[Magánjáték] - Nosztalgia

- Áh, ne érts félre kérlek. - vakarta a fejét restelkedően. - Akármennyire is hihetetlen nem piszkálni akartalak vele. Inkább emelem kalapom a találékonyságod előtt, mert ha aznap nem próbálkozol meg azzal a trükkel, ma egyikünk sem ülne itt. - biccentett elismerően. Azonban a szavai hazugok voltak. Igazából csak emlékezni akart valami szépre, valami vicces, mókás dologra ami még megmelengette a jeges szívű, korcs lelkét. - De a témára visszatérve, én megszállott imádója vagyok a tölgyfának. Vaskos, kemény és tartós. A bútorzatot mindenképpen ebből szeretném készítetni. Rá pedig mondjuk, hmm, medveprémet ? - tűnődött el egy pillanatra. - Igen, medveprém legyen. Kandalló is kell. Hiszen egy téli napon az összes utazó először az csizmájában átfagyott lábát akarja megmelengetni, vagy tévednék ?
Egy fogadó. Ilior egy pillanatra eljátszadozott a gondolattal. Vajon képes lenne letelepedni ? Felhagyni a vándorélettel ? Már túlságosan hozzá volt szokva az utazgatáshoz, két évnél tovább sosem maradt egy helyen. Mindig új helyet keresett, új dolgokat akart látni, új élményeket tapasztalni. Már ha pedig ez nem lett volna elég, Shyriala a rabszolgahajcsárok istenét is megszégyenítő módon kergette az egyik barlangból a mások mocskos mocsárba...nemet pedig nem mondhatott neki. De talán egyszer...évek, talán évtizedek múltán ? Vajon lehetséges lenne ?
- Akárhogy is, nagy konyha fog kelleni. Szinte mindig beverem a fejem a polcokba, és minden olyan alacsonyan van, mintha valaki manóknak vagy törpéknek építette volna. - tapogatta meg a derekát. - Elegem van már a sok hajolgatásból.

Liának volt egy jobb ötlete.
- Nálad már inkább egybe kéne bontani a két emeletet. Plafon nélkül egészena tetőig, oldalt egy kis elkerített folyosóval a fal mellett, ami a fenti szobákhoz vezet. Nagy a belmagasság és még könnyen le is lehet ordítani az emeltről.
Lassan már maga elé tudta képzelni, hogy is fog a ház kinézni. Amennyi ötletet összegyűjtöttek, akár már egy illúzióval meg is teremthetné az épület modelljét, vagy pár rajzot, ami segít az építésnél. Ez nem is volt rossz ötlet. Majd ha nekilátnak, így fog tenni. Ő úgyse szokott túl sokat felejteni.
- Egyébként mi ez a nagy ellenszenv a medvékkel? - olyan specifikusan kikötötte, hogy medvét akar. Lia furcsállta. Talán ez valami vadászbecsület volna..?

- Nos, ha tudni akarod... - kortyolta fel a maradék italát - Még jónéhány éve történt a dolog, mondhatni még fiatalabb koromban. - kuncogott magában. Viccesnek tűnt fiatalként feltüntetni magát, már csak azért is, mert Liának fogalma sem volt róla hogy bőven túl van már a százötvenen. Vajon mit gondolhatott volna ha tudná az ''igazat'' ? - Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Egy felfedező expedíció tagjaként észak felé vettem az irányt, egyenesen a távoli pusztaság kietlen vidékére, ahol nem várja az embert más csak a minden belepő hó, és metsző élű szél. Njarl falujától indulva három teljes napot gyalogoltunk északnak, hogy elérjük a Magányos Kövek Körét. Azon túl pedig már semmiféle élet nincs a földön, csak a sivár fehérség és a Jottünök. De az utazás itt még koránt sem ért véget, hiszen az uticélunk messze a távolban, Yörn Szikláján túl feküdt, a Jégerdőben. Igen, így van. - tekintett sokat mondóan a lányra. - A Jégerdő, amelyet Marlo, az északi felfedező csak úgy jellemzett, hogy a ''kristálytiszta jég erdeje''. Azonban alig öt napnyi gyaloglásra voltunk Yörntől, amikor elkapott minket a hóvihar. Ne higyj bárkinek, aki mást állít, a pusztaságban a legfélelmetesebb veszély a tomboló, minden letaroló hóvihar. Egy szikla tövében kerestünk menedéket, és húztunk fel ideiglenes tábort, hogy menedéket találjunk a hideg elől. Ott volt mindenki, aki számított... - meredt az üres poharának mélyére, szinte elrévedve a múltban. - Kicsi Lala, Dalion, Brenenburgi Therse, Vörös Marmal, Madárdalú Syre, valamint még Gratul és Vrena is. Kiváló utitársak voltak, magamfajta náluk jobbat nem is kívánhatott. A pattogó tűz mellett hallgatni Syre hangját, hát, az megért minden fáradságot ! - mesélte tovább a történetet, amikor is a kocsmáros megérkezett, és szó nélkül gyorsan feltöltötte a poharát. Yrsil megremegett, ahogyan a vöröslő bor kavargó felszínét nézte, majd hirtelen elhallgatott. - De nem fogom unalmas történetekkel traktálni a kegyelmes Lia kisasszonyt, ki idejét oly könyörülettel szánta ezen egyszerű magamfajta vándorra. - váltott drámai hangszínt, majd megköszörülte a torkát. - Mondjuk úgy, hogy a medvebunda puha és prémes. Jobb mint a rücskös trollbőr, ha engem kérdezel.

Lia jól emlékezett rá, mennyire meglepte a történet. Világ életében azt hitte Hóhajúról, hogy ki nem állhatja a hideget. Amilyen göncöket hordott, ez nem is csoda.
- Akkoriban mindenféle őrültséget csináltunk. - nevette el magát. A démonok néha nem bírnak nyugton amradni. Egy lelkes, eltökélt nép voltak. Így belegondolva még nem is hangoztak annyira rossznak, mint amilyenek. De ha úgy nézzük, a csatatéren vadul dühöngő társuk is lelkes, meg eltökélt.
Minden csak nézőpont kérdése, gondolta magában Lia. De azért vicces volt újraélni a régi emlékeket. Nekik az idő múlása gyakran csak semmiség volt. Így aztán nem is tartják számon, hány nap telt már el azóta, hogy újjászülettek. Vannak akik igen, talán csak kedvtelésből. De sok értelme nincs neki.

- Nem is keveset, az biztos. - válaszolta két korty bor között. - Ha csak Swarzburg-i kiruccanásunkra gondolok...nos, abból egyszeri alkalom is elég volt. - nevetett kissé kínosan, restelkedve vakarva a fejét. Abba a kisvárosba életében csak egyszer tette be a lábát, de a 'kis kalamajka' után, amelynek ''teljesen véletlenül és egy cseppet sem szándékosan'' belerángatott Lia is részese volt, még csak a város felé sem nézett. Kissé megmosolyogtatta, ahogyan az idő által keserédessé rágott emlék részletei a felszínre buktak az elméjében. Azon tűnődött, hogy vajon ő rángatta többször bele Liát a balhéba, vagy fordítva, de képtelen volt rájönni melyikük a bűnösebb. Szinte ki nem mondott szabály volt, hogy ha ők ketten összeálltak, szinte mágnesként vonzották a világ összes bajkeverőjét.
- Akár hogy is nézem, mi még sosem futottunk volna úgy össze, hogy egyikünk nem ült volt legalább nyakig a pácban. Vagy trolllevesben. - röhögött bele visszafogottan a poharába. - De tudod...a gondok mindig az emberekkel kezdődtek. Ha egyszer felépíteném valahol a fogadóm, olyan helyen akarom tenni, ami a lehető legtávolabb van tőlük. - rakta le a poharát, és komoly tekintetet vetett a lányra. Nyugodtan, lassan beszélt, hogy a szavaiból ne szivárogjon ki az egyházzal szemben tanúsított beleivódott gyanakodása. Noha már elég idős és tapasztalt volt ahhoz, hogy ne ijedjen meg néhány útját keresztező atyafitól, azt a fiatlakori ösztönt, amely minden sarkon szétnézve kereste a vörös keresztet viselő páncélosokat, sosem tudta kinőni. Noha fogalma sem volt arról, hogy Lia miként tekint rájuk, őt több démonvadászaton vett részt, mint amennyire emlékezni szeretett volna. - Nézz körül a világon. Karolusburgtól egészen a fővárosig nincs egyetlen egy város sem, ahol biztonságban le lehetne telepedni. Ha egyszer tényleg letelepszem egy helyen, az biztos hogy valahol nagyon messze lesz innen. - emlete a poharát újra. -Ezért is adnám ezt egy fontos megbízásként egy olyan személynek, aki kellően eszes és talpraesett ahhoz, hogy képes legyen végrehajtani. Mond, találnál nekem egy olyan helyet, ahová sosem jutnak el az emberek ? A jutalomról szólva pedig...hmm...mi lehetne kellően megfelelő... - kortyolt egy nagyot, majd vállat vont. Az ital kezdte bátorodó kedvében találni, így mondott egy merészet. - Tudod mit, kérj tőlem bármit.

Lia lenéző pillantást vetett Yrsilre. Nem szerette, amikor így beszél. Már egy ideje sejtette róla, hogy nem szívleli az embereket, de ez a gondolkodás neki nagyon nem tetszett. Elemenekülni, feladni, nyugalmat keresni a folyamatos változás és fejlődés helyett. Noha valószínűleg fajtájuk közti különbségek is szerepet játszhattak benne, de Lia mindig úgy érezte, meg tudna őrülni, ha nem csinálhatna semmi érdemlegeset. Neki a béke és a nyugalom csupán csak egy börtön volt, amiből ki kell törni, ha valami újat akar a démon felfedezni.
Ennek ellenére nem szólta le. Mindenkinek megvoltak a maga céljai, az értelme az életének. Ha hajlandó ezt felvállalni és kiállni mellette, akkor csinálja csak. Meg aztán, ritkán kap ilyen ajánlatot. Nem is próbálta meg annak idején magát becsapni, nagyon fellelkesült attól, amit jutalom gyanánt felajánlottak neki. Szinte hezitálás nélkül felelt is rá.
- Tudod mit? Keresek neked egy ilyen helyet. Megtalálom, elvezetlek. - mutatott rá az ujjával a másik démonra - És akkor szavadon foglak! Addig is ne feledd mit ígértél.