Hexenjagd
Egyáltalán nem így terveztem azt a napot!
Visszagondolva……, lehet, hogy hibát követtem el és elárultam az Egyházat, vagy legalábbis megszegtem a szabályait, de ……, hogy őszinte legyek nem bántam meg azt, amit tettem.
A lelkiismeretem tiszta volt és az Úr sem mutatta a jelét, hogy elítélné a cselekedetemet.
Persze azt sem terveztem, hogy bárkit – és ezzel elsősorban fogadott Atyámra gondolok, - beavatok ebbe, ez csak rám……arra a lányra…és az Úrra tartozik.
Na, de, hogy a történetre térjek……..
A nap teljesen szokványosan kezdődött. Még alig pirkadt, amikor a többi fegyvernökkel együtt túl voltunk az első imán és a szűkös (nekem mindig az) reggeli után a gyakorlótéren izzadtunk, nyeltük a saját magunk által felvert port és nyögtünk nagyokat az izmokat és erőnket próbára tevő ütések és hárítások, na meg a gyakorlást felügyelő lovag pálcájának okító csípései alatt, ha rosszul mozdultunk, vagy elvétettük a lépést.
Így aztán, bár nem tudtam, hogy jobban vagy rosszabbul alakul az események sora, mégis megkönnyebbültem, amikor a nevem harsant a hűvöset lehelő épület árnyékából.
- JOZEF!
Gyors számot vetettem az utóbbi időkben tett dolgaimmal, de nem láttam okát, hogy bármilyen fejmosásban legyen részem.
- Eridj! – biccentett a lovag, ahogy kérdőn ránéztem és én nem is haboztam, hanem felkapva a kardom tokját és hevenyészve lecsapva a homlokomról csorgó verítéket, siettem a hang irányába.
Ott Huber atya várt, aki a fegyvertárért volt felelős és elég heves természetéről volt ismert.
- Na végre itt vagy! – morrant most is. – Szükségem van egy gyors lábú legényre, mert a segédem épp a szomszéd városba ment, hogy beszerezze a megfelelő bőröket a javításhoz, ám kiderült, hogy valamelyik eszetlen – és csak kapjam a kezem közé, még azt is megkeserüli, hogy valaha is ismert, - eltörte az utolsó valamire való köszörűkövet. – dühöngött vöröslő fejjel, aztán észbe kapva gyorsan az égre emelte tekintetét. – Az Úrnak sok türelmet kell adnia hozzátok, fiam! – dünnyögte némileg visszavéve a lendületből, amire nekem felfelé mozdult a számsarka, de még időben visszafogtam magam. – Szóval kapd magad, fiam és menj be a városba Karl mesterhez és vegyél nekem egy…..nem is, két követ és siess vele vissza, mert pár lovag küldetésre megy és még nem készítettem elő a fegyvereiket kellően és persze, ha életlen karddal kell netán harcolniuk, vajon kinek a hibája lesz? Az enyém, nem annak a nyúlszívűnek, aki eltörte a követ. – villogtatta a gyakorlótér felé a szemét és nem lettem volna a bűnös helyében, aki kivételesen nem én voltam.
Persze megkérdezhettem volna, hogy miért én, miért nem megy Henrik, vagy Frederic, de örültem, hogy elszabadulok az egyre melegebb időben és kicsit lazíthatok, méghozzá engedéllyel.
Ismertem Karl mestert, tudtam hol a boltja, így, amikor megkaptam a pénzt a kövekért, csak az ingemet cseréltem le egy tisztára, a rendi köpenyemet nem vettem magamra, inkább már indultam is, mielőtt valaki még ezért megállít. Erre a rövid útra nem akartam felnyergelni Bársonyt ezért gyalog terveztem az utat és egyre melegebb lett….
Mikor beértem a városba meglepődtem, hogy bár nem volt piacnap mégis nagy volt a nyüzsgés és jó pár más rendbe, főleg az Ignisbe tartozó lovagot és inkvizítort is láttam.
Az első utam a városi kúthoz vezetett, hogy a nyakamba borítsak egy vödör vizet és igyak is mert eléggé kitikkadtam, egyúttal az ott pletykálkodóktól aztán azt is megtudtam, hogy mi a szokatlan izgatottság oka. Megszökött egy boszorkány!
Hogy őszinte legyek, nekem meg volt a véleményem a boszorkányságról, még úgy is, hogy fogadott atyám, Norven püspök maga is inkvizítor volt, de soha, de soha nem tudtam elfelejteni a legelső találkozásomat egy „állítólagos boszorkánnyal”, pont az ő jóvoltából.
És bár a mai napig a példaképemnek tekintem és tisztelem őt, az inkvizítori utat sosem tudtam volna igaz szívvel választani.
Sokakkal ellentétben én tisztában voltam azzal, hogy milyen könnyű egy hideg, nyirkos, büdös, pincében, egy végletekig meggyötört, megfélemlített emberből boszorkányt csinálni, ha igazak voltak a vádak, ha nem.
De hála az Úrnak én nem voltam inkvizítor és a rendünk karddal kard ellen vívta a Teremtő háborúját, ha szükség volt rá.
Elmentem hát Karl mesterhez, megvettem a köszörűkövet és egy szívesen kínált teázás után visszaindultam, nehogy Hubert atya rám is megorroljon a késés miatt.
A nap már égi útjának legtetején járt és a forróság teljesen kitikkasztott. Csak magamat tudtam szidni azért, mert nem vártam még egy kicsit a mester hűvös műhelyében, amíg enyhül valamelyest a meleg. Nem, nekem a legnagyobb hőségben kellett elindulnom, mintha én lennék a fegyvernökök mintaképe és meg kéne döntenem a leggyorsabb címet a városba való oda-visszajutásért!
Hah!!!
Az út mellett, kicsit beljebb feltűnt egy hatalmas tölgyfa, ami már akkor itt lehetett régen, amikor én még csak kósza gondolat lehettem szüleim fejében, vagy még az sem, szóval szép nagy és hűvös árnyékkal kecsegtetett, na meg egy gémeskút is meredezett nem sokkal mellette, ami a fenti gondolatok tükrében, arra biztatott, hogy akár meg is pihenhetnék és hűsíthetném is magam. Nem is hagytam ki a lehetőséget, így is hamarabb megkapja az atya azt a követ, mintha megvárná a segédjét, nem?
Húztam magamnak vizet, amiből ittam és a fejemre is borítottam belőle, majd leültem a fa árnyékába, hogy szusszanjak egyet. Talán a mindig korai kelés, a fárasztó edzés, vagy csak a meleg után a kellemes hús volt az oka, de elszundítottam.
Tapasztalt ösztöneim riasztottak, mikor megéreztem a finom motoszkálást a tarisznyám felől és nem sokat gondolkozva kaptam oda, megmarkolva egy vékony csuklót, rántottam meg lefelé, hogy a test nyekkenve esett mellém és szegeztem neki a már közben előrántott tőrömet.
- Nocsak! Nocsak! Kit fogtam, csak nem egy tol…… - akadt meg a szavam, ahogy a szemem továbbította az elmémbe a látványt.
Egy fiatal lány volt, talán tizenöt-tizenhat éves, copfba fogott, fekete haja sok helyen már kiszabadult fogságából és össze-vissza, kócosan meredezett maszatos arca körül. Sötét szeme körül a fáradtság árkai látszottak. Vékony, majdnem, hogy sovány volt, idomai még nem kezdtek gömbölyödésnek, ha nem ruha lett volna rajta, akár még suhancnak is elment volna.
Tettemre csak egy halk sikkantást adott ki, aztán rémülten meredt a neki szegezett késre, ám arckifejezése hamarosan inkább dacosra fordult.
- Engedj el! – rántotta meg a kezét, amit még mindig bilincsként szorongattam. – Nem csináltam semmit!
- Nem-e? – nevettem fel ezen a szemenszedett állításon. – Épp a zsákomban turkáltál!
- Nem vettem volna el semmit, csak……éhes vagyok! – fakadt ki megint rántva egyet a kezén és egy pillanatra még láttam, ahogy elhomályosodik a tekintete, aztán elkapta a fejét, hogy én ne lássam.
A kést eltettem, de a csuklóját nem engedtem el, mert akkor azonnal elrohant volna, csak kevésbé szorítottam.
- Kérni is lehet ám. – közöltem vele. – Egy tolvajnak viszont levágják a kezét, főleg, ha már elkapták előtte is ezért.
Ám azt is tudtam, hogy az éhség milyen nagyúr és a látvány nem cáfolta az állítását, éhesnek nézett ki. ráadásul elég kétségbeesettnek kellett lennie, ha egy fiatal férfit akart kifosztani, akinél még fegyver is volt.
- Nem vagyok tolvaj! – háborodott fel, aztán szégyenkezve lesütötte a szemét és jóval halkabban folytatta. – Sosem ……csináltam még ….ilyet….azért is vesztettem rajta, mint látod. – mozdította meg a fogva tartott kezét. – Engedj el, elmegyek, nem okozok bajt.
- Elengedlek, de…… - néztem a szemébe, - ne fuss el……..Hiszek neked, tényleg nem tűnsz valami gyakorlottnak az enyveskezűség terén. – hümmentettem. – És bár nincs étel nálam, egy kis aprópénz adhatok, abból vehetsz magadnak valamit.
A Rend és Huber atya csak meg lesz pár érme nélkül, de azért majd kipótolom a zsoldomból.
- De ezért cserébe, elmondod, hogy mi történt veled és miért csatangolsz egyedül és éhezel. Hol vannak a szüleid, a rokonaid? – kérdeztem és lassan tényleg elengedtem, amikor biccentett.
Elhúzódott, és bár láttam a villanást a szemében, végül nem szaladt el.
- Hát……. – láthatóan küzdött benne a félsz és a vágy, hogy megkapja, amit ígértem, - ha te meg megígéred, hogy nem árulsz el.
Mosolyra húztam a szám és én is rábólintottam a kérésére, hiszen nem gondoltam valami nagy titokra, talán csak elszökött valamiért, vagy egy legény miatt……..
- Tudod….. - és megint könnybe lábadt a szeme, de most nem rejtette el, látszott, hogy magába fordul az emlékek hatására. – én egy füvesasszony lánya vagyok, Gerda. Édesanyámmal innen két falura lakunk…..laktunk. – akadt el a szava egy röpke pillanatra. - Apám favágó volt, két éve sújtotta halálra egy kidőlt fa…..
Aztán két hete egyszer csak katonák rontottak be hozzánk a falu papjával az élen és azt ordíbálták, hogy Anya boszorkány és biztos én is az vagyok! Hogy Hanna-t, a pék lányát az ördöggel cimborálva rávettük, megbabonáztuk a mérgeinkkel, a füveinkkel, hogy odadobja a szüzességét valami jöttment idegennek és most nem tudják tisztességgel kiházasítani! - most már hangosan zokogott én meg megbénulva ültem és az első Norven atyával töltött kínzókamrai nap pergett a fejemben, míg a lány tovább beszélt. – Hiába mondtam, hogy ez nem így van, Hanna csak azt próbálja leplezni, hogy összefeküdt a béreslegénnyel, de senki nem hallgatott meg. Anyámat agyba-főbe verték, amikor próbált megvédeni és időt szerezni nekem, hogy elmeneküljek. – már alig hallottam a hangját. – Nem….akartam ott hagyni magára, de iszonyúan megrémültem azoktól a magukból kifordult emberektől …….és még….mindig hallom anyám sikítását…….
Nem mozdultam, ő pedig lassan abbahagyta a sírást, a ruhája szélében megtörölte az arcát és egy nagyot sóhajtott.
- Hallhattad, nem vagyok tolvaj, de persze boszorkány sem, ahogy Anya……..Anya sem volt az, de……..ha nem verték agyon azok az átkozottak, akkor még rosszabb sors vár rá……és rám is, ha elfognak. Senki nem hisz nekünk! – vált keserűvé és kétségbeesetté a hangja.
A fejemben lázasan keringtek a gondolatok, mert egyszerűen nem tudtam mit tegyek. Hiszen itt van előttem a „boszorkány”, akit a városszerte keresnek, nekem meg az lenne a dolgom, hogy lefogjam és az inkvizíció kezére adjam. De……… azt is tudtam, hogy vannak olyanok, akik ártatlanul halnak meg, mert a rosszakarójuk, bevádlójuk befolyásosabb náluk és nekik hisznek.
A magam példájára is támaszkodhattam, ha jó pár évet visszamegyek a múltamba.
Ha valaki kilóg a sorból, könnyen prédájául eshet egy gyűlölködőnek és bűnbakot csinálnak belőle.
Ráadásul a lánynak fogalma sem volt ki is vagyok valójában, hogy kinek vallotta meg a történetét és csak azt várta, hogy ígéretemnek megfelelően ne áruljam el és adjak neki pénzt ennivalóra…….
A kötelességem vagy a becsületem? Mit mondanak vajon?
Alig figyeltem rá, amikor halkan elmotyogta.
- Megyek megmosakszom a kútnál, hozzak neked egy kis vizet?
Elgondolkozva bólintottam, nem is igazán tudva mire, nem véltem úgy, hogy most menne el, ha úgy döntök feladom, nem kéne megerőltetnem magam.
Nem igazán jutottam dűlőre, hiszen rövid ideig volt oda. Egy kiszáradt tökhéjat – biztos a kút mellett találta eldobva - tartott az orrom alá, benne vízzel.
- Tessék.
- Köszönöm. – hörpintettem fel, mert a torkom tényleg kiszáradt, de ezt nem igazán a szomjúságnak tudtam be.
- Tudod, én…. – kezdtem bele a magyarázatba, ami még magam sem tudtam hová fog vezetni.
Talán ha megtudja ki vagyok elszalad, én meg nem futok utána, vagy ………..megszédültem és furcsán éreztem magam. Megtámaszkodtam a hátam mögött és megráztam a fejem, mert olyan érzésem volt, mintha bedugaszolta volna valami a fülem.
- Jól vagy? – hallottam tompán, amire megint megráztam a fejem.
- Valami……valami nincs….rendben….. – krákogtam, aztán a karom sem tartott meg, a világ távolodott és láttam, ahogy a lány fölém hajol…..
- Nem lesz semmi baj, ne félj, nem lesz baj,……….sajnálom, de……jobb így.
A szemhéjam olyan nehéz volt, hogy nem bírtam tartani és az agyam nem igazán fogta fel a szavak értelmét sem. Aztán csak…..sötét lett.
Arra riadtam, hogy valaki belerúgott a csizmámba és hangok, lóhorkantás, lószerszámok csörgése jutott a fülembe lassan. A fejemben valaki ritmikusan ütögetett valamit egy nagy-nagy kalapáccsal.
- Ébredj fiú, a mindenedet!
A fejemre tapasztottam a két kezem és csak felhorkantam. Kezdtem kapisgálni, hogy mi történhetett……az a lány…….a boszorkány, bár most sem hittem, hogy az volt, de mégis csak egy füvesasszony lánya, aki mindent tudhat a növényekről………. Hogy én mekkora balek voltam!
- Őrmester úr, én ismerem, ez Jozef a Draconisból! – hallottam a háttérből egy hangot, mire óvatosan kinyitottam a szemem és óvatosan felültem.
- Jó mélyen aludtál….Jozef fiam! – láttam meg magam előtt egy nagybajúszú, zömök, középkorú katonát. – Na, de ez nem az én dolgom, az én dolgom az, hogy megkérdezzem, nem láttál-e errefelé egy lányt, szürke szoknya, fehér pruszlik és barna kötény van rajta, fekete hajú és szemű, nálad kicsit fiatalabb forma. Tudnod kell, hogy ez a némber egy szökött boszorkány, így nagyon veszélyes fajta. – vált fellengzőssé és okítóvá a hangja. – Ha láttad, és útba tudsz igazítani bennünket, neked is dicséretedre válik majd.
Nem szívesen adtam választ az őrmester kérdésére, de rájöttem, hogy a lány megmentett attól, hogy hazudnom kelljen miatta, nagyobb bajba már úgy sem keverhettem, így megköszörültem kicsit a torkom és mégis beszélni kezdtem.
- Talán láttam egy hasonló leányt, mint aki itt leírt, de azt is tudja, hogy ilyet több tucatnyi is talál a környéken. Mindketten a kútból frissítettük fel magunkat, megpihentünk itt és én………valószínűleg elszundítottam. – minden szavam igaz volt, még ha nem is a teljes igazság. – Valamikor elmehetett közben, de nem segíthetek, hogy merre, mert nem láttam. – Isten lássa lelkem, ez is igaz volt. – De ha az Úr is azt akarja, biztos megtalálják. – intettem körbe a széles választékra a vidéken.
- Bah! Te aztán sokat segítettél! – morogta mérgesen az őrmester. – De mit is várjon az ember egy …….magadfajtától. – hagyott faképnél és szállt lóra, hogy a tucatnyi katonával elvágtasson tovább, nyugatnak.
- Szívesen! – kiáltottam utánuk gúnyosan, amit azért bántam meg, mert a fejem alaposan belefájdult.
Megnéztem a batyumat és mindenem megvolt, csak pár rézpénz hiányzott.
~ Gerda, Gerda! Most mégis mit gondoljak rólad? Boszorkány lennél? Nem, nem hiszem, szerintem csak egy szerencsétlen, de okos lány vagy, aki remélem életben marad és nem kerül az inkvizíció kezére. ~
Összeszedtem magam és nekilódultam, hogy az atya megkapja a köveit, bízva benne, hogy nem szedi le rólam még a keresztvizet is a késlekedésért.