Azonnali játék: Miscommunicatio

Félreértések történnek. Igen gyakran ferdül el az információ két forrás között, így olyan kellemetlen helyzeteket szülve, amelyek igazi tapasztalatot jelentenek a bele csöppenő delikvenseknek. Ezúttal is ez történt, minden játékost (aki szeretne részt venni) valamilyen félreértés során összetévesztik egy másik személlyel, és hosszú időn keresztül nem hajlandóak meghallgatni semmiféle magyarázkodást. Hogy kit kivel tévesztenek össze és így mit kénytelen csinálni, a kreativitásra bízom.
Jutalom: 150 TP

Éles megfigyelőkészségem már az elején rávilágított arra, hogy valami nincs rendjén. Általában olyan ruhákat hordok, mint minden átlag nő itt Hellenburgban: Nyakamat takaró gallér, térdig érő szoknya, ezek valamilyen kellemes színben. Bár a feletteseim javasolták, hogy vegyek én is palástot - hiszen már hivatalosan is elfogadott Isten meg ilyenek, meg aztán egyházi intézményben is dolgozom, de... Nekem valamiért nem tetszett az a palást. Szóval tény, hogy adtam rá esélyt, de azért elképesztően kicsi volt. Hogy mire is? Ne siessünk! Szóval, aznap valami szépet akartam felvenni, minden különösebb ok nélkül, így egy elegáns, csipkés-fodros ruht vettem fel. Persze ehhez már az is járt, hogy a hajam rendbe szedjem, így hosszas fésülés után sikerült teljesen kiegyenesítenem, majd néhány hajtű segítségével kontyba szednem.
Ennek következtében egész két percnyi késésben voltam. Míg a repedésből kiértem a főutcára kiszámoltam, hogy pontosan kettővel kevesebb emberrel kell összeütköznöm ahhoz, hogy időben beérjek. Ám gyorsan meg is álltam, amint észrevettem, hogy lovagok sorfala között vagyok. Pislogtam kettőt üres tekintettel, majd hogy észrevettem tiszteletlenségem, megpróbáltam visszalépni, de elzárták az utam már a lovagok. Egy nemesi ruhákba öltözött, idősödő férfi sietett felém.
Ki akarnak végezni. Biztos megunták, hogy démonként sokat kontárkodom a dolgaikban, és most ki fognak végezni. Nem akartam meghalni, de nem volt hová futnom. Mire a kiöltözött alak ideért, már lélekben el is fogadtam a sorsom. A férfi, ruhái ellenére, elég csapzottnak tűnt. Nagyon siethetett. Amikor elém lépett, meghajolt.
- Asszonyom, maga meg hol volt eddig? - Kérdezte, s közben megigazította azt a fölöslegesen nagy pávatollat a kalapjában. - Fél óra múlva kezdődik a gyűlés!
Mi? Gyűlés? Itt valami félreértés van...
- Sajnálom, azt hiszem nincs ma semmilyen gyűlésem... - próbáltam mentegetőzni keservesen. Nem úgy tűnt, mintha az illetőt érdekelné. Óvatosan meghúzta a karom, és elkezdett az északkeleti sugárúton vezetni a torony felé. Nagy bajban voltam. Komolyan összekevertek valamit, és ha kiderül az igazság, akkor ténylegesen kivégeznek.
- De uram! Nekem tényleg semmi dolgom arra!
- Oh, maga is bohókás, mint mindíg, de nincs erre időnk, Karaya kisasszony. A vezetőség már látni óhajtja.
Ki a fene az a Karaya? Démon? Mert hogy én az vagyok, az a napnál is világosabb. Meg kellett állnom.
- Jó uram, értse meg, hogy nem az vagyok akinek gondol! - Dacosan karba tettem a kezem.
- Hasakath en Karaya úrnő! Ne szórakozzon, kérem. Én esküszöm, hogy utána annyit szórakozik majd, amennyit szeretne. De most... - és itt arca komolyra váltott - Egy ellenséges állam nagykövete, idegen földön. Jöjjön, ha jót akar magának és országának.
Ebben a pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ha nem fogom be és engedelmeskedek, akkor nagyon sokan meghalhatnak miattam. Vagy rosszbb.
- Rendben, vezessen! - Sóhajtottam belenyugvóan, majd elindultam előre. - Milyen tárgyalás is lesz ez?
- Ne mondja, hogy elfelejtette! - Nézett rám a férfi ijedten. - Hát tudja! Megbeszélés a kölcsönös kereskedelmi szerződésről a démonok és közöttünk!
Egyik oldalról jó volt tudni, hogy ilyen jól kijön Hellenburg a démonokkal. A másikról viszont ez végképp nem egy olyan dolog volt, amit nekem kellett volna elintéznem. Még egy utolsó elkeseredett próbálkozást tettem.
- Uram, de tényleg, én nem a nagykövet vagyok...
- Előléptették?
- Nem, de...
- Hát akkor nagykövet, Krisztusra mondom! Most pedig nyomás fel, mert elkésünk!
Nem sokszor másztam meg a hellenburgi nagytornyot, de ez volt a legkétségbeejtőbb közülük. Minden egyes lépcsőfokkal egyre jobban féltem a következményektől. Mi van, ha nem végeznek ki, hanem átadnak az Egyháznak fogolycsereként? Akkor sokkal rosszabb lesz...
De akár túl is élhetem. Mi van, ha csak kényszermunkára küldenek? Vagy pénzbírság? Még ha csak kirúgnának is jobb lenne a halálnál.
Bár az árvákat sajnálnám.
Így vagy úgy, de beletörődve értem el a tanácstermet. Az ajtó kitárult, bent pedig számtalan komoly arcú, kék ruhás férfiember ült. Szigorú tekintetük fel-alá jár rajtam. Ekkor rájöttem valamire.
Az csak részben baj, hogy nem én vagyok a nagykövet. Eszembe jutottak a pávatollas férfi szavai is. Ezek az emberek a démonokat automatikusan ellenségként kezelik! Ha valamit elrontok, azonnal végem!
Kétségbeesetten néztem körül ismerős arc után kutatva. Nem meglepő, hogy a politikusok között egy se akadt. A teremben két oldalt templomosok ügyeltek a rendre. Természetesen idegenek.
Ha csak von Heimsroth lovag lenne itt...!
Gyorsan leültettek egy faragott székbe, majd egy monoklis, vézna alak szólalt fel.
- Most, hogy a követasszony megérkezett, kezdjük a tárgyalást!
- Na persze, hogy a földjeinket odaadja nekik! - Kiáltott egy alak az egyik oldalról. Ezt egy újabb felcsattanás követte a másik oldalról, s természetesen erre ismét riposzt következett.
Megértettem ekkor még egy dolgot. A démonokkal való kereskedelem záloga földadomány lett volna. Az első bekiabáló nyilván a parasztokat és egyéb termelőket képviseli, míg a másik az ellentétes oldalt. Ha szerencsém van, ez a vita teljesen lefoglalja majd őket amíg valaki nem érkezik a megmentésemre.
Ez pedig jó eséllyel nem fog egyhamar megtörténni. Meghúztam magam, és strategikusan hallgattam.
A vita kezdett elfajulni. A parasztok egy négyzetméternyi földet nem akartak adni nekünk - vagyis elméletben képviselt királyságom részére -, a városiak meg persze mindent megtettek, hogy az ő javukra jöjjön ki az üzlet. Lassan közeledtünk ahhoz a szinthez, ahol fegyverek kerülnek elő. A templomosok idegesen fészkelődtek és kardjukat markolászták. Tudtam, hogyha nem történik valami, akkor itt bizony erővel kellesz rendet tenni. Elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, megvédem magam, ha megtámadnak.
Úgy fogok tenni, mint Jézus, ha megkérdik: "Te vagy a démon nagykövet?"
"Te mondád..."
Szóval felkészültem, hogy pokoltűzzel sújtsam a támadóimat, de ekkor a reménysugár a napnál is erősebben ragyogta be ezt az egyébként szürke termet. Mint a mennyország kapui, feltárultak von Himmelreich zsinati elnök irodájának ajtószárnyai, és a láthatóan mérges püspök öles léptekkel, teljes páncélzatban jött elő.
- Már nem is pihenhet az ember az irodájában...! - morogta, majd körülnézett. Meglátott, erre szeme résnyire húzódott. Egy pillanatra nagyon megijedtem. - Valamit csinált Asael kisasszony?
- No de uram...
- Főtiszteletű zsinatelnök úr.
- Főtiszteletű zsinatelnök úr... Ez itt a démonok királyságának nagykövete, Hasak....
- Maga meg egy varangyosbéka amit egy gobblin épp nyárson sütöget! - rivallt rá a szerencsétlen pávatollasra. Mégis mennyire utálhatja ez az ember a politikusokat? - Ez itt Asael Mae-Edom kisasszony, árvaházi nevelőnő, ideiglenes mágusunk. A mi alkalmazottunk. Nem elég, hogy a templomosaimat ugráltatja, de még a közalkalmazottaim is kellenek?
- Nem, uram.... Főtiszteletű zsinatelnök úr... Én csak azt hittem...
- Hinni a Szentháromság Istenben kell, nem a vakondlátású teóriáinak! Hát hasonlít ő rá?
Nem velem kiabált a tiszteletes, de meg sem mertem szólalni. Félelmetes ez az ember, nem is kicsit... A többiek is így érezhettek a teremben, hiszen mindenki megrőkönyödve figyelte a jelenetet. A templomosokat kivéve. Ők kuncogtak.
- Nem, uram, én... Nem tudom, hogy...
- Ajánlom, hogy a hittételeit jobban tudja, mert máglyára vettetem, mint egy szentháromság-tagadót! Szedjék össze magukat, mert bajok lesznek!
A férfi úgy összehúzta magát, mintha az alfa előtt meghódoló farkas lenne. ugyanúgy igaz volt ez a teremben lévő összes politikusra. Végül rám nézett.
- Kisasszony, elnézést kérek a világi vezetőség inkompetenciája miatt. Kérem, menjen vissza dolgozni, és adja át az üdvözletem frau Kirchengard tiszteletesnek!
Válaszolni nem tudtam, csak bólintani. Mélyen meghajoltam, majd egész az ajtóig sétáltam szép lassan. Az őrök kinyitották nekem, én pedig kimentem a teremből. Még hallottam, ahogy von Himmelreich egy kurta "Áldás, békesség!"-et vet a tanácsnak, majd becsapja az irodája ajtaját. Amint mögöttem is bezárult a pokol kapuja, rohanvást indultam az árvaházhoz. Nem ütköztem, csak két emberbe.
Egek, hogy micsoda nap lesz ez!
De legalább a diákjaim megdicsérték a ruháim! Már megérte felvenni őket!

* Csizmája dobogva rótta Hellenburg szép utcáinak macskaköves talpazatát, azon kevés napok egyike volt a mai, mikor teljes komolysággal végezte a járőrözés feladatát, ugyanis egy füles szerint több helyen is tolvajbandák tették a dolgukat, s mivel komoly jutalom járt ezeknek a lefüleléséért, fente a fogát a dicséretre, ami lefülelésükért járt. Bejárta a felsővárost, a középet, az alsót, a piacot, a vároldalt s emellett még a gettókat is, ám végül semmibe se botlott, egy-két napközben rendetlenkedő ittas kivételével, akiket végül egy jó pofonnal értelemre ébresztett, vagy éppenséggel pont szundított... Ebédtájt pihenőjeként az alsóváros kétes környékén állt le egy kissé pihenni, egy méretes szanatóriumhoz tartozó kerítéssornak támaszkodva szusszant meg, s látott neki ebédjének, mely nagyját végül eltékozolta az éppen arra járó kéregetőknek és utcagyerekeknek... Végül odáig fajult a dolog, hogy egy szelet kemény sajt, s egy kissé ütődött alma kivételével mindet szétosztotta, s a lehetőségen kapva sebesen habzsolta fel a maradékot, végül kezéről nyalogatva az alma ragacsos levét... A lé volt mindig is a lényeg, nem vér, de folyadék. Savanyú mint a zöld szilva, frissítő, mint a reggeli korsó ser. Kacsóját pont nadrágjába törölgette, mikor is hirtelen egy kifejezetten túlsúlyos, rojtos, piperkőc ruhába öltözött monoklis úr lépett elé, s izgatott, vidám mosollyal figyelte, mintha csak valami érdekes látvány lenne. Furcsállva emelte a férfira a szemét, nem nagyon tudott mit kezdeni vele, így végül mintegy vigasztalás, megvonta magának a vállát, s kérdezően rámosolygott az alakra, aki a dolog láttán kifejezetten megörült, s vadmacska módra fogott rá mindkét kezével jobbjára. 
- Micsoda öröm a művésznővel idekint találkozni, nagyon nagy tisztelője vagyok... Ellenben igen furcsa így páncélban látni.
* Kissé megrázkódott az alak tapintásától, ám egyenlőre nem tépte ki magát belőle, s csak furcsállva méregette azt, abszolút nem tudván, hogy mit kezdjen a kialakult visszás állapottal. Valami úr lehetett? Gazdag alak? Miért lenne művésznő. 
- Attól tartok nem tudom mire gondol, ismerjük egymást?
* Az úr szinte megremegett a dolog hallatán, s mintha kissé el is pirult volna. Hátrébb szökkent, s elengedte az eddig tartott kezet, végre adva egy kis személyes teret a lánynak. Mi a fene folyhatott itt körülötte? Ki a frász volt ez a manusz? 
- Természetes, természetes. Most nincs rajtam maszk, azért nem ismerhet meg... Bocsánat, nagyon sajnálom művésznő. A bohócmaszkos lennék.
- A bohócmaszkos? 
- Igen... Tudja, a pirospozsgás! 
- Valóban?
* Teljes zavarodottságában a lándzsára pillantott, ami semmilyen szinten se keltette annak érzetét, mintha tudott volna valamit. Halkan, langyosan tüzelve simult kezéhez, de se nem szólt, se nem motyogott. Az a furcsa eset állt fel, hogy még ő sem tudott segítségére lenni, s ilyen valóban kifejezetten ritkán fordul elő.
- Valóban... Tudja, a cuki pofa!
- És ön honnan ismer engem?
- Na de művésznő, magácska játszadozni tetszik velem? Tudja nagyon jól, honnan ismer. Hát mindenképpen nekem kell kimondanom, hogy miért is vagyok magának, a Fakó Liliomnak olyan fene nagy kedvelője, s emellett tisztelője is?
* Az úriember egészen felspannolta magát a lelkes beszéden, s minden szavánál szinte fröcsögött a szájából a nyál literje, ideiglenes visszavonulóra késztetve a lányt, aki szinte belebújt a kapuba, úgy eltávolodva a férfitől, amennyire képes volt. Kezdett egyre jobban félni, közelebb húzta magához a lándzsát, ami továbbra sem tudta mire vélni az egészet, ám a fegyver hőmérsékletének váltakozása arra emlékeztette, mintha magában kuncogott volna az öreg.
- Fakónak fakó vagyok, de liliom aligha. Valamilyen modortalan tréfa lenne ez, amit maga játszik velem? Tudja meg, hirtelen a haragom, most azonnal mondja meg mégis honnan ismer engem, vagy különben kénytelen leszek tettlegességhez folyamodni.
- Áh, tudtam én azonnal, hogy a művésznő az! Senki más nem lenne képes efféle durva szavakkal ily nagyon felhevíteni a jéghideg követ, ami a lelkemben pihen, rendre utasítva engem. Én magam törzsvendége vagyok a frekventált Liliomok házának, s a művésznő a kedvenc... művészem a sokaságban. Méltán híres durva szavairól, s kegyetlen játékairól, melyekkel bármely férfit képes helyrerakni.
* A fonalat immáron teljesen elveszítette, s éjsötét üstökét zavartan vakargatta, miközben másik kezével a lándzsával játszadozott. Mindez nagyon szépen hangzott, talán illett is rá, de sosem hallott arról a helyről, amiről éppenséggel az úriember beszélt. Liliomok háza? Szép helynek hangzik, talán egy virágbolt lehet? Vagy valamilyen varieté? El kéne látogatnia oda egyszer, kis pihenés néha belefér... Akármi is legyen, nem kívánta tovább zavartatni magát, s így megvonta a vállát, mintha értékelné az úr kissé kétesen megfogalmazott bókjait.
- S a művésznő mit csinál most itt kint, páncélban?
- Csak azt amit mindig szoktam, ha éppen nincs más dolgom. Járőrözök, s biztosítom a békét amit Hellenburg megérdemel.
- Mindig is sejtettem, hogy a kőszívű nőszemély álcája mögött egy valódi törődő lélek bújik meg, aki mindig csakis a jót kívánja másnak, csakúgy, mint enne a szép városnak. 
- Ez... Igazán kedves?
- Szóra sem érdemes.
- Haha... Haha
* Zavartan elnevette magát (Pont mint a lándzsa), majd végül kissé közelítvén a férfihoz előrébb lépett, s kezét nyújtotta annak. Nem értette, hogy mégis mit gondolhatott az, de nem is érdekelte nagyon, s ennyi kis örömet véletlenül se sajnált Délnek egy hű polgárától, akkor sem, ha az éppenséggel összeköpködte, s még furcsán is lihegett a kinyújtott, sebes kéz látványára.
- Igazándiból?
- Természetesen, miért is ne?
- Nos, rendben... Teljesen lekötelez. 
* A férfi remegve nyújtotta ki vastag mancsát, s erősen belefogott a sajátjába. Nedves és sikamlós tapintása volt, rettenetesen izzadt a tenyere, s kettejük találkozásánál valamilyen furcsa nevetséges hangot adott ki a gesztus. Rossz kézfogás volt, olyan, melyet senki se kívánna se magának, se másnak.  
- Ha megbocsájtja, most hív a kötelesség... Minden bizonnyal találkozunk még?
- Hahahaha
- Ebben biztos lehet... Mi ez a nevetés?
- Semmi fontos. Isten legyen önnel!
- Viszont kívánom művésznő.
* Lábait sebesen kapkodván indult meg az Északi utcákon, s elhagyott pár kissé giccses épületet, melyeknek még a külleme is borzasztó gondolatokkal töltötte el. Érdekes találkozás volt ez a mostani, s talán majd később megkérdezi valamely felettesről, hogy milyen hely is az a bizonyos Liliomok háza. Zavar nélkül folytatta is volna a munkát, ám megveszett nagyapja lassan egyre hangosabban és hangosabban kezdett hahotázásba, végül szinte ordítva. Vénségére végre teljesen megőrült a szerencsétlen alak?
- Hát beléd meg mi ütött?
- Semmi, Fakó Liliom.
- Össze-vissza beszélt az a csodabogár... Tudsz valamit ezekről a Liliomokról?
- Csak annyit, hogy mostantól te lehetsz az első kurva, aki napközben a Seregnek dolgozik, éjjel meg a kuplerájnak. 

Fati már egy jó ideje többet idéz a Koránból, mint bármi más beszédre vetemedne. Ha ez utóbbi mellett dönt, akkor is általában olyasmit fejteget, hogy meg van átkozva ez a vasdarab, különben képtelenség, hogy nem tud egy kést alakítani belőle. Nagy szerencséjére talált egy kedves kovácsot, aki a faluja szélén lakik és nem zavarta még Mohamed közelsége. Igaz, most is inkább a közeli erdőben hagyta az üllőt őrizni, amíg mesterétől igyekszik a tőr készítést megtanulni... nem sok sikerrel.
-Nem jó. Megint túl hosszú a penge. A tőr az kicsi, nem olyan hosszú, mint egy kard.
-Akkor mit csináljak, maestro?
-Most már semmit. Vagy újra hajtogatni kezded az acélt, de szerintem nem lesz már tökéletes, vagy tovább folytatod rövid kardként.
-Az angyalok haragja sújtana le rád, hogy ilyen nehéz feladat elé állítasz! Ha mondtad volna, hogy ilyen nehéz lesz! Lassan pénzem sincsen, de egy csomó fegyverem. Nekem nincs szükségem ezekre.
-Nyugodj meg, leányom! -tette nyugtatóul a kezét a férfi a nőre, de az inkább ijedten elhúzódott- Eddig ez csak a második ilyen próbálkozásod, amiből végül nem tőrt készítünk. A hosszabb pengéket már ügyesen készíted el, de meg kell értened, hogy egy kés nem ugyan olyan, mint a katonák acélja. Az egyik formálásánál inkább egy háromszöget képzelj el, még ha látszólag inkább egymásra is hasonlítanak! A másiknál párhuzamost! Amit te akarsz, az nagyon rövid él és már az első mozdulattól készülnöd kell arra, hogy vége lesz egy felfelé ívelő részben. Érted?
*Az özvegy nem volt boldog ettől. Ő csak azt látta az egészből, hogy tökélesen ismeri a konyhakéseket, de ez most jobban kifogott rajta, mint mikor a kardokat tanulta... Na, ne szépítsünk! Azt is egy hétig tanulta. Meggyűlt vele a baja. De ez nem boldogította.
Egyre jobban sötétedett, csak ilyenkor mert ide merészkedni, mert világosban félt a helyiek haragjától. Így tanult mindig, a nap végén bemerészkedett és gyertyafénynél. Ám ezúttal nem tartott még addig sem, mint máskor. Katonák zavarták meg a munkát és Fatit letartóztatták. Valaki azt vallotta, hogy látta a szomszéd községben az egyik embert megölni kardozás közben. Ez -aki ismeri a nőt- nevetséges volt, hiszen az ő alacsony, vékony alkatával eleve elképzelhetetlen lett volna. Ráadásul nem is ért ezek használatához. Ám mégis két kard ott volt és mentora rettegett attól, hogy belekeveredik, ezért nem akarta szavát adni, hogy a kérdéses tárgyak sosem hagyták el az otthonát, pedig az egyik még forró volt a megmunkálás után.
Elráncigálták és egy tömlöcbe vetették. Hiába kiabált és könyörgött egész úton, még csak meg sem hallgatták. Egy szűk cellába tuszkolták kihallgatás nélkül, ahol egy sötét elf volt bezárva rajta kívül. Egy ideig még dörömbölt az ajtón az öklével és próbált a lelkükre beszélni. De szobatársa egyszer csak megszólal.
-Ne fáraszd magad. Semmire nem reagálnak. És úgy sem nyitják ki. Én is próbáltam.
*Mintha hátba szúrták volna, úgy hangzottak nekik ezek a szavak. Dühös pillantással fordult meg és még jobban dühítette a másik tünde volta. Az ő hold imádatuk is kisebbségben van, noha az is elmondható, hogy a keresztény egyházszakadás óta minden vallás kisebbségben van. Ám ha az emberek lerendezik egymás között a vitáikat -Alah legyen irgalmas, hogy a szaracénokra ne kerüljön sor soha!-, akkor igen könnyen és hamar kiszoríthatják a vérszívókkal együtt a két tünde fajt is.
-Jobb lenne akkor, ha valamit kitalálnál, ahelyett hogy elveszed az ember életkedvét is! Mégsem maradhatunk itt örökre. Engem vár a férjem, és lehet, hogy neked ez így kényelmes, de te is kezdhetnél valamit az életben.
*Úgy tűnik, hogy nem az a visszahúzódó, szerény lélek az, akivel összezárták, mert hamarosan ő is megkapja a magáét.
-Hééé! Ha nem hallottad volna, azt mondtam, hogy én már próbáltam! Különben is szerinted mi a fenét kéne csinálnom? Látod a rácsot az ablakon? És az ajtón? Majd jönnek és akkor kiderül, hogy csak valami félreértésből vagyok itt és kész! Addig meg elvagyok, voltam már rosszabb helyen is.
-Na, nekem ne mesélj! Két embert is ártatlanul zártak be egy közös cellába? Mennyire hihető számodra, ha ezt mondom neked? -felemelte a hangját, de azért ügyelt rá, hogy ne ordítson, csak hangosan legyen kicsit- Egyébként meg én előbbre vagyok nálad, mert legalább azt tudom, hogy téged mivel vádolnak. Azzal, hogy egy karddal megöltél egy ártatlan embert. És én csak úgy kerülök a képbe, hogy balszerencsémre fegyvereket, köztük kardokat gyártok igen jó minőségben. És mi sem gyanúsabb, mint egy nő, aki lepipálja a férfiakat. Jellemző!
*Villámokat lőtt a szeme, ahogy szembesítette azzal a másikat, hogy igazából kettejük közül csak az egyikre illik az, amivel elfogták. A drowok pont olyanok, mint akik képesek hidegvérrel megölni valakit, ráadásul jól forgatják a kardot.
Ám ahogy mondta a szavakat a másik arcán nem csak őszinte megdöbbenés és düh rajzolódott ki. És ez felvetette azt a problémát, hogy talán neki is igaza lehet valamiben. Ám akkor ki kellene gyorsan derítenie, hogy mégis mi történhetett. Eddigi életében leginkább azért rettegett, hogy valaki rájön arra, hogy Mohamed prófétát követi és nem fogadja el az apostolok által félre magyarázott tanokat, csak a Korán betűjét és a próféták -köztük Jézus- szavait szó szerint. Ám a tett halála a gondolkodás, ezért inkább neki is látott.
-Á, szóval pap vagy! Pedig nem úgy vagy ám öltözve! Ha azt akarod, hogy higgyek neked, mondd meg nekem, hogy kiknek a gyermeke Izmael! Ha olvastad a szent szövegeket, biztosan tudsz erre válaszolni.
*Sikerült is megfognia rendesen, hiszen nem tudhatta a nő, hogy Izmael amennyire hangsúlyos szerepet kapott az iszlám hitben, mint arab nép ősatyja, Ábrahám törvénytelen gyermeke egy rabszolganőtől, a keresztény hitvilág szinte semmi jelentőséget nem tulajdonít neki. Még jó, hogy nem tud erről, mert annyira felizgatná a dolog, hogy az megárthat a babának. Ám jótékony tudatlanság borult rá.
- Nem vagyok pap. Még nem, novícius vagyok, tanuló és Bern atyával érkeztem a Fővárosból. És Izmael......., Nem tudom, a Bibliában nem olvastam róla, legalábbis nem emlékszem, de hát még csak tanulok, mint már mondtam.
-Ha hiszitek, hogy Ábrahám az egy, igaz Isten hitének ősatyja, akkor hogyan lehet az, hogy nem ismered a családfáját? Szerintem csak egy csaló vagy, aki papnak adja ki magát és éjjelente ártatlan embereket öl.
*Már előrehaladott volt áldott állapota, ezért jelentős hormon többletén nem tudott úrrá lenni. Kifakadt belőle megannyi év titkolózása, hogy ne ismerjék fel benne más vallás követőjét. És most úgy érezte, elégtételt vett egy gyaur papon, aki egy olyan dologban szorult meg, amiről nekik is tudniuk kellett volna. Hiszen Ábrahám és Izsák féltestvére nélkül hogyan lehetne magyarázni a legfontosabb hittételüket, hogy Alah akbár. Alah az egy isten, nincs rajta más.
-Ha ételt hoznak az őrök, akkor azonnal valld be és legalább engem szabadon engednek!
*A nő kétségbeesett volt és utolsó szalmaszálként kapaszkodott bele, hogy talán a férfi bevallja a bűnét és minden félreértés tisztázódik. De ez persze csak az elkeseredettsége mondatta vele. Ám úgy tűnik, tényleg nem tudja, hol van, mert olyanokkal vág ő is vissza, amiért itt felakaszthatják.
- Hagyd már ezt abba, te asszony! Ismerem Ábrahám és felesége Sára történetét, ahogy fiúkét Izsákét is. Ne akarj meghazudtolni és rám kenni valamit, amivel téged vádolnak. Nem is ismersz, csak azonnal vádaskodsz, csak mert hegyes a fülem és fakóbb a bőröm. Te is olyan vagy, mint a többiek, akik csak egy nyomorult kormost látnak csak bennem, akit bármivel megvádolhatnak. De nekem Norven Kather inkvizítor atya a mesterem és majd, ha ő von kínpadra, akkor mindent bevallasz!
-Az Egyház tagja vagy a protestáns dél közepében. Egy hajítófát sem adnék az életedért, mikor a bűneidet vizsgálják. Itt nem fogod lenyerni az emberek tetszését azzal, hogy inkvizítor tanítvány vagy.
Állapodjunk meg! Én nem ítéllek el a hited miatt és te sem ítélsz el engem! Igyekszünk kideríteni az igazságot, ha jönnek és meghallgatnak egyáltalán minket. És ha szerencsénk van, akkor egy harmadik valaki áll a gyilkosság hátterében. És talán rá tudunk jönni, hogy ki az, ha nagyon koncentrálunk. Ha csak rám néznek, nem igen hihetik, hogy képes lennék egy megtermett férfi fölébe kerekedni. És te sem nézel ki a legerősebb lovagnak.
Áll az alku?
*Ahogy ott vitatkoztak egymással, végül csak egyezségre jutottak, hogy kímélni fogják egymást. Vagy ha nem így tesznek, akkor egymásra fognak vallani akár hazugságokat is és jaj lesz mindkettejüknek. Így nem állt érdekébe egyiknek sem, hogy besározza a másikat, inkább megpróbálják segíteni és kijuttatni a másikat. Ám mielőtt többet meg tudtak volna beszélni...
-Pisszt! Valaki jön! Talán ételt hoznak. Vagy egy újabb foglyot.
*Rossz érzése volt a nekromantának, mert tagadhatatlan tény, hogy két olyan hitvilágút raktak egybe, akiknek itt azonnal halál jár, ha kiderül másságuk. Bár szerencséjére ő még külsejével takargatni is tudta volna valamennyire, de a self még nehezebb helyzetben volt. Elsőre rögtön a saját népe vallását látják benne és gyanús múltját, ám ha ezt hárítani akarja, akkor jön a katolikus-protestáns szembenállás, ami még kevesebb jót ígért számára.
Három őr érkezett és egy kínzókamrába vezették őket, ahol egy lelkész és egy hóhér kinézetű fazon várakozott. A pap már igen idős volt, míg a másik egy termetes, harmincas éveiben járó életerős alak. Az őket ide kísérő strázsák egyike szólalt meg.
-Bocsáss meg, hogy megzavartuk szabadságodat, esperes uram! Két ügyben kellene döntened. Ezt a nőt gyilkossággal vádolják, a tanú vallomása alapján egyértelmű, hogy ő ölt meg az egyik közeli faluban egy embert. A gyilkos tárgyat, két kardot is megtaláltuk nála az elfogásakor.
*Megmutatta az öregnek a hóhér a szekrényből kivett tárgyakat, amire az bólintott.
-Egy nekromantát is elfogtunk a határ túloldalán. Többek elmondása alapján is tudjuk, hogy a mi vidékeinken gyűjtötte a holttesteket szentségtelen dolgaihoz, de mielőtt elfoghattuk volna, átszökött. A legjobb embereink mentek utána és elfogták. Titokban hozták ide, hogy ítéletet mondj felette.
*A suhanc srác próbált előállni egy jobb történettel, mint a cellában, így értelme lett annak talán, hogy ott kicsit átbeszélték a dolgokat. Ám ez csak Fati helyzetét nehezítette utólag visszagondolva.
-Uram! Nem vagyok nekromanta! A szállásomról raboltak el éjjel! Csak átutazóban voltam és biztos, hogy azért lettem én a célpont, mert sötét tünde vagyok. Már csak akkor érkeztem, amikor a nekromantát és a teremtményét keresték. Nézzen rám, úgy nézek ki, mint valamiféle varázstudó?
-Mi áll a vallomásokban?
-Szó szerint ez áll, hogy egy összetéveszthetetlenül fekete alak ölte meg azt az ember. Csak nézzen rá!
*Bólogatott a pap és bizony valóban elég sötét volt a fogoly bőre.
-És a nekromantából is nehéz lenne még egy feketét találni...
*Ismét bólintott, majd a szakállát simogatta.
-Elég! Hozzátok előbb a nőt, talán ő egyszerűbb eset lesz! Utána el kezdjük kérdezgetni alaposabban is a gyereket.
*Ezzel az özvegy tiltakozása és kapálózása ellenére megfogták kezénél-lábánál és kiláncolták egy padra, melynek négy végében négy rövid lánc végén egy-egy bilincs volt. Hiába kiabált, hogy ő nem tud semmit, a legtöbben így reagálnak, ezért ez még csak meg sem enyhítette a kérdezőbiztosok megkövesedett szívét.
Gúnyosan morfondíroztak és tanakodtak a körömletépő fogótól kezdve az izzó piszkavason át... Végül a korbács mellett döntöttek bemelegítésnek. Épp a várandós nő hasa előtt magasba emelte a hóhér, amikor nyílt az ajtó és egy Yozeffel egy idős ember kölyök rohant be.
-Esperes úr! Esperes úr! Az erdőkerülő üzeni, hogy azonnal menjen hozzá! Újra látták a füstös képű gyilkost.
-Milyen füstös képű gyilkost? Hiszen... -nézett hitetlenkedve a szaracén asszonyra.
-Hát amelyiknek a füst összekormolta az egész arcát. Amelyiket a napokban kerestük.
*Így derült ki, hogy Yozefet összekeverték Fatival. Fatit pedig egy szőke hajú, fekete képű ifjúval.

Nagyon nehéz volt kikönyörögnöm, hogy egy a Katedrálisból induló szállítmánnyal tarthasson és kicsit kiszabaduljon az óramű pontossággal beszabályozott életéből legalább egykét hétre. A csillagos eget is leígérte érte az égből, hogy megengedjék segítség gyanánt mehetek én is, hiszen a pakolásoknál csak elkel az erős, fiatal kéz. A szállítmány végigjárta a déli határ menti domonkos rendházakat és templomokat, hogy szövetanyagokat, kisebb értékű kegytárgyakat, imakönyveket és hitbéli ajánlásokat juttasson el az elzártabb helyekre is.
Most utazhattam először úgy, hogy nem kellett bujkálnom, hanem három rendtársammal egy, atyával és két novíciussal együtt, nyíltan utazhattam és csak úgy szívtam magamba a látnivalókat.
Megérkezve az egyik kisvárosba meglepően nagy felfordulás fogadott minket és rémült vagy éppen dühös emberek vitatkoztak, hevesen beszélgettek lépten nyomon, amikor még bőven dolog idő volt.
Bern atya, aki kis csapatunk vezetője volt, a helyi paptól végül megtudta, hogy több helyről állatokat loptak és, hogy két pásztor szembe is szállt a tolvajokkal, akik közül az egyik torkát elvágták, a másik meg megesküdött rá, hogy a tettes egy csontváz volt.
Persze mindenki tudta, hogy mit jelentett ez: valami bűnös dologban ténykedő nekromanta lehet a közelben.
A helyi pap azt javasolta, hogy míg fény nem derül a dologra, addig ne menjünk tovább, szálljunk meg a paplakban, Jutalmat tűztek ki a nekromanta kézre kerítőjének és a szomszéd városból is már segítséget ígért a polgármester, mert ott van katonai helyőrség.
Így is tettünk.
Aznap éjjel arra ébredtem, hogy valószínűleg a vizezett bor, hamar átjutott rajtam, ezért gyorsan a paplak háta mögé indultam, hogy megszabaduljak tőle, mikor zajt hallottam a sarok mögül. Kidugtam a fejem, hogy a holdvilágnál megnézzem mi lehet az, aztán elsötétült előttem a világ.
Egy dohos, nyirkos helyen ébredtem és nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, egy cellában vagyok.
Kiabáltam egy darabig, de egy idő után feladtam és teljesen kétségbeesve húzódtam a sarokba, ott összekuporodva várva, hátha jön valaki és akkor megtudhatom mi ez az egész. Igazából jobban féltem attól, hogy mi lesz, ha ezt Mesterem megtudja, mint, hogy más miatt aggódjam, hiszen nem csináltam semmit és ez hamar ki fog derülni.
Elnyomhatott az álom, mert arra ébredtem, hogy valakit belöknek a cellába és a kiabálásából hamar rájöttem, hogy nő az illető.
- Ne fáraszd magad. Semmire nem reagálnak. – szólaltam meg két dörömbölés között. – És úgy sem nyitják ki. Én is próbáltam.
Hirtelen fordul felém és meglep, ahogy meglátom szinte űzött tekintetét és, hogy egy terhes nőről van szó.
- Jobb lenne akkor, ha valamit kitalálnál, ahelyett hogy elveszed az ember életkedvét is! Mégsem maradhatunk itt örökre. Engem vár a férjem, és lehet, hogy neked ez így kényelmes, de te is kezdhetnél valamit az életben.
Szorult helyzetem ellenére leesik az állam és kikerekedik a szemem, ahogy a feldúlt asszonyszemély hirtelen céltáblát vált és most nekem támad.
- Hééé! Ha nem hallottad volna, azt mondtam, hogy én már próbáltam! Különben is szerinted mi a fenét kéne csinálnom? Látod a rácsot az ablakon? És az ajtón? Majd jönnek és akkor kiderül, hogy csak valami félreértésből vagyok itt és kész! Addig meg elvagyok, voltam már rosszabb helyen is. - emeltem rá villanó tekintetem.
Persze nem örültem, hogy bezártak, de a többiek úgy is keresni fognak és akkor minden kiderül, valaki hibázott, de az Egyház gondoskodik az embereiről.
- Na, nekem ne mesélj! Két embert is ártatlanul zártak be egy közös cellába? Mennyire hihető számodra, ha ezt mondom neked? – emelkedett meg a hangja, ahogy ismét nekem esett. - Egyébként meg én előbbre vagyok nálad, mert legalább azt tudom, hogy téged mivel vádolnak. Azzal, hogy egy karddal megöltél egy ártatlan embert. És én csak úgy kerülök a képbe, hogy balszerencsémre fegyvereket, köztük kardokat gyártok igen jó minőségben. És mi sem gyanúsabb, mint egy nő, aki lepipálja a férfiakat. Jellemző! – puffogott feldúltan.
Döbbenten hallgatom a kirohanását és, hogy azt mondja megöltem valakit, amivel őt vádolják. Őszintén szólva inkább az merült fel bennem, hogy a nekromanta akciója miatt vagyok itt, de, hogy én levágtam volna valakit......
- Ez szemen szedett hazugság! Engem leütött valaki és aztán itt ébredtem fel! Én novicius vagyok az Egyház szolgálatában, nem holmi .....rablógyilkos! Csak azért mondasz ilyeneket, hogy védd magad, hogy másra kend a dolgot, hiszen nálad találtak kardokat, nálam még fegyver sem volt! - álltam fel most már dühösen, kihúzva, mind a 13 évesen összeszedett termetemet.
Talán a felháborodásom az oka, bár elég határozott asszonyságnak látszik, de végül mintha elbizonytalanítanám azzal, hogy az Egyház emberének mondom magam. Ebben is bíztam, általában ez legtöbbször használni szokott.
De még mindig nem hisz nekem teljesen és ez nyilvánvalóvá válik, ahogy kérdést tesz fel.
-Á, szóval pap vagy! Pedig nem úgy vagy ám öltözve! Ha azt akarod, hogy higgyek neked, mondd meg nekem, hogy kiknek a gyermeke Izmael! Ha olvastad a szent szövegeket, biztosan tudsz erre válaszolni.
- Nem vagyok pap. - javítom ki. - Még nem, novícius vagyok, tanuló és Bern atyával érkeztem a Fővárosból. És Izmael......., - törtem a fejem, hogy visszaemlékezzek a tanításokra, de semmi nem ugrott be. - Nem tudom, a Bibliában nem olvastam róla, legalábbis nem emlékszem, de hát még csak tanulok, mint már mondtam.
- Ha hiszitek, hogy Ábrahám az egy, igaz Isten hitének ősatyja, akkor hogyan lehet az, hogy nem ismered a családfáját? Szerintem csak egy csaló vagy, aki papnak adja ki magát és éjjelente ártatlan embereket öl. – vádolt meg újult erővel, figyelmen kívül hagyva, amit mondtam. - Ha ételt hoznak az őrök, akkor azonnal valld be és legalább engem szabadon engednek!
- Hagyd már ezt abba, te asszony! – fakadok ki, mikor kétségbe vonja ismét, hogy ki vagyok és azt, hogy nem ismerem a saját vallásomat. – Ismerem Ábrahám és felesége Sára történetét, ahogy fiúkét Izsákét is. Ne akarj meghazudtolni és rám kenni valamit, amivel téged vádolnak. Nem is ismersz, csak azonnal vádaskodsz, csak mert hegyes a fülem és fakóbb a bőröm. Te is olyan vagy, mint a többiek, akik csak egy nyomorult kormost látnak csak bennem, akit bármivel megvádolhatnak. De nekem Norven Kather inkvizítor atya a mesterem és majd, ha ő von kínpadra, akkor mindent bevallasz! – kiabálom most már dühösen.
Nem lehetett mentség számára még az sem, hogy viselős volt, előbb kellett volna gondolkoznia, mielőtt bűnt követ el és idehurcolják. Engem ugyan nem fog bemártani!
- Egyház tagja vagy a protestáns dél közepében. Egy hajítófát sem adnék az életedért, mikor a bűneidet vizsgálják. Itt nem fogod lenyerni az emberek tetszését azzal, hogy inkvizítor tanítvány vagy. Állapodjunk meg! Én nem ítéllek el a hited miatt és te sem ítélsz el engem! Igyekszünk kideríteni az igazságot, ha jönnek és meghallgatnak egyáltalán minket. És ha szerencsénk van, akkor egy harmadik valaki áll a gyilkosság hátterében. És talán rá tudunk jönni, hogy ki az, ha nagyon koncentrálunk. Ha csak rám néznek, nem igen hihetik, hogy képes lennék egy megtermett férfi fölébe kerekedni. És te sem nézel ki a legerősebb lovagnak.
Szavaira torkomon akad a további vádaskodás, mert hiszen, hogyan kerülhettem én a protestáns dél közepére? Végül is nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy leütöttek, azóta nem állt velem szóba senki, csak ez a némber, aki rám akarja kenni saját tettét!
- Délen vagyunk? Hogyan? Igaz, hogy a határ mellett, de még északon voltam, amikor ……..Uram, Jézus, segíts meg. – suttogtam kissé ledermedve, de aztán kezdtem felfogni a mondanivalója lényegét.
- Nekem teljesen mindegy ki vagy addig, míg nem akarsz bajba sodorni, de ha mégis ellenem vallasz, akkor én sem foglak ………kímélni, azt mondom, majd, hogy nekem elmondtad, hogy te voltál a gyilkos. – egyeztem bele, némi gondolkodás után. – Egyébként, ha ugyanazért a gyilkosságért vagyunk itt, akkor valamit nagyon összegabalyodtak ezzel az üggyel, mert én egész mást hallottam a gyilkosságról.
Úgy néz ki, hogy megegyezünk végül abban, hogy jobb, ha inkább mindegyikünk a saját ártatlanságát bizonygatja, mint, hogy a másikat mártsuk be, azzal egyébként sem nyernénk semmit szerintem.
-Pisszt! Valaki jön! Talán ételt hoznak. Vagy egy újabb foglyot. – int a nő, miközben erősen fülel kifelé és már én is hallom a lépteket.
Három katona kísér minket egy másik helyiségbe, ami eléggé hasonlít ahhoz, amit már Kathet atya jóvoltából a Katedrálisban is megismertem. Összeszorul a gyomrom.
- Bocsáss meg, hogy megzavartuk szabadságodat, esperes uram! Két ügyben kellene döntened. Ezt a nőt gyilkossággal vádolják, a tanú vallomása alapján egyértelmű, hogy ő ölt meg az egyik közeli faluban egy embert. A gyilkos tárgyat, két kardot is megtaláltuk nála az elfogásakor.
Az őr felmutatta a papnak a szekrényből kivett tárgyakat, amire az bólintott.
- Egy nekromantát is elfogtunk a határ túloldalán. Többek elmondása alapján is tudjuk, hogy a mi vidékeinken gyűjtötte a holttesteket szentségtelen dolgaihoz, de mielőtt elfoghattuk volna, átszökött. A legjobb embereink mentek utána és elfogták. Titokban hozták ide, hogy ítéletet mondj felette.
Hogy a nőt mivel vádolták, azt már ő is mondta, azonban én először szembesülök vele, hogy rólam mit állítanak. Bár hazudnék, ha azt mondanám nem sejtettem valami ilyesmit.
- Uram! Nem vagyok nekromanta! A szállásomról raboltak el éjjel!
Persze nekik ezek láthatóan nem mondhattam el ki vagyok valójában, másként kellett kivágnom magam.
- Csak átutazóban voltam és biztos, hogy azért lettem én a célpont, mert sötét tünde vagyok. Már csak akkor érkeztem, amikor a nekromantát és a teremtményét keresték. Nézzen rám, úgy nézek ki, mint valamiféle varázstudó?
Most talán jól jön a fiatalságom kijátszása.
- Mi áll a vallomásokban?
- Szó szerint ez áll, hogy egy összetéveszthetetlenül fekete alak ölte meg azt az ember. Csak nézzen rá! – mutat rám az őr és a pap egyetértően bólintott rá, én meg kezdtem nagyon rosszul érezni magam a bőrömben, nem jól állt a szénám.
- És a nekromantából is nehéz lenne még egy feketét találni...- tette hozzá még a tiszteletes.
- Elég! Hozzátok előbb a nőt, talán ő egyszerűbb eset lesz! Utána el kezdjük kérdezgetni alaposabban is a gyereket.
A körülmények miatt, most eszembe sem jutott, hogy a nő min mehet most keresztül, ahogy a kínpadra vonják, csak arra tudtam gondolni, hogy nem én kerültem oda és, hogy mit tudnák még mondani ahhoz, hogy elkerüljem ezt a sorsot.
Senkit nem hatott meg az áldott állapotban lévő nő sikoltozása, vergődése, máris kiválasztották a szerintük megfelelő eszközt a szóra bírására.
Ekkor robbant be az ajtón lihegve egy fiú.
- Esperes úr! Esperes úr! Az erdőkerülő üzeni, hogy azonnal menjen hozzá! Újra látták a füstös képű gyilkost.
- Milyen füstös képű gyilkost? Hiszen... – pillantott kételkedve a kifeszített asszonyra.
- Hát amelyiknek a füst összekormolta az egész arcát. Amelyiket a napokban kerestük!
Ha nem is nagy örömmel, de a pap végül összerakta a töredékeket és kiderült, hogy a sok kézen-közön átmenő információ alaposan összekeverte a dolgokat és ebből lett a félreértések „vígjátéka”, ami majdnem tragédiába torkolt.
Még szerencse, hogy időben derült fény mindenre, ezért az őrök és az esperes dühös morgása közepette, szabadon lettünk eresztve.
Kis kalamajka volt persze az eltűnésem miatt, de mivel nem szerettem volna, ha ebből megtud bárki is valamit, ezért inkább azt mondtam, bóklásztam a környéken és eltévedtem, így megúsztam némi fejmosással, mert Bern atya jólelkű ember volt.

Feuerstern egy igazán kellemes kis környék, ám az itt található személyek cseppet sem megnyugtatótak - Alicia számára biztosan nem. Eleinte reménykedve pillantott maga elé madarával a karján, ahogy meglátta az egyre részletesebben kirajzolódó épületeket, tanyákat. Már maga alatt érezte a kemény ágyat, amelyen ismét pihenni fog, a dohos, légüres szobát, de ez igazi megváltásnak is bizonyult minden alkalommal a számára, hiszen mégiscsak jobb a csupasz földnél.
Reményei csak a szokásosak voltak: nem talál itt semmi mást, csak unalmat. Nem számított arra, hogy bármi is váratlan fordulatot vegyen, hogy veszélybe kerüljön, vagy hogy éppen valamilyen különleges hírbe botlik - azt hitte erről a helyről, hogy ez olyan, amilyennek kinéz, méghozzá békés. Eleinte annak is tűnt, ám ahogy megy a falu épületei közt, egyik-másik lakos nagyon megfigyeli, feltűnően bámulják őt, valamint csodálkozó, mégis örömteli tekintettel fogadják őt. Alicia csak értetlenül fordul a bámészkodók irányába néhány alkalommal, és egyre kényelmetlenebbül érzi magát a szempárok súlya alatt. Voile mindössze párszor megrázza magát, amúgy fáradtan néz körbe, ahogy eltelik egy hosszabb idő - ő nem kifejezetten zavartatja magát.
A nekromanta betér a vigadóba, a pulthoz lép, és ahogy felemeli tekintetét a fogadósra, megpillantja annak leesett állát. Végignézve rajta teljesen megmerevedett testtel áll a fabútor mögött egy tányér törölgetésének folyamatát félbeszakítva, és nem képes másra, csak a nő vizsgálgatására. A tünde zavartan nézi az előtte lévőt, majd felfigyel a halk pusmogásra, ami megtölti a helyiséget. Egyetlen szót sem ért meg, hátrafordulva veheti észre, hogy gyakorlatilag az összes asztalnál közel hajolnak az itteniek. Valami rosszat tett volna? Mert nem csinált semmit, csak egyszerűen begyalogolt a faluba.
Perceken belül elege lesz ebből a sötételfnek, így megköszörüli torkát, mire összerezzennek a bent iszogatók.
- Mi a baj? - érdeklődik visszafordulva a fogadóshoz.
- Maga... - kezdi a pultos, de nem tudja befejezni, mert ledermeszti Alicia kérdő szemöldökfelvonása. Amikor már megtalálná a hangját egy torokköszörülést követően, a fogadóba beviharzik egy rendetlenül felöltözött, ápolatlan és mocskos férfi, és elüvölti magát:
- HÁT ELJÖTT, GYÓGYÍTÓ!
A nekromanta köpni-nyelni nem tud erre, és ha ivott volna valamit, a szájában lévő kortyokat minden bizonnyal a szomszédjára fújta volna abban a pillanatban, ahogy ez elhangzott. Fejében kering a kérdés: miféle gyógyítóról is van szó? Valaki megérkezett, aki errefelé hírességnek számít?
Gondolatára hamar megkapja a választ, hiszen az előbb berontó férfi a nő felé veszi az irányt, megragadja a karját, és könyörögve néz a tündére:
- Kérem! A fivérem... Eltörte a lábát, ön az egyetlen, aki meg tudja gyógyítani! - esdekel, Alicia pedig kényelmetlenül érzi magát ettől, így óvatosan próbálja elhúzni kezét, de a rászoruló ujjak nem engednek. Sejtette már előre, hogy az itteni marhák nem érzékelik a finom utalásokat, de ha keményen lép fel, az se fog sokkal több szerencsét hozni. Tekintve, hogy milyen buzgó, milyen magabiztos, nem feltételezi, hogy egyszerűen letenne az elképzeléséről.
- Nem vagyok gyógyító - közli aztán a sötételf.
- Ne tagadja, mindenki jól tudja, hogy ön a híres-neves Lisil Recht - magyarázza, alátámasztva, hogy igenis tisztában van a nő kilétével, de a holdcsókolt szemei csak még jobban elkerekednek ettől.
- A nevem nem Lisil, Alicia vagyok - próbálja tisztázni kilétét, de a férfi csak megrázza a fejét.
- Ne akarjon megint kibújni a munka alól, Lisil! Hallottuk hírét, hogy igencsak szeret titkolózni, de hogy még a saját magát is letagadja...? Ki hitte volna? - Hatásszünetet tart, a plafonra emeli tekintetét, mintha mondandója imádság lenne. - Na, jöjjön, jöjjön, különben a fivérem soha többé nem fog tudni lábra állni! - sürgeti, és még mielőtt a nekromanta bármit is mondhatna, elrángatja helyéről, ki a fogadóból. Pár ház mellett elmennek, majd egyszer befordulnak, végül megállnak egy apró, alacsony kerítéses épületnél. A falusi nem habozik, azonnal betér, és míg nyitja az ajtót, a tünde fájdalmas arckifejezéssel keresi Voilét, aki bizonyára ismét úgy néz rá, mintha kinevetné szerencsétlenkedését. És valóban... Csak egy pillantást kell vetnie rá, hogy lássa azt a gunyoros kifejezést a fején, de csak egy rövid időre, mivel ahogy siklik az égen, a háztetőt veszi célba, nem a szobákat.
Az ajtó nyikorogva tárul fel, ideje nincs körülnézni, így csupán annyit tud felfogni, hogy szegényes bútorzattal rendelkező építményről van szó, és amelyik helyiségbe belépnek, ott sincs több egy asztalkánál, egy széknél, egy ágynál és egy öreg szekrénynél több. Az ágyban fekszik a korábban emlegetett sérült: végignézve rajta nem úgy tűnik, mintha olyan komoly eset lenne. Szerencsésebben járt, mint Alicia korábban, és már ez is igazán kedvező lehet(ne) a törött taggal rendelkező számára. Hallja, ahogy a férfi, aki idáig vezette, most mögé tol egy széket, finoman megérintve a nőt leülteti rá.
- Tudja, almát szedtünk. Ez a félnótás meg felmászott a fára, és leesett róla, onnan a baj - ül az ágyra a falusi, testvére pedig zavartan mosolyog. Feszült csend áll be, míg a tünde vizsgálódást tettet: eleinte csak szemeivel teszi, aztán előredől, hogy könnyedén megérinthesse a törött tagot. A fivér összeszorított fogakkal nyöszörög, mivel már előre fél a fájdalomtól, amit az érintés, nyomogatás okozni fog, és ahogy Alicia hozzáér a bőrfelszínhez, fájdalmában belemarkol a lepedőbe. A rokona feszülten figyel, nem sok híja van annak, hogy felálljon, és már most leállítsa. Pár percig eltart ez a küzdelem, a sötét tünde ügyetlenkedve próbálkozik vegy gyógyítóhoz hasonlító felmérést tenni, persze az egész valószínűleg egy hatalmas kamu lesz - másképp egyértelműen nem fog innen szabadulni, hacsak el nem szokik.
- Nos? - érdeklődik bizonytalanul az ágyon ülő. - Van esélye a járásra? - teszi még hozzá kissé félve. Az elf felé fordítja tekintetét, majd némi szünet után megszólal.
- Kérem, nem vagyok ez a Lisil Recht nevű személy, összetévesztenek valakivel - válik némileg kérlelővé hangja, és reméli, nem kell semmit se mondania erről a törött lábról, nem kell semmit se csinálnia.
- Ugyan, akkor mivel magyarázza a baglyot - mert hallottam ám, ne is tagadja -, a fekete hajat és ezt a sápatag bőrt? - teszi fel a kérdést túlbuzgó magabiztossággal, mire a tünde lemond arról, hogy bármilyen kifogást találjon. Túlságosan abban a hitben van, hogy ő a keresett személy, és ezen képtelen változtatni. Ennek viszont a beteg fogja kárát látni, efelől semmi kétség, de hát mihez is kezdhetne? Mindenesetre mély levegőt vesz, hangosan kifújja.
- Tudja... - kezdi, és szinte tapintani lehet a letelepedő feszültséget. - Én ezt nem fogom tudni meggyógyítani - rázza meg a fejét a nekromanta. - Nem vagyok gyógyító, semmit sem értek hozzá - vallja be igyekezve a lehető legtöbb sajnálatot hangjába vinni, de ez vagy nem sikerült, vagy a férfi nem tudja értékelni ezt, mivel hirtelen áll fel haragtól kipirosodó arccal. Alicia szintén felemelkedik, a széket kikerülve hátrál egy lépést, mivel érzi, ingatag talajon van. A falusi álláspontját természetesen megérti, elvégre egy jó rokon nem akarja, hogy egy közeli családtagjának bármi baja legyen, éppen ezért nem is inti le, nem szól neki.
- Csak tud vele kezdeni valamit! Hát mi másért olyan híres?! - Ingerlékennyé és kétségbeesetté válik, a holdcsókolt pedig érzi, hogy nem sok híja van annak, hogy egy pofont kapjon tehetetlensége miatt.
- Megmondtam: nem Lisil Recht vagyok. Nem tudok gyógyítani - közli nyersebben.
- De hát... Csinálja! Ne hazudjon tovább! - utasítja.
- Nem megmondtam, hogy... ?! - emeli meg a hangját Alicia, mire durván becsapódik a bejárati ajtó. Erre mindketten elhallgatnak, és érdeklődve fordulnak a zaj irányába.
- Ki a beteg?! - rikácsolja kintről egy nő, majd ahogy kipillantanak, nem látnak mást, mint egy pipázgató, aszott arcú, sápadt nőszemélyt, akinek furcsamód még mindig fekete a haja. Hasonlóan kopott, sötét köpenyben jár, akárcsak a tünde, karján ott egy hófehér bagoly, mely közel sem hasonlít a nekromanta társára, Voiléra. Sokkal barátságosabb tekintete van, mint Nebelnek.
Az ide totyogó asszony alacsony, görnyedt hátú, botjára támaszkodik, és aki közelebb lép, érezheti a banyát körüllengő növények illatkeverékét.
- Hát maga meg kicsoda, banya? - kérdezi ingerülten a lakos felvont szemöldökkel, gyanakvó pillantással, amire csak egy hetykén megemelt fejet és odavetett választ kap:
- Lisil Recht.

Mindennek megvan a következménye.
Ha az ember papnak áll, akkor előbb-utóbb csak ráragad valami, még ha nem is veszi komolyan az egészet.
Ha eljátssza, hogy katona, akkor idővel már nem kell tettetnie a fegyelmezett lépteket.
Ha déli ruhát vesz fel, akkor hamarosan rászokik, hogy kényszeresen végigsimítson rajta, mintha igazgatná.
Én most éppen ezt az utóbbit élem át. Nem tehetek róla... egy ilyen puccos ruhával szinte együtt jár a hiúság, és erre nem is gondoltam, mikor elloptam. Csak a véletlennek köszönhetően sikerült: ha épp nem lettem volna a hintó közelében, és nem rúgott volna fel valakit a ló, akkor nem állt volna meg a kocsis, hogy leordítsa annak a szerencsétlennek a fejét (mert nem volt neki elég, hogy megsérült). És ha mindez nem történik meg, akkor nem száll ki a hintó tulajdonosa, a körülöttem lévők nem figyeltek volna a hangzavarra, én pedig nem tudtam volna becsempészni magam, hogy körülnézzek.
De sikerült. Van egy díszes öltözetem. Szép volt, Astonien.
Nem sokat vártam a felpróbálásával; természetesen egy tehetősebb környéket választottam, ahol nem néznek furcsán, ha egy módos alak egyedül járkál. Észrevétlenül átöltözni már kevés gondot okozott, és még arra is tudtam figyelni, hogy normálisan elrejtsem a déli ruhám..
És most itt vagyok. Hogy merre megyek? Természetesen fogalmam sincs, nem konkrét céllal indultam el, csupán ki akarom próbálni a szerzeményem. Kíváncsi vagyok ugyan, milyen új utakat nyit meg előttem, de most nem áll szándékomban szórakozni.
Még.

-Von Hilmann! Von Hilmann!
Kell egy kis idő, amíg eljut a tudatomig, hogy a kiáltozás bizony nekem szól. Kíváncsian fordulok meg, hogy észrevegyem a hang gazdáját: egy idősebb férfit, akinek lépteiben semmi úrias felvágás nincs, s ruházata sem utal erre.
Mit akarhat ez tőlem? És ki ez a von Hilmann?
-Már mindenhol kerestük! Elfeledkezett a tárgyalásról? Egy fertályóra van még hátra a megbeszélt időpontig! Jöjjön gyorsan!
Még mindig nem értem, mi baja van, de szinte ösztönből bólogatni kezdek.
-Persze, persze, elnézést a szórakozottságomért... - hát akkor ússzunk együtt az árral! Valószínűleg összekevert valakivel; nem tudom, ki az, de soha nem hullott ilyen könnyen az ölembe egy lehetőség. Kivételesen nem tervezek balhét, erre az talál meg engem, na szép.
-Jöjjön velem, kérem! Nincs már sok időnk. - a bocsánatkérésre eleinte kicsit furcsán néz, de aztán megnyugszik. Nem ismerheti valakivel az eredeti von Hilmannt, ha ilyen könnyedén összekeverte valakivel... de ez nem is baj, legalább nehezebben bukhatok le.
És hogy a tárgyaláson ismernek-e? Remélem, nem. Könnyebb lenne, ha jutna időm információt gyűjteni arról, akit helyettesítenem kell, de ha már így alakult, akkor végigcsinálom.
Szótlanul követem hát a szolgát, és közben eltűnődöm azon, miről is fog szólni a tárgyalás.

-Siessünk, Carina Rademascher úrhölgy már várja! És ne feledje, sok forog kockán; az első benyomás a legfontosabb!
Hát remek. Az némileg megnyugtat, hogy most találkozom először a szóban forgó nővel, az viszont már kevésbé tetszik, hogy ahogy a másik fogalmazott, 'sok forog kockán'. Mondjuk... nem én fogom meginni a levét, nincs hát miért izgulnom.
Belépek hát vezetőm után a díszes főkapun a házba, és lopva körülnézek (nem, kivételesen nem szó szerint). Mivel tényleg gyorsan lépked, felveszem a tempóját, így hamar elérünk a célunkhoz - az ajtó nyitva van, de nem látok sokat. Talán valamiféle díszterem lehet. Mellette középkorú férfi, fekete ruházatban, felfegyverezve.
-Nem tart velem? - kérdezem a szolgát, de csak a fejét rázza.
-Az úrhölgy kikötötte, hogy szigorúan csak önt akarja látni, von Hilmann. - közelebb hajol, és halkan folytatja. - Nem a semmiért jött el északról. Megértem a félelmet a szívében, hisz mindketten hallottuk róla a pletykákat, de kérem, vegyen erőt magán. A béke múlik ezen.
Hogy? Hogy mi?
Mit vállaltam?
De már késő visszalépni. Nincs időm gondolkodni azon, hol lehet az, akinek a szerepét eljátszom, ahogy azon sem, mit is kellene tennem.
Nagy levegőt veszek, és belépek a díszterembe, mire rögtön becsukódik mögöttem az ajtó. Rossz előérzetem van.

-Már vártam, von Hilmann! - szigorúan csattanó hangot hallok meg. Női, mi több: nőiesen magas, mégis mintha egy szavától vigyázzba akarnám vágni magam.
Ez érdekes lesz.
-Üdvözletem, Rademascher úrnő! - hajtom meg a fejem kedves mosollyal. - Felhívnám a figyelmét, hogy nem késtem, sőt, öt perccel előbb értem ide a megbeszéltnél. Kérem, ne rója hát fel nekem ezt. - és változatlan nyugalommal a szemébe nézek. Tekintete a hangjához hasonlóan metsző, és az egész nő olyan, mint egy íj megfeszült húrja. Mi tagadás, tetszetős, de ezt lerontja a pillantásán érződő...
...katonásság.
Most jövök rá. Ez a nő született hadvezér.
Mintha megrándulna az aztalon pihenő keze, veszélyesen közel a félig telt pohárhoz.
-Nehogy azt higgye, von Hilmann, hogy ennyire elengedheti magát! Hálás vagyok a vendégszeretetéért, hogy a házában fogadott, de ez semmin nem változtat. - ó, hogy ez az én házam? Jó tudni. - Szövetséget ajánlott nekem a levélben. Hogyan értette ezt?
-Kérem, nyugodjon meg, Rademascher úrnő. - ülök le az asztal másik oldalára. - Nem kezelem önt ellenségként, hisz ezért küldtem azt a levelet. Kérem, ne tápláljon hát ellenszenvet irántam.
Felhorkan, és látom a tekintetén, hogy legszívesebben hozzám vágna valamit... de furcsamód eleget tesz a kérésemnek, és ellazulnak izmai.
Ez eddig remek, de mit is kellene mondanom? Már a tény is meglep, hogy Dél és Észak közt szövetség alakul, hisz ezt valószínűleg mindkét oldal rossz szemmel nézné. Az viszont, hogy én lettem a kulcsfigurája, egyenesen hihetetlen.
Nem érdekel a háború, már kezdetek óta közömbös voltam iránta. Irtsák csak egymást, ha akarják, legalább a káoszban könnyebb lesz dolgoznom, de soha nem értettem a két vallás közti harcot. Viszont... ha már így alakult, miért ne próbálhatnám meg? Ha nem sikerül, akkor se történik semmi, ha pedig igen, még hálás is lehet nekem von Hilmann.
-A fontosságunk egyre csökken. - kezdem a marhaságot. - A háború, még ha nem is látszik, egyre jobban felemészt minket, ugyanakkor Dél egyre kevésbé becsüli meg a sereget aktívan segítő családokat. Nem tudom, Északon mi a helyzet, de... - felsóhajtok, és komorabbá válik a tekintetem. - Nézze, amit most fogok mondani, azért könnyedén börtönbe vethetnének, de elegem van a háborúból. Nincs kedvem két egyház csatározásában felemészteni a vagyonom, ahogy értelmetlen halálok tömegéhez hozzájárulni sem.
Kis szünetet tartok. Carina az összekulcsolt ujjain támasztja az állát, úgy néz rám. Tipikusan férfias tartás; fogalmam sincs, az efféle érvek meggyőzik-e, de majd kiderül. Mondanám, hogy nem is célom ez, de valamiért egyre jobban érdekel, hogy bírok egy ilyen... hm, határozott nőszeméllyel.
-Ezért fordultam önhöz. Teljesen nyilvánvaló, hogy árulást követek el a királyom ellen, de ha erre van szükség a békéhez, akkor megteszem. Hiszek abban, hogy idővel változik a két birodalom közti viszony, és már nem kell ilyen eszközökhöz nyúlnom.
Összehúzza a szemeit. Bármennyire is szeretném, nem tudom leolvasni róla, mit gondol az elmondottakról. Vajon ellentmondásba kevertem magam? Ha egy levél miatt ilyen messzire eljött személyesen, akkor jelentős dolgokat tartalmazhatott... viszont ha von Hilmann fejében több ész van, mint a buzogányomban, akkor nem sok olyan konkrétumot írt, ami érdekes következményeket hozhat illetéktelen kezekben. Hazardírozás tehát, de a tétet nem én állom, ahogy a jutalmat sem én fogom megkapni, ha sikerrel járok.
Mégis izgulok. Mi a franc?
Be kell vallanom, meglepett, von Helmann. - látszik, hogy minden szavát megfontolja. - A levele alapján gyengébb jellemre számítottam, erre idejövök, és árulást ajánl nekem. Tudja, mit kockáztat, ugye?
-Természetesen. Vállalom a felelősséget abban az esetben is, ha ez lelepleződik.
-És pontosan hogy gondolta ezt a szövetséget? - a nő ismét leteszi kezeit az asztalra.
-Nyíltan egyelőre sehogy. Ha ilyet vállalnánk, akár magának a királynak is küldhettem volna azt a levelet. Véget akarok vetni a háborúnak, mégsem mutathatom ki nyíltan; természetesen ha a véleményemet kérdezik, elmondom, de mást nem tehetek, segítenem kell a birodalmam. - kicsit közelebb húzódom, természetesen csak annyira, hogy jelezzem: bizalmas dolgokat mondok. Nem húzódik el. -  Társakra van szükségem, Rademascher úrhölgy. Olyan társakra, akik velem együtt készek belülről gyengíteni a háborút, anélkül, hogy ezzel bármelyik fél erejét növeljék. Ha csak egyszerűen nem támogatom a harcokat, akkor a szankciókon kívül még erősebbé is tenném Északot, így hozzájárulnék a győzelemhez. Az pedig Dél bukásával jár együtt. Nem azt akarom, hogy az egyik birodalom lerombolja a másikat; a békére törekszem. Lehetetlen lesz úgy végigcsinálni, hogy megbolygatom a mostani gyenge egyensúlyt.
-És ha nem fogadom el?
-Természetesen azt is megértem. Abban az esetben annyit fogok kérni öntől, hogy ne buktasson le, és minden további nélkül segítek a zökkenőmentes visszajutásában. Úgy teszek majd, mintha sosem létezett volna ez a tárgyalás.
-Tehát idehívja egy északi család képviselőjét, ráadásul egyiket azok közül, akik a leginkább részt vesznek a háborúban, és azt kéri tőlem, segítsek véget vetni a harcoknak? Kövessek el árulást egy délivel együtt?
Pontosan.
Felnevet. Fura ilyet hallani tőle, igaz, ebben is van egy jó adag a katonás szigorból.
-Áruló! - meglepve nézek rá, mikor észreveszem a vidám csillanást a szemében. - Úgy látszik, mégis van pár déli, akik bátrabbak, mint amilyennek mutatják magukat. Még ha áruló is, megérdemli a tiszteletem. Azonban ne higgye, hogy ilyen egyszerű lesz.
Kérdőn húzom össze a szemeim.
-Árulást ajánl, és ezt nem fogom olyan könnyedén elfogadni. Azt mondta, hajlandó vállalni a felelősséget, de valóban igaz ez?
-Komolyan gondoltam. Azt fogom mondani, hogy megzsaroltam a Rademascher családot, ezzel kényszerítettem együttműködésre.
-És miért megy el ilyen messzire?
-A békéért. - felelem rezzenéstelen hangon.
Egy ideig színtelenül néz rám, de türelmesen állom a tekintetét. Nem kell sok idő, talán tíz másodperc telik el, míg végre válaszol.
-Nem tudja, mire vállalkozott; ahogy én sem, mibe egyezem most bele. De nem érdekel. Őszintének látszik, így megbízom a szavaiban. - feláll, és kezet nyújt nekem az asztalon át. - Julian von Hilmann, elfogadom az ajánlatát.
Mosolyogva állok fel én is, és fogadom el a jobbot.
-Megtisztel a bizalmával, Carina Rudemacher úrnő, ahogy a szövetségével is. Köszönöm, hogy segít nekem.
-Majd akkor köszönje meg, ha békét köt a két birodalom. Most pedig, ha nem haragszik meg, mennem kell.
-Természetesen. Ha nem haragszik meg, nem kísérem el egy darabon sem.
-Meg is tiltottam volna. A hazajutásra vonatkozó segítségét pedig köszönettel visszautasítom, a saját kísérőm is elég lesz Északig. - közben el is indul az ajtó felé. - Istenünk kegyelme legyen önnel, von Hilmann. Ha szükség lesz rám, küldjön levelet, de ne engem címezzen... írja a pohárnokomnak. Úgy kevésbé lesz gyanús.
-Úgy fogok tenni. - bólintok. - Az ég óvja, Rudemacher úrhölgy.

Mikor kilép az ajtőn, elfog a siker érzete.
Hogy most jót tettem-e? Nem tudom, de nem is érdekel. Kis keresés után találok papírt és írószerszámot, és leírok mindent. A színjátékot, a tárgyalás eredményét, az üzenetváltás módját... ha már segítettem nekik, hadd tudják, miképpen használhatják ki. Ha végeztem, elég eltűnnöm innen, majd visszalopóznom az elrejtett ruhámhoz.
Kíváncsi voltam, milyen lehetőségeket kaptam a ruhával együtt? Hát most megtudtam.
Jó szórakozás volt, az már biztos.

Érdekes volt olvasni, főképp... nem, mindenkié jó volt, úgyhogy jár a 150 TP!