Azonnali játék: Az a bizonyos szívesség

Ufferperle fiatal úrnőjével volt már dolgod? Igen, egyszer régen, mikor abból a nehéz helyzetből mentett meg, ami majdnem haláloddal végződött. Telik-múlik az idő, mikor egy Bevin ház pecsétjével ellátott levél érkezik, az ama bizonyos szívesség visszafizetésével kapcsolatban. Itt azonban egészen pontosan nem mesés kincsek kutatásáról van szó, sem rejtélyek felfedéséről, hanem csupán az ő díszes kúriájának felépítéséről. Benned mi az a hétköznapi, amivel segítségére lennél? Vagy benned nincs ilyen? Esetleg ellenmondanál egy vörös rúnamágus úrnőnek?

Feladat: Vedd kézbe a levelet, aztán utazz el Ufferperle városába. Mutasd be, hogy karaktered mit csinálna a kúria építésénél, ami nem kicsi feladat. Mutasd be a napjait, míg el nem készül az épület, ami után ráadásul pénzt is kapsz.


Scatháról egy rövid szösszenet ezen a helyen:
https://questforazrael.hungarianforum.net/t492-scatha-von-bevin

Ha van kérdés vele kapcsolatban, akkor PM-ben és másik két csatornán válaszolok. Kérdezni arany, hallgatni botorság


Határidő: Június 2. csütörtök

Mi a francot kezdjek én ezzel?
Megvakarom a fejem, ahogy ismét a levélre pillantok - nem tudom, súlyos vétek-e a pecsét feltörése, de igazából nem is érdekel. Annyi szemétséget csináltam már, egy küldemény elolvasása mit számít?
Pláne, hogy meg is dolgoztam érte... és valószínűleg értelmetlen volt.

Az egész akkor kezdődött, mikor Délre jöttem. Az Egyháznál kimagyaráztam magam egy időre, így vélhetően nem fognak keresni; ha pedig mégis, akkor se jönnek rá, hol vagyok. Ki az az egyházi, aki pont Hellenburgba, a protestánsok fővárosába ruccan ki?
Én.
De ezt ők nem tudják.
És hogy miért jöttem? Ugyan, ez még kérdés? Természetesen nem volt rá különösebb indokom. A szenvedélyemnek akarok hódolni, új lehetőségek után kutatni, meg hasonlók... teljes egészében kikapcsolódni jöttem, és az se zavart, hogy ez akár egy életveszélyes kalandba is fordulhat.
Az unalom nem az én műfajom.
Egyszóval megérkeztem, kerestem egy félreeső kis fogadót, és mi tagadás, rögtön ezután ki is néztem magamnak egy célpontot, aki elég barátságosnak tűnt ahhoz, hogy ne szóljon rögtön a katonaságnak, ha meghallja az északi akcentusom. Ráadásul egész jómódúnak is tűnt... vajon lehet nála valami érdekes?
Odamentem hát a fiatal férfihoz, s őszinte (haha) kíváncsisággal megkérdeztem, útba tud-e igazítani. Eszem ágában se volt titkolni, honnan jöttem... úgyis rájött volna, s így, hogy én mondtam el, könnyebb volt őszinte emberként feltüntetnem magam.
Még a nevem is elmondtam neki! Igaz, nem a valódit: Ewald Künstlerként mutatkoztam be, és még csak nem is gyanakodott. Ő maga - állítása szerint - Matthäus Sondheim, s bár akkor még nem tudtam, ez álca-e, azóta megbizonyosodtam róla, hogy bizony az igazság.
De erről majd később.
Bár eleinte láttam a furcsállást a szemeiben, egész gyorsan megnyílt előttem. Kellemes délután volt, sütött a nap, én pedig nem törődtem az utazás fáradalmaival, így örömmel vettem, hogy felajánlotta: megmutatja nekem a városrészt. Egyébként is érdekelt, milyen környéken szálltam meg, hová tudok betörni, esetleg hol nem érdemes próbálkoznom... akarom mondani hol lesz szükség több tervezésre.
Figyelmesen hallgattam hát minden felesleges információt. Meglepően műveltnek bizonyult - szinte egyenként tudta az épületek történetét, a nevezetességek legendáit, de ugyanilyen élénken mesélt a város többi lakójáról vagy a kocsmákról is. Mintha mindenhez értett volna, s ez tetszett... úgy gondoltam, talán még meg is tudhatok tőle valamit, ami többet ér, mint az összes vagyona együttvéve.
Hát, majdnem sikerült. Ha nem is a legfőbb célommal kapcsolatban leltem információra, azért így is tudtam lopni tőle valamit, ami akkor még érdekesnek tűnt.
Szinte akaratlanul vettem észre a levelet, amit akkor még fel se bontott. Ahogy szóvá tettem, ezer örömmel mutatta meg a Bevin család pecsétjét, s mondta el, hogy nemrég kapta meg, épp hazafelé indult, hogy kibontsa. Mikor felajánlottam, hogy nem rabolom tovább az idejét, csak nevetett. 'Örömmel csinálom' - mondta, és elindult egy másik utca felé.
Pár óra városjárás és három-négy sör után egész jó hangulatban váltunk el egymástól. Meglehetősen nehéz úgy lenyúlni bármit is, én már csak tudom; csak az volt a segítségemre, hogy ő is megérezte már az alkoholt, így észre se vette a szerencsétlenkedésem.
Nyugodtan tértem hát vissza a fogadóba, hogy másnap délig aludjak, utána pedig felbontsam a levelet, ami véletlenül nálam maradt. Tényleg véletlen volt! Hát vetemednék én valaha lopásra?
De ne foglalkozzunk a mellékes részletekkel.
Még egyszer elolvasom az egészet, elejétől a végéig, majd elgondolkodom, mit is tegyek.
Scatha von Bevin? Érdekes alak lehet, ha ilyen parancsolóan szólít szolgálatra egy alakot, csak mert korábban megmentette. Mondom ezt én, miközben szorgalmasan gyűjtöm a viszonzatlan szívességeket... csakhogy én nem veszem ilyen természetesnek a viszonzást.
Jó, de. Csak én ezt megtartom magamnak. Sokkal izgalmasabb, ha a másik nem is tud róla, hogy az én malmomra hajtja a vizet.
Mégis, bármennyire is érdekel ennek a nőnek a jelleme, rossz előérzetem van. A legkülönösebb az egészben, hogy egyszerű építészeti munkára hívta ezt a Matthäust, semmi konkrét feladatot nem írt... valóban téglákat pakoltatna egy ilyen intelligens emberrel? Jó, valószínűleg azért van ez, mert nem ismeri túlzottan a lopásom alanyát, s ha így van, talán egész könnyű lenne átvennem a helyét.
Persze... nem mehetek biztosra, talán nagyon is nehéz dolgom lesz. Talán lebuktatnak, és börtönben kötök ki.
Most, hogy belegondolok, tényleg meg kellene próbálnom.
Felelősségtudat? Az mi?

'Egy hét múlva', írta a levél. Természetesen már az elolvasása után odébbáltam, nehogy megtaláljon az önkéntes idegenvezetőm - hogy ne aprózzam el, egy messzebb eső városrészt céloztam meg. Nem szándékoztam ilyen gyorsan szállást váltani, de ha már ilyen lehetőségem adódott, még a menekülés árán is kihasználom.
Nemrég érkeztem meg Ufferperle városába, és mi tagadás, nem volt nehéz rátalálni az épülő rezidenciára. Egy kérdés, és máris hülyének nézett a kereskedő, hogy miért nem tudom, hisz ez mindenki számára egyértelmű... na basszus. De legalább szép, szarvasbőr erszénye volt az illetőnek. Vajon mennyire hiányolja?
Ahogy odaértem, elismerően bólogattam. Nem is kicsi.
Oldalra húzódtam. Épp kikötöm a lovam egy félreeső oszlophoz - vissza fogok jönni érte, nincs az az égi hatalom, ami elveheti tőlem ezt az almásderest -, és kerülök egyet. Pillanatok előtt találok is egy rést, ahol nincs senki, és megpróbálok besurranni.
Rögtön elém lép egy elegáns ruhás fazon. Valami lakájféle lehet. Vajon át tudom verni?
-Üdvözlöm! Miben lehetek a szolgálatára?
Nyilván nem szeretné ez a Scatha, hogy valaki csak úgy besétáljon. Várható volt.
-Szép napot! - eleget beszélgettem már Délen ahhoz, hogy megpróbálhassam az akcentus utánzását, és meglepő módon egész jól megy. Még soha nem gyakoroltam, mégis elfogadható; jó, érződik egy kis tájszólás, de afelett is el lehet siklani. A szolga arcán legalábbis nem látok gyanakvást... igaz, más érzelmet sem. - Matthäus Sondheim vagyok, és az építkezésre jöttem. Scatha von Bevin úrhölgy régebben a segítségemre volt, és egy hete kaptam tőle egy levelet, hogy van lehetőségem ledolgozni a szívességet.
-Matthäus Sondheim? - kérdez vissza. Nem látom, hogy elgondolkodna. Semmit nem tudok kiolvasni a reakcióiból. - Láthatnám a levelet?
Válasz helyett odanyújtom neki a papírt. Átfutja, majd bólint. Vajon mennyire elégedett? Nem tudok kiigazodni rajta...
-Köszönöm, Herr Sondheim. Kíván esetleg beszélni az úrnővel?
Na, és erre mit válaszoljak?
-Azt... azt hiszem, inkább nem, köszönöm. - mosolyodom el. - Talán már úgysem vagyok számára több egy névnél. Inkább minél hamarabb elkezdeném a segédkezést.
-Ahogy gondolja. - én vagyok a barátságos hangszín mestere, és bármilyen helyzetben tökéletesen tudom alkalmazni azt, eddig rendben. De... hogy tud ilyen szenvtelenül beszélni? Mintha egy darab kővel társalognék... ki ez?
Lényegtelen, úgyis fogok még találkozni vele.

Fura, de tényleg bejött a tippem. A lakáj egy vezetőféléhez irányított, akit megkérdeztem, és igen, valóban egyszerű segédszerepre kérte fel Matthäust ez a Scatha. Ekkora pazarlást... vajon az eredeti eljött volna? Persze, sőt, önként kért volna audienciát az úrnőtől, és kérelmezte volna, hogy valami gondolkodást igénylő pozícióban dolgozhasson.
Én viszont lusta vagyok ehhez. Normális esetben érdekelne a lehetőség, az új ismeretség, viszont a rossz előérzetem továbbra is megvan Scatháról. Igaz, nem is láttam - még az építkezés közben se vettem észre, hogy ellenőrizné a folyamatot.
Igen, megmaradtam a fizikai munkánál. Nem a semmiért jöttem ide, viszont időközben elment a kedvem a szórakozástól. Csak azért vagyok még itt, mert nem akarok kiszúrni Matthäussal - mármint még ennél is jobban. Ha a munka felénél lépnék le, vajon mennyire pirongatnák meg? És még csak azt se tudná mondani, hogy nem ő volt... hisz Scathával nem beszéltem.
Ennyit megérdemel, ha már nyújtott egy lehetőséget, még akkor is, ha nem tudtam kihasználni.
Végigcsinálom hát, legalább szokom a fizikai terhelést, még ha csak téglák pakolgatásából meg malter kavarásából áll is az egész.
Milyen jó szívem van... látszik, hogy keveset használom.

Búcsúzóul meghajtom fejem a faarcú lakáj felé, és kezemben a teli erszénnyel elindulok az almásderesemhez. Nem egészen egy hétig voltam itt... ennyi időt elpazarolni a semmire botorság, de legalább csináltam valami önzetlent is. A pénz? Ugyan, nincs kedvem cipelni, majd odaadom valakinek.
Most, hogy végeztem, indulhatok vissza Hellenburgba. Munka után édes a pihenés - talán egy ékszerboltot fogok meglopni...

Naná, majd pont én fogok itt kubikos munkát végezni, mi? Ha ezt a többiek megtudják, rajtam fog röhögni egész Észak… Akkor még kezdő voltam, és igen, tényleg elkövettem egy szakmai baklövést, ami a fél csapat életébe került. Ki nem esett volna a protestánsok csapdájába abba a helyzetben? És valahogy mégis megúsztam. Most pedig újra hatalmas hibát készülök elkövetni, mert a becsület nagyúr. Önként és dalolva lovagolok be a protestánsok közé, természetesen sötétedés után, mert a napfényt továbbra sem szeretem. Van nálam egy levél, ami igazolja, hogy meghívásra érkezem, bőrszínem pedig elég ok rá, hogy miért nem nappal. Ha valaki felismer… Ámde nem ismert fel senki, az utóbbi időben gondosan ügyeltem rá, hogy elvarrjam a szálakat és nem maradtak utánam szemtanúk. A jó pár évvel ezelőtti zsoldos meg annyira jelentéktelen volt még, hogy senki sem emlékszik rá a jelek szerint. Nem mintha ez most zavarna.
Azért elég feltűnő jelenség vagyok így a sötétben, a lobogó ujjú vérvörös ruhámban, hátamon díszes kardommal. Eléggé tiszteletre méltó jelenség ahhoz, hogy az őrség kapuzárás után utat nyisson nekem és útba is igazítson. Itt természetesen mindenki hallott arról az épülő kúriáról és az úrnője nevét is kellőképp félik ahhoz, hogy a „barátait” késedelem és kenőpénz nélkül eligazítsák. Bár még mindig a leghalványabb sejtésem sincs róla, hogy mégis mi a jó fenét keresek egy építkezésen.
- Hé emberek, merre van a főépítész szállása? – Pattanok le nyergemből és dobom a kötőféket az egyik munkásnak. Már kész is a fedőtörténet, hisz én ennyire zseniális vagyok. – Céhmester uram! – Hisz egy ilyen kaliberű épülethez, ennyi pénzért tuti, hogy egy céhmestert béreltek fel, ha mégis tévednék, akkor legalább jól esik a fazonnak az „előléptetés”. – Leanya Shadowleaf vagyok. – Nyögök be gondolkodás nélkül egy álnevet. A sötét tündék ezen a nyelven beszélnek, akkor a Gotteskraft több kérdést vetne fel, mint amennyire válaszolni szeretnék. – Hadmérnök vagyok és az Úrnő azzal bízott meg, hogy legyek céhmester uram segítségére a statikai számításoknál. Gyakorlatom van sáncoláshoz, ellensáncoláshoz és ostromrámpa építéshez. Penge vékony falak is az égig törhetnek, ha én ásom az alapzatot! – Miután feltett pár kérdést, és a szögfüggvényekre adott feleleteimből meggyőződött róla, hogy értek a geometriához és az algebrához is, azzal bocsátott utamra, hogy kora reggel megnézhetem a tervrajzokat. Azt persze nem mondta, hogy nézzem át hibák után kutatva, az arrogáns barma, de ha tényleg tisztában akarok lenni a statikai adatokkal, akkor nem árt átnéznem őket. Hát így esett, hogy életemben először mérnöknek adtam ki magam. Arra viszont most megesküszöm, hogy olyan házban nem laknék, amit én terveztem. Vagy kaparhatnak ki a romok alól. Hogy valójában az eredeti tervek szerint egyszerű segédmunkásnak hívtak volna? És? Mint már említettem olyan házban úgysem laknék, amihez közöm volt. Eggyel több vagy kevesebb protestáns meg nem mindegy?
- Céhmester uram, hát ez egyszerűen zseniális megoldás! Ezzel a főfallal és ezzel a díszítőelemként alkalmazott segédoszloppal így megosztani az emelet súlyát és az egész nyomatékvektort kivezetni ide… - Teszek úgy, mint aki értene ahhoz, amit lát és próbálok a kedvében lenni azzal, hogy regét zengek a művéről. Végül is a mechanika nem áll másból, mint vektorokból és háromszögekből. Ha a két oldal összege egyenlő, akkor a fal sem fog eldőlni. Nyíl folytonos háromszög, bármit is jelentsen ez. Meg nyomaték és megoszlott terhelés. Még néhány szakszó és kétsége sem marad a felől, hogy gyógyszert szedek… Csak tudnám milyen helyzetben melyik szót kéne használnom. Úgy tűnik átmentem a felvételi próbán, mert az építkezés északi oldalán segédmérnöki felügyelőnek neveztek ki. A tervrajzot láttam, a szakszavakat ismerem, már csak végig kell játszanom a szerepem, hogy a munkások is elhiggyék, hogy tudom, mit csinálok. Harci helyzetben megnyugtatja az alárendelteket, ha a tiszteknek van konkrét elképzelésük arról, hogy mégis mi a jó fenét kellene csinálnia itt mindenkinek.
- Hogy néz ki az az ácsolat? Egyenesebben rakd azt a sor téglát! Ez neked vakolat? Hol van a szintezőón? Ez neked vízszintes? Egy hat éves gyerek ügyesebb nálatok! Elölről, nem lazsálunk! – Le föl járkálok kezemben a tervrajzzal és parancsokat ordibálok, mintha csak lándzsásokat helyeznék el ellenséges lovasrohamra készülődve. Rengetegszer láttam már ezt a seregben. Próbálok ezredeseket megszégyenítő módon, hátam mögött összefont kézzel járkálni, de inkább tűnik ez kiképzőőrmesternek. Nem baj, ha az alárendeltjeim nem szeretnek, amíg félnek tőlem. Csuklyás köpenyben egy ezüst karddal pont úgy nézek ki, mint valami fúria. Ez társulva az úrnő korántsem barátságos hírével igazi rabszolgahajcsárt farag belőlem. Az igazság az, hogy még élvezem is, hogy kiadok egy parancsot és kar lendül, láb moccan, tégla emelkedik, vakolókanál csusszan, siklik a mész, dobban a kő, emelkedik a fal. Itt a szavaimnak tényleg teremtő erejük van. A jó ég tudja, hogy hogyan kellene ennek kinéznie, de amíg a vezető építész nem akad ki rajta, addig minden a legnagyobb rendben. A szállásom tiszta, az ágyam puha, az étel meleg, és még pénzt is kapok érte. Nem cserélném el ugyan a zsoldos élet kalandjaival, de két akció között szívesen pihennék ily módon.
- Nem megmondtam, hogy szorosabban rakjátok? Egymás súlyát is meg kell tartaniuk. Szerintetek mit fog csinálni ez a fal? Lebegni? Barmok! Ez egy főfal, amin több ablak is van, szerintetek az Úrnő mit szól, ha arra ébred, hogy az egyik ablak beomlott, mert a munkásai kispórolták az anyagot? Talán az egyiketeket is be kellene falazni, az motiválná a többit. – Kiskoromban hallottam olyanról, hogy az építésvezető feleségét élve befalazták, másik történetben szűzlány vérét adták a habarcshoz. De sosem szerettem a fekete mágiát. Még szerencse, hogy nekromanták nincsenek jelen. Bár némelyik munkásnak jót tenne, ha zombivá változna. Agya nem lenne kevesebb, de legalább az utasításokat végrehajtaná. Kőműves zombi, ilyeneket is csak én tudok kitalálni… Hány hétig épül egy ilyen kúria? Hallottam olyat is, hogy egy katedrális évekig épült. Na de ott nem voltak olyan munkafelügyelők, mint én. Az én oldalam sokkal gyorsabban épül, mint a többi. Ideje lenne extra fejadagot adni a munkásaimnak. Igen, őket már saját munkásaimnak érzem, magamat pedig hadsereget vezérlő tábornoknak. Ha ez valami verseny lenne a beosztott segédmérnökök között, akkor orrhosszal megnyertem volna. Mit orrhosszal, unikornis szarvval. Leanya Shadowleaf építész, nem is rossz álca. Most már referenciám is van hozzá. „Ez előtt x évvel, amikor Scatha von Bevin úrnő építkezésén dolgoztam…” Hisz elismervényt is kaptam a fizetésem mellé.
Sikerült úgy eltelnie ennek a pár hétnek, hogy nem buktam le. Senki soha nem fogja már megtudni, hogy nem az voltam, akinek mondtam magam. Hogy a protestánsok elszalasztották az esélyét annak, hogy a főváros legjobb zsoldosát elfoghassák. Én pedig a jó zsoldos hagyományoknak megfelelően annak dolgoztam, aki megfizetett érte. Talán a következő épületet, nem kell nagynak lennie, elég, ha egy emeletes városi házról van szó, saját magam tervezhetem? Végül is nem olyan rossz ez az építész szakma sem. Most viszont el innen, mert a Végzet asszonyára és a Legszebb északi zsoldosra újabb kalandok várnak. Kastélyt kell építeni a hétfejű sárkánynak és a legkisebb királyfinak kell segíteni, megszöktetni a céhmester lányát egy építkezésről. Meg rám férne egy ital is, hogy a hülye gondolatokat kiverjem a napszúrást kapott fejemből.

Haragtól remegő ujjai közt reszket a level kristálytisztán olvasható betűivel. Ingerülten ráncolódik homlokán a bőr, és nem sok híja van annak, hogy a felháborító szavakat tartalmazó papírt összetépje – feltételezhetően azonban még szüksége lesz rá később, igazolva megjelenését.
A puszta gondolat, hogy valaki megmentette még régen, dühítő, az pedig még inkább, hogy ilyen feladatra kéri fel cserébe. Mi ő? Egy szolga, akit tetszése szerint rángathat? Abból nem eszik, soha többé nem lesz báb! Bár itt nem erről van szó… Szimplán arról, hogy lenézi őt – mert ez mi más lenne? Egy nekromantát építkezésre küldenek, nem is, parancsolnak? Meg hát valljuk be: érzi a szavak mögött az ellentmondást nem tűrő hangulatot, amellyel ez íródott. Ami pedig szörnyű: van benne még annyi gerinc, hogy visszafizesse azt a “szívességet”, bár már nem is érti, miért teszi. Adósság? És akkor? Ennek kéne eszébe jutnia, nem annak, hogy azonnal törleszti.
A másik tény, ami arra ösztökéli, hogy menjen el, az ennek a bizonyos Scatha von Bevinnek az ereje. Láthatta, mire képes, és bár gyűlöli, ha megmentik a bőrét, nem szólhatott, hogy menjen onnan, máskülönben tényleg halálát lelte volna ott. Az életre viszont még szüksége van. Még erősebbnek kell lennie…
Tehát a másik mozgatója a nő ereje, amelyet nem tudna még legyűrni. Még.
És ha mindez nem lenne elég, akkor egy harmadik dolog is az építkezés mellett áll: a pénz. Abból bizony sosincs elegendő, tehát ha másért nem is, akkor azért mindenképp el kéne mennie. Az élőholtak meg… Kénytelenek lesznek elviselni az ott dolgozók, merthogy ő nem fog semmiféle fizikai munkát végezni, az biztos. Nincs meg a kellő ereje ahhoz, hogy huzamosabb ideig végezze azt a feladatot, tehát nem marad más, mint a holtakkal való, rövid, de többszörös gyorsasággal való munkálkodás. Utána hagyják békén, míg feltölti magát.
Nagy fegyelem kell ahhoz, hogy a levelet épen tartva összehajtogassa, és becsúsztassa kisebb batyujába. Összepakolja magával hozott dolgait, magához veszi felszereléseit: a két üvegcsét, a nyakékeket, a karperecet és a gyűrűt, végezetül a köpenyét ölti magára, miután cipőibe bújt. Nincs miért húzni az időt, hátára kapja a táskát, visszaadja a fogadósnak a szobájához kapott kulcsot, valamint kifizeti a szolgálatokat. Kilépdel az épületből, amögé sétál, hogy az apró istállóban Schwarzenrot hátasát is felszerszámolja. Rádobja a nyerget, hozzáköti a nagyobb bőrökbe csavart ruházatokat és kellékeket, majd kivezeti őt.


A fekete mén kényelmesen, kellemes dallammal lépdel Ufferperle közelében, Voile pedig a nyereg elülső részén pihenteti szárnyait. Távolról már mindannyian láthatják a város házait, majd beérve rövid útbaigazítást követően és nagy nehézségek árán sikerül az egyik istállóig eltalálnia, ahol otthagyja lovát. A táltosnak ezen ötlet nem nagyon tetszik, így meglehetősen körülményes az elszállásolása, de végül sikerül. Dacosan kapar egy darabig lábaival, mivel újfent más paripák között álldogálnia, viszont kénytelen feladni a küzdelmet. Még végigsimít egyszer az állat nyakán, azonban nyűgös egy teremtés ez a táltos: elfordul, egyértelműsítve, hogy épp hisztizik, nem érdemes zavarni. Mély, lemondó sóhajtás szakad fel Aliciából, utána elindul, hogy felkeresse azt az épülő kúriát annak ellenére is, hogy semmi kedve nincs hozzá. A pénz viszont pénz… Abból bizonyára valami használhatót vehet magának, szóval leküzdi ellenszenvét.


Ő végig ül. Ha rászólnak, akkor ő magabiztosan, enyhe felsőbbrendűséggel visszaszól, mindenre találva valami magyarázatot, amivel elintézi, ne kelljen beállnia az izzadó munkások közé. Nincs kedve sem kifárasztani saját magát, sem pedig szagolgatni egyik-másik ember irtózatos bűzét. Jó neki külön, a többé-kevésbé friss levegőn, pár méterrel odébb szemlélve, ahogy épül az a nyomorult kúria. Hogy minek? Fene se tudja, egy viszont biztos: roppant megalázó.
- Hé, te ott, mit csinálsz? – szól valaki váratlanul. Odafordul, és csak akkor veszi észre, hogy a férfi őt szólította meg az imént. Hidegen méri végig az izmos, de nem túl magas alkatot, majd kérdőn vonja fel a szemöldökét, mintegy érdeklődve, mit is akar tulajdonképpen.
- Nem lazsálásról szól az építkezés. Hát azért vagy itt, hogy az úrnőnek segíts, nem? – morog cseppet sem kedvesen, mire Alicia megemeli a kezét, mutatóujját kinyújtva, anélkül, hogy a mutatott irányba fordítaná tekintetét.
- Látod azt ott? – kérdezi színtelenül. Az idegen odapillant.
- Igen, hullák. Egy nyomorult nekromanta van köztünk – válaszol morcosan. Érezhetően nem örül annak, hogy ilyen lények mellett kell dolgoznia, de hát ez van. Kellett Scatha von Bevinnek hívnia erre a nyamvadék helyre. Akkor senki morálja nem romlana ilyen mértékben, így viszont... Alicia nem lesz túl közkedvelt. Mondjuk nem mintha szándékában állt volna annak lenni.
- Nos, az az enyém – közli nemes egyszerűséggel. – És mindegyik másik is – nyom el egy gonosz vigyort.
Az ismeretlen arcán azonnal megjelennek a megrökönyödött és rémült vonások, és magában le se tagadhatja, hogy élvezi ennek az ábrázatnak a megfigyelését.
- T-Tényleg? – hitetlenkedik.
- Ha nem hiszi… Akkor figyeljen egy kicsit – fordítja fejét a csontváz irányába, mely épp a téglákat pakolgatja. Látványosság kedvéért int egyet, mire az idézett szolgáló még lerakja az ujjai közt lévő tárgyat, és megindul feléjük.
- Jó, jó, jó, elég lesz ennyi. – Hangja feszültségtől remeg, és a holdcsókolt még azon sem csodálkozna, ha elkezdett volna a félelemtől izzadni.
- Még mindig úgy gondolja, hogy dolgoznom kéne? Ráadásul nőként? – kéri számon, pillantását ezúttal a férfin függesztve.
- N-Nem – rázza meg a fejét, tekintetében riadtság csillan.
- Én is így gondoltam.
A csontváz visszamegy a dolgára, és ugyanígy tesz a munkáját félbehagyó dolgozó is: behúzott nyakkal elsomfordál. Jól is teszi, nem kéne pont Aliciát azzal vádolnia, hogy lustálkodik. Mégiscsak négy használható lényt irányít négyszeres munkaerőt jelentve ezzel! Bár lényegesen rövidebb időre, ez is igaz.


Kimerülését követően – mivel még az éj nem borította el a tájat – úgy dönt, tesz egy kitérőt a városban. Lézeng, de a felét fel se fogja annak, amit lát. Körbenéz a piacon, legalábbis úgy csinál, mintha ténylegesen ezt tenné, csak hogy szokását megtartsa, de semmi sem ragadja meg figyelmét, egyszerűen sétál tovább rövid vizsgálódás után. Ha már úgyse válik senki hasznára az építkezés helyszínén így, akkor miért ne tölthetné szabadon ezt a felszabadult időt? Ha esetleg felháborodva kérdezősködnének, akkor úgyis könnyűszerrel magyarázza ki magát azzal a magabiztos stílusban, így efelől nem aggódik.


Fogadó, koszt, munka, nemsokára befolyó pénz. Nem lehetne ezzel kapcsolatban semmi panasza, viszont haszontalan időtöltés az egész. Nem származik belőle semmi előnye, nem történik céljában előrelépés – bár nem mintha a vándorlással sokkal jobban járna -, nem érzi, hogy ez így helyes lenne. Változtatni akar, azonban nem mehet el egy szó nélkül, még a végén felkeresnék. Ha már elkezdte, akkor végigcsinálja.
Hogy mégse higgye azt, hogy teljesen felesleges ez a kitérő, a napi adag után betér a könyvtárba, és ott olvasgat arról, ami épp érdekli őt. Nekromantakönyveket nyilvánvalóan nem talál, elvégre nem egy kedvelt népség az övé, de legalább legendákkal és érdekességekkel teleírt köteteket lapozgathat itt is, esélyesnek látva azt is, hogy Azrael kardjának felkutatásához kap segítséget pár elrejtett utalás formájában.


Nem számolta a napokat. Mindegyik semmilyenül és eseménytelenül telt, és tényleg kiesésnek érzi. Még a könyvtárban eltöltött órák sem enyhítették azt a kellemetlen érzést, ami végig nyomasztotta, de végre vége van! Indulhat a dolgára. A tényleges és komoly dolgára, nem ilyen… Piti feladatok elvégzésére. Szegény Schwarzenrot is mióta van már abban a nyomorult istállóban! Néha ugyan meglátogatta, adott neki pár almát vagy répát, de amúgy az ellátást a lovászfiúra bízta.
A fekete mén szinte csüggedten álldogál karámjában, és míg eleinte nagy buzgón fogadta gazdáját, ez a lelkesedés – amit amúgy aligha mutat ki – most nem látszódik rajta. Úgy viselkedik, mintha észre sem venné a nőt, és Alicia kinézi belőle, hogy még a vigaszfalatokat se fogadná el.
- Schwarz, indulunk – dobja hátára nagy nehezen a súlyos nyerget. A ló felkapja erre a fejét, hátranéz a nekromantára – mintha nem hinné el, hogy ez valaha megtörténik.
- Megkaptam a bérem, nincs miért maradjunk – ad választ. – Voile kinn vár.
Felszerszámolva a paripát kivezeti az istállóból, a lovászgyerek jó munkáját pedig ott fizeti ki. A következő pillanatban felszáll a hátasra, megemeli karját, mire a tetőről alászáll baglya is, letelepedve aztán a nő karján. Ahogy érzi a szorítást, Alicia hátasa oldalába bök, a mén pedig megindul, gyors tempót diktálva, ismeretlen utakat kitaposva.

Felvont szemöldökkel olvasta a levelet. Emlékezett rá, persze hogy emlékezett élete egyik legmegalázóbb helyzetére. Akkor döntötte el, hogy mindegy milyen puccos egy bál, és hogy nemeség színe java ott van, ő kaviárt soha, de soha többet nem eszik. Azt hitte, hogy bele fog halni a fájdalomba, ami a gyomrába nyilalt, folyt róla a víz, és két napig ágyban volt. A druidák seperc alatt rendbehozták volna, hogyha nem éppen egy átkozott embervárosban történik mindez, ahova egy kisebb tünde küldöttséggel ment, hogy képviselje őfelségét… és nem mellesleg vigyázzon a tünde nemesség krémjére, a királynő egyik unokahugára. A testőri feladat több mint megtisztelő volt számára, aztán az este katasztrófává vált. Ételmérgezés… Valami ilyesmit mondtak az emberek furcsa és kifejezetten tehetségtelen gyógyítói. Ha nincs ott von Bevin bárónő… Bárónő volt a rangja egyáltalán? Mindegy is. Az a nagyon erős, alkoholos gyógyital csodát tett, és talán csak annak volt köszönhető, hogy nem ért méltatlan véget egyelőre elég heroikus élete, amit talán egyszer balladába is fog foglalni valaki. Ha az öccsén múlik, akkor biztosan.
Emlékezett rá, valahonnan a láz és a hányinger undorító sárgászöld köde mögül, hogy Scatha von Bevin megmondta, hogy tartozik neki, amit egyszer be fog hajtani. Hát most eljött a pillanat, bár nem gondolta volna, hogy ilyen formában. Már az építkezés felé vágtatott, mikor eszébe jutott, hogy végülis így lehet tényleg költséghatékonyan felépíteni egy kastélyt, még úgy is, hogy azért ígért neki az embernő némi honoráriumot. Vajon mennyien lehetnek még hozzá hasonlóak? Biztos nem ő az egyetlen, akitől ilyen módon hajtják be a tartozását.
Ufferperle kis ékszerdoboz volt a déli királyság szívében, a gigászi építkezést pedig eltéveszteni sem lehetett. Mindig teljes felszerelésben utazott, mert sosem lehetett tudni milyen hirtelen és hihetetlen kalandokba sodródhat olyankor a tünde. A városban szobát bérelt és persze istállót Jóskának, majd egy könnyű ingben és bőrnadrágban kereste fel az építésvezetőt, hogy munkára jelentkezzen. A tőrét magánál tartotta, csak a biztonság kedvéért.
Az építésvezető magas, markáns férfi volt, sötét, mélyen ülő szemeit csodálkozva függesztette a tündére.
- A kőrakás nem asszonyok dolga!
- A bárónő egyértelmű kérése hogy itt legyek! Még a levél is itt van. – lobogtatta meg a papírost Lory. A parancs elég egyértelmű volt.
- Jól van. Ha mindenképpen segíteni akar, menjen a konyhára a többi fehérnép közé, az való magának.
- Kizárt. – jelentette ki a lovagnő egyszerűen. Még hogy ő, konyhára! Az egy dolog, hogy sose volt a kezében fakanál, és legjobb esetben csak odaégetné a bogrács aljába az ebédet, rosszabb esetben viszont elborsozza, vagy akár sikeresen megismétli az ételmérgezést, amiből pont von Bevin kisasszony mentette meg, csak most nem egyedül ő, hanem az összes munkás is megbetegedne… Másrészt meg mi az, hogy az építésvezető azt hiszi, hogy nem képes ugyan arra, mint egy férfi! Képes rá, sőt még többre is, hiszen tünde és lovag, a címét pedig megszolgálta.
- Kisasszony, ne szórakozzon itt velem, jóval több dolgom van annál, minthogy tünde hölgyekkel vitatkozzak! – csattant fel az építésvezető. Loreena fagyosan elmosolyodott, bár egy ember számára a mosolya így is gyönyörűbbnek és ragyogóbbnak tűnt, mint a napsugár.
- Tökéletesen egyet értek. Szóval…
Ekkor a fal mellett, távolabb tőlük hirtelen felbolydultak a munkások. Német nyelvű ordítozás hallatszott, puffanások, majd a távolban látszott, hogy az egyik rozoga fa-állvány meginog és összeomlik a fal mellett. Az építésvezető sarkon fordult, és futólépésben indult meg arrafelé, Loreena pedig már ugrott is utána. Nem engedhette hogy faképnél hagyják.
Az ilyen nagy építkezéseknél a balesetek mindennaposak voltak. Elég egy rossz lépés, egy repedés, vagy ha csak kicsit is korhadt volt már a fa, amiből az emelvényt készítették, és már meg is volt a baj. A lány egyszer hallott egy mondást, hogy csak azok a falak tartósak, amiknek vérrel áldoztak. Régi babona, amit a tünde egész egyszerűen ostobaságnak talált.
- Jörg leesett a tetőről, oszt’ ráesett arra a lécre az meg összeszakadt a súlya alatt…
- Én oda ugyan nem megyek fel az biztos!
Efféle morgások és méltatlankodás söpört végig a munkások között.
- Hát akkor ki fogja befedni a tetőt szukafattyak? Az úrnő azért fizet hogy készen legyen a kastélya, de ha megázik benne, akkor biztos nem lesz elégedett! Mégis miből fog az asszonyod lisztet venni a hat purdédnak hogyha nem fizetnek ki? – kiabált az építésvezető egyikükkel. Lory valahol sajnálta őket. A tűző napon robotolnak éjt nappallá téve aprópénzért egy olya kúrián ahova valószínűleg soha nem tehetik majd be a lábukat. Neki viszont itt volt a lehetősége, hogy hasznossá tegye magát és lerója a tartozását az úrnőnek.
- Én felmegyek. – szólalt meg a tünde nyugodtan. Az építésvezető tányérnyira tágult szemekkel nézett rá. – Egész életemet a lombok tetején töltöttem. Nem félek a magasságtól, fel is tudok mászni. A cserepekkel meg még én is elbírok.
- Állhatatos egy némber maga… - sóhajtott fel a férfi. – Jól van! Magáé a tető. Ti meg segítsetek… ömm… Hogy is hívják?
- Lady Wildwind.
- Segítsetek Lady Wildwindnak!
A munkások továbbra is morogtak, de Lory elégedetten csapta össze a kezét, és munkához látott. Az emberek elkezdték rendbehozni az állványt, de a lánynak nem volt szüksége rá. Macskaügyességgel ugrált fel a félkész falon a munkások legnagyobb álmulatára, és amikor felért a félkész tetőre, táncosokat megszégyenítő egyensúlyérzékkel sétált végig a gerendákon, amik később a cserepeket voltak hivatottak megtartani. Szinte azonnal munkához is látott, eleinte csak azokat csinálta meg, amik egyértelműek voltak, elvégre fogalma sem volt, hogy kéne fedelet ácsolni egy házra, ám ahogy teltek a napok, és az állványok felért a segítség egyre jobban belejött. Bár a kemény kezű munkások eleinte furcsán néztek rá, hogy egy fehércseléd igyekszik boldogulni a szögekkel és a kalapáccsal, amikor látták, hogy bírja annyira a munkát, mint ők, elkezdték tanítgatni.
Egyszerű munka volt, nem kellett hozzá túl sokat gondolkodni, csak kicsit odafigyelni, mégis összességében felszabadító érzés volt a lovagnő számára hogy valami olyat csinálhat, aminek kézzelfogható eredménye van. Napról napra látta, ahogyan készül a gerendázat, majd lassan felkerülnek a cserepek, a kúria pedig kezdett egészen kész formát ölteni. Az utolsó nap mosolyogva ült a tetőn egy zászlórúdba kapaszkodva, és csak nézte az alatta elterülő délvidéket, és ékszerdobozát Ufferperle városkáját. Szép volt, de ideje volt hazamenni és tovább szolgálni valódi úrnőjét a tündekirálynőt.

//elnézést hogy csak ma reggel tudtam elküldeni, remélem még belefért//

Aki bújt, aki nem, én lezárom az azonnalit! Mindenkiét elolvastam, s érdekes írások születtek, meg vagyok elégedve mindenkivel. Így természetesen mindenkinek jár a 1500 Váltó érte. Köszönöm az írásokat, egy élmény volt olvasni őket.