Yrsil levelet kapott. Pont akkor futott be a kölyök, aki az üzenettel jött, mikor a piacról tartott hazafelé. Természetesen nem olvasott bele, még csak pillantást sem vetett rá, elvégre ennyi gerinc van benne, ha már a közkedvelt csábdémon ilyen könnyedén befogadta magához, na meg gondozta a megtört lelkét.
Mindenesetre átadta neki a levelet anélkül, hogy bármit megtudott volna róla, viszont a férfi hirtelen derültsége és azonnali döntése, miszerint mennek egyet kirándulni, roppantmód aggasztotta. Hiába faggatta közben, hogy mégis mi ez a nagy felhajtás így hirtelen – és bár az ebédet még csak azért is befejezte –, konkrét választ nem kapott rá, inkább a Siltől amúgy is megszokott mókás feleletet, és ez… Kiváltképp zavarta.
Az alattuk zötyögő szekéren üldögélnek már hosszú-hosszú ideje. Cara és Mika hátul beszélgetnek arról, ami épp előkerül – ők jól elcseverésznek, ő és Sil azért lényegesen csendesebbek. Nem mintha ez annyira gond lenne, mert tud tűnődni azon, mégis mi vehette rá ezt az öreg démont, hogy felkerekedjen szeretett otthonából ugyancsak szeretett családjával, azonban akárhogy fejtegeti önmagában a tippeket és azok esélyességét, egyszerűen nem talál semmit, ami biztos lehetne.
Az ölében üldögélő Voiléra pillant, gyakran végigsimít annak fején, hátha valamit eszébe juttat, de úgy istenigazán nem akar semmi az eszébe ötleni.
- Szóóóóval... - kezdi mély levegővétel után, felkészülve az újabb játékos válaszokra, amelyekkel társa kikerüli a konkrétumokat. - Tulajdonképpen hová is tartunk? Most már igazán elmondhatnád - mosolyog halványan, furcsállón barátjára nézve, megelégelve a várakozást. Nem is tudja, mióta vannak úton… Talán már egy napja. Talán van az kettő is… Nem tudná megmondani, mivel összefolyik a vándorévekkel, valamint az, hogy milyen furcsa, általános hétköznapokba cseppent hirtelen, ahogy Eichenschild legbékésebb pontjában telepedett le – átmenetileg.
- Sajnálom, nem mondhatom... – mondja komoly arccal, ami egyáltalán nem illik a bohókás személyiségéhez. - ...az kilenc pecsétes hadititok, Lia drágám – teszi még hozzá egy sunyi pillantással. Ó, hogy menne a Pokol legmélyebb bugyraiba! És nem azért, mert becézi, valahogy… Megszokta már tőle ez alatt a pár hónap alatt. Nem lehet kevesebb… A felépülés sajnálatos módon lassú folyamat, és bár néha eljárkál egy kis változatosság kedvéért, de nem megy túl messzire. Annyira messzire…
Jó, kiruccant néhányszor Hellenburgig. Nem egy köpésre van egy átlagos embernek, de egy állandóan vándorló egyénnek ez meg sem kottyan.
- Nem-e? - vonja fel ezúttal már cinkos mosollyal szemöldökét. - Sajnos a pecséttörés nem az erősségem, így azt hiszem, kénytelen leszek hanyagolni ezt - rázza meg a fejét tehetetlenül, magában bele sem törődve abba, hogy veszített. Mert igen, ez az állás: vesztett. Sosem volt jó a baráti megtörésben, a másik verziót meg inkább mellőzné. Az alapból nem egy kedveskedő cselekménysorozat.
- De mi tudjuk az úti célt... - szólal meg a hátsó páros, félbeszakítva az eprek átültetésének és elrendezésének témáját, felfigyelve, hogy az elöl üldögélők is végre megszólaltak. Mondjuk nem mintha olyan nehéz lett volna ezt kifülelni hosszas hallgatás után…
Cara váratlanul előrehajol, és egy kicsi kulaccsal kínálja meg, mielőtt visszafordulna Sil felé.
- Nem vagy szomjas, Lia? - kérdezi meg, de vagy direkt érzékelteti az álszentséget, vagy ilyen pocsék színész. Inkább tippelne az előbbire, erősen sejtetve vele, hogy van valami hátsó szándéka, na meg… Eleve nem túl bizalomgerjesztő ez a hirtelen törődés, na meg tudván arról, hogy Cara meglepően ügyes a főzetek készítésében, még gyanúsabbá válik az egész. Adna neki esélyt, hogy valami újat kotyvasztott ki az út alatt, és most akarja kipróbálni, milyen hatása is van.
Méricskéli egy darabig a felé nyújtott apró tárolót.
- Öhm... Nos... – kezdi némileg zavartan, inkább az időt húzva ezzel, hogy valami értelmes indokot kitalálhasson. - Ha szomjas leszek, majd szólok, de köszönöm - utasítja el aztán a tőle telhető legnagyobb udvariassággal, majd Silhez némileg közelebb hajol. - Rosszban sántikál, ugye? – suttogja kissé elfordítva a fejét, nehogy véletlenül leolvassa a szájáról a szavakat.
- Ja, erős a gyanúm hogy ez az, amit tegnap megitatott velem, de az még csak nem is volt evilági cucc volt... - súgja vissza, miközben jobbját egy röpke pillanatra a gyomrához teszi, mintha csak felidézni próbálná a borzalmakat.
Elfojtja a nevetést, amit a látvány és a mostanra már szórakoztató emlékek okoznak, és játékosan megveregeti a démon vállát.
- Igazi túlélő vagy. Minden elismerésem - bólogat aprókat maga elé nézve, de az elégedettség inkább tűnik szórakozottságnak. - Egyébként ez valami meglepetés lesz? - tér vissza az eredeti témához. Érezhetően nem hagyja őt nyugodni ez az egész.
- A Nagy Meló. – ad választ mosolyogva, de ez nem sokat jelent nála, csak azt, hogy mosogathat, de sokat. - Az lesz.
- Jaj, Apa... - karol a nyakába Mika, de olyan váratlanul, hogy még Alicia is összerezzen egy kissé. - ...megcsinálod a hajam, ha odaértünk? – érdeklődik, de a legtöbb esetben tapasztalt rejtett utasítást a lány esetében tényleg kérésnek érzékeli.
- Nos, ez csak meló, és már amúgy sem vagyunk messze... – Nem sokáig kellett győzködni, de akkor ki fog…? - Fogd meg nekem egy tíz percre, így... – nyújtja a gyeplőt a nekromantának, aki csak zavartan pislog egy darabig. Néhány gyors mozdulattal beletúr éjsötét hajába.
- P... Persze... - Hangja bizonytalan, és ugyanígy veszi át a felé nyújtott eszközt is, Voile pedig nem hajlandó kimászni az öléből, csak azért, hogy megnehezítse a dolgát. - Nagy Meló... - motyogja, még párszor elismételve magában. - Valami főzőverseny lesz? - értetlenkedik a szekeret húzó ló irányába nézve. - Vagy nagy családi gyűlés? Mondjuk akkor nekem nem kéne itt lennem... – morfondírozik tovább, leginkább csak magának beszélve. - Ha feladom, akkor sem mondod el? - pillant hátra egy rövid időre, addig figyelve, ahogy Sil Mika hajával bíbelődik.
- Igen, izé, nem egyátalán nem... – koncentrál a fonásra. - ...ja, hogy ez? Hmmm... - gondolkodik el egy pillanatra, és szinte érzi, hogy úgysem kap akkor sem konkrétumot. - Egy főzőversenyhez hasonlít a leginkább... – Hát… Nem számít ez valami túlzottan nagy segítségnek, de végül is ki lehet ebből is indulni.
Talán.
- Hmmm... - Egyre inkább látszódik rajta, mennyire kínlódik a megoldás kitalálásával, végül könyörgőn néz a lányokra: - Mika? Cara? Esetleg segítenétek? Vagy nektek is lakat van a szátokon? - teszi hozzá az utolsót teljesen reményvesztetten. Hogy őszinte legyen, tőlük sem vár túl sok segítséget; valószínűleg Sil megbeszélte velük, hogy ne szóljanak erről egy szót sem, mert… Meglepetés…?
- Ugyan, nem értem, Apa mire fel titkolózik... – méltatlankodik Mika. - Csak a nénikém me... áú! – kiáltja el magát valamilyen furcsa oknál fogva, amire hamarosan fény derül:
- Bocsi. kincsem, csak véletlen volt, ne haragudj... – szólal meg az ezüstös, de egyértelműen nem sajnálja. Összehúzza a szemeit. Egyre gyanúsabb ez az egész neki… Nénikéje… Me… Mi lehet az a me? Meglepetésünnep?
Végül aztán beletörődőn sóhajt egyet.
- Ezzel nem jutunk előbbre, úgy érzem - rázza meg a fejét. Semmi értelme folytatni ezt, na meg ha Sil állítása valóban igaz – bár ebben most meglehetősen kételkedik ennyi titoktartás után –, akkor hamarosan úgyis ott lesznek. Ez nem jelent mást, minthogy fény derül mindenre, ami eddig kérdés volt az üggyel kapcsolatosan.
- Lesz ott valami dolgom? – Mégsem nyugszik bele, csak mert nem tud. - Nem kell konkrétum, értem én, hogy semmi részletet nem tudhatok meg, így nekem annyi is elég válasznak, hogy lesz vagy sem – sóhajtja.
- Naná hogy! – Fantasztikus, tényleg készülhet a testet és lelket egyaránt kimerítő házimunkára. - Csak győzd beérni magad! – Ahogy óvatosan hátrasandít, megpillantja Hajasbaba gonoszkás mosolyát.
- Ejha, azt hiszem, félhetek – rázza meg a fejét szórakozottan. - Kismillió tányér elmosogatása fog várni rám? - érdeklődik. - Csak mert gondolom, nem akarod rám bízni a rotyogó ételeket, még a végén mindenki gyomorrontástól feküdne ki – tekint előre, figyelve az utat.
- Azért annyira nem vagy te rossz szakács... – Érzi a hangján a mosolygást, a kijelentésének azonban semmi alapja nincsen. Legalábbis… Ő úgy hiszi, hogy nincsen. - ...gyakorlat teszi a mestert! – nevet fel, de mindjárt nem fog, ahogy meghallja ezt:
- Pff, ezt te sem gondoltad komolyan – kacag ő is, társulva Silben, amíg belé nem fojtja ezt. - Fűszerek helyett reszelt zombilábujjat raknék a levesbe, a kísértet felvágott csontkarmaira meg azt hinném, hogy... - megakad, keresve valami jó hasonlatot, de semmi sem jut eszébe, ami ténylegesen összekeverhető lenne az említett holttestrésszel. - Sajtdarabok, bár ez inkább egy nálam is okosabb alak elképzelése lenne. Ennyire azért nem vagyok szerencsétlen... – magyarázza, aztán óvatosan tekint Silre. - ... ugye? – Érezhetően elbizonytalanodik ezt illetően, bár belül érzi, ennyire tényleg nem bolond.
- Te jó... – Szörnyülködésében bizonyára hirtelen azt sem tudja, miként fejezze be a mondatot, és ettől nem sok híja van annak, hogy elnevesse magát. - ...ég. Még szerencse, hogy a répát és a krumplit meg tudod különböztetni egymástól... – törli le a homlokát, mintha ténylegesen megkönnyebbült volna csupán ettől a ténytől. Mindenesetre ezzel most nagy valószínűséggel elintézte, hogy egy darabig ne kerüljön készülő étkek közelébe…
- Azt még meg - vigyorog szélesen, míg Yrsil befejezi munkáját. - Szép lett - bök akkor állával Mika haja felé. - Valamit még óhajtanak a lányok az apjuktól, vagy most már visszaadhatom a gyeplőt ennek a bűvésznek a kezeibe? – érdeklődik szórakozottan, megemelve az emlegetett tárgyat. Tény, nem szeretné magánál tudni, és bár lovat vezetni tud, ugyanez nem mondható el a szekérre is. Rendben, csak tartania kell, de akkor is bizonytalannak érzi magát ebben a szerepben, így ténylegesen örülne neki, ha a démon visszavenné az irányítást.
- Wow, köszi, apa! – hallatszódik egy cuppanás, és egy rövid ideig tartó helyezkedés.
- Nincs mit, kincsem, és... – fordul már vissza Sil is. - ...igen, ezt visszavenném! – veszi át a gyeplőt, így ő visszatérhet baglya fejének simogatásához, az állat átöleléséhez. Az ezüsthajú némileg még helyezkedik, és mikor oldalba böki a mellette ülő nekromantát, ő csak akkor veszi észre, hogy már egy ideje nézi őt. Kérdőn vonja fel a szemöldökét, nem értve, mit is akar tőle társa, de erre hamar kap egy ködös választ.
- Nem szereted Nebelwaldot? – érdeklődik egykedvűen a fák felé bökve, de ez hirtelen még nagyobb értetlenséget vált ki, ugyanakkor gyomra görcsbe rándul a terület emlegetésére.
- Hogy jön ez ide... - néz előre zavarodottan, de befejezni csak pár másodperccel később tudja. - ... hirtelen?
A vér is kifut az arcából, ami a most is aktív Moonshift hatása miatt meglehetősen látványos fakuláshoz vezet. Hányingere lesz, ahogy eszébe jut, mik történtek ott, és ha tudna bármit is szólni, valószínűleg most könyörögne azért, hogy kerüljék el ezt a helyet. Ugyanakkor… Yrsil nem tud olyan sokat az iszonyról, sőt, az okokkal csak némileg lehet tisztában, ha jól feltételez, egyébként nem nagyon. Ő… Ő sosem vallotta be, miért nem akarja megközelíteni ezt a helyet, hogy miért irtózik annyira tőle.
Az egész teste elzsibbad, és ha tehetné, azonnal leszállna a kényelmesen haladó szekérről mindenféle figyelmeztető szó nélkül. Csak vissza akar fordulni, nem akarja látni az előttük álló erdőséget még ilyen távolról sem. A lehető legmesszebb akarja elkerülni, és még csak gondolni sem rá. Sőt, ha lenne akkora hatalma, bizonyára a térképekről el is tűntetné ezt a mocsaras vidéket…
- Mi dolgunk Nebelwaldban? – kérdezi, igyekezve közönyösen tenni ezt, viszont nem sikerül teljesen kizárnia az idegességet, ami a helyszín felfogásával jár.
- Óriáspókoktól mentünk meg egy mocsárban elveszett árvát! – kacag fel, ahogy meglátja az ijedt arcot, és ez az eddigi legcsúfabb és leggonoszabb nevetés, amit életében hallott, még ha Yrsil nem is szándékosan teszi. Szorong és fél, egy teljes fordulatot akar venni, hogy visszatérhessen Eichenschildbe.
- Akkor nem kéne főznöd annyit... - szűkíti össze szemeit gyanakvón, de nem ellenségesen. - Kíváncsi vagyok, mi miatt is jövünk erre... - erőltet magára nyugalmat, azonban az egész tartásából még így is könnyedén megállapítható, hogy nem kifejezetten nyugtatja úti céljuk. Sosem volt rá jellemző a nekromantalét szörnyűségei után a könnyed ülés, az esetek nagy részében mereven, egyenes háttal tette, és most, ha lehetséges, még feszesebbek izmai.
- Gyakran jártok amúgy erre? – Hangjában ott rejlik a feszültség, szinte már el lehet képzelni, ahogy elpattan pár ideg.
- Csak Sil... - szólal meg hátul Cara, előremászva a szekéren. - ...de ő mindenfelé jár – ad aztán teljes választ, amit egy bizonytalan bólintással nyugtáz.
- Apa mindig azt mondja, hogy a világ a lakóival együtt változik – csatlakozik Mika is, átkarolva a férfi nyakát, fejét a vállára hajtva. - Elvileg megfigyeled a dolgokat, igaz? – érdeklődik apjától.
- Igen, valami olyasmi, drágám – nyúl hátra lánya fejének megsimogatása céljából. - Bár az igazság sokkalta egyszerűbb és természetesebb választ rejt magában – teszi még hozzá, az egész látványtól pedig csak mosolyogni tud, halványan, elrejtve ezzel a keserűségét és kétségbeesését.
- Jó is így vándorolgatni, mikor nem kell szinte mindenhonnan menekülnöd – sóhajtja, viszont még nem akarja terelni a témát, akármennyire lenne kényelmes a számára. - De miért Nebelwald? Ezerszer szebb helyeket is láttam már - fordul Sil felé kérdőn, azonban a férfi mélyen hallgat. Nem tudja, elégedetlenséggel reagáljon, vagy valami egészen mással. Próbáljon megértető lenni? Próbáljon kedves maradni? Próbáljon meg nem feszült lenni? Ez utóbbi úgysem fog sikerülni…
Végül maga elé néz, ahogy nem kap választ, és párszor végigsimít Voile fején.
- Sil, én nem akarok a semmiért odamenni... - mondja halkan, pár pillanattal később pedig újabb nevetés érkezik a démontól. Most ezen mi olyan vicces…?
- Nem a semmiért megyünk oda, nyugalom - mosolyodik el, majd újfent oldalba böki. - A húgom esküvőjére tartunk. – Erre felkapja a fejét.
- Esküvő? Húgod? Egy sötételf? - csodálkozik nagyra nyitott szemekkel, és nem is igazából a kapcsolat lepi meg, inkább maga a szituáció. Azt tapasztalva, hogy Mikát a gyerekének tartja, onnantól kezdve már nem meglepő, ha másokkal is ilyen mondvacsinált rokonságot alkot, aminek szerepéhez azonban teljes mértékben hű marad.
- Nem, nem, ő egy nemestünde. – És az mit keres…
- A vőlegénye az, nevezetesen Armin herceg.
… Nebelwaldban…?
Teljesen megfagy, és elképzelése sincsen, mennyi ideig marad ilyen dermedt állapotban. Nem tudja, megrémüljön-e, nem tudja, haragudjon-e; fogalma sincsen, ez mégis milyen érzést váltson ki belőle, de hogy tombolnak benne a legkülönfélébb indulatok a maguk hideg csendjében, ez igaz.
- Ugye... Ugye most csak viccelsz velem? – mosolyodik el kínosan, reménykedve abban, hogy ez az egész egy kegyetlen tréfa, amit Sil űz vele.
- Ha viccelnék, azt mondanám, hogy két egyházi bemegy a kocsmába, mire a csapos megkérdi az egyiket, hogy... – kezd bele a viccbe, viszont Mika azonnal félbeszakítja:
- Jaaaaaaaaaaaaaajjj, apa, nehogy elmondd megint, mert lecsaplak a lantoddal! - fenyegetőzik a lány, aki aztán Alicia mögé telepszik. - Hidd el, jó lesz, majd szépen kicsinosítunk...
Nem azzal van a baj, hogy nem lesz jó… Az esküvők többnyire jók, de… Most ezt miért kellett? Miért kellett elhoznia Silnek őt? Miért pont egy ilyen… felháborító esküvőre?
- Rád is fér némi szórakozás, Lia - húzódik oda Cara is, és ha nem törődne a velük ápolt kapcsolattal, most bizonyára elhessegetné őket, az elhangzó szavakért pedig egyikük sem lenne hálás. Így viszont magára erőltet egy mosolyt, ami sajnálatára egyáltalán nem tűnik őszintének sem kívül, sem belül, ám hogy ne lássák ezt sokáig, kissé lehajtja a fejét, ismételten maga elé nézve, de egyáltalán nem haragosan; vívódik. Nem ért semmit. Képtelen felfogni, hogy a sötét tündék vezetője egy ilyen házasságba menjen bele. És mi van a sérelmekkel? Mi van azzal, hogy a nemestündék lenézik őket, csak mert a régi idők öldöklései miatt átkozottak lettek? Az nem számít? Nem számít már, hogy mennyire lekezelőek velük szemben? Hogyha megjelenik egy kormos köztük, akkor azonnal lenézik őt, csak mert más? Mégis hogy… Hogy lehet valami ilyen megalázó? Hogy akarjon így sötételf lenni?
Egyáltalán nem támogatja ezt az esküvőt. Akaratlanul is kialakul benne az ellenállás, az ellenszenv, és képtelen tisztelni a továbbiakban azt, aki faj szerint rangban lényegesen magasabban áll fölötte. Egyébként jelen körülmények közt nincs befolyása, mert nem őt szolgálja, bár… Ha holdpap lenne ott, más körülményekkel, mennyire támogatna egy ilyen esküvőt? Tudván, mennyire lekezelőek velük szemben mások? Bizonyára akkor sem támogatná, sőt, még az engedelmességet is megtagadná, és ekkor jönne el annak a pillanata, hogy elhagyja Nebelwaldot. Ugyanarra a sorsra jutna, csak másképp, eltolva.
Viszont ingereli… Roppantmód ingereli, hogy a sötételfek becsületét elveszni látja. Mintha csak behódoltak volna a „tisztáknak”. Mintha… Elismernék ezzel, hogy nincs önállóságuk, hogy beolvadnak közéjük mindenféle fenntartás és követelmény nélkül, és hogy továbbra is el fogják tűrni ezúttal még jobban, hogy piszkálják őket.
Hogy a Holdra történhetett meg az, hogy egy NEMESTÜNDE legyen a SÖTÉTELF HERCEGNŐ?!
Nem tud ez iránt tiszteletet érezni, csak ellenségességet, ami részben saját magának adott igazából és neveltetéséből adódik. Ezt tudván pedig még jobban ellenzi az egészet…
Armin herceg és valami tünde…
Előítéletes? Meglehet, de a hiúsága vezeti őt. Amire azt hitte, még büszke lehet, már arra sem lehet az. Azt hitte, még visszatérhet, még tarthatja magát sötételfnek úgy, hogy büszkén vállalja, de így… Így valahogy nem lesz képes rá. Eddig is szánalommal és öngúnnyal tette, így viszont…
Miért nem született inkább embernek? Bár az sem sokkal jobb… Az egész mindenség romlott, nincs itt semmi jó, amit a magasból látni lehetne. Nem akar sehova tartozni.
Voile idegesen felborzolja tollazatát, szárnyai félig-meddig kitárja, jelezve gazdájának, hogy ne szorítsa túlzottan. Ijedten lazítja el a gondolkodás és a harag közben összeszoruló karjait, és némán kér bocsánatot az állattól, aki türelmesen marad nála, elnézve ezt a kis problémát. Néha tényleg úgy viselkedik, mintha megértené őt…
- Hé, hé – érkezik Sil keze, hogy átkarolja őt, majd magához vonja egy családi ölelésre, melyet most a háta közepébe sem kíván. - Jó lesz, hidd el nekem – erősíti meg ő is a lányok véleményét, ő azonban ebben rettentően kételkedik. Nem akar megjelenni, nem akarja tiszteletét tenni azon az estén, mert nincs benne tisztelet, amit irántuk érezne.
Mindenesetre bólogat, aprókat, elkerülve véleményének kimondását, és most sajnálja igazán, hogy nem mondott még el gyakorlatilag semmit Yrsilnek magáról… Bár… Ez a problematika teljesen faji alapú. Ha normális körülmények közt élne, valószínűleg akkor is lázadna, még ha egyébként higgadt temperamentumú is.
- Majd... igyekszem jól érezni magam - tesz egy újabb próbálkozást a mosolygásra - sikertelenül. - Ott fogsz akkor főzni? – érdeklődik, témán belül maradva, ugyanakkor mégis terelve egy kissé.
- Elsősorban főzni. Utána a közös előadás a többiekkel - mutat előre magyarázatként, ahol négy férfi és két nő álldogál, hangszerekkel és hátizsákokkal felszerelkezve, kis csapatba verődve, egymással beszélgetve. - Aztán... mesélek néhány régi történetet, ha van rá hallgatóság – teszi hozzá. Sil legalább biztosan élvezni fogja, de ő? Ő majd fortyog a borospincében egymagában, elő sem dugva a képét, mintha meg sem jelent volna.
- Jó időtöltésnek hangzik – ismeri el. - Mesélni meg biztos fogsz tudni, elég lebilincselő történeteid vannak, és a meséléshez is van egy jó érzéked. – Ezúttal sikerül neki elmosolyodnia, őszintébben, mint korábbi próbálkozásaival.
- Hát... – kezd bele keserűen. - ...elég évet megéltem már, hogy történeteim legyenek, nem?
- Igen, az biztos.
Ez nem kérdés. Ha nem hal meg addig, talán még el is meséli a saját történetét, hátha megihleti az a nyomor, amin keresztülment, hogy eljusson céljáig.
***
- Mikor is kezdődik a ceremónia? - lép be a konyhának kialakított sátorba, végignézve az eddig elkészült ételeken. - Hihetetlen, hogy ennyit képes vagy megállás nélkül elkészíteni... - rázza meg csípőre tett kezekkel a fejét, álelégedetlenül.
- Passzolom, Mika tudja - von vállat a kérdésre. Végignézve rajta valahogy nem is számított másra: keze könyékig lisztes, teljesen kifehérítve karjait, ruhaujjai felgyűrve. - Hogy milyen dögös valaki, oda nézzenek... – szólal meg elégedetten, ahogy végignéz az éjsötét, elegáns ruházatba bújt nekromantán. Az öltözék maga nem díszes, inkább egyszerű, kellemes látványú, ráadásként nem is emeli ki annyira sovány alkatát sem. Hosszú szoknyája leér a földig, kellemesen nagy helyet adva a kényelmes lépteknek, az ujjak ugyancsak hosszúak, és sötét, enyhén csipkés kesztyűket vett hozzájuk. Az anyaga finom, némileg a szabása is, és bizonyára ezért tűnik sokkal másabbnak, mint utazófelszerelése, egyébként ő maga nem lát túl sok különbséget köztük. Legalábbis az egyrészes, poros, megviselt öltözék és e darab között.
- Nem hinném, hogy lennének olyan pillanatok, amikor ne lehetne ezt mondani - biccent egyet, elismerve Sil igazát. - Még lisztesen is teljesen igaz rád - vigyorodik el szélesen, szórakozottan jelezve társának, hogy magára értve hazugságnak gondolja. Néha megviseltségről árulkodó tekintete, megfáradt lelke, sovány teste együttesen nem adják vissza azt, amire az ember vagy a tünde azt mondaná: szép.
- Ohhh, én csak főzőcskézek... – játssza meg az elpirulást. - Viszont most sok a dolgom, drága, és kéne majd még valami – tér aztán a komoly témára. - Egy palack bort ígért nekem a szállásmester, de még mindig nem jött meg. Márpedig kéne nekem, sürgősen.... – magyarázza.
- Elrohanhatok érte, ha gondolod - ajánlkozik talán a kelleténél gyorsabban, de arról nem tehet, hogy ennek a feladatnak köszönhetően bizonyára az egész esemény idejére elbújhat.
- Köszi, drága, azért hálás... - kezd koncentrálni a sütemények alakjának megformálására, félbehagyva pár pillanatra a mondatot. - ...lennék. El tudod hozni? Vagy küldesd ide valakivel. – Igen, ez egész jó ötlet, bizonyára alapból is így tett volna. - Ha a szállásmester kérdezné, mondd meg, hogy a Hóhajúnak kell. Fogja... – Újabb szünet, de most azért, mert elrontott egy süteményt. - ...franc, ez még menthető – morogja. - Igen, még menthető. Tutira menthető – győzködi magát. - Talán így...
- Rendben van – bólint egyet. - Akkor hamarosan jön a bor. Jó... süteményformázást - mosolyog rá, aztán kilép a sátorból, magára hagyva Silt a munkálatokban.
***
Némi segítséggel sikerül eltalálnia a boroshordókig, valamint a mellette lévő asztalokon található üvegekig és kancsókig. Legalábbis az egyik ilyen pontig… Biztosan van még ebben a hatalmas nyitott téren máshol is, csak annyian vannak itt, hogy maga sem tud már tájékozódni. Mindenesetre a lényeg, hogy végre van egy pont, ahol kutakodhat, és bár nem tudja, kitől kéne elkérnie a bort, így magára bízza a választást. Kérdés, Yrsil melyiket szereti… Bár végső soron van egy ötlete a beszélgetéseik miatt, az összes hordóban találhatót viszont nincs túl sok kedve kipróbálni. Nem kíván még becsiccsenteni sem – végig józan marad, és végig a háttérben. Viszont kéne akkor egy borszakértőt kerítenie, akiből attól függően, hogy nézi, lehet belőle sok és kevés egyaránt. Neki persze az a fajta szakértő kell, akiből alig lehet ezen a helyen, de azért megkísérti a szerencséjét, hátha összejön valamilyen rejtélyes oknál fogva.
Körbepillant tanácstalanul és segélykérőn, keresve valakit, aki ide tartozónak tűnik, és hamarosan meg is állapodik a tekintete egy fiatal sötét tündén, aki a környéken sétálgat.
- Öhm... Ne haragudj - lép oda hozzá, bocsánatkérőn nézve rá. - Itteni vagy, ugye? – érdeklődik, ugyanis a fiú egészen sötételfes öltözékben jelent meg. - Kéne egy kis segítség... - mosolyodik el bizonytalanul.
- Nem..... nem igazán, de ha valaki..... tudja..... számíthat rám – néz körül azonnal, kezével pedig oldalához nyúl, bizonyára fegyvert keresve, ami nagy szerencsére nincsen nála. Egy pillanatra meg is keményednek a vonásai, ahogy ösztönösen védekezne – hozzászokott már ahhoz, hogy gyakorlatilag állandó jelleggel fordítják ellene a fegyvereket.
- Igazán? - vonja fel aztán a szemöldökét, vonásai pedig meglepetté válnak. - Akkor ezt jól elnéztem - vakarja meg a fejét kelletlenül, ő is keresgélve egy másik személyt, akitől érdeklődhetne, de nemigen vannak egymagukban errefelé a tündék. Gyakorlatilag mindenkinek megvan a társasága, ami olyan szempontból bosszantó, hogy tényleg nem tud így kihez fordulni. Egyébként ezt látva meg csak elbújna valamelyik rejtett zugban, amerre senki nem jár. Cseppet sincs olyan állapotban, hogy közösségbe menjen.
- Nem tudom, másoknak mennyire problémás az ügy, nekem eléggé az, mert nem ismerem annyira a borféléket - bök állával a hordók irányába, a tárgyra térve. - Kéne egy üvegnyit vinnem az ideiglenes főszakácsunknak, odaígértek neki egyet, és szeretném a legjobbat kiválasztani – fűz még hozzá magyarázatot.
- A főszakácsnak? Ön, asszonyom? - emeli meg hozzá hasonlóan ő is a szemöldökét, ugyancsak meglepetten, tartása pedig lazul. Ekkor fogja fel, hogy félreértés történt: ez a kölyök azt hitte, veszélyben van. Milyen humoros! Bezzeg más helyzetben biztosan nem kelne segítségére…
Mondjuk mikor holtak vannak a környéken…Elhessegeti a gondolatot, mielőtt kicsírázhatna az egyértelmű elképzelés: kezdjen ámokfutásba. Annak sosincs jó vége, nem kéne elveszíteni az eszét itt és most, bár Yrsilnek és az általa nyújtott békés körülményeknek köszönhetően némileg visszább került a téboly. Mintha gyógyulna, de meglehetősen lassan. Nem is olyan egyszerű meggyógyítani azt a lassan már másfél évtizednyi mocsokban járás betegségeit…
- Igen, mondhatjuk, hogy közeli ismerősök vagyunk – biccent egyet. - Még a süteményei fölött mérgelődött, hogy már egy ideje nem hozták, én meg felajánlottam, hogy eljövök válogatni – magyarázza a szórakoztató emlékektől kedélyesen.
- De talán....... ismerem némileg a jó miseborokat, akkor ez sem lehet nagyobb kihívás. – Misebor? Hát azt meg hogy? - Belekóstolunk a hordókba… - kezdi felvázolni még némileg bizonytalanul a tervet. - …, aztán kiválasztjuk a legjobbat - húzza ki magát magabiztosan, a nekromanta pedig állához emeli kezét, eltűnődve az ötleten. - Láttam egy fickót itt italokkal rohangálni, de elvesztettem szem elől, de nem hiszem, hogy olyan nagy dolog lenne....... – teszi még hozzá, mire Alicia ösztönösen pillant körbe, hátha megtalálja azt a személyt, bár egyelőre se híre, se hamva annak az egyénnek. Senki kezében nem talál tálcát és borokat, szóval egyelőre le kell mondania a könnyű megoldásról, és nagy valószínűséggel ahhoz folyamodni, amit a fiú mond. Egyelőre azonban nem megy bele: a kölyök már megy is egy kupáért, ő viszont még reménykedik abban, hogy a rövidebb megoldás lesz a nyerő végül valamilyen csoda folytán.
- Ez valóban jó lenne, viszont a sokféle bortól nem biztos, hogy egy idő után meg tudnánk állapítani, mennyire jó. – Haha, mintha tapasztalata lenne! - Nemcsak az ízek mássága miatt, hanem mert van kellemetlen hatása is. – Olyan magabiztossággal beszél, mint valami szakértő, önmagában pedig kacag a saját viselkedésén. Egyszerűen annyira… Ironikus, hogy nem lehet kibírni nélküle. - A ceremónia előtt meg nem lenne valami tanácsos annyit kóstolgatni, még a végén megárt – enged meg egy halvány mosolyt, és egy pillanatra elhallgat. - Esetleg mégis tegyünk egy próbát annak a férfinak a megkeresésével? – érdeklődik, finoman elutasítva a borkóstolás lehetőségét. Nincs kifejezetten nagy kedve ahhoz, hogy itt és most enyhe mámorban ússzon – ezt mindig próbálta elkerülni, pláne a szűkös életmód miatt, na meg néhai mestere sem volt az az alak, aki bármit engedett volna neki. A halála után meg nem engedhette el magát, mivel akkor egyedül kellett megoldania mindent.
- Ááááá, higgye el, asszonyom, hogy eltűnt! – reagál azonnal, és most fogja fel, miként emlegeti: asszonyom. Annyira… Furcsa. És idegen, és nem tudná eldönteni róla, hogy ez a barátságosabb, vagy a ribanc és hullasétáltató megnevezés, amit lényegesen gyakrabban aggatnak rá.
- Biztos rájött, hogy mindenki az ő tálcájáról emeli le a bort és inkább lelépett vele – hajol közelebb, lényegesen halkabban beszélve, nehogy bárki más értesüljön erről. Úgy istenigazán majdnem elneveti magát ezen a feltételezésen, részben mert annyira váratlanul éri, részben mert valóban mókás az elképzelés. Végül is miért ne történhetne meg? Mindenesetre azért szélesen vigyorog, jelezve újdonsült társának tetszését.
- Én se örülnék, ha nekem kéne itatni itt mindenkit. – Teljesen jogos, valószínűleg ő sem etetné-itatná a népet úgy, hogy ő nem ehet-ihat az általa vitt ínyencségekből.
- Végül is... Van ebben valami - ért egyet, és beletörődve a helyzetbe, hoz egy kupát, és az egyik hordó felé veszi az irányt.
- Különben sem ismerek itt senkit nagyon az atyán kívül, csak a tündérhercegnőt – mosolyodik el, a fő attrakció pedig ismét előtérbe kerül témaként: az esküvő maga, valamint hogy ki a házasodó felek egyike, és magára erőltetve egy mosolyt fordul az egyik hordó felé, hogy töltsön.
- Ja..... meg Armin herceget, de őt nem annyira. - magyaráztam. - Talán Ön tudja, hogy merre lehet Lorenna lovagnő? – Itt fagy arcára a mosoly. - Ha gyorsan letudjuk ezt a borszerzést, akkor megkereshetnénk.... talán....
Loreena… Még emlékszik rá onnan, arról a helyről, és bár összerakhatna néhány részletet, valahogy nem akar. Tiltakozik az összes porcikája, és őszintén reméli, hogy nem az a Loreena a sötételf hercegnő. Na nem mintha más tündének jobban örülne… Úgy az egész házasságnak nem örül… Jeles személy, a példamutatás meg sehol, bár mit törődik ő ezzel? Úgyse tartozik hozzájuk. Független mindentől és mindenkitől, nem kell neki senkinek sem engedelmeskedni, így ezzel sem kéne foglalkoznia. Csinálják csak! Aztán majd tapasztalják a következményeket…
Azért hagy magának pár pillanatot, hogy a fellángoló elégedetlenséget legyűrje magában, és hogy az arcára fagyó mosolyba is némi őszinteséget tudjon csempészni. Meglehetősen nehéz dolga van, mert pontosan annak az eseménynek a közepén van, amit elutasít, és akármerre menjen, akármerre lépjen, állandóan ebbe botlik. Eleve nehéz színt játszani, az örömtelit mindenképp, a komolyságot még magára tudja ölteni, de mást…? Rettentően fárasztó, ellenszenve az egész iránt pedig csak nehezíti amúgy is nehéz dolgát.
Elzárja a hordóra szerelt apró csapocskát, amint néhány kortynyi bort töltött kupájába.
- Nem, ötletem sincs, de persze: a segítségedet viszonzom ennyivel – felel aztán egy biccentés kíséretében, még ha nem is kifejezetten fűlik ehhez a foga.
- Kár – sóhajtja, és elindul egy másik hordóhoz, hogy ő is töltsön magának, és meg is kóstolja. - Hmm.... ez határozottan fanyar – állapítja meg rögtön. - Egyáltalán milyen bor kell annak a főszakácsnak? Száraz vagy édes? – érdeklődik, mire észbe kap: ezt még nem is tudja. Furcsa megfeledkezni annak a közléséről, amit ő nagy valószínűséggel jól sejt, másoknak azonban fogalmuk sincs róla.
- Inkább az édeset szereti, legalábbis a személyiségéből erre gondolok, bár... - Hümmög egy darabig, és szerencséjére legyen írva, hogy rengeteg időt töltött már Yrsilnél. - A félédes jobbnak tűnik, már ha találunk – állapodik meg végül ennél. - Ha nem, akkor az első tippre keressünk áldozatokat - javasolja. - Az enyém elsőre jónak tűnik - emeli meg kissé a kupát. - De már ittam jobbat is. Esetleg egy kortyot? - kínálja meg, nemleges válasz esetén viszont ő issza meg azt a keveset, ami benne van.
- Csak egy kicsit, mert aztán megárt! – szusszan egyet komoly arccal.
- Csak egy kortyot - ismétli mosolyogva biztatón, mire a fiú belekóstol.
- Igen, ez határozottan édesebb – bólint egyetértőn.
- Ugye? – Hangjából mintha lelkesedés hallatszódna ki.
- Akkor próbálkozzunk tovább. – Ebbe nem tud belekötni, ő is megy máshova, de nem túl távolra.
- Ezek szerint valamelyik egyházhoz tartozol? - érdeklődik csevegő hangon, kicsit visszatérve a korábban elhintett utalásokra. Bár mondjuk bolond kérdés, hova máshova tartozna? Ha nem a sötét tündékhez, akkor bizonyára ott nevelkedett, az emberek közt.
- Hát..... tudja, asszonyom – halkul ismét. - Ezt nem mindig verjük nagydobra, de most..... – bök a mellén lévő kitűzőre, ami alapvetően nem mondana el semmit a nekromantának, hiába járt már százféle helyen és került ugyanennyi bajba. - A Katedrálisból jöttünk az esküvőre. – Ha most bor lenne a szájában, bizonyára ki is köpné. A Katedrális… Néhai mestere mindig is óva intette, hogy azt a területet kerüljék, mert veszélyes a sok egyházi kutyától… Így viszont csak csodálkozva néz, és jól emlékezetébe vési a jelet. Később még hasznára válhat.
- Engem a hercegnő hívott meg! – teszi hozzá csillogó szemekkel.
- Nahát-nahát, ez igazán nagy kitűntetés - bólint elismerőn. - Engem meg csak elrángatott a szélhámos szakácsunk, aki szintén ismeri a menyasszonyt – vonja meg finoman a vállát. - Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is kapott meghívót - rázza meg lemondón a fejét, emlékezve még a kibontatlan papírra, majd ismételten megnyit egy csapot, hogy újra megtöltse egy kissé kupáját. - Ha szabad tudnom... Ki ez az atya névlegesen?
- Igen! Lory kisasszony nagyon kedves, jóravaló hölgy – áradozik, és csak azt sajnálja, hogy ennyire ellenséges, egyébként már rég vigyorogna a fiú lelkesedésén. - Az atya pedig Norven Kather püspök, a Katedrális híres inkvizítor atyája, én pedig Jozef vagyok, a tanítványa. – Ennél… Nagyobb… Meglepetés bizonyára életében nem érhette. Hálát ad a Holdnak, hogy nem kezdett el inni, máskülönben ezúttal félrenyelte volna a nedűt, hogy fulladás általi halál érje.
- Kat...? - homlokára csapja a kezét. - Édes Istenem... Sil, hová hoztál engem? - motyogja siránkozva, aztán kiles két ujja közt, amint kis rést csinált, viszont ideje lenne most már letesztelni, mifélét töltött magának: kortyol egyet a kupából, és valami szörnyűség fogadja. Nem a minőségével van a baj… Egyszerűen csak ezt már ő nem tudja meginni, annyira eltér az ízlésétől.
Pár másodpercig értetlenül nézi a folyadékot, mintha ő maga sem akarná elhinni, mennyire szárazat fogott ki.
- Szerintem kiszáradtam – köhint néhányat, hátha elűzi a kortyolással járó kellemetlen érzést, a fiú persze szélesen elvigyorodik ezen.
- Nem nevet - szúrja közbe fenyegetőn, rámutatva a kölyökre, de érezhetően csak viccel.
- A kisasszony miért nem kapott meghívót? - érdeklődök kíváncsian, ízlelgetve a bort.
- Nos, tudod... - mély levegőt vesz. - Nem kifejezetten ismerem a... leendő hercegnőt. – Nehezére esik kimondani mindenféle negatív csengés nélkül, ezért is akad meg a kimondása előtt. - Egy alkalomra emlékszem, mikor láttam, feltéve, ha ugyanarról a Loreena nevű tündéről beszélünk. Armin herceggel pedig még nem találkoztam – vallja be, miközben a fiú az általa töltött bort ízlelgeti.
- Ez egészen jó! – szólal meg.
- Megkóstolhatom? - bök társa kupája felé.
- Persze. – tolja elé a poharat, ő pedig átveszi. - Szerintem ez a szakcso..... szakácsodnak is jó lesz – jelenti ki egy… Nyelvbotlás után? Minden bizonnyal.
- Ha ez nem lenne elegendő, ott az életmódom: vándorlok – tér még vissza az okokra, mert valamiért úgy érzi, bővebb magyarázatot igényel. - Nincs állandó lakhelyem, nem tudnák úgyse elküldeni nekem ezeket az iratokat, már ha lenne bárki is, aki írna nekem… – forgatja meg szórakozottan a szemeit. - …, mert a futárkölykök nem találnának meg.
- Vándor vagy? – csillannak fel a szemei.
- Bizony, vándor - bólogat.
- Úúúú, az jó! Senki nem parancsolhat neked, mi? – vált tegezésre nagy lelkesedésében, de ez egyáltalán nem zavarja. Úgyis jobban leköti a figyelmét a fiú ezen reagálása – ezzel valahogy még nem találkozott, na meg nem érti, mire fel. Mondjuk… Bizonyára túlságosan benne van már a vándorlétben, és annak talán minden poklát bejárta, azért nem tudja értékelni.
- Ha úgy vesszük, akkor igen, de természetesen a birodalmak törvényeit be kell tartanom. – Ez megint egy olyan tényező, amin nevetnének azok, akik közelebbről ismerik. Egy nekromanta, aki betartja a törvényeket… Már megszegte majdnem mindenhol az elsőt: élettel és halállal nem játszunk.
- Egyébként teljesen szabadon választom, mit teszek, merre megyek, néha megállok hosszabb-rövidebb időre, hogy tanuljak valami újdonságot, ami hasznomra válhat, vagy éppen bajba kerülök, csak mert a kincsvadászat fontosabbnak bizonyul a saját életemnél. – Erre számtalan példa van, némelyikbe mondjuk akaratlanul került bele, és ott igenis számított az élete egy bizonyos pontig. Amint azonban megtudta, milyen értéket szerezhet meg, onnantól már nemigen. - Ez mind szép és jó, de megvannak a hátrányai, mint ahogy mindennek. Saját magadat kell ellátnod az esetek többségében segítség nélkül, gazdálkodni kell a váltóval, mert az bizony hamar kifolyik a vándorok ujjai közül... – Pénz szűkében sose jó lenni… Mindig a legszegényesebb fogadót választani egy ideig rettentően kényelmetlen, aztán ahogy hozzászokik a tünde, egy darabig még vágyódik a felsőbb rétegek helyei iránt, de aztán ez is elfelejtődik. - Sok nehézséggel kell szembenézni, amik kezelését meg kell tanulni, de a kalandvágyó és mindenre kíváncsi személyeknek mindenképpen megéri, főleg szerintem a sohasem látott tájak miatt. – Erről is tudna mesélni rengeteget. Többnyire közönnyel nézett szét maga körül, ennek ellenére a gyönyörű tájak beégtek elméjébe, néha még álmában is visszatértek hozzá, ami a nyomorúságos körülmények közt igazi megváltást jelent. - Áh, bocsánat, kicsit elszaladt a ló velem – néz társára bocsánatkérőn, és inkább belekortyol a fiú borába.
- Szerintem ez a szakcso..... szakácsodnak is jó lesz – jelenti ki egy… Nyelvbotlás után? Minden bizonnyal.
- Hmmh, valóban, ez jó lesz – ért egyet bólintva.
- De ni! - mutatok a hordó mellé, egy asztal irányába. - Ott van pár palack is! – Reméli, azokat nem kell megkóstolnia, bár erősen kétli, hogy ez elkerülhető lenne.
- Ha nincsenek felbontva, nekem nincs szívem hozzá. – Ennél jobb elutasító szöveget aligha találhatott volna ki bárki is, és már-már könyörög a Holdhoz, hogy egyik üveg se legyen megbontva. - Találjunk valami nagyobb edényt, és töltsünk ebből. Talán megelégszik vele - nyújtja vissza a fiú kupáját.
- Valhol arra láttam........ – les a hatalmas kertben álló nagysátor felé. - Egyébként egy jó nyomkereső bárkit megtalál! – biccent mellé, megerősítve az edénykeresést. - Egy szép hölgyet mindenképp.
Bók, öhm… Azt hogyan is kéne kezelni? Hirtelen csak egy esetlen mosolyra futja tőle.
- Köszönöm, ez igazán jólesik, de le kell hangoljalak: olyan vagyok, mint egy mesebeli kisasszony, aki, ahogy lejárt a szépségben és társaságban tölthető ideje, visszaváltozik egy átlagos, poros, elrongyolódott ruhákban sétáló szegény, szürke egérkévé.
- Ha egyszer inkvizítor leszek, akkor én is bejárom egész Veronát! – jelenti ki a tőle lassan már megszokott lelkesedéssel. - És még meg garasoskodnom sem kell majd. – Hát igen… Biztos elég jövedelmező állás, de ugyanolyan „közkedvelt” is.
- Inkvizítor... Érdekes választás - jegyzi meg, de nem tudja, elismerést vagy valami egészen mást érezzen ennek kapcsán.
- De te és Norven atya biztos jól elbeszélgetnétek, bemutathatlak neki. - ajánlja fel hirtelen, és ettől kínos nevetéshez támad kedve, de végül is… Igaza van. Biztosan jól elbeszélgetnének úgy, hogy Alicia egy székhez kötözve, Kather közelében pedig a legkülönfélébb kínzóeszközök sorakoznak. Tökéletes bájcsevej lenne, efelől semmi kétsége. Megbeszélik, milyen csodásan süt a Hold, és ha a tájleírásokból egy aprócska részletet is kihagy, akkor kap egy izzó vasat a húsába.
Komolyra fordítva a szót: ha ők ketten találkoznak, annak csak rossz vége lehet… Itt pedig nincs kedve táncba menni, mert biztos benne, hogy az egyszerű tömegben sok a titkos őr, akik felügyelik a rendet, így nem lenne valami szerencsés.
- Talán egy másik alkalom majd jobb lenne erre, ahol, nos... Nyugalomban lehetünk, és nem ilyen jeles eseményen vagyunk, ahol nem mi vagyunk a főszereplők. Na meg egyelőre nekem is van még feladatom - próbálkozik olyan udvariasan és finoman elutasítani a lehetőséget, amennyire csak tudja, ennél többre azonban nem tudja. Durván nem akar fogalmazni, mert nem érdemli meg, mint ahogy Yrsil sem érdemelte meg, elvégre csak jót akart Mikáékkal együtt ezzel az éjszakával.
- Igazad van. – lombozódik le egy kissé, és már mondana valami vigasztaló szót, hogy még találkoznak, de lelkesedése hamar visszatér. - De a szertartás után mulatság lesz, akkor már szabadon lehet ismerkedni, akkor majd megkereslek, jó? A Mesterem is sokfelé járt, lenne közös témátok.
Ó, ha tudná, mik történtek! Akkor valószínűleg nem így állna hozzá. Akármilyen kényelmes is lenne neki a teljes lemondás a számára, egyszerűen nincs elég akarata ahhoz. Túl buzgó ez a kölyök, hogy nemleges választ adjon neki. Ténylegesen nincs szíve hozzá, gondolatban pedig csak rázza a fejét.
Yrsil túlságosan lággyá tesz…- Ha megtaláljuk egymást ennyi jelenlévő közt, akkor persze. Biztosan sok érdekességet tud ő is mesélni - ért egyet egy bólintás kíséretében, lelkesedését meg boldog örömmel tudja nyugtázni csak. Érdekes alak, szinte biztos benne, hogy az ezüsthajú azonnal elrángatná innen Eichenschildbe.
- Van itt valami kancsó féle, ez jó nagy, biztos elég lesz neki – lép oda az asztalhoz, megemelve egy nehéz cserepet, amit a kiválasztott boruk hordócsapja alá illeszt, Alicia segítségül pedig megnyitja azt. – Na, látod, hogy nem kellett ide az a fösvény fráter – jegyzi meg szórakozottan.
- Igen, igazad volt, elismerem – hódol be. - Lassan már borászok is lehetnénk – mosolyog a másikra. - És akkor ennek a lesz... – kezd bele, és az irány megtalálásának szándékával néz körbe, ám csodás véletlennek lehet szemtanúja: egy sötételf épp egymagában ácsorog, mintha csak nekik akarná felkínálni segítségét. Azonnal le is csap a lehetőségre.
- Kis türelmet, megkérem, vigye el - veszi át a teletöltött kancsót a fiútól, és sietősen odamegy a kormoshoz. Egy rövid magyarázat után az ismeretlen tünde kezei közé nyomja a tartályt, aki rögtön el is indul a Hóhajúként megemlített szakács felé. Remélhetőleg célba is ér, nem fog elfogyni félúton…
- Ez elintézve - teszi elégedetten csípőre a kezét. - Akkor megkeressük a menyasszonyt? - fordul társa felé, betartva korábban tett ígéretét, bár még mindig nincs több kedve annak a nőnek a megkereséséhez.
- Jó! Kutatásra fel! – Kicsit olyan érzése támad ettől, mintha a fiú egy gyerekbanda vezetőjének szerepét játszaná el éppen. - Bár azt mondták, ne zavarjam, de...... De csak meg lehet lesni! Biztos csodaszép, és csak köszönnék neki. Szerinted ezzel bajba keveredünk? – kérdezi óvatosan.
- Nem hinném, hogy lenne belőle bármi gond, főleg, ha még személyre szóló meghívód is van – vonja meg a vállát, mert tényleg nem lát benne semmi kivetnivalót. Nem járatos ebben a témában, még ha holdpapként valószínűleg ismernie kellett volna ezt a szertartást is, viszont szülőföldje korai elhagyása miatt nem került erre sor. - Ráadásként, ha jól értelmeztem, többek is vagytok egyszerű ismerősöknél, egy barát pedig nem fog megharagudni ennyi miatt egy ilyen öhm... boldog esemény során – áll meg megint egy pillanatra, hogy megtalálja a megfelelő nem negatív szót, miközben elindul egy véletlenszerű irányba, követve megérzéseit. - Esetleg láttad korábban valahol? Mert akkor kezdhetnénk ott a keresést, úgy talán egyszerűbb a kutatás.
- Nem is Loreena kisasszonytól tartok..... – sóhajtja, és lelombozva ingatja a fejét. - És sajnos nem láttam, legalábbis arra nem - int a háta mögé, viszont így legalább kizárhatnak egy területrészt, ami lecsökkenti az átkutatandók méretét. Nem túl nagy segítség, de kifejezetten jól jön – így nem lesz felesleges munkájuk.
- Na meg..... nem vagyok én olyan..... barát. – Érezhetően feszeng, azonban nem tudná megmondani, mégis miért. Tény, neki is szokatlan a „barát” kifejezés és érzése, de nem hinné, hogy ugyanaz lenne a probléma, bár… Talán nem is olyan elképzelhetetlen. Egy sötételfnek a Katedrálisban nem feltétlen van jó sora, pláne, ha ennyire látszódnak rajta az Átok jelei, ami miatt gyakorlatilag mindenhol azonnal megbélyegzik.
- Vagy nem is tudom.... segített nekem.... tudod..... íjászkodni tanulni – magyarázza nehézkesen, kisebb-nagyobb szünetekkel, mintha félne kimondani a szavakat. - Nagyon kedves volt.... szép íja volt és ő is.... – harapja el a mondandója végét. - Szóval nem biztos, hogy nem kerülünk bajba – szögezi le gyorsan, nagy valószínűséggel szégyellve előbbi kijelentését. Tekintve, hogy sosem került még ilyen problémába, így arról fogalma sincsen, miként adja a másik tudtára, hogy őt a legkevésbé zavarja egy másik nőnek szánt dicséret. Tisztában van azzal, hogy nem sokakkal ér fel szépségben, és itt nincs olyan indok, hogy tünde, és emiatt meglehetősen kellemes arcvonásai vannak.
Eltűnődve emeli állához a kezét, párszor végigsimít rajta.
- Szerintem ez már elég nagy jelentőségű – mondja aztán. - Mégiscsak teljesen más környezetben nőttetek fel mindketten, és nem éppen az az alap, hogy egy tünde csak úgy tanítson egy egyházit. Már ne vedd magadra, nem sértésnek szánom, csak úgy általánosságban ezt vettem észre – teszi még gyorsan hozzá, elkerülve a megbántódás eshetőségét. - Mindenesetre... - végignéz a felállított sátrakon, és mindegyik ugyanolyannak tűnik. - Talán egy eltérőt kéne keresnünk, nem? Valami díszesebbet... Elegánsabbat, vagy nem is tudom... - teszi csípőre a kezét, mint valami háziasszony, feltételezve, hogy a házasodni kívánó pár egy valahogyan jelzett sátorban található. Vagy legalábbis az egyikük.
- Igen, igen! Igazad van! – csap le a felvetésre rögtön. - Biztos az övé a legszebb, keressünk egy olyat! - lendül mozgásba, megragadva Alicia csuklóját, így magával húzva őt is, amitől pár másodpercig meglepetten szemlélődik. Utána persze elmosolyodik, mert ezen az egész helyzeten egyszerűen nem lehet, de aztán lehet, ennyi borkóstolás is érezteti már a hatását, és csak azért ilyen…
- Egyébként, hogy hívjalak? – érdeklődik váratlanul.
- Ó, igaz is – fogja fel, hogy még be se mutatkoztak. - A feladatok közben el is felejtődött. A Cassy megteszi – bök ki hirtelen egy nevet. Azért… Nem lenne kifejezetten kellemes, ha a kölyök véletlenül kinyögné Kather inkvizítor uraságnak, hogy találkozott egy Alicia nevű nőszeméllyel. Biztos benne, hogy emlékszik a nevére, már csak azért is, mert kétszer is keresztezték az útjaik egymást, méghozzá nem épp kellemes körülmények között. Nem kizárt, hogy utánaeredne…
- És téged? – dobja vissza a kérdést.
- Cassy! Igazán szép – felel udvariasan, miközben a sátrakat szemléli. - Én Jozef vagyok – mutatkozik be ő következőnek, és… Nem… Mintha mondta volna, nem? Hát most süllyed el szégyenében, hogy ennyire figyel másokra, de mentségére legyen, hogy Kather emlegetése nem kis sokként érte.
- Hmm, valahogy illik hozzád - tér vissza ő is a keresgéléshez, valahogy próbálva javítani a helyzeten, na meg viszonozva a kedveskedését.
- Gondolod? - kérdez vissza bizonytalanul, amire magabiztosan bólint egyet. - Emberek adták, tudod, ott.... nőttem fel. – Hallatszódik, hogy elszomorodik, és úgy érzi, ehhez muszáj valamit hozzáfűznie. Talán csak azért, mert… Ő is kitaszított valami miatt, őt is lenézik valami miatt…?
- Nem hinném, hogy ebben lenne bármi szégyellnivaló. Amíg szereted a környezetedet és a körülötted lévőket, addig légy büszke rá. – Komolyan, Yrsil rossz hatással van rá. Ilyeneket ő soha az életben nem mondott egészen idáig, mióta a „megkeseredett nekromanta” címet aggatta saját magára.
- Van, akire büszke vagyok. – És ez bőven elegendő. Legalább a kölyök legyen büszke valakire, ha már ő nem tudja, kire lehetne. De talán nem tud senkire, mert egyszerűen… Olyan a helyzete. Mégis kire lehetne büszke ebből a helyzetből?
A fiú megindul az egyik sátor felé, Alicia pedig követi őt.
- Melyik lehet? De ugye az a borivó főszakács hagy majd téged szórakozni?
- Jó kérdés, egyelőre mindegyik egyformának tűnik nekem, a szakács meg... Eléggé szórakozott fajta, biztosan hagy... – Nem tudja befejezni a feleletek adását, ugyanis egy némileg eltérő sátrat vél felfedezni a többi közt. - Az nem lehet? - mutat egy ezüstösebbre. - Ez másabbnak tűnik – tekint Jozefre.
- Az jó, akkor majd .....táncolunk? – érkezik a bizonytalan kérdés, a nő pedig azonnal megilletődik. - Az tényleg fényesebb a többinél, nézzük meg – bólint egyet.
- Nos... Hát... Miért ne? - neveti el magát kínosan, amint megtalálta a hangját. - Erre nem számítottam, bocsánat – magyarázkodik rögtön.
- Semmi baj, megértettem volna, ha mégsem – nyögi, de látja, hogy ez egyáltalán nincs úgy, ahogyan azt állítja. - Itt is vagyunk – tereli a szót, megállva a kinézett sátor előtt.
- Előre figyelmeztetlek, hogy nem tudok táncolni - mondja még, megengedve egy széles mosolyt, mielőtt rászánná magát, hogy elsőként kerüljön beljebb a sátorban.
- Megnyugodhatsz, én sem – viszonozza a gesztust feloldódva.
- Hát akkor gyerünk - vesz egy mély levegőt, majd félrehajtja a sátor bejárati lapját. - Elnézést - néz be óvatosan, keresve valakit, és rögtön megtalál egy aranyszín szempárt. - ..., bejöhetünk? – fejezi be kérdéssel.
- Lorenna kisasszonyt keressük, ha...... ha nem zavarom – teszi hozzá gyorsan, közvetlenül Alicia után belépve.
- Nos, itt sajnos nincs, tisztelt novícius úr – érkezik a felelet. Kérdőn tekint Jozefre, aki azonnal elvörösödik – ebből sejti, hogy már ismerik egymást valahonnan. - Nem is tudtam, hogy ön is hivatalos – mosolyodik el az ismeretlen - Kegyed pedig? – néz aztán rá.
- Fenség! – hajol meg rögtön, ennek hallatán pedig azonnal megdermed, és még szerencse, hogy fakó a bőre, máskülönben már látszódna, ahogy kifut az összes vér a fejéből.
Nem követi Jozef példáját, részben a sokktól, részben az önfejű és makacs hozzáállásától. Épp elég nehéz legyűrni, hogy az ismételten előkerülő ellenszenvet lenyelje, mielőtt az elkezdi magát láttatni.
- Bocsánat, csak arra gondoltam........ nem akarok bajt..... csak meg szerettem volna.... köszönni szerettem volna. Norven püspöknek erről ugye nem szól? - pislogtam a hátam mögé.
- Nem, a kettőnk titka marad a látogatása – kacsint Jozefre.
- Cassandra Blackstone, félhivatalosan vagyok itt - biccent egyet, érzékelve itt a téma részbeni zárását. - A szakács, aki kapott meghívót, elrángatott magával; majd az esemény után segítek neki elmosogatni, addig meg az apróbb feladatokat intézem el neki. Sajnos a főzés nem az erősségem, így abba nem szállhattam be - enged meg egy kelletlen félmosolyt – többre sajnos nem futja.
Jozefre tekint.
- Hát akármi okból jöttek is, érezzék jól magukat – tartja meg a kedves mosolyát, de ő a maga részéről nem tudja értékelni.
- Köszönöm! – sóhajt a kölyök megkönnyebbülten. - Nem akarok zavarni, uram, tudom, hogy most fontosabb..... dolga van – magyarázza.
- Köszönjük - biccent egyet, megtartva még az udvariassági formákat, aztán Jozef felé fordul. - Azt hiszem, innentől már nem kell a segítségem - utal erősen a távozás szándékára, érezve, hogy nem tudja sokáig tartani már ezt a jópofizós állapotot. Azonnal le kell lépnie, máskülönben kikéredzkednek belőle a kelletlenebbnél kelletlenebb megjegyzések, amiknek bizonyára senki sem fog örülni. - Jó látogatást – búcsúzik el ennyivel, és már ki is lép a sátorból. Gyorsan vesz egy mély levegőt, amit lassan ereszt ki, és bár még hallja az ifjú egyházi hangját, a szavait nem képes felfogni már. Ellazítja az idegességtől enyhén megfeszült izmait, az ugyanettől gyorsabban dobogó szívét, és az ingerültségét is csillapítja némileg.
Ideje visszamenni Silhez. Remélhetőleg van már nála mosogatnivaló.
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
)
