Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Hunstan Gǣthfodd
Faj: Démon
Frakció: -
Kaszt: Háború démon/Arató/Daemonium Bellator
Nem: Férfi
Kor: 21 (~2,5 év)
Kinézet: Igyekszik nem egyedül menni sehova, ruhaszínben a sötétebb színezetű darabokat kedveli, leginkább barnát, zöldet (amikor képes megengedni magának) avagy szürkét hord, de tiszta feketét is sem veti meg. Hogy elfedje a valódi kinézetét, utcán leginkább hosszú, szinte papi ruhához hasonló csuhát hord, fejére egy hatalmas, bő csuklyát húz, hogy elfedje a szarvait amennyire csak lehetséges (ezt amúgy egy flagelláns szekta követőitől leste ezt el). Arcát maszkkal takarja el, fémből kovácsolt hosszú sas avagy báli maszk - az előbbit jobban kedveli, valamivel zordabb külsőt kölcsönöz neki, így az emberek kevésbé zargatják. Néhol egyszerű kendővel oldja meg a kérdést.
Ruhátlanul teljesen más képet fest, nagyjából egy méter hetven centiméter magas (szarvak nélkül) férfiú, a testének nagy részét durva, hófehér szőr borítja, lábai emberiek (noha az egyik kislábujja hiányzik, születése utáni éjszakán lefagyott), nincs farka sem pedig szárnyai. Helyette szarvai vannak, ám a legfeltűnőbb az arca: kecskékhez hasonlóan megnyúlt koponya, nem emberi szemek és Aratókhoz hű, robusztus testalkat.
Jellem: Nem szokott a társalgáshoz, leginkább egyenesen fejezi ki magát avagy szarkasztikusan. Ahol kezdeményeznie kell, ott is leginkább egyenes kijelentéseket és kérdéseket tesz fel, noha képes a szavak mögé létni és testbeszédről olvasni - ám ezt senkinek nem köti az orrára.
Beszéde választékos, akár királyi családból is származhatott volna, mondják sokan. Lehetőségeihez mérten jól tájékozott, az emberekkel igyekszik a legjobban megértetnie magát, noha a beszédstílusa és a sajátos kinézete és mivolta miatt ez nem egyszerű. A világot szótlanul szemléli, legtöbbször csak morog és magában tartja az indulatait, a megfelelő pillanatra tartogatja őket - avagy keres valaki olyat, akivel ezt kitárgyalhatja, de nincs sok az olyanból, aki szóba állna vele. Arató lévén kedveli a harcot és az izgalmat, ám nem okoz neki boldogságot, csupán pillanatnyi kielégülést aminek a varázsa hamar elmúlik. Ezen felül párnázni is kedvel, noha a lehetőségei itt is limitáltak.
Előtörténet:
Észak.
A zord tél hava mindent fehérré változtatott, rögtön azután ahogyan az első hópehely megérkezett erre a földre. Hegyek fehér köpenyt húztak, az erdőkre és a mezőkre fehér lepel hullt, a folyók befagytak, a városok kéményeiből ezernyi füst szállt fel; megérkezett a tél, a szegények a vándorok ellensége.
Hideg marrt bele a testébe, ahogyan magához tért. A felszín felett lebegett nagyjából két méterre, teste hajlítottan lógott mintha valaki odafentről egy madzaggal a derekánál fogva fölkötötte volna - a hideg szinte fagyos késekként marrt bele a testébe, a lábujjait már nem is érezte! Ahogy magához tért, a szeme, ami eddig a szemüreg belselyébe volt befordulva, körbekémlelte a világot maga körül.
Havas táj, körülötte fehér takarót viselő fenyőerdő valahol.. nem tudta megmondani. Nem voltak emlékei, nem tudta, hogy honnan jött, hogyan került ide, mi ez a hely, ki ő, mi ő. Mozogni nem tud, lentebb pedig mintha valami görcsöt érezne magában - ami egészen gyorsan kúszik följebb, mígnem saját maga szólal meg egy teljesen idegen, hátborzongató hangon amin máig töpreng és kételkedik benne, hogy képes lesz e valaha elfelejteni.
- þú ... béon ... Hunstann! ...Gǣthfodd!
A hang hörgő túnusó olt és barátságtalan, mintha valami a torkában lakozott volna egészen ezidáig. A teste egy rövid rázkódás keretében mintha megszabadult volna ettől az entitástól, végtagjai össze-vissza kapálóztak a levegőben mint valami katatónnak, majd pedig egy utolsó rángással abbamaradt és a teste megszabadult a nyomó érzéstől - majd lezuhant a havas földre. Sokáig feküdt ott a hóban, válaszokat keresve és talán kérdezte is.. ám rajta kívül nem volt ott senki más, csak a fák és az örökké fúvó, fagyos szél.
---
A legelső éjszakája egy közeli barlangban telt, ahol meghúzhatta magát a hideg szél ellen, noha így is iszonyúan fázott. Folyamatosan dörzsölnie kellett magát, a teste közepe állandóan fázott és a lábujjai - amik kicsit furcsán elütöttek a később látott, emberi lényekétől -, mintha egyáltalán nem is éreztek volna semmit, még akkor sem amikor megcsípte a legkisebbet.
Szerencséjére, nem kellett egész éjszaka ott maradnia egyedül. A barlangba érkezett egy család, akik úgy döntöttek, hogy szintén ott vészelik át a nap hátralévő óráit. Nem látták meg őt, sikerült valahogy úgy elbújnia előlük, olyan mélyen a barlangban ahová már nem mertek bemenni. Innen figyelte őket és innen tanulta el tőlük, hogy hogyan kell tüzet gyújtani - először is, éghető anyag kell hozzá, ami lehetőleg száraz. Majd két kő amit egymáshoz ütnek, avagy két fadarab és dörzsöléssel füstöt, majd később gyújtósból tüzet csinál. Meleget ad, védelmet, élelmet, életet.
Reggelig kihúzta észrevétlenül, pont elég volt az az idő, hogy néhány értéket elvigyen tőlük, légfőképpen kovakövet. Abban a pillanatban nem gondolt bele, hogy később miféle hatással lesz ez a családra, elvégre gyerekkel alapból nehéz lehet utazni, pláne ilyen zord időben - azonban neki semmilye nem volt. Köpenyt hordott magán, egy tőrt illetve kovakövet, amivel tüzet gyújthat. Továbbvonult, próbálta nagyjából lekövetni, hogy merről jöhettek.
Az ezutáni hetek folyamatos vándorlással teltek számára. Kiderült, hogy minél tovább jár ezen a földön, annál jobban ébred rá arra, hogy semmit nem tud a világról. Út út után jött, faluról falura üldözték, néhol járőrök eredtek a nyomába, és volt, hogy egy elhullott farkas teteméből kellett lakmároznia, ahogy olyan is, hogy más életét vegye el a saját túlélése érdekében. Rövid ideje alatt kénytelen volt nagyon sokat megtapasztalni a Veroniai Királyság ő iránta táplált gyűlöletéről.
Nem tellett sok időbe, amíg délebbre vette az irányt. Ahogy hallotta, volt ott még egy királyság, nevezetesen Hellenburg, amivel Veronia hadban áll - és mintha olyat is rebesgettek volna, hogy zsoldosokat keresnek. Mivel nem volt se pénze, terve, sem maradása északon, így a lehető leggyorsabb útvonalon elérte a déli királyság határát, ahol a legelső, éppen arra járó bandériumhoz csatlakozott. Ott tanulta meg a jelenlegi tudásának nagy részét, mint írás, olvasás, varrás, beszéd, kard és lándzsavívás, főzés - kiderült, hogy a déli hadseregben nagyobb számmal vannak jelen nem emberekből álló egységek, például.. emberek akik vért isznak, őket vámpíroknak nevezik. Sokan vannak például akik hasonló megjelenéssel rendelkeznek mint ő, ők azok akik magukat "démonnak" szólítják - eltérő mentalitással vélekednek egymásról, de sokban van egy közös pont: bűnösek és bűnhődnek, és a saját maguk megváltását keresik.
Ahogyan az idő előrehaladt egy, már összeszokott bandériumban maradt aminek immár közel a negyede démon volt, így otthonosabban mozgott. Fiatal volt, tele "élettel", tettvággyal és küzdeni akarással, szinte a teljes bensőjében érezte a harcra szólító szelet. A lehető megtöbb ütközetben részt vett, noha nem mindig az első sorokban: eleinte a csekély harci tapasztalataira hivatkozva nem küldték sem felderíteni, sem pedig tömörebb hadoszlopba, hanem vagy parittyásként vagy pedig átkaroló hadműveletekben vett részt mint.. nos, a tapasztaltabbak "húsnak" nevezik az ilyen egyéneket. Bizonyos szempontból jobban hasonlítottak egy jobban szervezett bandára mint egy, a királyt szolgáló egyik nemes egyik zászlaja alatt vonuló hadi egységre.
Az eddigi legnagyobb ütközete a Nordenfluss folyótól északkeletre volt, amit maguk között csak "Haltjö-i csatának" neveznek, az egyik közeli településről kapta a nevét. Ezek után kezdett el azon gondolkodni, hogy talán más is lehetne a célja, semmint túlélni a napokat és a hónapokat, noha eleinte még csak röviden töprengett ezen. Valahogy nem érezte már elég kielégítőnek a folyamatos csatározást, mert ugyan volt benne izgalom és élvezet, ám a többi, magafajta démontársával szemben őt legbelül mintha valami más is izgatta volna - és ez az izgalom mintha kezdett volna egyre jobban prioritást szerezni.
Az utolsó lökést azonban az egyik ismerőse adta neki. Hunstan nem volt egy különösen beszédes egyéniség, leginkább egyenes társalgási mód volt rá a jellemző - azonban alkalom adtán ő is szívesen élt halandó az élvezeteknek.
---
[Az ez alatt a figyelmeztetés alatt szereplő szöveg enyhén erotikus tartalommal van ellátva, további olvasás csak ennek tudatában történjen!]
Egy kiterjedt sátorkomplexum belselyében volt, éppen egy ágyon térdelt aminek súlyos, vastag matraca már kezdett elhasználódni. A sátrat gyertyákkal, lógó lámpásokkal világították meg, nehol pedig más-más színben égő gyertyák adtak kellemes, hátborzongató vagy pedig érzéki hangulatot. A berendezéseknek elengedhetetlen kellékei voltak a parázstartók, amik meleget és mindig friss virágillatot kölcsönöztek a sátornak, ide bejönni egy teljesen új élmány volt - noha költséges is. Hunstan mellékesen mindig is elcsodálkozott azon, hogy a sátor nagyságrendekkel nagyobbnak tűnt belülről mint kívülről, ráadásul az odakinti zsivaly mintha szintén kintrekedt volna - ahogyan egy szót avagy bármilyen hangot sem hallott a sátorból soha.
Méregdrága, vastag és gazdagon díszített szőnyegek, puha heverők és milliónyi párna adta a dekoráció egy részét, illetve a sátor egy része egy másik, kisebb helységbe nyúlt ahova egy széles és mély fadézsát helyeztek be, körülötte lámpások, parázstartók, füstölők foglaltak helyet - ideális volt egy fürdőre, egy kisebb méretű szekrényben törülközők és váltás ruha is volt előkészítve, csak úgy mint a dézsa mellett egy asztalon egy tálban friss gyülömcsök és egyéb nassolni valók.
Azonban a sátort meglátogatók nagy része a "főszobában" ütötték el az idejüket, így Hunstan is így tett. Az ágyon térdelve, teljesen meztelenül lihegett, az ágyékával egyvonalban egy fej hajlongott fel és le. Hunstan hófehér szőre mintha itt-ott csapzott lett volna, majdhogynem' verejtékes volt az ágyban tett erőfeszítéseitől.
Grimaszolt, szizsegve vette a levegőt, amjd pedig egy pár másodperc után egy mély morgást hallatott, szinte vicsorított. Odalent a partnere egy cuppanásssal kivette ami a szájában volt, majd kezeit végigsimította Hunstan mellkasán, felfelé egészen a nyakáig. A nő neve Hesstia volt, noha helytől függően sok más néven is létezett. Csupasz testének bőre olajbarna volt, szemei a pokol vörösével kémlelték a világot, ébenfekete haja egészen a hátának közepéig lelógott, csupasz, nemrég szerzett karmolásnyomokkal tarkított feneke felett pedig egy vékony, pikkelyes farok lengett ide-oda. Tekintete átható volt, ha valaki belenézett úgy érezte, mintha nem is egy csábdémon tekintene vissza rá, hanem valami teljesen kiszámíthatatlan, rosszindulatú, önmagából kifacsart lélek ami szemetbántóan szép testben rejtőzik.
- Hmmm - hümmögött ahogyan végig heveredett az ágyon. Meztelen teste még így, aktus után is csábítóan és izgatóan hatott bármely' halandóra. - Ma nem voltál olyan bevállalós mint múltkor!
Hunstan az ágy végében ült, nyújtott egyet-kettőt a hátán.
- Hm - morgott. - Szerintem neked már senki nem elég bevállalós! A bandériumban már mindenki itt járt, lefogadom!
- Azon kívülről is - jött a válasz, majd egy rövid kuncogás. Hesstia letörölte a szája széléről a testnedvet, majd pedig odakúszott a partneréhez, hozzásimulva a hátához. Teste meleg volt és kellemes illatú, örök szépségére büszke lehetett.
Ahogyan arra is, hogy kiváló kommunikációs készségekkel rendelkezett. Irástudó volt, olvasni írni több nyelven is képes volt, könyveit azonban csak ő maga tudta, hogy merre rejtegeti - a vendégei közül csak keveseknek adta ezt tudomára, noha Hunstan pont köztük volt. Kéthetente egyszer meglátogatta hosszabb időre a sátrat, noha nem mindig abban a szolgáltatás céljából amit Hesstia kínált. Gyakran csak beszélgetni, filozofálni. Kimondható, hogy a nő jobban ismerte az ifjú démont mint bárki más.
A nő Hunstan vállára simította a kezét, majd onann a nyakáról felfelé, egészen az arcáig, hogy azt oldalra fordítsa. Ujjaival cirógatta Hunstan arcát.
- Elvagy a gondolataiban? - jelentette ki, nem is kérdezte. - Gondolkozol, elmerengsz és a padlót bámulod ahelyett, hogy a pénzedért élnél! Szólhattál volna, így talán adtam volna kedvezményt!
A vicc nem volt Hunstan örömére, elvicsorodva elforgatta fejét.
- Ez gyenge volt!
A nő nem vette ezt magára, inkább jót kuncogott az egészen - egy valódi, érett démonnak a nevetése vérpezsdítő és hátborzongató is egyben. Hesstia csak lágyan megrázta a fejét, majd felállt az ágyról, hogy hozzon magának egy lenge, szinte átlátszó hálóköntöst ami kiemelte idomait.
Amikor visszatért, úgy találta Hunstant ahogyan ott hagyta. Az ágy szélén ülve, a földet bámulva. Elmosolyodott, a kezében lévő kupát odanyújtotta a vendégének.
- Hrm - amaz morgott, majd elfogadta a felkínált bort. Végignézett a nőn ahogyan az őt figyeli, de hamar elszakította a tekintetét róla. Ki nem álhatta azt a kaján, gonosz mosolyt.
- Hidd el, elég vendégemmel beszéltem már ahhoz, hogy felfedezzem a jeleit annak amikor valaki rejteget valamit - mondta, majd végig a szemét a férfin tartva, félkörben megkerülte őt, majd leült mellé.
- Mégis mit rejtegetnék? Mindenemet láttad már, ami ingóságom van az pedig neked haszontalan!
- Nem földi javakra gondoltam - válaszolta a nő, majd belekortyolt az italába. Kezét a férfi vállára simította, majd mutatóujját végighúzta az ajkain. - Én kérdésre gondoltam, kimondatlan szavakra amiket valami táplál. Egy érzés, egy ötlet, egy hívás..
Hunstan csendben maradt, inkább belekortyolt ő is a borba. Mesés íze volt, a minősége mindenbizonnyal egy vagyont ért. Érezte a gyomrában ahogy Hesstia őt figyeli és kifejezetten bosszantotta a dolog. Megpróbálta elijeszteni őt egy mogorva nézéssel, ám az fel sem vette a szánalmas próbálkozást - ehhez sokkal több kell, hogy a nőt egy kicsit is meglepje.
- Hadd halljam - mondta, ahogy a tekintetük megint találkozott, immár a nő nem engedte meg, hogy a férfiú elforduljon. Hunstan egy rövid ideig csak résnyire szorított szemekkel meredt vissza rá, majd lassan egy pár huffogással belátta, hogy már elérte azt a pontot, ahol nincs visszaút. Vett egy nagy levegőt, majd egy sóhajjhal belekezdett.
- Egy nap végignéztem a társaimon és láttam rajtuk valamit.. valami olyat, ami nekem eddig nem volt meg. Mindannyian mintha.. mindannyian mintha magabiztosabbak lennének amikor harc közeleg, de talán akkor is amikor csak a mindennapok szürkesége vetül ránk! Általánosságban láttam őket boldognak, mintha ő nekik már nem lenne semmi amit keresniük kellene. Ők a háború démonai, a harc az életük, nekik ezt jelenti az élet. De nekem más.. úgy érzem, hogy ez nem tesz boldoggá, hanem csak egy erős, soha el nem múló késztetés valahol a létem mélyén.
- És mit gondolsz, mi ez a valami amit te hiányolsz magadban? - kérdezett vissza a nő, olyan formában mintha már előre tudta volna a választ. Ez Hunstannak is mintha eszébe jutott volna, rápillantott a nőre.
- Mintha tudnák, hogy mi az ami boldoggá teszi őket, hogy mi az a dolog ami élvezettel tölti el őket. Ez bennem is megvan, ezt érzem.. de a válasz amit keresek az nekem fontosabbnak érződik. Ez a késztetés az énem mélyén.. erős, és küzdöm ellene ahogyan mindenki más is, ám nem ezt érzem a célomnak. Túlélek vele, nem pedig túlteszem rajta és pláne nem elfogadom. Képtelen vagyok eldönteni, hogy hova kellene tovább mennem, mi az amit tennem kell, hogy ez az érzés megszűnjön. Mintha a többieket már nem is zavarná ez a belső nyomás, mintha... te mit mosolyogsz?
A nő feluncogott, majdhogy' harsány nevetéssé vált a hangja.
- Magasságok egek, olyan mintha egy vérbeli tudásdémont hallanék! - mondta nevetve.
- Elég! - vicsorodott el, hallgatva a nő immár harsány nevetését. - Komolyan beszélek!
A nőt nem hatotta meg sem a férfiú haragja és a nézése. Megváratta vele, ahogyan elhal a nevetés, majd visszakúszva hozzá, megszólalt:
- Nem is volt olyan nehéz, nem igaz? - mondta, megcirógatva az állát. - Erő pulzál benned, érzem. Tettvágy, az ölésre és a vérgőzre való, szinte kielégíthetetlen vágy! Rrrr! - megharapta a vállát, körmeit belemélyesztve a férfiú mellkasába. - Megmondom mi kell neked, fiú: cél! Egy út!
- Út? - nézett vissza, kérdőn. - Ugyan milyen út? Nem vette el a fejedet a bor, hogy ilyeneket összehordasz?
- Nem beszélek sületlenséget, te csacsi! - válaszolta, végigsimítva a szarvain. - Korábban is láttam erre utaló jeleklet, de ezzel bebizonyosodott: nem minden magadfajta démon leli meg az életcélját csupán azzal, hogy öl és gyilkol. Ez egy tevékenység, ölni bárki tud, s' egy idő után monotonná válik.
Hesstia eltávolodott tőle, majd pedig eléállt.
- Az út amire céloztam az nem életút, nem egy, a halandó élethez szabott és lekövezett út, hanem inkább végzet. Neked az kell, hogy megtaláld a megváltásodat, ami lehetséges.. csupán mindenkinek a saját módja szerint!
- Te megtaláltad a megváltást?
- Itt lennék szerinted, ha igen? - kuncogott, majd levette a boroskupát a közeli asztalról. - Én ezt úgy fogom fel, hogy nekem a megváltásom része az, hogyha kielégíthetem a vágyaimat - és mindezt úgy, hogy örökké csinálhatom. Talán egyszer megunom és én is elkezdek saját magam barangolni a világban, kutatva a megváltásom után, talán letelepedem és káposztát termesztek, vagy pedig nyitok egy bordélyházat - ugyan ki tudja megjósolni a jövőt? Ez engem boldoggá tesz, nem pedig csak teljesíti a belső késztetésemet, hanem egyenesen boldoggá tesz, örömet okoz.
- Hm. Igen - hümmögte a fiú.
- Mindenki egyénileg dolgozza fel azt a tényt, hogy bűnösek vagyunk. A kezdetektől fogva, ezért is létezünk mi. Ha téged nem tesz boldoggá az ölés egyhangúsága, hanem már csak kielégít, akkor ugyanazt tudom javasolni mint a többi vendégemnek akiknek hasonló gondjaik vannak: menj, és lásd a világot. Találd meg a megváltásodat. A végén a világ talán elfogad téged annyira, hogy ebben megsegít Isten is. Már ha oly' jó lelkű.
A fiú felkelt az ágyról, majd pedig a ezüsttükör elé állt ami egy fémállványon nyugodott. Végignézte magát.
- Hány olyanról tudsz akiknek sikerült? Tudod a módját?
A nő hátat fordulva volt neki, nem látta a szemét.
- Csak töredéküket láttam azóta. Legtöbbjükről nincs tudomásom. Biztosan vannak, akik elestek a küldetésök teljesítése közben, vagy pedig visszatértek a régi életvitelükhöz. Olyanról is hallottam, hogy valaki paptanoncknak állt vagy aki feleséget vagy férjet szerzett. Heh, mily' bolond!
..Aztán, olyanról is hallottam, hogy valaki elérte a célját!
Itt Hunstanre sandított.
- Több éven keresztül keresett, megállás nélkül, szöntelenül, éjt nappallá téve! Önzetlenül, bűntetlenül élt, a fejét alázattal hajtotta le! Olyantól tudom ezt, aki megbízható forrásom volt, így elhiszem amikor azt mondta, hogy hatalmas szélvihar közepette köddé vált!
Megfordult, majd pedig a férfi mögé állt. A szarvai eltakarták az arcának egy részét, ám a szemei látták a férfiú arcát.
- Kielégíted ezt, és továbbra is teszed - mondta, megfogva az öklét, szimbolizálva Arató létét. Elmosolyodott.
- Kielégítetted ezt - kezei lefelé simúltak, majd megérintettek valamit amit Hunstan nagyon élvezett.
- Most pedig - két ujjával végigsimította a testét Hunstan feje búbjától át lefelé, egészen ameddig elért - ..jön ez.
---
Előéletében egy feltörekvő, középnemes fiúgyermeke volt, Gætewulf néven. Ketten voltak testvérek, ő és Greta, a nővére, apja kereskedéssel ios foglalkozott, kifejezetten ismert egyéniség volt - már csak a hadierejéről is amivel a királyt is néhol támogatta, legfőképp porcióval.
Egyik nap édesapja sérülten tért haza. Elmesélte, hogy az északon kereskedett valahol egy nagyobbvárosban amikor összetűzésbe keveredett egy másik kereskedővel egy pitiáner ügy miatt. Apja nem kapott halálos sebet, azonban így is súlyos volt annyira a sérülése ahhoz, hogy ne tudja egy ideig folytatni a mesterségét.
Gætewulf haragra gerjedt. Még a családtagjai sem tudták lebeszélni róla, így az apja embereinek egy töredékével elvágtatott az említett városba, hogy bosszút álljon apján. Napokba telt, mire odaértek, ám hamarosan meglátták a kémények füstjét. Egy ideális vasárnap volt, a személyleírás alapján beazonosították a férfit és egészen az otthonáig követték (a vége felé már rohanva), ahol betörtek a lakására. Eleinte csak felforgatták a lakást és minden értékeset elvittek vagy összetörtek, azonban rövid időn belül gyilkosságig, majd pedig mészárlásig fajult a helyzet. A családfő, a feleség, két gyermek majd pedig a szolgálók, mindannyian áldozatul estek.
A hangos tombolásnak persze meg volt az ára: a városőrök hamar észrevették a dúlást és csatlakoztak a harchoz, és elente úgy tűnt, hogy Gætewulf és bandája hamar elbánik velük is, ám nem így történt. Apja emberei szépen lassan elestek, Gætewulfot szintén itt érte a végzet: egy lándzsa szúrta át a torkát, amint éppen rosszul hárított. A halála pillanatában nem érzett mást, csak félelmet, szomorúságot, dühöt és tehetetlenséget. Ám, legfőképpen hideget: halandó élete itt ért véget.
Majd ugyanitt, kezdődött egy másik.
Faj: Démon
Frakció: -
Kaszt: Háború démon/Arató/Daemonium Bellator
Nem: Férfi
Kor: 21 (~2,5 év)
Kinézet: Igyekszik nem egyedül menni sehova, ruhaszínben a sötétebb színezetű darabokat kedveli, leginkább barnát, zöldet (amikor képes megengedni magának) avagy szürkét hord, de tiszta feketét is sem veti meg. Hogy elfedje a valódi kinézetét, utcán leginkább hosszú, szinte papi ruhához hasonló csuhát hord, fejére egy hatalmas, bő csuklyát húz, hogy elfedje a szarvait amennyire csak lehetséges (ezt amúgy egy flagelláns szekta követőitől leste ezt el). Arcát maszkkal takarja el, fémből kovácsolt hosszú sas avagy báli maszk - az előbbit jobban kedveli, valamivel zordabb külsőt kölcsönöz neki, így az emberek kevésbé zargatják. Néhol egyszerű kendővel oldja meg a kérdést.
Ruhátlanul teljesen más képet fest, nagyjából egy méter hetven centiméter magas (szarvak nélkül) férfiú, a testének nagy részét durva, hófehér szőr borítja, lábai emberiek (noha az egyik kislábujja hiányzik, születése utáni éjszakán lefagyott), nincs farka sem pedig szárnyai. Helyette szarvai vannak, ám a legfeltűnőbb az arca: kecskékhez hasonlóan megnyúlt koponya, nem emberi szemek és Aratókhoz hű, robusztus testalkat.
Jellem: Nem szokott a társalgáshoz, leginkább egyenesen fejezi ki magát avagy szarkasztikusan. Ahol kezdeményeznie kell, ott is leginkább egyenes kijelentéseket és kérdéseket tesz fel, noha képes a szavak mögé létni és testbeszédről olvasni - ám ezt senkinek nem köti az orrára.
Beszéde választékos, akár királyi családból is származhatott volna, mondják sokan. Lehetőségeihez mérten jól tájékozott, az emberekkel igyekszik a legjobban megértetnie magát, noha a beszédstílusa és a sajátos kinézete és mivolta miatt ez nem egyszerű. A világot szótlanul szemléli, legtöbbször csak morog és magában tartja az indulatait, a megfelelő pillanatra tartogatja őket - avagy keres valaki olyat, akivel ezt kitárgyalhatja, de nincs sok az olyanból, aki szóba állna vele. Arató lévén kedveli a harcot és az izgalmat, ám nem okoz neki boldogságot, csupán pillanatnyi kielégülést aminek a varázsa hamar elmúlik. Ezen felül párnázni is kedvel, noha a lehetőségei itt is limitáltak.
Előtörténet:
Észak.
A zord tél hava mindent fehérré változtatott, rögtön azután ahogyan az első hópehely megérkezett erre a földre. Hegyek fehér köpenyt húztak, az erdőkre és a mezőkre fehér lepel hullt, a folyók befagytak, a városok kéményeiből ezernyi füst szállt fel; megérkezett a tél, a szegények a vándorok ellensége.
Hideg marrt bele a testébe, ahogyan magához tért. A felszín felett lebegett nagyjából két méterre, teste hajlítottan lógott mintha valaki odafentről egy madzaggal a derekánál fogva fölkötötte volna - a hideg szinte fagyos késekként marrt bele a testébe, a lábujjait már nem is érezte! Ahogy magához tért, a szeme, ami eddig a szemüreg belselyébe volt befordulva, körbekémlelte a világot maga körül.
Havas táj, körülötte fehér takarót viselő fenyőerdő valahol.. nem tudta megmondani. Nem voltak emlékei, nem tudta, hogy honnan jött, hogyan került ide, mi ez a hely, ki ő, mi ő. Mozogni nem tud, lentebb pedig mintha valami görcsöt érezne magában - ami egészen gyorsan kúszik följebb, mígnem saját maga szólal meg egy teljesen idegen, hátborzongató hangon amin máig töpreng és kételkedik benne, hogy képes lesz e valaha elfelejteni.
- þú ... béon ... Hunstann! ...Gǣthfodd!
A hang hörgő túnusó olt és barátságtalan, mintha valami a torkában lakozott volna egészen ezidáig. A teste egy rövid rázkódás keretében mintha megszabadult volna ettől az entitástól, végtagjai össze-vissza kapálóztak a levegőben mint valami katatónnak, majd pedig egy utolsó rángással abbamaradt és a teste megszabadult a nyomó érzéstől - majd lezuhant a havas földre. Sokáig feküdt ott a hóban, válaszokat keresve és talán kérdezte is.. ám rajta kívül nem volt ott senki más, csak a fák és az örökké fúvó, fagyos szél.
---
A legelső éjszakája egy közeli barlangban telt, ahol meghúzhatta magát a hideg szél ellen, noha így is iszonyúan fázott. Folyamatosan dörzsölnie kellett magát, a teste közepe állandóan fázott és a lábujjai - amik kicsit furcsán elütöttek a később látott, emberi lényekétől -, mintha egyáltalán nem is éreztek volna semmit, még akkor sem amikor megcsípte a legkisebbet.
Szerencséjére, nem kellett egész éjszaka ott maradnia egyedül. A barlangba érkezett egy család, akik úgy döntöttek, hogy szintén ott vészelik át a nap hátralévő óráit. Nem látták meg őt, sikerült valahogy úgy elbújnia előlük, olyan mélyen a barlangban ahová már nem mertek bemenni. Innen figyelte őket és innen tanulta el tőlük, hogy hogyan kell tüzet gyújtani - először is, éghető anyag kell hozzá, ami lehetőleg száraz. Majd két kő amit egymáshoz ütnek, avagy két fadarab és dörzsöléssel füstöt, majd később gyújtósból tüzet csinál. Meleget ad, védelmet, élelmet, életet.
Reggelig kihúzta észrevétlenül, pont elég volt az az idő, hogy néhány értéket elvigyen tőlük, légfőképpen kovakövet. Abban a pillanatban nem gondolt bele, hogy később miféle hatással lesz ez a családra, elvégre gyerekkel alapból nehéz lehet utazni, pláne ilyen zord időben - azonban neki semmilye nem volt. Köpenyt hordott magán, egy tőrt illetve kovakövet, amivel tüzet gyújthat. Továbbvonult, próbálta nagyjából lekövetni, hogy merről jöhettek.
Az ezutáni hetek folyamatos vándorlással teltek számára. Kiderült, hogy minél tovább jár ezen a földön, annál jobban ébred rá arra, hogy semmit nem tud a világról. Út út után jött, faluról falura üldözték, néhol járőrök eredtek a nyomába, és volt, hogy egy elhullott farkas teteméből kellett lakmároznia, ahogy olyan is, hogy más életét vegye el a saját túlélése érdekében. Rövid ideje alatt kénytelen volt nagyon sokat megtapasztalni a Veroniai Királyság ő iránta táplált gyűlöletéről.
Nem tellett sok időbe, amíg délebbre vette az irányt. Ahogy hallotta, volt ott még egy királyság, nevezetesen Hellenburg, amivel Veronia hadban áll - és mintha olyat is rebesgettek volna, hogy zsoldosokat keresnek. Mivel nem volt se pénze, terve, sem maradása északon, így a lehető leggyorsabb útvonalon elérte a déli királyság határát, ahol a legelső, éppen arra járó bandériumhoz csatlakozott. Ott tanulta meg a jelenlegi tudásának nagy részét, mint írás, olvasás, varrás, beszéd, kard és lándzsavívás, főzés - kiderült, hogy a déli hadseregben nagyobb számmal vannak jelen nem emberekből álló egységek, például.. emberek akik vért isznak, őket vámpíroknak nevezik. Sokan vannak például akik hasonló megjelenéssel rendelkeznek mint ő, ők azok akik magukat "démonnak" szólítják - eltérő mentalitással vélekednek egymásról, de sokban van egy közös pont: bűnösek és bűnhődnek, és a saját maguk megváltását keresik.
Ahogyan az idő előrehaladt egy, már összeszokott bandériumban maradt aminek immár közel a negyede démon volt, így otthonosabban mozgott. Fiatal volt, tele "élettel", tettvággyal és küzdeni akarással, szinte a teljes bensőjében érezte a harcra szólító szelet. A lehető megtöbb ütközetben részt vett, noha nem mindig az első sorokban: eleinte a csekély harci tapasztalataira hivatkozva nem küldték sem felderíteni, sem pedig tömörebb hadoszlopba, hanem vagy parittyásként vagy pedig átkaroló hadműveletekben vett részt mint.. nos, a tapasztaltabbak "húsnak" nevezik az ilyen egyéneket. Bizonyos szempontból jobban hasonlítottak egy jobban szervezett bandára mint egy, a királyt szolgáló egyik nemes egyik zászlaja alatt vonuló hadi egységre.
Az eddigi legnagyobb ütközete a Nordenfluss folyótól északkeletre volt, amit maguk között csak "Haltjö-i csatának" neveznek, az egyik közeli településről kapta a nevét. Ezek után kezdett el azon gondolkodni, hogy talán más is lehetne a célja, semmint túlélni a napokat és a hónapokat, noha eleinte még csak röviden töprengett ezen. Valahogy nem érezte már elég kielégítőnek a folyamatos csatározást, mert ugyan volt benne izgalom és élvezet, ám a többi, magafajta démontársával szemben őt legbelül mintha valami más is izgatta volna - és ez az izgalom mintha kezdett volna egyre jobban prioritást szerezni.
Az utolsó lökést azonban az egyik ismerőse adta neki. Hunstan nem volt egy különösen beszédes egyéniség, leginkább egyenes társalgási mód volt rá a jellemző - azonban alkalom adtán ő is szívesen élt halandó az élvezeteknek.
---
[Az ez alatt a figyelmeztetés alatt szereplő szöveg enyhén erotikus tartalommal van ellátva, további olvasás csak ennek tudatában történjen!]
Egy kiterjedt sátorkomplexum belselyében volt, éppen egy ágyon térdelt aminek súlyos, vastag matraca már kezdett elhasználódni. A sátrat gyertyákkal, lógó lámpásokkal világították meg, nehol pedig más-más színben égő gyertyák adtak kellemes, hátborzongató vagy pedig érzéki hangulatot. A berendezéseknek elengedhetetlen kellékei voltak a parázstartók, amik meleget és mindig friss virágillatot kölcsönöztek a sátornak, ide bejönni egy teljesen új élmány volt - noha költséges is. Hunstan mellékesen mindig is elcsodálkozott azon, hogy a sátor nagyságrendekkel nagyobbnak tűnt belülről mint kívülről, ráadásul az odakinti zsivaly mintha szintén kintrekedt volna - ahogyan egy szót avagy bármilyen hangot sem hallott a sátorból soha.
Méregdrága, vastag és gazdagon díszített szőnyegek, puha heverők és milliónyi párna adta a dekoráció egy részét, illetve a sátor egy része egy másik, kisebb helységbe nyúlt ahova egy széles és mély fadézsát helyeztek be, körülötte lámpások, parázstartók, füstölők foglaltak helyet - ideális volt egy fürdőre, egy kisebb méretű szekrényben törülközők és váltás ruha is volt előkészítve, csak úgy mint a dézsa mellett egy asztalon egy tálban friss gyülömcsök és egyéb nassolni valók.
Azonban a sátort meglátogatók nagy része a "főszobában" ütötték el az idejüket, így Hunstan is így tett. Az ágyon térdelve, teljesen meztelenül lihegett, az ágyékával egyvonalban egy fej hajlongott fel és le. Hunstan hófehér szőre mintha itt-ott csapzott lett volna, majdhogynem' verejtékes volt az ágyban tett erőfeszítéseitől.
Grimaszolt, szizsegve vette a levegőt, amjd pedig egy pár másodperc után egy mély morgást hallatott, szinte vicsorított. Odalent a partnere egy cuppanásssal kivette ami a szájában volt, majd kezeit végigsimította Hunstan mellkasán, felfelé egészen a nyakáig. A nő neve Hesstia volt, noha helytől függően sok más néven is létezett. Csupasz testének bőre olajbarna volt, szemei a pokol vörösével kémlelték a világot, ébenfekete haja egészen a hátának közepéig lelógott, csupasz, nemrég szerzett karmolásnyomokkal tarkított feneke felett pedig egy vékony, pikkelyes farok lengett ide-oda. Tekintete átható volt, ha valaki belenézett úgy érezte, mintha nem is egy csábdémon tekintene vissza rá, hanem valami teljesen kiszámíthatatlan, rosszindulatú, önmagából kifacsart lélek ami szemetbántóan szép testben rejtőzik.
- Hmmm - hümmögött ahogyan végig heveredett az ágyon. Meztelen teste még így, aktus után is csábítóan és izgatóan hatott bármely' halandóra. - Ma nem voltál olyan bevállalós mint múltkor!
Hunstan az ágy végében ült, nyújtott egyet-kettőt a hátán.
- Hm - morgott. - Szerintem neked már senki nem elég bevállalós! A bandériumban már mindenki itt járt, lefogadom!
- Azon kívülről is - jött a válasz, majd egy rövid kuncogás. Hesstia letörölte a szája széléről a testnedvet, majd pedig odakúszott a partneréhez, hozzásimulva a hátához. Teste meleg volt és kellemes illatú, örök szépségére büszke lehetett.
Ahogyan arra is, hogy kiváló kommunikációs készségekkel rendelkezett. Irástudó volt, olvasni írni több nyelven is képes volt, könyveit azonban csak ő maga tudta, hogy merre rejtegeti - a vendégei közül csak keveseknek adta ezt tudomára, noha Hunstan pont köztük volt. Kéthetente egyszer meglátogatta hosszabb időre a sátrat, noha nem mindig abban a szolgáltatás céljából amit Hesstia kínált. Gyakran csak beszélgetni, filozofálni. Kimondható, hogy a nő jobban ismerte az ifjú démont mint bárki más.
A nő Hunstan vállára simította a kezét, majd onann a nyakáról felfelé, egészen az arcáig, hogy azt oldalra fordítsa. Ujjaival cirógatta Hunstan arcát.
- Elvagy a gondolataiban? - jelentette ki, nem is kérdezte. - Gondolkozol, elmerengsz és a padlót bámulod ahelyett, hogy a pénzedért élnél! Szólhattál volna, így talán adtam volna kedvezményt!
A vicc nem volt Hunstan örömére, elvicsorodva elforgatta fejét.
- Ez gyenge volt!
A nő nem vette ezt magára, inkább jót kuncogott az egészen - egy valódi, érett démonnak a nevetése vérpezsdítő és hátborzongató is egyben. Hesstia csak lágyan megrázta a fejét, majd felállt az ágyról, hogy hozzon magának egy lenge, szinte átlátszó hálóköntöst ami kiemelte idomait.
Amikor visszatért, úgy találta Hunstant ahogyan ott hagyta. Az ágy szélén ülve, a földet bámulva. Elmosolyodott, a kezében lévő kupát odanyújtotta a vendégének.
- Hrm - amaz morgott, majd elfogadta a felkínált bort. Végignézett a nőn ahogyan az őt figyeli, de hamar elszakította a tekintetét róla. Ki nem álhatta azt a kaján, gonosz mosolyt.
- Hidd el, elég vendégemmel beszéltem már ahhoz, hogy felfedezzem a jeleit annak amikor valaki rejteget valamit - mondta, majd végig a szemét a férfin tartva, félkörben megkerülte őt, majd leült mellé.
- Mégis mit rejtegetnék? Mindenemet láttad már, ami ingóságom van az pedig neked haszontalan!
- Nem földi javakra gondoltam - válaszolta a nő, majd belekortyolt az italába. Kezét a férfi vállára simította, majd mutatóujját végighúzta az ajkain. - Én kérdésre gondoltam, kimondatlan szavakra amiket valami táplál. Egy érzés, egy ötlet, egy hívás..
Hunstan csendben maradt, inkább belekortyolt ő is a borba. Mesés íze volt, a minősége mindenbizonnyal egy vagyont ért. Érezte a gyomrában ahogy Hesstia őt figyeli és kifejezetten bosszantotta a dolog. Megpróbálta elijeszteni őt egy mogorva nézéssel, ám az fel sem vette a szánalmas próbálkozást - ehhez sokkal több kell, hogy a nőt egy kicsit is meglepje.
- Hadd halljam - mondta, ahogy a tekintetük megint találkozott, immár a nő nem engedte meg, hogy a férfiú elforduljon. Hunstan egy rövid ideig csak résnyire szorított szemekkel meredt vissza rá, majd lassan egy pár huffogással belátta, hogy már elérte azt a pontot, ahol nincs visszaút. Vett egy nagy levegőt, majd egy sóhajjhal belekezdett.
- Egy nap végignéztem a társaimon és láttam rajtuk valamit.. valami olyat, ami nekem eddig nem volt meg. Mindannyian mintha.. mindannyian mintha magabiztosabbak lennének amikor harc közeleg, de talán akkor is amikor csak a mindennapok szürkesége vetül ránk! Általánosságban láttam őket boldognak, mintha ő nekik már nem lenne semmi amit keresniük kellene. Ők a háború démonai, a harc az életük, nekik ezt jelenti az élet. De nekem más.. úgy érzem, hogy ez nem tesz boldoggá, hanem csak egy erős, soha el nem múló késztetés valahol a létem mélyén.
- És mit gondolsz, mi ez a valami amit te hiányolsz magadban? - kérdezett vissza a nő, olyan formában mintha már előre tudta volna a választ. Ez Hunstannak is mintha eszébe jutott volna, rápillantott a nőre.
- Mintha tudnák, hogy mi az ami boldoggá teszi őket, hogy mi az a dolog ami élvezettel tölti el őket. Ez bennem is megvan, ezt érzem.. de a válasz amit keresek az nekem fontosabbnak érződik. Ez a késztetés az énem mélyén.. erős, és küzdöm ellene ahogyan mindenki más is, ám nem ezt érzem a célomnak. Túlélek vele, nem pedig túlteszem rajta és pláne nem elfogadom. Képtelen vagyok eldönteni, hogy hova kellene tovább mennem, mi az amit tennem kell, hogy ez az érzés megszűnjön. Mintha a többieket már nem is zavarná ez a belső nyomás, mintha... te mit mosolyogsz?
A nő feluncogott, majdhogy' harsány nevetéssé vált a hangja.
- Magasságok egek, olyan mintha egy vérbeli tudásdémont hallanék! - mondta nevetve.
- Elég! - vicsorodott el, hallgatva a nő immár harsány nevetését. - Komolyan beszélek!
A nőt nem hatotta meg sem a férfiú haragja és a nézése. Megváratta vele, ahogyan elhal a nevetés, majd visszakúszva hozzá, megszólalt:
- Nem is volt olyan nehéz, nem igaz? - mondta, megcirógatva az állát. - Erő pulzál benned, érzem. Tettvágy, az ölésre és a vérgőzre való, szinte kielégíthetetlen vágy! Rrrr! - megharapta a vállát, körmeit belemélyesztve a férfiú mellkasába. - Megmondom mi kell neked, fiú: cél! Egy út!
- Út? - nézett vissza, kérdőn. - Ugyan milyen út? Nem vette el a fejedet a bor, hogy ilyeneket összehordasz?
- Nem beszélek sületlenséget, te csacsi! - válaszolta, végigsimítva a szarvain. - Korábban is láttam erre utaló jeleklet, de ezzel bebizonyosodott: nem minden magadfajta démon leli meg az életcélját csupán azzal, hogy öl és gyilkol. Ez egy tevékenység, ölni bárki tud, s' egy idő után monotonná válik.
Hesstia eltávolodott tőle, majd pedig eléállt.
- Az út amire céloztam az nem életút, nem egy, a halandó élethez szabott és lekövezett út, hanem inkább végzet. Neked az kell, hogy megtaláld a megváltásodat, ami lehetséges.. csupán mindenkinek a saját módja szerint!
- Te megtaláltad a megváltást?
- Itt lennék szerinted, ha igen? - kuncogott, majd levette a boroskupát a közeli asztalról. - Én ezt úgy fogom fel, hogy nekem a megváltásom része az, hogyha kielégíthetem a vágyaimat - és mindezt úgy, hogy örökké csinálhatom. Talán egyszer megunom és én is elkezdek saját magam barangolni a világban, kutatva a megváltásom után, talán letelepedem és káposztát termesztek, vagy pedig nyitok egy bordélyházat - ugyan ki tudja megjósolni a jövőt? Ez engem boldoggá tesz, nem pedig csak teljesíti a belső késztetésemet, hanem egyenesen boldoggá tesz, örömet okoz.
- Hm. Igen - hümmögte a fiú.
- Mindenki egyénileg dolgozza fel azt a tényt, hogy bűnösek vagyunk. A kezdetektől fogva, ezért is létezünk mi. Ha téged nem tesz boldoggá az ölés egyhangúsága, hanem már csak kielégít, akkor ugyanazt tudom javasolni mint a többi vendégemnek akiknek hasonló gondjaik vannak: menj, és lásd a világot. Találd meg a megváltásodat. A végén a világ talán elfogad téged annyira, hogy ebben megsegít Isten is. Már ha oly' jó lelkű.
A fiú felkelt az ágyról, majd pedig a ezüsttükör elé állt ami egy fémállványon nyugodott. Végignézte magát.
- Hány olyanról tudsz akiknek sikerült? Tudod a módját?
A nő hátat fordulva volt neki, nem látta a szemét.
- Csak töredéküket láttam azóta. Legtöbbjükről nincs tudomásom. Biztosan vannak, akik elestek a küldetésök teljesítése közben, vagy pedig visszatértek a régi életvitelükhöz. Olyanról is hallottam, hogy valaki paptanoncknak állt vagy aki feleséget vagy férjet szerzett. Heh, mily' bolond!
..Aztán, olyanról is hallottam, hogy valaki elérte a célját!
Itt Hunstanre sandított.
- Több éven keresztül keresett, megállás nélkül, szöntelenül, éjt nappallá téve! Önzetlenül, bűntetlenül élt, a fejét alázattal hajtotta le! Olyantól tudom ezt, aki megbízható forrásom volt, így elhiszem amikor azt mondta, hogy hatalmas szélvihar közepette köddé vált!
Megfordult, majd pedig a férfi mögé állt. A szarvai eltakarták az arcának egy részét, ám a szemei látták a férfiú arcát.
- Kielégíted ezt, és továbbra is teszed - mondta, megfogva az öklét, szimbolizálva Arató létét. Elmosolyodott.
- Kielégítetted ezt - kezei lefelé simúltak, majd megérintettek valamit amit Hunstan nagyon élvezett.
- Most pedig - két ujjával végigsimította a testét Hunstan feje búbjától át lefelé, egészen ameddig elért - ..jön ez.
---
Előéletében egy feltörekvő, középnemes fiúgyermeke volt, Gætewulf néven. Ketten voltak testvérek, ő és Greta, a nővére, apja kereskedéssel ios foglalkozott, kifejezetten ismert egyéniség volt - már csak a hadierejéről is amivel a királyt is néhol támogatta, legfőképp porcióval.
Egyik nap édesapja sérülten tért haza. Elmesélte, hogy az északon kereskedett valahol egy nagyobbvárosban amikor összetűzésbe keveredett egy másik kereskedővel egy pitiáner ügy miatt. Apja nem kapott halálos sebet, azonban így is súlyos volt annyira a sérülése ahhoz, hogy ne tudja egy ideig folytatni a mesterségét.
Gætewulf haragra gerjedt. Még a családtagjai sem tudták lebeszélni róla, így az apja embereinek egy töredékével elvágtatott az említett városba, hogy bosszút álljon apján. Napokba telt, mire odaértek, ám hamarosan meglátták a kémények füstjét. Egy ideális vasárnap volt, a személyleírás alapján beazonosították a férfit és egészen az otthonáig követték (a vége felé már rohanva), ahol betörtek a lakására. Eleinte csak felforgatták a lakást és minden értékeset elvittek vagy összetörtek, azonban rövid időn belül gyilkosságig, majd pedig mészárlásig fajult a helyzet. A családfő, a feleség, két gyermek majd pedig a szolgálók, mindannyian áldozatul estek.
A hangos tombolásnak persze meg volt az ára: a városőrök hamar észrevették a dúlást és csatlakoztak a harchoz, és elente úgy tűnt, hogy Gætewulf és bandája hamar elbánik velük is, ám nem így történt. Apja emberei szépen lassan elestek, Gætewulfot szintén itt érte a végzet: egy lándzsa szúrta át a torkát, amint éppen rosszul hárított. A halála pillanatában nem érzett mást, csak félelmet, szomorúságot, dühöt és tehetetlenséget. Ám, legfőképpen hideget: halandó élete itt ért véget.
Majd ugyanitt, kezdődött egy másik.
