Azonnali Játék: Jó bornak is kellhet a cégér

Hogy, hogy nem, kedves utazó, egy nap a Nyugat-Hellenreich határán fekvő hatezer fős város, Weißbruck felé vetődsz, és meg kell szállnod. A város híres a borairól, ezért természetesen minden fogadó tele van emberrel. Már majdnem az utcán kell aludnod, amikor egy szegény, de jószívű borász befogad éjszakára. Megvendégel, és elpanaszolja, hogy milyen nehéz helyzetben van, hiszen nem olyan népszerű a bora, mint másoké, viszont legalább olyan különleges: Családi hagyománya szerint a már majdnem fagyott szőlőszemekből készíti a bort. De hamarosan abba kell hagynia, hiszen ebből így nem tud megélni... Ebből adódik a feladatod: Népszerűsítsd (az amúgy egészen kellemes ízű) borát Björnsen Ostwalder gazdának! Kreatív megoldásokat várok! Terjedelem szokásos, határidő hétfő este. Jutalom 150 tapasztalat. Jó munkát!

Egy zsoldos számára minden nap sátoros ünnepnek számít, amikor bort kóstolhat kedvére. Ez egy igazi szimbiózis a bor termesztői és fogyasztói között. Mindkét csoport egész évben erre készül, ezt a napot várja, amikor édes nedű és csengő érme cserélhet gazdát a természet örök körforgása szerint. Gondozzák a tőkéket, metszik, locsolják, trágyázzák, féltőn óvják, gügyögnek hozzá, míg fürtöket nem ereszt. Kergetik a méheket, madarakat és más tolvajokat az értékesen duzzadó szemektől, majd megtörténik a csoda és ami szilárd volt eddig, az utána folyékonnyá válik. A bor előállítása igazi művészet. Mindenki a szívét és lelkét teszi bele és ettől válik egyedi műremekké minden gyűszűnyije. Már feltéve, ha valaki valódi bort állít elő, nem pedig olcsó pancsolt vackot.
A bor fogyasztói, csodálói, rajongói egész évben arra készülnek, miközben az év közben fellelhető utánpótlást kortyolgatják, amikor egyetlen napra bebocsáttatást nyerhetnek az Éden kertjébe, ahol minden szőlősgazda egy földre szállt angyal és minden csepp maga a felejtés, a gyönyör, a földöntúli élvezet.
Nincs ez másként ezen a napon sem. Rengeteg a gazda és még több a lelkes borlovag. Már kora reggel óta itt lézengtem, néztem, ahogy standot állítanak, padokat és asztalokat állítanak a pincék elé, napernyőket vagy ponyvákat feszítenek föléjük, hozzák a virslit, kolbászt és kenyeret hatalmas kosarakban a sajtokkal együtt. Na, igen, a sajtkészítők testvériesen megosztoznak a nap dicsőségében és bevételében. Mert, ahogy a bor is sajttal esik a legjobban, úgy a sajt is a hozzá illő borral. Mire delelőre hágott a nap, már több sajtot kipróbáltam, mint ebben eddig egész évben és több bort megittam, mint egész héten. Szóval kellően jó a kedvem és elég bátorságom van hozzá, hogy hangosan és meglepően dallamosan énekeljek. Nem vagyok hamis, ahogy részeg sem. Csupán levetkőztem a gátlásaimat. Hogy ez másoknak mennyire tűnik így, azt döntsék el azok, akik értékelik a produkciómat, vagy épp akiket idegesít. Művészetről nem lehet vitatkozni, elfogadom, ha nem csak rajongóim vannak. Fő, hogy nekem tetszik a tulajdon hangom.
Énekelve és vigyorogva érkezem el egy alacsonyabb forgalmú helyre, ahol egy barátságos gazda kínál. Először az ízt nem tudom hová tenni. Teljesen más, mint amit ma eddig ittam. Mint tűző napsütés után egy holdfényes séta. Mint nyári delelő után egy téli reggel. Valahogy ellentétes, mégis kifinomult, érzéki, mint a halál simogatása a végső tőrszúrás előtt. Imádom, minden egyes cseppjét. Ezek után fura, hogy csak ennyi forgalmat bonyolít le. Leülök oldalra és kérek még egy pohárkával. Nem sajnálom érte az érméimet. Elgondolkodva, magam elé merengve ülök és gondolkodom.
- Gazduram, ugyan árulja már el nekem, hogy mi adja ennek az Isten ajándékának a mellékízét? Sehogyan sem tudok rájönni. – Nem szégyen beismerni, ha valamit nem tudunk, ha a tanulás nemes vágya ösztönöz erre. Szívom magamba a válaszát, mint szivacs a vizet. Fagyasztott szőlőszemek. Hát ezért volt annyira más! Zseniális! Ám szomorúan hallom, hogy fontolgatja, hogy bezár, mert kevés a forgalma. No ezen változtatni kéne.
- Nincs gazduram nejének valami olyan szoknyája, amit jó pénzért megvehetnék? Csak a felhajtás kedvéért. – Aztán amikor kifizetem, előveszem a tőröm és levágok belőle egy jó darabot itt, és felvágom jó mélyen ott. Majd félrevonulok a pince mögé átöltözni. Mire előkerülök egy rafinált szabású szoknya van rajtam, melyből sokat sejtetőn elő- elővillannak tejfehér bőrű combjaim, melyekért minden kapatos férfi ölni tudna. Formás, egyenes, hosszú és izmos. Hátsómat riszálva épp elég ok arra, hogy még egy kupával felhajtsanak. Formás kebleim csupán egy magam köré csavart konyhaabrosz fedi, így oldalam, hasam és köldököm, na és a karom és vállaim fedetlenek maradnak. Hajamat felkötöm kontyba és kiállok a pince elé a napernyő alá. Már esteledik, így a nap nem süt be, hogy összeégessen.
- Emberek, tündérek és más szerzetek, kik legyetek férfiak, nők vagy gyermekek! Csak itt és csak most figyelmetekbe ajánlom a világ kilencedik csodáját, eme páratlan műremeket, Björnsen Ostwalder gazda hozott nektek! Sötét tünde vagyok, nézzetek rám, egy Holdcsókolt csak igazat mondhat! Ez az uram, maga ott, kóstolja meg, ha nem ízlik visszakapja az árát. Ugye milyen fenséges a zamata? Egy kis sajtot jó uram és igyon még egy pohárkával. Ez az, tessék csak tessék! Ön is asszonyom? Jó választás, nem bánja meg. – Közben sürgök, forgok, a combomat villogtatom, mint valami kígyó, aki a bűvölő furulyájára táncol. Amikor már elég vendég gyűlt körém és a pénz szakát megérezve egy csepűrágó is megjelent, felpattanok az asztalra. Intek neki, hogy kezdjen valami jó kis talp alá valót játszani és elkezdek táncolni. Közben a gazda és a felesége szolgálhatják ki a szomjas népséget.
- Igyanak és táncoljanak kedvükre! Hiszen csak egyszer élünk! – Tánc közben énekelni kezdek, és a zenésztől elkunyerálok egy csörgődobot, azt verem tapsolva miközben valami hastáncszerűséget adok elő. Egész jól mehet a férfiak arckifejezését látva.
- Itt a jó bor, vár a gazda,
térj be vándor megszomjazva!
Igyál, kockázz, egyszer élünk,
Rövid az élet, mit remélünk?
Mámor, ha jő, jó a kedvünk,
Teli pohár, míg van pénzünk.
Míg ti isztok, jó cimborák,
Hallgassátok az élet szavát!
Itt Weißbruckban volt egy borász,
Kóstoljátok finom borát.
Szőlőszemet megfagyasztva,
Mágiával tett a borba.
Finom zamat, ugye ízlik?
Nem mind arany, ami fénylik,
Ám e nedű, mit tagadjuk,
Megéri ezüstjük, aranyuk.
Vidám kislány, ez én lennék,
Ingyen táncol, bor nélkül le is esnék.
Gazduram, ha kérhetem,
Még egy pohárral, ide, nekem!
Iszom én most egészégre,
Jó termésre, szerencsére!
Aki pedig még nem részeg,
Nem is nyer majd üdvösséget!
Éljen, ki a jó bort szereti,
Másodszor, aki fizeti,
Harmadszor, aki hozza,
Negyedszer, ki gondozza,
Ötödször a gazda neje,
Hisz vele él több esztendeje,
Hatodszor a város ura,
A borunk adó ne sújtsa,
Hetedszer az anyaegyház,
Tizedbe vigyen el mást,
Nyolcadszor a szomszéd város,
Borunk mossa torkát, hogyha sáros,
Kilencedszer Király urunk,
Fogadja most hódolatunk!
Vivát, ivó, vivát, gazda,
Vivát, hisz jó a bora!
Azzal egy hajtásra felhajtom a bort és nevetve meghajolok, majd leugrom az asztalról. Ennyi szereplés elég volt mára. Összenézek a gazdával, aki könnyes szemmel nézi, ahogy mindenki ide gyűlt az ő pincéje elé, nevetve vágják egymást hanyatt és csak itt hajlandóak bort inni, hisz itt már el is kezdődött a táncos mulatság. Az est hátralevő részében a vidáman mosolygó és flörtölő pincérlány szerepét alakítom hatalmas sikerrel, így még borravaló is üti a markom. Elvégre milyen zsoldos az, aki ingyen dolgozik, nem igaz?

Nem volt sok jobb dolog, mint egy gyönyörű hölgy lágy hangjára való ébredés. Nos, egyértelműen a vele töltött éj jobb volt, de ennek is megvolt a maga varázsa. Puha ujjaival mellkasomon játszadozott, a nap sugarai gyengéden nyalogatták meztelen testeink.
− Jó reggelt! – ébresztett a nő egy kacér mosollyal. – Gondolkodtam… Ez a borász kedves volt velünk. Segítenünk kéne rajta. Nem venném a szívemre, ha fel kéne hagynia a szakmájával. – hagytam, hogy egy kicsit üljenek közöttünk a szavak, s mélyen szemébe meredtem. Kinyújtóztattam végtagjaimat, s elkezdtem a lány arcát cirógatni.
– Túl jó vagy ehhez a világhoz. – vigyorogtam rá, s puha, telt ajkaira egy csókot adtam. – Mire gondolsz pontosan?
− Ez igaz – sóhajtozott – Még nem vagyok benne biztos – vonta meg kecses vállait. − Tennünk kéne valamit, hogy többen vegyék a borát. Vagy kevesebben a többiekét… – Mondata füleimnek gyönyörű muzsika volt, s képtelen voltam vigyorogni. A tömeggyilkolás mámori hangulata felbuzdított, amíg rá nem jöttem, hogy ez minden bizonnyal nem egy opció. Vagy mégis?
– Gondolataid szépsége majdnem vetekszik a külsődével. – suttogtam fülébe halkan, miközben igazán közel hajoltam hozzá, s pár rövid csókkal hintettem meg nyakát.
− De csak majdnem
– Nos, amúgy sincs jobb dolgom, amit csinálhatnék. Leszámítva téged. De jó mókának hangzik. – Dőltem vissza, a párnák közé, miközben jobb kezemmel fejemet támasztottam, ballal pedig közelebb húztam magamhoz a hölgyet.
− Ha megengeded nekem, hogy megjegyezzem – mosolygott rám kihívóan - nem hinném, hogy jobb mókának hangozna, mint itt tölteni az egész napot… velem. De nekünk még van időnk, Neil. Ellenben úgy tűnt, hogy Ostwalder gazdát igencsak sakkban tartja. – válaszára elgondolkodtam egy kicsit. Mindkét állításával csak egyet tudtam érteni.
– Vagy akár rá is vehetnénk egy-két boros gazdát, hogy hagyja abba árulni. Ismerek pár jó módszert… – vigyorogtam rá, miközben selymes, aranyszőke hajával játszottam.
− Akár meg is ölnéd őket? – várta válaszomat, miközben szemöldökeit emelte.
– Úgy nézek ki? – tettem fel a költői kérdést, majd kisebb szünetet tartottam, s a plafont bámulva a semmibe meredtem. – Maradjunk annyiban, hogy képes vagyok sok mindenre… - Hagytam a semmiben lebegni válaszomat. – Főleg ha a… speciális igényeimnek való eleget tevésről van szó… - Próbáltam a lehető legkevesebbet mondani neki, hagyva, hagy jöjjön rá ő maga lassacskán, ki is vagyok.
– Az emberek általában sok mindenre hajlandóak, ha a speciális igényeikről van szó – súgta halkan. Nem úgy tűnt, mintha elvetné a gondolkodásomat, azon biztosan meg volt a saját maga véleménye, csak nem feltétlen akarta közhírré verni.  Eltelt még pár röpke perc, mire az álmosság végleg elhagyta szemeimet. Még utoljára egy nagyot nyújtózkodta, s tekintetem a lányra vittem.
– Meginduljunk lassacskán? – meredtem mélyen szemeibe, miközben lágyan simítottam puha arcát. Kimászott ölelésemből, majd az egy szélére ült. Pár hosszabb pillanatig még megcsodáltam meztelen testét, majd a takarót levetve magamról én is öltözködni kezdtem. Még csak a gatyámat húztam fel magamra, amikor lágy hangján megszólalt.
− A gombokkal segítenél?
– Persze. – súgtam röviden, majd mögé léptem, s elkezdtem felsegíteni rá ruháját.
− Én talán valami kevésbé feltűnőre gondoltam. Ostwalder bora nem rossz. Ezzel mondjuk nincs egyedül a városban. Viszont, ha másoké hirtelen és rejtélyes okoknál fogva valami módon veszítene a minőségéből… − Nézett rám hátra, miközben elegánsan vállat vont. Olyan érzés volt, mint ha azt akarta volna, hogy én adjak hangot a gondolatainak. De én nem bántam, ha őt ez valamivel boldogabbá tette, hát én sem panaszkodhatok.
– Ami azt illeti, én is gondolkodtam ezen. Ami először eszembe jutott, hogy a borász vérét keverjük bele a borába, irónikus lenne, nem? Vérrel, s verejtékkel dolgozna a boráért… szó szerint. – kacagtam magamban. – De minden bizonnyal a vámpírok megéreznék, hogy vér van a borban… - sóhajtottam búcsút is mondva gyönyörű tervemnek.
− Én nem tennék semmi olyat, amit esetleg ránk lehet bizonyítani. Vagy egyáltalán bizonyítani lehet. Mindenesetre egy-két liter ecet a hordókban szerintem megtenné a hatását. – sóhajtotta halkan. Kicsit szomorúan hallottam, hogy nem értett egyet az én módszereimmel, de különösebben nem fájdította a szívemet. Elvégre nem találhatok mindenhol hozzám hasonlóan liberális gondolkodású embereket. Sőt, örülök, ha életem alatt párral találkozok…
- Te pedig, remélem nem haragszol meg érte, de olyannak tűnsz, aki ért a betöréshez. – tette kezeit vállamra, majd szép lassan kezdte testemen lecsúsztatni, s az övem vonalánál megállt.
– Azt hiszem, ezt el tudom könyvelni egy bóknak… - igazán közel hajoltam hozzá, s csak éppen hallhatóan fülébe suttogtam, majd lassú mozdulattal végignyaltam azt.
– Maradjunk annyiban, hogy sok mindenhez értek. – mondtam halkan, s arcomat vállaihoz temettem, majd szépen lassan végigcsókolgattam egészen nyaka tetejéig. Rávigyorogtam, miközben kezeimet először csípője köré fontam, majd levándoroltattam formás fenekére, s határozottan megszorítottam azt.
– Remélem, ezzel egyet tudsz érteni.
– Persze. Az éjszaka bizonyítottál – mosolygott rám csábosan. Dicséretére én is elvigyorodtam.
– Ha elintéztük ezt az ügyet, lesz még időnk erre a másikra – nézett rajtam végig, miközben ujjaimat lassacskán lefejtette magáról.
– Nagyon remélem, hogy lesz. – Vigyorogtam rá, miközben kimérve hátralépegettem ahol a földön heverő ruháim voltam, s magamra öltöttem őket. Ahogyan ingemet gomboltam be, közben végig a lányt csodáltam. Amikor végeztem feltűrtem ujjait, beletúrtam egyszer hajamba, hogy jobban hasonlítson arra, amilyenre akarom, hogy kinézzen, majd holmimat felkapva elkezdtem az ajtó felé lépegetni.
– Mehetünk? – vontam még szemöldökeim a lányra, majd az ajtót kitárva kezemmel intettem, hogy magam elé engedem.

***
A csillagos égbolt alatt sétáltunk vissza Ostwalder üzlete irányában. A lány belém karolt, ahogyan utunk végállomása felé értünk. Megálltunk az üzlet előtt egy jó tíz méterre, s a ház előtt sorakozó tömegen pihentettük tekintetünk.
– Azt hiszem, jó munkát végeztünk. – pillantott rám fel a lány, minden bizonnyal meg volt elégedve ezzel az egésszel, elvégre segítettünk egy viszonylag kedves emberen. Nekem nem voltak hasonló érzéseim, én csak örültem annak, hogy egy ilyen szép hölgy társaságában tölthettem a napot, igazán jó program keretében.
– Igen… ügyesek voltunk. Főleg Te. – mosolyogtam rá.
– Keresnünk kéne egy csöndesebb helyet – nézett rám kihívóan. – Hogy hangossá tegyük. – mondandójára elvigyorodtam.
– Látod, ez egy nagyon jó ötlet. – adtam neki egy csókot, majd utunkra indultunk.[/color]

Astonien Michelberger. Ismét. Hányszor is futottak már össze a lehető legkülönfélébb helyeken? Lassan már számolni sem tudja, annyiszor, bár nem mintha zavaró lenne. Egyszerűen csak felkészül arra, hogy ismételten lesz valami, amit együtt kell megoldaniuk – valami nagy bajt. Vagy éppen egy jó elfoglaltságban részesül, mint korábban, amikor annak a szerencsétlen pénzeszsáknak az ártatlanságát cáfolták meg. Milyen szórakoztató is volt tolvajnak kikiáltani őt! Még mindig emlékszik a káröröm édes ízére.
Ha már így találkoztak, maradtak is együtt, és ketten derítették fel Weißbruckot, a borok városát, az idő azonban hamar elszaladt: esteledni kezdett, a fogadók pedig megteltek, így többé-kevésbé – részéről inkább kevésbé – kétségbeesetten próbálkoztak valahol még helyet találni, ám mindenhol nemlegesen rázták a fejüket a házigazdák. Komolyan elfogyott volna az összes hely? Végül is… Amennyi iszákos barom van az emberek között, nem csodálja.
- Szállást kerestek, utazók? – érdeklődik egy izmosabb, testesebb alak. Rövid, szőke haja, apró kék szemei vannak – jellegzetesek ezek a színek, semmi különleges nincs bennük. Nagy orr, széles arc, valahogy mégis jól rendeződnek el rajta a vonások. És bizonyára meghallotta az Astoniennel folytatott tanácskozását, merrefelé keresgélhetnek még szobát.
Kifejezéstelenül pillant a férfira, aztán vissza Astonienre, mintha tőle várná az első szót, végül mégis a nekromanta válaszol.
- Igen. Miért? - tekint az ismeretlenre. Nem hinné, hogy tudna bármit is javasolni, de azért meghallgatja, milyen nyűgje van. Ha valamit meg rájuk akarna tukmálni, akkor könnyűszerrel odébbállnak – ez esetben tesz arra, mennyire igyekszik kerülni a feltűnést, és megidéz pár élőholtat figyelmeztetésként. Nem játszik kicsiben.
- Mert ilyenkor semmi esélye annak, hogy találtok is. – Nahát, hogy mit nem mond! Ezt észrevették, nem kell az egyértelműt közölnie velük. Vagy talán ennyire bolondnak tartja őket?
- Tudom, nem kell mondanom, de tele van az összes fogadó.
Rendben. Engedett a nevetés? Most komolyan ilyen fölösleges és nyilvánvaló információkkal áll elő? Nem térne már a lényegre?
Már-már fizikai fájdalmat okoz ez neki, pedig még csak most kezdődött. Mi lesz itt utána?
- És ez miért érdekel téged? – jön a kérdés a paptól, méghozzá teljesen jogosan. Egyáltalán mi köze ehhez? Azt ne mondja, hogy tud…
- Mert én tudok nektek adni egy szobát, ha akarjátok.
… szobát adni…
No jól van, akkor ez tulajdonképpen mi is? Hogyan is történik mindez? Meg úgy egyáltalán lehetséges?
- Bizonyára nem ingyen - teszi karba kezét, enyhe gyanakvással méregetve az idegent. Nem tetszik ez neki, nagyon nem. Semmit nem tudnak egymásról, hát mi tenné olyan lággyá és kedvessé a szívét, hogy elszállásoljon két olyan alakot, akik akár ki is rabolhatják? Vagy ő tervez valamit? Esetleg el akarja lopni a nem létező pénzüket? Bár nem mintha azt féltenie kéne… Astonien visszalopja.
A férfi halkan felnevet, már-már keserűen. Erre kissé felcsúszik egyik szemöldöke, mintegy feltéve neki a kérdést, mi ez a ki nem mutatott mélabú.
- Nekem már úgyis mindegy, így fizetnetek sem kell.
Hogy is volt azzal a kacagással? Van már engedély rá? Mert erre másképp aligha lehetne reagálni.
- Mindegy? Ki adná ki ingyen a szobáját csak úgy? – Astonien csak nem gondolatot olvas? Ugyanezt akarta kérdezni Alicia is!
- Az, akinek már úgyis befuccsolt az üzlete. – Üzlet? Miféle? - Nem számít, fizettek-e, úgyse fedezné a bevételem kiesését.
Szíve szerint visszakézből ütne ennek a bolondnak az arcára. Roppant irritáló a hozzáállása, de hát ha bele akar dögleni, hát bele akar dögleni, ő nem fog tiltakozni ellene. Számít ez neki? Egy emberrel kevesebb vagy több? Nem jelent neki semmit.
Inkább Astonienre bízza a beszélgetés vezetését, mivel Alicia most inkább csak gunyoros és ingerült megjegyzésekre képes. Mintha a tolvaj megérezné ezt, folytatja is a szálat:
- Melyik az az ember, aki ennyire képes feladni egy üzletet?
Egy csődtömeg.
- Egy borász… - Nahát! Egy borász lenne? Hát ez egyszerűen fantasztikus! -, akinek nem veszik értékes és zamatos borait - válaszol fanyar félmosollyal, keserűen. Ennél már tényleg nem sok híja van annak, hogy felnevessen – olyan botor módon dicsőíti a termékét, hogy az egyszerűen hihetetlen.
- Egy borász? - néz a férfi mögé, Alicia szintén, és tényleg ott lóg a cégér, ami hirdeti ennek a helynek a… Nos, nem épp a fényét és mivoltát, hanem azt, hogy mi is lenne ez tulajdonképpen. Gyakorlatilag arra jó, hogy a kívülállók lássák, elvileg nem a semmiért van itt, hogy van – azaz lenne – értelme az épület meghagyásának.
- Milyen bor lenne az?
Biztos valami förtelem, azért nem veszik.
- Igazi csemege! Majdnem megfagyott szemekből nyerjük ki minden egyes cseppjét, de gyertek, megmutatom! – Jól láthatóan válik lelkesebbé, azonban mögötte mégis lehet egyfajta fájdalmat találni. Bizonyára még mindig a lemondás az, ami kicseng hangjából, az színezi olyan furcsára.
Az idegen kinyitja az ajtót, feltárva a helyiséget, és elsőként lép be az épületbe.
Ugyan Alicia nem néz Astonienre, mégis érzi annak tekintetét. Nem épp szívügye ez az eset, viszont ha már így felajánlotta, hogy biztosít nekik egy szobát… Kihagyhatnak egy ilyen lehetőséget? Ráadásul ingyen és bérmentesen? Ki kell használni!
- Legyen. Máshol úgyse pihenhetünk meg, de nem akarok adós maradni. – Csak a szokásos. Sosem árt, ha beveti ezt, hiszen akkor van esély, hogy még több előnyt tud kihúzni a kedvező eseményekből.
- Valamivel tudnánk segíteni? - követi be a magát borásznak állító személyt, aki meglepetten pillant hátra válla felett. Most mi olyan furcsa ezen? Hogy viszonozna egy szívességet, ami ráadásul hatalmas segítség nekik? Ki ne akarna legalább egy kicsikét kedveskedni, ezzel meghálálva, hogy nem a kemény földön, csillagos ég alatt kell aludni?
- Hát... - elbizonytalanodik, és megvakarja kopaszodó fejét. - Talán ha tudnátok valamivel híresztelni - felel aztán ugyanolyan bizonytalansággal.
- Szóval híresztelni... – hallatszódik Astonien hangja a nekromanta mögülről. Hátranézve meglátja a férfi szokásos vigyorát – vajon már van is ötlete? Megeshet. Amilyen leleményes, nem csodálkozna azon, hogy azonnali kitalált valamit, ami remek, elvégre Aliciának nem kell akkor annyit tűnődnie rajta.
- Rendben, megcsináljuk.


Még komolyan az lenne a furcsa, hogy megtenne egy ilyen kis semmiséget? Hát ez a féleszű marha még meg is vendégeli őket azzal, amije van! Hát normális? Nemhogy magának tartogatná ínséges időkre… Nem, megkínálja őket étkével. Képtelen hinni a szemeinek.
Néma csendben eszik, nem is akarja megzavarni a közéjük telepedő némaságot, elvégre tökéletes neki így. Egyáltalán nem érzi kellemetlennek vagy zavarónak – alapvetően ehhez van szokva.
A kupához még nem nyúl hozzá, amiben a bor is van. Érintetlenül áll álőtte a vöröslő nedű, és csak az élelemmel foglalkozik, míg Astonien veszi a bátorságot, és belekortyol. A nekromanta óvatosan felpillant; a borász arcát vizsgálgatja – akit mellesleg Björnsen Ostwaldernek hívnak. Nem épp egy csudaszép név, valószínűleg még egy német anyanyelvűnek is beletörik a nyelve ebbe.
Aggodalmas és kíváncsi vonásain legszívesebben gúnyosan mosolyogna, de visszatartja, hogy megjelenjen ez az igencsak kedves gesztus.
- Ez tényleg finom! Hogyhogy nem népszerű az emberek közt? – kérdez rá a pap. Eltűnődik rajta, hogy ez vajon hazugság-e vagy a színtiszta igaszág – nála sosem lehet tudni. Mindenesetre még mindig nem kóstolja meg, legfeljebb kicsit később.
Björnsen megvonja a vállát.
- Nem olvasok a többi ember gondolatában – felel. - Talán azt hiszik, hogy azért, mert fagyott szőlőszemekből készül, már rossz.
Nos, valóban elég bizarrul hangzik, így egyre vonzóbbnak találja az ötletet, hogy valamelyik cserepes növény földjére öntse.
- Pedig úgy tűnik, csak édesebbé teszi az italt. – Nocsak, Astonien valami specialista lenne? - A borozót sem látogatják?
- Nem nagyon - sóhajtja lemondóan. Vajon próbálkozott hirdetni a saját borát? Bár… Ez butaság. Saját terméket nem érdemes híresztelni – mások által kell hallania a népnek, miféle áruja van itt valakinek, úgy a hitelesebb. Az önfényezés úgyse fog meg senkit, csak ellenszenvessé teszi a beszélőt.
- Esetleg valakinél nem tudjuk ajánlani? Akinek nagyobb befolyása van a környéken - veti fel az ötletet közönyösen. Legalább ő tudná szabályozni ezt, talán tudná kicsit népszerűsíteni Björnsen szőlőlevét, amibe most – erőt véve saját magán - beleiszik. Vélemény? Nincs rossz íze, de nem mondaná, hogy a kedvencévé válik, azonban azt is meg kell hagyni: lényegesen jobb, mint az az olcsó fajta, amit ő szokott rendelni.
- Igen, az jó ötlet... - mondja Astonien, de a borász csak nemlegesen rázza a fejét.
- Nem fog menni, már megpróbáltam, elhihetitek.
Khm. Mintha pont az előbb gondolkodott volna a saját áru híresztelésén, nem?
- De tehetünk mi is egy próbát, nem igaz? - könyököl az asztalra, ujjait összefonva arca előtt, sejtelmesen figyelve Björnt. Mintha csak lenne bármi ötlete, úgy beszél, viszont amúgy semmi sincs mögötte. Ihlettelen ezt illetően. Sosem volt feladata és kenyere, hogy tömegeket győzzön meg valaminek ízletességéről, így felmerül benne a kérdés: mégis hogy lehetne bárminek a fogyasztására biztatni az embereket, hogy ne tűnjön erőltetettnek? Itt mindenképpen a kedves tolvaj barátjának színészkedésére lenne szükség, de... Hogyan is kamatoztathatnák őstehetségét?
- Talán... de nem tudom, hogy lehetne sikeres. Természetesen ha nem megy, az se gond, hisz elég nehéz megváltoztatni az emberek véleményét – magyarázza a férfi felettébb hatalmas önbizalommal és optimizmussal.
- Azt hiszem, megoldjuk - tekint társára jelentőségteljesen, aki csak vigyorog. - Nem igaz? - egyenesedik fel ültében, majd hátradől a széken, kezeit ölében pihentetve, ott összefűzve ujjait.
- Természetesen! – áll fel helyéről. Alicia tudja, mi fog következni, így gyorsan megissza a bort – nem hagyja, hogy kárba menjen az elé tett étel-ital. Minden morzsát és minden cseppet megbecsül.
- Köszönjük a vacsorát, holnap elkezdünk munkálkodni – közli, a nő hálája jeleként egyszerűen csak biccent egyet. - Merre van a szoba?
A borászon halvány, kesernyés mosoly válik láthatóvá.
- Örülök, hogy legalább ebben segíthettem... - áll fel ő is. - Fönn, az emeleten találjátok. Az ajtó nyitva van, nem szoktam bezárni - szedi össze a tányérokat.


- Ötlet? - sandít Astonienre Alicia az ágyon üldögélve. Botja a falnak támasztva, varázskönyve tokjában pihen a szegényes berendezésű szobának asztalán azzal a néhány üvegcsével együtt, amelyeket általában magánál hord.
- Ötlet... hát, majd meglátjuk, mihez kezdünk - vigyorog tovább magabiztosan. Jellemző.
- Mit gondolsz, ha zombikat itatunk le, az nyerő lesz? - enged meg egy gunyoros, mégis pimasz mosolyt, és ahogy elképzeli a szituációt, ez csak szélesedik. Maga előtt látja a megrökönyödött vonásokat, ahogy néhányan sikoltva rohannak el – gyönyörű ez a félelem.
- Valószínűleg vevők lennének rá - bólogat egyetértőn. A holdcsókolt számára egyértelmű, hogy az egész csak színjáték, semmi több. Természetesen nem rontja el a másik és saját szórakozását, így folytatja:
- Nos, akkor meg is van a produkció - fordul elégedetten előre.
- ...már ha nem hívnak rád egy csapat katonát, mert hullákat idézel – jegyzi meg szemtelenül, és elveszi az egyik takarót az egyetlen ágyról. Nos, Délen vannak, ahol azért megtűrik a fajtáját, bár a korábban történteket figyelembe véve nem annyira biztos benne, hogy olyan szívesen látott személlyé válik, miután kiderül róla, miféle szerzet. Vagy hogy részt vett egy bizonyos csatában és bizonyos események akaratlan kiváltója volt.
- Szerintem jobb, ha megmaradunk az olyan módszereknél, amiktől nem menekülnek el.
De hát az hol olyan szórakoztató, mint ezek a kockázatos kísérletek?
- Mondd, hogy nem élveznéd – válaszol pimaszul. Komolyan átgondolva nem valósítaná meg – az élete még így is fontos a számára, őrültségeket még így sem vállal. Legalábbis… Ezért biztosan nem.
- Ha mindig azt csinálnám, amit élveznék, már engem üldözne egész Veronia - néz a nőre ferdén, mire ő halkan felnevet.
- Akkor nem lennék egyedül.
Mintha pár pillanatra elcsendesednének. Astonien bizonyára nem akarja folytatni a beszélgetés ezen szálát, és helyette keres valami mást, amin elindulhatnak. Jól sejti, hogy nem kifejezetten kell erőltetni ezt, és bár Alicia egy ideig enged, a felszínes információkon kívül mást megosztani aligha hajlandó.
- Mindenesetre igen, van ötletem, de még alszom rá egyet – tér vissza az eredeti témához. - Remélem, sikerülni fog - dobja le a földre a takarót, majd lehajol, hogy kissé eligazgassa. A nekromanta a maga részéről nem aggódik efelől, ha a pap nem is, akkor majd a holdcsókolt talál ki valamit, legrosszabb esetben pedig összerakják bolond elképzeléseiket, amiből egy igencsak frappáns műsort varázsolhatnak.
- Alszom én ott, hagyjad csak - áll fel, hogy elfoglalhassa a földön a helyet.
- És az udvariasság hol marad? - hajtja oldalra a fejét érdeklődve Astonien. Hogy hol? Sehol. Nincs szüksége ilyesmire. Egy holtmágus sose kap ilyet, és ehhez hozzászokva már nincs erre igénye.
- Ha tudnád, milyen kényelmetlen helyeken aludtam már...
Gyanakodva, némileg hezitálva megvonja a vállát, és ha már így áll a dolog, akkor visszatelepszik korábbi helyére, megállva, hogy valami csúnya megjegyzést tegyen. Nem itt van az ideje ennek, így elnapolja a piszkálódást.
- Csak aztán másnap ne halljak egy szót se, mennyire fáj a hátad. Az elkényelmesedett egyházi élethez szokottak nem feltétlen bírják ezeket a megpróbáltatásokat – mondja aztán csípősen. Ennyit azért megengedhet magának, nem? Annak ellenére is, hogy fogalma sincs, milyen egy egyházi élete, de hogy jóval fényesebb, mint egy vándoré, aki minden második éjszakát a szabad ég alatt tölt, az biztos.
- Úgy ismertél meg, mint egy közönséges egyházit? - húzza össze a szemeit.
- Nem éppen - mosolyog halványan, és a gondolatmenet folytatódik elméjében: ez még nem azt jelenti, hogy kemény földön alszik.
- De akkor térjünk nyugovóra. Van egy olyan érzésem, hogy nem létező színészi tudásomat kell előkaparnom - jegyzi meg kedélyesen, azzal leveszi köpenyét, amelyet rádob a bent lévő székre. Nem zavartatva magát kényelmes ruhamennyiségig vetkőzik – alsónemű és egy fehér fölső -, gondosan összehajtva teszi az asztalra a szöveteket az ékszerekkel együtt (leszámítva a Moonshiftet, aminek jelenleg most úgysincs hatása a besütő Hold miatt), majd egy szó nélkül bújik be az ágyba, az álom azonban nem érkezik el azonnal.


Az utcára Astonien lép ki elsőként, de úgy tántorogva, mint egy igazi részeg, akit épp kidobtak a kocsmából. Végső soron ez igaz is: Alicia az imént lökte ki a kedves tolvajt az épületből, csupán annyi nem egyezik a látszattal, hogy a pap szimplán színleli azt a különös, alkoholmámoros állapotot. Igazán jól megy neki, ő bizonyára hamar lebukna.
- Az egekre, Eugen, azért ennyire nem kellett volna leinnod magad! - zsörtölődik. Ha már csak ennyire jó, akkor azt maximálisan kihasználja.
- Jó borból nem árt a sok! Szerinted elég bármennyi is ebből a nedűből? - próbál visszamenni, de Alicia, szerepéhez hűen nem hagyhatja, így mindig az útját állja. Jobbra lép, aztán balra – mindig Astonien elé, hogy ne tudjon visszasétálni a borozóba.
- Hát nem ártana tartani a mértéket - teszi csípőre a kezét elégedetlenül, akárcsak egy szigorú háziasszony, hangjában ugyanez a merevség érezhető.
- Én mértékkel és tartózkodással iszom, kérlek szépen! Mérték a vödör, tartózkodás az asztal alatt! - nevet fel hangosan, és ismét próbál visszajutni, de a nő újfent nem hagyja: egy könnyed, mégis határozott mozdulattal terem előtte.
Megdörzsöli orrnyergét, de olyan fájdalmas arccal, ami amúgy már nem telne ki színészi tehetségéből – Astonien egyszerűen olyanokat mond, ami tényleges kínokkal jár.
- Ennyi elég volt. Herr Ostwaldernek épp elég problémát okoztál, és nemhogy a kelleténél többet iszol, még ledolgozni sem tudnád, annyira ráfüggtél a borára - rosszallóan csóválja fejét, tekintetét a másikra szegezi, szinte átszúrva pillantásával.
- Ebből a borból sosem elég! - szavalja, mint valami szónok. - Mindig is mondtam, hogy próbáld ki, de soha nem hittél nekem...
- Nem, mert ilyen részeges disznóvá egy nő nem válhat – válaszol határozottan.
- Én részeges? Hol látsz te engem részegnek? - és majdnem fellök egy járókelőt. - Ohh, elnézést!
- Hol-hol? Látom, milyen szerencsétlenül lépkedsz, és... – Kénytelen megállni, látva, hogy társa kis híján felborít valakit. Hogy tud ilyeneket megcsinálni?
- És nézd meg, hát nem nekimész?! – hagy egy újabb, lemondó szünetet, a hatás kedvéért még fel is sóhajt. - Édes Istenem, nem hittem volna, hogy ennyire megszereted. Nem állsz egy nagy borkedvelő hírében... – rázza ismét fejét.
- Ez nem bor, Alicia, ez nem bor, ez nektár! Meginnék én holmi földi löttyöt? – érdeklődik, közben a nekromanta óvatosan körbepillant. Ami jó hír, hogy egyre többen gyűjnek össze, és értetlenkedve figyelik azt a komádiát, amit csapnak. Ő is hasonlóan tenne, bár lehet, meg sem állna. Nem különösebben érdeklik az alkoholmámoros személyek, bár ha Astonienre találna így… Nos, az igencsak szórakoztató lenne.
- Márpedig ez földi - teszi karba a kezét. - Elkényeztetett egy kölyök vagy, neked szinte semmi se jó, csupán erről van szó.
- Kikérem magamnak! – hadonászik, és majdnem megüt valakit ennek köszönhetően. - Attól nem lesz valaki elkényeztetett, hogy szereti a jégbort! Hát milyen dolog ez? – fakad ki, a háttérben, a tömegben pedig halkan sugdolóznak, hogy mi is az a jégbor. Kezd hatása lenni ennek az egész műsornak? Nagyon jó. Lassan már elmehetne színésznek, annyira sokszor ütközik olyan problémába, amit ezzel kell áthidalnia. Szinte fáj visszagondolni azokra.
- Ó, elnézést - szól oda Astonien áldozatának, aki majdnem egy kellemes pofonnak lett volna gazdája. - Ostwalder bora megártott neki - erőltet magára egy mosolyt, ezzel is őszinte sajnáltatát erősítve. De gyűlöli ezt!
- Nem is azt mondom, hogy attól leszel az. Alapból az vagy. Igényes, túlzottan is - fordul vissza aztán társa felé, tovább szidva őt.
- Kóstold meg ezt a bort, és megérted, miért vagyok igényes! Björnsen uram, az ég küldötte! - kiabál be, és lassacskán, játék ide vagy oda, Alicia roppant kínosnak találja ezt. Ha eddig tízszer nem merült fel benne, akkor egyszer sem, hogy mégis milyen hitelességgel tudja a szerepeit játszani.
- Szánd meg szegény szomjazót egy kupa mézízű csodával! – könyörög, azonban nem érkezik válasz a borozóból. Jobb is, egy olyan reményvesztett alaktól aligha csikarhatnak ki bármit is.
- Hallod? Annyit ittál már, hogy nem akar látni se - jegyzi meg gunyorosan. - Hazarángatlak, mert ez nem állapot! Majd ha már nem leszel közveszélyes, visszajövök, és bocsánatot kérek a nevedben Herr Ostwaldertől a faragatlanságodért – ragadja meg Astonien karját, és elhúzza, át az összegyűlt emberek tömegén.
- Neee! Az Isten szerelmére, mentsenek meg ettől a démontól! – kiabál kétségeesetten, engedve Alicia húzásának. Jól is teszi, amúgy nem valószínű, hogy képes lenne erre.
- Björnsen gazda bora nélkül nem élet az élet! – folytatja. El nem tudja képzelni, mit csinálna, ha ez tényleg megtörténne, és nem színjáték lenne az egész. Van egy olyan érzése, hogy néhány könnyed lépéssel továbbállna, és nem foglalkozna vele, mennyire szükséges hazajutnia.
Szemeit forgatja.
- Démoni az a bor, én mondom - motyogja az orra alatt elégedetlenül.
- Méghogy démoni? Ha megöl, akkor is tovább iszom! Björnsen borától még egy hulla is hullarészeg lesz, nekem aztán elhiheted! – Ez aztán borzalmas szópoén volt, de egy részegtől mit is várna az ember? Mindenesetre értékeli, hogy szóba hozta az élőholtakat, már csak meg is kéne valósítani. Kár, hogy nincs rá lehetőség, mert roppant élvezetes lenne.
Jobbnak látja, ha nem szól semmit, csak határozott, hárpiás kegyetlenséggel vonszolja el a borozó közeléből, hátra se nézve, hogy megtudja az arcok vizsgálgatásából, mit is gondolnak az tegybegyűltek. Még véletlenül sem tér el a szerepétől, na meg ha látná egyik-másik képét, bizonyára nem tudná tartani magát a játékhoz.
- Segítsééééé... – hangzik még a segélykiáltás egyre halkabban.
Ennyi, vége a színdarabnak. Hol a pénz érte?

Gyönyörű este van, meg kell hagyni. Sötétedik, a hold szinte teljes pompájában fénylik az égen, s a csillagok is kezdenek megjelenni itt-ott. Egyszóval még élvezném is a látványt, ha...
...ha nem kellene azzal foglalkoznom, hol fogom tölteni az éjszakát.
De legalább nem vagyok egyedül. Bármilyen meglepő, még Délen is rám talált a Vészhozó, bár most nem hű a nevéhez: mikor összefutottam a nekromantával (aki a lemenő nap fényében mintha még sápadtabb lenne), a 'vész' már megvolt, ő csupán osztozott rajta velem. Franc tudja, miért van tele az egész város - talán valami rendezvényféleség lehet -, de az tény, hogy se én egyedül, se ketten együtt nem találtunk egy szabad szobát, pedig jó néhány fogadót végigjártunk már.
És ha egy férőhelyet nem talál az ember, keressen kettőt! Teljesen logikus.
Továbbindulunk hát, bár őszintén szólva kezdem feladni a reményt - ami nem is érdekelne, ha egyedül lennék. Én akárhol meg tudok húzódni, de Alicia?
Nem, jobb lesz, ha sikerrel járunk. Még ha ez aljas húzásokat is igényel.

- Szállást kerestek, utazók?
Úgy meglepnek a szavak, hogy először reagálni is elfelejtek rá. Igaz, hogy egy idősebb férfi előtt sétáltunk el épp, de annyira természetesnek vettem a kudarcot, hogy meg sem kérdeztem volna.
Nem az lep meg, hogy ennyire látszik rajtunk, mit akarunk... hanem az, hogy ez a valaki felfigyelt rá.
- Igen. Miért? - a nekromanta üres tekintetét és szavait még én is megirigylem.
- Mert ilyenkor semmi esélye annak, hogy találtok is. Tudom, nem kell mondanom, de tele van az összes fogadó.
Szóval semmi esélyünk. Hát ez nagyszerű.
- És ez miért érdekel téged? - kérdezek rá a legfontosabbra.
- Mert én tudok nektek adni egy szobát, ha akarjátok.
Nocsak. A sors vezérelte volna elénk ezt az embert? Természetesen nem, de... ez érdekes lehetőség lehet.
Persze érdemes vigyázni.
- Bizonyára nem ingyen - mondja ki Alicia a gondolatom, és keresztbefonja karjait. Néha elgondolkodom, vajon ki lehet a gyanakvóbb kettőnk közül.
A férfi halkan felnevet.
- Nekem már úgyis mindegy, így fizetnetek sem kell.
Hogy mi? Ennek valami hátsó szándéka lehet. Ilyen jó szíve senkinek nincs.
- Mindegy? Ki adná ki ingyen a szobáját csak úgy?
- Az, akinek már úgyis befuccsolt az üzlete. - érkezik azonnal a válasz. - Nem számít, fizettek-e, úgyse fedezné a bevételem kiesését.
Ez eddig stimmel, de ki hallott már olyat, hogy valaki kétségbeesésből elkezdett jótékonykodni? Nekem itt valami bűzlik. Alicia nem szólal meg.. vajon mi járhat a fejében?
- Melyik az az ember, aki ennyire képes feladni egy üzletet? - többet kell megtudnom erről. A szállás (akár ingyen van, akár nem) túl kecsegtető lehetőség ahhoz, hogy a gyanakvás miatt figyelmen kívül hagyjam, viszont nem is egyezhetünk bele ilyen könnyen.
- Egy borász, akinek nem veszik értékes és zamatos borait.
- Egy borász? - kérdezek vissza, közben a férfi mögé nézek: valóban látok egy kisebbfajta borozót. Nem úgy tűnik, mintha a szegények számára épült volna. - Milyen bor lenne az?
- Igazi csemege! Majdnem megfagyott szemekből nyerjük ki minden egyes cseppjét, de gyertek, megmutatom! - hiába próbálja leplezni, tisztán érzem, ez mennyire fáj neki. Hiába, ezt csak én tudnám eltitkolni.
Aliciára nézek némán. Nem szólalok meg, de érződik a kérdés a tekintetemben.
Nem néz vissza rám.
- Legyen. Máshol úgyse pihenhetünk meg, de nem akarok adós maradni. Valamivel tudnánk segíteni?
Itt mindenki jószívű? Hová kerültem?
- Hát... - felel bizonytalanul, és megvakarja kopaszodó fejét. - Talán ha tudnátok valamivel híresztelni...
Ohh, hát erről van szó?
- Szóval híresztelni... - vigyorodom el. - Rendben, megcsináljuk.
Még az is lehet, hogy egész jól fogunk szórakozni.

Ismét a számhoz veszem a poharat, és belekortyolok a borba. Nem hittem volna, hogy a szállás mellé még meg is vendégel minket, erre egy komplett vacsorát rak elénk... vagy nagyon bízik bennünk, vagy tényleg minden mindegy neki.
De ez a bor... ízlik. Azt hittem, ez a Björnsen Ostwalder egyszerűen túl sokra tartja a löttyét, de egyáltalán nem túlzott. Vagy túl drágán méri (ami nem lepne meg), vagy csapnivaló a terjesztésében.
Most épp aggódva figyeli, mi a véleményünk.
- Ez tényleg finom! - jó, tényleg rájátszom kicsit, hogy megnyugtassam, de az alapja igaz. - Hogyhogy nem népszerű az emberek közt?
- Nem olvasok a többi ember gondolatában. Talán azt hiszik, hogy azért, mert fagyott szőlőszemekből készül, már rossz.
Vagy talán csak egy szerencsétlen?
- Pedig úgy tűnik, csak édesebbé teszi az italt. A borozót sem látogatják?
- Nem nagyon - érkezik a szomorú sóhaj.
- Esetleg valakinél nem tudjuk ajánlani? Akinek nagyobb befolyása van a környéken.
- Igen, az jó ötlet... - eddig jutok, mert Björnsen közbevág.
- Nem fog menni, már megpróbáltam, elhihetitek.
- De tehetünk mi is egy próbát, nem igaz? - ó, ahogy rejtélyesen az asztalra támaszkodik, s a borászt fürkészi szemeivel... az a sejtelmesség olyan megindító, hogy...
Hogy ha nem kellene figyelnem a színészkedésre, felröhögnék.
- Talán... de nem tudom, hogy lehetne sikeres. Természetesen ha nem megy, az se gond, hisz elég nehéz megváltoztatni az emberek véleményét.
Nehéz? Ugyan.
Mi sem könnyebb.
- Azt hiszem, megoldjuk - rám néz. Nocsak, tudja, mire gondolok. - Nem igaz?
Mondom én.
- Természetesen! - vigyorgok, és búcsút intek a szék kényelmének. - Köszönjük a vacsorát, holnap elkezdünk munkálkodni. Merre van a szoba?
Alicia is biccent egyet, a férfi pedig keserűen elmosolyodik, majd ő is feláll.
- Örülök, hogy legalább ebben segíthettem... Fönn, az emeleten találjátok. Az ajtó nyitva van, nem szoktam bezárni.
Biztos, hogy a 'nem szoktam bezárni' a legjobb, amit mondhat egy tolvajnak?

- Ötlet?
Leteszem a holmim a fal mellé, és körülnézek a kis szobában. Nem egy lakosztály, de soha nem érdekelt, hol szállok meg.
- Ötlet... hát, majd meglátjuk, mihez kezdünk. - folytatom a magabiztos vigyorgást.
- Mit gondolsz, ha zombikat itatunk le, az nyerő lesz? - fura ez a mosoly, nem sokszor láttam még a nekromantától. Érzem rajta a gúnyt és a pofátlanságot, a humort és a keserűséget egyaránt.
Vagy csak bemesélem magamnak?
- Valószínűleg vevők lennének rá. - egyetértőn bólogatok, mintha az igazat mondanám. Hiába, soha nem tudok elszakadni a színészkedéstől.
- Nos, akkor meg is van a produkció.
- ...már ha nem hívnak rád egy csapat katonát, mert hullákat idézel. - ki is a szemtelenebb? Elveszem az egyik takarót az ágyról; ideje előkészíteni az alvást. - Szerintem jobb, ha megmaradunk az olyan módszereknél, amiktől nem menekülnek el.
- Mondd, hogy nem élveznéd - ember, ez a lány rendesen felveszi velem a versenyt pimaszságban! Ilyet se láttam sokszor.
- Ha mindig azt csinálnám, amit élveznék, már engem üldözne egész Veronia. - nézek rá ferdén. Jó, majdnem mindig azt csinálom, de azért megvan a határ. Többnyire.
- Akkor nem lennék egyedül. - és halkan felnevet.
Na, erre mit mondjak? Kérem szépen, ilyen lehangoló mondatról nem volt szó. Jobb híján hallgatok kicsit, csak utána szólalok meg. Én és a kinos csend... ritka esemény.
- Mindenesetre igen, van ötletem, de még alszom rá egyet. Remélem, sikerülni fog. - ledobom a takarót a földre, és kicsit eligazgatom.
- Alszom én ott, hagyjad csak.
Hogy mi? Ugyan.
- És az udvariasság hol marad? - hajtom oldalra a fejem érdeklődve. - Ha tudnád, milyen kényelmetlen helyeken aludtam már... - ez kivételesen az igazság, tényleg mindegy, hol alszom. Tűlzottan megszoktam már a bujkálást ahhoz, hogy az ilyesmi érdekeljen.
- Csak aztán másnap ne halljak egy szót se, mennyire fáj a hátad. Az elkényelmesedett egyházi élethez szokottak nem feltétlen bírják ezeket a megpróbáltatásokat.
Hé, ez gonosz volt! Kikérem magamnak!
- Úgy ismertél meg, mint egy közönséges egyházit? - ha a dühös tekintet nem is megy, legalább összehúzom a szemeim.
Még hogy én elkényelmesedett?
- Nem éppen - mosolyog halványan. Na azért! - De akkor térjünk nyugovóra, van egy olyan érzésem, hogy nem létező színészi tudásomat kell előkaparnom.
Ugyan... a munka oroszlánrészét úgyis magamnak szántam.
Nyugodt mozdulatokkal levetkőzik, és ledobja a földre a...
Hogy mi?
Teljesen higgadt mozdulatokkal folytatom a takaró igazgatását, és a figyelem vagy a meglepődés legkisebb jele se látszik rajtam.
Iszonyat nehéz dolgom van, így, hogy csak a szemem sarkából tudom bámulni.
Jó, nem veszi le minden ruháját, sajnos, akarom mondani... szóval egy vékony, fehér ingszerűség azért felül is marad rajta, de... mi tagadás, így is jól látszanak a...
...mikre gondolok?
De észreveszek valami mást is. Hegyes fülei vannak, erre már felfigyeltem, de ezek a szemek, és ez a sápadtság... most állt össze a kép.
Alicia sötételf. Méghozzá holdcsókolt. Nem sokat hallottam róluk, csak annyit tudok, hogy ritkák, erre itt van előttem egy? Ráadásul alig valamiben.
...na nem mintha ez engem foglalkoztatna.
Teljesen érdektelenül sóhajtok, én is ledobom a ruháim alsóneműig, elhelyezkedem a földre dobott takarón, és sikertelenül próbálok elaludni.

Na, akkor kezdjük!
- Az egekre, Eugen, azért ennyire nem kellett volna leinnod magad!
Többé-kevésbé sikeresen próbálok megállni a lábamon, miközben a szitkot hallgatom. Alicia kilökött az ajtón, még ilyet! Ilyen gonosz nőszemélyt...
Egész jól adom a félrészeget.
- Jó borból nem árt a sok! Szerinted elég bármennyi is ebből a nedűből? - próbálok visszajutni, de a nekromanta az utamat állja, bármerről is mennék. Jól tartja magát a megbeszéltekhez.
- Hát nem ártana tartani a mértéket - mint egy házsártos feleség, úgy teszi csípőre a kezeit.
- Én mértékkel és tartózkodással iszom, kérlek szépen! Mérték a vödör, tartózkodás az asztal alatt! - hangosan felnevetek, és ismét megrohamozom az ajtót, sikertelenül.
A járókelők összesúgnak, és néhányan még mutogatnak is rám. Jó, nagyon jó.
- Ennyi elég volt. Herr Ostwaldernek épp elég problémát okoztál, és nemhogy a kelleténél többet iszol, még ledolgozni sem tudnád, annyira ráfüggtél a borára. - ej, ej, ez a szigor. Hát illik megtagadni az enyhülést egy szomjazótól?
- Ebből a borból sosem elég! - mint valami szónok, olyan fennkölt módon ejtem ki a szavakat. Ha lúd, legyen kövér. - Mindig is mondtam, hogy próbáld ki, de soha nem hittél nekem...
- Nem, mert ilyen részeges disznóvá egy nő nem válhat.
Ugyan, Alicia... nem láttál még alkoholista nőt.
- Én részeges? Hol látsz te engem részegnek?
- Hol-hol? Látom, milyen szerencsétlenül lépkedsz, és... - ez az! Sikerült jól időzítenem, és pont a mondata közben hátrálok neki valakinek. Majdnem fel is lököm... persze csak majdnem, egy botrány azért nem lenne jó. Bár most, hogy belegondolok...
- Ohh, elnézést!
- És nézd meg, hát nem nekimész?! - még messze nem tökéletes, de egész jól játssza a szerepét. Talán még én is bedőlnék neki. - Édes Istenem, nem hittem volna, hogy ennyire megszereted. Nem állsz egy nagy borkedvelő hírében...
- Ez nem bor, Alicia, ez nem bor, ez nektár! Meginnék én holmi földi löttyöt?
Közben az emberek szépen gyűlnek körülöttünk. Egyre jobb.
- Márpedig ez földi. Elkényeztetett egy kölyök vagy, neked szinte semmi se jó, csupán erről van szó.
Milyen kegyetlen!
- Kikérem magamnak! - és kis híján lecsapok valakit a hadonászásommal. - Attól nem lesz valaki elkényeztetett, hogy szereti a jégbort! Hát milyen dolog ez?
- Ó, elnézést - mondja helyettem Alicia. Szándékosan teszek úgy, mintha észre se venném. - Ostwalder bora megártott neki. és visszafordul felém. - Nem is azt mondom, hogy attól leszel az. Alapból az vagy. Igényes, túlzottan is.
Én? Ugyan már!
- Kóstold meg ezt a bort, és megérted, miért vagyok igényes! - és megemelem a hangom. - Björnsen uram, az ég küldötte! Szánd meg szegény szomjazót egy kupa mézízű csodával!
Nem érkezik válasz. Tökéletes.
- Hallod? Annyit ittál már, hogy nem akar látni se - nocsak, egész élethű ez a gúny. Talán valódi? - Hazarángatlak, mert ez nem állapot! Majd ha már nem leszel közveszélyes, visszajövök, és bocsánatot kérek a nevedben Herr Ostwaldertől a faragatlanságodért.
Tényleg ezt teszi: megragadja a karom, és elkezd húzni, el a borozótól.
- Neee! Az Isten szerelmére, mentsenek meg ettől a démontól! - engedek a húzásnak, hisz 'részegen' mit is tehetnék? Egyébként is elég volt már ennyi. - Björnsen gazda bora nélkül nem élet az élet!
- Démoni az a bor, én mondom - motyogja. Egy nekromanta inkább meg se szólaljon! Igaz, ez a mondat pont jól jött.
- Méghogy démoni? Ha megöl, akkor is tovább iszom! Björnsen borától még egy hulla is hullarészeg lesz, nekem aztán elhiheted! - igen, tudom, borzalmas, de épp emiatt illik a részegséghez.
Mi az, hogy túlzottan az?
Alicia természetesen nem is reagál rá, inkább folytatja a rángatásom.
- Segítsééééé... - egyre halkabban hallatszik a hangom a borozó előtt, ahogy a nekromanta kegyetlenül elvonszol onnan.
Természetesen a kisebbfajta csődület sugdolózik, egymást kérdezgetik az emberek a jégborról, ketten pedig felnevetnek, és belépnek, hogy saját maguk kóstolják meg.
Ennyit erről.
Még hogy nehéz az emberek véleményét megváltoztatni?

/Ez a történet nagyon tetszik, ha van rá lehetőség, szeretném, hogy canon legyen/

- Hogy érti, hogy nincs több szabad szoba!? – vált át a barátságos hangjáról őrült mágus hangnembe.
- Úgy, ahogy mondom. Minden szobánk elkelt.
Gerard összeszorította a fogait. Ez már vagy az ötödik hely, ahol képtelen volt szállást találni.
- Magával nem megyek semmire. Viszont látásra!
Majd durcásan kisétált a fogadó ajtaján.
~ Mi a fene van ezzel a várossal?
~ Ne engem kérdezz. Mikor utoljára itt jártam, még csak egy rozzant helység volt...de hé, a boruk még mindig jó hírnek örvend.
~Ja, tényleg sokra megyek vele.
Csalódottan kiszemelte magának az egyik ház tövét. Nem túl jó dolog az utcán aludni, de sajnos a szükség törvényt bont, kénytelen lesz az estét itt tölteni.
~ Úgyis korán akartam kelni.
~ Hát...reménykedj hogy nem fog esni.
~ Te jártál már így.
~ Hát...de csak egyszer. De amíg tartott a felhőszakadás, Árnypajzzsal védtem meg magam...egy darabig.
Beletörődött a helyzetébe és elegánsan helyet foglalt a fal tövében. A ház tulajdonosa éppen ekkor ért haza.
- Fiatalember, maga mit csinál itt?
- Áh, nincs több szállás sehol.
- Oh...már megint. Nos, ha gondolod nálunk még van egy főnek hely. Nem túl tágas ház, de legalább fedél van az ember feje felett.
~ Gerard, te piszkos mázlista!
~ Ne irigykedj.
- Nos...azt megköszönném. Gerard D. Lawrenz vagyok. – állt fel barátságosan, miközben kezet nyújtott.
- Björnsen Ostwalder, örvendek a szerencsének. Kerülj beljebb.
Takaros kis házikó volt egy idilli életet élő családnak. Nem volt sok bútoruk, sem festményeik, csillárjaik, vagy bármi más kellékük, ami elengedhetetlen eszköze volna  a pompának, de a szobák így is szépen berendezettnek tűntek.
- Gyere, foglalj helyet. Éppen vacsorához készülődtünk.
Vacsorázás közben Herr Ostwalder bemutatta a családját neki. A felesége és egy szem lánya ugyanolyan kedvesek voltak a váratlan vendégként tetszelgő Gerarddal, mint ő. Igencsak jól esett leni a kedvesség, ráadásul pont amikor szüksége is volt rá. Az este vígan telt, ahogy az asztalnál ülve beszélgettek.
- És pontosan mivel is foglalkozik ebben a nyüzsgő városban?
Az öreg arcáról lefagyott a mosoly, mint szőlőszemről a kései szüretkor (hehe, értitek ).
- Nos, borász voltam.
- Volt? – csúszott ki a száján a kérdés.
- Igen, sajnos kénytelen vagyok felhagyni vele. Nem veszik a portékámat, bármennyire is igyekszem.
Gerard egy pillanatra elgondolkodott.
- Szabad lenne, esetleg...megkóstolnom?
- Nos.., miért is ne – vonta meg a vállát, majd előhozott a kamrából egy hordóval és merít két korsónyit.
Gerard finoman belekortyol. Kellemes ízű, egészen különleges aromájú bor volt. Érezni rajta egy enyhe eperlevél mellékízt is, valamint tisztán kirajzolódik rajta az érleléshez használt hordó kora.
- Igazán ízletes. Hogy-hogy nem tud belőle megélni.
- Nem tudom. Egész egyszerűen nem kell senkinek. Nem veszik.
~ Áh, a jó öreg konkurencia. A többi borász nyilván ügyesebben kínálja a portékáját.
~ Hát, ez sajnálatos.
~ Megoldjuk?
~ Miért is ne. Finom ez a bor, szeretnék később is inni belőle.
- Ha gondolja, talán tudnék tenni ezt azt.
- Ugyan, mire lennél képes?
- Talán csodákra. Ha ad egy hordóval belőle, talán még a vevőit is visszaszerezhetem.
Az öreg ugyan vonakodva, de teljesítette a fiú kérését. Nem maradt nagyon más választása, mint bízni az idegenben, de remélte, hogy nem csak azért mondta ezeket a szavakat, hogy kicsalja belőle a bort. Másnap Gerard vidáman görgette ki a hordót a város utcáira.
~ Nos, akkor hol kezdjünk neki.
~ Mit szólnál aaaz...egyik tegnapi fogadóhoz. A másnapos csőcselék még most is ott aszalódik.
~ Okos...
Gyorsan megtalálták a helyet, ahol előző este nem sikerült szállást találniuk. Pár alak még motoszkált az asztaloknál a tegnapi ünneplés utórengéseitől nyöszörögve. Gerardnak ennyi kellet csak, azonnal odament hozzájuk.
- Ejnye urak, túl jól sikerült a tegnap este?
- Húzz el kölyök, mielőtt megharagszom. – feleli az egyikük morcosan.
- Engedjenek meg egy tanácsot...tudnillik én is így jártam, csak meggyógyítottam magam.
- Miket hadoválsz? – a három férfinek sikerült felkeltenie az érdeklődését. Eddig minden a terv szerint alakult.
- Nem is tudták? Van itt egy nagyon különleges bor. Majdnem fagyott szőlőből készítik és elviszi az ember fáradtságát...kérnek egy korsóval?
- Igen!? Mégis honnan volna ilyesféle csodaszered?
- Herr Ostwalder készíti a városban.
- Nem hallottam róla...
A három alak csak bámult rá értetlenül, míg ő felkapta az asztalon hagyott kupáikat és megtöltötte a nála lévő borral. Mosolyogva nyújtotta át nekik, hogy kortyoljanak bele.
- Hm...igazán ízletes...de nem érzek semmit. – néztek vissza kérdően a tudásdémonra, mintha gyanítanák, hogy átverték őket.
- Oh, csak várni kell egy keveset. További kellemes napot, nekem most dolgom akadt.
Majd fogta magát és távozott.
~ Mennyi idő kell körülbelül?
~ Úgy egy óra.
~ Az viszonylag reális.
Az alkohol ugyanis jótékony hatással van a másnaposságra. Elég egy korsónyit meginni belőle és rövid időn belül jobban van tőle az ember...bár Gerard számára rejtély, honnan tudja Lia mindezt, képtelen volt megtalálni az emlékei közt azt a foszlányt, ami erre engedte őt következtetni. Ennek ellenére bízott társa állításában, s ez valóban igaz, az öreg bora nyilván segíteni fog nekik a felépülésben. A következő állomás az apácák által üzemeltetett betegellátó volt. Ide mindenféle betegséggel vagy balesettel rendelkezők jöttek, hogy ellátást kérjenek. A bejutást ügyesen kellett megoldani, elvégre az apácák megérzik Gerard jelenlétét. Így akkor suhant be, amikor éppen mindannyiuk el volt foglalva valamelyik beteg kezelésével. Egyenesen a sebesültekhez loholt oda, ahol a könnyebb sérülésekkel rendelkezők vártak arra, hogy bekötözzék, vagy fertőtlenítsék az egyik sebüket.
- Szép napot mindenkinek, itt kell az apácákra várni? – szól oda nekik meggyötört hangon.
- Igen fiam. – felelte az egyik idős ember, aki kificamította a térdét.
Gerard bólintott, majd leült, elővett egy kulacsot (amit szintén az öregtől kért el a hordóval együtt) és elkezdte inni belőle a bort, miközben hangosan és mélyen szuszogott. A körülötte lévők érdeklődve figyelték, mit is csinál.
- Oh, bocsánat, hogy faragatlan voltam. Kérnek egy hajtásnyit? – feleli zavart tekintettel.
- Miért, mi ez?
- Egy rendkívül különleges bor. Enyhíti a fájdalmat és segíti a gyógyulást.
Páruknak sikerült felkelteni az érdeklődését, így elfogadták az ajánlatot és meghúzták a kulcsot.
- Hm...érdekes íze van. Honnan való?
- Hát itt vettem a bajaimra... - feleli döbbenten, mintha meglepődre rajta, hogy a többiek nem ismerik - Herr Ostwalder borászatában, ha jól emlékszem.
Mindezek után Gerard otthagyta a lábadozó embereket, hogy új palimadarakat keressen. A dolog hátterében nem más állt, mint az alkohol fájdalom tompító hatása. S bár a sebeket valóban nem gyógyítja be, azért van némi jelentősége, ha nem sajog az embernek minden porcikája.
~ Hova menjünk következőnek?
~ Lássuk csak, mondjuk...
Még három ehhez hasonló tiszteletkör után a páros úgy érezte, eleget tett az ügy érdekében. Így nem maradt más hátra, mint visszavinni az üres hordót Herr Ostwaldernek. Az öreg határozottan rossz néven vette, hogy csak úgy eltüntettek egy egész hordó minőségi bort egyik napról a másikra, de hé...a kulacsot is sikerült egy darabban visszahozniuk.
- Ha megengedi, én most távozom, Herr Ostwalder. Kívánok sok szerencsét az üzletének.
- Úgy legyen, te naplopó – nevetett végül beletörődve a történtekbe – bármit is kezdtél a borral, remélem jól csináltad.
A terv egyszerű volt. Az emberek a városban rendszeresen eljárnak a fogadókba iszogatni, ahol megosztják egymással a nap történéseit. Ott több helyen egyszerre szól majd a pletyka a rejtélyes borról, ami egészségesebbé teszi az embert, hiszen jó másnaposságra, sebekre, meg minden egyéb másra. A pletyka szárnyra kap és megállás nélkül terjed az egész városban.


Telt múlt az idő. Gerard békésen sétált egy apró kis faluban, ami az utazók és kereskedők elszállásolására specializálódott. Nem volt túl nagy település, de pont elég volt az a pár ház a feladata ellátásához. Éppen a vacsoráját készült elfogyasztani, amikor egy vidék kereskedő lépett be a kis falu fogadójába. A kerek arcú, hórihorgas öreg nagy vígan foglalt le egy szobát és egy részt az istállóban a lovai számára, miközben dalolászva mesélte, milyen nagy lett a kereslet Ostwalder borára, amiről az a hír járja már Hellenburgban is, hogy gyorsabban forr tőle össze a csont, erősebb lesz tőle az ember szíve és gyakrabban kíséri őt a jószerencse az útjain.
~ És ha majd megkérdezik, honnan tudják mindezt azt felelik: egy őrült mágus álmodta! – kommentálja a hallottakat vidáman kuncogva Lia.

Hellenburg városában az emberek békésebbnek tűntek, még az őrségben is. Az ember az ingerült szót is azonnal megbánta, ami nem is csoda: mindenki tudta, hogy a következő vasárnap Úrvacsorás istentisztelet lesz. A Nagytemplomban ez különösen nagy eseménynek számított. A város, mint a déli királyság és a Protestáns Egyház központja, példaként járt elöl a gyülekezetek között, és ezt mindenki kimondott szó nélkül is igényelte. Az egyik legfontosabb sákramentum, ami egyúttal kifejezte a veroniai Egyháztól való elszakadást is valahol, így egyházpolitikailag is fontos volt. Az embernek egyszerűen éreznie kellett, hogy más.
Hozzám is nagyon közel állt ez az esemény mindig, amikor eljött. Annak idején belefáradtam a folytonos bűntudatba, hogy kényszeresen vallanom és vezekelnem kellett a bűneimért, csupán mert a liturgia ezt írta elő. Emlékszem az első áldozásra, amin nem vettem részt, és emlékszem az első úrvacsorára, amiből részesedhettem. Szemem előtt már most is megjelent a nehéz bársonyterítővel letakart Úrasztala, rajta a kenyér és a bor, és fülemmel szinte már hallottam is a szereztetési igéket.
Azonban volt egy probléma, amihez hasonlóval még korábban soha nem kellett szembesülnünk: senki nem ajánlott fel bort úrvacsorai jegyként. Maga a zsinatelnök küldött levelet a részemre, amelyben ezt megtudtam, és egyúttal arra kért, hogy Hildével utazzak Oberdorfba, a híres borvidékre, s keressünk valakit, aki felajánlaná a borát, hogy Krisztus vérét jelképezvén a hívek magukhoz vehessék vasárnap a Nagytemplomban. Örültem, hogy újra együtt dolgozhatok Hildével, eszembe jutottak az eddigi szolgálataink és az az emlékezetes este is, amely után remélem, nem kellett sok kellemetlenséget átélnie.

Az út nem volt éppenséggel rövid, többször is meg kellett szállnunk. Nem is volt ezzel éppenséggel gond, hanem aztán harmadnap Weißbruck-ban talált minket a szürkület és a legközelebbi települést nem értük volna el sötétedés előtt, onnantól pedig veszélyes lett volna tovább haladni. Sajnos legnagyobb meglepetésünkre nem találtunk fogadót, ahol megszállhattunk volna, ugyanis nemes egyszerűséggel elzavartak minket, hol arra hivatkozva hol nincs hely, hol pedig ok nélkül becsapva ránk az ajtót. Nem is számíthattunk arra, hogy tőlük vigyünk bort az Úrvacsorára, volt amelyik fogadós szóvá is tette, hogy nincs neki arra lehetősége, hogy ingyen felajánlja a borát, ha a Jóistennek kell, se. Már kezdtünk volna beletörődni, hogy az utcán töltjük az éjszakát, amikor megjelent Herr Ostwalder. A mellemig, ha ért, idős volt már, szakálla eltakarta minden bizonnyal vékonyka nyakát. Kedvesen mosolyogva ajánlott nekünk szállást, megjegyezve, hogy akik a protestánsok kék köpenyét viselik, azok rossz emberek nem lehetnek.

Bevezet minket a házába. Szerény életet élhet az öreg, erről árulkodik a környezete, de a faliszőnyeg és az apró díszek egy asszony keze munkáját dicsérhetik. A tűzhelyen kása fő, az asztalon valami olcsó sajt egy kis darab szalonnával.
- Mélyen tisztelt protestáns testvéreim, bocsássák meg, hogy ilyen kevéssel tudom csak önöket megvendégelni, de nem úgy megy a szekér mostanság, mint régen.
Nézelődöm, és furcsa, hogy szemmel láthatóan se gyerekkel, se asszonnyal nem találkozunk.
- Semmiség - csóválom meg a fejem - Már az is nagy dolog számunkra, hogy fedél alatt tölthetjük az éjszakát, s az ételben sem vagyunk válogatósak.
Hildére pillantok, mintegy megerősítést várva. Én is figyelek, észreveszek a falon egy festményt. Herr Ostwaldert ábrázolja, még fiatalabb korában, három kisgyermek és egy kedves arcú hölgy társaságában.  Azon gondolkodom, hogyan kérdezhetnék rá, kik is pontosan a szereplők. Nem tudhatjuk, miért nincsenek jelen.
- Így van, igazán dicséretes az, hogy két teljesen idegent behívott otthonába. Megköszönhetjük valahogy?
Megcsóválja a fejét.
- Már így is nagyon sokat tesznek Délért, én csak ennyit adhatok önöknek köszönetként.
Rászánom magam, hogy megkockáztassam a kérdést.
- A családja? - bökök állammal a kép irányába. Kedvesen mosolyodik el, pedig attól tartottam, hogy elszomorítom.
- Igen, a családom. Most éppen nem itt tartózkodnak, hanem a földünkön, ami egy kicsit messzebb található a hegyekben. Nagyon hiányoznak, de valakinek vigyáznia kell a pincére. Ha nincs ellenükre, a kása készen is van!
Az asztalhoz telepedünk és gondolkodom a szavain. Pillanatokkal később ragad meg bennem a szó: pince. Valami szikrát gyújt bennem.
- Csak nem borászkodnak? - A szemem sarkából Hildére sandítok. Azt hiszem, ő is ugyanarra gondol, amire én.
Keserédes mosoly jelenik meg az idős ember arcán, vállai megereszkednek.
- De, már generációk óta borászok vagyunk, reméltem, hogy a Ostwalder név mond valamit, de mint kiderült, nem.
Mintha megfagyna a levegő. Egy kissé ostobán érzem magam. Elővesz három tányért és fakupákat, leteszi őket elénk, a kását pedig a lábassal együtt az asztal közepére, hogy mindenki hozzáférhessen, de aztán mégis ő szed nekünk, lehetőleg úgy, hogy a legfinomabb falatok nekünk jussanak. Ő az, aki megtöri a csendet, a nosztalgiától egy kissé lassan, kissé szomorúan.
- Manapság az emberek nem szeretik annyira azt a bort, amit évszázadokkal ezelőtt minden király az asztalán akart tudni. Hozok egy pohárkával, nem sok más helyen főznek már ilyet.
- Nagyon köszönjük - Ennyit sikerül kinyögnöm, azzal elsiet. Az a szomorkás mosoly mindent megmagyaráz. Érdeklődve dőlök hátra a székemben, aztán rájövök, hogy ezt a műveletet egy kissé óvatosabban kellene végeznem, mielőtt kart tennék bármiben is. A kása kellemes illattal tölti meg a levegőt, a sajt enyhén savanykás szagával furcsa egyveleget alkotva. Ahogy az öreg visszaér a poros, de határozottan csinos üveggel, megcsodálhatjuk a tartalmát. A halvány lámpafény aranylón csillan a borostyánszínű nedű tetején. A levegőbe valami kellemesen fanyar, ugyanakkor édes és mégis friss vegyül. Kíváncsian nézegetem a pohár tartalmát.
- Nagyon jó illata van - állapítom meg rögtön.
- Igazán köszönjük – szólal meg Hilde is.
- Örülök, ha tetszik önöknek. Manapság senki sem iszik jégbort, nagyon elterjedtek a Rozék, és más könnyedebb borok, s nincs igény a családi örökségünkre.
Belekortyolunk. Valahogy az egyszerű fakupában a puszta látvány is varázslatosnak hat a maga módján. Édes ízű, egy kissé savas, de egyáltalán ne zavaróan, valahogy még ki is hangsúlyozza a bor különleges mivoltát. Valami régi emlékre emlékeztet, de nem jut eszembe, mire. Jégbor… Soha nem hallottam még ilyesmiről, igaz, ebben a témában nem nehéz engem meglepni. Tűnődésemből Herr Ostwalder kérdése szakít ki.
- Mint vendégek, mondanak esetleg imát a vacsorához?
Hildére pillantok, majd az öregre és biccentek. Úgy látszik, kettőnk között én vagyok a rangidős, de az étkezés végi imádságot majd a lányra hagyom.
- Hát persze.
Mennyei Atyánk, köszönjük Neked, hogy ide vezettél bennünket, kérünk, Te álld meg ezt a hajlékot és az ételünket.
Ámen.
Neki is látunk az étkezésnek, és közben jut csak eszembe a kérdés.
- Jégbort mondott, uram?
Az öreg hümmentve bólint, mintha valami réges-régi jelenet akarna kikeresni az emlékezete vaskos, nagy könyvéből, de tudjuk, hogy a nyelve hegyén van a válasz. Leteszi a villáját és felém fordul.
- Jégbor, igen. Egy különleges módon készített bor, melyet fagyott szőlőből készítenek, s emiatt jóval édesebb, mint a többi. Az úrihölgyek nagyon kedvelték, mert édes, de valahogy kiveszett a szokásból a rozéborok megjelenése miatt... Kár. Nagyapám évszázadok óta így gyártott a borát, de most úgy tűnik kénytelenek leszünk eladni a földet, s elköltözni valahova máshova, mert egyszerűen ránk rohad a szüret.
Elgondolkodva hallgatom az öreget, miközben belekortyolok a borba. Valóban különleges, nem is tudom, ittam-e még ennél finomabbat. Sajnálatos, hogy mégsem kapja azt a népszerűséget, amit érdemelne.
- Ez különös, pedig tényleg rendkívül finom, van egyfajta különleges zamata és frissessége.
- Az én ízlésemnek talán kissé édes, de tényleg kellemes, s jó savas. – szólal meg Hilde is - Nagyon jó lehet valamilyen nehéz ételhez.
- Például vadpecsenyéhez
- Látják, én is így gondolom, de hát nem tehetek mit. Szívesen adok önöknek ajándékba egy hordóval, lassan úgy tudom úrvacsora ideje van eljövőben, s ha más nem is issza az ükapám receptjét, legalább az Isten szeme előtt tegyék utoljára.
Felindultan teszem le a poharat.
- Uram, nem is tudja, mekkora segítség ez nekünk. Ugyanis még senki nem ajánlott fel bort az úrvacsorához és éppen ezért vagyunk úton.
- Nagyon köszönjük az ajánlatot, sokan egy üveg, nemhogy egy hordó bort se ajánlottak fel!
- Én örülök, hogy legalább nem kiöntenem kell, megszakadna a szívem – mondja keserű mosollyal az arcán - Bár így is megszakad. Remélem kedvét leli majd benne a mélyen tisztelt zsinatelnök.
- Ha valaki, ő értékeli a szív alázatos nagylelkűségét.
Csendben költjük el a vacsoránkat. Közben minden gondolatom akörül forog, hogy segíthetnénk szerencsétlen idős gazdán. Ez a bor egy olyan különlegesség, ami kár volna, ha kárba veszne. Az étel elfogytával Hildére pillantok, hogy ő köszönje meg az ételt, mielőtt nyugovóra térünk.
- Áldott legyen házigazdánk neve, ki Urunknak kegyelméből ételt s italt adott nekünk, fáradt utazóknak. Ámen.
Ámen.
Herr Ostwalder megmutatja nekünk a szállásunkat, ahol lehajthatjuk fáradt fejünk.
- Pihenjenek jót – azzal távozik. Hiába értünk célt előbb, mint azt vártuk, valahol egy furcsa csalódottság van bennem, ami nem hagy felhőtlenül örülni. Akaratlanul is kiszalad belőlem a sóhaj:
- Hogyan segítsünk szegény emberen?
- Nem tudom, de finom volt a bora, kár lenne, ha a művészet elveszne Veroniáról...
Egyetértve bólogatok. Valóban, pedig sokra vihetnék, meg is érdemelnék a hírnevet.
- Az a gond, hogy megköszönik a felajánlást, de senki nem fogja tudni, honnét van az a finom bor...
- Kár, pedig jó lenne, ha kiderülne, hogy mégis kinek a bora volt ez.
Szinte már fáj a fejem a gondolkodástól.
- És ha bemondatnánk a nevét?
Hilde halvány, fáradt mosollyal bólint, majd jó éjszakát kívánva eldől az ágyon.
- Jó éjt.

Sokáig még nem jön álom a szememre.Reménykedni tudunk csak, hogy amit kitaláltunk, működik majd. Az úrvacsorai jegyeket felajánlók szándékosan névtelenek, de talán a zsinatelnök elnéző lesz és ad egy esélyt, hátha ilyen módon fellendül Björnsen Ostwalder gazda üzlete. Ha valaki, ő tényleg megérdemelné.
Úgy tűnik, mégsem megyünk el Oberdorfig.

Másnap a szállásadónk kedvesen bocsát el minket. A hordót felpakoljuk a szekérre és elindulunk vissza Hellenburgba.
Harangoznak. Az istentisztelet rendben lezajlik, az úrvacsorán a lelkész elmondja a szereztetési igéket, a gyülekezet megbánja bűneit és fogadalmat tesz az Úrnak. Felbúg az orgona és a hívek az Úrasztalához járulnak szép renddel. Előbb a kenyérért, majd a borért. Figyelem, hogy többek arcáról is a meglepettség olvasható le, ahogy visszaadják a kelyhet a lelkész kezébe.
Miután mindenki visszament a helyére és imádságban hálát adunk a velünk közölt kegyelemért, meghallgatjuk a hirdetéseket, amelyben többek között megköszönik az úrvacsorai jegyek felajánlását és említést tesznek egy bizonyos Björnsen Ostwalder borász különleges jégboráról. A templomajtóban rámosolygok Hildére, miközben halljuk, hogy a távozó gyülekezet a Krisztus Vérét emlegeti.
Úgy tudom, Herr Ostwalder bora nagy hírnévre tett szert, különösen a Hellenburg-környéki protestánsok körében, és a palackra azóta rá is írják a szájhagyomány után: Krisztus Vére.

Úgy hallottam, hogy az eset után Hilde homlokára csókot adott a zsinatelnök.

* Úrvacsora... Fontos része ezt a protestánsok szokásainak, mely mindig is nagy szeretetnek, megtisztelésnek, s szentségnek örvendett. Ilyentájt minden jó keresztény ember felajánlotta maga kenyerét s borát, majd ez került az asztalra az ünnepen, melyeket együtt fogyasztott el a felekezet, bűnökért bocsánatot nyerve a lelkész útmutatásának, s Isten szeretetének hála. Hellenburgban különösen nagy ünnep volt ez, s már az egész Nagytemplom készülődött, ám sajnos bort sehonnan nem sikerült szereznie az ünnepre, ugyanis minden ajánlat vagy silány minőségben érkezett, vagy úgy egyáltalán nem is került elő, egy-egy üveg kivételével. Korábbi sikeres munkájuknak hála kereste őket fel végül egy-egy levélben a Zsinatelnök, hogy el kéne utazniuk Oberdorfba, egy híres Déli borvidékre, ahol majd aztán találhatnának egy hithű borászt, ki szívesen felajánlana egy-egy hordóval készletéből. Örömmel fogadta a tényt, hogy ismét találkozhatott a Templomossal, bár persze kissé szégyenkezett legutóbbi kalandjuk óta, amikor aztán két napig röhögés tárgya volt a Parókián. Még Hans se tudta nevetés nélkül átadni neki a feladatát, ami azért eléggé idegesítette. Akárhogyan is, különösebben sok kokettálás nélkül indultak meg szekérrel, mely elé két szép állat volt befogva. Oberdorf nem egy fertályórányi járásra feküdt Hellenburgtól, így nem egyszer meg kellett szállniuk, ám harmadnapra alkonyodóra Weissbruck szép városában úgy tűnt, hogy nem akad fogadó, ugyanis minden jó ivóból csak kizavarásra kerülte, s ha ez nem lett volna elég, az ottani gazdák se kívántak ajándékozni az Úrvacsorára, ugyanvást sajnálták drága borukat és azt a fene profitot az Isten dicsőségéért. Megmentőjük végül egy kis szakállas, alacsony férfi képében érkezett, ki egy kedves mosollyal fogadta a protestánsok színeit viselő két jómadarat.

* A kis parasztház hamar kitárult előttük, minden sajátos, s oly hőn szeretett egyediségével. Belülről a dohosság szaga hatotta át a helyet, de úgy nem a rossz értelemben, hanem pont csak kellemesen, hogy felkúszott egy pincéből. A falakon szép kis szőnyegek pihentek, hímzések voltak rajta az ezer éve történt szakadásról, s egy másikon pedig Jézusról magáról. A kis teremben egyébként nem akadt sok dolog, egy kályha főzőtérrel, egy asztal néhány székkel, s pár üres komód. A sparhelton már nagyban főtt valamilyen étek, kásának tűnt elsőre, igen sovány kásának ráadásul.
- Mélyen tisztelt protestáns testvéreim, bocsássák meg, hogy ilyen kevéssel tudom csak önöket megvendégelni, de nem úgy megy a szekér mostanság, mint régen.
* Sejtése bebizonyosodott, tényleg csak ez a templom egere ember volt az egyetlen a városban, aki igaz, szerető kebellel fogadta őket magának házába, s kicsit szomorú is volt amiatt, hogy pont nála kellett lakoznia.
- Semmiség * Csóválta meg a férfi a fejét, majd a leányra pillantott.* - Már az is nagy dolog számunkra, hogy fedél alatt tölthetjük az éjszakát, s az ételben sem vagyunk válogatósak.
- Így van, igazán dicséretes az, hogy két teljesen idegent behívott otthonába. Megköszönhetjük valahogy?
- Már így is nagyon sokat tesznek Délért, én csak ennyit adhatok önöknek köszönetként.
* Az egyik fali szőnyeg felett egy festmény hevert el, egy családról, melyen mintha a férfi lett volna. Furcsállta egy kissé, hogy mégis mit csinált egy ilyen szegényesebb családban, bár egyébként szép munka volt, s így meg is találta benne az esztétikát. Viszont hol volt a család többi tagja? Fájdalmasan húzta el a száját, egy lefitymáló arckifejezéssel.
- A családja?
- Igen, a családom. Most éppen nem itt tartózkodnak, hanem a földünkön, ami egy kicsit messzebb található a hegyekben. Nagyon hiányoznak, de valakinek vigyáznia kell a pincére... Ha nincs ellenükre, a kása készen is van!
* A férfi ellépett egy kissé a kásától, majd kedvesen mosolygott rájuk. Nem sokat érzékelt ebből, többnyire csak azzal foglakozott, hogy a férfi ezek szerint borász lehetett? Ez jól hangzott, bár amilyen sokat tett értük már így is, nem szívesen fogadott volna el többet. Látszott, hogy nem volt gazdag.
- Csak nem borászkodnak?
- De, már generációk óta borászok vagyunk, reméltem, hogy a Ostwalder név mond valamit, de mint kiderült, nem. * Egy halvány, fájdalommal teli mosollyal helyezett pár tányért el az asztalon a savanyúan gőzölgő sajt mellé, s három kupát is odabiggyesztett. A lábost elhelyezte egy kis vágódeszkára, majd végül a merőkanállal kimért mindegyik tányérba egy jó adagot, sűrűt adva a vendégeknek, s magának csak kását. Egy pillanatra el kellett fordulnia, hogy ne fagyjon ki a képére a tény, hogy mennyire is sokat jelentett szemében ennek a férfinak a cselekedete, de végül visszafordult, s figyelte azt. * - Manapság az emberek nem szeretik annyira azt a bort, amit évszázadokkal ezelőtt minden király az asztalon akart tudni.
- Nagyon köszönjük
* A férfi sebesen kinyitott egy ajtót, mely egy pincébe vezetett le, majd hamar fel is sietett egy poros, pókhálós palackkal. Régi ital lehetett, értékes is, bár úgy tűnt kutyának se kellett, s ez egy picit elszomorította. Ügyesen lerántotta róla a viaszt, s ki a dugót, majd azonnal színig öntötte poharukat sötét, borostyán szín folyadékkal, mely sűrűnek hatott, s egyszerre szaglott édesnek, s kifejezetten savasnak.
- Nagyon jó illata van
- Igazán köszönjük.
- Örülök, ha tetszik önöknek. Manapság senki sem iszik jégbort, nagyon elterjedtek a Rozék, és más könnyedebb borok, s nincs igény a családi örökségünkre.
* A férfi kissé megemelt a poharat, s kortyolt belőle. Szemmel láthatólag nagyon sokra tartotta az italt, s az a mosoly ami végig futott arcán egyenest rámutatott a tényre, hogy tényleg mindennél többre tartotta a borászatot, talán a családja kivételével, akikért mégis hajlandó lett volna lemondani örökségéről.
- Mint vendégek, mondanak esetleg imát a vacsorához?
* Szemük egy pillanatra találkozott a templomossal, majd eldőlt, hogy ő fogja mondani az imát. Kicsit örült is, így volt ideje eldönteni, hogy mit is fog majd fűzni az étkezés utáni imádságba, s mivelhogy sosem értett ehhez olyan nagyon (Inkább gyakorlatiasan kapcsolódott Urához, mintsem hivatalosan), ez az idő azért úgy el is kellett neki.
- Hát persze. Mennyei Atyánk, köszönjük Neked, hogy ide vezettél bennünket, kérünk, Te álld meg ezt a hajlékot és az ételünket. Ámen.
* Csöndben Ámenezett, majd bele is kóstolt az ételbe. Egyszerű volt, bár azért mégis hordozott magával valamilyen szeretetet, ami leginkább azokhoz a nevetségesen könnyű ebédekhez hasonlított, melyeket nagyapja adott neki. Eckbert nem volt jó szakács, mi több, rettenetesen nem értett a főzéshez.
- Jég bort mondott uram?
- Jégbor, igen. Egy különleges módon készített bor, melyet fagyott szőlőből készítenek, s emiatt jóval édesebb, mint a többi. Az úrihölgyek nagyon kedvelték, mert édes, de valahogy kiveszett a szokásból a rozéborok megjelenése miatt... Kár. Nagyapám évszázadok óta így gyártott a borát, de most úgy tűnik kénytelenek leszünk eladni a földet, s elköltözni valahova máshova, mert egyszerűen ránk rohad a szüret.
* Belekortyolt a borba, merő édesség vágta fejbe, s abszolút nem ízlett neki annak zamata. A hatást végül az azt követő savanyúság mentette meg, melytől hirtelen mégis közelebb került a szívéhez, mi több, lényegében meg is tetszett neki. Forgatva kóstolgatta, erős volt, mégsem érződött rajta az alkohol íze olyan nagyon.
- Ez különös, pedig tényleg rendkívül finom, van egyfajta különleges zamata és frissessége.
- Az én ízlésemnek talán kissé édes, de tényleg kellemes, s jó savas. Nagyon jó lehet valamilyen nehéz ételhez. * A férfi kissé megtoldotta a dolgot, amire csak bólintani tudott.* - Például vadpecsenyéhez.
- Látják, én is így gondolom, de hát nem tehetek mit. Szívesen adok önöknek ajándékba egy hordóval, lassan úgy tudom úrvacsora ideje van eljövőben, s ha más nem is issza az ükapám receptjét, legalább az Isten szeme előtt tegyék utoljára.
* Valamilyen furcsa tiszteletet vélt felfedezni Oswald szemében, ahogy az lepihentette a poharat az asztalra. Olyan volt pont, mint valamilyen részeges, aki talált egy komát, aki végre hajlandó volt megölelni. Elmosolyodott egy pillanatra, volt valami nagyon szerethető a templomosban.
- Uram, nem is tudja, mekkora segítség ez nekünk. Ugyanis még senki nem ajánlott fel bort az úrvacsorához és éppen ezért vagyunk úton.
- Nagyon köszönjük az ajánlatot, sokan egy üveg, nemhogy egy hordó bort se ajánlottak fel!
- Én örülök, hogy legalább nem kiöntenem kell, megszakadna a szívem. * Keserűen elmosolyodott * - Bár így is megszakad. Remélem kedvét leli majd benne a mélyen tisztelt zsinatelnök
- Ha valaki, ő értékeli a szív alázatos nagylelkűségét.
* A vacsora csöndben telt, csak a fakanalak halk csattogása hangzott, s az, hogyan a gazda kissé csámcsogott. Nem találta a szavakat, segíteni akart ennek az embernek, s még a bora is finom volt. Puszta ennyi dolog miatt veszett volna el jóléte, hogy éppen nem volt része a módinak a bor? Szörnyű. Koppanva területek végül el a kanalak a tányérokon, s az utolsó korty borok is elfogytak, amitől végül kissé meg is repült a feje, de a kelleténél azért nem jobba, képben volt még, s véletlenül sem volt szándékában most hazacipeltetni magát. Nem innen, s nem oda. Ima ideje jött hát el, kicsit félve, de biztosan mondta el a maga kitalációját, s mivelhogy nem csattant pofon, nyugodtan lélegzett fel, hogy ezt most eltalálta.
- Áldott legyen házigazdánk neve, ki Urunknak kegyelméből ételt s italt adott nekünk, fáradt utazóknak. Ámen.
* Házigazdájuk nyugodtan állt fel a székektől, s egy kisebb szobába nyitotta az ajtót, ami szinte teljesen üres volt pár szépen megvetett, magasra stócolt dunyhás ágy kivételével, s egy asztaléval. Vendégszoba, ráadásul szép is. Talán a korábbi vagyon megtestesülése lehetett, a gyönyörű, hímzett paplan véletlenül sem illet bele a képbe, s majdnem nevetséges volt a nélkülözés mellett.
- Pihenjenek jót.
* Szólalt végül meg a férfi, majd rájuk csukta az ajtót. Az egyetlen fény az ablakon bekúszó Hold volt, s a csonkig égő gyertya, mely lustán folyt szét az asztalon. Meg akart szólalni, fel akart kiáltani, de végül csak csöndben tudott maradni, mást nem tehetett. Mire Oswald végül kifakadt, hálásan sóhajtott fel, s úgy érezte, mintha egy kő esett volna le a szívéről.
- Hogyan segítsünk szegény emberen?
- Nem tudom, de finom volt a bora, kár lenne, ha a művészet elveszne Veroniáról...
- Az a gond, hogy megköszönik a felajánlást, de senki nem fogja tudni, honnét van az a finom bor...
* Tényleg őszintén sajnálta a dolgot, s nem tudta, hogy mit lehetett volna tenni. Ha most adtak volna neki pár váltót, semmi se változott volna, sőt, meg is sértik a férfit. A borának el kellett volna kelnie, s ennek lényegében egy módja volt, ha az emberek megkedveltél.
- Kár, pedig jó lenne, ha kiderülne, hogy mégis kinek a bora volt ez.
- És ha bemondatnánk a nevét?
* Elégedetten vigyorodott el, levetve magáról a páncélját, s utaz öltözékének azon részét, amit még a Déli erkölcs engedett, majd puffanva terült el az ágyon. Oswald jó ember volt, kemény héjjal, de középütt édes gyümölccsel.

Innen már minden csak fáma, az Úrvacsora után hirtelen Jézus vérének kezdték el becézni a jégbort, sűrűséges, s mérhetetlen édessége miatt. Egy bizonyos borász hamar egészen meggazdagodott, s végre jól el tudta tartani a családját. Emellett persze pár éven belül ismét nagy divat lett a jégborokból, s a nemesek szinte csak azt voltak hajlandóak inni. Ha ez nem lett volna elég, az öreg még egy köszönő levelet is kapott az egyháztól a fejajánlásért, s végül minden a helyére került. Emellett az úrvacsorán Hilde is kapott puszit a homlokára Esronieltől, így ő is vidám lehetett, óh, láttátok volna, hogy elpirult, majdnem elájul örömében. 
- NAGYAPAAAAAA!

Többé-kevésbé végigolvastam mindenkit, de holnap vizsgázom, szóval a helyzet az, hogy senki sem kap xp-t.

Csak vicceltem, jár a 150 tp jutalom mindenkinek, és utáljátok velem együtt Platónt!