Magánjáték: Eltévedt lelkek

Ez már egy ideje szokása, hogy arra megy, amerről híreket hall, és ha úgy érzi, forró nyomon van. Na nem Azrael kardjának megkeresését illetően... Nem mondott le róla, egyértelműen nem, de nagyon fontolóra veszi, mikor a fegyvert emlegetik, utánaered-e, elvégre eddig gyakorlatilag mindig zsákutcába jutott. Megelégelve az állandó sikertelenség ízét inkább kisebb célpontokat talált magának, melyek időközönként boldogítják komor napjait: a nekromanciát erősítő vagy csak egyszerűen használható tárgyak, tekercsek kutatásába kezdett, elvégre ha benne akar lenni a versenyben, kénytelen megerősödni.
Mostanság inkább csak ezek vezetik: ezeket az apróságokat keríti elő, de sosem remél ennél se semmit, tekintve, hogy a szóbeszédeknek nem feltétlen van alapjuk. Ha talál valamit, akkor kifejezetten örül, ha nem, akkor úgyse fogja csalódás érni, elvégre számított erre a végkimenetelre is. Legalább egy picikét tapasztal, új dolgokat láthat, valamint esetenként újabb és újabb személyekkel ismerkedhet meg - csupán ezeket nevezheti pozitívumnak, amire gondolva elégedett lehetne, ha nem lenne pesszimista látásmódja. Persze ha hall a mennyei pengéről, akkor nem rest azt a témát sem körbejárni, csupán nem fog meglepődni, ha semmire sem fog jutni. Viszont így, egy hosszadalmasabb, fáradtságos kutatás után, aminek, mint a végén kiderül, semmi értelme nem volt... Olyankor szokta azt érezni, hogy sokkal szerencsésebb lett volna, ha inkább értékek után nézelődik, bár azok többsége is mendemonda. Talál ugyan papírosokat, könyveket, de azok nagy része is vagy szétporlad, olyan régiek már, vagy pedig olvashatatlanok a betűk, annyira megviselték a környezet viszontagságai. Apró tárgyak szempontjából meg... Kérdés, hogyan tudná aktíválni egyiket-másikat, így azoknál sincs túl nagy szerencséje.
Mély levegőt vesz, míg kémleli a környezetét, de nem sokat lát belőle. A Gerinc nevezetű szigetre tart, mivel ez van legközelebb a kontinenshez, ide vezet egy híd, melyet állandóan sűrű köd lep el. Ha nagyon hinni akar a meséknek, akkor még talán magát az Apostolt is felkeresné, de... Valahogy nem tudja elhinni, hogy pont itt lenne. Logikusabbnak véli, hogy elvegyülve a hétköznapi emberek között járja a világot, ő is ugyanúgy keresi a hírforrásokat, használható információkat, akárcsak a tünde, és így tud pontosan akkor cselekedni, amikor szükséges.
Olyankor a ghouljai vajon hol lehetnek? Külön járják ők is az utakat, csak mert a holtidézők feje bármikor elérheti őket?
Voile megrázkódik - egészen idáig a nő karján pihent.
- Igazad van, abba kéne hagynom a gondolkodást, mielőtt ezt firtatva görcsbe rándulna a gyomrom - simít végig két ujjával a bagoly fején, amely szelíden engedi ezt, gunyoros pillantása ugyanakkor megmarad. - De nem megy - sóhajtja lemondóan, és a semmibe tekint. Vajon mikor lesz vége ennek a kőépítménynek? Meglehetősen hosszúnak ígérkezik az út, mire átér a túlsó oldalra, ahol belefoghat a kutatásba. Élelem van nála, ez pár napra elegendő lesz, hiszen meglehetősen keveset eszik, italt szintén hozott magával még a legutóbbi faluból. Bal oldalán, köpenye alatt két üvegcse pihen bőrszütyőben, másikon pedig varázskönyve van tokjában. Jobbjában botot tart, egyik ujján rubint gyűrű díszeleg, sötét leple alatt pedig ott a három nyakék. Elvileg felkészülten jött, de sosem tudhatja, miféle meglepetéseket tartogat neki az elkövetkezendő néhány nap.

Engem mindig is érdekelt az ezotéria világa, és a halottakkal foglalkozó mágia. Valamilyen szinten, gyerekkorom óta felnéztem a nekromantákra. Az a sok tanulással töltött idejük, amiket arra szánnak, hogy a halottakat a szolgáikká tegyék és azt csináljanak velük amit akarnak, már-már lenyűgöző. Talán, ha máshogy alakult volna az életem és nem bélyegzett volna meg az átok akkor én is felcsaptam volna nekromantának. Legalább is szerintem nem lehet rossz, ha egy bűzlő halott a nyakadba liheg és mindenhova követ téged...Na jó, talán egy kicsit. A toronyban töltött idők alatt sokat olvastam a Kísértet-szigetek nevű helyről ahova a nekromanták mennek tanulni. Mindig elképzeltem magam előtt, hogy milyen lehet ott állni egy szigeten, élő halottakkal és gazdáikkal, akik egy mozdulattal rád küldhetik a hordát.
Egyik nap amikor a parti-síkság körül egy fogadóban pihentem eszembe jutott, hogy talán meg kéne látogatni azt a szigetet. Amikor csak úgy simán elmondtam ezt a csaposnak, azonnal visszakozott ezt illetően. Nem ajánlotta, hogy elmenjek oda, mert már sokan elindultak arrafelé de azóta sem tértek vissza. Engem ez riasztott vissza. Mindig is szerettem az izgalmas kalandokat amik egy jó kis félelemmel vannak fűszerezve. Gyorsan összepakoltam a cuccaimat és kipihenten kiléptem a fogadóból. A távolban már lehetett látni a sűrű ködöt ami a hidat takarta. A fógadónál a lovak nyugtalankodtak és az emberek is csak nagyon indokolt esetben szálltak meg itt. Talán tényleg nem a legjobb ötlet arra a szigetre elmenni. Dehát, gyerekkori álmom egyszer eljutni oda, és tenni is fogok ezért. A legrosszabb esetben meghalok és a lelkemet egy kőbe zárják, vagy egy halottként fogok valaki követni a végtelenségbe. Kardhüvelyemet még megigazítottam, sisakomat szorosabbra húztam, cipőimet meghúztam, kesztyűimet pedig feljebb húztam, majd elindultam a sziget felé. A híd elejénél már érezni lehetett a töménytelen halál szagot ami talán a szigetről jött, de az sem kétséges, hogy a vízből ami olyan fekete volt mint az éj.
El sem tudom, és nem is akarom elképzelni mik lehetnek a mélyén egy fekete víznek. Az biztos, hogy nem kellemes dolgok.
Talán a híd közepénél járhattam amikor megálltam kicsit pihenni és leültem a híd kőoldalára. Az egyik pillanatban egy nőt láttam közeledni felém, akinek a vállán valamiféle madár ült. A köd miatt annyira nem láttam, hogy miféle, csak annyit tudtam kivenni, hogy a közeledő személy egy nő és egy madár. Felálltam és elkezdtem sétálni az ő irányukba.

Minél közelebb ér a szigethez, annál tűrhetetlenebbé válik feszültsége, és, ahogyan azt az előbb megjósolta Voile barátocskájának, sajnos a gyomrában érzi a nyugtalanságot. Mintha valami összeszorítaná, csomót kötne a beleire. Tiltakozik, hogy ennél közelebb menjen, de minduntalan azzal hitegeti magát: csak egy bugyuta történettől tart, nincs mitől félnie. Nincs alapja, se füle, se farka, nem kéne elhinnie azt, amiről hallott. Alaptalan az egész.
És akkor betoppanna egy ismerős alak. Nos, akkor fordulna sarkon, majd távozna. Kínosan és kényszeredetten vigyorog az elképzelésre, míg elméjében keringenek a gondolatok. Túl sok emlék idéződik fel benne, ahogy állandóan bevillannak a mendemondák. Többször rázza meg a fejét út közben, hogy távozásra bírja a kelletlen, elméjében visszhangzó mondatokat, és keríti elő helyükre újra és újra azt a célt, amiért elindult és ami előtte lebeg: valami használható tárgy megszerzése. Bárhogyan. Erre összpontosít, és ha mellékvágányra térne egy-egy megjegyzés miatt gondolatmenete, akkor azonnal visszatereli az eredeti témához.
A sűrű ködöt kémleli. Rémalakok bukkannak fel itt-ott, de többnyire csak a képzelete játszadozik vele, legalábbis... Nagyon reméli, hogy így van. Amíg Voile nyugodtan üldögél karján, addig baj nem lehet, az állati ösztönök pedig sokkal kifinomultabbak, mint az elfszabásúaké; hallgatni kell rájuk. Ha a bagoly békésen pihenget, ő is ugyanilyen nyugalommal tehet meg minden lépést. Csak nehogy megint átverje ez a tollas dög... Mondjuk csak nem akar ő se meghalni, így jelezni fog, nem?
Mély levegőt vesz, és lassan kifújja azt. Kezd paranoiás lenni, amit nem ártana leküzdeni. Egyértelműen a hely teszi idegessé, a tudat, hogy annyi nekromanta közé keveredhet, és közöttük lehet akár maga az Apostol is.
Halántékát masszírozza. Ezt most komolyan gondolta? Komolyan azt hiszi, hogy ott van? Ugyan már.
Fogalma sincsen, hány métert halad még, mennyivel kerül közelebb a túlparthoz, egyszerűen csak megy. Folyamatosan hallja a víz morajlását - és csupán ez az egyetlen hang, ami megtölti a környezetet. Léptei halkak, teljesen elnyomja a hatalmas víztömeg kellemes, valahogy mégis nyugtalanító suttogása. Nem érzi magát biztonságban itt, egyre inkább azon kapja magát, hogy eltűnődik rajta: pillanatokon belül visszafordul. Viszont nem teheti, hiszen ha már eddig eljött, akkor illene egy próbát tennie.
Túl nyílt a tér. Nincsen semmi, ami mögé elbújhatna, és bár ez a sűrű fátyol nagyon jó rejteket biztosíthatna, másokat is ugyanúgy elbújtat ölelésében. Ezt tudván csak még jobban feszeng, és ez, úgy tűnik, baglyára is átterjed, ugyanis néha-néha rászorít a nő karjára, mire a tünde megáll, hogy körbekémleljen. Aztán...
... Páncélzörgés. Léptek. Egyre csak közeledik, és a leereszkedett szürkés fellegen keresztül hamarosan kirajzolódik valaki másnak az alakja. Gyomrába markol a félelem, ami hamar szétterjed tesében, ujjai remegnek, de nem hagyja, hogy ez utóbbi minden tagja felett átvegye az uralmat.
- Állj! - szólal meg, tökéletesen adva azt a megszokott hidegséget, amely általában jellemzi őt. Hangja olyan, akár egy metsző penge, úgy szeli a levegőt is, túlharsogva a tenger zúgolódását, kissé még visszhangzik is ezen a helyen.
- Ki vagy és mit akarsz? - szegezi neki a kérdést talán udvariatlanul, bár nem mintha bármi haszna lenne ebből. A másik könnyedén hazudhat, hiszen nem látják egymás felszerelését. Bármivel bepróbálkozhat, bármivel átverheti, így lehet, érdemes lenne pár szolgálóját előhívni, csak biztos, ami biztos alapon. Egyelőre azonban még nem tesz semmit. Kivár, hátha nem lesz rá szükség, viszont... Egy ilyen helyen?

Mikor az a hídon sétáltam egy hang figyelmeztetett engem a sűrű ködből. Csak kirajzolódva láttam körvonalain, de biztos voltam abban, hogy a nő az a bagollyal. Talán egy nekromanta a szigetről, aki az én lelkemet is el akarja fogni. Sosem árt felkészültnek lenni ezen a helyen. Meg úgy mindenhol. Karomat még nem rántottam elő, de kezemet a markolaton tartottam. A kiáltásra megtorpantam, de pár pillanat után elindultam. A következő figyelmeztetés is elhangzott. A nevem Tom, a Nelebturm családból. -Határozottan mondtam el ezeket a szavakat és közelebb léptem a nőhöz. Amint már a köd sűrűjéből kivehetővé vált kinézete végigmértem őt és megnéztem, hogy milyen felszereléssel rendelkezik. Bár egy nekromantának nem igazán kell állig páncélzatban lennie, de nem bízhat mindig a kis hullái erejében. Kicsit kellemetlenül éreztem magam ezen a helyen. Igaz nem voltam még a szigeten, de az az érzés ami elfogott engem a hely közelsége miatt, elmondhatatlan. Azt éreztem mintha kiszipolyoztak volna belőlem minden jó kedvet és már csak a szomorúság és bánat maradt volna meg. Talán ezért őrül meg elég sok nekromanta és kezd bele ártatlanok mészárlásába. Nem bírják a sziget nyomását, és a lelki megpróbáltatásokat amikkel ez a hely terheli az lelket. Legjobb döntés lenne visszafordulni most azonnal, de akkor sosem tudnám meg, hogy milyen titkokat is rejt magában ez a sziget. Más dolog könyvekben olvasni valamiről és más dolog a saját szemeiddel megtapasztalni azt.
Az egyik családtagom még régebben mesélt erről a helyről. Azt mondta nekem, hogy csak nagyon végső esetekben menjek a Kísértet-szigetekre, mert nincs ott más csak szenvedés. Talán hallgatnom kellett volna rá, de a kíváncsiság nem hagy nyugodni. Látni akarom, hogy milyen. Az ég egyre sötétebbé vált. Az éjszaka hamarosan leszállt, és a köd mellett még a sötétség is a látásom határát feszegette. Szerencsémre az eső még nem esik, így ázott nem leszek. Nem akarok bajt. -Mondtam nyugodt hangon.- Csak áthaladok itt. A szigetre tartok. Te ki vagy? -Tettem fel a kérdést most én. Annyira közel még nem mentem hozzá, bizalom híján, de egy két-három méter távolság azért még meg volt, tekintve, hogy talán egy halálos nekromantával van dolgom.

Megtorpan, ahogy megszólal. Ez némileg megnyugtató - nyilvánvalóan a másik sincs tisztában azzal, ki az, akivel összefutott ezen a holtmágusoktól hemzsegő helyen. Ami viszont aggasztó a nő számára, hogy ismételten elindul a másik, és már újra felszólalna megálljt parancsolva neki a kérdések feltétele mellé, az ismeretlen bemutatkozik. Enyhe meglepettséggel vonja fel szemöldökét - mégis mit keres it egy vámpír? Ezt viszont nem érdeklődi meg... Még. Majd később, egyelőre óvatosan tapogatózik.
Ahogy megfelelő távolságba ér az idegen, csak egy gyors pillantást vet felszerelésére, mivel nagyon nincs mit nézni: egy halom fém az egész, aminek köszönhetően még a következő faluban is meghallanák lépteit. Megannyi páncéltartozékot visel, valamint egy kardot az oldalán, és így egy többé-kevésbé átlagos katona képét juttatja eszébe. Jócskán magasabb nála, sokkal erőteljesen a megjelenése, mint Aliciáé, ki törékeny és gyenge, de nem riasztják meg őt ezek a különbségek. Roppant izgalmas ez így.
Arcát figyelné meg, azonban sisak takarja - kiváltképp zavaró, azonban ő sem panaszkodhat, elvégre a csuklya meglehetősen sok mindent rejt; méghozzá fajtájának milyenségét. Annak ellenére, hogy a holdsugarak néhol áthatolnak a köd sűrű fátylán, így sem derülhet ki egy darabig, hogy ő bizony egy sötételf. Amíg takarásban vannak fülei, valamint amíg nem vizsgálják úgy a szemeit, mintha keresnének rajta valamit, esélytelen, hogy emberen kívül másnak nézzék. Nem aggódik hát.
A szigetre tart? Mégis minek? Egy vámpír mit akar a nekromanták és démonok szigetén?
- Alicia Zharis vagyok - válaszol kimérten és nyugodtan. - Nekromanta - jelenik meg egy halvány, kissé önelégült félmosoly, és ugyanez hangján is érzékelhető. - És egy Nebelturm tulajdonképpen mit is csinál itt? - érdeklődik, megtartva az előbb felvett vonásokat.
Távolságot tart. Az a két-három méter tökéletesen elég neki, legalábbis addig, amíg nem érzi túl nagy veszélyben magát. Itt egyelőre teljesen rendben van, hiszen míg ez a vámpír kardját húzná elő, addig ő a könyvét tudná fellapozni, és gyakorlatilag abban a pillanatban már meg is jelenítheti az élőholtjai. Ugyan van esélye ennek a Tomnak, hogy baj esetén legyőzze a halálpapot, de ugyanekkora valószínűséget lát arra is, hogy ő, Alicia vagy vereséget mérjen rá, vagy csak egyszerűen elmeneküljön, felfogva, hogy páncélozott alakok ellen egyelőre nincsen használható képessége. Bár... Talán van egy. De nem lesz baj. Bizonyára nem egy üresfejű egyénnel hozta össze az élet.
- Gondolom, nekem nem kell mondanom, mi járatban vagyok errefelé.