Wolkenfirst - egy most kivételesen déli királyságbeli kicsiny falu -, ahova a sors sodorta ifjú hősnőnket és társát, a mai napon kifejezetten feldúltnak tűnik. Valahogy az egész település atmoszférája azt sugározza, hogy történt itt valami, mégpedig valami nem jó... Hogy hogy lehet elmondani egy faluról, hogy milyen ott a hangulat? Elsősorban az a legegyszerűbb, ha az embereket nézzük: a nap már megyeget lefelé, de még mindig rengetegen tartózkodnak az utcákon, ki-ki párban, ki-ki nagyobb csoportokban, és láthatóan igencsak elmélyülten susmorognak. Na, persze ezt máskor is tehetik. Az emberek ilyenek. Pletykálnak. Mindent megosztanak a másikkal, ami éppen történik. A faluk legalábbis ilyenek. Ám az álmodozó fiatal leánylelkek, még ha egy vérszívóhoz is tartozzanak, szeretnek kombinálni és mélyebb értelmet rejleni látni minden mögött, amivel csak találkoznak életükben. Ez meg azt eredményezi, hogy a valaha-Nachtraben-leánynak hirtelen kedve támad egy kicsivel a megszokottnál több időt tölteni ebben a faluban.
- Késő van, már úgyse érnénk vissza időben. És ma nincs kedvem banditákkal harcolni - érvel enyhe hercegnősen sértődős beütéssel, sötét tünde társa pedig úgy tűnik, be fogja adni a derekát. Ezen közös megegyezés után úgy döntenek, betérnek a piciny falucska egyetlen vendégellátó intézményébe, azaz a Sáros Hordóhoz címzett fogadóba, amely Mina szerint olyan ügyesen megoldotta a címadást, hogy a borzasztó közönségessége ellenére mégis valamilyen szinten eredetire sikerült. Mármint... A hordó egyértelmű. Na de miért lenne pont sáros? Lehetne akármi más, például Hatalmas Hordó, és akkor máris elvesztene bármilyen értéket. Ám a Sáros... Ez valahogy érdekessé teszi az egészet, mert rögtön mindenki belegondol, vajon mitől lett sáros az a hordó. Na meg persze azt várnánk, hogy a kocsma udvarán, vagy valahol bent elhelyeztek demonstrációként egy hordót, ami nem használatra van, csak dísznek, és például sáros is lenne, de nem, ilyennel nem találkoznak akkor sem, mikor belépnek a jellegzetes illatokkal és hangokkal megtelt helyiségbe, amelynek atmoszférájához már olyannyira hozzászoktak, hogy bár nem igazán illenek ide, ők maguk már szinte természetesnek érzékelik, hogy alkalomadtán ehhez hasonló helyeken szálljanak meg.
- Mit adhatok? - érdeklődik egy fiatalosan magas, életvidám hang, amely egy teltebb, copfos hajú, kötényes kocsmárosnétól... vagy nőtől...? érkezik. Örömükre szolgál, hogy ezúttal nem egy már alkohol által jelentősen befolyásolt, rekedt hangú és szivartól bűzlő férfiember fogja kiszolgálni őket.
- Most készült el az újfajta fűszeres borjúsült, csak ajánlani tudom, isteni!Úgy döntenek, elfogadják az ajánlatot, mert miért ne, kinek árthat egy kis kísérletezés... Majd miután elfogyasztották az ételüket - ami valóban nem volt rossz -, Mina úgy dönt, nem hagyja annyiban a dolgot, és felteszi a kérdést, amely már oly régóta fúrja az oldalát. Így aztán a fogadóshoz járul:
- Tudja, az emberek valahogy... furcsán viselkednek. Mintha lenne valami probléma. Mármint... mindenki így... elvonul az utcákon, s tanakszik. Mintha félnének valamitől. Fenyegeti valami ezt a falut, egy rablóbanda esetleg? Csak mert...- Ha nincs közünk hozzá, akkor szóljon csak nyugodtan - vág közbe Damien, megelőzve a katasztrófát. Mina száj meg nyitva marad, az arca egyre vörösebb lesz, és legszívesebben oldalba bökné most a másikat, ha nem a fogadóssal lennének elmerülve egy beszélgetésben épp...
- Jaj, hát nem hallották? - A páros várakozóan nagyra nyitott szemekkel való pislogása egyértelműen megválaszolja ezt a kérdést, minek hatására az asszony bele is kezd a mesélésbe.
- Ó, hát akkor biztosan keveset járnak a környéken. Tudják, azért félnek most az emberek, mert nemrégen erre járt egy roonda nagy szörnyeteg. Valamelyik nap a pékné kisfia éppen a hídnál játszadozott, amikor valami dünnyögést hallanak. Aztán, hát mit csinál a gyerek, eszemadta, kíváncsi, egyem a szívét, odament, és hát mit látnak? Egy hatalmas, akkora volt, mint egy fa, egészen, mint azok a nagy fenyők ott a hídnál, hát látták! Na akkora, ronda, busa fejű teremtmény cammogott a falu felé. Hát aztán gyorsan riasztottunk mindenkit, ragadták a vasvillát és hála a drágaságos Istennek, elüldöztük a bestiát. De hát azóta!... Azóta minden gyerek sírva mer csak aludni menni, mind attól rettegnek, hogy az a borzalmas szörny visszajön értük, és elviszi őket. Meg hát a felnőttek is. Ha éppen mindenki alszik? Mit tudunk tenni?... - A nő lemondóan megrázza a fejét, barna copfja meg csak úgy repked a levegőben ennek hatására.
- Értem - szólal meg a hegyesfülű néhány pillanat elgondolkozó csönd után.
- Esetleg van feltételezésük, hol lehet ez a szörnyeteg most? - érdeklődik fakó szemöldökét enyhén összevonva.
Jaj, hát hogyne tudnánk, hol van! Az meg a másik gond! Bevette magát a malomba az istenadta. - Elbújt a... malomban? - Oda, oda. A keleti hídon túl van egy ösvény, ami felvezet a malomhoz. Nem kis emelkedő, de emez a böhöm tappancsaival úgy felfutott rajta, hogy a domb is beleremegett!- Jól vettem ki, hogy egy trollról van szó? - szól közbe Mina, csak hogy biztos legyen a dologban, mert olyan túlságosan részletes információt azért nem kaptak.
- Aaz, az, igen! Egy hatalmas nagy troll volt. Akkora lábai voltak, mint egy malokő! Ki tudja, mit művelt volna ezekkel a kis épületekkel. Talán egyenként rájuk lépett volna. De ha visszajön, jajh, mi lesz akkor? Mi lesz itt velünk?- Utánanézünk mi ennek a szörnyetegnek - nyugtatja meg az asszonyt Damien, megszakítva a keserves, kétségbeesett óbégatást. Mire amaz meglepetten felkapja a fejét, s hitetlen csodálkozással méregeti őket egy darabig, próbálva eldönteni, hogy vajon komolyan beszélnek-e.
- Hogy mit mondasz? Hát mi van nektek a fejetek helyén, káposztalé talán? Ketten akarjátok megtámadni a fenevadat? - Azt nem mondtam, hogy megtá...- Szentséges jó istenem, nézzenek rátok, olyan véknyak vagytok, mint egy kóró, az a monstrum úgy fog titeket pozdorjává morzsolni, mint ahogy egy gyerek gyűr össze egy pillangót! Inkább fussatok innen, menjetek messzire - tanácsolja nekik legyintve-
s éljetek boldogan, fiatalok vagytok még ti a halálhoz!Damien eléggé elszörnyed, hogy lehet ilyen fatalisztikus hozzáállása az egyébként meglehetősen életvidámnak tűnő asszonynak... Talán mégsem tesz mindenkinek jót ez a szűk bezártság, amit a falusi élet jelent...
- Ne tessék aggódni, tudunk mi vigyázni magunkra! - próbálja Mina megnyugtatni a nőt, még kedvesen mosolyog is hozzá...
- Köszönünk szépen mindent, mi most idulnánk. Hold áldja! - búcsúzik el Damien, majd amilyen gyorsan csak lehet, kiiszkol az épületből, Minát kézenfogva s maga után húzva.
- Huh - vesz egy nagy levegőt, majd megdörzsöli a halántékát.
- Szóval, mit gondolsz, kockáztassuk fiatalkori elhalálozásunkat? - néz a vámpírlányra, aki elkacagja magát. Majd miután sikerül elkomolyodnia, újból megszólal.
- Szinte biztos, hogy valami ártalmatlan lényről van szó. Ha ilyen könnyen elűzték, nem lehettek nagy pusztítási szándékai. De valahogy mégis meg kéne oldani, hogy az emberk ne éljenek rettegésben... mert azt nem fogják elhinni, hogy a troll elment, és soha nem jön vissza. Ez a troll örökre mumus marad, rémmese a gyerekeknek, ha nem teszünk valamit. - És, hirtelen megint fontosnak kezdi érezni magát. Lehet, itt a lehetőség egy újbóli befolyásoló műveletre. Persze profit is van a dologban, mert ha a troll tényleg ellenséges, akkor valahogyn likvidálni kell... és talán a barlangjában valóban találhatnak egy-két érdekes dolgot. Feltéve, hogy van barlangja...
Damien beleegyezően bólogat.
- Akkor? Irány a malom?***
Ahogy a terep emelkedik és az ösvény porosodik, úgy erősödik a szél kellemes, megnyugtató, természetes és otthonos hangja is. Reccsenések hangzanak, ahogy Mina nem egyszer rálép elszáradt ágakra - úgy látszik, a troll igencsak sietősen jött errefelé, útközben egy-két oldalsó bokrok és kisebb fát is eltördelve s szétszórva azokat maga mögött az úton... lehet, hogy ezt nehezítésnek szánta, hogy az emberek ne tudjanak utánajönni? Nem mintha mernének... - és sikkantások, amikor Mina éppen úgy tűnik, vízszintesen elhelyezkedve akar inkább maradni, mert megcsúszik és minden bizonnyal hason vagy háton kötne ki, ha Damien nem lenne ott, hogy megtartsa. Alig várják már, hogy kiérjenek egy biztosabb, laposabb részre...
- Nem nekem való ez a környék... Nagyon nem... - Hát, aki fényesre csiszolt márványlépcsőkön való közlekedésre szocializálódott... héé! Ne. Ilyenkor ne bökj oldalba a csípős megjegyzéseimért, mert mindketten elesünk, aztán majd moshatjuk a ruhánkat. Ti, vámpírok mennyire is szeretitek a vizet? Hé, hé, jó, rendben, befejeztem....Végre két fa között megpillantják a tetőt s a kerekeket, s megkönnyebbülten sóhajtanak fel, ahogy elérik az immár biztosabb talajt.
Maga a malom egészen újnak és karbantartottnak tűnik. S úgy fest, mint bármelyik másik malom. Ám van egy furcsa dolog, mégpedig az, hogy hüppögés hallatszik belülről. Damien felvonja a szemöldökét és elteszi a kezében szorongatott két pengét. Úgy véli, nem sok hasznukra lesznek.
Mina magabiztosan s együttérzően azonnal meg is indul a bejárat felé, azonban Damien megállítja egyelőre.
- Azért óvatosan. Ne siesd el annyira. Mégis csak nagy, általában buta lényekről beszélünk. - De hát szomorú! - Épp ez az. Mi van, ha azt hiszi, mi is vasvillások vagyunk? Lehet, hogy már annyira elege van, hogy nekünk küldi a malomkövet... - Mina megfontolja a dolgot.
- Akkor bekiabálok, és közlöm, hogy nem vagyunk azok. - Mina... - érkezik Damien felől egy olyan sóhaj, mintha már a haját tépné legszívesebben.
- Van jobb ötleted? Csempésszünk be neki egy levelet? Üzenjünk hollóval? Küldjünk egy követet fehér zászlóval? - Csend.
- Na látod. - Azzal Mina folytatja a tipegést a bejárat felé, őt ugyan nem állítják meg... Damien megrázza a fejét és utánaszalad.
- Hahóó! Ne sírj, mert nem fogod hallani, amit mondunk! - kiabál be Mina éles hangján, amint elérik a bejáratot. Damien kezdi egy komikus színdarabban érezni magát, és mindenre felkészülten áll a lány mögött, már azt tervezgetve, merre rohannak majd lélekszakadva, mikor beüt a katasztrófa...
- Nem vagyunk falusiak! Világos? Csak beszélni akarunk. Hahó, hallottad, amit mondunk?Mondasz - szól közbe a sötétbőrű
-, Mina, ne légy skizofrén.Belülről szipogás hallatszik, de az öblös mély hang legalább abbamaradt.
- Akkor miért jöttetek? Hogy megszégyenítsetek? - Mindketten megdöbbennek. Fura ilyen szavakat hallani ezen a hangon, amelytől legfeljebb bugyuta hőbörgést képzeltek volna el. A kettős egymásra néz, majd Mina megkérdezi:
- Bemehetünk? Tárgyalni szeretnénk. - A "beszélgetni" jobb volt... - jegyzi meg halkan Damien.
- Azt akarjátok, hogy menjek el, igaz? - lemondó, keserves sóhajt hallanak bentről.
- Miért akarja ezt mindenki?A költői kérdésre nem tudván válaszolni, tanácstalanul néznek továbbra is egymásra, majd Mina bedugja a fejét a bejáraton, s meglátja a földön térdeit felhúzva kuporgó, s arra fejét hajtó trollt. Nem igazán tűnik veszélyesnek... A lány óvatosan betipeg, s egyre lassuló léptekkel ugyan, de közeledik. Damien meg szorosan mellette, tanakodva, hogy most akkor mégis elővegye-e a tőröket... de... semmi hasznuk. Úgyhogy úgy dönt, megpróbálja észérvekkel meggyőzni túlméretezett potyalakosát a malomnak, hogy valahol máshol verjen tanyát.
- Figyelj. Csak nyugodj meg, biztosan nem olyan szörnyű a helyzet, hogy ne tudjunk rajta segíteni. - Miért mondasz ilyet, ha azt sem tudod, miért ilyen a kedvem? - Optimista. Nagyon optimista. És mindig az. Úgy... úgy értem, hogy mindennek a jó oldalát...- Teljesen ostobának nézel, kormos? - Damien ledöbbenten pislog rá, kis híján tátva maradt szájjal.
- Ööh... e-elnézést...Mintegy reményvesztve, a malomlakó ismét kezeibe temeti az arcát s újfent hüppögni kezd.
- Ugyan már, ne itasd itt az egereket! A méretedet tekintve talán már ki is öntötted őket a szálláshelyükről. Akár átalakíthatják ezt a helyet vízimalommá lassan.- Köszönöm, vámpír... a humorérzéked minimálisan boldogabbá tesz... és ez sokat jelent...Mina tisztában van vele, hogy sok van még a nap alatt, amit nem látott, de úgy érzi, egy troll, aminek ilyen szavak hagyják el a száját, olyasféle dolog, amin még a tapasztalt vándorok is meglepődnének.
- Khm... Szóval... - Szóval, azt akarjátok, menjek el innen, igaz? Kíváncsi vagyok, miért. Miért vagytok ti ilyen jók, hogy a falu szóvivői lettetek?- Hát öhmm... szeretünk... segíteni? - Ahol tudunk. - Ritkák vagytok. Ilyen jó lelkek alig teremnek manapság ebben a világban. Annyira kevesen vannak az olyanok, mint ti... vigyázzatok magatokra... nehogy bajotok essen... mert mi lesz, ha meghaltok, csak még kettővel kevesebb... - a troll hangja egyre vékonyodott, most viszont már nem bírja tovább, ismét kitör belőle a sírás. Mina megforgatja a szemeit, és felsóhajt.
- Nyugalom, nem lesz semmi bajunk! Sok helyen jártunk már, tudunk vigyázni magunkra. Meg egymásra. - Miután úgy érzékeli, hogy a szavaknak nem sok hatása lesz, közelebb sétál a trollhoz és óvatosan hozzáér annak hatalmas karjához. Ám a könnyek hullása ettől inkább erősödik, minthogy megszűnne.
Áh, meghatottság. Értem. Így hát a vámpírlány visszasétál Damienhez és halkan megkérdi tőle:
- Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy egy egyébként buta teremtmény leáll filozofálni velünk, és egy túlérzékeny kisgyermek szintjén áll sírásügyileg? - Andrezius - nyögi a troll bánatosan, Mina pedig összerezzen, nem számított rá, hogy meghallja őt, vagy, hogy figyel rá...
- Ő kicsoda? - Ő tett olyanná, amilyen vagyok. - Ő egy... varázsló? - A troll megrázza a fejét.
- Alkimista. - majd egy nagyobb lélegzetvétel után belekezd a történetbe.
- Én sem ilyennek születtem. Egykor olyan voltam, akár bármelyik másik troll: egyszerű, buta, és kissé támadó szándékú. De aztán megtalált ez az átokfajzat, és úgy döntött, jó leszek kísérleti példánynak. Hogy miért engem, kérdeznétek? Nem tudná a választ senki. Volt még néhány testvérem, de ő engem választott ki. Még kicsi voltam, nem tehettem semmit. Egyébként se igen voltam öntudatomnál. Füveket adott, amiktől megváltoztam. Egyre többet láttam a világból. De ő szörnyen bánt velem. Szörnyeteg voltam, nem engedhetett emberek közé, úgyhogy bezárva rejtegetett, és próbálgatta, mire hogy reagálok. Sötét volt mindig, hideg, nyirkos... És persze kínzott is, mert hát mi mutathatja ki vajon az értelmi fejlettséget? Hát persze, hogy a kínzásra való reakció. - A troll kezei mérgesen összeszorulnak, szemei is, kipréselve a szemhéjak közül pár jókora csepp könnyet. Kézfejével dühösen letörli őket, majd elkeseredetten felsóhajt.
- Akarjátok ti, hogy panaszkodjak még nektek? Szeretnétek-e tudni egyáltalán?Az eddig epikus csöndben hallgató páros tagjai egy darabig képtelennek érzik magukat a reakcióra, végül Mina szólal meg.
- Hát... persze. Mi szívesen hallgatjuk. Ha nem baj. Mármint, tudom, hogy baj, nyilván nem eshet jól ilyenekről beszélni, de...-...de belátod, hogy miért teszem. Mert meg akarom értetni veletek, hogy mi a problémám. Meg mert egyszerűen csak... jólesik. Jobb, mintha a fájdalom benned marad. Elmondani mindig jobb. - Egy sor hüppögés után ismét folytatja... Mina szívében pedig vészesen kezd túláradni az anyai ösztön.
- Szóval... ha olvastatok regényeket, amik drámai fordulattal végződnek, akkor sejthetitek, hogy mi történt. Mert az eddigi életem valóban olyan, mint egy regény. Nehogy dicsekvésnek vegyétek... de hát nem veszitek ti annak, okosak vagytok ti, nagyon okosak... - Valószínűleg ismét előjött a gondolat a troll fejében, hogy milyen kár lenne értük, ha valami bajuk esne, mert a könnyeknek ismét nem tud gátat szabni...
- Még nem is mondtad, hogy hívnak.- Szerintem sehogy. - válaszol amaz, s keserűen felnevet.
- Nem tudom, hogy az egykori családomban mi volt a nevem, vagy volt-e egyáltalán. Andrezius nem adott nekem rendes nevet, csak "becézgetett". Ocsmányságnak... szörnyetegnek, rondaságnak, átokfajzatnak, meg hasonlóaknak... - Minának kezd bűntudata lenni, mivel úgy tűnik, minden szava csak erősíti névtelen barátjuk bánatát... Nem beszélve arról, hogy igen, van egy ötlete, hogy mi lehet a történet vége...
- Sajnálom. - idiótán érzi magát, de nem tudott mást mondani.
- Persze. Persze, hogy sajnálod. Jó lélek vagy. Olyan jó lélek vagy... - nagy sóhaj
- Ám legyen. Kimondom, hogy ne is legyenek bennetek kétségek. Megöltem. Megöltem őt... És ezt már soha nem másíthatom meg... Akkor még nem voltam ezen az értelmi szinten, mint most, csak annyit ismertem föl, hogy igazságtalan, amit tesz velem, s szabad akartam lenni. Így kihasználtam az erőmet és kitörtem börtönömből. Megpróbált megállítani. És bár esélye sem lett volna, én dühből végeztem vele. Azért, amit tett. Akkor ösztöni szinten gyűlöltem... de a tudatom később még fejlődött... Fokozatosan hatottak a dolgok a szervezetemben, amivel etetett engem, így egyre világosabbá vált számomra, hogy micsoda szörnyűséget követtem el. - megtörli a szemét, majd folytatja.
- Innentől kezdve, csak annyit tudtam csinálni, amit most. Sírni. Szívesen tördeltem volna fákat, vagy kunyhókat, vagy embereket, de akkor csak még többet kellett volna sírnom. Megőrültem volna. Így is közel állok hozzá. És még most is vagyok olyan önző, hogy részvétet akarok támasztani irányomban...- Te... te... te jó ég. Te jóságos ég. - Igen, azt hiszem, ez összefoglalja... - Ez az Andrezius fogalma sincs, mit művelt. De hogy közben sem vette észre...!- Sötétebb agya volt, mint... ööh... úgy értem, mint a fekete éjszaka...- Ne fáradj, vámpír, tudom, mit akartál mondani. - De én nem... -...nem úgy értetted. Tudom, hogy soha nem térhetek vissza a fajtámhoz, mert ők már nem is az én fajtám. Az a gond, hogy senki se tartozik az én fajtámhoz. Egy aberráció vagyok. Egy anomália. Van fogalmatok róla, milyen jólesik ezt kimondani? - nevet föl Névtelen, ahogy a könnyek továbbra is csorognak le az arcán.
- Meg az, hogy nem nevettek ki...- El tudjuk képzelni. - Mármint nem... - Nem tudjuk. De megpróbáljuk. - Megtesszük, ami tőlünk telik. Viszont a falu... Mit tegyünk a faluval?- Azzal az oktalan népek gyülekezetével? Óh, ha ők is olyan értelmesek lennének, mint ti vagytok... ha lenne bátorság a szívükben kérdezni s megérteni... De nincs! Csak a csökönyös félelmük van. Csak azt látják, amit a szemükkel látnak, nem néznek ennél mélyebbre. - Nos... ez valóban így van. Nem egyszerű megélni ebben a világban. Senkinek sem az, pláne, ha különleges vagy... - Damien akaratlanul is Minára néz. Aztán gyorsan visszakapja tekintetét a trollra...
- Eszembejutott valami! - Mina szó szerint összecsapja a kezeit.
- Mi lenne, ha te dolgoznál itt? Akkor a falusiak is megkedvelnének, a munka is gyorsabban menne, te se fáradnál el, és tartoznál is valahova! - A terv egészen csodálatosan hangzik. Már csak annyi kell, hogy Névtelen beleegyezzen.
Kérlek, örülj neki, kérlek, kérlek... A vámpírlány esdekelve bámul a hatalmas, kivörösödött szemekbe, melyek fölött a szemöldök most meglepetten felemelkedik.
- Hihetetlen találékonyságról teszel tanúbizonyságot, vámpír.- Hah! Ugye? Tudom én... áhh, remek, és akkor talán a falusiaknak is megjön az esze. Talán! - Persze időt kell nekik adni. - Persze. De majd mi beszélünk velük. - Damien bólint, majd ragyogó arccal összepacsiznak. Ez nem volt semmi.
- Ki sem fejezhetem, mennyire hálás vagyok nektek. Örökre az adósotok vagyok! - Hosszú idő óta valószínűleg először jelenik meg mosoly Névtelen arcán.
- Uugyan már, nem szükséges...- Nem, természetesen nem. De új életet adtatok nekem. És adni mindig jólesik. Így hát, ha valamire szükségetek van, és tudok segíteni, szóljatok bátran. - Valami meghatottsághullám suhan át mindannyiukon.
- És... Lehetne még egy kérésem?- Hogyne. A troll anácstalanul megvakarja a fejét, majd bátortalanul belekezd:
- Ugyebár... Ha elfogadják, hogy itt dolgozom... Akkor esetleg... lehetne ez a hely a szállásom is? Nem a malomra gondolok, pusztán a területre. Kiépítenék magamnak egy kis menedékhelyet itt.- Természetesen. A részleteket már elintézzük a falusiakkal... de hát, ez az ő érdekük is.- Remélem, hogy meglátják az igazságot. Bízom bennetek. És nagyon köszönöm. És... esetleg, ha... valahol fölösleges könyveket találtok, akkor azt tudnátok továbbítani nekem? Unatkoznék itt fent...Mina felnevet.
- Hát persze. 
Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
