Azonnali játék: Mindent a tudományért

Egy elhivatott alkimista keres gondos kezeket, akik elhoznának neki egy-két ritka összetevőt. Hogy pontosan mit, azt a játékosok fantáziájára bízom, de minden esetben különösen kellemetlen megszerezni. Azonban az alkimista 1500 váltó jutalmat és egy egyedi varázsfőzetet ajánl fel mindenkinek, aki hajalndó segíteni neki.

Nebelwald környékén barangoltam. Kicsit kiszakadtam a falánkság démonok köréből, és egyedül vágtam neki az ismeretlennek. Soha nem fogom megismerni a környező világot, ha csak „bezárva” ülök démontársaim között és a történeteiket hallgatom. A gyomrom korgott, és fogalmam sincs, mit tudnék megenni, de lehet, hogy lassan megtámadok egy tölgyet, végül is több, mint a semmi.
A sötét tündék területének határán jártam, mikor halvány derengést véltem felfedezni, ami valahogy áttört a sűrűn. Lehet, hogy még sem kell tölgyre fanyalodnom, azonnal a fény irányába indultam. Ahogy közeledtünk egymáshoz, egyre erősebb lett, és végül egy apró kunyhó körvonalai rajzolódtak ki.
~Kajaaa… – nem is tudtam, hogy lehettem, olyan bolond, hogy élelem nélkül indulok neki. Lassan annyira elfogyott az erőm, hogy négykézlábra ereszkedve kéne kúsznom, de a remény sugara erőt ad. A kunyhóhoz érve bekopogok, majd motoszkálást, csörömpölést és egy éktelen szitkozódást hallok bentről, majd kattan a zár, és nyílik az ajtó.
- Jöjjön, jöjjön beljebb! – invitál be az öreg alak mindenféle üdvözlés és előzetes informálódás nélkül. Szerintem megérdemelné, ha leharapnám a bal karját. Odébb is áll, én pedig nem vagyok rest belépni, éhes annál inkább. Nem szeretem a restség démonokat. A kunyhó belseje nem túl fényűző, csak a legszükségesebbek, ám van egy terület, ami talán kiemelkedik a helyiségben. Rengeteg lombik, üvegcse, meg tálka hever szerte-szana.
- Őőő… – kezdek bele, és közben a munkaterületet nézem.
- Ugyan, ugyan, ne zavartasd magad. Alkimista vagyok, és épp dolgozom valami nagyon. – mondja sejtelmesen, és most már kíváncsi lettem, így jelzek neki, hogy folytassa.
- Azt még sajnos nem árulhatom el, mert nem teljes. Még hiányzik egy fontos alkotó elem, amit ezeddig nem tudtam beszerezni. – ecseteli, mire felkapom a fejem.
- Kössünk üzletet. Maga megetet, én pedig megszerzem, amit kér. – rögtön a tárgyra. Miért ne? Úgy tűnik, ő is érdeklődik a dolog iránt.
- Legyen hát. Mit hozhatok enni? – ajánlotta fel rögtön.
- Bármit, amije van. Közben pedig elmesélheti, hogy mi kellene. – mondtam, mire heves bólogatásba kezdett. Pár percre eltűnt, majd mikor visszatért, egy kancsó bor, némi hús meg zöldség volt nála egy kopottas fatányéron.
- Nos, a bájital, amin dolgozom, komoly változást ígér a világnak. Viszont kell hozzá egy összetevő, aminek a megszerzését eddig nem igen vállalták. Aki mégis megpróbálta, nem tért vissza. – egy kis hatásszünetet tartott, majd mikor látta, hogy az evés jobban leköt, úgy döntött, folytatja. – Amire még szükségem lenne, és egyben a bájitalom utolsó összetevője, az nem más, mint egy adag óriás-hónaljszőr. – amint a mondat végére ért, megállt a számban az étel, és rágni is elfelejtettem. Kiköpni nem fogom, nem pazarolunk.
- Mintha az előbb azt mondta volna, hogy óriás hónaljszőr. – kértem megerősítést teli szájjal, mire az alkimista csak bólogatott.
- Persze nem ingyen, hisz ennivalót már kapott. – jó, hogy mondja, meg is húztam a boros kancsót, jó sz@r volt. Egy pillanatig gondolkodtam; hol a fenében találok én most óriást. És hogy fogom megszerezni tőle, ami kell? Kérdések suhantak át az agyamon, és kezdtem feladni a dolgot, viszont úgy éreztem, jó móka lesz. Szó nélkül jobbomat nyújtottam neki, hogy az üzlet megkötetett.
- Ha tényleg olyan fontos ez a főzet, akkor muszáj hozzájárulnom. – zártam rövidre, majd némi útravaló összeszedése után elindulok, hogy felkutassak egy óriást.
A baj az, hogy halvány gőzöm sincs, merre keressek egyet, de abban biztos vagyok, hogy olyan helyet kell találnom, ahol elférnek. Napokig tartó bolyongás után végül úgy néz ki, rábukkantam valamire. Valahol a Nyugati síkság határán lehettem, mikor egy igen robosztus lábnyom képe tárult elém. Közelebb megyek, és örömmel konstatálom, hogy végre találtam egy óriást, és hamarosan meg is szerzem tőle, amire szükségem van. A lábnyomokat követve, hamarosan meg is pillantottam a célpontom, és még jobban megörültem, mikor láttam, hogy egyedül van. Így legalább nem kell majd a többivel is foglalkoznom. Tekintetem erősen rajta tartva, megpróbáltam valami épkézláb tervet összehozni, de sehogy sem volt jó. Túl magas, szerintem megvan tíz, de lehet, hogy tizenkét méter is, és nyílt terepen vagyunk, így nem sok esélyem van, hogy egy magasságba kerüljek vele. Végül nyert bennem a nyereségvágy, és inkább improvizációra adom a fejem. Ha meghalok, hát legyen. Rejtekemből előbújva, egyenesen az óriás felé indultam.
- Jól van, te mamlasz, most ütött az utolsó órád! – ezt lehet, hogy elhamarkodtam, mert ahogy felállt, rögtön felém fordult, és olyan lekicsinylően nézett rám, ahogy csak lehet. Fegyver nem volt nála, de az öklei egyenként nagyobbak voltak, mint az alkimista kunyhója. Na jó, lehet, hogy túlzok egy kicsit, de ahogy lesújtani készült velük, épp csak sikerült elkerülnöm. A szerencsétlen melák nem sokat váratott, egy fél lépéssel beért, és megpróbált eltaposni. Ismét csak elvetődni tudtam, és kezdtem az érezni, hogy jó nagy hülyeséget csináltam. Karmaimat kitartva, nem vártam meg, míg ismét kezdeményez, és saját kezembe vettem a dolgokat. Megvágtam a lábát, valahol az egyik lábujja környékén, vagy a lábfejét, de épp csak felületi karcolás volt.
~ Erősebben kell próbálkoznom. – következő próbálkozásom kissé eredetibb volt, karmaimat belemélyesztettem az óriás lábfejébe, amire ő persze meg próbált lerúgni, de akkor már túlságosan biztosan tartottam magam, nem beszélve arról, hogy egy akkora darabot haraptam ki a bokájából, amekkorát nem szégyelltem. Persze a fájdalomtól felnyögött, de úgy tűnt nem okoz neki különösebb gondot. Egyébként pocsék íze volt, de muszáj voltam energiát gyűjteni, így benyeltem az óriás húst, majd leugrottam, hogy újabb lehetőséget ragadjak meg. Próbált agyon csapni, de a hatalmas teste, és az én fürgeségem köszönő viszonyban sem voltak egymással. Megkerültem a lábát, és most a vádliját vettem célba. Karmaimat belemélyesztve, macska módjára másztam fel, és egy újabb erőteljes harapást intéztem valahol a vádlija közepe táján, amitől egy picit megbicsaklott. Hiába, lehetsz te akármekkora, a vádli rohadtul fáj. Feljebb másztam, végig a hátán, ahonnan a kezével próbált meg lesöpörni, de senki nem éri el a háta közepét; pech. Egészen a tarkójáig jutottam, mikor rájöttem, hogy innen nem fogok tudni lejönni. Bepánikoltam, és meg is lett az eredménye. Megragadott, és földhöz vágott. Szerintem néhány bordám eltört, hacsak nem valami gallyra estem. Nyitott tenyérrel próbált agyon nyomni, felpattantam, mindkét kezemet feltartottam, kimeresztett karmaimmal, és közben forogni kezdtem, mint egy szélkakas. Ahogy a tenyere elérte a karmaimat, szép, íves sebet ejtettem rajta. A fájdalomra azonnal elkapta a kezét, én pedig odébb tudtam helyezkedni. Kiválasztottam a megfelelő szöget, és úgy döntöttem, hogy zárom rövidre a dolgot. Nem leszek túl kegyes, és sajnos elég komoly sérülést fogok neki okozni, de kit érdekel? Szóval, kiválasztottam a megfelelő pozíciót, felvettem a megfelelő pózt, megfeszítettem az izmaimat, és kihasználva a fajtám egyik legalapabb képességét, elrugaszkodtam a talajtól. A rövid, már-már repülésnek nevezhető vetődés végállomása nem más volt, mint a monstrum leglágyabb része. Mondjuk azzal nem számoltam, hogy a fejem így „megcsiklandozza” egy óriás lábaközét. Mindegy, már késő volt ezen agyalni, viszont az ütközés bevált. Eleve nem kellett komoly távolságot megtenni, de megvolt a kellő lendület, hogy elég kellemetlen legyen neki. Ismét talajt fogtam egy tökéletes landolással, megdörzsöltem a fejem, nekem sem volt kellemes, majd ismét mászni kezdtem, ezúttal a mellkasán, egészen az arcáig. Megajándékoztam egy egyedi sebhellyel, majd egy utolsó harapást intéztem, amivel megszabadítottam az egyik szemgolyójától. Ennek még rosszabb íze volt, mint a húsának, és ahogy végigfolyt a szám szélén…pfuj. Viszont, amíg ő el volt foglalva a lágyékában keletkezett fájdalommal, valamint a hiányzó szemével, átlendültem a vállára, és alányúlva jól megmarkoltam a hónaljszőrét, amit aztán erőteljesen megrántottam. Na erre már komoly fájdalom kiáltást hallatott, amibe belezengett az egész síkság. Mielőtt felocsúdik mindenből, jobbnak láttam eltűnni. Leugrottam, és bevettem magam a közeli sűrűbe, majd amilyen gyorsan csak lehet, eltűntem az óriás közeléből.
Visszatérve a Nebelwald közelében lévő kunyhóba, az alkimistához, ledobtam elé az apró üvegcsét, amiben a tetemes mennyiségű óriás hónaljszőr lapult. Az alkimista eltátotta a száját, és nem győzött hálálkodni, amiért kisegítettem ezzel, majd rögtön munkához is látott, miközben folyamatosan a „Nincs időnk várni!” kifejezést hajtogatta. Szerintem megőrült.[/color]

A nekromanta a sötét elfek hegyeiben bolyongott. Hogyan került ide?
A mocsárból kikerülve Amyval abban állapodtak meg a múltkor, hogy visszamennek a menekült karaván elhagyott értékeihez, hátha találnak maguknak valamit. Ami szinte biztos siker volt, hiszen a nyálkaszörny lecsapása után sietősen távoztak. Ám a szinte belecsapott a tervükbe. Mikor visszaértek, még mindig nyüzsögtek ott a lények és cseppet sem volt biztonságos megvárni néhány kacatért, hogy az ételcsomagokon egyre inkább elszaporodó szörnyek esetleg elkezdjék újra kiszúrni őket maguknak.
-Mohamed! Gyere ide azonnal! -parancsolt rá férjére olyan határozottan, ahogy életében sosem tette a nő. Akkor még átitatta kapcsolatukat a Három Könyv vallásainak alap parancsa, hogy férjedet és szüleidet tisztelned kell. Ám ezt a tudat nélküli, járkáló maradványt nem tudta ideiglenesen tisztelni, aki ott állt egy helyben azóta is, hogy meghagyta neki, hogy ne mozduljon.
Az élőhalott elindult feléjük és az üllőt húzta maga után. Az asszony jól ismerte ezt a vidéket és könnyedén kijutottak Nebelwaldba, a sötét tündék lakhelyére.
~Vasat, faszenet kell szereznem, hogy kovácsolni tudjak. És egy tanítót, akinél elsajátíthatom a fogásokat. Ez az ostoba szolga még azt sem jegyezte meg, amit egész életében csinált.
*Nem volt nehéz mostanra már teljesen átcsúsznia arra a véleményre, hogy nem férjét kell tisztelnie a feltámasztottban, csak egy szolgát, ahogy a nekromanták könyvében hívja is a szerző őket. Semmi valóságos nem volt már benne abból, akihez hozzá ment annak idején, akivel a jövőjüket tervezgették... és megvalósították. Abban a házban akartak élni, gyerekzsivajban. Nem büdös mocsarakon és sötét erdőkön át vánszorogni.
-Állj! Ki vagy? Barát vagy ellenség?
*Elsőre a szarcén szíve majd ki ugrott a helyéről és azon csodálkozott, miért nem sikított fel vagy vágta rá egyből, hogy ellenség. De társnőjére nézett, akinek nincs mitől tartania itt, ezekben a vallási villongásoktól viszonylag mentes, sötét hegyekben. És aki talán megnyugtatja az idegent, hogy nincs semmi baj. Nem is kellett rá sokáig várni.
-Mivel nem tudom ki vagy, így a barátomnak nem nevezhetnélek, de az biztos, hogy ellenséges szándék egyáltalán nincs bennünk, csak vándorok vagyunk, akik egy fogadót keresnek, ahol étel és száraz ágy vár bennünket. -mondta ő.
*És meglepően egyet kellett értenie vele. És szerencsére az árnyékban rejtőzködő is így tett, mert hiába értenek ők ketten oly nagyon egyet, ha az őket nem ismerők gyanakvással fogadnák. Egy hegyes fülű, szürke bőrű fiú mászott elő, nem lehetett náluk tíz évvel idősebb. Jó, húsz évesen még nevezzük őt akkor harmincasnak, végül is másfélszer annyit élt ránézésre, mint ők! Rendkívül jól választotta meg a rejtekhelyét, mert egy olyan szikla mögül mászott elő, ami mellett egy hatalmas fa is nőtt, és mélyre hajoló ágai nagyon jól elrejtették a figyelőt az út mentén. Míg ő valószínűleg láthatott mindent.
-Én Alfréd vagyok, a tudós. Gyertek, meghívlak a házamba.
*Kedves, mosolygós új ismerősük nem nagyon zavartatta magát a markolat fogdosása miatt. Bár Fati nem tudta mire vélni a csontváz látványára felcsillanó szemeket. Bár az ő derekára nincs kötve semmi fegyver, de egész biztosan hord magánál valamit. Egyáltalán nem aggódott azért, hogy valaki megtámadja.
A háza a hegyoldalban volt és az úton néhány lépcsőfok segített a nagyon nehéz terepen, de a legnagyobb részén mászással kellett előre jutniuk. Ám odabent, a magányos kunyhóba lépve, minden felé kémcsövek, tálcára kiborított legfurcsább színű anyagok, borszeszégők és még sorolhatnánk az alkimista labor felszerelését. És könyvek. Rengeteg könyv.
Házigazdájuk a ruhája alól egy újabbat húzott elő és két könyv közé visszarakta a polcra. Kicsit még rendezkedett, nem azért persze, hogy rend legyen, csak hogy lepakolja a fotelekbe rakott pergamenteneket és egy fújtatót.
-Üljetek le! Hozok mindjárt valami ennivalót. Éhesek vagytok?
*Még a választ sem megvárva az asztal sarkán is felszabadított némi helyet és miután a terhes kismama bólintott és nagyon szépen megköszönte a felajánlást, kiment a konyhába és egy beazonosíthatatlan ételt hozott elő fazékban, melynek nagy részét már valaki kiszedte. Kétségtelen, hogy szilárd halmazállapotú, bár lehetséges, hogy eredetileg valami kásás lett volna, cska megszáradt idő közben. Erről árulkodott az edény oldalán körbefutó zsírcsík is. Alfréd észre vett egy muslicát, így fanyar mosoly mellett gyorsan kivette.
Az özvegy nem akart meghátrálni, ha már kért az előbb, így egy nagyon keveset kibányászott a tányérjára és még egy annál is pinduribb adagot a szájába rakott. Majd ráült, mert ennyitől még biztos nem lesz baja. Se kijönni nem fog, sem a gyomrát még nem kavarja fel.
-Meséljetek! Mi járatban erre felé? Akartok pénzt keresni?
Mint már mondtam, tudós volnék és egy különleges összetevőre lenne szükségem a következő kísérlethez. Egy vámpír fogát kellene megszerezni. Egy könyvben olvastam a receptet és nagyon hasznos italt tudnék főzni belőle. Az egyik könyvemben találtam rá, mindent tudok gyűjteni az erdőben hozzá, csak... No igen! Nem túl veszélytelen megölni egy vérszívót és nem is tehetem meg, hiszen népeink szövetségben élnek egymással. Viszont ti talán tudtok segíteni nekünk...
*Nem nagyon habozott és Amelia rámenősségének hála hamar 1500 váltós árat alkudott ki a kis szívességért. És azt is elárulta neki, hogy egy fickó erre járt nem rég, pont olyan a leírása, mint akit keres. Így legalább nyomra is bukkantak, ám figyelmeztette az alkimista, hogy egy olyan italt vásárolt meg tőle, amitől két percig sokkal nagyobb lesz az ereje, ha megissza.
Elindultak mind a ketten, követve az utat, amit az alkimista mondott nekik. Ahogy haladnak előre az úton, Amelia veszi észre elsőnek, hogy valaki közeleg. Amikor megfogja Fati karját, utána erősen fülelve már az özvegy is hamarosan meghallja és behúzódnak egy bokor mögé.
Egy állig felfegyverzett vámpír vonul el előttük. Övére másfélkezes kard van kötve és egy buzogány tűzve. No, meg egy varázslöttyel teli üveg. Bőrből készült ruhája alól kilátszik a gallérjánál a láncing és a lemezvért teteje, fején sisak.
Erősen feldúlt lehet, mert dühös ábrázattal siet az ösvényen arra, amerről jöttek. A telihold nagyon szépen bevilágított mindent. Fati oda súgja társnőjének:
-Nem lehetne inkább mögé lopózni és egyszerűen leütni?
*Valahogy egyáltalán nincs kedve most kipróbálni, hogy a csontvázával hárman mire mennének ezzel az eggyel szemben. Ám a zsoldos cseppet sem osztotta ezt az ötletet. Felragadott egy követ a talajról és nagy hanggal kilépett rejtekhelyükről.
-Hé! Te! Te terjesztesz hazugságot a szüleimről?
*Amikor a másik megfordult, célba vette a kővel, ami véletlenül a varázsitalon csapódott. Még a vámpír szép ruhája is teljesen foltos lett. Talán csak azt akarta, hogy ezzel is provokálva könnyebb legyen ököl csatára kényszerítenie.
Mire végeztek a verekedéssel, Amynak erősen fájt... mindene. Az elszenvedett ütések helye, a feje is forgott és különösen a kezei, mert a Nebeltrum család sarja gyakran tudta hárítani a támadásait a fém alkarvédőjével, hiszen tudatosan azokat a helyeket védte vele, ahol a testpáncél többi része nem nyújtott -kézzel- áttörhetetlen védelmet.
De legalább a férfi, akit keresett, ott feküdt eszméletlenül.
~De jó lenne, ha meglenne a Tyrweltől kapott lovam. Most felrakhatnánk rá, de sajnos azt megette egy óriáspók a mocsárban. Én és a férjem alig tudtunk elmenekülni.
-Melyiket akarod hozni? Ezt vagy az üllőt? -kérdezi Fati- A másikat hozza majd utánunk Mohamed.
*Ezzel megindultak vissza a tudóshoz, persze... Igen, ha valaki úgy gondolja, hogy a sisak nem védett eléggé az arcra és állra mért csapásoktól, az jól gondolta. Nem kell fogat húzni, már az elején sikerült kiütni egy szemfogát a vérszívónak. Így nem volt gond odaadni és megkapni cserébe az 1500-1500 váltót. Különös volt, hogy az első alkalommal felkínált étel még mindig ott volt az asztalon. Bár elsőre látszott, hogy nem erőssége az itt lakónak elpakolni maga után, de semmi jele nem volt, hogy fogyott volna a félre rakott kajából. Még a lábasban is ugyan annyi volt.
-Maradjatok még! A könyv leírása szerint elég nagy adag elkészül, jut mindkettőtöknek is. Nekem csak egy kell, hogy majd megnézzem, valóban olyan-e a hatása, mint amilyennek leírták. Ha minden igaz, az alkalmazója körül 10-20 méteres körben egy olyan láthatatlan aura jön létre, mely a napfény hatását váltja ki a vámpírokból. Bár nem halnak meg, de erősen összeég a bőrük és akár egy óráig is fennmarad, így elég időt hagy bárkinek, hogy elmeneküljön egy ilyen lény elől.
*Miközben a különböző anyagokban feloldta, majd a kapott löttyöt újabbakban feloldta Alfréd, Fati jobban szétnézett a szobában. És nagy meglepetésére talált egy kovács kalapácsot.
-Ez honnan van? Érdekesek a láng motívumok rajta.
-Régebben érdekelt a kovácsolás is. Megszereztem a mester fokozatot, de azóta inkább a kémia érdekel. Sajnos gyorsan elvesztem az érdeklődésemet az iránt, amiben úgy érzem, hogy már jó vagyok.
-Tudsz fémet megmunkálni? Megtanítanád nekem?
-Hohó! Ti sem tettetek nekem ingyen szívességet. Ter...
-Megfizetem! Mármint van pénzem amellett is, amit adtál. Szívesen tanulok tőled és fedezem a költségeket.
*A másik lány kevésbé tűnt már erre lelkesnek. Megszerezte, amit akart, ott van megkötözve neki az, akinek a nyomait kutatta és emellett a mocsárból menekülő falusiaktól kapott 1000, most pedig 1500 váltót. Semmi oka panaszra és csak azért maradt, hogy a bónuszként megígért varázsital elkészüljön.
Miután az elf elkészítette, kimérte mindhármójuknak az adagot és elköszöntek a harcos amazontól. Ám a szaracén úgy döntött, hogy itt marad. És az elkövetkezendő héten sikerült Mohamed kardját tűzben felhevítve megtanulni bármilyen fémet átformáznia egyszerű karddá. Ám vendéglátója -akinek az ételéből udvariasan nem kért, mondván, Amy adott túl sokat, nem szeretné, ha az megromlana- sokszor visszatérő tanácsára a fával folytatták és Mohamednek készítettek egy menetelésnél lazán a hátára akasztható pajzsot, egy íjat és harminc nyílvesszőt. Bár Fatit jobban érdekelte volna a vas, ám engedett mentorának, hogy jobb lesz a védelme és távolról is meg tudják majd sebezni a támadókat, mielőtt közel érnének.
-Sokat kell belőle csinálnod, nem csak a gyakorlás végett. Mivel nem valószínű, hogy túl pontosan fog lőni elsőre vele, így minél többet gyártasz, annál nagyobb eséllyel sebesíti meg a rátok rontót.
*Nem tért ki olyanra udvariasan, hogy egy csontváz ha nem elsőre használja a fegyverét, akkor sem valószínű, hogy egy íjász képességeibe bele fog tanulni. De ez nem is érdekelte nagyon az özvegyet. Ő érezte belülről, hogy nem tudná kiadni a parancsot csak úgy, hogy minden őket kicsit is megközelítő gyanús személyre nyilazzon. Így valószínűleg sokkal fontosabb lesz számukra a következendő ütközetben -ismerve férje és ő békés természetét valószínűleg az utolsóban- a kard, mely már éles és döfésre is alkalmas. Nem a feltámasztottak szokásos rossz minőségű fegyvere.
-De hisz ez egy varázskönyv! -emelte fel a hangját, mikor kicsit elterelődött a figyelme a sok tanulás alatt és észrevette a könyv furcsaságát, amit mindig magánál hord oktatója a ruhája alatt. Egy tudás démon varázskönyve.
-Miért lepődsz meg ennyire. Hiszen tudtad, hogy ki vagyok.
-Nem! Alah, akbár! Fogalmam sem volt. Én...
-Most már mindegy. A lényeg, hogy ha már eleget gyakoroltad a nyílhegyeket, megmutatom hogyan készíts még jobb kardokat. Sokkal hatékonyabbak lesznek, mint...
-Nem! Alahra! Távoz a közelemből, pokoli teremtmény! Én tőled már nem akarok semmit. Semmit! Én nem olyan vagyok, mint te.
-Te meg egy nekromanta vagy.
-Nem! Én csak egy egyszerű igazhitű vagyok, aki vissza akarja kapni a férjét és a régi életét. Ne gyere a közelembe!
*Állandóan hátrált, de a pasi könnyedén mögé került. Nagyon megrémült, de mint kiderült, még ekkor sem akarta bántani, csak a fizetségét kérte az elvégzett tanításért.
-Nos, akkor az annyi, mint 500 váltó a tanításért, a kard alapját ügye Mohamed adta, de a pajzs, az íj és a nyilak alapanyagai 800 az acélhoz, 50 a pajzs fa alapja, 10 az íj húrja és 10 a markolata. Az összesen annyi, mint 1370 váltó.
*Fati gyorsan kifizette és a fegyverrel és egy kovácsüllővel agyon felszerelt férjével együtt sebtében lemásztak a hegyről, egészen az ösvényig, ahol vissza se néztek, olyan gyorsan távoztak. Még mindig nem értette, hogy a sötét elfből lett tudásdémon nem egyszerűen nyereségvágyból segített neki. Hiszen kapzsiság a pokoli teremtmény szívében -rengeteg rossz tulajdonság ellenére- nem volt. Ám a nekromantákat szövetségesnek tartja és ezért szívesen is segített neki.
Még nem tudni merre, csak el innen!

/A tanulás árával természetesen arányosan kevesebb jutalmat írnék majd jóvá, ha a kedves admin elfogadhatónak találja majd a játékot.
És 60 mesterség pontot a 6 adag nyíl, az íj és a kard elkészítéséhez.+6 mesterség pont az iparos útja bónusz miatt./

-Hogy mit?
Értetlenül nézek a férfira. Hiába próbálom megfejteni, minek ez az egész, nem jövök rá.
Ahogy azért sem, miért is vagyok még itt.

Egy kisebb utcán haladtam éppen, mikor valaki megragadta a reverendám ujját, és elkezdett rángatni. Csak azért nem vágtam pofán csak úgy tisztelettudóan, mert sejtettem, hogy kirablás helyett inkább akar valamit mondani nekem. Mikor megfordultam, egy középkorúnál valamivel idősebb alakot láttam, aki várakozóan bámult, és sikertelenül próbált nem feltűnő lenni. Igaz, nem vette észre senki. de nem volt nagy teljesítmény: közel s távol ketten voltunk a házak közt.
Máskülönben nehezen tudott volna elbújni a maga két méterével. Vagy lehet, hogy több is.
-Hé, Atyám! Atyám!
-Miben segíthetek? - ahogy elképzeltem, milyen lenne hozzátenni a 'gyermekem' szót, minden színészkedésem ellenére kis híján felröhögtem. Szerencsére tudtam tartani magam, és paphoz illő szelíd tekintettel néztem rá.
-Te vagy az egyetlen reményem! Senki mást nem tudok megkérni! - tényleg elég kétségbeesettnek tűnt, de elképzelni sem tudtam, miért mondja ezt. - Alkimista vagyok... egy új, mindennél erősebb főzetet készítek, de senki sem hisz nekem, hogy lehetséges!
Bolond lenne? Máskor talán könnyedén rámondanám, hogy valószínű, de értelmes, sőt: kifejezetten okos vonásokat láttam az arcán. Természetesen ez nem jelent sokat, mégis... nem tűnt egynek a zakkantak közül. Mintha lenne alapja annak, amit mond.
-És miért pont egy papra bíznád magad?
-Te más vagy, mint a többi egyházi... látom rajtad!
Nem sok hiányzott, hogy egy jól begyakorolt mozdulattal (még a katonaságnál lestem el) kezembe kapjam a buzogányt, és a nyakának szegezzem. Persze nem tettem meg, inkább csak felvontam a szemöldököm.
-Más? Ugye tudod, hogy egy ingerültebb inkvizítor már megkínzott volna rágalmazásért?
-Tudom. Mégsem fogsz elárulni nekik.
-Miből gondolod.
-Tudom, ennyi az egész.
Felsóhajtottam... egyértelművé vált, hogy többet úgyse tudok kiszedni belőle. Követtem hát a meglepően nagy lakásba, ahol végre megtudtam, miért is engem szólított meg.

-Hogy mit?
Nem érkezik válasz, hisz mindkettőnk számára egyértelmű, hogy tisztán hallottam.
-Ugye tudod, hogy ez az Egyház és Istenünk meggyalázása? Ugye tudod, hogy most egy hajszálon függ az életed?
-Tudom. Ezért mondtam, hogy te vagy az utolsó reményem. És nem ingyen tenném... a pénzen kívül egy különleges varázsitalt is felajánlok neked, ha elhozod, amit kértem.
-Nem a jutalomra vagyok kíváncsi! - ritkán jövök ki a sodromból, de most kiabálok. - Kit érdekel, hűen szolgálom-e az Egyházat? És ha nem? Az érdekel, mire kell neked egy ilyen szent dolog! Minek van szüksége egy alkimistának Isten energiáira?
-Sajnálom, Atyám... azt nem mondhatom el. Kérlek, elégedj meg azzal, amit hallottál.
Nagy nehezen lenyugszom, majd a férfi szemébe nézek.
-Rendben. Megszerzem neked. De te soha nem láttál, soha nem is hallottál rólam. És még egy szívességet kérek érte.
-Micsodát?
-Majd megtudod. Talán évek múlva. De nem lesz ellenedre, afelől biztosítalak. - erőt veszek magamon: újra a régi, nyugodt arckifejezésem öltöm fel, ahogy utoljára az alkimistára nézek, és kilépek az ajtón.
Itt az ideje még jobban gúnyt űzni az Egyházból.

Sietős léptekkel haladok. Nem akarok elvesztegetni egy pillanatot sem, minél hamarabb befejezem ezt a lehetetlen feladatot, és kész. Megszerzem, amit az alkimista akar.
Egy Biblia. Amit felszenteltek, de még senki nem használta. Mi a francnak kell neki ilyesmi? Mindenesetre... tudom, hol találom meg; még csak nem is kell a Katedrálisba mennem. A felesleges időpocsékoláson túl még feltűnő is lenne, hogy pont a könyv eltűnése előtt érkezik meg egy fővárosi pap, szerencsém van tehát, hogy közelebb is megtalálom.
Jól jön, ha az embernek van pár ismerőse az idősebbek közt. Olyan alakok voltak ezek, akik a képzésem alatt minden kétkedés nélkül bevették, hogy valóban érdekel Isten, és törekszem az Egyház hasznára lenni. Persze nem igazán tudom kihasználni a bizalmukat, de néha azért jó szolgálatot tesz; például mikor megtudom, hogy napokon belül egy zöldfülű jön az egyik templomba, segédkezni a mise megtartásában. Mi több, most kapja meg az első saját, új Bibliáját. Ami csak az övé. Biztos nagyon várhatja már.
Szegény.
Szerencsémre már délután van, így hamarosan neki is tudok kezdeni a műveletnek. Elsietek a szállásomra, magamhoz veszem a fekete köpenyem, azonban még nem veszem fel, csupán a reverenda alá rejtem... a buzogányt és a Bibliát pedig lerakom (a Rosariust az egyik zsebembe rejtem, több kell ahhoz, hogy megváljak tőle). A fáradtságommal nem törődöm, ráálltam már az éjszakai életre; igaz, holnap estig jobban ki tudnám pihenni magam, de minél hamarabb a végére akarok érni.
El is indulok hát. Némileg bonyolítja a helyzetet, hogy a templom, ahol (reményeim szerint) a Biblia pihen, a második gyűrűn van. Nem is ismerem, soha nem jártam még ott, de pont ezt használom majd ki. Vajon érdemes kockáztatni? Talán... ha öt évig sikerült átvernem őket, egyetlen éjszaka nem eshet nehezemre.
Mivel reverendában vagyok, semmi kellemetlenség nem ér az utamon. Ez a ruházat a legelőkelőbb helytől a legmocskosabb nyomornegyedig megállja a helyét, mindenhol ugyanúgy néznek rám, és (legtöbbször) nem állnak az utamba.
Többek közt ezért tetszik annyira.
Bár nem rövid a séta (mire odaérek, már leszáll az este), könnyedén eltalálok a magas templomhoz, mely mintha igazodni akarna a környezetéhez, így ő is ugyanolyan díszes, felcicomázott... süt róla a nagyképűség, s csak remélni tudom, hogy ez a benne lévőkről nem mondható el.
Nagy levegőt veszek, elindulok az ajtaja felé, és nekicsapom párszor a kopogtatót. Ha nem kezdem el, soha nem fogom befejezni. Nem kell sokat várnom, tompa 'Pillanat!' szűrődik át a faajtón, és résnyire nyílik. Idős, jóságos arcú pap néz ki rajta, és kíváncsian néz rám.
-Dicsértessék, Atyám! - hajtok fejet tisztelettudóan, ugyanakkor egy kis izgatottságot is beleviszek a stílusba. - Wenzel Tauber vagyok, kispap, ide osztottak be a képzésem részeként. - még jó, hogy a tanonc nevét is megtudtam. Lám, lám, erre jók a haszontalannak tűnő pletykák.
-Üdv itt, fiam! - őszinte örömet látok arcán, és rögtön szabaddá teszi előttem az utat. Ez könnyebb volt, mint hittem... ráadásul ha öreg, talán kevésbé fog emlékezni az arcomra. Igaz, nem szabad ilyen hamar örülni a sikernek. - Gyere csak be bátran, már vártunk!
-Elnézést, hogy ilyen kései órában érkeztem, elszámítottam az időt... - jó, ha az ilyen apró problémákat már az elején kijavítom.
-Ugyan, ugyan, ne szabadkozz! - mosolyog. - Steffen vagyok, a templom rangidőse, örülök, hogy én fogadhatlak itt. Már csak én vagyok ébren, a többieket majd holnap megismered, ha nem bánod.
Hogy bánom-e? Minden tökéletesen alakul.
-Nekem jó így, Steffen atyám. Úgyis elfáradtam az út során.
Mosolyogva bólogat, én pedig belépek a templomba. Belülről is pont ugyanolyan, mint az utcáról, nem is vártam kevesebbet... igaz, egyáltalán nem érdekel, csak egyvalamiért jöttem.
-Egy kérésem azonban még lenne. - kíváncsian néz rám, mit akarok. - Úgy tudom, itt kapom meg a Szentírást, amit majd használni fogok... - szemem felcsillan, s ez kivételesen valódi érzelem; csak azért nem rejtem el, mert illik a játszott szerepemhez. Elhallgatok, mintha elakadt volna a szavam, és kíváncsian nézem az öreget.
-Á, értem, értem! - neveti el magát. - Már nagyon várod, igaz? A mohó várakozás is lehet jó tulajdonság, ha Isten érdekét szolgálja. Gyere velem, Wenzel!
Tényleg ilyen könnyű lenne?
-Köszönöm, Atyám! - hála érződik a hangomon, ahogy követem.
Nem is kell sokat várnom, hamar odaérünk a templom hátsó részéhez. Akaratom ellenére is felmérem a belső teret... valószínűleg soha nem jövök ide többet, de ha mégis, jó lehet valamire.
-Várj egy kicsit, fiam! - Steffen belép valahova, ami egy kis teremféleségnek tűnik, és (nem túlzok) két másodperc múlva ki is jön onnan. Hát, ez gyors volt... de ami valóban fontos: hoz valamit.
Egy könyvet. Fekete bőrkötésben.
-Tessék, ez a tiéd! - nyújtja át nekem. - Tegnapelőtt kaptuk, csak rád várt. Végezd be vele az Úr akaratát, s ne feledd: ha az útjai kifürkészhetetlenek is, mindig célja van! Soha ne habozz a döntésedben, akár rossz, akár jó dolgot kell cselekedned!
Még a végén meghatódom. Ja, nem.
-Köszönöm, Atyám! - szólalok meg pár lélegzetvételnyi idő után, s arcom örömtől sugárzik. Mindjárt elröhögöm magam. - Úgy fogok tenni, Istenünk nevére esküszöm.
Csak mosolyog, és int, hogy kövessem. Szótlanul engedelmeskedem, s mikor végre elérünk a templom melletti ház szobájához, a vállamra teszi a kezét, és elmosolyodik.
-Most pihenj, Wenzel! Holnap találkozol majd a többiekkel is. És... szerencsésnek érzem magam, hogy én magam is taníthatlak. - valódi elérzékenyülést látok a szemeiben, de csak egy pillanatra tűnik fel: megfordul, és sietős léptekkel magamra hagy az ajtó előtt.
Imádom az érzelemdús embereket. Mindenkinél könnyebben kihasználhatóak.

Nem töltök sok időt a semmittevéssel, csak annyit, hogy biztos legyek a környék nyugalmában. Valószínűleg már Steffen is alszik, és ha valóban nincs ébren senki más, könnyű dolgom lesz.
Egy a gond: emeleti ablakot kaptam. De nem baj, túlélem.
Elrakom a teljesen új Bibliát a reverendám belső zsebébe, a köpenyt pedig előveszem onnan. Felöltöm, hogy elrejtse a papi öltözetet, a csuklyám is a fejembe húzom, és elindulok... kifelé az ablakon.
Ez a leggyorsabb és a legbiztonságosabb út. Az ajtók valószínűleg zárva vannak, és ha meg is lát valaki, ahogy épp kimászom az emeletről, akkor se tud meg rólam semmit, legfeljebb azt, hogy hülye vagyok. Felkészülök hát, és hamarosan már az erkélybe kapaszkodva függeszkedem. Nem igazán van kedvem ehhez, még ha nem is vagyok túl magasan; de sietnem kell, így hát hamar rászánom magam, hogy leugorjak.
Püff.
Az első dolog, amit érzek, az a lábamba nyilalló fájdalom. Sikerült jól érkeznem, ugyanakkor nem szoktam meg az efféle ugrálást. Kell pár másodperc, amíg összeszedem magam, és felnézek a nyitva hagyott ablakra. Kicsit árulkodó, de nem érdekel... mire észreveszik, addigra bottal üthetnék a nyomom, már ha hagynék ilyesmit magam után.
Futok. Nem törődöm a feltűnés kerülésével: a fekete szövet úgyis beleolvad az éjszakába, nekem pedig az egyetlen dolgom most a sietség. Semmiképp nem akarok holnapig várni, leadom most a kért tárgyat, és részemről vége a dolognak.

Meglehetősen kifáradok, míg elérek az alkimistához, de szerencsére legalább a futásban edzett vagyok (valamennyire). Nem érdekel, hogy alszik-e vagy sem, finomkodás nélkül döngetem meg az ajtót.
Bosszús kiáltás hangzik bentről, de mikor a résnyire nyíló ajtón át felismeri az arcom, rögtön elmúlik a méltatlankodása.
-Elhoztad? - kérdezi minden üdvözlés nélkül. Egy pillanatra megbámulja a köpenyemet, de ezen is átsiklik. Szerencsére.
Bólintok, mire azonnal beenged. Kiveszem a belsó zsebemben lapuló könyvet, és odaadom neki. Látom az arcán az elégedettséget, ahogy kinyitja, és ujja végigfut a lapokon.
Várnom kell, míg feldolgozza a sikert. Nem is keveset.
-Igen... - kezd motyogni valamivel később. - Érzem a szent erőt, ami még háborítatlanul várja sorsát... és hogy...
-A jutalmat! - vágok közbe. Nem beszélek hangosan, de érződik, hogy nincs kedvem várakozni.
-Ó, igen, igen... - kap észbe, majd óvatosan leteszi a Szentírást egy asztalra, és kirántja a fiókot. Kezembe nyom egy erszényt és egy fiolát... egy papírcetli van ráragasztva, azon hihetetlen apró betűkkel egy leírás.
-Mi van benne? - emelem a szememhez kíváncsian.
-Menj! - mintha megszállott lenne, olyan a hangja. - Majd később elolvasod, most rakd el, és menj innen!
Meglepődve nézek, aztán vállat vonok, és elrakom a kapott tárgyakat.
-Használd egészséggel.
-Menj!
Ez egyértelműen megszállott... de nem érdekel. Most csak az foglalkoztat, hogy kilépjek az éjszakába, és a szobám felé induljak. Majd valahol, közeledve a célomhoz leveszem a köpenyt, hogy reverendában érkezzek meg, de az ráér.
Még találkozunk, alkimista.

- Csontokra lenne szükségem - kezdi a magyarázatot az alkimista, miközben üvegcséit nézi meg alaposan egytől egyig. Különös maskarába bugyolált figuráról van szó, öltözete miatt képtelenség meghatározni, melyik társadalmi rétegből való és honnan származik. Túlságosan elüt mindentől a stílusa, és mindössze annyit tud róla: egy ember mérhetetlen kíváncsisággal és tudásvággyal. Mindemellett van benne valami furcsa is, amire nemcsak ruházata, hanem úgy a kisugárzása, a beszéde enged következtetni. Egyértelműen valami nincs rendben vele, és ez nem azért van, mert odaadta volna a lelkét a tudományért... Sokkal másabb, mintha zakkant lenne, és azért foglalkozik éjjel-nappal az értelmetlen vizsgálatokkal.
- Csontokra? - érdeklődik a nekromanta, és körbenéz az apró teremben. Mindenféle különlegesség meglelhető itt: ritka növényektől kedve egészen a furcsa ásványokon át színes folyadékokig minden. Ámulatba ejtő a gyűjtemény, efelől semmi kétség, ám a tündét valahogy nem tudja lenyűgözni. Nem ért hozzájuk, így nyilvánvalóan nem lát bennük akkora értéket, mint maga az alkimista.
- Igen, azokra - emeli fel az egyik zöld folyadékkal teli tárolót. Alicia kapásból eleget is tehet ennek a kérésnek, így nem is habozik: felidézi magában a csontváz pecsétjének kinézetét, majd megidéz maga mellé egy élőholtat, aminek kezében kard van, és csak az idézője parancsára vár.
- Ezek megfelelnek? - kérdez rá, mire az alkimista megfordul, és ahogy megpillantja az idézett lényt, nőiesen felsikolt, kezéből kiesik a tartott tárgy, mely a földre érve szilánkokra törik. Reszketve hátrál pár lépést, majd rémülten bújik be az asztal alá meglepő óvatossággal, hiszen egy szinttel följebb törékeny eszközök vannak. Összehúzza magát teljesen, és hirtelen azt se tudja, hogy fejét vagy más, sérthető testrészét védje.
- Te... Te egy nekro... nekromanta vagy?! - Hangja remeg a félelemtől. Alicia bólint egyet, szavakkal egyelőre nem kíván válaszolni.
- És... Meg fogsz... Meg fogsz ölni? - folytatja a badarságok felsorakoztatását, mire a nő hangosan felsóhajt. Érezhető benne a lemondás, valamint hogy teljesen lenézi a férfit, aki ennyitől megijed. Pedig csak csontok... Még ha kicsit ijesztő is a kollekció, akkor is csak csontokról van szó, amit az előbb kért.
- Miért tennék ilyet? Van jobb dolgom is, mint az eszeveszett és fölösleges öldöklés - vonja meg a vállát.
- Oh, akkor minden rendben - bújik elő megnyugodva rejtekhelyéről, majd feláll és leporolja ruháját annak ellenére is, hogy egy porszem sem kerülhetett rá. A sötételf felvonja a szemöldökét a hirtelen hangulatbeli váltásra, majd biccent egyet, mire a csontváz tesz egy fenyegető lépést az alkimista felé, akinek lábai ismét reszkeni kezdenek a félelemtől. Kezét védekezőn feltartja.
- Ugyan-ugyan - csillapítja a sötét tündét, és egy mosoly megformálásával bátorkodik. Elég savanyú ez a grimasz az arcán, mit ne mondjon. Még annak a tervezett mosolynak sem lehetne nevezni.
- Szóval mi kell? - tér a tárgyra aztán a tünde. Nem azért jött ide, hogy elfecsérelje a drága idejét, hanem hogy teljesítse a feladatot. Ha már ez a félőrült egyén csak úgy megállította az utcán, mondván, hogy a holdcsókolt igen erős mágusnak néz ki... Kamu volt az egész, ezt már az elején tudta a nekromanta, viszont ahogy közölte az egyszerűnek tűnő, nagyvonalakban felvázolt tervet, valamint az érte járó jutalmat, nem tudta visszautasítani. Részben a pénz az, ami hajtja őt, másrészt viszont ott van a különleges fiola, ami bármikor jól jöhet, ha olyan hatása van.
- Nos - igazítja meg a férfi, aki név szerint Simon Kreuzung a gallérját. - A nem túl régen megboldogult Thomas Vergleich testére lenne szükségem.
A nő ismét felvonja a szemöldökét erre a kijelentésre.
- Nem gondolja, hogy ezzel meggyalázza?
- Meggyalázom? - kérdez vissza enyhe meglepettséggel. - Neeem, nem, nem - rázza meg a fejét. - Tudja, ezért kérek fel mást erre a feladatra. Ezért kértem fel önt is, és micsoda szerencsés nap ez a mai!
- Szerencsés? - néz rá gyanakodva.
- Hát persze! Hiszen ön nekromanta!
A tünde nem tud másképp reagálni erre, mint egy szemforgatással. Hihetetlenül pofátlan személyek rejtőznek ebben a korcs tömegben...
- Mire is kell pontosan a test? - sóhajtja lemondóan. Belemegy a játékba, de csak az ígért bér miatt, semmi másért.
- Ó, hát még nem mondtam? - neveti el magát kínosan. - Nos, az örök élet elixírjét keresem, mint sokan másik. Úgy vélem, ehhez kell egy holttest, hogy immunisak legyünk magára a Halálra.
- Badarság - csúszik ki Alicia száján azonnal. Nem akarta ezt kimondani, de egyáltalán nem bánta meg, hogy közölte a másikkal. Bár... jobb lett volna, ha megtartotta volna magának.
- Mindenki így gondolja - vonja meg a vállát Simon. Egyértelműen hozzászokott már ehhez a reakcióhoz. - Ha nem is sikerül ezt most megalkotnom, a különleges hatás biztos nem marad el. Bármi is legyen a végén, mindenképp kap belőle, ahogy megígértem.
Alicia úgy érzi, ebből csak egy gyilkos mérget lehet csinálni, semmi mást. Ilyen hozzávaló... El nem meri képzelni, mire kell neki a test. Vagy inkább hogy miért. Mi olyan fontos belőle?
- Tehát miért is kell egy frissen Mennybe jutott lélek porhüvelye? - Meglepően irodalmiasan fogalmazott, ám bőven van hanghordozásában gúny.
- Ami azt illeti, még nem telt el egy nap sem a temetése óta... A holttest valóban friss, és ez garantálhatja a halhatatlanságot!
Buggyant. Teljesen megbuggyant ez a fazon, most már meggyőződött róla teljes mértékben. Ilyenekről csak az beszél, akinek nincs ki mind a négy kereke. Holttest belefőzése egy italba sohasem lesz képes arra, hogy elriassza a halált a főzet elfogyasztójától - inkább csak hozza azt elképzelése szerint.
- Mintha láttam volna a közelben egy temetőt... - jegyzi meg kissé eltérve a témától. Semmi kedve az őrültségről folytatni a beszélgetést, inkább nekilát a feladatának.
- Tehát Thomas Vergleich nevű urat kell kiásnom a mélységből? - érdeklődik csak úgy megerősítésként.
- Jól mondja - bólint egyet a felbérlője, és egy hirtelen előkerített ásót nyom a nő kezébe: csodás fizikai munkának néz elébe.
- Éjjel megyek, nappal veszélyes az ilyesmi - magyarázza komoran, de azért elfogadja a felszerelést.
- Ahogyan gondolja. Az még belefér az időbe, de majd siessen!
Gyakorlatilag ezek az utolsó szavai aznap, amelyeket a tündéhez intéz. Alicia ezt követően elhagyja az épületet, és a szituáció elborultságát próbálja magában levezetni logikusan. Nyilván emiatt a Simon miatt semmi logikát nem fog felfedezni benne, de azért mégis... Megpróbálja, hátha képes lesz felfogni a nézeteit.


Az éjszaka leszáll, a csillagok megjelennek, a Hold kellemes fénnyel ragyogja be a sötét, elcsendesedett falucskát, amelynek kocsmájából még hangos lárma szűrődik ki az utcára. A holdcsókolt az idő elütésére tett egy körutat, ismerkedett a hellyel, viszont a temetőbe nem ment be - nehogy azonnal rá gondoljanak, amint érzékelik, hogy eltűnt egy test.
Nebelvoile az épület tetejéről száll le Alicia karjára, akinek botja helyett most egy ásó van a kezében. Hihetetlen, hogy ilyet kell csinálnia... Gyakorlatilag egy hullarablóvá alacsonyodik, de a feladat feladat, és ha már elvállalta, véghez fogja vinni. Korábban is ugyanez volt, pedig egy másik megoldás is felkínálkozott neki.
Beér a temetőbe. Bőven elegendő kő van, amivel jelzik egy-egy személy hollétét, és nagyon úgy tűnik, hogy el fog még itt bóklászni egy ideig. Hosszú keresgélés veszi kezdetét, ásóját cipeli magával mindenhová, hogy amint megtalálta a megfelelő feliratot, neki is láthasson annak néhai tulajdonosának kiásásának.
Mindenféle névvel találkozik, és lassan már annyit olvasott belőlük, hogy kis híján elfelejti, kit is kell keresnie. Ki is volt...? Thomas...? Thomas kicsoda?
A következő kő elé guggol: Thomas Vertrag. Á, ő lesz az, de... Nem valami más volt a neve? Nem Vertrag volt, valami kísértetiesen hasonlító... Mindegy, a bolond valószínűleg úgyse fogja tudni, kivel van dolga, összeroncsolja annyira az arcát, hogy ne ismerje föl. Ügy lezárva, áshat is. Mondjuk ennyi erővel meg egy teljesen más ember testét is kiáshatta volna...
Végignéz az eddig szemügyre vett sírokon, és keserű ábrázattal fordul Voile felé, aki a megszokott lenéző pillantással viszonozza gazdája tekintetét. Ugyan nem tud beszélni az állat, de Alicia hallja magában, ahogy épp elhordja mindennek, ami épelméjűségét vonja kétségbe. Viszont... Jobban átgondolva nem jó ez a megoldás sem, hiszen ki tudja, mióta fekszik a sírban a kiszemelt hulla? Egy csontvázzal mégsem állíthat be, az egyértelműen nem egy egy napja eltemetett személy, a próbálkozás így értelmetlen energiaveszteségnek tűnik. Sőt, az is. Egyetlen megoldása az, hogy tovább kell keresnie, nem tehet mást.
Feláll, ujjait rászorítja az ásóra enyhe reményvesztettsége jeleként, majd ismét újabb és újabb sírköveket néz meg. Nem is tudja, hány sor van már mögötte, de lassan szemei fájnak az előnytelen fényviszonyoktól, a megerőltetéstől, ám megéri: a sokadik kőnél a név mintha teljesen az lenne, amit keres: Thomas Vergleich. Ez ő lesz, ez már biztosan ő, semmi kétség.
Diadalittas mosoly jelenik meg arcán, és azonnal nekifog a föld lapátolásának, viszont még mindig kérdés számára, hogy miért pont neki kell ezt végeznie. Felfoghatatlan továbbra is, de elkönyveli az alkimista bomladozó elméjének. Már nincs helye panasznak, nem is lenne semmi eredménye, csak saját magának okozna rosszat, így a gondolatait és figyelmét is cselekedetére összpontosítja - részben annak értelmének keresésére.
Hamar fárad. Kimerítő ez a munka, és rövid időn belül beleszúrja az eszközt a földbe, rátámaszkodik a fanyélre, majd végighúzza alkarját homlokán. Hiába van éjszaka hideg, attól még izzad ettől. Csak ás és ás rövid szüneteket tartva, igyekszik nem túlságosan elhúzni az éjszakázást, hogy mihamarabb meglegyen. Biztos benne, hogy eltelik ezzel is pár óra, csupa mocsok már a ruhája, a kezei és még az arca is, ahogy néha hozzáért piszkos ujjaival. Végeláthatatlannak tűnik már ez a robotolás, már-már kezd arra hajlani, hogy eldobja a lapátot és továbblépjen, ám még mielőtt ezt megtehetné, végre valahára keménynek ütközik a fém. Enyhén felcsillannak szemei, és akármilyen kevés energiája maradt, gyors mozdulatokkal takarítja el a földet, így láthatóvá válik az arc, amit már most felsértett az ásóval. A hulla ruhái szakadozottak, de ez nem zavarja túlzottan: megragadja a karját, és megpróbálja felemelni fekvőhelyéről a holtat, viszont az nem akaródzik kijönni, szívesebben feküdne még egy kicsikét a gödörben.
Zihálva engedi vissza a testet. Egyértelmű, hogy segítséget kell hívnia, de kihez fordulhatna? Csak az alkimista van, ő meg nem feltétlen fogja elvállalni, hiszen ő a felbérlője, a fizetője, szóval miért is akarna dolgozni? Máshoz azonban nem fordulhat, mert akkor meg baj lenne belőle, méghozzá nem is kicsi.
Némi hezitálás után úgy dönt, hogy próba szerencse módjára mégis segítséget kér Simontól. Nem remél túl sokat, de mégis inkább biztosra megy, minthogy itt szenvedjen a sikertelenségtől, egyre csak növelve a lebukás esélyét.
- Voile, őrködj itt!


Simont ugyanabban a viskóban találja, méghozzá az ágyában, hálóruhában. Kegyetlenül rángatja ki álmából: nemes egyszerűséggel fülénél fogva húzza, a férfi visítását pedig ismét élvezheti. Igazi koncertet ad neki, csak és kizárólag az ő kedvéért! Bár pozitívan értékelni nem tudja iszonyatos hamissága és fülsüketítő magassága miatt.
- Figyeljen, nem bírom el egyedül a testet - fordul az alkimistával szembe, ekkor már elengedve az előbb megragadott testrészt.
- Nem-e? - érdeklődik nyűgösen, közben szemeit és fájó tagját dörzsölgeti álmosan. - Hát az mégis hogy...?
- Nő vagyok, már ne is haragudjon, mindemellett nem harcedzett katona. Mágus vagyok - vágja rá, félbeszakítva a másikat. - Szóval most vagy jön, vagy búcsút inthet a hullájától.
- Jól van, jól van - ásít egy nagyot. - De még aludhatok egy kicsit?
- Ha a hullája megvárja...
- Megvárni? - válik azonnal élénkebbé. - Nincs vesztegetni való időnk, nyomás! - ragadja meg a nő karját, és maga után húzza. Cseppet sem érdekli, hogy a nekromanta ruházatának nagy része csupa piszok, sőt, még az sem, hogy fehér, alvásra szánt patyolattiszta öltözetében kel útra. Hajlandó ennyit tenni azért, hogy áttörést érjen el, ez a minimum.
Könnyedén csúsztatja bele lábát sokat használt bőrcsizmájába, és már indul is a temetőbe, ahol a kiásott test várja őket. A tünde persze ismételten értetlenül áll a hirtelen váltás előtt.
- El kell ismerjem, szép munka - bólogat elégedetten a gödör előtt ácsorogva. - Tehát nem tudja felemelni? - fordul Alicia felé mintegy megerősítést kérve.
- Igen - préseli ki magából az egyértelmű választ.
- Hát akkor próbáljuk meg együtt. Mindent a tudományért!
- Nem úgy volt, hogy ön nem fogja meggyalázni a testet? - érdeklődik a sötét tünde.
- Meggyalázni? Ugyan - legyint. - Ez már nem az, csak a kiásása. Igazából hálás lehet azért, hogy a tudomány oltárán lehet. Ha nem is érünk el semmi érdemlegeset, hát kipróbálhattunk valamit Thomas barátunk segítségével. Ön nem érezné magát megtisztelve? - kérdez rá halvány mosollyal.
- Nos, ne... De - hazudja enyhén undorodó grimasszal.
- Remek! Lássunk akkor hozzá - nyúl máris a test alá, és Alicia is hasonlóan tesz. Együtt már képesek arra, hogy először a felsőtestet, majd az alsót is megemeljék. Egy-egy karját átvezetik nyakuk mögött távolabbra eső vállukra, és úgy próbálnak elindulni az alkimistalakba - mintha egy járni képtelen egyént támogatnának ők ketten. Míg meg nem találják a ritmust, addig kissé nehézkes a haladás, viszont a számolás megkönnyíti a dolgokat: egy, kettő, egy, kettő. Összehangolják mozdulataikat, és a csendes éjszakát csupán lépteik zaja töri meg, valamint egy súrlódó hang hallatszódik csak, ahogy a hulla lábai a földet érik.
A tünde csak reménykedni tud abban, hogy nem fognak lebukni. A kocsmában még viszonylag nagy volt a zsibongás, mikor jött, és esélyes, hogy pont most szállingóznak hazafelé a mulatozók. Nem lenne túl szerencsés belefutni néhány kelletlen személybe, és már javasolná is, hogy menjenek más irányba, elkésik: előttük van két alak. A nő alsó ajkába harap, és Simonra nézve aggodalma csak fokozódik. Az ő arca is arról árulkodik, hogy problémás szituációba kerültek.
- Nini! - szólal meg az egyikük. Érezhetően részeg, van egy olyan hangszíne a beszédének, ami ezt elárulja, és ha ennyi nem lenne elég, hát megindul, de olyan bizonytalanul, dűlöngélve, hogy azt csak egy másik sárga földre jutó tudja utánozni.
- Háti mit kerestök itt? - szólal meg a másik alkoholtól bűzölögve. Hirtelen sem az alkimista, sem a nekromanta nem tud megszólalni. Teljes sokkban vannak attól, hogy egy hullával mászkálnak, és gyakorlatilag rajtakapták őket. Egyikük sem lát ebből kiutat, így csak enyhe kétségbeeséssel tudnak nézni kellemetlen társaságukra.
- És ki ez az alak itt? Háh? - érdeklődik az előbbi, és megpaskolja a halott arcát. - Hú, de kiütötted magad, komám! - kuncogja. Nem úgy tűnik, mintha észrevették volna, kit, vagyis inkább mit tartanak a hullarablók...
- Ennyire nem bírja?
- Már... Már mit? - érdeklődik Simon kissé remegő hangon, félve a sorstól, ami vár rá ezért a bűncselekményért.
- Há' a piát! Mi mást? - nevet öblösen a második a hasára csapva.
- Jaa, hogy... hogy azt? - próbálkozik csatlakozni az alkimista is a kacagásba, és Aliciára néz értetlenül. Borzalmasan színészkedik, ezt muszáj a nőnek magában megjegyeznie, de bólint egyet, jelezve Simonnak, hogy folytassa.
- Ami azt illeti... Igen, nagyon rosszul bírja - nevetgél, igyekezve fenntartani a látsztot, hogy minden teljesen rendben van. - Szerencsétlen kikészült. Annyit vedelt, hogy mindet a fűben találta nem sokkal utána. Úgy kellett felemelni a földről, azért ilyen koszos most szegény...
A nekromanta ráharap a nyelvére, nehogy véletlen felindulásból megszólaljon. Tekintetével dühödten pillant ideiglenes társára, és szinte ki lehet olvasni szemeiből, hogy teljesen idiótának nézi a másikat. Mi a fenének kell fölöslegesen belemenni a részletekbe?
- No nem baj, pajtás, kilábalsz belőle hamar! - veregeti meg a hátát a halottnak szórakozottan, és mivel nem hallatszódik semmi felőle, a részeges felröhög. - Háh, tényleg teljesen kiütötte magát! - jegyzi meg széles vigyorral. - Osztán hó'nap gyüjjé rendbe! - mondja azért még a holtnak. - Mennyünk, koma, későre jár má' - csimpaszkodik bele társába, és kis híján felborulnak. Döcögő, kacsás járásukat még figyelik egy darabig a hullarablók, majd mindkettejük tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Mégsem buktak le, és ez roppant megnyugtató. Szerencséjükre az a két jómadár még csak emlékezni sem fog arra, mi történt ezen az estén.
Innentől már minden egyszerű: hamar megközelítik az alkimista otthonát, bevánszorognak a hullával az épületbe, és ahogy lerakták egy éppen üres asztalra a testet, Simon Aliciát megkéri arra, hogy most távozzon, mert nem épp kellemes látványú eseménynek néz elébe. Konkrétan boncolni készül.
A nekromanta csak megforgatja a szemét, és így szól:
- Reggel jövök a jutalmamért.
- Jól van, jól van - integet kezében egy éles eszközzel, de már nem a tündére, hanem a halottra figyelve. A tárgya aztán odatartja szerencsétlen Thomas hasához, és felvágja azt.

* A pénz mindig egy fontos, s kifejezetten hasznos birtokolható dolog, így meglepő vagy sem, bár a zsold minden igényét kielégíti, mindig figyel azon lehetőségekre, amiknek hála képes lehet kissé megszedni néha magát egy kis pénzmaggal. A mai őrjáratozás során is éppenséggel egy ilyesmibe bukkant, s a piac jellegzetes hirdetőtábláin szép betűkkel hirdette egy alkimista, hogy egy nagyon különleges összetevőre lenne szüksége, melyet nem képes akárki fia megkaparintani. A város békés amikor éppenséggel nincsen piacnap, így nem is meglepő, hogy végül azon kapta magát, hogy inkább félbehagyja az egész rendfenntartó munkákat, s ehelyett meglátogatja az alkimistát. Az úr egy felsővárosi szép, polgárlakásban lakozott, majd megjelenésére elégedetten csapta össze kezét, s belemarkolt vaskos szürkésfekete szakállába. Láthatóan igen elégedettnek tűnt, s minden jel arra utalt, hogy már puszta vámpír léte meggyőzte alkalmasságáról. Minden igen jól kezdődött, ám a hegyoldal hirtelen lejteni kezdett, s mint kiderült, nem mást kell majd beszereznie, mint egy üveg Rotmantel rozsdamarót. Az alkimista szerint ez valamilyen nagyon erős mocsári gyökerekből főzött ital lenne, mely rettenetesen ritka errefelé, s ha ez nem lenne elég, drága is. Rotmantelek… Miért kísérti mindig őt ez a rohadt név? Annyi vigasz van csak az egészben, hogy valójában semmi köze sincs a névadókhoz, s valamelyik kis mocsári falu találmánya. Mindenesetre rábólintott a lehetőségre, majd kezet is fogott az úrral, kinek kifejezetten erős keze volt, de nem szorítóan. Első útja kis gondolkozás után az egyik kocsmába vezetett, ahol eléggé sok dolga volt már, s a kocsmáros tartozott már neki néhány szívességgel a sok helyre rakott részeges alak miatt. Belépvén a pultnál azonnal egy érmét helyezett le, majd meg is szólalt.
- Egy pohár mustot, s néhány választ.
- Áh, a Vámpírkisasszony, máris adom! Miben lehetnék segítségedre?
- von Althaus, hallott már a Rotmantel rozsdamarról?
- Természetesen, pokoli erős mocsári alkohol, talán két-háromszor olyan erős, mint egy jó pohár krumplipárlat. Ritkaságszámba megy, bár nem értem miért, rohadt szar… * Egy kupát jóindulatúan megtöltvén elé helyezett, majd eltette zsebbe a váltót * - Az alkimisták szeretik, mert elég jó alap a komolyabb főzetekhez. Szívesen ajándékoznék magácskának egy üveggel belőle, de már egy jó ideje nem volt szerencsém hozzá.
- Pont egy alkimista miatt kéne, jól megfizetné. 1500 váltó jutalmat ajánlott érte. Esetleg valamilyen füles, hogy ki árulhat ilyet?
- Nem sok haszon lenne akkor, egy üveggel belőle talán 1000 váltóért tudnál gazsulálni, s a végén a sok keresgélés se térül meg… Én hagynám a helyedben, de talán… * Picit elgondolkodván csettint egyet majd elmosolyodik * - Áh igaz, azt hiszem Ciel kapitány emlegette, hogy lefoglalt valami csempész szállítmányt, s hogy úgy megfogják inni majd a felderítőkkel, mint egy kefekötő. Öngyilkosságnak hangzik, de hát ők tudják. 
- Ciel kapitány…? Hmm… Van valami, amivel elkunyerálhatnék egy üveggel abból az erős rozsdamaróból?
- Ki tudja, biztos rád verne valami munkát érte, de talán megérheti.
- Köszönöm von Althaus.
- Szóra sem érdemes.
* Különösebb teketóriázás nélkül hagyta el a kocsmát, s útja egyenesen a fellegvárba vezetett, hogy meglátogassa a felderítők hírhedt kapitányát. Az esetek többségében ez nem szokott olyan könnyen menni, ám most valahogy problémázás nélkül engedték be a vén, szakállas úrhoz, aki pont egy térkép felett görnyedve motyogott valamilyen határvonalról, s hogy milyen szarul van őrizve.
- Már megint az a rohadt inkvizítor… Esküszöm, ha egyszer megfogják a… fene egye meg… hmpf.
* Jelenlétére kissé morcosan kapta fel a fejét, túlzottan mélyen foglalta jelenleg el a tény, hogy már megint áthágások történtek a határon, s egy ismerős figura sumákolta át magát a demarkációs vonalon.
- Áh, vámpír, mit akarsz?
- Ciel kapitány, úgy hallottam lefoglaltak a napokban némi csempésztől egy rakomány Rotantel rozsdamarót.
- Valóban, ez így van. Szép kis zsákmány volt, nagyon büszke vagyok rá. Mind meg fogjuk inni, ha leül ez az egész határvonal áttöréses balhé… A király és Himmelreich egyszerre ül a nyakamon, mert az a szarházi megint átszökött hozzánk, és balhét kevert valamelyik faluban… Bah, rohadt Északiak, csak a baj van velük.
- Szeretnék érdeklődni, hogy esetleg kérhetnék-e egy keveset a rakományból?
- Már hogyne kérhetne, azonnal adok is egy pohárkával, ha ilyen nagyon megkívánta, hogy személyesen zaklat engem efféle hülyeségekkel... * Az úr pár pillanatig szakálláb dúrt, majd végül megvonta a vállát, úgy látszott szöges ellentétben van szava, és őszinte gondolatai* - Tudja mit? Iszok én is belőle.
- Én egy egész üveggel gondoltam…
- Egy egész üveggel?! De hiszen az egész szállítmány mindössze 12 üvegből áll, s az akár… Akár egy fél századra elég lehet. Egymagában hogy inna meg olyan sokat, merem állítani, hogy egy kupica is sok lenne belőle!
- Nem nekem kéne, egy alkimistának van rá szüksége, hogy kifőzzön valamilyen csodálatos főzetet. Jó summát ajánlott érte, de sajnos sehol nem lehet beszerezni ezt az italt.
- Valóban igen ritka, de hát mégis miért kéne egy egész üveggel adnom belőle? Miért éri ez meg nekem? 
- Nos…
- Semmi nos, nézzük csak, igyunk meg egy kupicát belőle a barátságok, és a kölcsönös érdekekre. Utána távozhat is az üveg itallal, de csakis akkor, ha miután eladta azt, szépen el is indul az Északi határra felügyelni egy egész hétig, hogy mind az 50 védőállás megfelelően végzi-e a dolgát. Erről szépen jelentést is kérek, de úgy, mintha én írtam volna meg, semmi cicoma. Von Himmelreichnaak pedig nem kell tudnia, hogy nem én voltam aki ellenőrizte a problémákat. Legyen szigorú, most pedig igyunk.
* Ideje se volt nemet mondani a kapitány nevetséges feladatára, az máris előkapott a terebélyes bükkfaasztalából két pohárkát, majd azonnal kupica helyett megtöltötte vagy egy deci itallal, s odanyomta a kezébe, a közel 85%-os párlatot. A puszta szaga is megmarta az orrát. Gyorsan koccintottak is, mielőtt ellenkezni lehetett volna, majd a kapitány bármiféle fintor nélkül meghúzta az italt. A lány is így tett, majd miután átélte ahogy végigmarta egész nyelőcsövét az ital, éles krehácsolásba, és köhögésbe kezdett, arról nem beszélve, hogy mindenféle baja is volt tőle. Pokoli volt az egész. Minderre a kapitány és a kezében eddig jótékonyan hallgató lándzsa úgy kacagott mint ahogy az a fakutyáktól elvárható. Ciel és nagyapja jó komák voltak, többször is jártak már össze sakkozni (Már ugye piszkavas formában), s mindig örömüket lelték abban, ha borsot törhettek az orra alá… Ilyenek hát a vénemberek, ajvé!
- Igazat megvallva jó is ha elviszel egy üveggel tőlem, már hárommal megittam belőle, s talán vissza tudom majd fogni magam, ha nem lesz itt ennyi.
* Micsoda egy szörnyeteg, visszhangzott kóválygó fejében a válasz, de csak egy rövid biccentésre volt ideje, s át is vette az asztal mögött rejtőző rekeszből kiemelt bontatlan üveget, melyet elhelyezett táskájába.
- Sok szerencsét a határon, minden kis repedést jól figyeljen meg, ne hozzon szégyent rám a jelentéssel!
- Köszönöm… Azon leszek.
* Furfangos fajankó ez a kapitány, óvatosan lépkedve hagyta el annak szobáját, figyelve, hogy véletlenül se zúgjon le a hosszú lépcsősorokon. Útja egyenesen a felsővárosba vezetett, ahol végül borvirágos vöröslő arccal, de átadta az alkimistának az italt, aki elfogadta azt, majd ki is fizette egy jó adag váltóval, s egy főzettel. Szédelegve sétált ki az épületből, majd egyenesen haza vitte az út, hogy le tudjon dőlni, kipihenve ennek a rettenetes kotyvaléknak a hatásait. Mindez persze nem ment túl könnyen, s fél úton még meg kellett állnia egy sikátorba, hogy kieressze magából a túlcsorduló lelket… Egy pillanatra tisztelet gyulladt lelkében a részegesek irányába, ám hamarosan szédelgés vette át az érzés helyét, s bukdácsolva sompolygott vissza a parókiára, hogy véletlenül se lássa meg senki ilyen rútságos állapotában, mert még a végén közröhej tárgya lészen.

Engem nem igazán az motivált az elhagyott tábor ismételt felkeresésében, hogy a parasztok elhagyott értékei, kapa, kasza, vagy más számomra használhatatlan holmik után kutassak, inkább az emberemet szerettem volna, vagy legalábbis a nyomát fellelni, hogy a megbízásomat teljesíteni tudjam. Nagyon bosszantott, hogy a szörnyek miatt kicsúszott a kezem közül a fickó és mielőbb a végére akartam járni, ezért csatlakoztam a nekromantához, aki továbbra sem adta jelét mágikus képességének, viszont állandóan a kovács mesterségtanulásáról beszélt.
Nem rajongtam túlzottan a csontvázáért sem, de kezdtem megszokni, hiszen olyan esetlen és tétova volt, hogy inkább szánni való, mint félelmetes volt. Főleg, ahogy azzal az üllővel küzdött.
Mivel a táborban még mindig ott lebzseltek a nyálkaszörnyek és azóta sokkal többen lettek, így keserűen lemondtam róla, hogy ott bármi nyomot is találok, ha volt is már teljesen tönkremehetett.
Mivel Fati azt állította ismeri a Nebelwaldba vezető utat és talán célpontom arra menekülhetett, ha a falusiakkal ellenkező irányba menekült, így vele tartottam.
- Állj! Ki vagy? Barát vagy ellenség?
Előbb-utóbb várható volt, hogy beleszaladunk valakibe, vagy valamibe, így bár egyelőre nem láttam, hogy ki kiáltott ránk, azért megtorpantam és kardomon nyugtatva a kezem válaszoltam.
- Mivel nem tudom ki vagy, így a barátomnak nem nevezhetnélek, de az biztos, hogy ellenséges szándék egyáltalán nincs bennünk, csak vándorok vagyunk, akik egy fogadót keresnek, ahol étel és száraz ágy vár bennünket.
Ez egy elég semleges beszéd volt ahhoz, hogy feltartóztatónk vagy ha többen vannak feltartóztatóink, ne akarjanak megölni azonnal. Tudtommal nem vagyunk ellenséges viszonnyal a sötét tündékkel, akik ezt a vidéket uralják, bár nagy valószínűséggel a keblükre se szívesen ölelnek minket.
Hamarosan kiderül, hogy nem csalódtam a megérzéseimben, hiszen az útszéli szikla mögül kibukkanó férfi egy sötét tünde, akit úgy látszik szavaim meggyőztek róla, hogy nem jelentünk rá nézve veszélyt, ezért felfedte magát előttünk.
Sejtésem szerint már egy ideje szemmel tarthatott minket, ezért is volt ez a nagy bizalom, holott nem láttam nála fegyvert. Persze az is lehet, hogy társai is bujkálnak a közelben, azért ennyire magabiztos, nem foglalkozva vele, hogy én még bizalmatlanul, kezem a kardom markolatán nyugtatva fürkészem.
- Én Alfréd vagyok, a tudós. Gyertek, meghívlak a házamba.
Mivel épp az előbb mondtam, hogy legnagyobb vágyunk valami meleg étel és száraz hely, nem is olyan meglepő, hogy felajánlja ezt, bár arra nem vennék mérget, hogy mindezt önzetlenül teszi, de elég csak Fati-ra ránézni és aztán magamba, hogy mennyire is van kedvem még ki tudja hány mérföldet kutyagolni és kis habozás után rábólintok.
Nem egyszerű megközelíteni a lakhelyét, ami azt bizonyítja számomra, hogy valamiféle remetelélekkel hozott össze a sors és ez is csak megerősíti a véleményem, hogy valamit akarhat tőlünk, mert az ilyenek nem túlságosan keresik más társaságát.
A házába lépve nyilvánvalóvá válik, hogy a tudós dologban legalább igazat mondott, hiszen tele van a hely üvegcsékkel, lombikokkal, különféle színű és szagú löttyökkel és rengeteg könyvvel és írással, még életemben nem láttam ennyit, így enged bennem némileg a feszültség.
- Üljetek le! Hozok mindjárt valami ennivalót. Éhesek vagytok?
Serénykedésének következtében, hamar hely is lesz hozzá, ahova letelepedhetünk, de mikor meglátom, hogy mit akar feltálalni nekünk, akkor inkább lemondok róla és bizalmatlanul méregetem, ahogy Fati mégis megkóstolja. Én ugyan meg nem eszem, inkább éhen maradok!
- Meséljetek! Mi járatban erre felé? Akartok pénzt keresni? – ül le velünk szemben a sötét elf tudós kíváncsian.
És már mondja is tovább az óhaját és mivel eddig is biztos voltam benne, hogy valamit akar tőlünk, ez nem lep meg, sőt még meg is nyugszom tőle, hiszen legalább kiterítette a kártyáit.
~ Vámpír fog! Hogy miket nem képesek ezek az alkimisták kitalálni! ~ forgatom meg a szemem.
- Azért mégis csak egy vámpírról beszélünk Alfréd! Egy kis másnapi ételmaradék, ami, hogy őszinte legyek fogalmam sincs micsoda, nem lesz elég. 2000 váltó!
- 1800!
- 1700 és két fogat is kapsz!
- 1500 és elég egy is! – sóhajtott Alfréd és végül kezet ráztunk az üzletre.
Aztán persze ezerszer megbánom, hogy belementem, mikor kiböki, hogy már meg is van a célpontja, csak éppen eladott neki egy varázsitalt, amitől még a híres-neves vámpír ereje is megduplázódik, még ha csak pár percre is.
- Remek! Más jó hír?
Azonban az üzlet megköttetett, így hiába szívtam a fogam, állni kellett a szavam.
- Menjünk mielőtt elvész ez a nyom is, aztán majd menet közben kitaláljuk, hogy miként szerezzük meg a fogat. – szedelőzködöm, bár nem tudom Fati velem tart-e.
Ha igen, akkor hamarosan már a valószínűsíthető vérszívó nyomában haladunk erőltetett tempóban, hogy utolérjük.
Mikor pár óra múlva mintha lépéseket hallok magunk előtt, megérintem Fati karját, hogy figyelmeztessem, majd amikor már biztos, hogy nem csalt meg a fülem, elbújunk egy útszéli bokor mögött.
Nem kell sokat várni, mert feltűnik egy elég feldúltnak tűnő vámpír, aki láthatóan visszafelé igyekszik, talán épp Alfréd-hoz, ki tudja, de a lényeg, hogy egyáltalán nem ügyel a környezetére. Persze első ránézésre is látszik, hogy se nem fegyveretlen, se nem veszélytelen, ahogy az is, hogy nem más ez, mint az, akire a megbízásom szól.
- Nem lehetne inkább mögé lopózni és egyszerűen leütni? – súgja a fülembe a nekromanta és biztos meglepődnék az „egyszerű” kivitelezési igényén, ha már nem láttam volna, hogy eddig sem remekelt, ha a képességeit kellett fitogtatni.
Mivel az én emberem, úgy látom, gondolom rám vár a feladat, hogy megszerezzem azt a fogat és vele együtt a testét is, bár igaz, én is vállaltam el főként.
- Hé! Te! Te terjesztesz hazugságot a szüleimről? – nem vittem túlzásba az agyalást, mivel is kössek bele, meg aztán időt sem akartam adni neki, hogy felkészüljön, így, ahogy felém fordult, azonnal hozzávágtam, az útról felkapott öklömnyi követ.
Szerencsémre az pont a varázslötyit kapta telibe, így legalább attól nem kellett tartanom, hogy még erősebb lesz, így sem hiszem, hogy könnyű dolgom lesz vele.
Általában nem szívesen bocsátkozom közel harcba egy vámpírral és, ha nem lenne nálam a fénykesztyűm, talán jobban meg is fontolnám, de most habozás nélkül ellene fordítom és miközben bal tenyerem úgy fordítom, hogy a fény elvakítsa, és kisebb égési sebeket okoz neki, a jobbal teljes erőből bemosok neki egyet. Egy szemfogért, azért nem szándékozom megölni, ha nem muszáj! Önkéntelenül védekezik és hadonászása közben a bal vállamba csap, amitől a fénypászma lehullik róla, de még vaksin hunyorog és az égés is eléggé fájhat, a jobb horgom is megrogyasztotta. Ezzel sikerült annyira fölülkerekednem rajta, hogy míg az én ütéseim továbbra is pontosak maradtak, addig az övét vagy ki tudtam kerülni, vagy sokkal gyengébbre sikerültek. Persze így is beszedtem jó pár horzsolást és kék-zöld foltot, talán sikerült megrepesztenie egy bordámat is, de végül az állcsúcsán csattanó ütés a földre terítette és bár még megpróbált felállni, dühösen sziszegve valamit a saját nyelvén, de aztán elborult és nem mozdult többé.
Lihegve és izzadtan támaszkodtam meg a térdemen, megfogadva magamban, hogy még egyszer nem fogok puszta kézzel egy vérszívóval megküzdeni.
- Melyiket akarod hozni? Ezt vagy az üllőt? – zökkent ki az önsajnálatból Fati hangja. - A másikat hozza majd utánunk Mohamed.
Kissé mogorván nézek rá, bár valószínűleg csak tréfás kérdésnek szánta, de aztán rájöttem, hogy nem……és igaza volt.
Pár perc után összeszedtem magam, erősen megkötöztem a még mindig ájult vámpírt és magam után húzva a lábánál fogva elindulhattunk visszafelé, ahol Alfred minden teketória és kérdezősködés nélkül kifizette a jutalmunkat, miután egy pillantást vetett a méretes, véres fogra, ami már az első ütés után meg volt, de hát nekem nem csak az kellett.
Ismét megkínált minket az étellel, mint valami gondos házigazda, bár láthatóan mióta kitettük a lábunkat, a kondérhoz hozzá sem nyúlt. Így bár most már elég éhes voltam, ismét csak elutasítottam, majd eszek útközben valahol.
- Maradjatok még! A könyv leírása szerint elég nagy adag elkészül, jut mindkettőtöknek is. Nekem csak egy kell, hogy majd megnézzem, valóban olyan-e a hatása, mint amilyennek leírták. Ha minden igaz, az alkalmazója körül 10-20 méteres körben egy olyan láthatatlan aura jön létre, mely a napfény hatását váltja ki a vámpírokból. Bár nem halnak meg, de erősen összeég a bőrük és akár egy óráig is fennmarad, így elég időt hagy bárkinek, hogy elmeneküljön egy ilyen lény elől.
Igazából inkább mentem volna már, valamiért fura érzéseim voltak vendéglátónkkal kapcsolatban, de ha mindaz igaz, amit mondott a főzetéről, talán megéri, hogy várjak egy kicsit.
- Addig járok egyet odakinn…..elvégezni az …..elvégzendőt. – böktem azért ki, mert láthatóan, amúgy is valami beszélgetésbe merültek Fati-val kovácsolás ügyben.
Addig ellenőriztem, hogy a vérszívó, még mindig jól meg van-e kötözve, majd szedtem kinn össze pár ehető bogyót a környékbeli bokrokról, még a lánynak is hagytam belőle, amit a markába is nyomtam, hogy Alfréd ne lássa, mikor visszaértem.
Közben azért a főzet is elkészült és meg is kaptam belőle a részemet, így már nem akartam tovább időzni. Még el kellett cipelnem a fickót a megbízómnak, bár a fene fogja cipelni, majd életre pofozom és megy az magától is.
Fati viszont úgy döntött marad még, mert felfedezte, hogy Alfréd tud neki segíteni abban, amit szeretne elérni. Nekromanta volt, így nem féltettem magára hagyni a fura alkimistával.
Elbúcsúztam tőlük és a megszolgált zsákmányaimmal ismét útnak indultam.

Remek, kreatív írások születtek. Mindenkinek jár az 1500 váltó illetve a beígért egyedi főzet.

Bane:
Érzékjavító varázsital: Egy főzet, amely másfélszeresére növeli a látásod és hallásod, és kétszeresére a szaglásod érzékelési távolságát. Egy óráig tart a hatása.

Mina:
Karmazsin fiola: Egy vérvörös színű folyadék, amely képes magába fogadni és frissen tartani néhány deci (egy étkezésnyi) vért. Ötször használható, utána a folyadék elveszti a hatását.

Astonien:
Hanglopó: Egy halványkék, átlátszó folyadék, amely ha kihúzzák a dugóját, képes magába nyelni így semlegesíteni minden hangot és zajt öt méteres körzeten belül. Három percig tart, utána a folyadék elpárolog.

Alicia:
Palackba zárt szellem: Főképp elijesztésre és megfélemlítésre való, ez a főzet a dugó kihúzásakor egy valódi lidérchez hasonlatos jelenést és csontig maró hideget kelt egy irányba. A jelenés tíz másodpercig marad meg és magától értetődően semmi harci potenciálja nincs.

Amy:
Fénylopó: Egy sötétkék, opálos folyadékkal teli üveg, amelyet a földhöz csapva fél percig teljes sötétséget lehet kelteni egy húsz méter átmérőjű körben.

Fati:
Vascsont-főzet: Egy tintafekete varázsital, amely ideiglenesen (húsz percig) a nyersvas ellenállását adja a vele érintkező csontnak.
Illetve nem tudom, hogyan állsz akkor pénzügyileg, de kicsit határesetként elfogadom a tanulás módját és az elkészített dolgokat. Habár azért ezt a kardátalakítósat ne játszd be az összes csontváz esetén, ha megkérhetlek.

Hilde:
Szellemfény: Egy átlátszó folyadék, amely rázás hatására szuszpenzálódik és erőteljes ezüstös fényt bocsát ki, pontos ellentétét a Nap fényének, így sem vámpír bőrödet, sem a szemedet nem bántja, ráadásul az embereknek meglehetősen zavaró. 10 percig tart, majd erejét veszti és használhatatlan lesz.