[Magánjáték] Omnis est rex in sua domo

"Egy igazi király esett el, és súlyosan érint, hogy pont a békekötés előtt. Fogadja az Északi Királyság emberségünk jeléül a következő ajándékokat. Isten lelke erősítse a pápát ebben a nehéz időszakban."

Esroniel von Himmelreich, a protestáns egyház zsinatelnöke e szavakkal bocsátott útnak minket. Lelkészek és templomos lovagok indultak el Hellenburgból a Carolusburgba, ajándékokkal megrakott szekerekkel.
Károly király meghalt.
A hír orkánként sepert végig Veronián, és megrázta Délt is. Csak páran kaptunk a halála körülményeiről némi információt, de azért bennem még kétséges az, mennyi a pletyka és mennyi a valóság ezekből. Volt, aki örült, hogy ezáltal is gyengébb Észak, de talán többekben volt mégis egyfajta félelemmel vegyes sajnálat. Másfél évtizede még egy volt Veronia, és ezt semmi nem téphette ki az emberek tudatából.

A hosszú út után elénk magasodnak a Főváros hatalmas, fehér gránitfalai, a város közepén álló torony vádlón néz ránk, teteje az egeket karistolhatja, innen legalábbis egészen olyan látványt nyújt. A küldöttségünk vezetője egy őrrel beszélget és megmutatja neki von Himmelreich levelét.
Beengednek minket. Az idős lelkész, úgy néz ki, ismeri a járást, tudja, merre kell mennünk. Időben érkeztünk még, azt mondták, jobb itt találkozni a pápával vagy embereivel, mint a Katedrálisban. Ameddig nem választanak új királyt, a pápa itt tartózkodik.
Lélegzetelállító így is a város, erőről és hatalomról árulkodik minden egyes épületköve. Egyre beljebb haladva mintha csak szépülne. Nagyon örülök, hogy kísérőként vagyok itt és nem nekem kell beszélnem. Azért nem veszélytelen a helyzetünk, úgy hiszem, és nem tudom, hogy fogadnak majd minket.

A királyságunk a feje tetején áll.
Alig egy hét telt el azóta, hogy Károly hamvait örök nyugalomra helyezték a királyi kriptában, s én azóta nem hagytam el a Fővárost, mi több, nem is igen pazaroltam az időmet alvásra. A pápának és a főírnoknak minden segítségre szüksége lesz, amíg a király örököse át nem esik a koronázási ünnepségén. Carolusburg egy teljes hete hangos volt és fényes: Észak fővárosa nagy gyászában mázsaszám falta a gyertyákat, s minden harangja fáradhatatlanul szólongatott hol könyörögni, hol magasztalni az elhunyt uralkodót.
Közben felszenteltek engem is. Pénteki napra esett, ahogy annak idején a születésem tette; este Károly üdvére hirdetett vigíliát Arianus atya, a néhai király gyóntatója, s nem volt még nap, amelyen ennyi gondolatomat szenteltem volna az Égnek.
Primára azon kaptam magam, hogy megfájdult a fejem a tömjénfüsttől.

Hanem ma reggel, hogy a szabómnál meg a borbélyomnál végeztem, különös hír ért utol - az első korty hideg vörösboromon voltam túl éppen csak, amikor megtudtam, hogy a protestánsok részvétüket óhajtják nyilvánítani. Pletykákat már korábban is hallottam... azt viszont nem, hogy ma érnek ide.
A főírnok és a pápa nem fognak ráérni, hogy azonnal fogadják őket.
Megadó sóhajjal tápászkodom fel az asztalom mögül - a mértéktelen evés úgyis kárára van az embernek, nem igaz? -, s egy pillanatra meglep, ahogy mindenki más is sietve igyekszik hátralökni a székét, meglepett szitkokat fojtva az utolsó falat húsaikba. Azonnal talpon vannak, alig egy szusszanással azután, hogy felálltam az asztaltól.
Hát persze. Ha az asztalfőn étkező úr leteszi a kést, senki másnak nem szabad folytatni a maga reggelijét. Ameddig engem nem szolgáltak ki, addig pedig elkezdeni tilos.
Fegyelmezett csendben figyelik, ahogy hosszú léptekkel átvágok a csarnokon, ki a folyosóra.

Természetellenesen gyorsan telik az idő, ha az ember egy király halála után próbál egy birodalmat egyensúlyozni a homlokán: rám közel sem hárul annyi munka, mint Őszentségére vagy a Tanács tagjaira, mégis érzem, hogy estére el fogok fáradni. A felpezsdült Carolusburg örvénylését mostanra megszoktam, s a sok ide-oda mászkálástól egészen kiismertem a palota folyosórengetegét - könnyed léptekkel ereszkedem le a kőlépcsősoron a nyugati szárnyból, hogy az első nagy fogadócsarnokba érjek, mire a déli küldöttség megérkezik.
Az első, ami igazán meglepő, hogy nincsenek sokan: von Himmelreich komolyan gondolhatta a békés szándékát, gesztusa pedig könnyedén csalja elő belőlem a született nagyvonalúságomat. A második az, hogy Oswald von Bertoldot pillantom meg közöttük; a megtermett lovag már Hellenblattban úgy festett, mint aki szívesebben verekedne démonokkal egy gödörben, semhogy egy asztalhoz üljön velem, most mégis újra rá esett a zsinatelnök választása. Ha nem ismer fel, még átvészelheti a látogatást - márpedig most kétszer kell rám néznie, hogy felismerjen, mert fegyverre a hazaérkezésünk óta nem is pillantottam, s általános öltözékemet előírásos, bíborszegélyű reverendára cseréltem az episzkopális hivatal minden más külső velejárójával együtt.
Előzékenyen lépek oldalra, ahogy Arianus atya megjelenik: természetesen övé a megtiszteltetés, hogy a palotába érkező eretnekeket fogadja.
Itt a lehetőség, hogy megfigyeljem a küldöttség tagjait.

Nagyon megkönnyebbülünk, hogy nem az úton kapott el minket az eső, de gyanítom a sötét felhők jelenlétéből, hogy az éjjel esni fog. Átveszik az ajándékokat és betessékelnek minket a fogadócsarnokukba. Hatalmas belmagasság, talán még fenségesebb, mint Hellenburgban. A vezetőnk, kissé köpcös, de határozottan jó kiállású ember, a tekintetével jelez nekünk, hogy legyünk résen, de tudom, hogy ő nem az a fajta közöttünk sem, aki különösebben ellenséges volna az egyházzal, ahonnét eredetileg jött. Mindig is jámbor emberként ismertem, ez bizonyára csupán elővigyázatosság, ami nem árt egyébként sem.
Mégiscsak háború van.
Egy kicsit ugyan szorongok valahol, de szerencsére annyira nem érzem, hogy bármiben is zavarjon. Legalább nem nekem kell tárgyalnom, mi így páran csupán a lelkészek kíséreteként vagyunk itt, és ennek azért igencsak örülök. Lényegesen jobb a helyzetem, mint nekik, habár őnekik az ilyesmi nem annyira probléma, az is igaz.
Az egyik jelenlevő már üdvözöl is minket, a vezetőnk, Sturmberg esperes úr, egy kissé köpcös, de igen jó kiállású férfiú szól mindannyiunk nevében.
- Igazán köszönjük. Minden bizonnyal már tudják, a Protestáns Egyház ajándékait hoztuk el az Északi Királyság és az Egyház számára, Esroniel von Himmelreich zsinatelnök üzenetével egyetemben. Az Úr erősítse és vigasztalja mindannyiukat a veszteség napjaiban.
A tekintetem leggyakrabban mégis egy bíborruhás alakra siklik. Valahogy olyan ismerős, egészen biztos vagyok benne, hogy már láttam korábban, de eleinte nem jut eszembe, ki is lehet. Hol láthattam? Annyi egyházival nem volt még dolgom szerencsére, mióta templomos vagyok.
Hát hol volt dolgom? Ugyanaz a némileg szorongó, idegenkedő érzés, ugyanaz a ceremóniáskodás. Mennyire gyűlöltem Hellenblattban, mennyire vártam már, hogy szabaduljak onnét. Hellenblatt. Ott ült mellettem. Hát persze, ő az inkvizítor, Norven Kather. Ezt a szempárt igazán felismerhettem volna már azonnal.

A vezetőjük egészen ismerős.
Elég régóta tartozom a Szent Hivatal kötelékébe, hogy ráismerjek a protestánsok idősebb elöljáróira, akik tőlünk szakadtak ki; maga von Himmelreich is szolgált velem vállvetve egyszer-kétszer, mielőtt azzá vált volna, aki ma.
A dagadt esperesük mókusképét lefogadom, hogy láttam valahol korábban.

Máskülönben ismeretlen, fiatal, kék köpenyes kölykök a legtöbben, kissé megszeppent, de büszke arccal: látom, ahogy lopva igyekeznek felmérni a Fővárosi Királyi Palota roppant méreteit és pontosan tudom, hogy fejben összevetik a maguk városáéval. Közel állnak egymáshoz, mintha ez az összetartás megvédelmezhetné őket itt, a mi felségterületünkön.
Vagy bárhol.
- Igazán köszönjük. Minden bizonnyal már tudják, a Protestáns Egyház ajándékait hoztuk el az Északi Királyság és az Egyház számára, Esroniel von Himmelreich zsinatelnök üzenetével egyetemben. Az Úr erősítse és vigasztalja mindannyiukat a veszteség napjaiban.
- Hálás köszönettel fogadjuk a zsinatelnök támogatását és együttérző szavait - lépek Arianus atya mellé: megvan a jogom, hogy a vendégekkel szóljak, amennyiben nem szakítok párbeszédet félbe. - A Déli Királyság és a kegyelmetek... egyháza... testvériességből példát állít mindannyiunk elé. Hadd ragadjam magamhoz a megtiszteltetést, hogy a korona asztalához invitáljam valamennyiüket! Ez a hetedik nap, amióta Károly királyt magához szólította az Úr. A királyi halotti tor utolsó díszebédjét és -vacsoráját üljük ma.
Végigpillantok rajtuk, és bármennyire is igyekeznek, észreveszem a szikrányi szorongást az arcukon. Az esperes fellép a lépcsőn, s megáll velem szemben. Egy pillanatig egymást nézzük, aztán előzékenyen, doromboló hangon megtöröm a beállt csendet.
- Institoris püspök vagyok, a Szent Hivatal inkvizítora. Őszentsége nevében üdvözlöm kegyelmed és egész kíséretét a Fővárosban.

Más néven mutatkozik be, mint ahogy eddig ismertük. Ez, és az öltözéke egyértelműen elárulja számunkra, hogy a ranglétra egy magasabb fokára lépett. Én erről nem tudtam ugyan, elsősorban a király halála volt az, ami mindenki figyelmét megragadta. Azt kell gondolnom, hogy Észak közel sem olyan elveszett, mint azt sejtettem. Az uralkodó halott ugyan, de különösen az Egyház olyan erős pillér, ami nem engedi, hogy az összeomlás végzetes legyen.
A püspök üdvözöl bennünket és az asztalhoz invitál. Figyelem, ahogy beszél. Azt hiszem, nem kérdés már benne sem békés szándékunk, így nyugodtak lehetünk, de azért nem árt, ha a figyelmünk nem lankad. Mégiscsak háború van.
Az esperesünk biccent egyet, mielőtt szólna, s biztos vagyok benne, hogy ő is úgy gondolkodik most, ahogyan én. Azért az óvatosság nem árt.
- Örvendek, én Kurt Sturmberg vagyok, a Protestáns Egyház esperese. Hálásan köszönjük a meghívást, püspök úr, szívesen teszünk is eleget neki, s megtiszteltetésnek vesszük, hogy testvérként osztozhatunk a fájdalomban és az ünneplésben. Bízzunk benne, hogy a király, most már az örök dicsőségben gyönyörködik a Mennyben.
Kíváncsi volnék, valóban így van-e. Gyanítom, nem mindenki gondolkodik így, különösen a reformáció óta. Még mindig sok a kérdés, ami nincs egyértelműen tisztázva teológiai szempontból. Üdvözülhet-e az is, aki más felekezethez tartozik? Én azért reménykedem benne, hogy igen, már csak a családom miatt is. Az ítélet Isten kezében van, és az ő igazsága sokszor más, mint a miénk. Az ember gyakran csupán vakon tapogatózik, és sokszor téves következtetéseket von le.
Egy nagy terembe érkezünk, a hosszú asztal körül díszes ruhába, főként feketébe öltözött emberek, az asztal rogyásig rakva mindenféle finom étellel. Nyilvánvalóan az érkezésünk miatt maradhatott félbe a lakomázás, Norven Kathert sejtem a teremben rangban legmagasabbnak, és ő is kijött az üdvözlésünkre.
Mekkora anarchia volna itt az Egyház emberei nélkül.

- Örvendek, én Kurt Sturmberg vagyok, a Protestáns Egyház esperese.
A név ugyancsak rémlik, akár a férfi arca, de hiába - nem lehetett olyan fontos, hogy élesen emlékezzem rá ilyen hosszú idő után is. Kifogástalanul udvarias pillantással állom a tekintetét.
- Hálásan köszönjük a meghívást, püspök úr, szívesen teszünk is eleget neki, s megtiszteltetésnek vesszük, hogy testvérként osztozhatunk a fájdalomban és az ünneplésben. Bízzunk benne, hogy a király most már az örök dicsőségben gyönyörködik a Mennyben.
- Ámen, esperes úr - veszem át a szót finoman, hagyva, hogy a vonásaim a jó házigazda szívélyes kifejezésébe rendeződjenek. Játszom olyan jól ezt a játékot, mint a király bármelyik diplomatája. Hovatovább jobban is. - Az az őszinte, elhivatott nagyvonalúság, amely arra indítja a zsinatelnököt és az embereit, hogy ellenség lelki üdvéért könyörögjenek velünk, egészen páratlan. Bízhat benne, hogy ha valaha hasonló veszteséggel sújtja Hellenburgot az ég, az Egyház a kezét és a vállát nyújtja majd támaszul, abban a modorban, amelyet itt ma kegyelmetektől tanulhattunk.
Egyszerre hajtunk fejet tiszteletteljesen, s én intek a király egyik kamarásának, hogy vezessen vissza bennünket a csarnokba.

A legtöbben már helyet foglaltak az utolsó díszebédhez: ez az első nap, hogy valóban éhes vagyok a kihagyott reggelim miatt, már most tudom azonban, hogy a vacsorán ismét csak ülni fogok leginkább. Hét napja zajlik a tor a palotában, és ez alatt az idő alatt többet ettem, mint máskor egy teljes évszakban. Érzésre legalábbis biztosan.
Az asztal ültetési rendjét nem én készítettem: bizonyos vagyok benne - mert Darion Kardenal emberei értik a dolgukat -, hogy számos bravúros, apró sértés és elismerés rejlik az elosztásban, de nem törődöm vele. Nem ismerem az udvar tagjait olyan jól, hogy minden effélét kibogozzak, s a kíváncsiságomat ennél fontosabb dolgok foglalkoztatják.
Abban azért meglátom a főírnok sötét humorát, hogy von Bertold megint a balomra került.

Van valami furcsán természetellenes ebben a testvéries, barátságos hangulatban. Olyan, mintha a mosolyok mögött dúlna a vihar és összecsapnának az ellentétek. Mintha mindenki gyanakodva figyelne minden rezdülését a másiknak. Vagy csak én érzem ezt a feszültséget? Meglepődöm, amikor kiderül, ismét az inkvizítor mellett kapok helyet, akárcsak Hellenblattban, azon a díszvacsorán. Legalább most nem diplomataként vagyok itt. Egyházi és világi méltóságok ülnek egymással keveredve az asztalnál. Hivatalnokok, úri hölgyek, keresztes tisztek és egyházfők. Veszek egy mély levegőt. Titkon reméltem, hogy nem kel túl sok bájvigyorgásban részt venni. A jó oldalát nézem: végre ehetünk. Kimondhatatlanul éhes vagyok.A szemem sarkából az inkvizítorra pillantok, akinek az új nevét mostanra sikeresen elfelejtettem. Insitorius? Fogalmam sincs. Amíg nem kell megszólítanom, nincs is baj. Még mindig lehet püspök úrnak hívni. Egyelőre csak türelmetlenül várom az ebéd kezdetét. Zenészek is vannak jelen a teremben, hogy még jobb legyen a hangulat.
Az étkezés azonban nem kezdődik el. Nyilvánvaló, hogy a püspök a legmagasabb rangú a jelenlevők közül. Miután mindenki elfoglalta a helyét az asztalnál, sokan beszélgetni kezdenek a szomszédukkal, azonban még többen szegezik tekintetüket Norven Katherre, minden bizonnyal azért, hogy a társaság megkezdhesse az étkezést.
Furcsa nekem azonban ilyesmin részt vennem, még ha megtiszteltetésként is fogom fel. Még ha azt is akarnánk ünnepelni, hogy az uralkodó minden bizonnyal a mennybe került, vagy az egyháziak hite szerint könyörgünk a lelki üdvéért, mégiscsak gyászról van szó. Károly király személyében nagyon sokat veszített az ország.

Tapintani lehet a feszült idegességet a helyiségben; mindannyian úgy méregetjük egymást, mint egy kísérleti jelleggel tyúkólba zárt rókát, amely bármelyik percben ráébredhet, hogy egy terített asztal közepén ücsörög. Akármennyire is erőltetem az agyam, nem emlékszem rá, hogy valaha protestáns eretnekeket invitáltunk volna a korona asztalához...
Több szempontból is történelmet írunk Károly halálával.

Helyet foglalok a hatalmas, U alakú asztal egyik sarkánál. Az asztalfő s mellette jó néhány szék üresen áll, jelezve, hogy az udvar főméltóságai nincsenek jelen: természetesen nem várható el tőlük, hogy az összes szertartásos lakomán részt vegyenek, amikor az Északi Királyság gépezetét kell forgásban tartaniuk. A lakoma szinte megszakítás nélkül tart hét napon át, ahogyan azt a hagyomány diktálja, s a sors e percben úgy hozta, hogy a jelenlévők között történetesen én vagyok a legmagasabb rangú. Ki tudja, meddig: hanem amint belép valaki új, az egyik szolga úgyis bejelenti fennhangon, így felesleges akár egy perc figyelmet is szentelni a csarnokba nyíló ajtóknak.
Szentelhetem helyette a vendégeinknek.

A nagyra nőtt templomos esetlenül foglal helyet mellettem - már Hellenblattban is jól elszórakoztam azon, mennyire nem illik egy kovácsműhelynél vagy kaszárnyánál finomabb környezetbe, Carolusburg királyi udvarában ez azonban, ha lehet, még sokkal feltűnőbb. Annyi illemtudás azért szorult belé, hogy egyenesen ülve várja az ebéd kezdetét: hogy udvariasan a tudtára adjam, nincs kire várnia, személyesen nyújtok át neki egy apró fürjtojásokkal és hideg libamájjal megpakolt tálcát, amelynek felém eső sarkába előrelátó módon kövér, sötétlila aszalt szilvákat halmoztak.
- Lásson hozzá, von Bertold úr - kínálom meglehetősen nagyvonalú házigazdamosollyal. - Válogasson kedvére. Károly király életében a nagylelkűségéről volt híres... többek között. Bizonyára örülne, ha látná, hogy Hellenburg hajlandó egy pillanatig újra elfoglalni az őt megillető helyet az asztalánál.
Somolyogva figyelem a lovag vonásait, miközben egy gőzölgő, mázas cseréptálból velőt merek az előttem lévő, szárazra sütött fűszeres kenyérre; valójában nyers hússal és nyers tojással szoktam kezdeni, de nem árt néha a változatosság. Csak tudnám, hol késik az egres.
- Kellemesen telt az útjuk? Az időjárás kegyes kedvében van mostanság errefelé... persze korántsem olyan napos és meleg, mint Délen. Remélem, nem volt semmi fennakadás.

Ráébredek, hogy ami miatt a legkevésbé ezeket az ünnepi díszlakomázásokat nem szeretem, az a feszültség. Az ember így nem tud kényelmesen étkezni, mert folyton arra figyel, hogy ne csináljon valamit rosszul, nehogy ostobán szóljon vagy valami illetlenséget kövessen el. Nehéz beleképzelnem magamat azok helyzetébe, akik otthonosan mozognak ebben a környezetben, akik élvezik a hivatali pompát és úgy mozognak itt, a saját játszóterükön, mint én a gyakorlótéren, fegyverrel a kezemben.
Ez egy olyan fajta csatatér, ahol én nem sokat érek.
A sors különleges fintora, hogy most ismét az inkvizítor mellett ülhetek. Erről senki nem szólt nekem, amikor elindultunk, az egész fogadásról nem volt szó.

Gondolataimból a püspök néma gesztusa ébreszt, ahogy a látóterembe tol egy tálcát, én pedig belül egy kissé zavarba jövök. Honnan tudják, hogy mikor várjanak bármiféle megnyitásra és mikor szolgálják ki magukat akár étkezés előtti imádság nélkül? Sosem fogom megérteni az udvari embereket. A lelkészeink látszólag probléma nélkül mozognak és pillanatok alatt alkalmazkodnak a helyzethez. Nincs mit tenni, de remélhetőleg nem is várnak el tőlem hasonlót. Egy hümmentéssel kísért biccentéssel tudom csak kifejezni a köszönetemet, amiért Kather akarva vagy akaratlanul is kisegít, majd egy világ omlik össze bennem, amikor rövid szünet után megszakítja a köztünk lebegő csendet és felviszi a hangsúlyt.
Válaszolnom kéne. Beszélgetnem, vele.
A szék támlájának dőlök és veszek egy mély levegőt.
- Egy kissé aggódtunk, hogy elkap minket az eső. Nagyon megnehezítette volna a dolgunkat, de nem volt gond, sőt, gyorsabban ideértünk, mint azt gondoltuk.
Némi megkönnyebbüléssel folytatom az étkezést. Aranybarnára sütött fácánt kínálnak fügével és szőlővel. Pár keresztes hangos nevetése üti meg a fülemet, ahogy jókedvűen koccintanak valamire. Az egyikük talán velem egyenrangú lehet, a többi öltözékén tisztán látszik, hogy tisztek.
Ha az ilyen alkalmakon való részvétel a kötelességeik közé tartozik, azt hiszem, addig jó nekem, amíg nem kerülök magasabb pozíciók közelébe.

Legszívesebben elnevetném magam a lovag arckifejezését látva - amikor megpillantottam őt a kíséret soraiban pár fertályórával ezelőtt, azonnal tudtam, hogy a Hellenblattban látott kényelmetlen feszengést szeretném visszacsalni a vonásaira. Ez, úgy tűnik, egyáltalán nem olyasmi, amit különösebben nehéz volna elérni: zavartan pillant rám a felé nyújtott tálca felett, s a tartásán látom, hogy minden tanácstalansága ellenére kissé megkönnyebbült.
Ez annyira lefoglalja, hogy még a megjegyzésemre sem rezdül meg; ahogy áttérek az időjárásra - az ilyemi errefelé, Északon egy átléphetetlen téma még olyankor is, amikor egyébként volna fontosabb megbeszélnivalónk -, láthatóan megfeszül.
Kis szünet, aztán hátradől a széken, mint aki lélekben felvértezte magát.
A szám nem, de a szemem jókedvűen mosolyog.

- Egy kissé aggódtunk, hogy elkap minket az eső - szólal meg a fiatalember nagy nehezen, és egy kicsit sajnálom, hogy még nem kezdett el enni, máskülönben bizonyára látnám, ahogy belekapaszkodik a villájába. - Nagyon megnehezítette volna a dolgunkat, de nem volt gond, sőt, gyorsabban ideértünk, mint azt gondoltuk.
- Valóban szárazabb nyarunk van, mint eddig bármikor - helyeslem a vékonyra nyújtott bronzból készült poharam felett. Belemosolygok a boromba, s lopva figyelem, hogyan fordul a lovag minden figyelme a fácán felé. Csak nem hiszi, hogy az asztalnál ez minden társalgás?!
Annyi jóérzés azért van bennem, hogy hagyjak neki némi szünetet - a jobb oldali asztalszomszédom egyébiránt is túl lelkes, ha időjárásről van szó, lévén a birodalom szőlőinek javarésze az ő birtokában van -; csendben eszünk hát egy darabig, s meg sem szólítom jó fertályórán át, csak mikor végül magam elé veszem a mély fémtálat a főtt ráklábakkal benne.
Rögtön megérkezik a forró, citromfüves vaj is, és én elérkezettnek látom az időt.
- Mondja, von Bertold lovag - jegyzem meg hirtelen, a tengeri pók egyik hátulsó lábának roncsait tekergetve, hogy hozzáférjek a páncéljában megbúvó ínyencfalathoz -, mire számított, amikor elindultak? Maga fiatal, de járhatott már Carolusburgban korábban. Valamiért mégis úgy érzem, ma jár a falakon belül először.
A kemény héj megadja magát az egyik ízületnél, s én könnyedén, oda sem figyelve szakítom ki a védtelen húst belőle.
- Be kell vallanom, Hellenburg nagyon hasonlít hozzá.

Fellélegeznék, hogy végre túl vagyok ezen a témán is és nem kell többet beszélgetnem vele, aztán jön csak a felismerés: nagy zavaromban fenn se akadtam a sértésen, amit Hellenburgról fogalmazott meg. Ha észrevette, minden bizonnyal remekül szórakozik rajtam. Habár talán úgy is lehet ezt venni, hogy nem akarom meghallani az ilyesmit. Akárhogy is, ettől nem érzem magam jobban, de kénytelen vagyok tovább lépni. Lassan meg is feledkezem minderről, ahogy az idő tovább halad előre, és így egy kissé meglepődöm, amikor az inkvizítor újra megszólít. Megfogalmazódik bennem, hogy nem is kíváncsi rám, csupán vagy udvariasságból kérdez, vagy azért, hogy ezzel is zavarjon, de ez ostobaság, nem gondolhatok ilyesmire. Csupán a vendéglátónk most, és az ilyesmi a kötelességei közé tartozik. Néha jobb, ha az ember nem feltételezi a legrosszabbat a másikról, még a végén meglátszik a felé való viselkedésén. A kérdését figyelmesen hallgatom végig, nehogy elszalasszak egy olyasmit, mint az iménti megjegyzése.
- Bár korábban nem éltem távol a fővárostól, nem jártam még korábban itt, vagy ha igen, gyerek voltam még és nem emlékszem már rá - belegondolok, mi lett volna, ha nem történik meg a reformáció, vagy ha nincs elég bátorságom. Minden bizonnyal az Egyházat szolgálná a fegyverem, ahogy azt várták volna tőlem.
- Valóban hasonlít az alapján, amit láttam - felelem -, de pompában gazdagabbnak láttam a fővárost.
És erősebbnek, kiválóan védhetők a kapuik és a város közepén lévő torony is nagyobb lehet, mint a hellenburgi párja. Vajon vették már be a történelem során? Aligha. A szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, rövid időre pár társam távozik. Remélem, mielőbb visszaérnek.

Oswald von Bertold úgy siklik el a burkolt szúrás elől, mint aki észre sem vette azt: a nyilvánvaló megjegyzésem, hogy már jártam Hellenburgban, egész egyszerűen lepereg róla, és ez valamiért szórakoztat. Kezdem érteni, hogy a zsinatelnök miért őt választotta diplomatájául.
Kifogástalan fegyelmezettséggel hallgat végig - meg kell hagyni, a kiképzését alighanem kitűnő eredménnyel zárta - és most, hogy a saját fogalmai szerint való udvariasság mögé bújhat, mintha kicsit kevébé volna feszült.
- Bár korábban nem éltem távol a Fővárostól, nem jártam még korábban itt, vagy ha igen, gyerek voltam még és nem emlékszem már rá.
Biccentek, jókedvűen a katonás egyszerűségétől. Máskor tán bosszantana a fafejűsége, most azonban korántsem.
- Valóban hasonlít az alapján, amit láttam - folytatja aztán-, de pompában gazdagabbnak láttam a Fővárost.
Őszinte, azt meg kell hagyni. Megérdemel egy kis viszonzást.
- Itt születtem - bólintok rá, hogy lássa, értékelem a mondanivalóját. -, jóval azelőtt, hogy a háború kitört volna. Carolusburg öreg város, de a pompája ifjabb Hellenburgénál. A maguk városa szokva van a királyokhoz, lovag uram. A miénk csak most tanul gyászolni.

Beleiszom a boromba és elgondolkodom azon, amit mond. A feje tetejére állt akkor a szakadással minden, és azonnal alkalmazkodni kellett az újonnan kialakult helyzethez. Sok mindent nem tapasztalhattam akkoriban, viszonylag el voltam zárva az eseményektől a távolság miatt, amelyek főként Hellenburgban és a Fővárosban történtek. Jobb is talán így, de igaz, hogy emiatt valószínűleg nem is fogom megérteni, milyen is lehetett azoknak, akik testközelből élték át a szakadást, nem közvetetten, mint ahogyan én.
Most már ránézek és bólintok egyet. Nem is tudom eleinte, mit is mondjak erre, mi volna illendő. Azzal, hogy sajnálom, azt is mondanám valahol, hogy nincs létjogosultsága a Protestáns Egyháznak, legalábbis így is lehetne értelmezni.
Vajon tényleg csak sötétség lakik a sötét szempár mögött?
- Egyfelől jó volna, ha mindennek nem kéne így lennie, viszont az is biztos, hogy Isten tervében ez is szerepel, vagy legalábbis számítja. És az őt szeretőknek a rosszat is javukra fordítja.

Összetéveszthetetlen, töprengő arcot vág - hogy időt nyerjen, beleiszik a borába, de látom, hogy a mondanivalóm lefoglalja. Fiatal ember, nem sok élénk emléke lehet a háború kitöréséről: ha mégis, azt meglehetősen jól titkolja. Kemény legénynek tűnik, de viharvertnek nem. Edzettnek igen, tapasztaltnak kevésbé.
Ígéretes kölyök, minden esetlensége ellenére.
Megfontoltan bólint, nekem szentelve a figyelmét: kimért udvariassága mögött felfedezem azt az óvatosságot, amely később alighanem második természetévé fog válni.
- Egyfelől jó volna, ha mindennek nem kéne így lennie, viszont az is biztos, hogy Isten tervében ez is szerepel, vagy legalábbis számítja. És az őt szeretőknek a rosszat is javukra fordítja.
A válaszára elvigyorodom, félig-meddig elismerőn. Meg kell hagyni, meglátszik, hogy az ördögfióka embere.
- Lám csak - szusszanok fel nevetősen, megdöbbentő szelídséggel -, mennyi alázat! Rég láttam ilyen bőkezűen osztva egyetlen emberre, Herr von Bertold. Remélem, okítja is, ha már gyakorolja.

Felvonom a szemöldökömet. Elsőre nem vagyok benne biztos, hogy is kéne vennem, amit mond. Büszkének nem mondanám magam, nem is értem el még semmit ahhoz, hogy indokolt legyen részemről és mindig is visszataszítónak találtam, amikor valaki olyan miatt tartotta nagyra magát, amiért semmit nem tett. Azt hiszem, nem nagy hiba részemről, ha jószándékúnak veszem most a szavait.
- Ha addig élek, bizonyára az idő múlásával ki fog derülni - felelem.
Egy idősebb keresztes lovag érkezik, díszes ruhában, nyilván magas rangú tiszt lehet, olyan, aki csak akkor ölt páncélt, amikor maga vezeti a csatát. Fehér köpenyén nagy, arany szegélyű piros kereszt foglal helyet, a nyakában szintén tekintélyes méretű és súlyú aranylánc, egy rubinköves medállal. Fiatalabb korában vörös haja lehetett, ezt már csak azért is veszem biztosra, mert szakálla és az arcát keretező hullámos haja végén még látni, egyébként hamarosan bizonyára teljesen ősz lesz. Egyenesen a püspökhöz lép sietve, arcán aggodalommal. Ahogy odaér hozzá, fejet hajt.
- Atyám, válthatnánk pár szót odakinn?
Ha nem is az én dolgom, azért nincs jó érzésem. Most látom csak, hogy már a társaim is visszatértek, akik időközben távoztak rövid időre valamiért.

Kissé megszelídül a légkör, mert én úgy akarom - kedvemre van, hogy nálam az irányítás és most úgy döntök, egyelőre elég volt a feszültségből. Kényelmesen dőlök hátra, térdben kresztbe vetve a lábam, úgy hallgatom von Bertold lovag kimért, nyugodt feleletét; csakugyan olyan alázatos, amilyennek elsőre találtam. Vagy csak nagyon ravasz.
Nem tudom eldönteni, melyik volna a kedvemre inkább.

Szeretem hullámoztatni a kedélyeket a helyiségben; néhány perc kellemes nyugalom, néhány feszült, majd megint a kellemes barátságosság tesz arról, hogy a vendégek megfeledkezzenek a saját terveikről és eléggé elfáradjanak hozzá, hogy bekeríthessem őket, erre azonban most nincs idő.
Raynald jelenik meg az asztalnál, képén aggodalmas kifejezést visel: bárminemű aggodalmas őszinteség szokatlan tőle, saját mulasztásait ellenben előszeretettel rejti emögé. Enyhe gyanakvással figyelem, amíg hozzám lép, bosszúsan, hogy belezavartak a vezénylésbe.
- Atyám, válthatnánk pár szót odakinn?
Van valami szokatlan a férfi kisugárzásában: valami nyugtalanság, amely egyébként a legkevésbé sem jellemző rá. Akárhogyan is igyekszem, egy szikrányi rám is átragad belőle.
- Hogyne - biccentek, aztán a két asztalszomszédomat is megtisztelem a gesztussal. - Bocsássanak meg.
Hosszú léptekkel hagyom el a termet a keresztes nyomában - észre sem veszem, hogy fürkészőn ráncolom a homlokomat, csak amikor megtorpanunk a folyosón.
- Hallgatom.

Egy kissé ugyan meglepődöm a jeleneten, de túlságosan nem foglalkoztat. A püspök fontos ember és teljesen természetes, hogy keresik. Az ügy minden bizonnyal fontos lehet, de nem az enyém. Többen is összenéznek, ahogy feláll és a keresztes tiszttel együtt távozik.

Raynald arcán továbbra is az aggodalom ül, és az inkvizítor arckifejezése nem nyugtatja meg. Úgy érzi, mintha a puszta tekintetével is kínozni tudná. Bosszús is valahol, mert legszívesebben nem volna itt, hogy ilyesmit jelentsen, de végül is nem az ő hibája...
- Nem tudjuk, mikor történt, de az imént egy katonám jelentette, hogy az udvaron holtan találták Ernestus atyát. Magam is láttam. Pár órája, ha történhetett. Gyanítjuk, hogy a gyilkos még mindig az épületben van.
Elhallgat, egy pillanatig fürkészőn tekint felettesére, majd sietve újra megszólal, mintha egy esetleges választól tartana és a félreértést akarná tisztázni.
- Nem a mi mulasztásunk miatt történt. Én mindent úgy intéztem, ahogyan máskor, az őrök a helyükön voltak. Az is lehet, hogy jól képzett bérgyilkos a tettes.

Bosszúsan fújtatok, de ez nem az a perc, amikor ráérnék cselekvés helyett dühöngeni.
- Üzenjen a Palotaőrség kapitányának! - parancsolok rá. - Őrséget megkettőzni a kapuknál. Mindenhol. Senki nem léphet be vagy hagyhatja el a palotát engedély nélkül. Ki találta meg a holttestet? Beszélni akarok vele. És látni akarom azt is, ami Ernestusból megmaradt.

A mentegetőzésére szúrós pillantással válaszolok. Egyáltalán nem most van annak az ideje, hogy magunkat mentegessük.
- Nem érdekel, ki a felelős! A tettest el kell fogni. A mulasztások majd az asztalra kerülnek, ha megoldódott az ügy. A vendégek nem tudhatják meg.

Raynald egy kissé meglepődik ugyan, de belül hálás, hogy nem érte most nagyobb baj. Meg is lehet érteni, azzal, ha felelősségre vonják, segíteni nem lehet a helyzeten, most mielőbb intézkedni kell, hogy ne történjék nagyobb baj.
- Értettem - biccent katonásan - Azonnal előkerítem a katonát, aki észrevette a Ernestus atyát. A holttestet elvitettem, de a helyszín még érintetlen, nem olyan régen történhetett a gyilkosság, tehát még nem vizsgáltuk meg, hanem azonnal jöttem szólni.
A keze az oldalán függő kardja markolatára csúszik és sóhajt egy nagyot. Minden bizonnyal nem örül ennek a váratlan helyzetnek, sem annak, hogy emiatt valószínűleg még bajba kerül, mindegy, mekkorába. Mások is elsétálnak mellettük a folyosón, így lehalkítja a hangját, úgy folytatja.
- Kézre kerítjük a tettest. Akkor majd igyekszünk csendben eljárni, hogy a vendégei ne fogjanak gyanút. Szóljak újra, mikor előkerítettem a fiút, akivel beszélni óhajt, vagy egyenesen ideküldjem?
Azt reméli, talán ha minden tőle telhetőt megtesz, nem sújtják büntetéssel, másrészt egyáltalán nem volna ellenére, hogy a bűnös elnyerje a büntetését, a lehető legkegyetlenebb módon.

- Látni akarom, nem hallotta? - csattanok fel, mert a magyarázkodása idegesít. - Mit ácsorog itt, vezessen oda! A kölyköt meg küldje hozzám, ha rátalált.
Kihívóan nézek rá: fegyveres, igazán tudhatná, hogy fogalmazhatna ennél lényegretörőbben is - bár az igazság valójában az, hogy nagyjából mindegy volna, mit beszél, a történtek túlságosan felpaprikáztak ahhoz, hogy igazságosan bánjak a rossz hír hozójával.
- Igyekezzenek is! Ha kiderül, hogy közük van a gyilkossághoz, döntök. Addig azonban a legjobb, ha nem tudnak semmiről. Kerítsen valakit, aki ráér szóval tartani őket az asztalnál. Értem?

A püspök hangnemétől majdhogynem összerezzen, de hát mire számított volna? Dicséretre és vállveregetésre?
- Értettem! - feleli - Azonnal visszajövök.
Belül eszi a méreg. Hogy valaki pont most akar megölni egy papot, és ezzel őt, Raynaldot ilyen kellemetlen helyzetbe hozni... Sietve, majdnem futva távozik, de azért azt az alkata nem kimondottan engedné meg. Csendes káromkodással szeli a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb előkerítse a fiatal keresztest.
- Hol a pokolban vagy, Felix?

Az asztalnál senki nem tudja, hová tűnt az inkvizítor ilyen sietősen, egy keresztes tiszt oldalán, alighanem hivatali teendők, de akkor miért pont egy ilyen személy jön jelenteni?

Immár két páncél zörög a díszes folyosókon. A szőke hajú, kék szemű fiatal fiú maga nem is biztos, hogy lovag még, olyan fiatalnak látszik, jóformán gyereknek.
- Mindent elmesélsz szépen a püspök atyának, és utána mehetsz a dolgodra.
- Értettem, uram.

Csendben dühöngve várok, hogy a fickó előkerítse a kölyköt - túl sok indulat gyűlik a lábamba, így mire Raynald megjelenik a folyosó sarkában, már fel-alá járkálva láthat, dühös, egyre rövidülő hosszon: ahogy hallótávolságba érnek, indulatosan torpanok meg, vasvillatekintetet szegezve rájuk.
A keresztes allighanem ismeri ezt a nézést, mert előretolja a fiút, hogy az közém és közéje essék.
- Mindent elmesélsz szépen a püspök atyának, és utána mehetsz a dolgodra.
- Értettem, uram.
- Majd mehetsz, ha én azt mondtam! - förmedek rá fojtottan, sokkal inkább Raynaldnak címezve, mint neki. - Mondd csak el, mi történt, ne várass, egy-kettő! Azzal együtt, amit az áldozatról tudsz.

A gyerek láthatóan megszeppen egy pillanatra, ahogy az inkvizítor fölé magasodik és rápillant. Raynald csak a szemét forgatja. Utálja, amikor mások miatt akár leheletnyi csorbát is ejtenek a tekintélyén, ráadásul most egy újonc előtt. Annyira nem számít mondjuk, látni, hogy az atya szörnyen ideges.
- I-igen - nyel nagyot a gyerek, majd mesélni kezd - Ernestus atyát én kísértem, mikor a Katedrálisból idejött, mert itt volt dolga, főként a könyvtárban, azt mondta, hogy el kell intéznie ezt-azt, és úgy volt, hogy vissza is kísérhetem majd dolga végeztével. Kerestem őt, hogy átadjak neki egy üzenetet, így találtam rá, de...  akkor már késő volt, nem élt.
Raynald megköszörüli a torkát.
- Atyám, közben elindulhatunk a helyszínre?

Figyelmesen hallgatom a fiút, egy pillanatra sem véve le róla a szemem; hogy befejezte, elgondolkodva szusszanok, de azért biccentek neki kelletlenül.
- Nem üzent senkinek? Nem beszélt senkivel? Mennyi ideig hagytad egyedül? Amikor bement, volt más is a könyvtárban?

A torokköszörülésre felpillantok, de úgy ítélem meg, a keresztes ezúttal nem érdemel fegyelmezést.
- Vezess, Raynald! Mindenkit látni akarok, akivel az atya akár egy szót is váltott. De legelőször is őt magát.

- Akkor erre - int a fejével Raynald - Előbb megmutatom az atya testét, aztán pedig elvezetem önt a helyszínre.
El is indulnak, az udvar felé, de egyelőre mégsem oda ugyebár. Balra kanyarodnak el. A keresztes tiszt gyorsabban szedi a lábait, mint azt ki lehetne egyébként nézni belőle. A fiú mintha egy pillanatra megszeppenne, de aztán tartva az iramot, menet közben válaszol a kérdésekre.
- Tegnap este érkeztünk. Az éjszakát egy közeli fogadóban töltöttük, és ma reggel jöttünk ide. A könyvtárig vele tartottam. Azt mondta, hagyjam magára, nyugodtan ejtőzzem, beszélgessek a katonákkal, és majd értem küld, ha végzett. Úgy voltam vele, hogy úgysem érteném, bármiben is kutat, abban nem lehetek a segítségére. Nem láttam így, volt-e más is a könyvtárban, gyanítom, hogy nem, vagy ha mégis, egy-két egyházi személy lehetett, akiket az ajtóból nem volt lehetőségem észrevenni.
- Itt is vagyunk - szólal meg Raynald. A nehéz faajtó egy éles, elnyújtott nyikorgással kinyílik. Az ablakon beszűrődő halovány fényben látni Ernestus atya kiterített holttestét.