[Magánjáték] - Ahol a legkevésbé számítanál rá

Úgy tűzött a nap, mintha szándékosan akarná leégetni a húst minden elő (vagy halott) állat csontjairól. A Kősivatag kegyetlen és zord időjárása miatt senki ember fia be nem teszi ide a lábát. Mégis itt, ahol a legkevésbé számítana rá az ember, a civilizáció nyomai lehetők fel. Igaz, nem is a kietlen pusztaságon, hanem mélyen a kőzuhatag és a perszelő homok alatt. Történetünk egy márványból épült rom előtt veszi kezdetét. A becses műemléken a kietlen időjárás és az idő vasfoga mély nyomot hagyott, mára nem maradt meg semmi se belőle, mint egy törmelékhegy. Egy sötét köpenyes fiatal áll közvetlenül előtte. Arcáról patakokban ömlik a víz, de látszólag nem zavarja. Időről időre erős migrénrohamok környékezik meg, de ügyet sem vet rá. A Kősivatag borzalmas, életkedvet is elszívó időjárása aprányi probléma csupán számára. Elhatározása oly erős, hogy ez a megpróbáltatás apró áldozat csupán.
- Ez volna az? – kérdezi nyugodt és türelmes hangon.
- Igen, kétségkívül. – szólal meg egy gyermeteg lány a semmiből.
- Helyes. Reméljük, nem omlik alattunk össze.
- Ne aggódj. Több kell ennek a helynek pár évtizednél, hogy fényét vesztse.
A fiú lassan elindult a romok közt kutakodva. Nem kellett sokat keresgélnie, míg talált egy fából és vasból eszkábált csapóajtót az egyik oszlopcsarnok háta mögött.
- Essünk túl rajta.
Felemelte a vaskos nyílászárót. Nem megdöbbentő, hogy egy járatot fedett el. Széles, úgy két méter belmagasságú alagút vezetett egyenesen az építmény alá. Gerard nyelt egy nagyot, majd halk léptekkel megindult lefelé. Kezében egy fáklyát tartott, amit induláskor gyújtott meg. A járat valamilyen csoda folytán túlélte a vidék kietlen időjárását, ugyanis egyéb más híján csak a por lepte be. Itt ott a falon pókhálók lógtak le, az egész üregben dohos szag terjengett, amiből arra lehet következtetni, hogy a katakomba valamely részét még korábban elöntötte a víz. Egy-két kósza denevér lógott le a plafonról, de rajtuk és pár patkányon kívül az életnek semmi jelét nem lehetett felfedezni. Nem is élőknek készült ez a tárna, hanem holtaknak. Gerard egy kriptát látogatott meg ezek az elhagyatott vidéken. A kazamatába több híres varázsló is nyugszik, s az egyikük halálakor keletkezett egy legenda egy ősi és hatalmas varázslatról, aminek szövegét titkosírással a sírkövébe véstek. Ha csak egy szikrányi esély is lenne a megtalálására, az hatalmas esély lenne a legendás mágia felélesztéséhez. A fiú ennek reményében ballagott egyre lejjebb és lejjebb a kriptában.
~ A fontosabb embereket általában az alsó szinteken szokták elhelyezni, hogy a sírrablók nehezebben jussanak le hozzájuk.
~ Ha igaz, amit a mesék mondanak, ezt a varázsló bőven elég tehetős volt, hogy a legalsó szintre kerüljön.
~ Ha meg nem, akkor majd mi.
~ Te aztán tényleg bizalomgerjesztő vagy...
Hosszas menetelés után nagynehezen elérték a kripta egyik termét, ahonnan már nem vezetett lefelé lépcső. Három sír állt egymás mellett, szépen párhuzamosan, egyenlő távolságra a másiktól. Mindhárom előtt ott volt egy-egy jó egy méter magas kőtábla, tele hasznos információval. Az első egy báróhoz tartozott, a második egy sokat szolgált zsoldoskapitányhoz és a harmadik: egy hajdani mágushoz.
~ Ez lesz az...
~ El sem hiszem, hogy tényleg itt van.
A sírkőhöz közelebb érve tisztán látható betűket lehetett róla leolvasni. Gerard mohón odahajolva kezdte fürkészni a szüveget...legnagyobb megdöbbenésére azonban a felirat egy egyszerű versike volt, semmi sejthető rejtett tartalommal, de még csak titkosírásos szöveggel sem.
~ Ez most komoly?
~ Ne engem kérdezz, nem én faragtam.
~ Nagyszerű, a semmiért jöttünk le egészen idáig.
~ Hát, azért valljuk be, egész esztétikus látvány volt.
~ Aha, ha gondolod szívesen itt hagylak. Menjünk haza...

Kell neki állandóan azokat a dajkameséket hallgatnia, valamint utánajárnia ezeknek... Ez talán mondjuk nem lenne akkora baj egészen addig, míg a szóbeszédek nem a Kősivatagba vezetik őt. Tisztában volt vele, hogy elviselhetetlen körülmények uralkodnak errefelé, de hogy ennyire...? Soha többet nem fog visszajönni, ha nem szükséges. Soha, soha, soha, soha többet, még csak távolról sem akarja látni ezt a tájat. Gyakorlatilag csurog róla az izzadság, és szerencsétlen Voile is nagyon nehezen viseli a tűző napsütést, viszont öltözékét nem vetheti le csak úgy, hiszen nyomban hátrányba kerül származása miatt. Lehet, hogy úgy néz ki, mint egy teljes értékű elf, azonban ugyanúgy sötét tünde marad a látszat ellenére is, ugyanúgy hatnának rá az égető, hátráltató sugarak, ha nem lenne rajta leple. És akkor... Talán kikészülne, teljesen.
A bagoly kókadtan próbál Alicia karján maradni, repülni nem igazán akar - már ránézésre egyértelművé válhat, mennyire erőtlenek mindketten ettől a hőségtől. Hullámzik a nő előtt a tér, és van, hogy többször majdnem orra bukik saját lábában, kis híján elejti a hozott felszerelést, amit még a legutóbbi faluból hozott - egyszerűen kibírhatatlan ez a szélsőség. A visszafordulás gondolata is megannyiszor előkerült már a monoton gyaloglás alatt, viszont a feltételezett, számára kincsnek nevezett dolog ott lehet, ahová most is tart. Megeshet, hogy talál ott pár nekromantáknak hasznos tekercset, hogy ott rejtettek el néhányat, és most az egyszer megéri kockáztatni ezt.
Lihegve, zihálva teszi már meg az egyre nehezebb lépéseket, ruhájából lassan már facsarni lehetne a vizet. Iszonyú szomjúság tör rá, és ahogy a kulacsára pillant, amely oldalán lifeg, nem sok híja van annak, hogy igyon belőle. Egyelőre viszont megállja, mivel tudja, hogyha most egy keveset kortyolna, akkor ki is ürítené az edénykét azonnal. Spórolnia kell vele, addig kell halasztania, míg az ájulás szélére nem kerül, és utána is csak egy aprót ihat - ez lesz a legnehezebb része.
Nagyot nyelve fordítja vissza tekintetét a homokos, köves vidékre, elfeledtetve magával, hogy hozott egy napra elegendő folyadékot magával.
- Nemsokára... - lihegi. - Nemsokára ott vagyunk... Voile... - simít végig pár ujjal madara tollas fején. Azt inkább nem teszi hozzá, hogy mindezt inkább csak reméli, mint ténylegesen hiszi, bár ezzel társa is nyilvánvalóan tisztában van.
Keservesen lassan telik az idő, és már ott tart gondolatban, hogy elképzeli, miként fog meghalni ezen a megsemmisítő területen. Kiszárad? Szétégeti a nap? Megfő, mint egy tojás ebben a sötét maskarában? Ez utóbbi tűnik eddig a legvalószínűbbnek. Vajon vannak errefelé keselyűk, amelyek elfogyasztják kifolyó szemgolyóját?
Romok. Megáll, megdörzsöli a szemét, hogy jól látja-e, hogy ez nem csak egy délibáb, ám egyelőre nem tud arról meggyőződni, hogy ezek valóságos maradványok-e. A bágyadt Voiléra néz, aztán vissza egy korábbi kor építményére.
- Látod azt, amit én? - kérdezi halkan, de nem vár rá választ. A madár nem is reagál, csak igyekszik tűrni a viszontagságokat, míg Alicia küzd azért, hogy egy hűsebb helyet keressenek. Megszaporázza lépteit, a lehető leggyorsabban akar a romokhoz érni, és csak hálát tud adni azért, hogy valamire bukkant. Elvileg ennek kéne annak az épületmaradványnak lennie, ami alatt rengeteg hulla és "kincs" várja - amikre mondjuk nem venne mérget, de ha már eddig eljött, egy próbát mindenképp megér. Sokat már nem veszíthet, legfeljebb Voiléval együtt hőgutát kapnak mindketten.
Kutakodás közben hamar kideríti, hogy ezek a megmaradt kövek igenis valóságosak, és utána arra a bizonyos csapóajtóra is rábukkan, amire épp szüksége van, hiszen ez a föld alá vezeti őket, ahol bizonyára kellemesebb az idő, mint fönt, és örömtől élénken csillogó tekintettel fogja fel, hogy így mi vár rá: hűvös levegő. Lenn. Igazi megváltás lesz, és még azért is hálát mondhat, hogy nem ejtette el egészen idáig a készletet, aminek segítségével feltérképezheti a lenti világot. Már csak fel kell...
Csak most veszi észre, hogy nyitva van. A bagolyra pillant, bár ő nem viszonozza ezt - nem különösebben hatja meg, hogy valaki már van lenn. Bizonyára még csak erre sem gondol, csupán egyvalami jár a fejében: hideget. Aliciát azonban a látvány aggodalommal tölti el, hiszen lehet, hogy évekkel korábban járt itt valaki, akinek vagy sikerült elhagynia a mélységet, vagy benn rohadt, de az is lehetséges, hogy egy másik alak a napokban ereszkedett le.
Alsó ajkát harapdálva mérlegel egy darabig, azonban nem túl sokáig - elindul lefelé, majd lesz, ami lesz. A kezében lévő fáklyát meggyújtja az eddig köpenye alatt megbújt apró tarisznyájában lévő gyújtóeszközök és kevés olaj segítségével. Nem szívesen tűnne fel, de sokkalta veszélyesebb sötétben közlekedni egy ilyen területen, vész esetén meg úgyis ott vannak a szolgálatában álló holtak.
Amennyire halkan csak tud, megy, viszont így sem tud visszhang nélkül megtenni egyetlen lépést sem. Akármit is tegyen, egyszerűen visszamondják neki a falak, ettől pedig igen ijesztővé, kísértetiessé válik a kazamata - de nem neki. A dohos szaggal mit sem törődik - jó, hogy itt már nincs olyan pusztító hőség, mint odafenn. Igazi felüdülés, ez a kis kellemetlenség meg tényleg csak egy apróság, amivel nem érdemes foglalkozni.
A tűz kellemes távolságig világítja a belső teret, így akadály és gond nélkül haladhat egyre lejjebb és lejjebb, egészen addig, míg máshonnan is fényforrást vél felfedezni, ami bizony nagyon rossz előjel... Talán még a visszhangzó lépteket is meghallotta, lehet, már felé is tart, szóval nem késlekedhet.
Maga előtt látja a goblinzombik pecsétjét, bár most nem tud végigsimítani varázskönyvének gerincén még csak megszokásból sem, mivel egyik kezén Voile van, méghozzá azon, amellyel még a botot is fogja, másikban pedig a fáklyát tartja. Eltelik pár néma másodperc, majd előtte néhány méterrel megjelennek a kis sunyi, rothadó dögök, kezükben egy-egy tőrt tartva, majd Alicia előtt indulnak meg a fényforrás felé, de nem hagyják le túlzottan gazdájukat.
A nő befordul a terembe, ahonnan a - vélhetően - lángok kivilágítanak, még közelebb lép néhányat szolgáival az élen.
- Nocsak, ahogy elnézem, nem csak én vagyok a holtak zaklatója - jegyzi meg gunyorosan, még pár lépést beljebb megtéve a teremben, majd megáll, hogy onnan mérje végig a bizonyára már vele szemben álló személyt. A jelenleg tündének látszó nő karján ott pihen a ködszín, fekete foltos bagoly is, de érdeklődést nem mutat az ismeretlen iránt.

Halk, óvatos léptek hallatszottak onnan, ahonnan ő jött. Gerard feszülten kapta fel a fejét.
~ Mi lehet ez? Van itt valaki rajtunk kívül...
~ Az nem kizárt. Elég kicsi rá az esély, hogy ezt a helyet bárki is megtalálja, de nem lehetetlen lejutni ide.
~ Nagyszerű. Nem hiányzik most még több probléma.
Ahogy a jövevény közeledett, egyszer csak megszaporodott a lépések száma. Ám ezek a lépések halkak voltak, szinte alig keltettek visszhangot, inkább egy állandó háttérzörejjé mosódtak össze.
~ Hallod...
~ Valamit csinálhatott. De vajon mit?
Az apró lábak zöreje túl halk volt egy paripához (arról nem is beszélve, hogy mégis ki hozná le a lovát le egy kriptába), túl könnyed egy előholthoz, Gerard csak arra tudott gondolni, hogy az idegen kisállata lehet az, akit eddig a hátán cipelt. Életében nem látott még goblinzombit, így nem is csoda, hogy nem ismerte fel a hangjukat. Sokat ugyan nem volt ideje vacillálni rajta, mert ekkor fordult be Alicia a kripta legalsó termébe. Az éjtünde várakozásaival ellentétben azonban nem volt képes az előtte érkező fiú arcába nézni, ő ugyanis nem fordult felé lépéseinek hangját kifülelve. Helyette ott ült a hideg kövön kényelmes törökülésben, mintha éppen az otthon melege kényeztetné őt. Hogy miért? Korábban már nemegyszer játszotta meg, hogy oda sem figyel az ellenfelére, amivel legtöbbször azt érte el, hogy az összezavarodott. És miért ne vállja be ez a módszer, elvégre nincs olyan, akit ne döbbentene meg, ha az áldozata ügyet sem vetne rá. Természetesen attól még jó egy tiszta képet kapni az ellenségről vagy arról, hogy az idegen egyáltalán ellenség e, így Gerard óvatosan hátrahajtotta a fejét, amint meghallotta Alicia hangját.
- Nocsak, ahogy elnézem, nem csak én vagyok a holtak zaklatója. – szólt oda lágy hangon. Gerard egy halvány mosolyt megejtve válaszolt, a tőle megszokott mézesmázos hangon.
- Zaklatni? Ugyan, én csak egy apró kérdést tettem fel az egyik itt lakónak. – feleli, miközben lassan feltápászkodik és leporolja a köpenye alját. Kissé meglepődött a pöttöm kis előholtak láttán, de ebből igyekezett semmit se kimutatni – csak sajnos nem volt beszédes kedvében a néhai. És magácska, mi szél hozta erre az Isten háta mögötti helyre?

Ül. Ahogy belép, a másik csak ül, persze kénytelen aztán megfordulni, hogy lássa, ki is az, aki ugyanoda tévedt, ahova ő. Egyszerre gunyoros és magabiztos vigyor arcán marad még ekkor is, miközben fejben az összes lehetőséget lejátssza: milyen lehet ez a kölyök? Erős? Jó színész? Astonien után már nem csodálkozna semmin se ilyen téren, tehát minden eshetőségre felkészül. Bármi előfordulhat, ezt megtanulhatta eddigi életévei során, Azrael kardja utáni hajszában pedig fokozottan igaz az, hogy furcsa alakok keresztezik útját.
Ahogy megfordul, megvizsgálja a másik arcát, mosolyától, az abban rejlő önbizalomtól nem hervad le sajátja. De talán őszinte ez a mosoly, talán van alapja, hogy ilyen ábrázata van a fiúnak... Talán valóban erő- vagy képességfölényben van, egyelőre azonban nem mutathatja, hogy zavarja ez az apró bökkenő. Már az elején számolt azzal, hogy más is van itt, és aki ide lemerészkedik, aki idáig eljön, az nem lehet gyenge, vagy ha az is... Őrültnek kell lennie ahhoz. Vagy csak eszetlennek, amelynek csoportjába Alicia is tartozik, mert hát... Az ő fajtája is rosszul viseli a napfényt, nemhogy az ilyen tűző napsütést... Még a felszerelése sem véd annyira, hogy az ettől jövő levertséget teljesen kizárja, ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy a nekromanta egy teljes értékűnek számító bolond.
A fiú mézesmázos hangjától egyszerűen borsódzik a háta. Még szerencse, hogy nincs olyan hideg ahhoz, hogy ez megtörténhessen, köpenye is meglehetősen sokat takarna ebből is, így aggodalomra aligha van oka. Csupán arcizmainak kell parancsolnia, semmi többre nincs szüksége, de nehéz megállni egy-egy grimaszt, mikor pont egy gyűlölt dolgot csinálnak előtte: gyűlöli ezt a fajta behízelgést, és nem tudná eldönteni, hogy mit akar vele elérni a másik: a bizalmába férkőzni vagy csak egyszerűen felidegesíteni. Végső soron lényegtelen... Egyik sem fog sikerülni, látványosan biztosan nem.
A válaszára halk kuncogásba kezd.
- Beszélgetni? Mert a holtak aztán nagyon beszédesek tudnak lenni - dönti oldalra kissé fejét. - Hacsak nem visszahozni próbálod őket élőholtként - teszi még hozzá sejtelmesen és édeskésen. Megtörténhet, hogy egy másik nekromantával van dolga, aki épp kutakszik egy olyan test után, amelyet feltámaszthat? Ha olyan szinten lenne, akkor azt meg kéne éreznie, vagy van nála valami, ami azt elfedi. Nem tudja pontosan, milyen személyek nyugszanak itt, hogy van-e köztük arra alkalmas, aki esetleg jó lenne ghoulnak is. Ezzel egyelőre nem foglalkozott, mivel még nincs rá szüksége - ha majd eljön az ideje, akkor fog kutakodni olyan sírban forgó személyek után, akik tökéletesek lennének erre a posztra. Egyelőre azonban hagyja ezt a témát, de ha ez a kölyök képes rá... Valahogy nem tudná elhinni, persze csodák történhetnek. Nem szabad elvetnie ezt a feltevést sem, még ha az esély igencsak kicsi erre.
- Én csupán hátrahagyott tudás után jöttem - vonja meg aztán a vállát. - Talán zavarok vele? - lépdel közelebb, de egyáltalán nem fenyegetőn, inkább csak úgy, mint ahogy egy idegen szokott, ha újdonsült beszélgetőpartnerével igyekszik fenntartani arra a pár percre a kapcsolatot. A goblinzombik sem tűnnek így veszélyesnek, inkább viccesnek, ahogy gyakorlatilag körbetáncolják Aliciát: hol egyik van elöl, hol a másik, úgy forgolódnak körülötte, mintha macskák próbálnának élelmet kikönyörögni gazdájuktól annyi különbséggel, hogy többnyire az ismeretlent figyelik. Mindezt anélkül csinálják, hogy a nekromanta bármelyikükbe is belebotlana.

~ A hátrahagyott tudás után? Ez mégis mit jelenthet...
~ Ember, mi is azért jöttük! Talán nem kéne folyton költőnek képzelned magad.
~ Hm...én mint bárd. Nem is hangzik rosszul...
Ahogy közeledett hozzá, végre alkalma volt alaposan szemügyre venni a goblinzombikat. Először undorodóan nézett a furcsa kis teremtésekre. Alapjáratom nem volt túl jó véleménnyel a goblinokról, szerinte nem többek ostoba és faragatlan lényeknél, akikbe verni kéne egy kis jómodort. De hogy ezeket a kis idegesítő dögöket valaki élőholtként használja? Meglehetősen eredeti ötletnek gondolta, elvégre egy ilyen alantas lény bizonyára nem emészt fel annyi varázserőt.
~ Akkor ő nyilván egy nekromanta.
~ Á, akkor már értem, mire célzott az előholtasdival...vajon azt hiszi, hogy én is az vagyok?
Tekintetét egy biccentéssel a sírkövek felé fordította, majd kacagott egyet és megszólalt.
- Jaj, dehogy hozom vissza. Tudod azt mondják, a sírfelirat a halott utolsó szava az élőkhöz. Egy sírkőbe vésett varázslat után kutattam.
Sóhajtott, majd folytatta.
- Csak sajnos a varázslat nem volt több, mint egy legenda. Így aztán a semmiért jöttem le ide...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, elkezdett az egész terem finoman remegni, majd furcsa hangok hallatszottak. Recsegés, ropogás, törés, leginkább így lehetett volna jellemezni. Nem volt annyira hangos, mintha nem a közvetlen közelükben történne valami, hanem messze tőlük, vagy esetleg valamelyik fal tulsó oldalán. De a hang csengéséből érezhető volt, hogy nem csak az egerek görgettek kavicsokat a földön.
~ Ez mi volt?
~ Rosszat sejtek...
Idegesen forgatta a fejét, hogy körbenézzen a teremben. Látszólag nem történt semmi, minden a helyén volt, egyik néhainak sem támad kedve feltámadni, nem omlott rájuk a plafon, nem gyulladt ki valami rejtelmes csapda, amiket a túl élénk fantáziájú kalandozó szokott minden sarkon sejteni.
- Te is hallottad?
Teszi fel a kérdést a tünde lánynak. Ám ebben a pillanatba a teremben hirtelen egy hatalmas szllökés tört be a terembe, rengeteg port hozva magával. Egy pillanatra annyi por kavarodott fel a helységben, hogy Gerard nem volt képes kivenni Alicia alakját. Idegesen a szeme elég tette az egyik tenyerét, miközben a másikkal megpróbálta a port elterelni magától. Amikor véget ért a porzuhatag, zavarodottan nézett körbe. Lassan leülepedett az egész, így szemügyre tudta venni, pontosan mi is volt az, ami ezt előidézte.
~ Láttad pontosan, merről jött? – kérdezi, miközben Liát ignorálva elindul a porfelhő forrása felé
~ Amerről mi is...hú, lehet hogy egy gólemet építettek a falba és az jött elő.
~ Ugyan, ne légy nevetséges...
Ám amikor meglátta, mi történt, elakadt még a lélegzete is. Gólem nem volt ugyan, de a helyzet még ennél is váratlanabb volt. Az egyetlen dolog, amitől Gerard tartott, amikor idejött bekövetkezett: a járat, amin jöttek, beomlott.

A másik kacagására érdeklődön vonja fel egyik szemöldökét, de a magabiztos vonások nem tűnnek el így sem arcáról. Talán valami vicceset mondott volna? Vagy egyszerűen csak a feltételezések annyira szórakoztatóak? Mindegy, a másikra hagyja. Az egyik goblin közben fülében matat mutatóujjával, a másik pedig az orrát túrja, ténylegesen megelevenítve azokat a kis dögöket, akikből készültek, csak épp... Kicsit más színben tűnnek fel, na meg kicsit holtan.
Sírkőbe vésett varázslat. Igencsak érdekes. Kár, hogy neki nincs arra szüksége, hanem pár tekercsre, bár... Lehetséges volna, hogy pár sírfelirat között talál olyat, ami a hasznára válhat? Még akár az is lehet. Neki is rá kéne szoknia azok olvasgatására, azonban... Mikor temetnének el egy nekromantát? Máglyán elégetik, ha kiderül róla, hogy az, így sírfeliratuk aligha lehet. Még az öregebbeknek is. Inkább biztos helyre rejtik tudásukat, hogy aztán egy hozzájuk hasonló megtalálhassa őket.
Ő is szólásra nyitná a száját, hogy kössenek egy egyezséget arra a rövid időre, míg megtalálják mindketten azt, amit akarnak - vagy pedig a semmit -, azonban érzékelve a föld finom remegését, gyanakodva, összeszűkített szemekkel néz körbe. Nem tudná megmondani, hol a legbiztonságosabb, akárhová is tekint, minden veszélyt takar - mind a menekülést biztosító ajtó, mind a terem közepe, és még a sarkak is, valamint a járat másik része, az a továbbvezető út, amely nem kerülte el a figyelmét belépésekor. Hová kéne hát mennie, hogy biztosan elkerülje, egy nagyobb kőmennyiség rászakadjon? Mert eléggé olyan érzete van ennek.
Ropogás, törések zaja érkezik el hozzájuk - akarata ellenére is megfeszülnek izmai ennek hallatán. Megállapíthatja ennyiből, hogy távolabb történik valami, és nem a közvetlen közelükből, ami még akár megnyugtató is lehetne, viszont akkor is roppant aggasztó, hogy nem ismeri ennek a forrását. Vajon mi lehet? Egy hatalmas lény jelenlétét azonnal kizárja. Egy akkora teremtmény lenne csak képes ilyen - vélhetően - pusztításra, amely itt képtelen lenne megélni, viszont... A Kősivatagban mi marad életben? Egy utazást még túl lehet élni, de állandó jelleggel ezen a területen ténferegni...? Kizárt. Legfeljebb még valamilyen erős személy lehet, de jobb nem is gondolni arra az eshetőségre, hogy esetleg a levadászásukra jött. Sőt, miért is kéne őket elkapni? Mert lehet, ő egy nekromanta, de alapvetően nem kelt nagy feltűnést. Amennyire lehet, meghúzza magát - mégsem lenne túl jó, ha híre menne mindannak, mit tett ő, hogyan is néz ki, bár... A megjelenése igencsak megtévesztő.
- I... - adna rövid választ a másik kérdésére, azonban a hatalmas széllökés - amely miatt hátrálni kényszerül pár lépést, a goblinok pedig jobbnak látják, ha a fenekükre esnek -, a hangzavar és az a rengeteg por, ami beáramlik, félbeszakítja őt. Véletlenül szívja be az apró szemcsékkel teli levegőt, így halkan köhögni kezd, először torkához, majd tüdejéhez kapva kezét. Jobban kellett volna figyelnie... Viszont tulajdonképpen mi is volt ez?
Akaratlanul is behunyt szemeit most kinyitja, először csak a balt, legyűrve a kellemetlen kaparászás okozta kényszeres köhécselést, hogy szemügyre vehesse, miféle károkat okozhatott ez az egész, aztán... Nagyra nyílt szemekkel fogja fel, hogy a járatot megannyi hatalmas kő zárja el. És ez az az út, amely a legközelebb van a felszínhez, a kijárathoz. Pánikba kéne esnie? Lehet, egyelőre azonban bizakodik, hogy a másik ösvény is vezet valahová - remélhetőleg nem újabb törmeléktömeg felé.
Ezen nem jutnak keresztül. Már most látszódik rajta, hogy hiába kezdik el pakolni, előbb halnak éhen és szomjan, minthogy az összeset odébb tudják dobálni, felszabadítva ezzel azt az utat. Még a zombikkal sem menne, túl hamar kimerülne akkor, és így nincs miből töltődnie. Ha a hold fénye nem ér el hozzá...
A fiúhoz fordul határozottan és kissé komoran.
- Ahogy elnézem, kénytelenek leszünk a másik utat választani - bök állával abba az irányba, amerre haladhatnak tovább. - Mit szólnál hozzá, ha most összedolgoznánk? - érdeklődik, és hogy ideiglenes szövetségének komolyságát bizonyítsa, eltűnteti az apró zombikat is. - Talán még azt is megtaláljuk, ami kell nekünk - teszi még hozzá, megengedve egy halvány, sejtelmes félmosolyt.

Nem áll túl jól a szénája. Beomlott. El sem hiszi, hogy bedőlt az egyik legegyügyűbb csapdának...bár lehet csak simán régi volt az épület. Abból, amit a sírkövükön hagytak a néhaiak nem nézte ki belőlük, hogy ennyire rafináltak lennének. Szemeiben szinte lángolt a düh, el sem tudta magáról képzelni soha, hogy ilyen könnyen átverhetik. Őt. Pont őt, aki mindenkinél egy lépéssel előbbre jár, most lóvá lett téve és kénytelen viselni a következményit.
~ „Egy vereség romba döntheti mindazt, amit ezer győzelem felépített”. Ezt tudod ki mondta?
~ Ne bosszants...
~ Jó, mert én se.
- Francba! Csak ennyit tudtok!? – ordít egy hatalmasat mérgében.
- Hohó...nyugi van pajtás, a végén még omlik még egyet. – szólalt meg váratlanul Lia az amulettből.
~ Nagyon vicces kedvedben vagy. Mi lesz, ha elfogy a levegőnk!?
~ Jaj, el ne kezd nekem te is. Ahhoz ez a tér túl nagy. Inkább térj magadhoz és induljunk el kifelé innen.
Gerard megrázta a fejét, simított egyet a haján, majd hátrafordul. Szerencsére volt egy másik út, ami kifelé vezetett a kriptából. Ugyanakkor az az út nem volt feltérképezve, teljesen ismeretlen volt számára, ráadásul az előzőekből következtetve gyakorlatilag száz százalékig biztosra veheti, hogy azon az úton is csapdák várják felfelé. Mégis, nem maradt más választása, mint arrafele menni. Ekkor Alicia felveti, hogy talán bölcsebb volna közösen felkutatni a kijáratot. Logikusan hangzott, elvégre nem érnek el azzal semmit, ha ignorálnák a másikat, miközben mindkettejüknek ugyanabba az irányba kell menniük. Az meg végképp nem lenne szerencsés, ha az indulatok magukkal ragadnék őket és egymásnak esnének a katakombák mélyén.
~ Ejnye, csak nem kétségbe van esve.
~ Aligha...talán inkább csak kíváncsi rád.
~ Rám...miért, talán nem látott még tudásdémont?
~ Hát, nem tudja, hogy az vagy.
- Ám legyen. Ketten együtt megtaláljuk a felszínre vezető utat.
Határozott léptekkel elindul a másik alagút felé. Ám két lépés után zavarodottan megfordul és visszaballag Liához.
- Tényleg, hol a modorom. Gerard D. Lawrenz. Örvendek a találkozásnak!

Az idegen hirtelen elkiáltja magát. Szíve szerint elfüttyentené magát afféle elismerésként - Alicia inkább csak halkan szitkozódik, mivel sosem szeretett kiabálni, ezzel teljesen nyilvánvalóvá téve, mi is a probléma. Helyette inkább csak keserédesen suttog, mint ahogy elméjében azok a kedves hangok, mikor kétségbeesett keresi a kiutat bizonyos helyzetekből, vagy mikor féktelen harag válik úrrá rajta, és akkor kísérti meg egy-egy gonosz gondolat. Utóbbi mondjuk igencsak ritka - már amikor ténylegesen haragos.
A másik hangra meglepetten vonja fel szemöldökét. Ugyanonnan jött, ahol a fiú is álldogál, azonban egyértelműen nem ő beszélt. Igencsak különös. De majd mindjárt kideríti, mi is a titok nyitja.
Szórakozottan figyeli, amíg az ismeretlen összeszedi magát, és addig elrakja varázskönyvét, előkeríti azt a pár eszközt, amivel ismételten meggyújthatja a fáklyát, melynek a korábbi széltől kialudtak lángjai. Nem ártana a hirtelen sötétté-félhomályossá vált teremben újra világosságot teremteni, na meg ha elindulnak, akkor se lesz hátrány a fényforrás. Bizonyára a folyosókon nem lesznek olyan kellemes fényviszonyok, mint mondjuk itt, elvégre oda egy kis napfény sem fog beszűrődni, legalábbis... Remélni tudja, mert ha lesz ott bármilyen apró világítás kintről, az csakis azt jelentheti, hogy ott is beomlott - ezzel elzárva az utakat teljes mértékben. Azért jó lenne nem itt megrohadni, hogy aztán majd valamelyik nekromanta feltámaszthassa lidércnek. Mondjuk nem mintha azon a szinten lenne, amiből ilyen veszélyes élőholtat lehetne létrehozni. Ahhoz még kicsit tanulnia kell.
Nem hinné, hogy itt lesz bárminemű küzdelem, figyelembe véve a helyzetüket. Némileg lejjebb engedi védelmét, valamint eltűnteti a négyből három goblinzombiját is, és az utolsó is csak azért maradhat itt, hogy elöl haladjon, biztonságossá téve a járatot, ahol menni fognak - vagy fog. Attól függ, mi lesz a válasza rá a holtak nyugalmának másik megzavarójának, ami a következő pillanatban érkezik meg. Hogy erre Aliciának miféle mosoly a válasza, meg nem lehet állapítani: elégedett vagy önelégült? Talán mindkettő, talán egyik se, de az egyértelmű, hogy örül ennek a fordulatnak.
- Ha nem bánod, akkor ez a kis jószág majd vigyáz ránk - küldi előre a goblint, és már indulna is a másik után, aki azonban megfordul, hogy visszalépdeljen hozzá. Furcsálló pillantást vet rá, nem értve, hogy most mit is akar, azonban bemutatkozására finom jókedvvel nézi őt.
- Alicia Zharis, és gondolom, már kitaláltad: nekromanta - hajol meg egy kissé, elegánsan, tekintetét a másikon tartva. - Úgyszintén - egyenesedik fel. - Mellesleg mi volt az a másik hang? - érdeklődik, miután elindultak a járatban a goblin vezetésével. Néha utasítja őt, hogy egyszer-egyszer véssen fel egy ábrát a falra, ezzel biztosítva, hogy ne tévedjenek el - ha már van nála egy kisebb tőr, legyen valami haszna is.

A föld alatt rekedt nekromanta előreküldi az egyik kis kedvencét, hátha sikeresen élesít egy csapdák, vagy valamit. Ő csak némán rábólint, nem érzi fenyegetve magát miatta.
~ Hm...egész hasznos kis jószág.
~ Nem Lia, nem idomítunk goblint!
~ Ne mááár!
Eközben példáját követve a tünde lány is bemutatkozott.
- Alicia Zharis, és gondolom, már kitaláltad: nekromanta
Gerard elismerően bólint.
- Áháá, akkor ezek a kis izék zombik! Nagyon ötletes.
Szép csnedben elindulnak. A nagy robaj után kifejezettem zavaró volt a némaság, még a légy se zümmögött, a szél sem keltett viszhangot.
- Mellesleg mi volt az a másik hang?
A fiú ereiben megfagyott a vér. Már az is elég probléma, hogy itt ragadtak, de Lia és Lia is hallották egymás hangját. Ebből aligha tud jól kijönni.
- Hogy az iménti? – kezd bele a magyarázkodásba, mintha nem tudna semmit az egészről – szerintem valami visszhang lehetett.
Pár pillanatnyi csend következett. Végül Lia (a pici Lia) nem bírta tovább.
- Haver, ezzel egy bekattant kultisát nem versz át.
Gerard ekkor megereszt egy halvány mosolyt.
- Igen, viszhang...mondjuk úgy, hogy az én viszhangom.
- Nevem is van ám! Lia vagyok, örvendek.
Eszmecsere közben szépen lassan haladtak előre a járatban. A goblinzombi ügyesen derítette fel a terepet, így legalább amiatt nem kellett aggódniuk, hogy újabb csapdába sétálnak bele.

Egy aprót biccent, helyeselve a megállapításra, bár hogy ötletesek-e... Nos, inkább csak hasznosnak látja őket, mint ötletesnek, és sajnálja is, hogy nem az ő szerzeményei. Viszont nem baj, lesz és van más, ami az övé, nem kell szégyenkeznie. Talán majd Előtte sem.
Magában halványan és gunyorosan mosolyog azon a pár emléken, amit felidéznek benne ezek a kis lények. Vajon merre jár most a tanítója? Bajban van? Amennyire gőgösnek ismerte meg, nem csodálkozna azon, ha újabb balhéba keveredett volna. Mondjuk... Nem mintha mindez annyira érdekes lenne a számára, elvégre előbb-utóbb úgyis összefutnak, aztán majd vagy mesél neki, vagy leteremti azért, mert nem volt kéznél.
Kis híján szemeit forgatja, ahogy eszébe jut az a fenyegetés, azonban gyorsan elhessegeti a gondolatot, és a jelenre figyel inkább.
- Igen, azok - támasztja alá végül szavakkal is, majd a meghagyott goblinra néz, aki zombihoz mérten meglepően gyors mozdulatokkal sétál, halkan neszezve téve meg minden lépést az alagút sima kövein, egyelőre gondtalanul, félig elveszve a sötétségben. A háta még jól kivehető, viszont egész alakja inkább elmosódott a fény-árnyék találkozásának köszönhetően.
Kissé zavarja a nekromantát, hogy véges a határ, ameddig ellátnak, hogy ennyire rá vannak utalva a fáklya csekélynek mondható fényére. Nem érzi magát kifejezetten biztonságban emiatt még annak ellenére sem, hogy aligha lenne alkalma bárkinek is meglepnie őket hátulról, hiszen az út, ahonnan bejöhetnének, lezárva van valamilyen katasztrófának köszönhetően. Kíváncsi arra, mi okozta, de nem tartja valószínűnek, hogy ez kiderülne, ahogy ismét a szabadba kerülnek. Ha valaki így intézte, akkor az bizonyára már nincs a környéken, szóval vagy hagyják elveszni ezt a szálat, vagy kénytelenek lesznek az épület szerkezetének meggyengülésére fogni, ami lényegesen megnyugtatóbb magyarázat.
A fiú bizonytalanul reagál, mire Alicia mosolya némileg szélesedik, pillantása is mintha elégedetté válna. Mintha csak számított volna erre a lépésre, ami, ha takargat valamit az ember, teljesen nyilvánvaló lépés. Márpedig ez a Gerard valamit eltitkol, és kissé rosszul. Egyértelmű, hogy van még emögött valami, hiszen az nem lehet, hogy csak úgy egy kislány megszólal egy fiúból.
Ahogy felcsattan a másik hang, halkan elneveti magát, a karján üldögélő Voile pedig ijedten rezzen össze, mintha csak feleszmélne eddigi szunyokálásából. A nő kezét szája elé emeli, ezzel némileg tompítva a halk kuncogáson, valamint eltakarva vele széles mosolyát.
- Akárcsak én - biccent egyet. Berögzült mozdulat ez már, nem azért csinálja, csak mert tudja, hogy ez a Lia nevű személy látja mindezt. - Ha nem sértek meg ezzel senkit, akkor megkérdezném: ez hogy lehetséges? Mármint... Nem látok másik testet - puhatolózik, igyekezve óvatosan közeledni.

Lassan haladtak előre, s úgy látszott Alicia unatkozik, mert egyre csak Liáról kérdezgetett. Enyhén szólva különös helyzet lehetett neki, hogy egy helyről ketten is beszélnek hozzá.
~ Nem értem, mit lepődik meg ezen annyira. Ha nekromanta, biztos volt már dolga szellemekkel.
~ Szellemnek nézel engem!?- vágta rá, miközben az illúziója megjelent előtte és mélyen az arcába bámult.
- Neki nincs teste, akár csak egy szellemnek...
~ Ezt még vissza fogod kapni!
- ...rég elvesztette egy csatában, amikor bebörtönözték egy tárgyba. Azt hordozom most magamnál.
Próbálta minél egyszerűbben elmagyarázni. A történet persze koránt sem ilyen könnyedén zajlott le, hiszen ez nem magyarázza meg a tényt, hogy a páros képes egymás gondolatait látni, hogy a fiú képes Lia testét is érzékelni egy rá bocsátott illúzióval, vagy hogy egyáltalán tudásdémon ereje van. De ezek olyan részletek, amik rajta kívül senkinek nem jutnak a tudomására, így nem is kell velük olyan sokat foglalkozni.
- És amikor rátaláltam, társak lettünk.
- Az is de rég volt már.
Mindeközben egyre csak haladtak előre az alagútban. Az út enyhén emelkedett, így valószínűleg a felszín felé haladtak, ami jó jel volt. A goblinzombi nem élesített egy csapdát sem. Ekkor merült fel Gerardban a gyanú, hogy tényleg csak a véletlen műve, hogy így jártak. Ám ekkor egy furcsa zajra lett figyelmes. Ugyanaz a baljós hang, ami a járat beomlátás is kísérte. Idegesen forgatta körbe a fejét, majd ráeszmélt, hogy a plafon felettük nyitott.
~ Lia, te is arra gondolsz, amire én?
~ Őőő...baj van?
Egy fél másodperccel később megannyi közel fél méter átmérőjű kődarab zuhant a fejük föle, hogy összelapítsa őket.
- Vigyázz! Árnypajzs!
Gerard felemelte a kezét, hogy megidézhessen valamiféle védelmet. A pajzson szerencsére megakadtak a kisebb sziklák. A fiú ferdén tartotta védelmét, hogy a kövek le tudjanak melléjük gurulni és
ne kelljen őket huzamosabb ideig megtartania.

Elmosolyodik az elején. Hogy nincs teste? Ez igencsak érdekes, viszont a hasonlat nem feltétlen állja meg minden szempontból a helyét, de erről mindjárt úgyis felvilágosítja. Vagyis... Inkább nem köt bele. Jobb ez így, nem akar már most ilyen vitára esélyes szituációba kerülni, legfeljebb majd később, amikor már jobban megbarátkoztak egymás személyiségével. Na meg elég hosszadalmas beszédtémának ígérkezhet, viszont szorult helyzetük miatti feszültsége is nyomatékosítja, hogy most ne merüljenek ebbe bele. Inkább így ráhagyja a fiúra, és a könnyedebb témával foglalatoskodik, legfeljebb ha ismét előkerül, akkor majd előveszi a nekromanciából nyert tudását.
- Bebörtönözték? - kérdez vissza enyhe meglepettséggel. - Rémmeséket ugyan hallottam arról, hogy ilyet lehet csinálni, de egészen idáig nem hittem el. Talán több hitele van a mende-mondáknak, mint azt gondoltam - teszi hozzá az utolsó mondatot már inkább csak magának megjegyezve. Ez némileg ironikus, elvégre pont ő az, aki mindennek utánajár, még annak is, aminél a legcsekélyebb esély van arra, hogy bármi alapja legyen. Sokszor nem is talál semmit, és így rengeteg elpocsékolt időt tudhat már maga mögött. Persze nyilván gazdagodott némi tapasztalattal és ismerettel, de az akkor sem ér fel azzal, mintha talált volna valami használhatót és érdemlegeset.
A továbbiakban egy aprót biccent egy halvány mosoly kíséretében, majd a karján lévő fáradt tollasra pillant, aki álmoskásan nyitja ki a szemét egy rövid időre. Mutatóujjával végigsimítana annak fején, ha nem lenne fáklya a kezében, amivel az utat világítja, így viszont le kell mondania a megszokásról ezen alkalommal.
- Hát... Én csak nem túl régen akadtam erre a problémás dögre, de viszonylag hamar összeszoktunk - fordul vissza Gerard felé. - Még egy vadásztól kaptam, aki a csapdákon kívül még baglyokat is használt a foglalkozásához - mondja, tekintetét pedig előrevezeti a goblinra, aki gyorsan, aprókat lépegetve mezítelen lábával halad a sötétség felé, halk, csattogó visszhanggal.
Egy ideig még sétálnak, nincs egyetlen elágazás sem, ami egyre aggasztóbbá válik - legalábbis Alicia számára. Ugyan ez így is jó, mert nem fognak eltévedni, de olyan szempontból, hogyha esetleg ez is le van zárva a végén, ezzel zsákutcába kerülve, esélytelenné válik a kijutásuk. Abban az esetben egyértelműen itt végzik, és hát... Nem szeretne itt rohadni.
Ahogy eszébe jut ez a gondolat - mert azért igyekszik mentesíteni magát a kétségbeejtő képzelgésektől -, minduntalan megfeszül az egész teste, és nagy erőt kell vennie ahhoz, hogy némileg ellazuljon.
Morajlásra figyel fel. Ekkor megáll, gyanakodva kémlel körbe, talán arcán még némi ijedtség is tükröződik, mivel felismeri: ez az a hang, ami korábban is volt, mikor beomlott a járat azon vége, ahonnan indultak. A goblinzombi is megáll némileg előrébb, és mintha kíváncsi lenne, úgy néz hátra - természetesen nem maradtak ennek a lénynek már érzései.
Aztán meghallja az első sziklák koccanását... Méghozzá föntről.
Rémülten kapja fel tekintetét, és tudja, hogy ez elől már képtelenség lesz kitérni. Hiába hátrál, nagy valószínűséggel akkor is eltalálja őt és társát a rájuk zúduló kőhalom. Itt még a holtak sem segíthetnek rajtuk, azonban ennek tudatában is tesz egy lépést hátra, majd még egyet akaratlanul, közben meredten bámulja a feléjük érkező szikladarabokat. Mielőtt azonban minden reményét elveszthetné, megjelenik Gerard árnypajzsa, amiről leperegnek az első, kisebb darabok. A goblinját viszont valószínűleg már agyonnyomta egy nagyobb méretű kő... Újraidézhető, így nincs mit sajnálkozni, inkább kap a lehetőségen, és sejtvén, hogy nem fog a végtelenségig kitartani ez a hirtelen felhúzott védelem, megragadja a fiú könyökét, és úgy húzza ki a nyílás alól megmenekülésük érdekében.
- Gyere, mielőtt több jön! - hadarja, és remélhetőleg a másiknak sem lesz semmi kifogása ez ellen. Sajnos itt aligha érhetnének át a túloldalra élve, hogy folytathassák a járat felfedezését. Csak reménykedhetnek abban, hogy át tudnak majd mászni a felhalmozódott torlaszon.
Nem akar bezárva lenni... Nem akarja, hogy itt maradjanak. Ki akar szabadulni innen, és ha kell, akkor hajlandó arra, hogy órák hosszat a holtjaival együtt végezze a robotmunkát: a kisebb kövek odébbdobását, a nagyobbak elgörgetését.

Kuncogva elmosolyodik, amikor Alicia a rémmeséket emlegeti. Ha a társa, Leo itt lenne, most biztos vérig lenne sértve. Az a tünde úgy hisz a tündérmesékben, mint senki más ezen a világon és biztos fennhangon világosítaná fel útitársát, mennyire kell komolyan venni a „rémtörténeteket”
- Egy barátom annak idején azt mondta: „A legenda nem a semmiből születik. De nem abból lesz legenda, aki valami nagy tettet hagyott az utókornak, hanem abból, akiről nem tudták meg, hogyan csinálta.”
Sok ideje azonban nem maradt ezen gondolkodni, mert mindeközben belesétáltak a csapdába, így neki arra kellett koncentrálnia, hogy a pajzsával elterelje a rájuk hulló köveket. Útitársa ha nem túl gyengéden is, de kimenti őt a kőzuhatag alól, miközben ő megpróbálta elkerülni, hogy maguk alá temessék a sziklák. A lendülettől elvesztette az egyensúlyát és elterült a földön. Idegesen tapogatta a fejét.
~ Haver, ez nem sokan múlott.
~ Jobban kéne figyelned.
~ Nekem?
~ Hát...te vagy a nagy csapdaszakértő.
~ Hozzád képest biztos...
Ahogy a morajlás abbahagyott, Gerard idegesen kapott a szívéhez. A pulzusa lassan visszaállt a normális szintre. Kihúzta magát, leporolta a köpenyét. Kicsit csalódott volt, mert az egyik kő ráesett a szegélyére, így kénytelen volt erősen megrántani, amitől kiszakadt.
~ Emlékeztess, hogy vigyem el a szabóhoz.
~ Igenis, ó fenséges szőkeherceg! - válaszol Lia nem kis gúnnyal fűszerezett hangon.
Óvatosan tápászkodott fel. Az eséstől sajogtak a tagjai, de nem kellett sokat várnia, hogy enyhüljön a fájdalom. Megszokta a leterhelést, még nagyon régen, amikor Liával edzett, de ennek ellenére a teste továbbra sem tolerálta a sebesüléseket. Hiába, az állóképességén képtelen volt az évek során fejleszteni.
- Már csak ez hiányzott. – a szeme fölé tartja a tenyerét, úgy kémleli a lehullott törmelékkupac tetejét.
- Szerinted elér a plafonig?
Meg sem várva Alicia válaszát összedörzsöli a tenyerét, majd óvatosan egyik lábát a másik után rakva megpróbál felmászni a kőhalom tetejére. Óvatosan próbálta kitapogatni a biztos pontokat, nehogy mászás közben kicsússzon egy kő a lába alól és leessen. Végül sikerült elérnie a tetejét. Amikor felpillantott, halvány szellő suhintotta meg az arcát. Át tudott nézni a sziklák felett, s a törmelékhegy másik oldalán az út sértetlenül folytatódott. A légmozgásból azt a következtetést szűrte le, hogy ez a járat valóban a felszínre vezet. Ezek szerint jó úton haladtak idáig.
- Gyere, segíts elmozdítani pár követ!