröcsögő indulatosságával szemben. Pedig nekem az a véleményem, hogy kettejük közül mégis csak a nő lehet a veszélyesebb. A kormos nem titkolja a szándékait, aki azonban jámbornak mutatkozik, attól kitelhet bármi. − A szádra pedig legközelebb vigyázz! − az öklömet ellazítom, miután nem tesz Erci semmit, csak vállba veregeti a fiút. Egyértelmű, hogy nem őszinte a gesztus. Egyre jobban utálom ezt a fickót.
Nem sokat teketóriázik ezután, a leégett tábortűz felé lép, olvasni kezdi a nyomokat. Amelyekből egyébként nem sok minden olvasható ki, azt leszámítva, hogy apró termetű lény ólálkodhatott körülöttünk. Eric tizedes azonban úgy tűnik, mint aki pontosan tudja, hogy mit keres. Egyáltalán nem tetszik ez az egész nekem. De azért, ahogy int, hogy kövessük, a többiekkel együtt én is a nyomába szegődöm.
Egy lombtalan fához vezet, ennek a tövében van felhalmozva az összes holmink.
− Hiányzik még valami? − kérdezi felsőbbrendűen.
Még mindig szórakoztat a sötételf egy pillanatra sem titkolt dühe, a szemében azt látom, nem nagyon akarja ezt az egészet elhinni. Máris ketten vagyunk. De úgy sejtem, a két nő se dől be a színjátéknak.
− Talán gondot okoz a fegyelmezés, de Robin inkvizítor kikérdezheti a csapatát, jobb az ilyet csírájában elfojtani − köpi oda a kormos.
Magamhoz veszem az eltűnt holmimat, mielőtt megszólalnék:
− Igaza van a kormosnak − morgok a bajszom alatt, Erichez intézve a szavaim. − Ha nem az emberei voltak, akkor az emberei elég rosszak, Eric tizedes − sandítok végül a fickóra alig leplezett arroganciával. − Ha nem képesek erre, bátran rám bízhatják az éjszakai őrködést, nekem nem okoz gondot egész éjszaka fenn maradni − mosolyodom el, a hangom csípős.
− A társaság biztonsága mindenképpen megkívánja, hogy utánajárjunk, hogy történhet ilyen meg − bólintással toldja meg szavait Robin inkvizítor.
− Talán a rabokat kihallgathatnánk. Hátha tudnak valamit. − hallom a vámpír kisasszony hangját megcsendülni.
Szívdobbanásnyi időre feszült csend terül el körülöttünk. Szinte hallani lehet, ahogy Eric tizedes szempillái rebbennek, miközben értetlenül mered a lányra.
A tizedes jól látható meglepettségén én magam is osztozom… Mintha terv tekintetében nem abban egyeztünk volna ki, hogy úgy beszélünk a rabokkal, hogy erről a katonák ne szerezzenek tudomást. Kedvem támad lemondóan sóhajtani, de visszanyelem az ingert.
− Honnan tudhatnának bármit is? − teszi fel az egyébként teljesen egyértelmű kérdést éles hangon. A tekintetét egy pillanatra elkapom, ahogy az végigszánkázik mindannyiunkon. − Igazatok van, hogy jobban meg kellene nevelnem, és talán egy nő segítsége se ártana benne. De az inkvizícióra azért nem hiszem, hogy szükség lenne hozzá − tudálékosan elneveti magát, mintha olyan elmés viccet mondott volna, amit mi ostobák nem érthetünk. − Dennis! − rikkant végül hangosan, mintegy lerántva a leplet az előbbi tréfáról, amit eddig nem értettünk. Néhányszor még meg kell szólítania a bizonyos Dennist, mire egy fiatal kölyök, tíz nyárnál biztos nem látott többet, végül előkerül. Koszos arca kontúrjait alig lehet kivenni, szinte teljesen összeolvad ében hajával. Az ábrázata maga a merő ártatlanság.
− Mit tudsz erről? − érdeklődik a tizedes. Ezúttal is a teljesen egyértelmű kérdést téve fel, hiszen most már mindannyian rájöttünk, hogy a kölyök, aki minden bizonnyal a tizedes fattya, tehet a holmink eltűnéséről. − Add vissza a maradékot! − folytatja tovább szigorú hangon Eric tizedes, mire a kisfiú mindenféle apróságot kotor elő a zsebéből.
[color:aa54=9999ff]− De mindig azt mo... − szabadkozik a kölyök, miközben felénk nyújtja azt a néhány dolgot, ami még nála marad, de a mondatot már nem fejezheti be, mert Eric tenyere éles hanggal csattan az arcán. Nem olyan kemény az a pofon, én a saját apámtól ennél sokkal nagyobbakat kaptam, de a kölyök kevésbé lehet szokva hozzá, mert szinte azonnal hüppögni kezd. Undorodva nézek Eric tizedesre, majd még azelőtt letörlöm a kifejezést az arcomról, hogy észrevehetné. Nincs nekem semmi közöm a családi életéhez, ahogy neki sem ahhoz, hogy mi a véleményem róla. Amíg rendesen megfizet, és készséggel állok a szolgálatára, és gond nélkül félre tudom tenni az irányába tanúsított megvetésem.
− A fiam. A többieknek már fel se tűnik, ha fel alá járkál. A nehezebbet nyilván nem bírta el, de a kisebbeket igen. Sajnálom − magyarázkodik Eric tizedes. Látom rajta, hogy maga is indulna vissza a tábor felé. − Szedjétek össze a maradék holmit, indulunk.
− Hát... végül is, mindenünk meglett − Jozef vállat ránt. Bár nem feltétlenül tűnik úgy, mintha ezzel minden el lenne intézve számára, amit tulajdonképpen teljesen megértek. Ha ez lenne az egyetlen idegesítő dolog a táborban, még el lehetne nézni… de van valami egészen mélyen, elemien gyanús ebben az egészben. Jól mondta Jozef. Mindenki gyanús. − Biztos unatkozik ennyi felnőtt között − magyaráz tovább a fiú. − Biztos, hogy ezt kell látnia? − teszi fel a kérdést, de minden bizonnyal ő sem vár választ rá. A tizedes fattya elég nagy már ahhoz, hogy valószínűleg ennél rosszabb dolgokat is látott már.
− Nincs probléma tizedes, ameddig nem kritikus helyzetben vagyunk kénytelenek a felszerelésünk után kajtatni − ismét, mintha csak terelni akarná Robin inkvizítor a szemmel láthatóan sokkal forrófejűbb társa által felhozott témát. A hangja nem cseng különösebben fenyegetően, de azért nem nehéz kiérezni belőle az élét. Baj lesz, ha ez még egyszer megtörténik.
− Indulás előtt van még valami dolgunk, tizedes? − pillantok végül Ericre. Felesleges erről tovább társalogni, néhány perce már semmi mást nem csinálunk, csak egymás idejét vesztegetjük.
− Nincs. Robin és Jozef a karaván elejét kísérik majd, míg Mina és Edgar arra figyelnek, nehogy hátba támadjanak minket. Hosszú napnak nézünk elébe. − a válla felett pillant hátra a táborra, amiről már csak a hóban feketéllő szénfoltok árulják el, hogy tegnap még tábor volt, nem csak vizelni álltak meg a szekerekkel. − Néhány perc és indulunk, meghallják a jelzést − az utolsó hozzánk intézett szavát követően elindul vissza az emberei felé.
Mindannyian szedelőzködni kezdünk, összepakoljuk a visszakapott holminkat. Először a sötételf fiú szólal meg, megtörve a pillanatnyi csendet, amit már a tizedes csizmája alatt csikorgó hó sem zavar fel:
− Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem ez az egész nem tetszik. Kimondom nyíltan, az a gyanúm, hogy ezek itt a banditák és a rabok a volt őrök. Egy kölyköt egy felelős katona nem cipelne magával egy veszélyes feladatra − pillanatnyi szünetet tart. − De nem szállhatunk szembe velük egyelőre, főleg nem nyíltan. Tesszük, amit Eric mond. Mi Robinnal elől nem sokat tehetünk, de ti hátul, ahol valószínűleg a szekerek is mennek, talán tudtok beszélni valamelyik rabbal. Ha kell megpróbáljuk a figyelmet is inkább magunkra terelni.
Bólintok a sötételf javaslatára.
− Én más dologra gyanakszom, de a terved nem rossz, fiú − halványan elmosolyodom. − Mindenképp megpróbálunk kiszedni valamit a rabokból. Ti is füleljetek. Este pedig megbeszéljük, mire jutottunk − summázom a tervet. − Most pedig nyergeljük fel a lovaink. A tizedes szerint nemsokára indulunk.
− A fiúval óvatosan. Tegnap este szinte meg sem hallottuk, amikor az őrhelyünknél visszajött a táborba. Ha az apja arra utasítja, akár meg is ölhetett volna minket. − Nem szívesen ismerem be, de az inkvizítornak igaza van.
− Én is éppen arra gondoltam, hogy szerepet cseréltek. A figyelmeztetést pedig köszönjük, figyelni fogunk. – zárja a beszélgetést a vámpírlány.
Mindannyian összeszedjük magunkat, jó magam a tegnap kapott ló felé indulok, hogy felnyergeljem. Miután elkészülök, épp csak annyi időm van, hogy könnyítsek a hólyagomon, már hallom is a kiáltást, amiről a tizedes beszélt. Az utasításhoz illően a két egyházi elől megy, szinte biztos vagyok benne, hogy azért ez a pozíciójuk, hogy szem előtt legyenek. Jó magam és a vámpírlány a karaván hátuljához társulunk.
Sokáig nem történik semmi. Végtelen fehérség, amerre a szem ellát.
Kényelmes tempóban haladunk előre, bár érzem, hogy hullafáradt leszek estére, ha egész nap lovagolni fogunk. De azért csak csöndesen, zokszó nélkül ügetek a vámpírlány mellett, és a szekerek mögöt. Fél szemmel a vakító fehérséget mögöttünk és mellettünk, figyelve az esetleges veszélyeket.
A többi katonát tartom inkább szemmel, keresem azt a rést a figyelmükben, amikor közelebb tudnék lovagolni a szekérhez, és hozzászólni valamelyik rabhoz.
Ahogy egyre közelebb merészkedek a szekerekhez, feltűnik, hogy a katonák ránk sem hederítenek. Ahhoz képest, hogy az este körülbelül a rabok felé sem pisloghattunk, most nem igazán érdekli őket, hogy mit csinálunk a másik vámpírral hátul. Furcsa egy katonák ezek.

Még egyszer a hátam mögé pillantok, épp csak egy pillanatra fűzöm össze a tekintetem a kérdőn rám pillandó vámpíréval, majd picit rárántok a gyeplőre, hogy gyorsabb tempóra fogjam a lovat, és annyira megyek közel a szekérhez, hogy hallótávolságon kívül legyenek még az előttünk ügető katonák.
− Hé − szólok oda fojtott hangon a foglyok felé.
− Ki vagy? − hallom a halk, megtört hangon elrebegett választ. − Mindegy, segítenetek kell. Szabadítsatok ki! − leheli párás hangon, nagyon csendben. Az ember pont így képzeli egy rab hangját, akit ilyen szörnyű körülmények között tartanak.

Mindenféle nyom nélkül jégeső zúdul ránk hirtelen, kiszámíthatatlanul. Valami istenverte mágus keze lehet a dologban, egy pillantásnyi idővel ezelőtt még olyan tiszta volt az ég, bárányfelhő sem csókolta a horizontot.
Eric tizedes egyik katonájának a nyakán átcsúszik egy nyílvessző, mintha nem is húsból, csak papírból volna.
Egy-, talán másfél tucatnyi bandita gázol felénk a magas hóban.
Gyorsan mérem fel a helyzetet, muszáj valami csendes rejteket találnom, ahonnan nyugodtan célozhatok: ennél jobbat jelenleg nem látok a szekér árnyékánál. Leugrom a lóról, amennyire lehet, elrejtőzöm a tenyérnyi szürkeségben.
Valahonnan távolról hallom a tizedes hangját
− Tartsátok a sort! Védjétek meg a foglyokat!
A jégeső megállíthatatlanul szakad, kénytelen vagyok olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehetséges, miközben egy nyílvesszőt veszek elő, felhúzom a számszeríjat. A felénk törtető banditák közül a legközelebbit veszem célba, egyenesen a szeme közé lövök. Nem lep meg, hogy gond nélkül eltalálom.


Leszállok a lórol és a hátam nekivetve az oldalának összehúzom magam a szekér mellett. Ha van kellő mennyiségű árnyék, elrejtőzöm.
Közben előveszem a számszeríjam, felhúzom. Becélozom a legközelebbi bandita fejét, és lövök.
Miközben újra felajzom a számszeríjat, a többieket keresem a tekintetemmel.

− Mi történik? Katonák vagyunk, segíthetünk! − élesen hallom a szekérből kikiáltó hangját, talán én vagyok hozzá a legközelebb. Nem engedem magam megzavarni, épp csak felszínesen fut át a tudatomon a gondolat, hogy a helyében bármit összehazudnék, akármi is lennék, ha halvány esélyt is látnék a szabadulásra.
Ha pedig igazat mond, és úgy van, ahogy a kormos gyanította… Mégis kitől fogom megkapni a zsoldomat?[/color]

Gyorsan kell feldolgozni az információt, ami annyira nem nehéz, mert egybevág azzal, amit egyébként is sejtett a csapat már egy ideje.
- Rendben, és hogyan juttassam ki magukat onnan? - kérdi fojtott hangon, de azért elég hangosan ahhoz, hogy a fogoly-katona meghallhassa.
- Védjük a szekereket és a benne lévőket, egyelőre nem nagyon tehetünk mást. - kiáltja Jozef, a szekér menedékébe húzódva.
- Remélem nagyon gyorsan el tudja mondani, mi történt magukkal - mondja a katonának Robin.
- Azért talán ennyire könnyen ne adjuk magunk. Ha én onnan ki akarnék kerülni, mondanék én is bármit - fejti ki álláspontját Edgar. A katonát pedig sikerült szóra bírni.
- Éjszaka valahogyan kinyitották a szekereket. Mi pedig nem figyeltünk eléggé, és legyőztek minket.
Erősen kell fülelni, hogy hallják, mit mond.
A rohamozó banditák közül hármat Eric is elsodor, hármat kardjaikkal küldenek a földre. Akik még megmaradtak a banditák közül, Edgart és Robint veszik célba.
Mina úgy dönt, ráér később bájcsevegni, amikor ő és társai életét nem fenyegeti majd közvetlen veszély. A vámpírférfi felé rohanó banditát megkísérli megállítani egy éjlánggal, a fejét célozva, biztos, ami biztos. Azonban nem sikerül eltalálnia a férfit, az éjláng célt téveszt és eloszlik a páncélon.
- Kit szolgáltok? - veti oda hozzájuk Jozef.
- Azt mondja, hogy egy csapat északi katona nem volt képes egy csapatnyi elfogott banditához megfelelő őrséget állítani éjszakára? - kérdi Robin.
- Gustav királyt! -feleli a katona Jozefnek.
Mina bosszankodik egy sort a nemlétező bajsza alatt, mert éjlángja nem talált célba, közben ha épp nem harc közepette lenne, jelentősen kirázná a hideg az északi király nevének hallatán.
- Megvoltak kötözve, és ezekbe az átkozott ketrecekbe zárva! - feleli a katona, fáradtan, kimerülten és ingerülten, pont úgy, mint aki napok óta nem evett rendesen és be volt zárva. - mondja a katona Robinnak.
Jozef bűbája sikeresen megsebzi az Edgart, és az inkvizítornőt támadó banditát.
Eric és katonái elindulnak visszafelé, nagyjából még fél perc, míg újra lecsapnak. A távolban, ahol a varázsló áll, egy kisebb villanás tűnik fel.
Mina felé egy újabb kardszúrás érkezik.Ezt elkerülendő amilyen gyorsan csak tud, igyekszik a szekér s a többiek irányába slisszolni, hogy egy kupacban legyenek, majd visszatámadni egy éjlánggal. Minél hamarabb eltávolítani a közeli veszélyt, aztán gondolkozhat a továbbiakon.
- A városőrség kapitánya alá tartoztunk, míg ki nem vezényeltek ide minket, hogy őrizzük a határt és a falut. - jelenti ki büszkén a katona.
A férfi fejét sikeresen eltalálja, de nem akarja túl sokáig nézni, ahogy az szenvedve fetreng a földön. Mindig kettős érzésekkel használja a mágiát, de élni muszáj. Egyből érkezik is a következő támadás, nincs idő lamentálni. Ahogy hátrált, a férfi a közelébe került és most nem tudna olyan gyorsan mozdulni, hogy kitérjen előle...
Közben valahonnan a távolból hallja Jozef kiáltását, amint Ericet a mágusra figyelmezteti, s ezután a férfi be is célozza számszeríjával a mágust, azonban nem úgy tűnik, hogy sikerült eltalálnia.
Micha, e felettébb bizalomgerjesztő nagydarab alak két katonával végez oldalt.
Mina árnyakból való pajzsot hoz létre és tartja maga elé, de hiába fogja erősen, arrébb mozdítani nem tudja, sőt, éppen hogy sikerül megállítania, a keze is belefájdul a pajzs tartásába.
- Támadjátok a mágust, ha tudjátok! Lőtávolban van, csak össze kell zavarni, hogy ne tudjon kitérni! - hallja Edgar hangját.
Az őt támadó férfi hirtelen nekiesik, s megragadja Mina torkát.
Igencsak kellemetlen emlékek suhannak át rajta, amint a torkán érzi a szorító erőt. Nem hiszem el, hogy megint... nem.. nem lehet.... Mielőtt a kétségbeesés magával ragadná, valamiféle csoda megmenti. Aztán rájön, hogy szerencsére nem egyedül harcolt, és a vámpírférfi leütötte a támadóját.
A lovasok is odaérnek, s mind a négyen nekiállnak a banditák egyelésének. Csak a mágus maradt, aki az erdő széle felé igyekszik, miközben még néhány jégcsapot útjára indít Eric irányába.
- Azt a..... - Még ki sem gondolt káromkodása köhögésbe fullad, majd miután azt kiheverte, odakiált Edgarnak. - Köszönöm!
Kicsit kába még a sokktól, de nem szabad, hogy lefagyjon, így keresi is a további veszélyforrásokat. A mágus. Csodás.
Azonban utóbbi úgy fest, menekülőre fogja, Minának pedig nincs szíve egy menekülőt megtámadni, így inkább a légzését igyekszik lassítani és megtapogatja a torkát. A fenébe is. Hányszor követi el még ugyanazt a hibát?
De él. Minden rendben. Már csak ki kell deríteni, mi a fene is van.
Körbenéz a társaságon, mindenki él-e, nincs-e komolyabb sérülés.
Jozef még utánaküld valamiféle mágiát az elfelé rohanó mágusnak, majd a rabokhoz siet s leveri a zárat. Az inkvizítornő sietve oda is súg neki valamit, a rabok felé biccentve. Edgar odasétál hozzájuk, s megjegyzi:
- Ahhoz képest az imént még eléggé ajánlkoztak, hogy tudnak segíteni.
Majd vállat von.
- Nekünk még el kéne kapni azt a mágust, nem?
Eric nem üldözi a mágust, ráadásul mivel a jégszilánkok elkerülték, egyenesen visszavágtat a szekerek mellé. Micha eközben az esetleges túlélőket módszeresen leszúrja, nehogy gondot jelentsenek. Eric leugrik a lóról, végigméri a terepet, majd miután látja hogy az övéi közül senki nem szerzett súlyos sérülést, hozzájuk lép.
- Nem sérültetek meg? - mér végig mindenkit egyesével. Egyedül csak Jozefen talál sérülést, de legyint. - A társadnak bizonyára nem okoz gondot meggyógyítania. - mondja, ám ekkor megakad a szeme a levert lakaton, és azon, ahogy körbeállják a szekeret. - Azzal mi történt?
Mina odapillant, ahová Eric néz. Majd gyorsan elkezdi hadarni. - Nem. Bár az egyik torkon ragadott. Meg kéne tanulnom, hogy ne engedjem őket közel magamhoz...
Megkeresi Edgart a tekintetével és elmosolyodik. - Még egyszer köszönöm a segítséget. Remélem, egyszer meg tudom hálálni.
Edgar csak mosolyog, de úgy fest, mint aki nem várt hálálkodást.
- Nem vészes. - feleli Jozef a sebesülésére vonatkozóan, hallhatóan kissé idegesen. A lakat pedig...
- Talán nem bírta az izgalmakat és leesett. - von vállat. - De ezt talán tekinthetjük az Úr közben járásának, hogy kissé kinyújtsák magukat és közben a szekér is ki legyen takarítva. Lehet, hogy az elviselhetetlen bűz vonzotta ide a támadókat és még ki tudja mit fog.
Robin is csatlakozik.
- Bizonyára a harc alatt verte le valaki. De a társamnak igaza lehet. A foglyok őrzését a takarítás idejére ránk bízhatja, ha az embereiben kételkedik
Eric hitetlenkedve szólal meg.
- Megőrültek? Hogy a mágus hozzon még egy csapat banditát a nyakunkba? Ha meg is ejtjük ezt, később. Most indulunk tovább, azonnal. - Hangjából nyilvánvaló, hogy nem fogad el eltérő véleményt.
Kissé lenyugodva követi a társaságot. Mina Edgar közelében marad, korábbi posztján. Egyelőre szótlanul gondolkozik, nem akar gyanúsnak tűnni sem a katonák szemében,í gy ie eléggé gyanakodhatnak rájuk, a leesett lakat miatt, ami biztosan nem véletlen volt.
- Jó, de nem ártana valami víz közelében megállni majd. - jegyzi meg a sötételf fiú.
Induláshoz készülődnek. Edgar s Mina elindulnak megkeresni lovaikat, akik a harc hevében rémülten menekültek el. Utána visszaállnak ugyanabba az alakzatba, ahogyan eddig voltak, Jozef és Robin elöl, ők, a vámpírok pedig hátul menetelnek.
A tempó erőltetett, látszik a katonákon is, hogy nehezükre esik, de ellenkezés nélkül követik Eric szavát, aki Michaval maga mellett lovagolt közvetlenül az egyháziak mögött.
Egyszer csak egy kiáltás tompa zaja töri meg a csendet. Ahogy előremennek, Eric szólítja is őket. Két lovon Jozefet és Robint pillantják meg.
Hogy mi...
- Segítsetek megkötözni őket. - közli velük Eric, komor és ideges hangon. - Nehogy azt higgyétek, hogy a feladat végeztével szökni hagytak volna titeket. Legyetek jó zsoldosok: ha túl akartok élni, és megkapni a fizetségeteket, hallgassatok a megbízótokra.
Micha pedig szokásos gyilkos tekintetével tartja fogva őket, a "katonák" keze pedig fegyvereiken pihen.

Megpróbál kevéssé kerek szemekkel pislogni. Agyában sebesen forognak a fogaskerekek, s egy pillanatra Edgarra néz, majd megközelíti a két egyházit.
Remek. Szóval most mi kötözzük meg őket. Minket ki fog legközelebb megkötözni? Akárkik is ők, most... ki vagyunk szolgáltatva egy csapat rablónak.
Valahol nagyon elrontották, nem voltak elég éberek.
Edgar szúrósan pillant rá, de ugyanakkor szúrósan pillant ezután a körülöttük álló katonákra is, így inkább nem veszi magára. Ezek után Eric lováról el is veszi a köteleket s nekiáll Jozefet megkötözni, miközben árgus szemek figyelik, hogy jól csinálja-e, "csalásnak" helye nincs... Nos, Eric tekintete voltaképp nem nevezhető szúrósnak, inkább kifejezéstelennek, Minának van azonban ötlete, mit tenne a férfi, ha Edgar nem "megfelelően" cselekedne. A kötözés után Jozefet egyszerűen elengedi Eric, hogy leessen a lóról, azonban Edgar még időben a hóna alá nyúl s tompít.
- Vigyük a legelső szekérbe. - utasít Eric, majd Mina is követi vámpírtársa példáját, miután Micha folyamatosan bámulja, hogy mozduljon már.
Kifejezéstelen tekintettel elveszi a kötelet és mechanikusan végrehajtja ugyanazt a mozdulatot, amit Edgar, az inkvizítornő kezeit alaposan összekötözi, közben alaposan megvizsgálva a nő arcát, s a többi részét is, látszik-e valami nyilvánvaló ok, ami miatt eszméletlen, vagy csak alaposan fejbe verték vajon. Sebet nem talál, szóval marad az utóbbi ötlet.
Edgar fahangon feltett kérdése töri meg a csendet.
- Mi baja az egyháziakkal? Nem fél tőle, hogy bosszút állnak, ha megtudják, mi történt az embereikkel? - vonja meg a szemöldökét. - Nem gyenge ember Micha, de talán annyira azért nem, hogy a Kegyelmes Isten egész Egyházával felvegye a harcot. - villantja meg farkasmosolyát. Merész, azt meg kell hagyni.
- Így is úgy is rám hozták volna az egyházat, vagy valamelyik járőröző csapatot, amelyikkel összefutunk. Sőt, talán még titeket is meggyőztek volna, hogy nekik segítsetek valami hülyeségben. - néz a férfi Edgarra haragosan, majd Mina felé is hátrafordul. - De remélem ez meg se fordult a fejetekbe.
Összeszorul a gyomra. Mégis mit gondol ez? Miért bízik bennünk ennyire? Na mindegy. Nem, természetesen meg sem fordult a fejemben, nekem?... Ahh, gyűlölöm ezt.
- Az egyháziaknak? Nyilván látta a fogainkat. - vonja meg a szemöldökét, mintha a lehető legtávolabb állna tőle, hogy egyháziaknak segédkezzen bármiben is.
- Dobjuk be őket. - Eric kinyitja a lakatot egy övén található kulccsal, miután elengedi a sötételf lábát, melyet eddig cipelt. Elszedi a fiútól a fegyvereit is, majd betuszkolja a szűk ajtónyíláson.
- Nem gondoltam, hogy Észak fővárosában olyan katonák járnak, akik félnek az egyháziaktól - mosolyog Edgar még mindig merészen. A mosoly eltűnik, vállat von. - Mindegy is. Amíg megkapom a zsoldom - majd egy vigyor következik.
Ki tudja, talán Eric értékeli az ilyesfajta személyiséget.
Nos, Eric ezek után hátbaveregeti Edgart olyan mosollyal, amely nem éppen hízelgő. De egyebet nem csinál.
- Gyakran nekem is meglepetést okoznak ezek az északi katonák. Ne aggódj, zsoldod lesz bőven. - nyugtatja meg Edgart, majd sokkal hosszadalmasabban és nagyobb élvezettel motozza meg az inkvizítornőt is. Mina próbálja visszafogni a megvető rándulást az arcán. Eric elszedi a nő fegyvereit is, visszazárja a lakatot, majd a kettő vámpírhoz fordul.
- Ti veszitek át a helyüket.
Mina bólint, és még egy mosolyt is sikerül az arcára erőltetnie. Olyasfélét, mint a pénzéhes zsoldosoké, látott egy párat, de állítólag sosem tudta azt a hangulatot visszaadni. Nyilván nem. Nem éppen annak nevelték. Nem éppen annak érzi magát.
Igencsak előre kerülnek, de ez nem is baj, mert legalább hallótávon kívülre.
- Vajon bennünk miért bíznak ennyire még mindig? És hogy szabadítjuk ki őket? - kérdi Edgartól. A férfi elhúzza a száját.
- Nem az én dolgom. Tulajdonképpen igaza van. Az egyháziak gyűlölik a fajtánk. Te miért akarnád kiszabadítani őket?
Kiváló kérdés. Jogos is voltaképpen.
- Az egyiküket, a sötételf fiút... ismerem korábbról. Harcoltunk már együtt. - vallja be. A nőt valóban nem ismeri, és valóban, nem tudni, hogy más körülmények között mint inkvizítor mit tenne vele. Azonban ő és Jozef ezen helyzetben nehezen különíthetők el, olyan nincs, hogy egyikükön segít, másikukon nem. - Ráadásul ezek haramiák. Ki tudja, mikor fordulnak ellenünk majd? Az egyháziak is ki akarták deríteni, mi történik, együtt többre mennénk, négyen. - tesz hozzá egy gyakorlatiasabb érvet.
- Meglátjuk, mi lesz - morogja a vámíprférfi. - Messze vagyunk még Carolusburgtól, úgyis megállunk még éjszakára. Meglátjuk, tudunk-e néhány szót váltani a kormossal és a kisasszonnyal. De... - néz újra Minára vidáman - ... legalább végre tud a kormos beszélgetni a foglyokkal.
Egyetértően bólogat, belül gondterhelten. De ennél jobb megoldást úgysem találhatnak. Ha bármivel megpróbálkozna, Micha öklével vagy fegyverével találkozna a tarkója igen hamar, vagy még rosszabb, és akkor nem ért el semmit.
Társa ismét csendbe burkolózik, s Mina is elgondolkodva szemléli a tájat. Kutyaszorítóba kerültek, megint. A morális dilemmái mellett a saját életét is féltenie kell. Nem lehetne egyszer a megoldás valami egyszerűbb...?
Nemsokára egy igen apró falu tűnik fel a láthatáron. Eric hangja felhangzik.
- A falutól nem messze megállunk!
Megkönnyebbül, ahogy hallja, újabb pihenő következik. - Rendben. - kiált vissza, miszerint vette az adást. Kíváncsian figyeli, Eric jön-e újabb utasítást adni, a távolban pásztázza a falut.
Kevesebb, mint két tucat házból áll.
- Gondolod, hogy igazat mondtak? A foglyok a szekerekben. - kérdi Edgartól, a házakat figyelve.
- Ha Északhoz tartoznék, csak reménykedni mernék benne, hogy hazudnak ők is Nem szeretném, ha olyanok védenék a határainkat, akiket ilyen csúfosan átver néhány ostoba bandita... - vigyorog rá Edgar.
Tovább menetelnek, mígnem Eric ismét elkiáltja magát, a faluhoz közelebb érve:
- Álljatok meg! - S leszáll a lóról. - Itt letáborozunk éjszakára. Mi néhányan bemegyünk élelemért a faluba, ti pedig itt őrzitek a foglyokat. - A páros felé int. Mina nem akar hinni a fülének. Komolyan rájuk bízzák a foglyokat? Mit gondol ez? - Higgyétek el, jobb ha nem látnak meg titeket a helyiek.
Ezt készséggel elhiszi, tekintve, hogy hol is vannak. A csapat ezek után lovakat kikötözni s rőzsét gyűjteni áll neki.
- Úgy lesz. - bólint. Őrizni a foglyokat. Hát persze. Tőletek.
Letáborozik, kiköti a lovát és közben várja, hogy az a néhány ember, akik között remélhetőleg Eric is ott lesz,eltávozzon a faluba élelmet gyűjteni, közben Michát keresi a tekintetével, ha ő itt maradt, akkor vigyázni kell nagyon. A rabok közelében látja bóklászni.
Edgar némi gúnnyal az arcán fordul a vámpírlányhoz.
- Semmi hősködés. Elfogadom az érved, nem bízhatunk a banditákban sem - Hatásszünet. - De nem akarom itt hagyni a bőrömet a két egyházi miatt. Csak annyit teszünk, amennyit tudunk, anélkül, hogy felbosszantanánk a Medvefattyát - S szinte elégedetten mosolyodik el. A következő pillanatban viszont komolyan néz a lány szemébe, s ő nem is kételkedik szavai igazában. - Ha bajba kevered magad, egyedül leszel benne.
Örülni tud ennek a nyíltságnak, valamiért megmelengeti szívét a dolog. Pedig Edgar csak egy zsoldos, aki épp most közölte, hogy ne számítson túlzott segítségre tőle.
De legalább közölte. És valóban, mi oka lenne segíteni két északin?
Eric csak int a párosnak, hogy ők is induljanak tűzifát gyűjteni.
- Értettem. Medvefattyának akadhat azonban félnivalója, feltéve, hogy tudok cselekedni, mielőtt halántékon vágna valamivel... A bőröd biztonságban lesz, megteszem, amit tudok.
Edgar mosolyogva bólint. Ebből nehéz rájönni, mi játszódik le a fejében, lehet szinte akármi, mindenesetre egyelőre jónak könyveli el.
Ehhez mindössze annyit kell valóban elkerülnie, hogy öntudatlan legyen, akkor senkinek nem fog tudni segíteni.
Ha fát gyűjteni mennek, igyekszik Edgar közelében maradni, legalább addig sem tud valami váratlan történni egyikükkel se, de legalábbis jobban oda tudnak figyelni egymásra. Némán szemlélődik, figyel, hátha elcsíp valahonnan valamit, vagy talál valamit a tűzifán kívül is, ami hasznára lehet.
Ilyet nem talál. Azonban szorgosan gyűjtöget tovább, szinte mechanikusan és el is feledve már, hogy miért van itt, csak a közvetlen feladat lebeg a szeme előtt. A nap lassan eltűnik, egyre szürkébb minden, a színek kikoptak, azonban fajának átka engedi, hogy még tudjon tájékozódni.
A halom száraz ággal visszafelé fordulva látja, hogy Eric még mindig ott álldogál, s a katonáit szemléli elgondolkozva. Miért is reménykedett benne, hogy lelép majd ételért a nyomorult...
- Hát ez a nyavalyás csak nem akar eltűnni innen. Így nehéz lesz. - mormogja Edgarnak, míg még nem közelítik meg Ericet, de egyelőre nincs más hátra, mint visszavinni a halom száraz ágat és lepakolni. Végigméri a már összeszedett adat fát, elég lesz-e már ez, vagy menjenek még pár kört.
Kifejezéstelen arccal hordja a tűzifának valót, közben néha nyújtózkodik, ásítozik. Próbál elkapni egy-egy pillantást a szekerek irányából, vajon mi történik ott, fölébredtek már a foglyok?
Bármelyek... akár az északia, akár a magukat katonának vallók.
Eric három katonát vesz maga mellé, akikkel elkezdik kioldani a lovakat, a többiek indulnak tűzifát gyűjteni, megvan a váltás, így a vámpíroknak már nem kell ezzel foglalkozniuk. Ott maradnak öt katonával, na meg Medvefattyával.
Valamint Eric unatkozó, császkáló kisfiával...
Róla teljesen megfeledkezett...
A katonák nem tűnnek túl aktívnak, kimeríthette őket a mai nap, ami egyáltalán nem is baj. (ellenben jelentőségteljesen tekingetnek az inkvizítornő és Jozef szekere felé.) Mina azon foglyok szekere mellett sétálgat, amelyek nem Jozef és az inkvizítornő, lazán, lustán téve egyik lábát a másik után, persze csak látszatból, közben sandít befele, lát-e életjelet. Aztán feltűnik neki a kisfiú.
Oh. Oooh.
Edgarhoz sétál és félmosollyal megkérdi. - Úgy fest, nagyon unatkozik. - vonja meg a szemöldökét kérdőn, jelezve, hogy érdemesnek tartja szót váltani a kölyökkel, hátha tud valamit, a múltkor is nagyon úgy festett, hogy ki akar kotyogni valamit, ezért is kapta azt a pofont. De most az apja nincs itt...
Edgar ránéz, majd a gyerekre.
- Hé, kölyök! Akarsz segíteni? - int fejével az erdő felé, majd megindulnak, csak, hogy még egy öl fát összeszedni.
- Akarok! - kiált fel a gyerek rögtön, lelkesen, majd olyan sietve fut Edgarhoz, hogy majdnem el is esik. Oh, micsoda kapás. Szegény gyerek, nem érdemel ilyen apát. Mina reméli, hogy nem fogja bántani Eric a gyereket, akármi történjék is. Vagy bárki más. - Apa sose hagyja, hogy bármi érdekeset csináljak vele, mindig csak azokon a hülye üzleteknél vagyok ott...
- Szia, Dennis - mosolyog kedvesen a gyerekre, sikeresen emlékezetébe idézvén a nevét, őszintén kedvesen mosolyog, ezúttal meg se kell erőltetnie magát hozzá. - Milyen üzletek? - kérdi nyugodtan és mozdulatlan arccal, még mindig mosolyogva.
A kis Dennis meglepetten válaszol.
- Hát ti nem azért vagytok itt? A foglyokat. Mindig ugyanaz az ember viszi el őket, és mindig ilyen unalmas hosszú úton jövünk hozzá.
Hidegség terjed a szívében a gondolatra, hogy ilyen életben nevelkedik a fiú. Azonban az információt igencsak könnyedén s szívélyesen megosztja velük, ami roppant nagy segítség.
- Oh. Akkor, gondolom, hamarosan meglátjuk. Ide fog jönni ez az ember, mit gondolsz?
Próbálja elérni, hogy könnyednek hangozanak szavai, miközben szedegeti az ágakat ő is.
- Áh, ők csak reggel jönnek, mindig. Előtte pihenünk.
Akkor még egy éjszakájuk van, talán.
- Hogy néz ki ez az ember? - teszi fel Edgar azt a kérdést, amire a lány is gondolt, csak túl direktnek érezte. De nem úgy tűnik, hogy Dennisben lenne bármennyi titkolózási szándék.
Alacsony, és nincs haja, biztos nagyon idős lehet. Van vele egy csomó ijesztő ember is. Olyanok mint Micha. Nem szeretem őket. De mindig finomat eszünk miután találkozunk velük... - szegény kölyök zavarodottnak tűnik.
A szekerek irányából Micha artikulálatlan hangját hallják, azazhogy... messze van ahhoz, hogy érteni lehessen, mit kiált.
- Oh. Én tudok nagyon sok helyet, ahol finomat lehet enni. - mondja biztatóan, mosolyogva a gyerekre, bár már kissé erőltetettebben. Szegény fiú. - Micha valóban elég marconának tűnik. Nem szokott téged bántani, ugye? Na és azt tudod, hova viszik ezek az emberek a foglyokat?
A foglyokat nem tudja, hogy hová viszik, megrázza a fejét.
- Nem, de sokszor kiabál. Ijesztő. Hol?
Mina feltételezi, az utóbbi kérdés a jót evés helyszínére vonatkozik.
- Hmm, ismertem egyszer egy fogadóslányt, aki isteni almáspitét tudott sütni. Állítólag egy déli grófnő is tőle tanulta meg a mesterséget és azóta ő is tud olyat csinálni. Igen erős vagy, Dennis - dicséri meg a gyereket, mivel elég sok fát cipel már. - Mikor először találkoztunk, akartál mondani valamit, aminek édesapád nagyon nem örült. Mi volt az? Most nincs itt, most elmondhatod.
Igyekszik leplezni, mennyire izgatott, pedig torkában dobog a szíve. Eddig jól megy. Kissé rosszul érzi magát, mintha hazudna a gyereknek, pedig voltaképpen csak elhallgat dolgokat.
Nos, nem árulta el neki, hogy ő az a déli grófnő, de ez most nem is lényeges! Azt sem mondta, hogy nem az.
Váltig azon aggódik, mi lesz Dennissel ez után a nap után. Mi lesz vele ezzel az apával, bármikor? Van-e esélye egy jó életre? Belőle is bűnöző lesz-e? Vagy halott?
- Csak annyit, hogy ő is mindig elvesz mindent... nekem is szabad lehetne.
Hümmög és bólogat, próbálván elcsendesíteni az üres, fájó kongást a lelkében.
- És ő az egyetlen családtagod? - kérdezi meg halkan hirtelen felindulásból, szemeivel pásztázva a szekerek környékét, egyre idegesebben. Gondolkodik még kérdéseken, de a gyerek ennél többet nemigen tudott. MOondana még neki annyi mindent, de mi az, amivel nem sodorja veszélybe? Nem mondhatja neki, hoy az apja rossz ember. Bármi kicsúszhat Dennis száján. Ha miatta esik baja a gyereknek...
De ráadásul van ennél "fotosabb" dolguk is most. Jozef és Robin.
Valami történt, amíg távol voltak... reméli, hogy nem késtek még el túlságosan...
Edgar a szekerek mellé lép, s erősen megvető tekintettel méreget mindenkit, játszva, hogy valóban ezt érzi a rabok felé, majd amikor a rablók már nem figyelnek, odaszól Jozefnek és Robinnak halkan:
- Jól vagytok? Mi a fene volt ez az egész? - Majd megrázza a fejét. - Mindegy is, az sokkal fontosabb, hogy el akarnak adni titeket, ezt tudtuk meg a kölyöktől. Most megpihennek, reggel jön egy kopasz fickó az embereivel. Éjszaka kell cselekedni. Van pár óránk, kitalálunk valamit
Mina csak pirul, amíg aa férfi megosztja az információt, amit részben ő szedett ki a gyerekből.
Siker.
Közben lelkiekben készen áll, ha bárki bántani akarná Dennist, akkor megvédje. Meg akarja védeni ezt a gyereket.
De persze előtte ki kellene, hogy szabadítsák a társaikat.
- Köszönjük, felkészülünk. - súgja vissza Jozef.
- A jó hír hogy elég fontosnak tűnik, hogy egyben maradjunk - mondja az inkvizítor. Egyelőre, úgy fest, nem esett komolyabb bajuk.

Micha és öt embere a tábortűz körül pihent le. Mina elgondolkozva bámulja a tábortüzet. Ásít egyet, mintha álmos lenne, de közben lázasan gondolkozik, mit kellene tenni, amíg Eric vissza nem ér.
Fajtársa Micha mellé préseli be magát, a monstrum nem nagyon megy arrébb, hogy Edgar kényelmesen elférjen. A férfi a szokásos ragadozómosolyával kérdi meg Michától:
- Mennyit fognak adni a két szentfazékért? És, ami még fontosabb, ebből mennyit fogok én látni?
- Kérdezd Ericet. - dörmögi egy idő után Micha, a tüzet piszkálva.
- Ő viszont még nincs itt. - mutat rá Mina, ha esetleg Michának nem tűnt volna fel ez a tény.
- Nincs. - visszhangozza Micha, elégedett hangon, mintha örülne a dolognak.. A katonák körbenéznek, hogy ki lesz az őr, de miután látják Michát, inkább elvonulnak pihenni. Michának nincs kedve vitázni, rájuk hagyja
- És téged nem érdekel, mennyi pénzt kaptok? Biztos te is kapsz belőle. - noszogatja Michát még egy kicsit, erre viszont csak egy szúrós pillantást kap.
Erre széttárja a karját védekezőleg. - Jól van, jól van, nem szóltam. - mondja, majd megvonja a vállát és egyik lábáról másikra helyezi a testsúlyát. Edgar közben már arrébb ment, a sétafikáló gyerek után, aki kissé eloldalgott tőlük, nyilván unatkozik.
Mina Edgarék közelébe somfordál, s mosolyogva pislant le a gyerekre, majd Edgarra pislant, megvillantva kissé a szemöldökét. - Dennis, mikor szoktál aludni? Nem vagy már álmos?
Ha lefeküdne pihenni, vagy bármiféle nyugalmi állapotba kerülne, könnyebben tudna tárgyalni a társaival. Kíváncsi, mit tudott meg tőle Edgar, ha megtudott valamit, és úgy általában, sürgősen egyeztetniük kéne, nem megvárni, míg Eric visszajön. Legszívesebben megfagyasztaná az időt. Miért nem képesek még erre a Nachtrabenek?
- Maradjatok csak itt, én hozok még némi fát, legyen elég egész éjszakára – fordul feléje és a gyerek felé Edgar, mire bólint, nyugtázván az ötletet. Nem is baj, ha kettesben marad Dennissel. Vannak még ötletei.
Rendben, reagálok még arra, gyorsabbak leszünk
- Dehogyis! Csináljunk még valamit! – kiált Dennis lelkesen, rátapadva Minára.
Tőle aztán nehezen szabadulhat meg. Mondjuk annyira nem is ragaszkodik hozzá, hogy megszabaduljon tőle… Ösztönösen felnevet, amikor a gyerek még mindig játszani akar. Vagyis… mit is akar pontosan?
- Rendben, és mit csinálnál szívesen? - térdel le mellé érdeklődőn. Közben szemei néha körbepislantanak, lát-e mozgolódást, fülel, hallja-e Ericék közeledését. Reméli, nem. Reméli, még sokáig nem. Tekintete, mellyel a fiatal emberpalántát nézi, teljesen őszinte. Az ő társaságában legalább nem kell tettetnie… nos, csak azt, hogy minden a legnagyobb rendben. Mert ez nincs így. Viszont az érzéseit nem kell eltitkolnia.
Dennis csak nézelődik körbe körbe. - Azt nem tudom... bújócskázni is szeretek... de sose volt kivel játszanom. - teszi hozzá szomorkásan. Hát, hogy Mina éppen erre gondolt!
Ez jobban jön ki, mint várta!
- Nah, csodás! Akkor most itt a lehetőség, elbújhatsz. Csak vigyázz, hogy ne menj túl messze, az erdő éjszaka azért veszélyes lehet, vadállatok meg miegyéb. Ha bármi veszélyeset látsz, inkább gyere vissza, jó? Az életed fontosabb, mint hogy ne találjalak meg. Ha meg kiabálom a nevedet, gyere elő, érthető? - köti a lelkére; ha valami baja esik a kölyöknek, mert elkószált az erdőben, nem venné a szívére. Így is aggódik, mi következménye lesz annak, amit tesz, de bármi történjék is, talán biztonságosabb is, ha Dennis nincs itt, hanem elbújt valahová. Csak ne találják meg addig a farkasok. Vagy élőholtak. Ebbe inkább nem gondol bele, meg kell mentenie a többieket is! Aztán visszamegy érte… - Húszig számolok, rendben? - elfordul, két kezét a szemei elé teszi és közepesen hangosan számolni is kezd: - Egy.... kettő... - Jó hosszú szüneteket hagy a számok között. Dennis el is indul futva az erdő felé, bár elsőre bizonytalan pillantást vetett Minára, a húsz talán picit nagy szám volt neki.
Figyeli a szekeret, miközben időnként a levegőbe kiabál egy számot. Végigméri Michát, a felszerelését, valamint a körülötte levő katonákat, figyeli a mozgásukat, már ha mozognak valamit, és hogy mennyire éberek, esetleg valamelyikük türelmetlen vagy álmos-e már. A tehetetlenség kellemetlenül égeti belülről, de egyelőre kockázatos lenne lépnie bármit is. Le kellene ütni őket, gondolja. Szépen egyenként. De ahhoz közel vannak egymáshoz…
Ekkor egy furcsa hangot hall, fémnek fémmel való érintkezését. Micha is felfigyel a dologra, mert bődületes hangosan elordítja magát.
- ÁTKOZOTT SZUKATAFATTYAK! -
Minának majd’ kiugrik a szíve a helyéről, de megérzi, hogy a férfi varázslatot akar használni, s gyorsan reagál és megpróbálja ebben megakadályozni, beleásva magát az elméjébe és felismerve magát a varázslatot, majd blokkolva azt. A Tiltással annyiban sikerül lelassítania a varázslatot – mely következtében a férfi magasan a levegőbe repítené magát -, hogy ugyan nem akadályozza meg teljesen, de a tompítás már kevéssé sikerül, s mikor a földet ér, valószínű, hogy a lábai nem maradnak teljesen épek. Törést mondjuk nem hallani.
Edgar számszeríja becélozza az egyik banditát, s ezúttal talál is. Mina tüzet lát felvillanni a szekerek irányából.
A harc elkezdődött. Most már nincs visszaút innen…
Nagyot sóhajt, úgy érzi, nincs más választása, mint a félelmükre alapozni. Manáját nem kímélve átalakul ismét egy két lábon járó éjfekete fáklyává. - Ne érjetek hozzájuk, mert ha én hozzátok érek, felgyulladtok és el fogtok égni. Hagyjátok őket békén. - közelít kinyújtva egyik kezét a legközelebbi katonához a négyből, hangját megpróbálva kellően mélyen tartani.
A négyesből kettő vissza is fordul felé, az egyikük nekiront, azonban tekintve, hogy Mina egyesült az árnyakkal, a férfi egyszerűen átesik rajta. Néha még ő maga is megdöbben, hogy mágiája milyen pusztító és hatalmas. Megpróbál uralkodni lelke remegésén – a teste most viszonylag stabil -, ahogy az ismerős hangot, az elégő ember sikolyát hallja.
Annyit lát hogy Edgart támadják ketten, a szekér pedig, amelyekből az északiak láthatóan kiszöktek már, égni kezdett, belülről viszont köhögés hallatszik. A többi rab bent maradt? Mégis miért? Oktalanok!
Ki kell onnan szednie őket. Valami ezt mondja neki, s meg is indul a szekér felé, közben az egyik Edgart támadó, lándzsás alakot érinti meg égő kezeivel.
- Elég legyen! – kiáltja.
Utálja őket. Mélységesen haragszik rájuk, amiért ezt kell tennie.
Ezek után nem látja, Edgar pontosan mit cselekszik, de bízik benne, hogy a másik katonát sikerül elintéznie.
- Kifelé! gyertek kifelé..... – hallja Jozef fájdalmas hangját. Nagy sebet kaphatott.
Néhány könny szökik a szeméből, nem tudni, hogy a füst, vagy valami más miatt. A lándzsás, akit megérintett, őt nem nézi tovább, ellenben hallja, és sejti, miken mehet keresztül. Tovább halad a szekér felé, megpróbál belesni, immáron nem lángolva, csak rendes, anyagi hús-vér valójában. - Siessenek már, ha élni akarnak! - nyújt kezet, majd ha valaki belekapaszkodik, húzza is ki sietve. Közben tekintete az erdő széle felé villan, látja-e a kisfiút valahol közeledni.
Minden erejét beleadva kirángatja a füsttől fuldoklókat a szekérből. - Úgy. És most vigyázzanak, rejtőzzenek el valahol, vagy fogalmam sincs. - lihegi fáradtan, úgy érzi, megtette, amit tudott, innentől ideje új teendő után nézni. Csend. Ez azt jelenti, elfogytak? Sebesen fordul vissza a harcoló társasághoz, és azt látja, mindenki a földön van, akinek ott kell lennie.
- Unatkozok, keress már meg! – hallja a kiáltást az erdő irányából…
Ekkor valami összerántja a szívét, valamiért nagyobb ijedtséggel, mint amikor Micha elordította magát. - Megyek! - kiabál vissza, majd megpróbálja visszanyerni a normális légzés ritmusát. - Mindenki megvan? Meg... meg kéne keresnem Dennist.
- Csak ne menjetek messze. Nem lehet tudni, mikor jön vissza az apja. Ha meg akarod menteni az egyháziakat, fontos, hogy itt legyél - mosolyog rá Edgar, és nincs ideje gondolkodni, mennyire atyáskodóan teszi ezt, most nem számít. Dehogy mennek messzire, siet majd vele vissza, de… Mit fog mondani szegény gyereknek? Te jó ég. Szíve hevesen dobog, akár egy madáré. 3- Be tudod mutatni rajta a múltkori trükköt? - kérdi Edgar valamelyik egyházitól, kiknek segít fölállni.
– Köszönjük – hallja az inkvizítornő hangját. Ők is épségben vannak. Az jó…
Gondolatai viszont más irányban keringenek.
Rosszat cselekedett, ez nyilvánvaló. Az a kölyök annyit fog benne látni, hogy lemészároltak itt mindenkit. És mi lesz, ha Eric visszajön?
- Valamit kezdenünk kell a tűzzel – mondja Robin, körbenézve. Valamivel el kell oltani a szekeret…
Ekkor valami olyat lát meg kifelé sétálni az erdőből, amit nagyon nem szeretett volna.
Dennist. De nem egyedül, és egy késsel a torka előtt, melyet az apja tart. Őt pedig egy másik katona kíséri. Fogalma sincs, ki tart már kit a csapdájában, szeme csak a kisfiúra szegeződik, hatalmasra nyitva, még jobban elsápadva, mint amilyen az eredeti arcszíne.
Ne… nem… őt nem bánthatjátok. NEM!
Az illető, aki véres karddal támogatja Ericet, dühtől remegő hanggal szólal meg, miután végigtekintett halott társain.
- Itt hagyom az egyházi kurvát a kutyájával, meg a két vámpírállatot néhány órára és ilyen felfordulást okoznak Nem ajánlom hogy mozduljatok, különben a fattyú élete bánja, mehet gyorsan az apja után. Dobjátok el a fegyvert. Most.
Megmentelek, Dennis. Ígérem.

Szúrós pillantást vetek a másik vámpírra mellettem, majd Eric tizedes katonáira, végül magára a tizedesre, aki válaszképp csak a lova felé int; azonnal meglátom, miért teszi, a nyergen meglátom a vastag köteleket. Szó nélkül akasztom le, majd az ájult kormos felé lépek, s mivel egyéb utasítást nem kapok ‒ csak szúrós pillantásokat, tehát lazán hagyni nem tudom a csomót ‒, úgy kötözöm rá csuklóira a kötelet, hogy a karjai maga előtt legyenek. Így mégis könnyebben tud majd boldogulni, ha lesz lehetősége eloldozni magát.
A sötételfet eddig tartották a katonák, de amint végzek vele, elengedik, így mielőtt még leborulna a lóról arccal előre, próbálom valamennyire tompítani az esést: a hóna alá nyúlok hirtelen, így épp csak a lába koppan a földön. Miután Eric tizedes felnyalábolja a lábánál fogva a kormost, én még mindig a hóna alatt tartom, ahogy elindulunk a szekér felé.
‒ Mi baja az egyháziakkal? ‒ kérdezem kifejezéstelen hangon Erictől. ‒ Nem fél tőle, hogy bosszút állnak, ha megtudják, mi történt az embereikkel? ‒ felvonom a szemöldököm. ‒ Nem gyenge ember Micha, de talán annyira azért nem, hogy a Kegyelmes Isten egész Egyházával felvegye a harcot ‒ féloldalas pimasz mosolyt villantok Ericre.
‒ Így is, úgy is rám hozták volna az egyházat vagy valamelyik járőröző csapatot, amelyikkel összefutunk. Sőt, talán még titeket is meggyőztek volna, hogy nekik segítsetek valami hülyeségben ‒ rövid időre pillantok a szemébe, mintha dühös kipárolgást félnék felfedezni mind a nézésében, mint a hangjában. ‒ De, remélem, ez meg se fordult a fejetekben ‒ követem a tekintetét, ahogy a másik vámpír felé fordul, neki is címezve a szavakat. Eddig nem is figyeltem rá, most látom, hogy míg én a kormossal voltam elfoglalva, ő megkötözte az inkvizítort. A vámpír valamit felel neki, de nem igazán figyelek.
Ugyanoda visszük őket. Bölcsebb lenne külön szekerekbe dobni őket, hogy ne tudjanak szervezkedni, de a véleményem nem osztom meg Eric tizedessel. Nem mintha a szívemhez nőtt volna a két egyházi, de azért Ericnél és a Medvéjénél jobban. Eddig megbízhatóbbnak bizonyultak.
‒ Dobjuk be őket! ‒ utasít Eric, miután kinyitja a lakatot. A kormost tapogatja végig, miután elveszi a fegyvereit, betuszkolja az ajtó szűk résén a szekérbe.
Megvonom a vállam Eric válaszára.
‒ Nem gondoltam, hogy Észak fővárosában olyan katonák járnak, akik félnek az egyháziaktól ‒ még egy pillanatig ugyanúgy mosolygok rá, majd elkomolyodom. Megint megvonom a vállam: ‒ Mindegy is. Amíg megkapom a zsoldom ‒ újabb mosolyt villantok rá, ezúttal széleset, mint ahogy ő szokott vigyorogni.
A tizedes rövid ideig fukarkodik a szavakkal, épp csak a vállam veregeti meg. Kiolvasom belőle a cinkosok összetartásának igényét. Hát, persze, barátom. Azok vagyunk. Cinkosok.
‒ Gyakran nekem is meglepetést okoznak ezek az északi katonák. Ne aggódj, zsoldod lesz bőven. ‒
Az inkvizítor sem ússza meg: Eric ezúttal őt tapogatja végig. Nem próbálom elfedni az undort, ami az arcomra ül, ahogy végignézem a jelenetet. Eric tizedes elégedettnek tűnik, talán tovább is fogdossa a nőt, mint a sötételf suhancot, de végül az inkvizítor is halk puffanással landol a szekér koszos padlóján.
‒ Ti veszitek át a helyüket! ‒ adja ki az utasítást, majd indul is vissza a lova felé. Ezúttal is követem a példáját, miután a vámpírnővel a nyomomban visszaérek a lovainkhoz, a sajátom hátára tornázom fel magam, majd a menet elejére igyekszem a lóval, ahová Eric utasítása szerint amúgy is mennem kell. Jó messzire előre lovaglunk, talán háromszáz yardnyira is.
‒ Vajon bennünk miért bíznak ennyire még mindig? És hogy szabadítjuk ki őket? ‒ kérdezi végül a vámpírlány, a sajátommal egy vonalba igazgatva a lovát.
Oldara sandítok, majd úgy ültömben megvonom a vállam.
‒ Nem az én dolgom ‒ húzom el a szám. ‒ Tulajdonképpen igaza van. Az egyháziak gyűlölik a fajtánk. Te miért akarnád kiszabadítani őket? ‒ pillantok ismét oldalra felvont szemöldökkel.
‒ Az egyiküket, a sötételf fiút... ismerem korábbról. Harcoltunk már együtt ‒ töredelmes vallomását nem szégyelli a vámpír. ‒ Ráadásul ezek haramiák. Ki tudja, mikor fordulnak ellenünk majd? Az egyháziak is ki akarták deríteni, mi történik, együtt többre mennénk, négyen. ‒ folytatja, és érzékelem, hogy szándékosan akar inkább ésszel hatni rám, mint érzelemmel.
Tulajdonképpen igaza van, Eric tizedesben és szedett‒vedett bandája egyértelműen nem megbízható. Ellenben azokban sem szoktam megbízni, akik nem tudnak elvonatkoztatni a saját lelkiismeretüktől. Nem kevés aggodalom tölt el emiatt a vámpírnő. Nem gondolom, hogy ostoba volna, de aki ragaszkodó, és érzelmi alapokon hoz döntéseket, az ostoba döntéseket hoz.
‒ Meglátjuk, mi lesz ‒ morgom. ‒ Messze vagyunk még Carolusburgtól, úgyis megállunk még éjszakára. Meglátjuk, tudunk‒e néhány szót váltani a kormossal és a kisasszonnyal. De... ‒ pillantok ismét a nőre, ezúttal derűs tekintettel. ‒ ... legalább végre tud a kormos beszélgetni a foglyokkal.

Némán haladunk tovább, a csöndet csak a lovak patái alatt ropogó hó neszei törik meg. Ahogy a horizontot pásztázom, újabb támadás nyomait keresve, mintha valami nem stimmelne. Bele telik néhány szívdobbanásba, míg a napba hunyorogva összeáll a kép: egyáltalán nem a főváros fele tartunk. Nem is fordultunk vissza, tehát nem Délre tartunk… de nem is Északra. Mégis mi az ördögöt akar a foglyaival kezdeni Északon ez az ostoba Eric?
Nem sokat jártam a határon túl, így nem is tudom beazonosítani a települést, amely épületei lassan kirajzolódnak a láthatáron. Mert kelet helyett nyugatra tartunk jelenleg. Egyre kevésbé tetszik nekem ez az egész. Egyre inkább kezd pengeélen táncolni az Eric tizedes ígéreteibe vetett bizalmam.
‒ A falutól nem messze megállunk! ‒ hallom az említett ordítását a hátam mögül‒
‒ Rendben! ‒ kiált vissza a nő, miközben mindketten lelassítjuk a lovainkat.

Ahogy egyre közelebb érünk lépésben a faluhoz, megállapítom, hogy annál is kisebb, mint amennyire messziről annak tűnt. Két tucat háznál egy kutyaóllal sem lehet több benne. Mégis merre járunk, Eric tizedes?
‒ Gondolod, hogy igazat mondtak? A foglyok a szekerekben. ‒ hozzám intéz ismét kérdést a vámpír, de ahogy oldalra sandítok, látom, hogy tekintetével a horizonton kirajzolódó házak sziluettjét figyeli.
‒ Ha Északhoz tartoznék, csak reménykedni mernék benne, hogy hazudnak ők is ‒ vigyorodom el. ‒ Nem szeretném, ha olyanok védenék a határainkat, akiket ilyen csúfosan átver néhány ostoba bandita...
Ahogy egyre nagyobbnak látom a falut a láthatáron, egyre inkább visszafogom a lovat, így a mögöttünk ugyanabban a tempóban haladó szekérkaraván lassan beér minket. Hegyezem a fülem, hátha a közvetlenül mögöttünk lovagló Eric és Micha beszélgetéséből felénk sodorna néhány szót a szél, ahogy egyre jobban csökken közöttünk a távolság.
Közben picit lelassítom a lovat, ahogy egyre nagyobbnak látom a falut a láthatáron, így közelebb is kerülök a mögöttünk haladó karavánhoz, fülelek, hátha valami beszélgetésfoszlányt felém sodorna a szél, és várom Eric utasítását, hogy mikor álljunk meg.
Eric hangját vélem felfedezni a szekerekből felénk hömpölygő zajban:
‒ Ezzel... ‒ a hang beleolvad a zajokba. ‒ sokat kereshetünk... ‒ ismét kihallok néhány szót. Megint csak zaj. ‒ De előbb élelem kell.
A következő szavait feszült figyelem nélkül is kristálytisztán hallom:
‒ Álljatok meg! ‒ olyan közelről, hogy ha kinyújtja a karját, a vállamhoz is érhetne talán.  Lefékezem a lovam, és Eric tizedessel egyszerre landolok: mindketten leszállunk a lovainkról. ‒ Itt letáborozunk éjszakára. Mi néhányan bemegyünk élelemért a faluba, ti pedig itt őrzitek a foglyokat. Higgyétek el, jobb, ha nem látnak meg titeket a helyiek ‒ majdnem a megszokott negédes mosolyával szól hozzánk.
Csak ennyi kell ahhoz, hogy elhatározzam magam: az egyháziak oldalára állok. Nem érdekel, hogy Északon vagyunk vagy sem, engem nem fog ez az ostoba bájgúnár tovább zsarolni.
A tábor kezd közben kialakulni. Néhány ember leveri Eric sátrát, mások elindulnak rőzsét gyűjteni, enni adnak a lovaknak.
‒ Úgy lesz ‒ bólint a vámpír.
Eric tizedes időközben magunkra hagy. Menj csak el a néhány embereddel, a többit elintézzük, míg odavagytok.
‒ Semmi hősködés ‒ mosolyodom azért rá némi gúnnyal átitatott hangon a vámpírnőre. ‒ Elfogadom az érved, nem bízhatunk a banditákban sem ‒ egy pillanatra megtorpanok. ‒ De nem akarom itt hagyni a bőrömet a két egyházi miatt. Csak annyit teszünk, amennyit tudunk, anélkül, hogy felbosszantanánk a Medvefattyát ‒ utalok jóízű mosollyal, Michára. ‒ Ha bajba kevered magad, egyedül leszel benne ‒ nézek elkomolyodva a szemébe. Nem tudhatom, hogy Eric vagy valamelyik embere rendelkezik-e bármi bűbájjal vagy varázstárggyal, amivel ki tudnak hallgatni. Egészen az utolsó pillanatig muszáj azt hinniük, hogy az oldalukon állunk. Egy valamiben nem hazudtam: tényleg nem fogom itt hagyni a bőrömet a két egyházi miatt.
‒ Értettem. Medvefattyának akadhat azonban félnivalója, feltéve, hogy tudok cselekedni, mielőtt halántékon vágna valamivel... A bőröd biztonságban lesz, megteszem, amit tudok.
Mosolyogva bólintok.
A tizedes utasítását követve elindulok az erdő felé, közben azért igyekszem a másik vámpír közelében maradni. Nem megyek túlságosan be az erdőbe, egy jó nagy öl hullott ágat gyűjtök össze, majd visszaindulok a táborba ‒ persze csakis a vámpírral együtt ‒, megkeresem a helyet, ahol gyújtani akarják a tábortüzet.
‒ Ha bementek a faluba, majd tudunk beszélni a barátaiddal ‒ mondom a nőnekfojtott, dörmögő hangon, ahogy haladunk a tábor fele, de még nem vagyunk Eric embereinek hallótávolságán belül.

Míg odavoltunk, szinte teljesen ki is alakult a tábor. Az erdő felé félkörívben állították a szekereket ‒ gondolom, az esetleges támadásokat hivatott kivédeni ‒, és ugyanúgy három tűzrakást kezdtek előkészíteni. A legközelebbi felé sétálok az ölnyi fával.
‒ Hát ez a nyavalyás csak nem akar eltűnni innen. Így nehéz lesz. ‒ mormogja mellettem a másik vámpír. Tudom, hogy Ericre céloz, aki még mindig a táborban téblából.
Mindenesetre én azért visszaindulok az erdő irányába, a három rakáshoz semennyire sem lesz elég a fa, amit eddig gyűjtöttünk. Közel merészkedem Eric tizedeshez, aki épp Michával társalog.
‒ ...itt kell maradnod velük... ‒ kapom el Eric Michához intézett szavait. Nocsak, nem bízol bennünk, Eric tizedes?

Ahogy az előbb sem, most sem megyek be túl mélyen az erdőbe. Fél szemmel a vámpírnőt figyelem, aki tőlem pár lépésre hozzám hasonlóan gyűjti a rőzsét.
Visszafelé tervezek ugyanúgy Eric felé sétálni, ezúttal azonban már nem beszélget senkivel,

Még mindig próbálva az erdő szélén maradni, bár most picit távolabb kell mennem, gyűjtök még egy nagy öl fát. Visszafelé ismételten úgy megyek, hogy tudjak hallgatózni, ezúttal azonban nem társalogni, hanem távozni látom Ericet: három embere társaságában megoldják a lovaikat, majd ahogy a szürkület rázuhan a világra, elindulnak a falu felé.
‒ Úgy fest, nagyon unatkozik ‒ lép mellém a másik vámpír, hegyes kis állával a kölyök felé intve, aki ellopta a holminkat.
Nem butaság a gondolat, a gyerekeket általában nem veszik komolyan, mindenfélét beszélnek előttük. Elgondolkodva nézek rövid ideig a vámpírnőre.
‒ Hé, kölyök! Akarsz segíteni? ‒ szólok oda a tébláboló gyereknek végül barátságosan, miközben fejemmel az erdő felé intek, lévén épp indulunk vissza.
‒ Akarok! ‒ kiáltja vissza, és már indul is. ‒ Apa sose hagyja, hogy bármi érdekeset csináljak vele, mindig csak azokon a hülye üzleteknél vagyok ott... ‒ kezd bele teljesen magától a gyerek. Elégedetten a vámpírra sandítok. Ez kimondottan jó ötlet volt.
‒ Szia, Dennis ‒ üdvözli kedvesen a nő a kölyköt. Majd tovább faggatja: ‒ Milyen üzletek?
Meglepettséget látok a gyerek szemében.
‒ Hát ti nem azért vagytok itt?  A foglyokat. Mindig ugyanaz az ember viszi el őket, és mindig ilyen unalmas hosszú úton jövünk hozzá ‒ magyarázza, miközben apró gallyakat gyűjt ő maga is.
‒ Oh. Akkor, gondolom, hamarosan meglátjuk. Ide fog jönni ez az ember, mit gondolsz? ‒
‒ Áh, ők csak reggel jönnek, mindig. Előtte pihenünk.
‒ Hogy néz ki ez az ember?
‒ Alacsony, és nincs haja, biztos nagyon idős lehet. Van vele egy csomó ijesztő ember is. Olyanok, mint Micha. Nem szeretem őket. De mindig finomat eszünk miután találkozunk velük... ‒ magyarázza tovább, miközben szemmel láthatóan nem tudja eldönteni, hogy kedveli vagy sem a kopasz embert.
‒ Oh. Én tudok nagyon sok helyet, ahol finomat lehet enni. ‒ biztatja a vámpírnő. ‒ Micha valóban elég marconának tűnik. Nem szokott téged bántani, ugye? Na és azt tudod, hova viszik ezek az emberek a foglyokat?
‒ Nem, de sokszor kiabál.  Ijesztő. Hol?
‒ Hmm, ismertem egyszer egy fogadóslányt, aki isteni almáspitét tudott sütni. Állítólag egy déli grófnő is tőle tanulta meg a mesterséget és azóta ő is tud olyat csinálni. Igen erős vagy, Dennis. Mikor először találkoztunk, akartál mondani valamit, aminek édesapád nagyon nem örült. Mi volt az? Most nincs itt, most elmondhatod.
A beszélgetésük épp csak fél füllel figyelem, közben szapora léptekkel indulok vissza a tábor felé, miután kiáltozás zaját vélem hallani abból az irányból. Biztos felébredt a kormos…
A szemem sarkából látom, hogy a vámpír és a kölyök is a nyomomba szegődnek.
Ahogy közelebb érünk a táborhoz, látom, hogy nagyon a szekerek köré gyűltek az emberek, ezért miután ledobtam a fát az egyik tűzrakás mellé, feléjük indulok. Egyelőre nem teszek semmit, csak figyelek.
‒ Nagyon erős vagy, úgy, hogy a rácsok elválasztanak, mi?
Megforgatom a szemem. Hát, persze, ki más lehetett volna?
A vita azonban úgy tűnik, épp a végéhez ért, mert már csak arra érek oda, mikor Micha faképnél hagyja a foglyokat, az egyik tűzrakás felé igyekszik.
‒ Gyáva féreg! ‒ kiabál tovább a kormos. Semmiből se tanul ez a kölyök? ‒ Bezzeg, az előbb nem érdekelt benneteket, hogy az a nyomorult mit szólna, ha a vágyaitokat akarnátok kielégíteni! Harcolni meg nem akartok!
Az arcomon megvetéssel vizsgálom a foglyokat, köztük az egyháziakat is. Valamivel látványosabban nézek megvetően, mint általában, hadd lássák Eric emberei, mennyire az ő oldalukon állok. csinálom, hadd lássák a katonák. Mikor meggyőződöm róla, hogy egyik bandita se figyel eléggé, fojtott hangon megkérdezem: ‒ Jól vagytok? Mi a fene volt ez az egész? ‒ kérdezem a hangzavarra utalva, aztán megrázom a fejem. ‒ Mindegy is, az sokkal fontosabb, hogy el akarnak adni titeket, ezt tudtuk meg a kölyöktől. Most megpihennek, reggel jön egy kopasz fickó az embereivel. Éjszaka kell cselekedni ‒ magyarázom gyorsan tovább. ‒ Van pár óránk, kitalálunk valamit ‒ bíztatom őket, majd ellépek a szekér mellől, még mielőtt Micha kiszúrna bármit is.
‒ Köszönjük, felkészülünk ‒ súgja óvatosan a kormos. Érdekes, nem gondoltam volna, hogy suttogni is képes.
‒ A jó hír, hogy elég fontosnak tűnik, hogy egyben maradjunk ‒ toldja még meg az inkvizítor.
Azzal ellépek a szekértől.

A szekérhez legközelebb eső tábortűz felé igyekszem, Micha is itt foglalt helyet. Fölé magasodom, így, hogy ül, nem esik ez nehezemre. Szívdobbanásnyi ideig várom, hátha reagál arra, hogy mellé akarok ülni, de nem nagyon akaródzik neki mozdulni. Ezúttal viszont én sem engedek, ha szűkös is a hely, de mellé kuporodom le a tűz mellé.
Rövid hallgatás után Micha felé fordulok hirtelen: ‒ Mennyit fognak adni a két szentfazékért? ‒ érdeklődőm farkasmosollyal. ‒ És, ami még fontosabb, ebből mennyit fogok én látni?
‒ Kérdezd Ericet ‒ dörmögi teljes elutasítással a Medvefatty.
‒ Ő viszont még nincs itt. ‒ piszkálja tovább az alvó oroszlánt a vámpírnő.
‒ Nincs ‒ feleli szűkszavúan Micha.
‒ És téged nem érdekel, mennyi pénzt kaptok? Biztos te is kapsz belőle. ‒ provokálja tovább a vámpír, szemmel láthatóan eredménytelenül. Ezúttal semmi választ nem kap, csak egy felettébb szúrós tekintetet. Gyorsan összeszámolom a szétszéledő embereket: öt koponya és a medve. Nem tartom elképesztően rossznak az esélyeink.
Remélem, a vámpírnő nem adja fel ilyen könnyen, amíg Micha vele van elfoglalva, én komótosan feltápászkodom, mintha csak beleuntam volna az ücsörgésbe, és tekintetemmel a gyereket keresem. Hátha ki tudok szedni belőle még néhány információt. Miután meglátom, félúton a tűzrakás és a foglyok szekerei között, mellé lépek.
‒ A kopasz ember egyedül szokott jönni?
‒ Nem, mindig sokan vannak. Néha több mint tízen… ‒ mormogja, mintha magában beszélne.
Hallom magunk mögött a vámpírnő puha lépteit. Tehát ő is feladta. Pillanatra összeakad a tekintetünk, megfejthetetlen kérdéseket látok a nő felvont szemöldökében.
‒ Dennis, mikor szoktál aludni? Nem vagy már álmos?
Akkor foglalkozzon csak ő vele, egyébként is, biztos több kedve van egy kölyökkel diskurálni. Az asszonyok szeretik a kisgyerekeket.
‒ Maradjatok csak itt, én hozok még némi fát, legyen elég egész éjszakára ‒ mondom ki az első hazugságot, ami eszembe jut, aztán ahogy a nő beleegyezően bólint, elindulok az erdő felé. Majd mikor észlelem, hogy nem nagyon figyel rám senki, a sötétség takarását kihasználva óvatos lépésekkel visszaosonok a szekér irányába, amelyikbe a kormos és a lány vannak bezárva.
Nagyon halkan szólalok meg mellettük: ‒ Pszt! Reggel jön a kopasz ember, a fattyú szerint néha tíz embert is hoz magával. Ha tudtok harcolni, most elintézhetjük a medve Michát és az embereit. Erickel meg a többivel... majd kezdünk valamit.
‒ Én tudok harcolni a mágiámmal, de velük mi lesz ‒ feleli azonnal a sötételf, majd tekintete elsötétül, ahogy a legyengült… katonák felé siklik. ‒ Fegyver?
‒ Fegyverünk nincs, mindet elszedték ‒ feleli készségesen az egyik ember, mintha tényleg neki szánták volna a kérdést. Ha lenne is fegyvere, nem harcképes. Ennyi erővel egy csapat alsószoknyás grófkisasszonnyal is meg lehetnénk áldva.
‒ Hat emberrel tán elbírunk, főleg a ti erőtökkel... A vámpírnak is vannak érdekes trükkjei ‒  próbálom felvázolni az erőviszonyokat. ‒ Csak volt fegyveretek, nem? ‒ kérdezem a megszólaló fogolytól. ‒ Hová tették, miután elvették tőletek?
‒ Amikor mi elfogtuk őket, megtartottuk a fegyvereiket. Fogalmunk nincs hogy ők mit csináltak a miénkkel, de hallottunk valamit ahogyan arról beszélnek, hogy milyen jól jöttek...talán ők maguk használják. Lehet visszavették a sajátjuk mellé ‒ hangzik a lelombozó válasz.
‒ Nem tudom, hogy Michán fog-e az igézetem ‒ a sötételf szeme aggodalmasan keresi az említettet. Nos igen, ebben nem lehetünk biztosak. ‒ És a gyereket sem szeretném bántani ‒ fűzi még hozzá. Persze, senki nem akar gyerekeket bántani. Azonban járulékos veszteségek sajnos mindig akadnak. ‒ A fegyverek gondolom ott vannak, ahol a miénk is ‒ jegyzi meg, mire nem tudok mást tenni, mint megvonni a vállam. ‒ Ki tudod nyitni az ajtót, hogy ne hallják meg? ‒ ez viszont egyértelműen nekem szól, mégis az inkvizítor bosszús hangja válaszol helyettem:
‒ Az előbbi varázslatod segítségével biztosan. ‒ fogalmam sincs, miről beszél, de elég magabiztosnak tűnik ahhoz, hogy ne kételkedjek benne.
‒ Úgy vélem jobb, ha ők a háttérben maradnak, csak megöletnék magukat, ha közénk kerülnek ‒ magyarázza a kormos. Fene se érti, miért akarja mindenki ennyire mindenki más életét menteni, mintha nem épp az imént találkoztak volna egy húgyszagú szekérben. Úgy tűnik, összekovácsolja az embereket néhány órányi rázkódás. ‒ Meg tudom ismételni a csendvarázst azonban, addig leverheted a zárat ‒ mondja aztán a lényeget, és látom, hogy a csuklójáról egyszerűen lerázza a kötelet. Csendvarázs… hát erről beszélt az előbb az inkvizítor. Mondtam, hogy jó trükkjeik vannak… ‒ Eric biztosan nem jön vissza közben?
‒ Jól mondod, megtarthatták a fegyvereitek ‒ elgondolkodva körbe pillantok, de eredménytelenül. Minden szekérben foglyok vannak, ezek egyikébe sem rejthettek felszerelést. Tehát azzal vagyunk, amink eddig is volt. Ami nem sok. A tekintetem végül a kormoson állapodik meg. ‒ Van nálam egy kard, azt odaadom egyikőtöknek ‒ ajánlom fel.
‒ Nem lesz sok időnk gondolkodni, miután leverem a lakatot. Minden erőtökkel támadjátok először Michát, ha vele végzünk, a többivel elboldogulunk ‒ mondom, miközben felhúzom a számszeríjam, és jelzem a szememmel, hogy mehet a varázslat. Amint a sötételf visszajelez, a karddal lefeszítem a lakatot tartó pántokat a szekérről. Amint koppan a földön, már fordulok is a tűz felé, Micha sötét sziluettje biztos célpontként feketéll előttem. Célra tartom az íjat, majd a feje irányába lövök.
Hiába a gyorsaságom és a kormos varázslata, talán az ördög súghatta meg Michának, hogy mire készülünk. A nyílvessző elsüvít a feje mellett, a Medvefattya pedig félelmetes kiáltással löki el magát a földtől, és természetellenesen magasat ugorva irányunkba lendül
‒ ÁTKOZOTT SZUKATAFATTYAK!
A szemem sarkából még látom, hogy az egyháziaknak sikerül kijutni a szekérből, miközben elugrom Micha elől, aki szintén természetellenes módon rosszul landol, mintha mindkét térde kificamodna. Biztos vagyok benne, hogy ez is az egyháziak vagy a vámpír műve lehet. A Nachtrabenek mindenféle őrült mágiára képesek…
Mivel sikerült a nagy medvét legyengíteni, egyelőre magam sem figyelek rá, sokkal inkább a közeledő katonákra összpontosítok, akik Micha kiáltását követően felénk kezdtek szállingózni. Hadd foglalkozzon a két egyházi a medvével, én egyelőre fedezni próbálom őket, ahogy  újabb nyílvesszőt feszítek az idegnek, és felhúzom a számszeríjat, a felénk közeledő banditák közül a legközelebbit veszem célkeresztbe. Ezúttal célt talál a nyilam: a bandita mellkasába fúródik. Pillanatok múlva arccal előre bukik a hóba, körötte egyre nagyobb tócsában színezi át a fehéret a vörös, ahogy kileheli a lelkét.
Ropogó tüzet hallok a szekér irányából, úgy sejtem, az egyháziak mágiája lehet, de egyelőre nem foglalkozom vele.
Négy bandita maradt, azok egyre vészesebb közelségbe érnek.
Várakozó mosolyba görbülnek az ajkaim.

‒ Ne érjetek hozzájuk, mert ha én hozzátok érek, felgyulladtok és el fogtok égni. Hagyjátok őket békén! ‒ hallom a vámpírnő csengő hangját sokkal mélyebben zengeni, mint eddig bármikor. Két bandita indul feléje, amikor a vámpírnő testével valami nagyon különleges történik. Bevallom, majdnem engem is sikerül megijesztenie: alakja teljesen elveszíti élő kinézetét, puszta sötétséggé válnak tagjai, szinte érezhető a katonákból kipárolgó rémület, ahogy az kísértetalak megindul feléjük. Érthető. Én is rettegnék most, ha most nem az ő oldalán állnék.
Az egyikük, ahogy rátámadna, átesik az árnyékon. Torkából azonnal vérfagyasztó sikolyok törnek elő, az orromat pedig azonnal megcsapja az égő hús szaga. Nem tart sokáig, míg a hóban fetrengve szörnyet hal. A másik, az okosabb, egész egyszerűen csak elbújni próbál, miután a nőhöz érve valószínűleg tűzforróvá válik a fegyvere ‒ erre következtetek, miután szinte azonnal elejti.
‒ Boszorkány! Micha, ezek boszorkányok! ‒ hallom az egyre távolodó hangját. Elmenekül. Úgy sejtem, soha fogunk legközelebb találkozni vele.
‒ Megátkozlak! ‒ fenyegetőzik a kormos is, mintegy kapva a menekülő elméletén, s úgy sejtem, valamit tényleg tehet, mert Micha mozdulatai elbizonytalanodnak.
Azonnal visszafordulok Micha felé, ahogy egy szívdobbanásnyi időre mindenki a vámpírnőt figyeli: felajzom az íjat, ismét célba veszem a behemót fejét, ezúttal hátulról. A Medvefatty a kormos felé döf, s minthogy elmozdul, a nyílvesszőm a vállába fúródik bele. Kemény dög, mert még ettől sem dől el, pedig pokoli fájdalmat okoz, ahogy a nyíl hegye utat tör magának a bőrön, izmokon és idegen át, akár a csontok között is.
Ügyetlen mozdulatokkal küzd tovább, bármit is művelt a kormos, annak érződik a hatása.

A következő pillanatban azonban eltereli a figyelmem a felém támadó másik két bandita. Úgy tűnik, nagyon bíznak Micha erejében, ha meg sem próbálnak segíteni neki… Mindenesetre megtisztelő, ha veszélyesebb ellenfélnek gondolnak a két egyházinál. Én tőlük azért jobban tartanék.
Egyiküknél lándzsa van, másiknál kard. A lándzsás döfése elől ugrom félre, majd a számszeríjamat kitartva felfogom a harántirányú vágással felém csapó katona ütését.
Köhögnöm kell a füsttől, ami az időközben lángra kapó szekérből árad. Remélem, az ostoba északi katonáknak volt annyi eszük, hogy kimenekültek, míg még megtehették. A kormos biztos nagyon szomorú lesz, ha újdonsült barátai benn égnek.
‒ Elég legyen! ‒ hallom ismét az árnyalak hangját, aki elsétálva a lándzsás támadóm mellett puszta érintésével elpusztítja a férfit.
Nagy erővel lököm el hátrafele a katona kardját, olyan lendülettel, hogy ő maga is megtántorodjon. Ahogy az egyensúlyát elveszíti, egy erőteljes mozdulattal hasba rúgom, miután elfekszik a földön, lehajolok a fegyveréért, és a torkába mártom a kardja hegyét, majd rátenyerelve lefelé nyomom, míg érzem, hogy karcolja a csigolyáit.
Miután kileheli az utolsót, a többiek irányába fordulok. Úgy tűnik, sikerült épp kitámogatni a szerencsétleneket az égő szekérből, a kormos pedig Michával viaskodik épp, akiben még mindig van annyi erő, hogy valahogy maga alá teperte az inkvizítort.
‒ Dögölj meg! ‒ veti rá magát a kormos. Azzal Micha elborul, az ugrás után sérült térdei nem bírják el. Aztán már nem mozdul.
Mintha mindannyian belesóhajtanánk a köztünk elterülő csendbe.

‒ Unatkozok, keress már meg! ‒ hallatszik az erdő felőle. A kölyök… A körülöttem állók arca ugyanúgy meglepettséget tükröz. Mindannyian visszafojtott lélegzettel pillantunk a vámpírra, aki remegő hangon kiáltja vissza:
‒ Megyek! ‒ Majd felénk fordul: ‒ Mindenki megvan? Meg... meg kéne keresnem Dennist.
Biccentek felé.
‒ Csak ne menjetek messze. Nem lehet tudni, mikor jön vissza az apja. Ha meg akarod menteni az egyháziakat, fontos, hogy itt legyél ‒ mosolyodom el, ezúttal mindenféle gúny nélkül. Az egyháziak felé lépek. A nő felé nyújtom a karomat, és felsegítem, arrébb rugdosva Micha karját. ‒ Be tudod mutatni rajta a múltkori trükköt? ‒ nézek a nőre, a kormos felé intve a fejemmel.
‒ Köszönjük ‒ bólint felém a nő. ‒ Valamit kezdenünk kell a tűzzel ‒ jelenti ki. Nem akarom lelombozni, de minden bizonnyal már késő. Ha Eric már errefelé tart, úgyis látja a lángokat, amelyek magasabbak, mintsem a tábortűzhöz illene. A füstről nem is beszélve.
Az inkvizítor először mégis inkább azzal foglalkozik, hogy meggyógyítja a társát.
A vámpír sem ér túl messze, még egész közelről látom a hátát, mikor megtorpan. Minden idegszálam megfeszül: valami nincs rendben. Először ő látja meg, amit aztán mi is: Eric. Előtte lépked a gyerek, arcán páni félelem. Az állítólagos apja ugyanis a torkához szorítja a kardját. Az emberei közül csak egy tért vissza vele, igaz, annak kivont kardjáról csöpög a vér, de az legalább jó hír, hogy a kopasz embernek meg a tíz emberének semmi nyoma egyelőre.
‒ Itt hagyom az egyházi kurvát a kutyájával, meg a két vámpírállatot néhány órára és ilyen felfordulást okoznak ‒ nincs ezúttal semmi megjátszott kedvesség a hangjában, a szavakból csöpög a düh, ahogy tekintetével befogadja a látványt; a lassan elégő szekeret és halott társait. ‒ Nem ajánlom, hogy mozduljatok, különben a fattyú élete bánja, mehet gyorsan az apja után. Dobjátok el a fegyvert! Most! ‒ utasít.
A fagyos csönd közénk feszül, mintha mozdulni is képtelenség lenne a súlya alatt.
Várom, mit cselekednek a többiek. A kölyök fontos ezeknek. Nem teszek semmi hirtelent, amivel az életét kockáztatnám. Nem szeretnék az árnyéklény következő áldozata lenni.

Az inkvizítornő nevetése hangzik fel először reakcióként.
- Magának valami bizonyára az agyára ment valami, hogy azt hiszi, zsarolhat a fiúval. Egyéb zseniális ötlet?
Azt próbálja mutatni, nem fél. Talán valóban nem fél. Nos, Mina sem – legalábbis saját maga miatt nem. De az a kés… az iszonyatosan rossz helyen van.
- Simán hamut csinálok magukból, ha közelebb jönnek. Eric. maga tudja, hogy képes vagyok rá. - fenyegeti őket Jozef, amint sikerült feltápászkodnia. Nehezére esett. Alaposan megsérült, de bír még mozogni.
Próbálja valamennyire uralni a félelmet az arcán. Fölemeli a kezeit, hogy lássák, nincs nála fegyver. Nos, nincs is, vagyis hogy a kezei éppen hogy a fegyvere, de ez most nem számít.  Bármelyik pillanatban, ha azt látná, hogy ártani akarnak a gyereknek, képes lenne cselekedni. Csak akkor egy ideig másra nem.
Igyekszik nem túlságosan ráfixálni a tekintetét. Még a végén lebukik. Egyelőre nem mozdul, s nem szólal meg.
- Az egyház egyik kurvája azt hiszi hogy átverhet. A kisállata meg biztos azért sebesült meg, mert olyan hatalmas. Dobjátok el a fegyvereiteket. Mindet.
Eric a szabad kezével odaint egy társának, aki ekkor először Edgar felé indul meg, ösztökélvén őt arra, hogy dobja el számszeríját.
- Maga tényleg megőrült - Az inkvizítornő egyre hangosabban nevet, megfagyasztva a vért Mina ereiben. - Gyerünk, ölje meg a gyereket, aztán próbálja ki mire megy másodmagával...vagy egyedül
Micsoda?! Nem... Hagyja abba ezt, de rögtön! - csikorgatja a fogait.
Edgar felhúzza a számszeríjat s a nevető Ericre céloz, ahelyett, hogy eldobná a fegyvert.
- Még egy lépés, te koszos bandita, és arra se lesz időd, hogy felkiálts, nemhogy átvágd a lopott fattyad torkát!
Ha abbahagynák a torok elmetszését, igen hálás lennék.
Mit tegyen? Legyen meghunyászkodó, hátha elhiszik, vagy próbálja ő is megfenyegetni őket?
Nem fogják elhinni... nem fogják elhinni, amíg nem látják.
- Eric, gondolkodjon józanon. Tényleg úgy gondolja, hogy van esélye ellenünk? Csak nézzen körül. - dönt végül is az utóbbi megoldás mellett, végig koncentrálva, hogy a kés, mely Dennis torkának simul, véletlen se szántson mélyre azelőtt, hogy észrevenné a szándékot és meg tudná akadályozni.
Jozef ekkor egy taszító mozdulatot tesz a kezével, majd felkiált:
- Most lőj Ericre Edgar, most!
Eddigra azonban Eric már fölemelte Dennist a feje és felsőteste fölé. Közben Edgart becserkészte valaki, ám a férfi még időben lő egyet s eltalálja Eric térdét, aki ettől fájdalmasan roskad össze az említett testrészre. A mocskos banditának nehezére esik a beszéd, de összeszedi magát, és erősen szorítja Dennis nyakát.
- Meddig bírja vajon levegő nélkül?
A penge legalább már nincs  a fiú nyakánál, csak az apja erős alkarja szorul neki.
Nem ez az első alkalom, hogy Mina láthatja egy apa kegyetlenségét a gyermekével szemben.
Az inkvizítor is megindul Eric felé, de ekkor Jozef rászól.
- Állj meg Robin és te is! - A "te" lévén Eric egyik társa, kinek feladata, hogy mindenkitől elvegye a fegyvert. - Egy mozdulatomba kerül és megsütlek. Eric, beszéljük meg. Engedd el a kölyköt és menjetek el, akkor nem esik senkinek baja.
Az inkvizítornő hiába próbálja csendre inteni a fiút, ő befejezi mondandóját. Mina pedig megkönnyebbül, hogy nem csak ő az egyetlen, akit érdekel szegény gyerek sorsa...
Elszántan kezd el Eric felé futni, miközben a mágiájával megidézi a védőburkot Dennis köré. Nem kockáztathatja meg, hogy elveszítse az életét, és ezért muszáj lesz ismét a közelébe kerülnie ennek a haramiának...
- Nem. Nem. Nem! - kiáltja egyre hangosabban, majd ha odaért, kihasználván azt, hogy Eric az alkarjával szorítja a fiút, megpróbálja a kést gyorsan kicsavarintani a kezéből. Jozef varázslata csinált valamit Erickel, mert nagyon lassú, azonban még így sem gyengült meg eléggé ahhoz, hogy a kést el tudja Mina tulajdonítani. Érzi, ahogy éles fájdalom vág a kezébe, amire számított is, de nem bánja, hogy a kés megvágta, mert ezzel egyetemben Eric szorítása meglazult, és Dennis végre szabad!
Azon nyomban menekül is.
Sikerült!
A többiek hátul hadakoznak Eric társaival... azonban ő van most hozzá a legközelebb. Itt az ideje hát, hogy elintézze ezt az erkölcstelen szadista...
Nem sorolja a jelzőket inkább magában.
Amint észleli, hogy Dennis biztonságos távolba került, sebtelen kezében egy fekete, gomolygó lánggömböt idéz meg, majd Eric képébe pörköl vele. Hatástalanná kell tenni ezt a kegyetlen állatot...
A tűz a maga természetességében terjed, falva, pusztítva a húst, fájdalmas üvöltést csalva elő annak most már csak az életét visszakapni akaró gazdájától. Akármilyen szörnyű is hallani őket, Mina, remegve, csak arra tud gondolni, hogy ennek így kellett lennie. Ösztönből cselekedett és hirtelen. Beteges elégtétellel szemléli, amellett, hogy a gyomra kissé kezd felfordulni az ismerős szagtól és hangoktól. A kezei remegnek. Persze, hisz az egyik sérült is.
Visszafordul a csapat felé, miután "kigyönyörködte" magát a látványban. Egy ideig nem szólal meg, igyekezvén nem elhányni magát, és kizárni a fejéből Dennis fájdalmas sírását.
De élsz. Legalább élsz. Én is élek. Ők is élnek.
A kiéheztetett foglyok pedig a földön fetrengve nézték végig az egészet. Róluk egészen megfeledkezett. Olyan gyorsan történt mindez.
- Ügy... ügyesek voltatok. - mondja kissé kábán, erősen odafigyelve a levegővételére. Picit még sokkos állapotban van, elgondolkozva nézi a kezeiről csordogáló vért.
Jozef egy fénylő kört hoz létre a földön. Mina látott már ilyet, ha jól emlékszik, az egyháziak egyik gyógyító képessége. Azonban egy kis seb a kezén nem számít. Nem éri meg egyrészt az égető érzést, másrészt... Nem fog ártani ez az emlékeztető...
- Mert ilyen fölényben nem lehetett volna gyilkolás nélkül megoldani, ugye? - morogja az inkvizítornő.
Jól hallotta a szavait?
Még sápadtabbá válik, mint amilyen eddig volt.
Most ez neki szólt? Tényleg képes volt... számon kérni őt? Azok után, hogy látta, mit művelt Eric?
A nő utána Jozefhez megy, és megkérdi, jól van-e. Az egyik szerencsétlen ember, ki a földön fekszik, pedig hitetlenkedve sóhajt föl:
- Vége? Megmenekültünk?
Edgar bosszús hangon felel:
- Igen, ha eltakarodunk innen, mielőtt ideér a kopasz ember, akinek el akartak adni. - Majd a karjára néz, ahol egy jókora seb kezd összehúzódni Jozef varázslata nyomán. Feltekint, majd elismerősen biccent a sötételfnek.
- Jól van, akkor elmegyek én  a kölyökért -sóhajt fel bosszúsan, mintha bűn volna, hogy egy ilyen harc után szusszannak egyet.
- Rendben, ha megtaláltad, akkor eltűnünk innen. - biccent Jozef, majd Edgar a sírás hangját követve elindul. - Hé, kölyök! Most már biztonságban vagy, mi győztünk. Állj meg!
- És köszönöm, hogy segítettetek. - mondja Jozef, azonban Mina túúlságosan is zaklatott, hogy érdemben tudjon erre felelni. - Mondjuk jó lett volna megtudni, hogy miért csak ketten jöttek vissza a négyből. - néz aggódva a hulla felé.
Mi... nem... ne szórakozz. Nem fogok még kettőt leverni belőlük, nem...
Mina most jut odáig, hogy feleljen Robinnak, bár ő egész biztosan nem várt feleletet.
- De hiszen... meg.. megölte volna a saját gyerekét! Mégis mit... kellett volna tennem?
A gyomra nem nagyon örül az erkölcse felébredésének, még több erőfeszítésbe kerül, hogy a meglehetősen rég elfogyasztott ételt lent tartsa. Szíve hevesen dobog. Elege van ebből az egészből. Összetörtnek érzi magát, megnyomorítottnak, a büszkeség, ami egy kis időre életben tartotta, undorrá módosul és már megint képes gyűlölni magát azért, amit tett. De mi lett volna a választása? Ők mit terveztek, megvárják, m íg egy kisfiúnak elvágja az apja a torkát?
Maga a gondolat azt követelné, hogy térdre essen és agresszívan adja a világ tudtára, mennyire undorító is az, lehetőleg a gyomra tartalmával, de valamiért a gondolat elég kétségbeejtő, világéletében ki nem állhatta az érzést, sokkal kevésbé, mint mások, így igyekszik elkerülni. Nem kellene idegesnek lennie, nem kéne úgy éreznie, hogy magyarázkodásra van szüksége, de megint képtelen elcsendesíteni az elméjét.
Nem tudja teljes mértékben elhinni, hogy jót cselekedett. Ugyanakkor szükség volt rá.
- Én is... én is megyek. - rázza meg a fejét, mint aki most ébredt fel valami rossz álomból és Edgar után siet. A baj az, hogy nem ébredt fel. Az a pár pillanatnyi megkönnyebbülés máris oda.
A gyerek gyűlölni fogja mindüket... és nem is fogja tudni hibáztatni érte.
- Gyere, kölyök, nincs semmi baj - mondja Edgar szelíden, s lehajol a fiúhoz, majd föl is veszi őt. Mina egy ide nem illő érzelmet érez. Irigységet. Féltékenységet. De talán neki nem is lenne joga ott lenni...
Van-e joga egyáltalán szólni hozzá, azután, hogy ő ölte meg az apját?
Aki ugyanakkor kést tartott a torkához.
Nem... erre nem számított, amikor elindult erre a küldetésre. Ez sokkal több, mint amit vállalt. Vagy talán csak ő érzi úgy.
Nem tudja már, mit gondoljon magáról, de az nem is lényeges.
- Dennis... Sajnálom. Nem akartam ezt. Nem akartam, hogy bántsanak, bocsáss meg. Azt gondoltam... az erdőben biztonságban leszel. Azért küldtelek oda. -  A végére egészen elhalkul, látása elhomályosul a szemeiben megjelenő könnyek miatt.
Kábán és mechanikusan követi Edgart, ahogy Dennisszel a karjaiban visszasétál az egyháziakhoz. Ők közben összepakoltak, elrendezték a dolgokat, indulásra készen, az embereket visszatámogatták a szekerekbe.
- Merre induljunk? Carolusburg arra van - mutat egy irányba Edgar. - Egy darabig elkísérlek titeket, aztán, ha már teljes biztonságban vagytok, ha nem bánjátok, inkább váljanak el útjaink. - A végére már hallatszik a hangján, hogy mosolyog.
Jozef bólint.
- Igen, a főváros a célunk, ezek a katonák gyógyítást és ellátást igényelnek, nekünk pedig jelentést kell tennünk. Köszönjük, ha bármeddig velünk tartotok.
Hálálkodni akar neki, kifejezni elismerését, de ajkaira mintha lakatott tettek volna.
- Vele mi legyen? - bök Edgar a karjaiban tartott apróság felé a fejével, meglepő finomsággal és melegséggel a hangjában. Tehát... ő is tud gyengéd lenni. Mina már vissza sem fogja a könnycseppeket, amelyek folydogálnak a szemeiből. Most már talán nem szükséges, hogy olyan zsoldosnak tettesse magát, akit csak a pénz érdekel.
De hiszen Edgart sem csak az érdekli, ezek szerint.
- A gyereket pedig jó helyre juttatjuk, ha ránk bízzátok. - ajánlja fel Jozef.
Az egyház.... mindig is sokat segített az árváknak.
Teljesen logikus lenne.
De mégis...
De... de én öltem meg az apját.
Ez a mondat egy idő után már nem elég ahhoz, hogy kiölje belőle az elhatározást.
Hiszen talán... talán jóvá is teheti. Jóváteheti azt, amit Eric még azelőtt elrontott, hogy Mina tudott volna a létezésükről.
- Én... szívesen gondját viselem. Ha nem bánjátok.
Abszurdnak hangzik ilyen könnyűséggel dönteni egy személy sorsa fölött, azonban tehetnek mást? Nem tudnak semmit arról, vannak-e Dennisnek rokonai. Majd megkérdezheti tőle esetleg... hogy tud-e róluk...
Végtére is ha elviszi a kastélyba, ott anyagi gondjai nem lesznek. Miindig lesz mit ennie, lesz tiszta ruhája, amilyet csak szeretne, biztonságban lesz...
Lelki szemei előtt megelevenedik, ahogy a gyermek a rózsák között sétál.
Lehet vajon egyszer valaha boldog? Vagy naponta, hetente fogja sírva kiabálni, hogy utálja őt azért, amit tett? Vajon teljesen elveszett lesz-e a világban? Jóvá lehet egyáltalán tenni azt, ami történt vele?
Szeretné. Nagyon szeretné. És úgy fest, hogy a többség nem ellenkezik.
Ez a küldetés... nagyon máshogy alakult, mint ahogy azt tervezte.
Fogalma sincs, mit fog még mondani, mi okból tette azt, amit. De nem fél a kérdésektől. Vállalni fogja azt, amit tett. Mindegyik részét.
Teszek róla, hogy jobb legyen az életed, mint volt. Segíteni fogok. Ígérem, hogy megpróbálom.
Edgar karjaiból a sajátjába veszi a kisfiút és finoman magához öleli. Még úgyis órák, vagy talán napok, vagy talán hetek telnek el, míg szól hozzá. De ki fogja várni.[/color]