Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Azonnali játék: Wedding night, wedding moon

+4
Crispin Shadowbane
Gloria
Wilhelmina von Nachtraben
Azrael
8 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: Wedding night, wedding moon Empty Azonnali játék: Wedding night, wedding moon Hétf. Szept. 26, 2016 5:12 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács

Veronia minden lakosa aki érdeklődést mutat és az út fáradalmait vállalja szívesen látott vendég Armin Fairlight herceg, a sötét tündék uralkodója, a mindenkori tünde királynő első hűbérese és a Köderdő koronahercege és Lady Loreena Wildwind, a nemes tünde trón lovagja és az Erdő Védelmezőjének menyegzőjére Elatha városában e hónap teliholdjának éjjelén és az előtte és utána lévő két-két napra.

Ha a játékosok elfogadják a meghívást szabadjára lehet engedni a fantáziát ki mit csinál a hercegi esküvőn (kikötés nincs, de lehetőleg túl nagy botrányt senki ne kavarjon mert egyrészt a Névtelen Árnyak mindenkit csöndben lerendeznek aki alkalmatlankodna egy bizonyos határon túlmenve, másrészt az esemény canon, szóval csak hitelesen; és a legfontosabb, mindenki szórakozzon jól írás közben!)

Ui.: Ha valaki beszélni szeretne az ifjú párral, tudja hol találja a két tagját (Armin herceget továbbra is én alakítom, Lory pedig azt hiszem egyértelmű Very Happy)

Jutalom: 150 TP
Határidő: Okt 5. szerda

https://questforazrael.hungarianforum.net

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Nagyon várták ezt a napot. Ó, de mennyire.
Mina számtalan okból lelkendezett, hogy eljöhessen. Persze, hogy eljönnek, ez soha nem volt kérdés. Először is, felvehette ide is csodaszép ruhagyűjteményei egyikét, amelyeket az évek során összegyűjtott. Igen, lassan úgy nézett ki a ruhatára, mint annak idején a NAchtraben-toronyban, ám ezek... ezek tényleg csak a sajátjai voltak.
Másrészről, találkozhatott két olyan illetővel, akivel kapcsolatban igencsak pozitív tapasztalatai voltak, mikor először látta őket, és soha nem fogja elfelejteni, amikor vállvetve harcoltak egy jobb jövőért... Ezt otthon meg is fogalmazta Damiennek, mire ő közölte, hogy "Milyen epic." Mire Mina válaszolt, hogy "Te csak ne légy olyan sznob, hogy angol szavakat használsz, előttem, Nightwind." - "Te pedig nagyon jól tudod, hogy ezt a nevet régóta nem is használom."
Egyszóval megvoltak a szokásos csattogós szóváltások.
Az, hogy közösségi rendezvényről volt szó, egyfelől izgalmasságot jelent, másrészről viszont azt, hogy hatalmas tumultust kell majd elviselniük, amihez a vadásznak nem nagyon fűlött a foga, de hát... A leányzó lelkesedése idővel átragadt rá is. Mindig jólesett látnia egy boldog Minát.
Így hát hosszas várakozás és zötykölődés után, már kis híján beleolvadva ünnepi ruhájukban, megérkeznek a ceremóniára, Damien szokásos elegáns talárjában, Mina pedig egy földet söprő, csipkés kivágású, csillogóan selymes sötétkék dresszben kászálódik ki két pej lovuk húzta hintajukból.
A lány már szokása szerint alig fér a bőrébe, a sötét tünde igyekszik nyugton maradni és felmérni a terepet, hogy mi merre lehet, mindeközben arra is figyelni, hogy lenyugtassa a leányzót is, hogy ne zizegjen úgy, mint egy seregnyi frissen felzavart méhecske, még a végén összepiszkolja a ruháját. Persze ez csak egy ürügy, valójában csak még inkább stresszel attól, ha pörögnek mellette, mert hát valakinek mégis csak meg kell találnia, hová kell menni, a lelkesedés egy szép dolog, de ha órákig keringenek itt, a végén még lekésik a lényeget...
Elkezdenek hát mászkálni az emberek között. Mina egy darabig nem igazán törődik vele, merre megy, ugyanolyan érdeklődéssel figyel meg minden embert, és próbálja visszafogni a hiperaktivitását.
- Mikor kezdődik? Mennyi idő van még addig?
- Sok. Túl sok. Legalábbis, ahogy elnézem, neked túl sok, egyébként néhány perc még, de úgy sejtem, évszázadoknak fogod érezni azt a pár percet...
- Nem nézünk körül addig?
- Meg kéne keresnünk, merre vannak...
- Pár évszázad épp elég, hogy körbenézzünk, nem?
Damien felsóhajt, majd behajol a hintóba és elővesz két kis csomagot.
Az ajándékok. Mina elégedetten néz rájuk és elmosolyodik, majd pedig nekierednek és körbejárják a kertet. Damien próbál mindenkire udvariasan mosolyogni, nem törődve azzal, hogy azon gondolkodjon, mik járhatnak a rájuk nézők fejében. Vajon most őt vagy Minát nézik ki jobban innen? Nem nagyon számít, a vámpírlány el van veszve saját gyönyörködésében, ő meg... neki meg nem számít.
- Az a nagy sor, ott, látod?
- Rémesen nagy, igen.
- Na, az elején, látod azt a két alakot?
Mina összeszűkíti a szemeit, majd egyszer csak élesen beszívja a levegőt és a szájához kap. - Ott vannak - közli elhalón.
- Ott bizony. És látod, az a tündepáros a gyerekével épp a sor felé igyekszik, szóval szerintem... - De Minának nem is kell kétszer mondani, megiramodik, s épp csak le tud fékezni a sorban egyelőre utolsóként álldogáló ember előtt. Heves légzéssel torpan meg, majd nemsokára a mosolygó Damien is beéri.
Ám a sor tényleg hosszú, és borzasztó sokáig kell álldogálniuk egy helyben. Nyilván mindenki megragadja a lehetőséget, hogy ha már szót válthat két ilyen fontos személlyel, akkor a lehető legtovább tegye azt. Ők sem fognak másként tenni valószínűleg, ő a maga részéről szívesen megtenné, de a lányról már nem tudná ezt elmondani.
- Mina, szerintem te inkább mehettél volna táncikálni, én meg odaadtam volna az ajándékokat
- jegyzi meg, figyelembe véve, hogy Mina oldalt néha-néha kilóg a sorból egy balra vagy jobbralépéssel, pedig ez nála pusztán a várakozás, semmi több.
- Ugyan már. Kihagyni egy ilyen alkalmat? Mégis minek nézel te engem?
- Ne nézzelek? Jó, nem téged nézlek. Viszont most már viselkedjünk normálisan, mintha illedelmes polgárok lennénk, mindjárt sorra kerülünk.

Mina úgy érzi, felforr a gyomra. Nem szokott ő hozzá ennyi emberhez. Valamiért olyan, mintha mindenki őt figyelné, holott nyilvánvalóan ő... mint egy a rengeteg tömeget alkotó hangya közül, senkit se érdekel...
- A Hold ragyogjon önökre ma este, és minden elkövetkező nap.
- Hajtja meg a fejét a hegyesfülű, furcsamód őszintén és ösztönösen, mindenfajta kellemetlen megalázkodástudat nélkül. Elméje visszavágtat a legelső naphoz, mikor látta ezt a két tündét és... hát... nem hitte volna, hogy valaha így látja még őket...
Mina hitte volna. Ő elképzelt sokmindent, a mai nap, ha nem is pont ilyen formában, ott volt köztük. Meg pár évvel ezutáni dolgok is, reméli, hogy azok is valóra válnak, igencsak büszke lenne... - Szép estét. Bár, nem hiszem, hogy kell mondanom, hisz úgyis az. Te jó ég, mennyi időnk lehet? Néhány perc, igaz? Rengetegen állnak még mögöttünk... - sóhajt egy nagyot a vámpírlány, bánja már, hogy nem hozott legyezőt, most szüksége lenne egyre, hisz olyan piros az arca, mintha nem is vérszívó lenne... De tényleg, miért nem tudnak a vendégek számára valami nyugodtabb lehetőséget biztosítani? Mondjuk elkezdhették volna a gratulációkat még a nappal folyamán, hogy ne legyen ekkora sor. Kegyetlen az élet.
- Meg kell jegyeznem, ragyogóan fest ma, Lady Wildwind. - bókol egy kicsit, húzva az időt, hisz ha Mina nem kap csak egy picikét is hosszabb lehetőséget az átlagnál a beszélgetésre - vagy legalábbis a csendben szemlélődésre -, akkor egészen biztosan megőrül.
- Üdv, Mina, Damien. Örülök, hogy újra látlak titeket. - köszönti őket a herceg. Mina egynek érzi magát a felettük ragyogó kék éggel, pedig vámpír, és mégis... noha speciális képességei most nyakláncában időznek egy darabig, a lelke attól még olyan magasan szárnyal, akár a felhőket átszelő madárseregek.
- Örülök hogy el tudtak jönni. - Loreena váratlanul megszorítja a kezét... Egész lénye megrezzen az érintésre. Végig valamiféle hivataloskodásra számított, persze sejtette, hogy ő maga úgysem lesz képes rá. De ez a fokú közvetlenség valahogy meglepi. Áh, kellett volna több idő, sokkal több. Nem biztos benne, hogy egy értelmes szót is ki tud nyögni. Az emlékek elképesztő súlyukkal zúdulnak egész lényére és úgy érzi, ha az egész napot végigtáncolná, énekelve, sem lenne elég, hogy kifejezze, mit érez. És ez még csak nem is a saját esküvője. Mi lesz vajon akkor?
- Hát még én... - motyogja szerényen, majd lassacskán engedi szétfolyni a mosolyt az arcán.
- Jó boldog körülmények között is találkozni. Ön is ragyogoan fest, Wilhelmina, igazán káprázatos ez a ruha.
- Köszönöm... - Biztosan más, mint amilyenben harcolni láttak. Így most teljesen hihetetlen is elgondolni, hogyan találkoztunk először. Álomba illő, komolyan. Már csak akkor lenne szebb az egész, ha egyszer ők is ott lennének az én esküvőmön... te jó ég, lehetséges ilyet? Meghívni a hercegi párt egy közönséges... vámpír esküvőjére?
- Damien, milyen érzés újra itthon?
- Hmm... itthon... hát... - enyhén oldalra hajtja a fejét - Mindig is szerettem volna sokkal inkább az otthonomnak érezni. Kevesebbet jártam itt sajnos, mint illenék, és mint kívántam. De majd ha a sors úgy hozza, talán... - talán ha a lurkók kissé felnőttek már és kívánnak egy vadásztól ellesni néhány apróságot -...talán ha a Hold fordul még párat, újra megfordulok erre. Kicsikét többet is.
- Talán egyszer ez lesz az "itthon", nem? - néz rá Mina, mire vállat von. Talán. Egyszer. Olyan messzinek és elérhetetlennek tűnik még, hogy fővárosi legyen...
- Ha szeretnéd, csak szólj, és a Köderdő újra az otthonod lehet. - Az ajánlat teljesen váratlanul éri. Forró hullámként sugárzik át rajta az ígéret. Olyannyira jólesik, hogy nem tud nem elmosolyodni, és ebben a pillanatban tényleg csak az örömnek hajlandó hódolni... ám tudja, hogy ha elmélyedne abban, mennyire lehetetlen is ez, letaglózná a fájdalom.
De most nem fogja hagyni.
- Így van. Ha szeretnétek bármikor lakhattok itt is, a közelünkben... Nem nehéz elintézni.

Loreena kontrája pedig csak ráerősít erre az érzésre, és... egy pillanatra megpendül benne a lehetőség, hogy talán... talán tényleg nem teljesen lehetetlen...
- Igazán köszönöm, nagyon sokat jelent ezt tudni... - felel teljesen őszintén, még boldogabban, mint amilyen pár pillanattal ezelőtt volt.
- Dicséretes, hogy ennyire emlékeznek valakire, akit pusztán csak egyszer láttak életükben. A hatalommal gyakran az jár, hogy az emberek és más kétlábúak, kiknek nincs titulusuk, közönséges hangyákká alacsonyodnak, és, nos... hát, szerencsére nem mindig ez történik.
- Rég beszélt ennyit folyamatosan. Furcsa érzés szembekerülni önnön őszinteségével, pár pillanattal később már majdnem meg is bánta, hogy kimondta, amiket kimondott, de lényegében azért mégse...
- Jó, mondjuk nem akárhogy találkoztak velünk, akár egyszer volt, akár nem
- mutat rá Mina.
- Hát ez is igaz. Nem egy unalmas esemény volt, az biztos - nevet fel a sötét tünde, mintha csak valami régen történt ünnepségről anekdotázgatnak. Rémisztő. Ha akkor annak idején csak egyetlen lépés is balul sül el, most nem lennének itt, hogy felemlegethessék...
- Nos igen, felettébb durva duplarandi volt kezdésnek egy holtmezei kalandtúra. - vigyorodik rájuk a herceg.
Már megint ez a szó.
Abban bízva, hogy a mögöttük állók nem nagyon figyelnek ide, és egyébként is, teljesen természetes ma a boldogság, megenged magának egy felnevetést... Az imént még egészen lehangolt és feszült volt, most viszont úgy érzi, megérte eljönni ide.
Viszont ha a mondat mögé nézünk, igazából zavarba is jöhetne. Duplarandi... Nos, a randipáros egyik fele, azaz egyik párosa igencsak továbbfejlesztett szituációba került azóta... öhm... nos... ezt talán nem kellene továbbgondolnia.
Nem baj, ilyenkor természetes a pirulás is. Nevetés után. Miért ne?
Egy megjegyzés motoszkál Damien fejében, és valami oknál fogva ki is mondja... - Igencsak jól sikerült viszont a randi, ráadásul a folytatása is.
No, most repedjen meg a föld, legyen szíves, jó...?
Erre már a vörös hajú is felnevet. - Igen, nekünk azt hiszem elég jól sikerült... Kisebb, de inkább nagyobb nehézségekkel út közben, de végülis kilyukadtunk ide. - Mina lelke majdnem szétolvad, ahogy nézi ezt a boldog párost. Vannak napok, amikor, ha ilyeneket lát, irigységet és bánatot érez, de most egyáltalán nem... Most valóban érzi, hogy más boldogsága inspirálja a sajátját, felemeli, s lassacskán eggyé válik vele.
Fájdalmas-boldog melegség kúszik szíve tájékára. Fogalma sincs, mik lehettek azok a kisebb, de inkább nagyobb nehézségek, de egy hang benne azt üzeni, el tudja képzelni. Az arcukat fürkészi. Vajon miket kellett, hogy megtegyenek egymásért? Hogy feláldozzanak?
Vajon majd egyszer őérte is feláldoz valaki ennyit?... Még ha nem is tudja pontosan, mi az az ennyi.
Loreena most valóban sugárzóbb, mint bármikor. Bele se gondol inkább, hogyha ennek a két élőlénynek gyerekei lesznek, azok hogy fognak kinézni. Ezüst haj, vörös haj, hűha. Biztosan gyönyörűek lesznek.
Arca egyre vörösebbé válik, még szerencse, hogy egyik jelenlévő sem gondolatolvasó. Még talán Damien leginkább, ha róla van szó.
- Tényleg gondolják át az ajánlatot.
- Természetesen át fogjuk gondolni. - mosolyog a zöldszemű. - Lekötelez, hogy ennyire ragaszkodnak hozzá. Egyébként akadnak azért ismerősök, akikkel lehet olyan közvetlennek lenni, mint bárki a tömegből?
Szörnyű lehet ilyen titulussal rendelkezve próbálni megtalálni az egyensúlyt a köz- és magánélet között, ő legalábbis nem lenne képes rá, de hát... az ő. Világéletében bujkálva, vándorolva, meghúzódva élt.
- Nem igazán. De megszoktam, ne aggódjatok. -érkezik a válasz a belenyugvás rezignált keserűségével vegyes mosollyal.
Mina szeme megvillan. - Azért... csak változni fog ez idővel.
Ebben mi volt a logika? Miért változna, ha eddig nem tette? - szólal meg benne egy pesszimista hang. Reménykedni azért lehet... - felel az optimista.
- Nekem azért van. Itt vannak a szüleim és a testvérem, meg néhány barátom is. Bár nem is vagyok nemesi születésű... És végülis mostantól ez is közös lesz. - néz föl Arminra, majd megszorítja a kezét. Mina elvigyorodik, ami mosolynak indult, de nem áll meg ennyinél...
- Áh, a születés nem feltétlen jelent semmit. Gondolom, ismernek egy csomó elképesztően korrupt nemest. - Igen, ezt is most kell megbeszélni, mindjárt visznek el bilincsekben...
- Ám nem is igen fárasztanám tovább önöket...
- Ahogy nézem, lesznek még bőven mások, akik megtegyék... - néz hátra egy kicsit. - Khm.. mármint... izé.. úgy értettem... - Szúrósan a kuncogni kezdő Damienre néz.
- Valóban fárasztó lehet ennyi embert fogadni, na meg nem embert. Kitartást kívánok.

- Köszönjük. Nektek pedig jó szórakozást. - mosolyodik el melegen Armin.
- Kóstolják meg a tortákat, igazán jól sikerültek. -teszi hozzá az ifjú feleség is, mire Mina szeme felcsillan. Valamiért épp most jártak az eszében az ételek... Kicsit sem látványosan nyel egyet.
- Az... az nagyon jó - nevet fel. - Imádom a tortákat.
- Tényleg imádja őket. De azért reménykedem benne, nekem is jut egy kevés. - somolyog a sötét tünde, majd picikét meghajtja a fejét. - A Hold áldása legyen önökön, bárhová is vezessen a sors.
- Úgy bizony. - Ahogy elsétálnak, Damien ösztönből kinyúl Mina kezeiért, hogy kézenfogva sétáljanak el, majd zavartan próbálja visszahúzni a mancsát, de akkorra meg már meg lett fogva. Úgyhogy elvörösödve és azon versenyezve, melyikük van vajon jobban meglepve, sétálnak arrébb...
Még sokáig az izgalom és boldogság ködében lebeg, mintha ezer pillangó emelné magasra a talpait. Majd Damien egyszer csak megtorpan.
- Az ajándékokat meg nem adtuk oda.
Csak néz rá. Mereven. Kifejezéstelenül. Majd oldalra fordítja a fejét a sorra. Majd vissza Damienre. Majd ezt még néhányszor megismétli. - EZ MOST KOMOLY?!?!?!

Gloria

Gloria
Klerikus
Klerikus

Utoljára az apró brilliánsokkal kirakott kis tiarát tette fel a fejére Hildrun. A druidalány napokat tárgyalt a holdpapokkal, hogy mégis hogyan kivitelezzenek egy vegyes szertartást, mégsem mulasztotta volna el, hogy segítsen a menyasszonynak készülődni. A szoba ahova bezsúfolták a cuccait akkora volt, mint egy kisebb terem, bőven elfért minden lány, aki a menyasszony körül akart sürgölődni.
Loreena belenézett az egész alakos tükörbe, de alig akart ráismerni az alakra, aki visszabámult rá. Idegennek érezte magán a hosszú, fehér pókselyemből varrt menyasszonyi ruhát, ami bár könnyű volt és légies, mintha felhőt viselne mégis oly távol állt a megszokott, kényelmes lovagi ruhájától, hogy szinte megfulladt benne. Nyakéke három holdat formázott, két oldalt a növekvő és a fogyó hold, középen pedig a szabályos kör alakú telihold csillogott – az ékszert nem ő viselte először, és nem is utoljára, hiszen ebben ment férjhez a néhai hercegné is, és Armin nagyanyja is, és a dédanyja is… Mikor kinyitották a ládát a nyakékkel és a tiarával nem volt benne biztos, hogy érdemes arra, hogy felvegye őket.
A tükörképe nem volt harmonikus. A ruha minden fodra, az ékkövek minden csillanása fájó kontrasztot alkotott a púderszínű bőrével és a vörös hajával, hiába próbálták meg halványzöld anyagokkal kicsit hozzáigazítani a ruhát. Ő látta rajta, hogy egy sötét tündének kéne most a tükör előtt állnia, hogy a tiara hófehér hajkoronát kéne díszítsen, a nyakék pedig sötétszürke bőrön kéne csillogjon.
Nem tartozom ide… Bármennyire szeretnék olyan lenni, mint ők, felvehetem a ruhájukat, de az Átkukat nem.
Kedve lett volna lefújni az egész lakodalmat. Igazából nem is akarta ezt az egész pompát, nem akarta a zenészeket, nem akarta a vacsorát, a fogadást… Sosem fogják elfogadni. Sosem lesz igazi hercegné, olyan, akit szeretnek és tisztelnek.
Önző vagy, és gyenge.
Szerette volna ezt a tükörképe arcába vágni, hiszen ez volt az igazság. Önző volt, mert szerette Armin Fairlightot, és nem tudta visszautasítani, amikor megkérte a kezét. Azzal viszont, hogy őt akarta, kénytelen volt elfogadni a teljes csomagot, és megtenni mindent, hogy megfeleljen az elvárásoknak, akkor is, ha ez lehetetlen volt. Sokadjára száguldottak végig az elméjén ezek a gondolatok, de mindig ugyan oda lyukadt ki. Jobban akarta a hercegét, mint amennyire rettegett a következményektől, jobban, mint amennyire erősek voltak az ellenérvek és érzések. Nem futhatott el. Nem hagyhatta, hogy Armin hiába várja őt a Holdtemplomban. Nem hagyhatta, hogy csalódjon benne az, akit a világon a legjobb szeretett.
Lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt, és mikor kinyitotta öt lepke verdesett a haja körül, mintha ők is a menyasszonyt akarták volna díszíteni. Akaratlanul is elmosolyodott, Hildrun pedig néhány apró rózsaszín virágot tűzött a tiara elé.
- Így jobb, nem igaz? – kérdezte tőle a druidalány, mintha a zsigereiben érezte volna, hogy mi a baja.
- Jobb. Tennél még néhányat a hajamba meg ide előre a ruhámba?
Mozgást látott a bal oldaláról az ajtóban, és akaratlanul is oda kapta a tekintetét, hogy az Sharlotte Sageblood vörös íriszeivel találkozzon. A Névtelen bérgyilkosnő arckifejezése megfejthetetlen volt, de Lory sejtette milyen érzések kavaroghatnak vetélytársnőjében, aki fölött épp most aratott elsöprő győzelmet. Mindketten elképzelték a fordított helyzetet, hogy Sharlotte áll a tükör előtt és a lovagnő az ajtóban, mert alakulhatott volna úgy is… A tünde halványan rámosolygott. Eltekintve attól, hogy ugyan azt a férfit szerették, kedvelte a másikat. Az nem mosolygott vissza rá, de biccentett és becsukta maga mögött az ajtót.

A szertartás és a hivatalosabb vacsora pillanatok alatt repült el, szinte nem is emlékezett a részletekre. Csupán az arany szempár látta, ahogyan szeretetteljesen rápillant néha, és csak a csókra emlékezett, amivel megpecsételték a házasságukat. Mostmár férj és feleség voltak, herceg és hercegné, a Hold előtt, és a Természet minden szelleme előtt, s még a keresztények istenének papjai előtt is, és legnagyobb meglepetésére senki sem rontott be a Holdtemplomba, hogy botrányt rendezzen. A sötét tünde holdpapok és Hildrunék is kitettek magukért, hogy valahogy összegyúrják és a két szertartást.
Mire pedig kettőt pislogott már Elatha hatalmas kertjében állt, ahol a fogadást rendezték meg, hercege mellett állva, hogy fogadja a gratulációkat, és mindenkivel udvarias csevegést folytasson néhány perc erejéig. Előre félt, hogy meddig fog ez tartani, végignézve a vendégseregen… Eleve meghívták fél Veroniát, a másik fele pedig eljött magától is. Sok ismeretlen sötét tünde arc gratulált nekik, vagy éppen mérték végig furcsálkodva új hercegnéjüket. Gyomrában egyre nagyobb lett a gombóc, pedig már majdnem kezdett feloldódni a saját menyegzőjén, aminek elméletileg kettejük boldogságáról kellett volna szólnia. Hiába voltak a szabad ég alatt úgy érezte, nem kap elég levegőt, megfullad a sok kézfogásban és hamis mosolyban. Leírhatatlan volt a megkönnyebbülése, mikor a következő sötétszürke arcban Damienét ismerte fel, aki Wilhelminával karöltve lépett oda hozzájuk.
- A Hold ragyogjon önökre ma este, és minden elkövetkező nap.
- Szép estét. Bár, nem hiszem, hogy kell mondanom, hisz úgyis az. Te jó ég, mennyi időnk lehet? Néhány perc, igaz? Rengetegen állnak még mögöttünk... - jegyezte meg Mina kicsit zavartan.
- Meg kell jegyeznem, ragyogóan fest ma, Lady Wildwind.
- Üdv, Mina, Damien. Örülök, hogy újra látlak titeket. - mosolyodott el Armin, mintha ő is meg lenne picit könnyebbülve, hogy két baráti arc is feltűnt a tömegben.
- Örülök, hogy el tudtak jönni. -szorította meg Mina kezét, hogy egy picit oldja a hangulatot, bár amikor a másik összerezzent már érezte, hogy talán picit túlzásba esett. - Jó boldog körülmények között is találkozni. Ön is ragyogóan fest, Wilhelmina, igazán káprázatos ez a ruha. Damien, milyen érzés újra itthon?
- Hát még én... - motyogta a vámpírlány szerényen, majd lassacskán engedte szétfolyni a mosolyt az arcán. - Köszönöm...
- Hmm... itthon... hát... Mindig is szerettem volna sokkal inkább az otthonomnak érezni. Kevesebbet jártam itt sajnos, mint illenék, és mint kívántam. De majd ha a sors úgy hozza, talán... talán ha a Hold fordul még párat, újra megfordulok erre. Kicsikét többet is.
- Talán egyszer ez lesz az "itthon", nem? - nézett Mina is a kísérőjére. Loreena tudta, hogy sok sötét tünde él a nebelwaldon kívül, ahogyan azt is, hogy a herceg attól még ugyanúgy tekintett rájuk, mint az otthon maradókra. Damien pedig… Azok után, hogy együtt küzdöttek, vállvetve a holtak ellen különleges helyet töltött be a herceg szívében, még így is, hogy igazából csak egyszer találkoztak huzamosabb időre, a csatában és utána még a táborban néhányszor. Lory meg merte volna kockáztatni a feltételezést, hogy ő áll a legközelebb ahhoz, hogy a herceg a barátjának nevezze.
- Ha szeretnéd, csak szólj és a Köderdő újra az otthonod lehet. - szólalt meg Armin, még mindig mosolyogva, de hangjában érződött, hogy komolyan gondolja a dolgot.
- Így van. Ha szeretnétek, bármikor lakhattok itt is, a közelünkben... Nem nehéz elintézni. - tette hozzá Loreena is. Örült volna, ha van egy másik „pár” vagy valami olyasmi, akit néha meghívhatnak baráti vacsorára, vagy ilyesmi… Szükségük volt közös ismerősökre, hiszen így volt szokás, nem?
- Igazán köszönöm, nagyon sokat jelent ezt tudni... - válaszolta a vámpírlány. Boldognak tűnt.
- Dicséretes, hogy ennyire emlékeznek valakire, akit pusztán csak egyszer láttak életükben. A hatalommal gyakran az jár, hogy az emberek és más kétlábúak, kiknek nincs titulusuk, közönséges hangyákká alacsonyodnak, és, nos... hát, szerencsére nem mindig ez történik.
- Jó, mondjuk nem akárhogy találkoztak velünk, akár egyszer volt, akár nem. - mutatott rá Mina.
- Hát ez is igaz. Nem egy unalmas esemény volt, az biztos. - nevet fel a sötét tünde. Visszagondolva talán olyan könnyednek tűnik a történet, pedig a világ sorsát megfordító csata volt…
- Nos igen, felettébb durva duplarandi volt kezdésnek egy holtmezei kalandtúra. - vigyorodott el a herceg. A vámpír arca rózsás pírba borult a szó halltán, ellenben kísérője szerencsére jól kezelte a helyzetet.
- Igencsak jól sikerült viszont a randi, ráadásul a folytatása is.
- Igen, nekünk azt hiszem elég jól sikerült... Kisebb, de inkább nagyobb nehézségekkel út közben, de végülis kilyukadtunk ide. - Loreenának egy pillanatra megrándult a szája széle, ahogy eszébe jutottak az éjgyilok okozta hegek a hátán, amit jótékonyan fednek most vörös tincsei, de utána, amikor a lagzira gondolt már ő is csak mosolyogni tudott. Megszenvedtek érte, de itt voltak mindannyian épségben és boldogságban. Más nem szabadott, hogy számítson. Az élet el kell, hogy rendezze a dolgokat, ahogyan edig is elrendezte. Hiszen mi esély volt, hogy abból a csatából ide fognak kilyukadni? Az emberek néha azt mondják, Istennek van humorérzéke…
- Tényleg gondolják át az ajánlatot.
- Természetesen át fogjuk gondolni. - mosolygott Damien. - Lekötelez, hogy ennyire ragaszkodnak hozzá. Egyébként akadnak azért ismerősök, akikkel lehet olyan közvetlennek lenni, mint bárki a tömegből?
Armin mosolya hirtelen váltott kedvesből keserűvé, bár ez nem biztos, hogy Loreenán kívül másnak is feltűnt. A lány már túl jól ismerte a márványfehér arc minden rezdülését. A másik sötét tünde nem is sejthette, hogy éppen fájó pontra tenyerelt rá.
- Nem igazán. De megszoktam, ne aggódjatok.
- Nekem azért van. Itt vannak a szüleim és a testvérem, meg néhány barátom is. Bár nem is vagyok nemesi születésű... És végülis mostantól ez is közös lesz. - pillantott fel a hercegére, és bíztatóan szorította meg a kezét.
- Azért... csak változni fog ez idővel.
- Áh, a születés nem feltétlen jelent semmit. Gondolom, ismernek egy csomó elképesztően korrupt nemest. Ám nem is igen fárasztanám tovább önöket...
- Ahogy nézem, lesznek még bőven mások, akik megtegyék... - pillantott hátra Mina. - Khm.. mármint... izé.. úgy értettem...
- Valóban fárasztó lehet ennyi embert fogadni, na meg nem embert. Kitartást kívánok.
- Köszönjük. Nektek pedig jó szórakozást. - mosolyodik el melegen Armin, gyorsan ledobva magáról az iménti borút.
- Kóstolják meg a tortákat, igazán jól sikerültek. - tette még hozzá mosolyogva Loreena is elköszönésképp.
- Az... az nagyon jó. - nevet fel a vámpír. - Imádom a tortákat.
- Tényleg imádja őket. De azért reménykedem benne, nekem is jut egy kevés. - somolyog a sötét tünde, majd picikét meghajtotta a fejét. - A Hold áldása legyen önökön, bárhová is vezessen a sors.
- Úgy bizony.
A páros távozott, de Loreena még látta, ahogyan tétován megfogják egymás kezét. Remélte, hogy egyszer az ő esküvőjükön fognak majd tortázni, noha lehet, még sok idő kell, hogy odáig eljussanak.

S a sor ment tovább, újabb gratulációk újabb ismeretlenektől, sötét tünde nemesek, nemestünde nemesek, Neulander vámpírok, ajándékok, és még több ajándék, bájcsevely és bájcsevely még tovább végeláthataltanul, hogy a végére már oda sem kellett figyelnie, ajkai maguktól formázták a „Köszönjük, hogy eljöttek” frázist németül és angolul egyaránt. Tudta, hogy ez az esküvő diplomáciai esemény is, így próbált odafigyelni a rövid tárgyalásokra, esetleges utalásokra, hogy később még beszélni akarnak a herceggel bizonyos ügyekről… Mikor kicsit megritkult a tömeg, akkor lépett oda hozzájuk kedves barátja, meglepően meleg mosollyal az arcán, amilyen valószínűleg nem gyakran látható az inkvizítor ábrázatán. Hímzett brokátban volt, vörösben, ahogyan egy püspöknek illett, de gyűrűi is elárulták a rangját. Nem magánemberként érkezett, hanem az Egyháza képviseletében, ez világosan látszott.
- Felség. - biccentett Arminnak elsőként. - Engedje meg, hogy az egész Északi Királyság és a magam nevében is gratuláljak. Felségednek, - fordult Loreena felé - nemkülönben.
Norven adott a formaságokra, a lány nem is várt mást a férfitól, bár legszívesebben megölelte volna, hogy picit pihenjen barátja vállán a protokoll okozta megterhelés után.
- Köszönöm a királyságának és önnek is. Megkérdezhetem kicsoda kegyelmed? - kérdezte Armin, Lory pedig csak most tudatosította magában, hogy ők ketten még nem is találkoztak ezelőtt sohasem.
- Az istened szerelmére Kather, attól még hogy férjhez mentem, még nem lettem felséges. - nevetett fel, majd a férjéhez fordult, hogy bemutassa a két férfit egymásnak.
- Armin, az úr Institoris püspök hivatalosan, de szívesen mutatnám be Norven Katherként, közeli barátom.
- Ember vagyok, felség. - vigyorgott Kather Loryra. - Jól tudja, hogy élünk-halunk a ceremonikusságért. Armin herceg, - pillantott a hercegre ismét -, a nevem Norven Kather. A Szent Hivatal püspöke vagyok; Lady Loreena hívott meg, hogy osztozhassak az örömében. Egyúttal a hivatalom és a királyság üdvözletét és jókívánságait hozom.
- Óh, a híres Boszorkánypöröly, von Himmelreich körme alatti legfájóbb tüske. - nevetett fel Armin. - Igen, Lory már mesélt önről, hogy egyike volt azoknak, akik meglátogatták Lightleafben míg gyengélkedett. Ezt nem tudom eléggé megköszönni, roppant hálás vagyok érte, hogy szívén viselte a sorsát. Érezze jól magát, bármire lenne szüksége, csak szóljon.
Kather is felnevetett, majd egy kísérője lépett oda hozzájuk egy jókora, vaspántos ládával.
- Fogadják felségtek a Katedrális nászajándékukat. A Szentszék áldása kísérje mindenhová a hercegi párt minden nappal és éjszakán.
Felnyitották a ládát, amiből két egyforma szabású kabát tűnt elő, összeillő ruhadarab a friss házasoknak. Egyfajta sűrűn szőtt gyapjúselyem anyagból voltak, vékony fekete bőrrátéttel gallértól lapockáig; belül selymes kordovánbőr borította, az ujján belül vékony cobolyprém, galléron és kézelőn pedig Armin köpenyét ezüstróka szőrme díszítette, a hercegnéét sötét hód. Loreena egész eltátotta a száját a gyönyörű ajándék láttán.
- Nagyon köszönjük gyönyörűek. És persze az áldásukat is, sokat jelent. Remélem, elnyerte a tetszését a bál. Megtart nekem egy táncot, mikor elfogyott a gratulálni vágyó tömeg? - nem tudta, hogy kinek illik felkérnie kit, de szerette volna megakadályozni, hogy Kather ne merje felkérni az újdonsült hercegnét, inkább lépett ő maga.
- Köszönöm a magam nevében is, valóban szemrevalóak. És köszönöm az áldásukat is, noha felénk nem úgy tisztelik az egyetlen istent, mint az emberek hiszem, hogy ugyanazt tisztlejük, csak más oldalról nézzük.
Egy pillanatig tettetett féltékenységgel nézett a herceg Loryra, majd csak elmosolyodott.
- Még egy órája se a hitvesem és már itt hagy, hogyan csinálja ezt püspök úr?
- Hogyne, Lady Loreena. Nem az a nap, amikor illendő volna letagadnom, hogy megtisztel a választással.
Armin megjegyzésére felvonta a szemöldökét a püspökúr, szerencsére úgy tűnt, nem vette magára a csipkelődést.
- Biztosíthatom róla, hercegem, hogy nem fordul elő különösebben gyakran. - felelte egy újfajta mosollyal, ami még a lovagnő számára is ismeretlen volt. - Majd' húsz éve, hogy utoljára táncoltam. A kedvese sietni fog vissza felségedhez.
- Ugyan, mire eljutunk addig a táncig, addigra lesz ideje végigkóstolni a teljes itallapot püspökúr... Azt mondják, a helyi áfonyabor sok tánclépésre megtanít. - vigyorgott Norvenre, és szándékosan nem említett almabort. - Amellett nagyon finom.
Armin csipkelődésére felkuncogott, és kezét nyugtatóan helyezte a férje karjára.
- Ne aggódj. A mai este után annyi időt fogok veled tölteni, hogy eleged is lesz. Inkább élvezd ki az utolsó szabad perceid.
- Áh, ha siet vissza az azt jelenti hogy nem érezte jól magát, az pedig nem jó, így táncoltassa csak míg kedve tartja. - nevetett fel a herceg. - Mellesleg igazad van, talán kiélvezem. - kacsintott rá Loryra
- Engedelmével, hercegné asszony - nevetett föl a püspök is - öreg vagyok már. Talán kedvem több lesz a tánchoz, mint lendületem. De hadd dicsérjem meg az asztalát, Armin herceg; először kóstoltam ilyesmit.
Anélkül emelt le egy talpaspoharat a legközelebbi tálcáról, hogy az bármilyen hangot kiadna.
- Éljen az ifjú pár.
- A kedv a lényeg, a többi jön magától. - ő is ivott a kezében tartott pohárból, amit már vagy egy órája szorongatott, és mindig csak megnedvesíti az ajkát vele. - Köszönjük.
- Mi éljünk, a vendégek meg mulassanak! - emelte meg a poharát Armin is.

A végeláthatatlan sornak egyszer mégis vége lett, a hercegi pár pedig szinte lerogyott egy székre, hogy kicsit kifújja magát. A násznép már táncolt, és jól fogyott a kikészített édesség is, így némi csöndes levegőzés után ők is úgy döntöttek, hogy a torták felé veszik az irányt. Loreena elvett két szeletet, és egyiket Arminnak nyújtotta, pont úgy, ahogyan azon a bizonyos csűrben tartott esküvőn adta neki az áfonyatortát, amikor először táncoltak egymással… Akaratlanul is melegség töltötte el a mellkasát az emlékre.
~ Hogy ízlik? – tolakodott be egy ismerős hang az elméjébe, és a herceg meglepett arca alapján az övébe is.
- Lory? A te vendéged? - nézett kérdőn újdonsült feleségére a herceg a telepata róka után.
- Van egy olyan érzésem, hogy ő sütötte a tortáinkat. De te szerintem máshonnan ismered. - vigyorgott rá Arminra. - Yrsil, megtennéd, hogy emberalakodban gratulálhassak ehhez  a mesterműhöz?
- Yrsil? Mármint Yrsil, a vándorbárd és poéta? - szaladt fel őfelsége szemöldöke. Csinos kis gyűjteménye volt a csábdémon műveiből, de nem éppen a szakácskönyv sorozatot vette meg olyan nagy lelkesedéssel.
- És szakács. Megkértem, hogy ő csinálja a tortáinkat. Reméltem, hogy örülni fogsz neki.
~ Igazán örvendek, Armin herceg... - szólalt meg utoljára a fejükben, majd a holdfénybe kisétálva emberszerű alakot öltött. - ...Yrsil vagyok, tisztelettel... - hajolt meg kicsit, majd levette a maszkját is, hogy látszódjon földöntúlian tökéletes arca ezüstszínű szemeivel.
- Szintén örvendek, Yrsil mester. És nagyon köszönöm, hogy kiadatás előtti példányt tudott adni a számomra Loryn keresztül, nagyra értékelem a műveit.
- Csodálatos lett a karamelltorta. Köszönöm, hogy elvállaltad. - lépett oda Silhez Loreena, hogy adjon két puszit az arcára.
 - Ahhh egek, mindjárt meghatódom ennyi kedvességtől... - legyezte magát a démon a maszkjával, majd átölelte Loryt óvatosan magához szorítva egy percre, a két puszi közepette. - Igazán szívesen tettem. Tudom, hogy jó kezekbe került... - kacsintott Armin felé. - Mindenesetre, fogadjátok gratulációmat, kedveseim. Nagyon boldoggá tettek.
- Köszönöm, hogy igazodott az igényemhez és karamelltortákat csinált, pedig egy ilyen kreatív művésznek biztos lett volna egyéb ötlete is. - mosolyodott el őfelsége. - Mellesleg Lorynak igaza van, tényleg remekül sikerültek.
- És köszönjük a gratulációt is. Reméltem, hogy felbukkansz így is, bár a róka alakra nem számítottam. - nevette el magát a lány.
- A rókák cukik. - jelentette ki a csábdémon magabiztosan. - Elég természetes hogy valaki azzá akarjon válni, amit imád. - folytatta, majd zavartan megpiszkálta a haját. - Nos, azt hiszem már csak egy dolog volna hátra. - hangosan tapsolt hármat, hogy némileg felhívja magára a figyelmet. - Egy kis dallal készültem nektek, már ha megengeditek.
- Hogyne.
- Köszönjük, Yrsil mester.
Sil újra tapsolt, mire több alak is előtűnt a háttérből, kezükben hangszerekkel, a démon pedig sorra bemutatta őket.
- Összecsődítettem Veronia öt legjobb vándorbárdját, személyes ízlés szerint válogatva. Azt hiszem az elsőt nem kell bemutatnom, de ha mégis, vándorbárd és költő, mindemellett nagy bor-barát, ismertebb nevén Hordó Henrik ! - mutatott a mellette álldogáló pocakos, bajszos fickóra. Csak mosolyogva megemelte a kalapját, és meghajolt a tisztelt publikum előtt. - A következő, az alkalomra önként jelentkező gyönyörűséges ...'hangú' hölgyemény... - piszkálta a nőt kicsit, amire általános nevetés volt a válasz-...Tüzes Nina ! Itt van még mellettem, Jörgen, öreg barátom, akire legtöbbször Észak Énekesmadaraként hivatkoznak. - mutatott a háta mögött álló, magas szőke férfira. - Végül, de nem utolsósorban Itt van Torsten is, aki szintén a fogadók fenséges ragadozója, aki udvari zenészként élt életét megelégelve a fogadók népét boldogítja manapság. Vagy éppen ellenkezőleg. - nevetett fel, majd elveszem a felém nyújtott lantot. - Ez a szám csak nektek szól. Éljen az ifjú pár!
Yrsil és csapata pedig énekelni kezdtek. Tempós, mégis szerelmes dalt énekeltek egy farkasról, aki beleszeretett egy lányba, és mindent megtett volna, hogy a közelébe juthasson, mégis balul sült el az igyekezete…

~ I'd do anything to hear her sweet voice calling my name
I won't be the same, in the arms of my Love
I'll find her a little gift and I will love her all I can
The love of a wolf - not the love of a man ~

Yrsil ezek után meghajolt és eltűnt a színről, a lány úgy sejtette, ismét róka alakot öltött, de gondolatban még utána szólt, hátha hallja…
~ Köszönjük Sil. - gondolta még, remélve hogy eljut a rókához.
~ Minden jót, Lory. Ég veled. – válaszolt a démon majd végképp szem elől tévesztették egymást. A torták mellett állva így, hogy már béke volt még váltott néhány szót a többiekkel, koszorúslányokkal, családtagokkal, de zöld tekintete már a vörös brokátot kereste. Egy tünde lovaggal társalogva találta meg a püspököt.
- Ígért nekem egy táncot Kather.
Norven hátat fordított az asztalnak.
- Valóban, felség. Ígértem.
- Ha van ideje, behajtanám az ígéretet. - mosolygott rá a férfira, miközben biccentve köszönt a lovag társának is.
- A vendéglátómra? Akármennyi. - letette az asztalra a poharát, majd derékból meghajolt. - Felség. Szabad?
Loreena könnyeden nyújtotta felé a kezét.
- Szabad, de csak ha nem hív többet felségnek.
- Ahogy óhajtja, Lady Loreena. Mit kedvel a leginkább?
A püspök lágyan fogta meg a nő kezét, és a zene ritmusára forgatta be kettejüket a tánctérre, két elegáns lépéssel. Yrsil dala után a zenészek visszaálltak a szokásos bálokon játszott darabokra.
- A Lady Loreena tökéletes. De nem veszem zokon, ha a Lady is elmarad, noha megtarthattam a lovagi címem. - hagyta, hogy Norven vezesse a táncban, és sokan meg is bámulták, ki az, akivel a hercegné a parkettre lépett a férjén kívül.
Hadd bámuljanak.
Megvan az a pillanat, amikor az ember egyszercsak képtelen tovább idegeskedni. Nem is tudja, mikor érkezett el ez a pont, de egy ideje már semmi sem volt képes görcsbe szorítani a gyomrát, sem a bámuló tekintetek, sem a kényszer, hogy tökéletesnek próbálja láttatni magát.
- Meglehetős örömmel tölt el, hogy tévedett akkor, Lightleafben. - mosolygott rá ismeretlen melegséggel. A Boszorkánypöröly meglepően sok, kifejezetten kedves arcát mutatta meg számára aznap este, de cseppet sem bánta. - Páratlanul boldognak látom, ami jól megy ékszereihez. Nincs semmi, ami így tükrözné a fényt. Viselje sokáig.
Loreena hasonlóan kedvesen mosolygott vissza a férfira. Talán ő volt az a vendég, akinek legjobban örült, hogy eljött az esküvőjére. Még az is megfordult a fejében, hogy megkéri, vezesse le a szertartást, de elrettentette a sok kötöttség, amivel egy katolikus menyegző járt volna.
- Köszönöm. Én is örülök, hogy tévedtem, noha a történet még nem ér véget ezen az estén. Armin elszántabb volt, semmint hogy annyiban hagyja ezt. - nézett körbe, utalva itt magára az esküvőre. - Örülök, hogy eljött és osztozik a boldogságomban. És hogy elhozta Jozefet is. Remélem az ön lelkében is csendesedett a vihar.
- Igazán nagyra tartom, mint szerelmes férfit, ha sikerrel járt. - nevetett föl halkan. - Kell bátorság, hogy a maga elszántságával szembemenjen valaki. Jozef pedig alig várta, hogy újra lássa. Úgy kellett lebeszélnem róla, hogy az íjába kapaszkodva induljon útnak.
- Remélem lesz alkalmam vele is szót váltani.
Követték a dallamot, amerre repítette őket, majd ismét Norven szólalt meg.
- Jólesik az aggodalma. De ma éjszaka utoljára lehet önző. Megunja még a herceg mellett a mások gardírozását. Elismerésem Armin Fairlightnak. Derűlátást vélek felfedezni az arcán, hölgyem.
- Azt hiszem, jól látja. Végülis mióta tartanak az előkészületek még senki sem próbálta megölni egyikünket sem, az esküvőt sem próbálta szabotálni senki... Talán így is fog maradni. A férjem... De furcsa ezt kimondani. - kuncogott fel - Ismeri a kételyeimet, és mindent megtesz, hogy eloszlassa őket. Talán idővel a sötét tündék is megbékélnek majd velem. Legalábbis mindent meg fogok tenni azért, hogy így legyen. Ráadásul, azt hittem le kell mondanom mindenről, amit eddig elértem, de a királynő biztosított afelől, hogy ameddig nem szegem meg a hűségesküm minden marad a régiben, nem lettem kitaszítva a lovagok közül, sem a sajátjaim közül. A mai estét igazán semmi sem árnyékolta be, minden okom megvan a derűlátásra. - talán sok mindent osztott meg a másikkal, remélte csak, hogy ne untatja. Természetesen még ez előtt az este előtt is tele van kételyekkel, de idővel, ahogy feloldódott, lassan képessé vált élvezni a saját esküvőjét.
- De remélem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ön is és Jozef is bármikor szívesen látott vendégek Elathában... Vagy bárhol, ahol élni fogunk.
- Reméltem, hogy így fog folytatódni a története. - biccentett Norven. - Ameddig élek, számíthat a jóindulatomra. A tündékével azonban sohasem szándékoznék visszaélni.
Lassult a zene, így ők is lassítottak, míg végül véget ért a tánc, és könnyeden sodródrak ki a parkett szélére.
- De eleget sajátítottam ki; jól tudom, hogy számtalan vendég vár még arra, hogy a figyelmével tüntesse ki őket. - jegyezte meg, aztán mosolyogva a hercegre sandított. - És persze Armin Fairlight sem az a férfi, akivel mindjárt az első napon szívesen tengelyt akasztanék...
- Szerencsére vele azért nehezebb összeveszni, mint amennyire annak tűnik. - nevet Loreena, majd pukkedlizett egyet, elnagyoltan és inkább karikatúra-szerűen. Sosem ment neki igazán. - Köszönöm a táncot Kather. Érezze jól magát még az est hátralevő részében.
A püspök meghajolt, tökéletesen, ahogyan azt illett, a mosolya azonban árulkodóbb volt.
- Részemről az öröm... felség.

Már vörösödött az ég alja, a násznép egy része már régen elvonult a szállására aludni, másik része pedig részegen hortyogott a kertben, esetleg halkan, egymásnak dőlve beszélgettek. Loreena éber volt még, bár fáradt, mégis fél, hogyha álomra hajtja a fejét, talán felébred egy másik életben, ahol mindez meg sem történt. Nem akarta, hogy véget érjen ez az éjszaka. Armin ott állt mellette. Meglepő módon teljesen józan volt, a saját lakodalmán kevesebbet ivott, mint egy átlagos este, és nem is vonultak el, pedig a nászéjszakára hivatkozva megtehették volna. Légiesen siklott ki a férje karjai közül az üres tánctér közepére, csakhogy még egyszer, utoljára foroghasson egyet felhő-ruhájában.
- Táncolj velem még egyet, mielőtt felébredek és kiderül, hogy csak álmodtunk. - nyújtotta a kezét Armin felé.
- Ahogy kívánja, m'lady! - mosolyodott el a herceg fáradtan, és finoman megfogta a felé nyújtott kezet. - Ha felébredünk és kiderül, hogy csak álom, visszasírom magam álomba.
Az egyetlen talpon lévő zenész egy hegedűn kezdett el lassú dallamot játszani a párnak, noha nem lett volna rá szükségük. Őfelsége még így is magabiztosan vezetett, Loreena pedig a vállára hajtotta a fejét, és csak picit élvezte, hogy kicsit kettesben lehetnek.
- Bezárult a kör. Mikor először találkoztunk is esküvőn voltunk.
- Igaz. Nos, majdnem, a legelső találkozásunk egy kocsmában volt, de az első táncunk tényleg egy menyegzőn. Elhitted volna, hogy egyszer a sajátunkon is táncolni fogunk?
- Ha akkor mondod? - felnevetett. - Kizárt. De örülök, hogy így lett. És még karamell tortánk is van...
Armin vele együtt nevetett.
- Így van. Ugyan nem a násznagy gazdag, hanem a vőlegény, de megérte az utolsó váltóig. Remélem holnap reggelre egész Mistwoods karamelltől fog ragadni.
- Van egyáltalán násznagyunk?
- Nincs, sajnos nincs idősebb férfirokonom, Amelie-t meg csak nem kérhettem meg erre. Hogy még az esküvőmön is parancsolgathasson... - mosolyodik el, mire Lory megcsóválta a fejét, és apró puszit nyomott a herceg arcára.
- Nem baj. Te egyedül is elég vagy ahhoz, hogy karamellbe fojtsd a királyságot. Remélem ők is úgy fognak neki örülni, mint amennyire boldog én vagyok most.
A zene véget ért, Armin pedig megállt, hogy egy pillanatra mélyen a felesége szemébe nézhessen.
- Annyira boldog senki nem lelhet, amennyire én vagyok.
A tünde gyengéden megsimogatta a herceg arcát.
- Maradjon is így. Csodálkozom, hogy nem volt botrány, és ennyi különböző nép képes volt kultúráltan együtt szórakozni.
- Ez igaz, hála a Holdnak hogy nem történt semmi botrányos. Pedig egy légtérben volt a déli küldöttség és a Boszorkánypöröly.
- Igen. Még nem tudom ez mit jelent, de örülök neki. Ha nem emberek élete múlna rajta azt mondanám az egész olyan mint egy rossz családi veszekedés...
- Családi veszekedés. De rég volt már lehetősége... De örülök, hogy most kivételesen szerető családom van.
Loreena elszégyellte magát az önzőségén és átölelte Armint. Bele se gondolt, hogy a hercegnek mennyit jelenthet, hogy végre családja lesz. Kap egy kedves melegszívű apóst, egy szeleburdi kisöccsöt, egy zsémbes anyóst… És ő, a felesége szeretni fogja, és mellette fog állni. Ennek kellett volna aznap a legfontosabbnak lennie, hogy a hercege számára véget ért végre a magány. Nem akarta kiengedni az öleléséből, és nem csak ezen a hajnalon, hanem soha többé. Abban a pillanatban, amikor a nap korongja először feltűnt a horizonton, biztos volt benne, hogy ha csak kettejükön múlik, egymással örökre boldogok lennének.


_________________
"Find the lady of the light gone mad with the night
That's how you reshape destiny"

Crispin Shadowbane

Crispin Shadowbane
Éjvándor
Éjvándor

Ott álltam, az egyszerű kis fogadó még egyszerűbb szobájában, és közben a tükörben nézegettem magam. Tükörben? Enyhe túlzás. Valami régen elhasznált ablak üvegből összetákolt valami, ami igen csak homályosan és torzan adta vissza a képet, de arra jó volt, hogy megbámuljam, milyen csodálatosan is szép vagyok.
~ Meg milyen csodálatosan is egoista és beképzelt vagy.~
Egyelőre nem vettem figyelmet Shea suttogásairól, aki az elmúlt időkben meglehetősen csendben volt. Valahogy éreztem, hogy ez a vihar előtti csend lesz, de reménykedtem benne, hogy egy kicsivel tovább tart majd. Arcomon heves fintorral próbáltam leporolgatni a ruhára ragadt szöszöket, nem túl sok sikerrel. A vér foltokat már nagyjából sikerült eltüntetni egy igen csak heves procedúra keretében. De, akárhogy is próbálkoztam, ennél jobb állapotba már nem hozhattam a ruháimat. Elszontyolodtam. Igaz, hogy nem kaptam hivatalos meghívót az esküvőre - azt se tudták eddig, hogy létezem - de ez nem akadályozott meg abban, hogy jelen legyek, mint sztárvendég. Bár a fejem még mindig enyhén szólva is kótyagos volt az előző esti, és ma hajnali masszív iszogatástól, de ehhez már hozzászoktam és az alkohol egyre kevésbé volt rám hatással. Ami elkeserítő volt. Mi lesz, hogy ha többé már nem tudok tisztességesen berúgni? Miközben nézegettem magam, eszembe jutott a tökéletes megoldás.
~ Végül is....a fogadós termetre nagyjából akkora, mint én, nem igaz?~
~ Te most komolyan leakarod rabolni a szállásadód ruharaktárát?~
~ Fizettem érte, nem?~
~ A szobáért, de nem a ruhákért! Cyne, ne szórakozz már! Add fel, ne menj el az esküvőre. Lory és Arr nem jelent neked semmit.~
~De tele lesz a hely ingyen piával, sok nővel és kajával. Szerintem biztos, hogy megéri elmenni.~
~ És lesz ott még pár Árny is, meg talán őrök is.~
~ Pff....amatőrök. Na most figyelj!~
Azzal kisurrantam a folyosóra. Tudtam, hogy a fogadós szobája a földszinten lesz, hisz mindig készen kell állnia arra, hogy ha új vendég érkezik, bár a bejárati ajtó előtt lógó tábla tisztán hirdette, hogy sötétedés után már nem szívesen várnak új tagokat. Ami még inkább szerencse volt, hogy a díszes násznép közül senki se találta meg ezt az eldugott kis zugot, ami leginkább csak valami letűnt kor régi maradványának tűnt. De a szoba olcsó volt, a kaja ennek megfelelően épp hogy csak ehető, de egy ágról szakadt self számára tökéletes volt. A lefelé vezető lépcső pár foka igen csak recsegett, amikor ráléptem, így még inkább vissza kellett vennem a tempómon. Öt perc kínszenvedés és araszolgatás után viszont már a földszinti aulában tipegtem. Vendég sehol. Az egyik ajtó mögül a fogadós erős horkolása hallatszódott, a feleségével adtak elő egy duettet. Nagyon megnyerő volt. Még óvatosabban, mint a lépcsőn való lemenetelkor, közelítettem az ajtóhoz. Semmi se nyikorgott. Király. Lassan lenyomva a kilincset végül hallottam, hogy halkan kattan egyet. Az ajtó kitárult, épp hogy csak résnyire. Belestem. Mindketten aludtak. Két egyszerű ágy, mindegyik mellett egy-egy éjjeliszekrény és a hozzám közelebb eső fal mellett egy öltöző szekrény foglalt helyet. Illetve túloldalt ott volt még egy ajtó, ami valószínűleg az egyszerű módon berendezett fürdőszobát takarta. Szerencsére itt a bútorok jobb állapotban voltak, mint a fogadó bármely másik részén, így a szekrény ajtó is halkan nyitódott ki, s sötétséghez szokott szemeimmel hamar kiválasztottam egy nagyjából megfelelő férfi ruhát, bár egy ideig gondolkoztam azon, hogy lemarkolom a nő egyik ruháját és én leszek a legszebb koszorúslány az egész esküvőn.
~ Te totál meg vagy húzatva. Nincsenek véletlen homoszexuális beütéseid?~
Megvontam a vállam. Ki tudja? A szekrény ajtót lassan visszacsukva a frissen csent ruháimmal elhagytam a szobát. Senki se ébredt fel. Tíz perccel később már a saját szobámban átöltözve álltam, nézegetve magamat a tükörben. Egyszerű ruhák voltak, de legalább se vér csepp nem volt rajtuk, se apró fehér szöszök. Készen álltam a nagy bulira. A táskámba bedobáltam a cuccaimat - nem sok minden volt - és elhagytam a fogadót, a pultra rakva pár keresetlen váltót.
~ Ideje akkor, hogy meglátogassuk a friss párt, nem?~
~ Miért van ezzel az egésszel kapcsolatban rossz érzésem?~
~ Túl pesszimista vagy, Shea, ez a Te örök bajod. ~
~ Melletted ezen még csodálkozol?!~

- A fegyvereit le kell tennie! Ezen eseményen a hivatalos őr szerepet ellátó egyéneken kívül más nem viselhet semminemű szúró, vágó eszközt, vagy bármi mást, ami fegyvernek minősül! - csattant fel az egyszerű kis őr, aki az ajtóban állt.
Meredten néztem rá. Hát ne szórakozzon már! Csak egy éjgyilok van nálam, semmi több! Eskü. Az meg kell, azzal kelek, fekszek, eszek...néha napján, amikor nincs késem.
- Ez most komoly?
- Vagy ez, vagy nem jelenhet meg az esküvőn. Nem hiszem el, hogy ennyi kétes alakot ide csődít ez az esemény! Ha bármi bajt csinál, a Névtelen Árnyak elviszik egy kis látogatóba a házukba. Előre figyelmeztetem. Se lopás, se más kár okozás!
- Maga most komolyan bűnözőnek néz engem? Mi van, ha én is egy Árny vagyok, aki épp beépül a vendégsereg közé, hogy onnan figyelje a gyanús alakokat?
- Ha vár egy percet, keresek egy igazi Névtelent és megkérdezem tőlük, hogy tényleg hozzájuk tartozik-e?
- Szerintem felesleges... - elő veszem az éjgyilokomat, és átadom az őrnek.
Fájó szívvel hagytam el a bejáratot, s csak remélni tudtam, hogy az egész esemény végén vissza fogom kapni a fegyveremet. Még jó, hogy mást nem hoztam magammal. Pedig egy fegyver mindig kell, hogy legyen a selfnél ilyen eseményeken. Az esküvők igen csak veszedelmes rendezvények szoktak lenni. Főleg azok után kezdtem el némileg aggódni, miután Arr elmesélte, hogy Lory-t nem nagyon kell félteni, ha kell, lyukat üt a koponyámra. Bájos egy hölgy, meg kell vallani. Ahogy beléptem, alaposabban megnéztem magamnak a díszes társaságot. Itt mindenki valami tuti kis ruciba préselte magát, egyedül én voltam egyszerű öltözetben. De ehhez már hozzászoktam. Soha életemben nem vettem még részt ilyen eseményen és a ruhatáram leginkább csak arra szorítkozott, amire tényleg szükségem volt. Páran megnéztek maguknak, aztán vállukat vonogatva tették tovább a dolgukat. Pár percnyi lézengés után megláttam azt a hatalmas sort, ami az ifjú pár előtt tolongott. Hatalmas. Egyáltalán, akarok én velük beszélni? Én csak a pia miatt jöttem. Meg a kaja miatt. Megtapogattam a belső zsebemet. Jó, az egyszerű kis ajándékok a helyükön voltak. Azért pár percnyi figyelmet szenteltem a menyasszonynak. Arr nem hazudott. Tényleg szemre való egy hölgyemény volt, akiért feladtam volna még talán én is az enyhe lefolyású rasszizmusomat.
~ Szép, Armin...jó választás. Most már értelek valamennyire.~
~ Azért ne ragadtasd el magad túlságosan. Végül is, csak egy egyszerű elfike, aki most csini ruhákba gyömöszölte magát, és az arcán éteri mosollyal bámul mindenkire. Még az egyszerű ember nőket is széppé varázsolná.~
Shea-ról tudomást se véve vegyültem el a tömegben.  Fogalmam se volt, hogy mit fogok itt csinálni azon kívül, hogy párszor Armin és Lory felé pislogok, de aztán úgy döntöttem, hogy élvezni fogom az estét, pont úgy, mint az előző napot, amikor totál részegre ittuk magunkat. Ígéretemet be is tartottam....tényleg jól éreztem magam!

Kiosontam a raktárszobából, ahova az esemény alatt felszolgálandó étkeket és italokat halmozták fel. Senki se vett észre, aminek kifejezetten örültem, nem lett volna kedvem megmagyarázni azt, hogy még is, mi a bánatos fenét keresek én ott. A fejem még egy kicsit kótyagos volt a sutyiban megcsapolt hordók termékétől, a szám sarkán pár morzsa éktelenkedett, de elvégeztem, amiért ide jöttem. Szórakoztam is. Pár nőt megpörgettem a parketten - meglepő módon a bérgyilkosok akrobatikus mozgása és a tánc nem állt messze egymástól - s pár totál jelentéktelen alakkal megtárgyalgattuk az élet nagy problémáit, s közben sikerrel kerültem el a nagyobb feltűnést. Bár a végére már mindenki kapatos volt, így könnyebben vegyültem el a tömegben. Még utoljára végig néztem a népségen, tekintetemmel a párt keresve, de nem láttam őket sehol. Mindegy, csak megtalálják a nekik hagyott dolgokat. Az egészet egy borítékba tettem, amin nagy betűkkel állt:

Lórinak és Arr-nak

Ebből valószínűleg a hercegecske egyből le fogja vágni, hogy még is, kitől érkezett a levél, amit még hajnalban írtam a gyérül berendezett szobában.

"Kedves Lady Loreena Wildwind és mélyen Tisztelt Armin Fairlight herceg,
Tudom, hogy gratulációm nem a megszokott formában érkezik meg, és remélhetőleg egyetlen szolga se fogja lenyúlni a nektek szánt levelecskét. Ha még is bontott formában akadnának erre a levélre a közeljövőben, csak jelezzék és kicsinálom azt a beste szolgát! Na, vissza a hivatalos részhez: ezúton is szeretnék gratulálni ahhoz, hogy megtaláltátok azt, ami az életben a legfontosabb. Egy társat az úton, akire mindig bizton számíthattok, s tudjátok, hogy ki fog állni mellettetek, akármi is történjen. Sok boldogságot kívánok ebben az életben és a túlvilágon is, remélve, hogy a vég számotokra még hosszú-hosszú évtizedekig nem jön el. Személyesen adtam volna át a levelet, de a nem az én stílusom, én inkább az árnyak között maradok. Ha egyszer, valamelyik kocsmában összefutunk talán még a közel jövőben, egy kört állok, mert igen csak nagylelkű személy vagyok. Amennyiben ezt a levelet egy hordón találjátok meg - vagy kérdezzétek meg azt, aki elvitte nektek, hol találta - akkor azt jelenti, hogy igen csak jó ízlésetek van a felszolgált italok tekintetében. Ha egy hölgyemény ruhái közé akadt be valahol, akkor a vendégeket illetően van igen csak jó ízlésetek - és a hölgynek is jó ízlése volt, amikor engem választott. Ha netán pár vércsepp szennyezi a borítékot és egy hulla mellett hever ez a levél: akkor valaki az életetekre tört, de csak próbálkozott. Mivel nincsen nekem se nagy vagyonom, se túl jó ízlésem az ajándékok kiválasztásakor, ezért csak két apróságot csatolok a levél mellé. Még egyszer, sok boldogságot:
Cynewulf, a Kocsmák Hőse, a Sötétség Vándora...meg még pár hangzatos címet gondoljatok ki ide."


A boríték tartalmazott a levélen kívül két apróságot: egy egyszerű kis váltót, az egyik fele fényesre csiszolódott, s enyhe kocsma szag áradt belőle. Illetve egy egyszerű, csillogó fémből kovácsolt virág Lory számára.

A levelet egy hordón hagytam végül. Tényleg jó fajta pia volt. Már majdnem olyan jó, mint az, amit a kocsmában szolgáltak fel. Majdnem. Végül komótos léptekkel hagytam el az esküvő helyszínét, magamhoz véve a belépéskor leadott éjgyilokomat. Itt voltam. Jót mulattam. És a legjobb, hogy a pár még csak észre se vett engem. Buli Cyne módra!


_________________
Azonnali játék: Wedding night, wedding moon Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr

Institoris

Institoris
Klerikus
Klerikus

- Hol van Loreena?
Sóhajtok. Az elmúlt napokban semmi mást nem hallottam Jozeftől, csak egymás után váltakozó szünetekkel feltett, egyre idegesítőbb kérdéseket. A kölyök azt hiszi, ő az egyetlen, aki egy ilyen hosszú úton unatkozik egy hintóba zárva. Az elején persze lelkes volt: különösen akkor, amikor megtudta, hogy viselhet világos inget sötét, cifra sujtásos dolmánnyal, ahogy a sötételfeknél szokás. A rangját - mégis a Katedrális novíciusa - ezüst melltű jelzi a szíve felett, egyébként azonban úgy találtam, Lory bizonyára örülne, ha a fiú belekóstolhatna kissé a saját tündeségébe.
Mikor tegye, ha nem most?
Az út kissé összekuszálta a megnövesztett, holdfényszín haját, azonban eszem ágában sincs ezt felróni neki. Nálam semmi esetre sem lehet kócosabb, és fikarcnyi türelmem sem maradt, hogy újabb csatákat vívjak vele.
Bőven elég volt lebeszélni arról, hogy fegyverekkel teleaggatva, lóháton akarjon bevágtatni a hercegi esküvőre.
- A szertartás előtt nem találkozunk vele. Ez egy királyi esküvő; el vannak foglalva a ceremónia részleteivel, ebben egészen biztos vagyok.
- Mit kell most csinálni?

Elmosolyodom, mert a tanácstalanság hirtelen visszafiatalítja éles kamaszvonásait tejfelesszájú kisfiúarccá. Visszafogom magam, és nem borzolom meg a küzdelmesen elrendezett, fazonjukat halványan még mindig őrző tincseket.
- Fogadj el egy italt az egyik tálcáról, és társalogj a többi vendéggel! - intek nagyvonalúan. - Szertartás után gratuálhatsz a hercegnek és a hercegnének.
Mohón nyel, azonnal megfeledkezve az úton felhalmozódott nyűgjeiről.
- Lehet? - sandít fel rám mohón és kissé óvatosan. - Mármint ihatok?
- Ha kínálnak, illik elfogadni. Vendég vagy te is - jegyzem meg, majd megemelem a szemöldököm. - De ha vedelni mersz, megjárod.
- És mit mondjak nekik?
Körülnézek, ismerősök után kutatva a tömegben.
- Ha nincs ötleted, beszélj általános dolgokról. Különösen ajánlott a herceg és a hercegné házassága feletti örömödet ecsetelni.
- Értem - bólogat komolyan, majd kissé lesunyt fejjel hozzáteszi: - Nem fogok vedelni.
Szigorú pillantást vetek rá, de végül csak szusszanok.
- Számítok rá, hogy megállod a helyed, Jozef!
- Nem fogsz csalódni bennem, atyám - biztosít a kelleténél valamivel gyorsabban, de a kocka már el van vetve. Nagyon ajánlom, hogy ha el is követ valami disznóságot, idejében észbekapjon. - Akkor szabadon.....mehetek? - puhatolózik tovább. - Nem kell, hogy kísérjelek?
Megrázom a fejem.
- Ha úgy érzed, a beszélgetőpartnered sarokba szorít, rám hivatkozva kimentheted magad. Észnél légy! Nekem külön beszélgetnivalóm van.
- Nem kell aggódnod miattam, feltalálom magam.
- Helyes - mordulok rá, de a jókedvű szikra nem távozik a szememből. - Ajánlom is, fiam. A szertartás után beszélek az ifjú párral, ajánlom, tedd ugyanezt... de várd meg, amíg ezt udvariasan megteheted.
Valamit máris forgathat a vásott fejében, mert tőle szokatlanul olajozott engedelmességgel bólogat, mint figyelmes, krétásfülű kisdiák.
- Majd szem előtt tartom az illemet és várok a soromra - helyesel kenetteljesen, aztán az egyik ezüsttálcás pohárnok felé villan a szeme. - De most megyek és levadászok egy poharat. Az a fickó le akar lépni a tálcával!
Rosszalló pillantást vetek rá, de azt hiszem, most már késő lenne emlékeztetni rá, hogy válogassa meg a szavait. Ha valamikor is megtanulta, az nem a fogadás előtti utolsó tíz perc lesz.
Sóhajtva figyelem, ahogy eltűnik a tömegben.


Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez az egyik legnagyobb tömeg, amit valaha éjszaka ébren zsongani láttam. A szertartás meglepően rövid, és - amennyire meg tud ítélni - igencsak mentes a sallangoktól. Ezúttal cseppet sem bánom.
A hercegi pár egyik nyugodtabb momentumát választom, hogy odalépjek hozzájuk, megdöbbentően barátságos mosollyal a képemen.
- Felség - biccentek Arminnak elsőként. - Engedje meg, hogy az egész Északi Királyság és a magam nevében is gratuláljak. Felségednek - fordulok Lory felé ugyanígy - nemkülönben.
Armin Fairlight remekül palástolja tanácstalanságát, és bár érkezésemkor fennhangon bejelentettek, nem várható el tőle, hogy minden egyes vendégére cím és név szerint emlékezzen.
- Köszönöm a királyságának és önnek is - jegyzi meg elegánsan. - Megkérdezhetem, kicsoda kegyelmed?
Újdonsült hitvese, a szemkápráztató menyasszonyi ruhát viselő Lady Loreena jókedvűen felkacag.
- Az istened szerelmére Kather, attól még, hogy férjhez mentem, nem lettem felséges. Armin, az úr Institoris püspök hivatalosan, de szívesen mutatnám be Norven Katherként, közeli barátom.
- Ember vagyok, felség - vigyorodom el -, jól tudja, hogy élünk-halunk a ceremonikusságért. Armin herceg - pillantok a férfira megint -, a nevem Norven Kather. A Szent Hivatal püspöke vagyok; Lady Loreena hívott meg, hogy osztozhassak az örömében. Egyúttal a hivatalom és a királyság üdvözletét és jókívánságait hozom.
Az uralkodó szemrevaló arca földerül, mintha egycsapásra megvilágosodott volna.
- Óh, a híres Boszorkánypöröly, a von Himmelreich körme alatti legfájóbb tüske - kacagja a hitvesééhez hasonló dallammal. - Igen, Lory már mesélt önről, hogy egyike volt azoknak, akik meglátogatták Lightleafben, míg gyengélkedett. Ezt nem tudom eléggé megköszönni, roppant hálás vagyok érte, hogy szívén viselte a sorsát. Érezze jól magát, bármire lenne szüksége, csak szóljon.
Rövid nevetéssel csatlakozom a herceghez udvariasan, azután féloldalt fordulok, hogy a kísérő, aki a hintót és a lovakat is felügyelte, odaférjen a jókora, vaspántos ládával. - Fogadják felségtek a Katedrális nászajándékát. A Szentszék áldása kísérje mindenhová a hercegi párt minden nappal és éjszakán.

Hagyom, hogy udvariasan szemügyre vegyék az ajándékukat: egy pár téli kabátot készíttettem nekik, a hideg időre készült elegáns darabokhoz Észak szabói és prémvadászai együttesen úgy értenek, mint senki más. Azt elhallgatom, hogy a három prémes állatot - cobolyt, ezüstrókát és hódot - a Katedrális legjobb vadászai ejtették el. Elegánsabb volna, ha nekem köszönhetnék, de a valóság sohasem ennyire előkelő. Hat-hat pár, címernyomott ezüstgomb sziporkázik büszkén a kövér teliholdnál; látom a pároson, hogy talán sikerült valami kedvükre valót választanom.
- Nagyon köszönjük, gyönyörűek. És persze az áldásukat is, sokat jelent.
- Köszönöm a magam nevében is, valóban szemrevalóak - csatlakozik Armin nyugodt, barátságos hangon. - És köszönöm az áldásukat is, noha felénk nem úgy tisztelik az egyetlen istent, mint az emberek hiszem hogy ugyanazt tiszteljük, csak más oldalról nézzük.
- Remélem, elnyerte a tetszését a bál - szól aztán Loreena, mély tüzű szöcskezöld szemével jókedvűen kapaszkodva a tekintetembe. - Megtart nekem egy táncot, mikor elfogyott a gratulálni vágyó tömeg?  
- Hogyne, Lady Loreena - felelem könnyedén. - Nem az a nap, amikor illendő volna letagadnom, hogy megtisztel a választással.
A herceg összehúzott szemmel, tréfásan tekint a lovagra, aztán rám hunyorít huncutul.
- Még egy órája se a hitvesem és már itt hagy, hogyan csinálja ezt, püspök úr?
Felvonom a szemöldököm, mintha valami különlegesen mulatságos felhangja volna az uralkodó csipkelődő szavainak. Van is. Tudom, hogy Eschiva nevetne, ha hallaná.
- Biztosíthatom róla, hercegem, hogy nem fordul elő különösebben gyakran - felelem egy újfajta mosollyal. - Majd' húsz éve, hogy utoljára táncoltam. A kedvese sietni fog vissza felségedhez.
- Ugyan, mire eljutunk addig a táncig, addigra lesz ideje végigkóstolni a teljes itallapot, püspök úr... Azt mondják, a helyi áfonyabor sok tánclépésre megtanít - vigyorodik el a hercegné asszony cinkosan. - Amellett nagyon finom - fűzi hozzá, mielőtt a férjéhez fordulna. - Ne aggódj. A mai este után annyi időt fogok veled tölteni hogy eleged is lesz. Inkább élvezd ki az utolsó szabad perceid.
Armin Fairlight halk baritonja kuncogásba burkolva hullámzik fel halkan, mielőtt visszakacsintana a szerelmére.
- Áh, ha siet vissza, az azt jelenti, hogy nem érezte jól magát, az pedig nem jó, így táncoltassa csak, míg kedve tartja. Mellesleg igazad van, talán kiélvezem.
Feltűnő, szeretetteljes összhangjuk mosolyba rendezi az én vonásaimat is.
- Engedelmével, hercegné asszony - nevetek fel - öreg vagyok már. Talán kedvem több lesz a tánchoz, mint lendületem. De hadd dicsérjem meg az asztalát, Armin herceg; először kóstoltam ilyesmit.
Anélkül emelek le egy talpaspoharat a legközelebbi tálcáról, hogy az bármilyen hangot kiadna.
- Éljen az ifjú pár.
- A kedv a lényeg, a többi jön magától - kortyol udvariasan a maga italába Lory. - Köszönjük.
- Mi éljünk, a vendégek meg mulassanak! - int Armin egy biccentéssel.

Ahhoz képest, mennyien tolonganak az uralkodó és újdonsült felesége körül, meglehetősen kevés idő telik el, mielőtt felcsendülne mögöttem az ismerős hang. Megfordulva a hercegné ragyogó pillantásával találkozhatom: Loreena ugyanolyan boldognak tűnik, mint két órával ezelőtt, mégis látom a szeme fehérjén, hogy igencsak elfáradt. Mélyen fog aludni ma reggel.
- Ígért nekem egy táncot, Kather.
Biccentek a tünde lovagnak, akivel eddig a sajtokról társalogtam, majd teljesen hátat fordítok a hosszú tölgyfaasztalnak.
- Valóban, felség. Ígértem.
- Ha van ideje, behajtanám az ígéretet - mosolyodik el a fiatalasszony melegen, gavalléros mosolyt csalva elől belőlem.
- A vendéglátómra? Akármennyi - helyezem az asztalra a poharat, aztán derékból meghajolok. - Felség. Szabad?
Kecsesen ajánlja fel a kezét, egy szemernyi távolságtartás nélkül.
- Szabad, de csak ha nem hív többet felségnek.
A felajánlott ujjait a magaméba fogom, meglehetősen finoman, épp csak annyira, hogy ne csússzon ki a fogásomból.
- Ahogy óhajtja, Lady Loreena - engedek udvariasan, bár az északi udvarban a hangnemem egy kissé túlzottan bizalmasnak számítana. - Mit kedvel a leginkább?
Hegyezem a fülem, hogy felfogjam a zene vezető akkordjait és eldönthessem, mire invitálnak a zenészek; pár szívdobbanás után, hogy felismerve elcsíptem, két igen nagylelkűre nyújtott kezdőlépéssel léptetem be magunkat a dallamfolyamba. Lory döbbenetes könnyedséggel veszi fel a ritmust. Tán vezetni sem kellene.
- A Lady Loreena tökéletes. De nem veszem zokon ha a Lady is elmarad, noha megtarthattam a lovagi címem.
Magamon érzem a vendégtömeg jelentős részének tekintetét: talán az egyetlen vagyok, akit az uralkodó hitvesével táncolni látnak ma. A Sors iróniája. Egy pillanatra elgondolkodom azon, vajon hogyan viselhet egy ember egy titkos bélyeget ilyen feltűnő helyen, ahogyan én teszem.
De ez most nem rólam szól. A tündére mosolygok a szarkalábaimmal.
- Meglehetős örömmel tölt el, hogy tévedett akkor, Lightleafben - jegyzem meg gyengéden. - Páratlanul boldognak látom, ami jól megy ékszereihez. Nincs semmi, ami így tükrözné a fényt. Viselje sokáig.
Nemcsak boldognak látom, de büszkének is.
- Köszönöm - feleli. - Én is örülök hogy tévedtem, noha a történet még nem ér véget ezen az estén. Armin elszántabb volt, semmint hogy annyiban hagyja ezt - néz körbe kis csodálkozással. - Örülök, hogy eljött és osztozik a boldogságomban. És hogy elhozta Jozefet is. Remélem, az ön lelkében is csendesedett a vihar.
- Igazán nagyra tartom, mint szerelmes férfit, ha sikerrel járt - nevetek föl halkan. - Kell bátorság, hogy a maga elszántságával szembemenjen valaki. Jozef pedig alig várta, hogy újra lássa. Úgy kellett lebeszélnem róla, hogy az íjába kapaszkodva induljon útnak.
- Remélem, lesz alkalmam vele is szót váltani.
Követem  a zenét, sokkal folyékonyabban, mint vártam. Mindig szerettem táncolni, bár az elmúlt években sokkal inkább megfeledkeztem erről, mint gondoltam volna.
- Jólesik az aggodalma - kerülöm meg a választ türetlen mosollyal. - De ma éjszaka utoljára lehet önző. Megunja még a herceg mellett a mások gardírozását. Elismerésem Armin Fairlightnak. Derűlátást vélek felfedezni az arcán, hölgyem.
Elmosolyodik, s a gesztus igazán úrhölgyhöz méltón illik az arcára. Előkelőbbnek látom, mint eddig bármikor.
- Azt hiszem, jól látja. Végül is, mióta tartanak az előkészületek, még senki sem próbálta megölni egyikünket sem, az esküvőt sem próbálta szabotálni senki... Talán így is fog maradni. A férjem... de furcsa ezt kimondani - nevet fel. - ismeri a kételyeimet, és mindent megtesz, hogy eloszlassa őket. Talán idővel a sötét tündék is megbékélnek majd velem. Legalábbis mindent meg fogok tenni azért, hogy így legyen. Ráadásul azt hittem, le kell mondanom mindenről, amit eddig elértem, de a királynő biztosított afelől, hogy ameddig nem szegem meg a hűségesküm, minden marad a régiben, nem lettem kitaszítva a lovagok közül, sem a sajátjaim közül. A mai estét igazán semmi sem árnyékolta be, minden okom megvan a derűlátásra. De remélem, nem kell hangsúlyoznom, hogy ön is és Jozef is bármikor szívesen látott vendégek Elathában... Vagy bárhol, ahol élni fogunk.
- Reméltem, hogy így fog folytatódni a története - biccentek a boldog fejtegetésére. - Ameddig élek, számíthat a jóindulatomra. A tündékével azonban sohasem szándékoznék visszaélni.
Lassul az ütem, vele lassítok én is; hogy engedjem kiszállni Loreenát a parkettről, egy szívdobbanásnyi ideig megtorpanok, lazítva a kezére fogó ujjaimon.
- De eleget sajátítottam ki; jól tudom, hogy számtalan vendég vár még arra, hogy a figyelmével tüntesse ki őket - biccentek előzékenyen, aztán elmosolyodom, és a hercegre sandítok. - És persze Armin Fairlight sem az a férfi, akivel mindjárt az első napon szívesen tengelyt akasztanék...
- Szerencsére vele azért nehezebb összeveszni, mint amennyire annak tűnik - csilingel föl a tünde nevetése, majd elnagyoltan, csófolódó esetlenséggel bókol egyet felém. - Köszönöm a táncot, Kather. Érezze jól magát még az est hátralevő részében.
Meghajolok előtte elegánsan, minden porcikámmal követve a legszigorúbb udvari protokollt, a mosolyom azonban messziről árulkodik előtte.
- Részemről az öröm... felség.



A hozzászólást Institoris összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Okt. 06, 2016 12:40 am-kor.

https://goo.gl/PNcR7L

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő

„Tökéletes este ez ahhoz, hogy el*****uk!” – Maria von Neulander

Szólt a zene, jöttek mentek a népek, a mulatozó tömeg egyre csak táncolt, s elképzelhetetlen mennyiségű étel meg ital fogyott el a nagy esküvő alatt. A meghívottak között szerepeltek régi cimborák, hajdani bajtársak, megtisztelő jelenlétű urak.
- Jé, hát itt meg mi van? – kérdezte Gerard döbbenten.
- Valamiféle ünnepség lehet.
- Erre magadtól jöttél rá? – kérdezte szarkasztikusan.
- Mit mondtál, paplanszemű? – kérdezett vissza idegesen.
- Háh, talán szóltál valamit, te részeges barom! – vágott vissza a vámpír.
A beszélgetés másik két tagja pedig csak röhögött magában. Leo és Maria azóta élcelődnek egymással, amióta megismerték egymást.
- Oké, szóval senkinek ötlete sincs, mire fel ez a nagy vigadalom?
-Nekem éppenséggel van – vallotta be őszintén a csapat diplomatája – ha jól értesültem, Armin herceg ma megnősül.
- Ki nem nézném belőle...
- Sejtem mire gondolsz, az is csoda, hogy ő megszületett... ha ismertétek volna a felmenőit.
- Benézzünk?
- Miért is ne, biztos hozattak a legjobb borokból egy pincényivel.
- Támogatom! Talán itt végre találok magamnak egy belevaló tünde urat...
- Ej, az én drága menyem mikre nem gondol – viccelődik Gerard.
- Ne bosszants...
Csak egy a probléma – mondta ki az egyértelműt – mi kint vagyunk, az estély meg bent.
- Bízzátok csak ide!
A csapat kellemes, természetesnek tűnő tempóban ballagott oda a bejárathoz. Gerard ugyan javasolta, egyszerűbb ha csak simán beosonnal, de ennek ellenére leszavazták, hogy mégiscsak jobb a szokványos úton bejutni. Természetesen a bejáratot szigorúan őrizték és minden belépni vágyót gondosan ellenőriztek.
- Álj! Nevek?
- Tiszteletem a hold vitéz őrzőinek – kezdett bele mézesmázos hangon – ne keressék a nevemet, nemrég iratkoztam fel a listára. Maria von Neulander és kísérete.
Azzal átnyújtott egy írást, ami igazolta, hogy hivatalos diplomata a meszse földön hírés vámpírcsaládból. Úgy volt vele, minek dobná ki csak azért, mert faképnél hagyta a famíliát. A két ajtónálló egy darabig habozott, aztán utat engedtek nekik, nem akartak nézeteltérést Veronia talán legbefolyásosabb családjával.
- Ez egész gyorsan ment.
- A profik már csak ilyenek.
- Akkor most profin keresek magamnak valami flegma udvari mágust és kiforgatom minden titkából!
- Jó terv. Én megyek, és összebarátkozom az éjszakai testvérekkel.
- Mary, te szokatlanul csendes vagy...
- Ha még egyszer így hívsz, kinyírlak!
- Megnézem azt – nevetett a démon.
- Ha ennyire érdekel, csak elgondolkodtam, vajon nincsen e itt senki se a családomból.
- Hagyjad csak, úgyis én kellek nekik.
Maria kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölöslegesen aggódik, de utólag rájött, hogy ezzel csak társát akarta figyelmeztetni. Inkább elindult ő is a maga dolgára. A csapat ezzel szétvált, de persze előbb még megbeszélték, hogy pontban éjfélkor találkoznak ugyanitt, hogy megvitassák, maradnak e még vagy mennek.

*** A tünde útja ***

Leo egyenest a leghangosabb tánctér felé vette az irányt. A nésznép vidám kocsmazenére járta a talpalávalót, embermagasságú hordókból folyt a bor, gyönyörűszép hajadonok lengették bájuk ruházatukat, ahogy forogtak pörögtek az asztalok között. Leo azt sem tudta, hova menjen elsőnek. Szerencsére egy ismerős hang megadta neki a választ.
- Rainbow?! Hát téged meg mi szél hozott erre.
A tünde hátrafordult, hogy megnézze, ki az. Legnagyobb meglepetésére egyik hajdani bajtársa tisztele őt meg köszönetével.
- Robert! – köszönt vissza, miközben kezet rázott rég nem látott társával – ezt akár én is kérdezhetném.
- Hát te nem is tudtad? Lady Wildwing szabadbejárást engedett minden gárdistának, aki el tudott jönni.
- Nah, szép kis ajándék... mintha olyan sok szabadidőtök lenne.
- Na de felelj, te hogy kerülsz ide.
- A társaimmal érkeztem. Elég... befolyásos ismerőseim vannak. – felelte némi habozás után.
- Hé, emlékszel még a múltkori meccsünkre? – néz rá baljós tekintettel.
- Naná! Ha jól emlékszem, én vezetek egy korsóval...
- Tévedsz! Én vezetek másfél korsóval.

*** Mindeközben kedvenc vámpírunknál ***

Armin herceg és kísérete egy hatalmas asztalnál ült, a vendégsereg kellős közepén. A díszes társaság között nem egy közeli ismerőse is volt Mariának még gyerekkorából. Valahogy el kellett vegyülnie, olyan helyen akart elfoglaltságot keresni, ahol egy Neulanderre számítanának a legkevésbé. Végül aztán megakadt a szeme az egyik étkezőasztalon, ahol pár déli nemes foglalt helyet.
- Szép estét! – köszön a Neulanderektől megszokott udvariassággal, némi gúnnyal a hangjában (amit szerencsére senki sem vesz észre) – csatlakozhatnék?
Az ott beszélgető urak és hölgyek igencsak meglepődtek. A vámpírok diplomatái nem szoktak csak úgy „lézengeni” másokkal, csak nyomós indokkal kezdeményeznek beszélgetést. Egy szó mint száz, úgy fogták fel, mintha Maria egy szerződést akarna velük átbeszélni. Egy egyezményt a befolyásos Neulander családdal.
- Önnek is, kedves. Minek köszönhetjük a megtisztelő jelenlétét?
~ Istenem, mindjárt felfordul a gyomrom...
- Csak pár apróságot szeretnék téma gyanánt felhozni... – mondta, miközben már érlelgette magában gonosz kis tervét.
Helyet foglalt az asztalnál. Tudatosan csak a hajadon lányokkal beszélgetett, mintha velükszeretné az egyezséget megkötni. Nem is csoda, hogy amikor a családok elmentek tiszteletüket tenni az ifjú párnak, az egyik fiatal nemeshölgyet (aki közvetlenül mellette ült) otthagyták, hogy szóval tartsa a vámpírt. Maria elégedetten mosolygott. Minden úgy alakult, ahogy arra számított volna.
- A te eljegyzésed is közeleg már? – kérdezte az előzőhöz képest szokatlanul közvetlen hangon.
A megszeppent lány, aki egyébként nagyjából a tizennyolcadik életévében járhatott teljesen összezavarodott a kérdéstől.
- E-elnézést, de hogyan kapcsolódik ez a szerződéshez?
- Á, ne is foglalkozz vele – válaszolta, miközben ördögi mosollyal méregette a vörös hajadont – csak szeretek minél többet megtudni az ismerőseimről.
A Neulandereknél elég nagy dolognak számított, ha valaki az ismerőseként kezelt egy családon kívüli embert. Ha így volt, akkor az illető már nyugodt szívvel hivatkozhatott rá egy-egy diplomáciai összejövetelen.
- Köszönöm a megtiszteltetést...már kiválaszottak nekem egy jövedőbelit.
- Oh, csakugyan, gratulálok előre is, te kis *****!
A lány ereiben megfagyott a vér ezen „szépséges” szavak hallatán. Erőtt vett magán, nehogy elpiruljon.
- Ezt...hogy érti? – kérdezte dadogva.
- Ja, semmi különös, ne vedd sértésnek. De ha már úgyis feljött, remélem a nászéjszakát is ilyen gondosan elterveztétek. – nézett mélyen a lány szemébe.
- Hogy a mit? – válaszolta már-már könnyező szemmel.
- Jaj, ne szerénykedj – mondta gonoszul mosolyogva, miközben átkarolta a megszeppent lányt – biztos vagyok benne, hogy már minden apró kis mozdulatot előre elterveztél.
- Én... én nem...összekever valakivel... – próbált meg hivatalos hangon tiltakozni.
- Oh, talán tényleg. Ez esetben engedd meg, hogy ellássalak pár jótanáccsal. Nem látod még át a helyzet fontosságát, de hidd el nekem, az első benyomás a legfontosabb, né már csak tudom. – kacsintott rá a lányra.
Az ártatlan áldozat csak hallgatta őt könnybe lábadt szemmel, meg sem mert szólalni, nehogy véletlenül megsértse a nemes Neulander ház tagját.
- Szóval, csak hogy előre tudd, ha a jövendőbelid esetleg azt kérné, hogy furulyázz, akkor azt nem hangszerre érti, hanem...
Nagyjából fél órán keresztül mesélt még neki pikánsabbnál pikánsabb történeteket és különféle módszereket arra, hogyan is tehetné tökéletessé élete első éjszakáját. Éppen egy rendkívül fantáziadús játékot mesélt, amikor meglátta, hogy közelednek az addigra már halott szemekkel bámuló lány hozzátartozói.
- ...tehát, ha esetleg a bilincs kulcsát leejtenétek ne ess pánikba, majd a végén megkeresitek...ajaj, hogy elrepült az idő, most mennem kell! – hadarta el a mondat végét és hagyta magára szerencsétlenül járt lányt.
Az este folyamán Gerard nem talált semmi izgalmasat. Amikor éjfélt ütött az óra és találkozott a társaival, mindketten azt hazudták, semmi különös nem történt....igaz, Maria később kiverte Leoból az igazságot.

Jozef Strandgut

Jozef Strandgut
Klerikus
Klerikus

Olyan izgatott voltam, hogy elmehetek Lorenna lovaghölgy és Armin herceg esküvőjére, hogy természetesen majdnem sikerült elérnem, hogy büntetésül ne mehessek.
De mivel szerencsére személyesen engem hívtak………
Persze, ha magamra haragítom Norven atyát, akkor még ez sem ment meg, ezért nagyon igyekeztem legalább az indulásig visszafogni magam. Ám ez nem volt könnyű!
Mikor kiderült, hogy kapok szép, új ruhát, ami olyan, mint a selfek ünnepi öltözete, fekete nadrág, hófehér ing és hozzá a fekete, díszes dolmány, madarat lehetett volna velem fogatni. Annyira komoly fiatalembernek látszottam benne, hogy még magam is beleborzongtam, ahogy a tükörben megláttam, hogyan nézek ki. Ráadásnak kaptam egy ezüst kitűzőt is, mely novicius mivoltomat és hovatartozásomat hivatott jelképezni.
Azonban jött a feketeleves is! Nevelőm ragaszkodott hozzá, hogy meg kell rendszabályoznom szerteszét álló tincseimet. Hát ezt könnyű mondani, annál nehezebb volt megvalósítani, komoly haj és véráldozatomba került, mire az atya rábólintott.
Persze szerény és meg nem hallgatott véleményem szerint teljesen feleslegesen szenvedtem vele, mert valószínűleg az első kisebb szellő átrendezi ismét.
A következő csapás az volt, hogy nem vihettem fegyvert az útra, még az íjamat sem, amivel pedig el akartam dicsekedni Lorenna-nak, hogy milyen jól haladok. És ráadásnak, ha ez még nem lett volna elég csapás, még Tintapacát is otthon kellett hagynom, mert az atya ragaszkodott a hintóhoz.
Tudtam, hogy indulás előtt még tüzetes ellenőrzésben lesz részem, ezért a nyakamban láthatóan csak a Sol fidei nyaklánc fityegett (egy ezüsttel futtatott fehérarany feszület, amely a vámpírok talizmánjaihoz hasonló, ám szent. Viselése közben nem hat Jozefre a sötét elfek nappal érzett levertsége és lassúsága), de azért a biztonság kedvéért az ingem alatt rejtve, az égetett kisujj is ott lapult. Sosem lehet tudni, nem igaz?
Az ellenőrzésen átmentem és az izgatottság és az utazás ezen szokatlan módja egy darabig lekötött, de aztán minden eddig visszafojtott kérdés kiszakadt belőlem és bízva abban, hogy mesterem már nem fog visszazavarni, rá is zúdítottam. Hiszen olyan hosszú volt az út………és még a bakra sem szállhattam át………
Azt hittem sosem érkezünk meg, de végül csak bedöcögött velünk a hintó és én izgatottan toporogtam Norven atya megfontolt, ünnepélyes léptei sarkában, lélegzetvisszafojtva nézvem az éjszakában, a telihold és a lámpások, gyertyák fényében kavargó kavalkádot.
- Hol van Lorenna? - fürkésztem a népet, a lányt keresve, miközben megcsodáltam a sok színes vendéget.
- A szertartás előtt nem találkozunk vele. Ez egy királyi esküvő; el vannak foglalva a ceremónia részleteivel, ebben egészen biztos vagyok.
A szemem tágra nyílva itt be a látványt, hiszen még sosem voltam ilyen eseményen és éjszaka révén elememben is voltam.
- Mit kell most csinálni? - biggyesztettem le a szám kissé elkeseredve, hogy nem láthatom rögtön az elf lovagnőt.
- Fogadj el egy italt az egyik tálcáról, és társalogj a többi vendéggel! Szertartás után gratulálhatsz a hercegnek és a hercegnének. – szaladt mosolyra pártfogóm szája széle.
Követtem a szememmel az egyik elfet, aki egy tálcát hordott körbe és az engedélyre nagyot nyeltem.
- Lehet? Mármint ihatok? - pislogtam fel az atyára, aki egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek, sőt, még mosolygott is.
Az azonban borzongással töltött el, hogy beszélgessek ezekkel a vadidegen emberekkel.
- És mit mondjak nekik? - böktem ki.
- Ha kínálnak, illik elfogadni. Vendég vagy te is - kaptam a figyelmeztetést. - De ha vedelni mersz, megjárod. Ha nincs ötleted, beszélj általános dolgokról. Különösen ajánlott a herceg és a hercegné házassága feletti örömödet ecsetelni. – tette még hozzá Norven atya, erősen megnyomva a tanácsra vonatkozó szavait, hogy érezzem a súlyát.
- Értem. - bólintottam teljesen komolyan. - Nem fogok vedelni.
És úgy is gondoltam, de hát Isten útjai és ezáltal az enyémek kifürkészhetetlenek, nem igaz.
- Akkor szabadon.....mehetek? Nem kell, hogy kísérjelek? - tapogatóztam, mert nagyon úgy néz ki, hogy enged magamban kóborolni Norven atya. Ez határozottan kezdett jól hangzani!
- Számítok rá, hogy megállod a helyed, Jozef! – kaptam egy vasvilla tekintetet. - Ha úgy érzed, a beszélgetőpartnered sarokba szorít, rám hivatkozva kimentheted magad. Észnél légy! Nekem külön beszélgetnivalóm van.
Tekintetem már kezdett elkalandozni, de a már jól ismert szigorú hangra összekaptam magam, mert jobb, ha meggyőzően alakítom a komoly, megbízható fiatalembert, különben sokáig ez lesz az utolsó utam, ami a szórakozásról szól.
- Nem fogsz csalódni bennem atyám. - húztam ki magam. - Nem kell aggódnod miattam, feltalálom magam.
- Helyes! Ajánlom is, fiam. A szertartás után beszélek az ifjú párral, ajánlom, tedd ugyanezt... de várd meg, amíg ezt udvariasan megteheted.
Bár alig vártam, hogy köszönhessek Lory hercegnőnek és elmondjam neki, hogy minden lehetséges alkalommal gyakoroltam az íjjal való lövészetet, meg persze, hogy egyébként is láthassam őt, hiszen még ajándékot is csináltam neki a saját kezemmel, azért tudok türelmesen várni, még ha ezt nem is nézi ki belőlem most a tekintélyes püspök úr.
- Majd szem előtt tartom az illemet és várok a soromra. - húztam el a szám, de rögtön rendeztem is az arcvonásaimat. - De most megyek és levadászok egy poharat, mert az a fickó le akar lépni a tálcával.
Persze megint előbb játr a szám, mint az eszem, ezt azonnal érezhettem is, ahogy az atya pillantása végigsöpör rajtam és már húztam is be a nyakam, hiszen tudtam, hogy túl lőttem a célon, de talán az eseményre való tekintettel, most megúszom.
Nem is akartam tovább feszíteni a húrt, gyorsan belevetettem magam a sokadalomba, hogy eltűnjek a szeme elől.

Bár az atyának megígértem és elég bátornak is mutattam magam, de nem vitt rá a lélek egyelőre, hogy bárki idegennel szóba elegyedjek. Gyorsan elkaptam egy poharat az egyik tálcáról és kiürítettem, ám amikor újabb kör után néztem, nem láttam a fickót sehol, így magam indultam információs körútra, ha megtalálnám Lorenna-t az sem lenne egy hátrány.
A kertben, a nagy sátoron kívül bóklásztak már, amikor egy kissé eldugott helyen mozgást láttam és mintha hordók is lettek volna ott. Közelebb érve egy fekete ruhás, elegáns hölgyet pillantottam meg, de mielőtt visszavonulhattam volna - lehet, hogy megzavartam valamit - megszólított.
- Öhm... Ne haragudj – szólított meg elég bizonytalanul. - Itteni vagy, ugye? Kéne egy kis segítség...
- Nem.....nem igazán, de ha valaki.....tudja .....számíthat rám. - néztem körül azonnal,miközben kezem önkéntelenül fegyvert keresett az oldalamon - ami persze nem volt ott -  mert természetesen félreértettem a segítség kérését.
- Igazán? – hökkent meg némileg, ezt emelkedő szemöldöke kiválóan jelezte. - Akkor ezt jól elnéztem - vakarta meg a fejét kelletlenül. - Nem tudom, másoknak mennyire problémás az ügy, nekem eléggé az, mert nem ismerem annyira a borféléket – intett pár hordó felé. - Kéne egy üvegnyit vinnem az ideiglenes főszakácsunknak, odaígértek neki egyet, és szeretném a legjobbat kiválasztani.
Nem kevésbé lepődtem meg, mint ő, mikor kiderült, hogy ő sem ismeri ki magát itt, hiszen láthatóan a sötét elfek táborát gyarapította. Aztán eszembe jutott, hogy pontosan ezért nézett engem is idevalónak, mert én is az vagyok. Hát ezt még szoknom kell!
- A főszakácsnak? Ön asszonyom? - emeltem meg én is a szemöldököm, de közben már elengedtem magam, tehát nincs vész. - De talán .......ismerem némileg a jó miseborokat, akkor ez sem lehet nagyobb kihívás. Belekóstolunk a hordókba.......aztán kiválasztjuk a legjobbat. - húztam ki magam, hogy magabiztosabbnak és nem utolsó sorban idősebbnek tűnjek. - Láttam egy fickót itt italokkal rohangálni, de elvesztettem szem elől, de nem hiszem, hogy olyan nagy dolog lenne....... - indultam meg az első hordó felé, szerezve egy kupát is.
- Igen, mondhatjuk, hogy közeli ismerősök vagyunk. Még a süteményei fölött mérgelődött, hogy már egy ideje nem hozták, én meg felajánlottam, hogy eljövök válogatni – kaptam választ kíváncsi kérdésemre, de röpke töprengés után elfogadta az ajánlatomat. - Ez valóban jó lenne, viszont a sokféle bortól nem biztos, hogy egy idő után meg tudnánk állapítani, mennyire jó. Nemcsak az ízek mássága miatt, hanem mert van kellemetlen hatása is. A ceremónia előtt meg nem lenne valami tanácsos annyit kóstolgatni, még a végén megárt. – töprengett azért hangosan. - Esetleg mégis tegyünk egy próbát annak a férfinak a megkeresésével?
- Ááááá, higyje el asszonyom, hogy az a zsugori fráter eltűnt! Biztos rájött, hogy mindenki az ő tálcájáról emeli le a bort és inkább lelépett vele. Bár lehet én se örülnék, ha nekem kéne itatni itt mindenkit. - hajoltam kissé közelebb, mert ezt nem akartam hangosan hangoztatni, mégis csak vendégségben voltunk és az a férfi akár a herceg rokona is lehet. - Különben sem ismerek itt senkit nagyon az atyán kívül, csak a tündérhercegnőt, - mosolyodtam el a lányra gondolva, miközben az éhgyomorra megivott bor ezért már dolgozott bennem, - ja.....meg Armin herceget, de őt nem annyira. - magyaráztam. - Talán Ön tudja, hogy merre lehet Lorenna lovagnő? Ha gyorsan letudjuk ezt a borszerzést, akkor megkereshetnénk....talán....
- Végül is... Van ebben valami – bólint mosolyogva a hölgy és máris megindul az egyik hordó felé. amit meg is nyit, hogy poharába csorogjon a sötét nedű, aztán felém fordult fejrázva.
- Nem, ötletem sincs, de persze: a segítségedet visszonzom ennyivel. Ezek szerint valamelyik egyházhoz tartozol? – kérdezte, de közben már az első kóstolást meg is ejti.
Szerencsére úgy nézett ki, hogy nem valaki olyanba futottam bele, aki rohan beárulni, ha már nem vigyáztam a számra, ami azért kis késéssel eljutott a tudatomig, amitől elvörösödtem, de a sötétség ezt jótékonyan takarta.
- Kár. - sóhajtottam, mikor megtudtam, nem tudja merre van Lory, közben én is tölttöttem egy másik hordóból. - Hmm....ez határozottan fanyar. Egyáltalán milyen bor kell annak a főszakácsnak? Száraz vagy édes? - jutott eszembe. - Hát.....tudja asszonyom - halkítottam le önkéntelen a hangom ismét. - Ezt nem mindig verjük nagydobra, de  most.....- böktem a mellemen lévő kitűzőre, - a Katedrálisból jöttünk az esküvőre. Engem maga a hercegnő hívott meg! - csillogtak fel a szemeim.
- Inkább az édeset szereti, legalábbis a személyiségéből erre gondolok, bár... – bizonytalan dünnyögést hallottam felőle. - A félédes jobbnak tűnik, már ha találunk. Ha nem, akkor az első tippre keressünk áldozatokat. Az enyém elsőre jónak tűnik. De már ittam jobbat is. Esetleg egy kortyot? - kínálta felém a kupáját.
Én azt tapasztaltam, hogy a férfiak a szárazat szeretik. Viszont nem kérdeztem, hogy a szakács férfi-e, így lehet, hogy nő, de most a bor a lényeg.
- Csak egy kicsit, mert aztán megárt! - szusszantam komoly képpel, ahogy belekortyoltam a nő poharába.
- Csak egy kortyot – mosolygott rám.
- Igen, ez határozottan édesebb. - bólintottam. - Akkor próbálkozzunk tovább.
- Ugye? – örütl meg, hogy megerősítettem a véleményét, ami kissé zavarba hozott, de a félhomályban ez most úgy sem látszott.
Majd azt is láttam, hogy kikerekedett szemekkel pillantott rám, valószínűleg megleptem azzal, hogy hogyan és honnan jöttem.
- Nahát-nahát, ez igazán nagy kitűntetés – mondta aztán, ami igen jól esett tőle. - Engem meg csak elrángatott a szélhámos szakácsunk, aki szintén ismeri a menyasszonyt. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is kapott meghívót. –futott át némi szomorúság a nő arcán, de csak futólag. - Ha szabad tudnom... Ki ez az atya névlegesen? – töltötte meg egy másik hordóból a poharát.
Nálam is újabb hordó következett. - Igen! Lory kisasszony nagyon kedves, jóravaló hölgy. - áradoztam. - Az atya pedig Norven Kather püspök, a Katedrális híres inkvízitora atyája, én pedig Jozef vagyok a tanítványa. A kisasszony miért nem kapott meghívót? - érdeklődtem kíváncsian, ízlelgetve a bort. - Ez egészen jó!
Muszáj vigyorognom, amikor a következő kortynál elfancsalodott az arca.
- Szerintem kiszáradtam – krákogott kicsit, de aztán felém kapta a pillantását. - Kat...?
Most rajtam volt a sor, hogy felhúzzam a szemöldököm, ahogy tenyere a homlokán csattant.
- Édes Istenem... Sil, hová hoztál engem?
Tudtam, hogy nem illik kinevetni senkit, de olyan mókás volt, bár azért reméltem nem bántódik meg. Jó lenne azt hinni, hogy ragadt rám a koszon kívül más is a papi iskolában?
Ujjai között kikukucskálva azért azt is láthatta, ahogy félrebiccent fejjel, kérdőn meredtem rá.
- Nem nevet – hallatszott tompán, de nem tűnt komolynak.
Azért kissé elbizonytalanodtam, talán túl sokat engedtem meg magamnak és máris láttam magam előtt az atya villámló tekintetét, ahogy majd számon kéri.
- Nos, tudod... ….Nem kifejezetten ismerem a... leendő hercegnőt. Egy alkalomra emlékszem, mikor láttam, feltéve, ha ugyanarról a Loreena nevű tündéről beszélünk. Armin herceggel pedig még nem találkoztam. Ha ez nem lenne elegendő, ott az életmódom: vándorlok. Nincs állandó lakhelyem, nem tudnák úgyse elküldeni nekem ezeket az iratokat, már ha lenne bárki is, aki írna nekem – forgatta meg a szemeit, amire vigyorognom kellett. -, mert a futárkölykök nem találnának meg.
- Megkóstolhatom? – váltott olyan hirtelen témát, hogy először értetlenül meredtem a kezemben tartott pohárra.
- Vándor vagy? - csillant fel azonban a szemem előbb a gondolataimat elsőre megragadó témára. - Úúúú, az jó! Senki nem parancsolhat neked, mi? - észre sem vettem, ahogy tegezni kezdtem. - Persze. - toltam a szája felé a poharat észbe kapva. - Szerintem ez a szakcso.....szakácsodnak is jó lesz. - jelentettem ki. - De, ni! - mutattam a hordó mellé. - Ott van pár palack is! Egyébként egy jó nyomkereső bárkit megtalál! - biccentettem megerősítésként. - Egy szép hölgyet mindenképp.
- Bizony, vándor. -  biccentett a lány. - Ha úgy vesszük, akkor igen, de természetesen a birodalmak törvényeit be kell tartanom. Egyébként teljesen szabadon választom, mit teszek, merre megyek, néha megállok hosszabb-rövidebb időre, hogy tanuljak valami újdonságot, ami hasznomra válhat, vagy éppen bajba kerülök, csak mert a kincsvadászat fontosabbnak bizonyul a saját életemnél. Ez mind szép és jó, de megvannak a hátrányai, mint ahogy mindennek. Saját magadat kell ellátnod az esetek többségében segítség nélkül, gazdálkodni kell a váltóval, mert az bizony hamar kifolyik a vándorok ujjai közül... Sok nehézséggel kell szembenézni, amik kezelését meg kell tanulni, de a kalandvágyó és mindenre kíváncsi személyeknek mindenképpen megéri, főleg szerintem a sohasem látott tájak miatt. Áh, bocsánat, kicsit elszaladt a ló velem – szakította félbe magát és tért vissza a borokhoz - Hmmh, valóban, ez jó lesz. – erősítette meg. - Ha nincsenek felbontva, nekem nincs szívem hozzá. Találjunk valami nagyobb edényt, és töltsünk ebből. Talán megelégszik vele. - adta vissza a poharam, majd folytatta.
- Köszönöm, ez igazán jólesik, de le kell hangoljalak: olyan vagyok, mint egy mesebeli kisasszony, aki, ahogy lejárt a szépségben és társaságban tölthető ideje, visszaváltozik egy átlagos, poros, elrongyolódott ruhákban sétáló szegény, szürke egérkévé.
Mikor a vándoréletről kezdett beszélni, akkor vágyódva hallgattam, mert a lelkembe vágott, hogy neki volt bátorsága ahhoz, amihez nekem nem, de ami késik, nem múlik.
- Ha egyszer inkvizítor leszek, akkor én is bejárom egész Veronát! - jelentettem ki története végén. - És még garasoskodnom sem kell majd. De te és Norven atya biztos jól elbeszélgetnétek, bemutathatlak neki. - ajánlottam fel hirtelen lelkesedéssel. - Valahol arra láttam........- lestem a nagysátor felé.
Aztán már a palackok felé léptem, de mikor észrevettem egy hasznos tárgyat, megtorpantam.
- Van itt valami kancsóféle, ez jó nagy, biztos elég lesz neki. - emeltem a nehéz cserepet, azt raktam a csap alá. - Na látod, hogy nem kellett ide az a fösvény fráter.
- Inkvizítor... Érdekes választás – hallottam a lány szavait a hátam mögött. - Talán egy másik alkalom majd jobb lenne erre, ahol nos... Nyugalomban lehetünk, és nem ilyen jeles eseményen vagyunk, ahol nem mi vagyunk a főszereplők. Na meg egyelőre nekem is van még feladatom.
Bár tényleg szerettem volna, ha az atya megismeri és megtudja, hogy nem valami galiba kiagyalásával töltöm az időm, nem szerettem volna erőltetni semmit, így csak bólintottam.
- Igazad van. - lombozódtam le némileg azért. - De a szertartás után mulatság lesz, akkor már szabadon lehet ismerkedni, akkor majd megkereslek jó? A Mesterem is sokfelé járt, lenne közös témátok.
- Ha megtaláljuk egymást ennyi jelenlévő közt, akkor persze. Biztosan sok érdekességet tud ő is mesélni – hallottam a kedvező választ.
Elégedett voltam magammal, egész jól megy ez nekem. Még a végén diplomata is lehetek....á á á á á, nem, az azért nem nekem való.
Miközben közösen megtöltöttük a kancsót, a lány kuncorászni kezdett.
- Igen, igazad volt, elismerem. Lassan már borászok is lehetnénk. És akkor ennek a lesz...
Követtem a tekintetét és megláttam egy hasonló ruhában ácsorgó sötét elfet, mint aki eltűnt a tálcával korábban.
- Kis türelmet, megkérem, vigye el! -  kapta ki a kezemből a csurig töltött edényt és a fickó gondjaira bízta, némi magyarázat után.
- Ez elintézve – szusszant elégedetten visszatérve hozzám. - Akkor megkeressük a menyasszonyt?
A bor végül úgy néz ki, hogy eljut a főszakácshoz, bár annyira nem bíztam abban a fickóban, akire ......ööö, még nem is tudom a nevét! - bízta.
- Jó! Kutatásra fel! Bár azt mondták ne zavarjam, de......de csak meg lehet lesni! Biztos csodaszép és csak köszönnék neki. Szerinted ezzel bajba keveredünk? - kérdésem óvatos tapogatózás volt, de szemem csillogása elárult, ha valaki látja.
Kicsit megszédített a bor, de csak annyira, hogy merészebb legyek tőle.
- Nem hinném, hogy lenne belőle bármi gond, főleg, ha még személyre szóló meghívód is van. Ráadásként, ha jól értelmeztem, többek is vagytok egyszerű ismerősöknél, egy barát pedig nem fog megharagudni ennyi miatt egy ilyen öhm... boldog esemény során – nyugtatott meg egy könnyed mozdulattal, majd elindult. - Esetleg láttad korábban valahol? Mert akkor kezdhetnénk ott a keresést, úgy talán egyszerűbb a kutatás.
Mielőtt itt kikötöttem volna, már kódorogtam egy ideje, de eddig az elf lánynak nyomát sem láttam és mivel még sosem voltam ilyen fennkölt eseményen, a szokásokat sem ismertem, így kissé lelombozva ingattam meg a fejem.
- Nem is Lorenna kisasszonytól tartok..... - világosítottam fel egy sóhajjal, - és sajnos nem láttam, legalábbis arra nem. - intettem a hátam mögé, de hát még így is maradt felfedezetlen terület.
Volt pár kisebb sátor, elszórtan a kertben, így választás volt bőven.
- Na meg.....nem vagyok én olyan .....barát. - feszengtem a feltételezésre. - Vagy nem is tudom....segített nekem....tudod.....íjászkodni tanulni. Nagyon kedves volt....szép íja volt és ő is ....- itt már elharaptam a mondandóm, mert talán nem egy másik nő előtt kellene így áradoznom, meg különben is, hogy jövök én ehhez. - Szóval nem biztos, hogy nem kerülünk bajba. - szögeztem le gyorsan.
Bár elgondolkozott, miközben önkéntelenül az állát simította végig, de aztán nem értett velem egyet.
- Szerintem ez már elég nagy jelentőségű. Mégiscsak teljesen más környezetben nőttetek fel mindketten, és nem éppen az az alap, hogy egy tünde csak úgy tanítson egy egyházit. Már ne vedd magadra, nem sértésnek szánom, csak úgy általánosságban ezt vettem észre. Mindenesetre... – nézett körül. - Talán egy eltérőt kéne keresnünk, nem? Valami díszesebbet... Elegánsabbat, vagy nem is tudom...
Most, ahogy tanácstalanul nézelődtem, minden valószínűség szerint jobban érződött rajtam, hogy nem vagyok több egy nagyra nőtt kamasznál és jobban szükségem van némi tanácsra, mint amennyire szeretném.
Talán a bor is tette, meg, hogy nem voltam ennyi emberhez szokva, hogy hezitálás nélkül megbíztam az első emberbe, bocsánat, sötét elfbe, aki elém került, bár nem utolsó sorban sokat nyomott a latban, hogy egy csinos nőszemélyről volt szó, aki most úgy állt ott csípőre tett kézzel, mint aki igen biztos a dolgában.
- Igen, igen! Igazad van! - csaptam le a felvetésére. - Biztos az övé a legszebb, keressünk egy olyat! - lendültem mozgásba, szinte magammal húzva a lányt. - Egyébként, hogy hívjalak? - böktem ki.
- Ó, igaz is. A feladatok közben el is felejtődött. A Cassy megteszi. És téged? – mosolygott rám kedvesen, legalábbis én úgy láttam, hogy igenis kedvelt engem.
- Cassy! Igazán szép. - udvariaskodtam, de szemem közben a környezetemet kutatta, ahogy az övé is tette.
Rá kellett jönnöm, hogy volt szép sátorból azért több is. - Én Jozef vagyok, - mutatkoztam be még egyszer, mert valószínűleg a nagy borválogatásban elsikkadt. - Melyik lehet? De ugye az a borivó főszakács hagy majd téged szórakozni? - indultam meg egyik sátor felé, próba-szerencse alapon.
- Hmm, valahogy illik hozzád! – jegyeztei meg. - Jó kérdés, egyelőre mindegyik egyformának tűnik nekem, a szakács meg... Eléggé szórakozott fajta, biztosan hagy... Az nem lehet? Ez másabbnak tűnik. – bökött egy a többi közül kitűnő sátorra.
- Gondolod? - kérdeztem vissza a nevemmel kapcsolatos szavaira, mert ilyet még senki nem mondott nekem. color=#0000ff]- Emberek adták, tudod ott....nőttem fel.[/color] - futott át némi szomorúság az arcomon, de most nem értem rá ezen borongani, hiszen talán megtalálta Cassy azt a bizonyos sátrat. - Az jó, akkor majd .....táncolunk? - hangzott részemről a bizonytalan kérdés jó nagy váltással.
Biztos kell majd és már előre féltem tőle, legalább őt már ismertem és nem valami csillogó tekintetű self lány veti majd rám magát.
- Az tényleg fényesebb a többinél, nézzük meg. - bólintottam.
- Nem hinném, hogy ebben lenne bármi szégyellnivaló. Amíg szereted a környezetedet és a körülötted lévőket, addig légy büszke rá. – biccentett meggyőződéssel a hangjában Cassy és ez furán jól esett, főleg, hogy egy sötét elf mondta ezt.
Elgondolkoztam azért azon, amit mondott, mert egy évvel ezelőtt még dühös érzelmekkel reagáltam volna a szavaira, de most már volt, akire másként tekintettem, mint arra az emberre, aki beadott a papneveldébe.
- Van akire büszke vagyok. -szólaltam meg csendesen.
A tánc emlegetésére láttam, hogy megleptem vele.
- Nos... Hát... Miért ne? – kuncogott fel. - Erre nem számítottam, bocsánat …..
Hirtelen megbántam a bátorságomat, ahogy láttam miként reagál, de végül beleegyezett, talán ha nem, elsüllyedtem volna.
- Semmi baj, megértettem volna, ha mégsem. - nyögtem. - Itt is vagyunk. - tereltem aztán a szót.
- Előre figyelmeztetlek, hogy nem tudok táncolni – tette még hozzá, de már könnyedébben mosolyogva.
- Megnyugodhatsz, én sem. - vigyorodtam el, kissé feloldódva.
- Hát akkor gyerünk – határozta el magát elsőnek és belépett a kiszemelt sátorba. - Elnézést..., bejöhetünk?
Azért örültem, hogy Cassy velem volt, mert a sátor előtt már elszállt a bátorságom, így azonban nem hagyhattam egyedül belépni, mentem utána.
- Lorenna kisasszonyt keressük, ha......ha nem zavarom. - tettem hozzá gyorsan, mielőtt nyakon vertek volna.

- Nos, itt sajnos nincs, tisztelt novícius úr. Nem is tudtam, hogy ön is hivatalos. - felelte mosolyogva egy ismerős hang. - Kegyed pedig?
Hát ma igazán gyakorolhattam a zavarba jövést és az elvörösödést, hiszen egyenesen a vendéglátó és egyben vőlegény Armin herceg sátrába keveredtem.
- Fenség! - hajoltam meg gyorsan, hogy ne rontsam tovább a helyzetet. - Bocsánat, csak arra gondoltam........nem akarok bajt.....csak meg szerettem volna ....köszönni szerettem volna. Norven püspöknek erről ugye nem szól? - pislogtam a hátam mögé.
- Cassandra Blackstone, félhivatalosan vagyok itt – szólatl meg mellettem Cassy is, de most mintha nem szólt volna olyan magabiztosan a hangja. - A szakács, aki kapott meghívót, elrángatott magával; majd az esemény után segítek neki elmosogatni, addig meg az apróbb feladatokat intézem el neki. Sajnos a főzés nem az erősségem, így abba nem szállhattam be…..
Gyors pillantással felém nézett.
- Azt hiszem, innentől már nem kell a segítségem …. – ez nagyon nem hangzott bíztatóan és próbáltam a tekintetemmel marasztalni…….
- Nem, a kettőnk titka marad a látogatása. - kacsintott rám a herceg, felvéve kérdésem fonalát. - Hát akármi okból jöttek is, érezzék jól magukat. – még mindig olyan vidám volt a mosolya, mint legutóbb, talán tényleg nem haragudott, amiért rátörtünk.
- Köszönöm! - sóhajtottam megkönnyebbülve némileg. - Nem akarok zavarni uram, tudom, hogy most fontosabb.....dolga van.
- Köszönjük – hajtotta meg a self lány is a fejét Armin herceg előtt. - Jó látogatást – tette hozzá felém nézve.
Azonban kissé ideges lettem, amikor Cassy olyan gyorsan ki is hátrált a sátorból én meg ott maradtam egyedül, vagyis a herceggel.
- Talán Lorenna .....kisasszony is itt van? Köszönhetek neki? - vetettem fel tétován a herceg mögé pislogva. - Aztán már itt sem vagyok, de persze....ha nem.....akkor is megyek. - zavarodtam bele.
- Nos, itt jelenleg nincs, van egy saját sátra ahol segítenek felöltözni neki. Talán Hildrun van vele, a Lightleaf-i rangidős druida, biztosan nem veszik nagyon zokon a látogatás. Bár, talán jó ötlet előbb kopogni, meglehet, hogy az öltözés kellős közepén vannak. – kaptam ismét egy vidám kacsintást.
- Akkor.....akkor....megyek. - léptem egyet a kijárat felé, aztán rájöttem, hogy nem tudom, hol is van az a másik sátor. - Útba igazítana, uram? Ígérem, kopogni fogok, sosem akarnám Lorenna hölgyet "úgy" látni.
Na hát ez mekkora füllentés volt, még jó, hogy van benne gyakorlatom, különben lehet rám szakadt volna a sátor!
- Hát persze, senki nem akarná! – a herceg most már leplezetlenül vigyorogott rám. - Balra elindulsz a negyedik sátor az övé.
Visszanéztem a hercegre, mert ezt még az én füllentésemnél is nagyobbnak hangzott és meglátva azt a mosolyt, még a fülem is lángolni kezd, így nem csoda, hogy a mondandója vége már nem igazán ért el a tudatomig.
- Ahogy....mondja fenség. - mormoltam, aztán olyan gyorsan rohantam ki, mintha legalábbis karddal üldözött volna.
~ Mit is mondott Armin? Balra vagy jobbra a negyedik? Teljesen belezavart! ~ füstölögtem magamban és persze, hogy jobbra indultam.
Addig kóvályogtam, míg elkezdődött a szertartás, így nem sikerült Lorenna-t előtte meglátogatnom, utána meg olyan sokan álltak be eléjük a sorba gratulálni, hogy, pár fennhéjázó nagyúr beelőzése után dühösen feladtam, mielőtt olyat tettem volna, amire a Katedrális és főleg Norven atya sem lett volna büszke.
Sikerült megtalálnom közben a tündér lovagnő sátrát, mely most üresen állt és az öltöző szekrényére belopni azt a kis kézzel faragott íjat feszítő kentaur szobrot, amit magam faragtam.
Igaz a hozzá való furcsa sötét, majdnem fekete fát Gabriel atyától csentem el, de nem hiszem, hogy hiányzott neki, a szobája sarkában találtam, egy halom kódex alatt, nekem meg megtetszett fénylő, bársonyos fényével.
A névjegyem belekarcolása okozott némi fejfájást, de végül csak egy nagy J betű mellett döntöttem. Reméltem ez is elég, hogy Lorenna tudja, ki hozta neki.
Azt hiszem ezután nekiálltam megkeresni Cassy-t, de kuncogó elf lányok gyűrűjébe keveredtem, akik táncolni rángattak, aztán…….azt hiszem túl sok volt a tálcákról leemelt pohár, mert ezek után nem sokra emlékszem………….
De megúsztam balhé nélkül…………..legalábbis …….remélem.

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta

Yrsil levelet kapott. Pont akkor futott be a kölyök, aki az üzenettel jött, mikor a piacról tartott hazafelé. Természetesen nem olvasott bele, még csak pillantást sem vetett rá, elvégre ennyi gerinc van benne, ha már a közkedvelt csábdémon ilyen könnyedén befogadta magához, na meg gondozta a megtört lelkét.
Mindenesetre átadta neki a levelet anélkül, hogy bármit megtudott volna róla, viszont a férfi hirtelen derültsége és azonnali döntése, miszerint mennek egyet kirándulni, roppantmód aggasztotta. Hiába faggatta közben, hogy mégis mi ez a nagy felhajtás így hirtelen – és bár az ebédet még csak azért is befejezte –, konkrét választ nem kapott rá, inkább a Siltől amúgy is megszokott mókás feleletet, és ez… Kiváltképp zavarta.

Az alattuk zötyögő szekéren üldögélnek már hosszú-hosszú ideje. Cara és Mika hátul beszélgetnek arról, ami épp előkerül – ők jól elcseverésznek, ő és Sil azért lényegesen csendesebbek. Nem mintha ez annyira gond lenne, mert tud tűnődni azon, mégis mi vehette rá ezt az öreg démont, hogy felkerekedjen szeretett otthonából ugyancsak szeretett családjával, azonban akárhogy fejtegeti önmagában a tippeket és azok esélyességét, egyszerűen nem talál semmit, ami biztos lehetne.
Az ölében üldögélő Voiléra pillant, gyakran végigsimít annak fején, hátha valamit eszébe juttat, de úgy istenigazán nem akar semmi az eszébe ötleni.
- Szóóóóval... - kezdi mély levegővétel után, felkészülve az újabb játékos válaszokra, amelyekkel társa kikerüli a konkrétumokat. - Tulajdonképpen hová is tartunk? Most már igazán elmondhatnád - mosolyog halványan, furcsállón barátjára nézve, megelégelve a várakozást. Nem is tudja, mióta vannak úton… Talán már egy napja. Talán van az kettő is… Nem tudná megmondani, mivel összefolyik a vándorévekkel, valamint az, hogy milyen furcsa, általános hétköznapokba cseppent hirtelen, ahogy Eichenschild legbékésebb pontjában telepedett le – átmenetileg.
- Sajnálom, nem mondhatom... – mondja komoly arccal, ami egyáltalán nem illik a bohókás személyiségéhez. - ...az kilenc pecsétes hadititok, Lia drágám – teszi még hozzá egy sunyi pillantással. Ó, hogy menne a Pokol legmélyebb bugyraiba! És nem azért, mert becézi, valahogy… Megszokta már tőle ez alatt a pár hónap alatt. Nem lehet kevesebb… A felépülés sajnálatos módon lassú folyamat, és bár néha eljárkál egy kis változatosság kedvéért, de nem megy túl messzire. Annyira messzire…
Jó, kiruccant néhányszor Hellenburgig. Nem egy köpésre van egy átlagos embernek, de egy állandóan vándorló egyénnek ez meg sem kottyan.
- Nem-e? - vonja fel ezúttal már cinkos mosollyal szemöldökét. - Sajnos a pecséttörés nem az erősségem, így azt hiszem, kénytelen leszek hanyagolni ezt - rázza meg a fejét tehetetlenül, magában bele sem törődve abba, hogy veszített. Mert igen, ez az állás: vesztett. Sosem volt jó a baráti megtörésben, a másik verziót meg inkább mellőzné. Az alapból nem egy kedveskedő cselekménysorozat.
- De mi tudjuk az úti célt... - szólal meg a hátsó páros, félbeszakítva az eprek átültetésének és elrendezésének témáját, felfigyelve, hogy az elöl üldögélők is végre megszólaltak. Mondjuk nem mintha olyan nehéz lett volna ezt kifülelni hosszas hallgatás után…
Cara váratlanul előrehajol, és egy kicsi kulaccsal kínálja meg, mielőtt visszafordulna Sil felé.
- Nem vagy szomjas, Lia? - kérdezi meg, de vagy direkt érzékelteti az álszentséget, vagy ilyen pocsék színész. Inkább tippelne az előbbire, erősen sejtetve vele, hogy van valami hátsó szándéka, na meg… Eleve nem túl bizalomgerjesztő ez a hirtelen törődés, na meg tudván arról, hogy Cara meglepően ügyes a főzetek készítésében, még gyanúsabbá válik az egész. Adna neki esélyt, hogy valami újat kotyvasztott ki az út alatt, és most akarja kipróbálni, milyen hatása is van.
Méricskéli egy darabig a felé nyújtott apró tárolót.
- Öhm... Nos... – kezdi némileg zavartan, inkább az időt húzva ezzel, hogy valami értelmes indokot kitalálhasson. - Ha szomjas leszek, majd szólok, de köszönöm - utasítja el aztán a tőle telhető legnagyobb udvariassággal, majd Silhez némileg közelebb hajol. - Rosszban sántikál, ugye? – suttogja kissé elfordítva a fejét, nehogy véletlenül leolvassa a szájáról a szavakat.
- Ja, erős a gyanúm hogy ez az, amit tegnap megitatott velem, de az még csak nem is volt evilági cucc volt... - súgja vissza, miközben jobbját egy röpke pillanatra a gyomrához teszi, mintha csak felidézni próbálná a borzalmakat.
Elfojtja a nevetést, amit a látvány és a mostanra már szórakoztató emlékek okoznak, és játékosan megveregeti a démon vállát.
- Igazi túlélő vagy. Minden elismerésem - bólogat aprókat maga elé nézve, de az elégedettség inkább tűnik szórakozottságnak. - Egyébként ez valami meglepetés lesz? - tér vissza az eredeti témához. Érezhetően nem hagyja őt nyugodni ez az egész.
- A Nagy Meló. – ad választ mosolyogva, de ez nem sokat jelent nála, csak azt, hogy mosogathat, de sokat. - Az lesz.
- Jaj, Apa... - karol a nyakába Mika, de olyan váratlanul, hogy még Alicia is összerezzen egy kissé. - ...megcsinálod a hajam, ha odaértünk? – érdeklődik, de a legtöbb esetben tapasztalt rejtett utasítást a lány esetében tényleg kérésnek érzékeli.
- Nos, ez csak meló, és már amúgy sem vagyunk messze... – Nem sokáig kellett győzködni, de akkor ki fog…? - Fogd meg nekem egy tíz percre, így... – nyújtja a gyeplőt a nekromantának, aki csak zavartan pislog egy darabig. Néhány gyors mozdulattal beletúr éjsötét hajába.
- P... Persze... - Hangja bizonytalan, és ugyanígy veszi át a felé nyújtott eszközt is, Voile pedig nem hajlandó kimászni az öléből, csak azért, hogy megnehezítse a dolgát. - Nagy Meló... - motyogja, még párszor elismételve magában. - Valami főzőverseny lesz? - értetlenkedik a szekeret húzó ló irányába nézve. - Vagy nagy családi gyűlés? Mondjuk akkor nekem nem kéne itt lennem... – morfondírozik tovább, leginkább csak magának beszélve. - Ha feladom, akkor sem mondod el? - pillant hátra egy rövid időre, addig figyelve, ahogy Sil Mika hajával bíbelődik.
- Igen, izé, nem egyátalán nem... – koncentrál a fonásra. - ...ja, hogy ez? Hmmm... - gondolkodik el egy pillanatra, és szinte érzi, hogy úgysem kap akkor sem konkrétumot. - Egy főzőversenyhez hasonlít a leginkább... – Hát… Nem számít ez valami túlzottan nagy segítségnek, de végül is ki lehet ebből is indulni.
Talán.
- Hmmm... - Egyre inkább látszódik rajta, mennyire kínlódik a megoldás kitalálásával, végül könyörgőn néz a lányokra: - Mika? Cara? Esetleg segítenétek? Vagy nektek is lakat van a szátokon? - teszi hozzá az utolsót teljesen reményvesztetten. Hogy őszinte legyen, tőlük sem vár túl sok segítséget; valószínűleg Sil megbeszélte velük, hogy ne szóljanak erről egy szót sem, mert… Meglepetés…?
- Ugyan, nem értem, Apa mire fel titkolózik... – méltatlankodik Mika. - Csak a nénikém me... áú! – kiáltja el magát valamilyen furcsa oknál fogva, amire hamarosan fény derül:
- Bocsi. kincsem, csak véletlen volt, ne haragudj... – szólal meg az ezüstös, de egyértelműen nem sajnálja. Összehúzza a szemeit. Egyre gyanúsabb ez az egész neki… Nénikéje… Me… Mi lehet az a me? Meglepetésünnep?
Végül aztán beletörődőn sóhajt egyet.
- Ezzel nem jutunk előbbre, úgy érzem - rázza meg a fejét. Semmi értelme folytatni ezt, na meg ha Sil állítása valóban igaz – bár ebben most meglehetősen kételkedik ennyi titoktartás után –, akkor hamarosan úgyis ott lesznek. Ez nem jelent mást, minthogy fény derül mindenre, ami eddig kérdés volt az üggyel kapcsolatosan.
- Lesz ott valami dolgom? – Mégsem nyugszik bele, csak mert nem tud. - Nem kell konkrétum, értem én, hogy semmi részletet nem tudhatok meg, így nekem annyi is elég válasznak, hogy lesz vagy sem – sóhajtja.
- Naná hogy! – Fantasztikus, tényleg készülhet a testet és lelket egyaránt kimerítő házimunkára. - Csak győzd beérni magad! – Ahogy óvatosan hátrasandít, megpillantja Hajasbaba gonoszkás mosolyát.
- Ejha, azt hiszem, félhetek – rázza meg a fejét szórakozottan. - Kismillió tányér elmosogatása fog várni rám? - érdeklődik. - Csak mert gondolom, nem akarod rám bízni a rotyogó ételeket, még a végén mindenki gyomorrontástól feküdne ki – tekint előre, figyelve az utat.
- Azért annyira nem vagy te rossz szakács... – Érzi a hangján a mosolygást, a kijelentésének azonban semmi alapja nincsen. Legalábbis… Ő úgy hiszi, hogy nincsen. - ...gyakorlat teszi a mestert! – nevet fel, de mindjárt nem fog, ahogy meghallja ezt:
- Pff, ezt te sem gondoltad komolyan – kacag ő is, társulva Silben, amíg belé nem fojtja ezt. - Fűszerek helyett reszelt zombilábujjat raknék a levesbe, a kísértet felvágott csontkarmaira meg azt hinném, hogy... - megakad, keresve valami jó hasonlatot, de semmi sem jut eszébe, ami ténylegesen összekeverhető lenne az említett holttestrésszel. - Sajtdarabok, bár ez inkább egy nálam is okosabb alak elképzelése lenne. Ennyire azért nem vagyok szerencsétlen... – magyarázza, aztán óvatosan tekint Silre. - ... ugye? – Érezhetően elbizonytalanodik ezt illetően, bár belül érzi, ennyire tényleg nem bolond.
- Te jó... – Szörnyülködésében bizonyára hirtelen azt sem tudja, miként fejezze be a mondatot, és ettől nem sok híja van annak, hogy elnevesse magát. - ...ég. Még szerencse, hogy a répát és a krumplit meg tudod különböztetni egymástól... – törli le a homlokát, mintha ténylegesen megkönnyebbült volna csupán ettől a ténytől. Mindenesetre ezzel most nagy valószínűséggel elintézte, hogy egy darabig ne kerüljön készülő étkek közelébe…
- Azt még meg - vigyorog szélesen, míg Yrsil befejezi munkáját. - Szép lett - bök akkor állával Mika haja felé. - Valamit még óhajtanak a lányok az apjuktól, vagy most már visszaadhatom a gyeplőt ennek a bűvésznek a kezeibe? – érdeklődik szórakozottan, megemelve az emlegetett tárgyat. Tény, nem szeretné magánál tudni, és bár lovat vezetni tud, ugyanez nem mondható el a szekérre is. Rendben, csak tartania kell, de akkor is bizonytalannak érzi magát ebben a szerepben, így ténylegesen örülne neki, ha a démon visszavenné az irányítást.
- Wow, köszi, apa! – hallatszódik egy cuppanás, és egy rövid ideig tartó helyezkedés.
- Nincs mit, kincsem, és... – fordul már vissza Sil is. - ...igen, ezt visszavenném! – veszi át a gyeplőt, így ő visszatérhet baglya fejének simogatásához, az állat átöleléséhez. Az ezüsthajú némileg még helyezkedik, és mikor oldalba böki a mellette ülő nekromantát, ő csak akkor veszi észre, hogy már egy ideje nézi őt. Kérdőn vonja fel a szemöldökét, nem értve, mit is akar tőle társa, de erre hamar kap egy ködös választ.
- Nem szereted Nebelwaldot? – érdeklődik egykedvűen a fák felé bökve, de ez hirtelen még nagyobb értetlenséget vált ki, ugyanakkor gyomra görcsbe rándul a terület emlegetésére.
- Hogy jön ez ide... - néz előre zavarodottan, de befejezni csak pár másodperccel később tudja. - ... hirtelen?
A vér is kifut az arcából, ami a most is aktív Moonshift hatása miatt meglehetősen látványos fakuláshoz vezet. Hányingere lesz, ahogy eszébe jut, mik történtek ott, és ha tudna bármit is szólni, valószínűleg most könyörögne azért, hogy kerüljék el ezt a helyet. Ugyanakkor… Yrsil nem tud olyan sokat az iszonyról, sőt, az okokkal csak némileg lehet tisztában, ha jól feltételez, egyébként nem nagyon. Ő… Ő sosem vallotta be, miért nem akarja megközelíteni ezt a helyet, hogy miért irtózik annyira tőle.
Az egész teste elzsibbad, és ha tehetné, azonnal leszállna a kényelmesen haladó szekérről mindenféle figyelmeztető szó nélkül. Csak vissza akar fordulni, nem akarja látni az előttük álló erdőséget még ilyen távolról sem. A lehető legmesszebb akarja elkerülni, és még csak gondolni sem rá. Sőt, ha lenne akkora hatalma, bizonyára a térképekről el is tűntetné ezt a mocsaras vidéket…
- Mi dolgunk Nebelwaldban? – kérdezi, igyekezve közönyösen tenni ezt, viszont nem sikerül teljesen kizárnia az idegességet, ami a helyszín felfogásával jár.
- Óriáspókoktól mentünk meg egy mocsárban elveszett árvát! – kacag fel, ahogy meglátja az ijedt arcot, és ez az eddigi legcsúfabb és leggonoszabb nevetés, amit életében hallott, még ha Yrsil nem is szándékosan teszi. Szorong és fél, egy teljes fordulatot akar venni, hogy visszatérhessen Eichenschildbe.
- Akkor nem kéne főznöd annyit... - szűkíti össze szemeit gyanakvón, de nem ellenségesen. - Kíváncsi vagyok, mi miatt is jövünk erre... - erőltet magára nyugalmat, azonban az egész tartásából még így is könnyedén megállapítható, hogy nem kifejezetten nyugtatja úti céljuk. Sosem volt rá jellemző a nekromantalét szörnyűségei után a könnyed ülés, az esetek nagy részében mereven, egyenes háttal tette, és most, ha lehetséges, még feszesebbek izmai.
- Gyakran jártok amúgy erre? – Hangjában ott rejlik a feszültség, szinte már el lehet képzelni, ahogy elpattan pár ideg.
- Csak Sil... - szólal meg hátul Cara, előremászva a szekéren. - ...de ő mindenfelé jár – ad aztán teljes választ, amit egy bizonytalan bólintással nyugtáz.
- Apa mindig azt mondja, hogy a világ a lakóival együtt változik – csatlakozik Mika is, átkarolva a férfi nyakát, fejét a vállára hajtva. - Elvileg megfigyeled a dolgokat, igaz? – érdeklődik apjától.
- Igen, valami olyasmi, drágám – nyúl hátra lánya fejének megsimogatása céljából. - Bár az igazság sokkalta egyszerűbb és természetesebb választ rejt magában – teszi még hozzá, az egész látványtól pedig csak mosolyogni tud, halványan, elrejtve ezzel a keserűségét és kétségbeesését.
- Jó is így vándorolgatni, mikor nem kell szinte mindenhonnan menekülnöd – sóhajtja, viszont még nem akarja terelni a témát, akármennyire lenne kényelmes a számára. - De miért Nebelwald? Ezerszer szebb helyeket is láttam már - fordul Sil felé kérdőn, azonban a férfi mélyen hallgat. Nem tudja, elégedetlenséggel reagáljon, vagy valami egészen mással. Próbáljon megértető lenni? Próbáljon kedves maradni? Próbáljon meg nem feszült lenni? Ez utóbbi úgysem fog sikerülni…
Végül maga elé néz, ahogy nem kap választ, és párszor végigsimít Voile fején.
- Sil, én nem akarok a semmiért odamenni... - mondja halkan, pár pillanattal később pedig újabb nevetés érkezik a démontól. Most ezen mi olyan vicces…?
- Nem a semmiért megyünk oda, nyugalom - mosolyodik el, majd újfent oldalba böki. - A húgom esküvőjére tartunk. – Erre felkapja a fejét.
- Esküvő? Húgod? Egy sötételf? - csodálkozik nagyra nyitott szemekkel, és nem is igazából a kapcsolat lepi meg, inkább maga a szituáció. Azt tapasztalva, hogy Mikát a gyerekének tartja, onnantól kezdve már nem meglepő, ha másokkal is ilyen mondvacsinált rokonságot alkot, aminek szerepéhez azonban teljes mértékben hű marad.
- Nem, nem, ő egy nemestünde. – És az mit keres…
- A vőlegénye az, nevezetesen Armin herceg.
… Nebelwaldban…?
Teljesen megfagy, és elképzelése sincsen, mennyi ideig marad ilyen dermedt állapotban. Nem tudja, megrémüljön-e, nem tudja, haragudjon-e; fogalma sincsen, ez mégis milyen érzést váltson ki belőle, de hogy tombolnak benne a legkülönfélébb indulatok a maguk hideg csendjében, ez igaz.
- Ugye... Ugye most csak viccelsz velem? – mosolyodik el kínosan, reménykedve abban, hogy ez az egész egy kegyetlen tréfa, amit Sil űz vele.
- Ha viccelnék, azt mondanám, hogy két egyházi bemegy a kocsmába, mire a csapos megkérdi az egyiket, hogy... – kezd bele a viccbe, viszont Mika azonnal félbeszakítja:
- Jaaaaaaaaaaaaaajjj, apa, nehogy elmondd megint, mert lecsaplak a lantoddal! - fenyegetőzik a lány, aki aztán Alicia mögé telepszik. - Hidd el, jó lesz, majd szépen kicsinosítunk...
Nem azzal van a baj, hogy nem lesz jó… Az esküvők többnyire jók, de… Most ezt miért kellett? Miért kellett elhoznia Silnek őt? Miért pont egy ilyen… felháborító esküvőre?
- Rád is fér némi szórakozás, Lia - húzódik oda Cara is, és ha nem törődne a velük ápolt kapcsolattal, most bizonyára elhessegetné őket, az elhangzó szavakért pedig egyikük sem lenne hálás. Így viszont magára erőltet egy mosolyt, ami sajnálatára egyáltalán nem tűnik őszintének sem kívül, sem belül, ám hogy ne lássák ezt sokáig, kissé lehajtja a fejét, ismételten maga elé nézve, de egyáltalán nem haragosan; vívódik. Nem ért semmit. Képtelen felfogni, hogy a sötét tündék vezetője egy ilyen házasságba menjen bele. És mi van a sérelmekkel? Mi van azzal, hogy a nemestündék lenézik őket, csak mert a régi idők öldöklései miatt átkozottak lettek? Az nem számít? Nem számít már, hogy mennyire lekezelőek velük szemben? Hogyha megjelenik egy kormos köztük, akkor azonnal lenézik őt, csak mert más? Mégis hogy… Hogy lehet valami ilyen megalázó? Hogy akarjon így sötételf lenni?
Egyáltalán nem támogatja ezt az esküvőt. Akaratlanul is kialakul benne az ellenállás, az ellenszenv, és képtelen tisztelni a továbbiakban azt, aki faj szerint rangban lényegesen magasabban áll fölötte. Egyébként jelen körülmények közt nincs befolyása, mert nem őt szolgálja, bár… Ha holdpap lenne ott, más körülményekkel, mennyire támogatna egy ilyen esküvőt? Tudván, mennyire lekezelőek velük szemben mások? Bizonyára akkor sem támogatná, sőt, még az engedelmességet is megtagadná, és ekkor jönne el annak a pillanata, hogy elhagyja Nebelwaldot. Ugyanarra a sorsra jutna, csak másképp, eltolva.
Viszont ingereli… Roppantmód ingereli, hogy a sötételfek becsületét elveszni látja. Mintha csak behódoltak volna a „tisztáknak”. Mintha… Elismernék ezzel, hogy nincs önállóságuk, hogy beolvadnak közéjük mindenféle fenntartás és követelmény nélkül, és hogy továbbra is el fogják tűrni ezúttal még jobban, hogy piszkálják őket.
Hogy a Holdra történhetett meg az, hogy egy NEMESTÜNDE legyen a SÖTÉTELF HERCEGNŐ?!
Nem tud ez iránt tiszteletet érezni, csak ellenségességet, ami részben saját magának adott igazából és neveltetéséből adódik. Ezt tudván pedig még jobban ellenzi az egészet…
Armin herceg és valami tünde…
Előítéletes? Meglehet, de a hiúsága vezeti őt. Amire azt hitte, még büszke lehet, már arra sem lehet az. Azt hitte, még visszatérhet, még tarthatja magát sötételfnek úgy, hogy büszkén vállalja, de így… Így valahogy nem lesz képes rá. Eddig is szánalommal és öngúnnyal tette, így viszont…
Miért nem született inkább embernek? Bár az sem sokkal jobb… Az egész mindenség romlott, nincs itt semmi jó, amit a magasból látni lehetne. Nem akar sehova tartozni.
Voile idegesen felborzolja tollazatát, szárnyai félig-meddig kitárja, jelezve gazdájának, hogy ne szorítsa túlzottan. Ijedten lazítja el a gondolkodás és a harag közben összeszoruló karjait, és némán kér bocsánatot az állattól, aki türelmesen marad nála, elnézve ezt a kis problémát. Néha tényleg úgy viselkedik, mintha megértené őt…
- Hé, hé – érkezik Sil keze, hogy átkarolja őt, majd magához vonja egy családi ölelésre, melyet most a háta közepébe sem kíván. - Jó lesz, hidd el nekem – erősíti meg ő is a lányok véleményét, ő azonban ebben rettentően kételkedik. Nem akar megjelenni, nem akarja tiszteletét tenni azon az estén, mert nincs benne tisztelet, amit irántuk érezne.
Mindenesetre bólogat, aprókat, elkerülve véleményének kimondását, és most sajnálja igazán, hogy nem mondott még el gyakorlatilag semmit Yrsilnek magáról… Bár… Ez a problematika teljesen faji alapú. Ha normális körülmények közt élne, valószínűleg akkor is lázadna, még ha egyébként higgadt temperamentumú is.
- Majd... igyekszem jól érezni magam - tesz egy újabb próbálkozást a mosolygásra - sikertelenül. - Ott fogsz akkor főzni? – érdeklődik, témán belül maradva, ugyanakkor mégis terelve egy kissé.
- Elsősorban főzni. Utána a közös előadás a többiekkel - mutat előre magyarázatként, ahol négy férfi és két nő álldogál, hangszerekkel és hátizsákokkal felszerelkezve, kis csapatba verődve, egymással beszélgetve. - Aztán... mesélek néhány régi történetet, ha van rá hallgatóság – teszi hozzá. Sil legalább biztosan élvezni fogja, de ő? Ő majd fortyog a borospincében egymagában, elő sem dugva a képét, mintha meg sem jelent volna.
- Jó időtöltésnek hangzik – ismeri el. - Mesélni meg biztos fogsz tudni, elég lebilincselő történeteid vannak, és a meséléshez is van egy jó érzéked. – Ezúttal sikerül neki elmosolyodnia, őszintébben, mint korábbi próbálkozásaival.
- Hát... – kezd bele keserűen. - ...elég évet megéltem már, hogy történeteim legyenek, nem?
- Igen, az biztos.
Ez nem kérdés. Ha nem hal meg addig, talán még el is meséli a saját történetét, hátha megihleti az a nyomor, amin keresztülment, hogy eljusson céljáig.

***

- Mikor is kezdődik a ceremónia? - lép be a konyhának kialakított sátorba, végignézve az eddig elkészült ételeken. - Hihetetlen, hogy ennyit képes vagy megállás nélkül elkészíteni... - rázza meg csípőre tett kezekkel a fejét, álelégedetlenül.
- Passzolom, Mika tudja - von vállat a kérdésre. Végignézve rajta valahogy nem is számított másra: keze könyékig lisztes, teljesen kifehérítve karjait, ruhaujjai felgyűrve. - Hogy milyen dögös valaki, oda nézzenek... – szólal meg elégedetten, ahogy végignéz az éjsötét, elegáns ruházatba bújt nekromantán. Az öltözék maga nem díszes, inkább egyszerű, kellemes látványú, ráadásként nem is emeli ki annyira sovány alkatát sem. Hosszú szoknyája leér a földig, kellemesen nagy helyet adva a kényelmes lépteknek, az ujjak ugyancsak hosszúak, és sötét, enyhén csipkés kesztyűket vett hozzájuk. Az anyaga finom, némileg a szabása is, és bizonyára ezért tűnik sokkal másabbnak, mint utazófelszerelése, egyébként ő maga nem lát túl sok különbséget köztük. Legalábbis az egyrészes, poros, megviselt öltözék és e darab között.
- Nem hinném, hogy lennének olyan pillanatok, amikor ne lehetne ezt mondani - biccent egyet, elismerve Sil igazát. - Még lisztesen is teljesen igaz rád - vigyorodik el szélesen, szórakozottan jelezve társának, hogy magára értve hazugságnak gondolja. Néha megviseltségről árulkodó tekintete, megfáradt lelke, sovány teste együttesen nem adják vissza azt, amire az ember vagy a tünde azt mondaná: szép.
- Ohhh, én csak főzőcskézek... – játssza meg az elpirulást. - Viszont most sok a dolgom, drága, és kéne majd még valami – tér aztán a komoly témára. - Egy palack bort ígért nekem a szállásmester, de még mindig nem jött meg. Márpedig kéne nekem, sürgősen.... – magyarázza.
- Elrohanhatok érte, ha gondolod - ajánlkozik talán a kelleténél gyorsabban, de arról nem tehet, hogy ennek a feladatnak köszönhetően bizonyára az egész esemény idejére elbújhat.
- Köszi, drága, azért hálás... - kezd koncentrálni a sütemények alakjának megformálására, félbehagyva pár pillanatra a mondatot. - ...lennék. El tudod hozni? Vagy küldesd ide valakivel. – Igen, ez egész jó ötlet, bizonyára alapból is így tett volna. - Ha a szállásmester kérdezné, mondd meg, hogy a Hóhajúnak kell. Fogja... – Újabb szünet, de most azért, mert elrontott egy süteményt. - ...franc, ez még menthető – morogja. - Igen, még menthető. Tutira menthető – győzködi magát. - Talán így...
- Rendben van – bólint egyet. - Akkor hamarosan jön a bor. Jó... süteményformázást - mosolyog rá, aztán kilép a sátorból, magára hagyva Silt a munkálatokban.

***

Némi segítséggel sikerül eltalálnia a boroshordókig, valamint a mellette lévő asztalokon található üvegekig és kancsókig. Legalábbis az egyik ilyen pontig… Biztosan van még ebben a hatalmas nyitott téren máshol is, csak annyian vannak itt, hogy maga sem tud már tájékozódni. Mindenesetre a lényeg, hogy végre van egy pont, ahol kutakodhat, és bár nem tudja, kitől kéne elkérnie a bort, így magára bízza a választást. Kérdés, Yrsil melyiket szereti… Bár végső soron van egy ötlete a beszélgetéseik miatt, az összes hordóban találhatót viszont nincs túl sok kedve kipróbálni. Nem kíván még becsiccsenteni sem – végig józan marad, és végig a háttérben. Viszont kéne akkor egy borszakértőt kerítenie, akiből attól függően, hogy nézi, lehet belőle sok és kevés egyaránt. Neki persze az a fajta szakértő kell, akiből alig lehet ezen a helyen, de azért megkísérti a szerencséjét, hátha összejön valamilyen rejtélyes oknál fogva.
Körbepillant tanácstalanul és segélykérőn, keresve valakit, aki ide tartozónak tűnik, és hamarosan meg is állapodik a tekintete egy fiatal sötét tündén, aki a környéken sétálgat.
- Öhm... Ne haragudj - lép oda hozzá, bocsánatkérőn nézve rá. - Itteni vagy, ugye? – érdeklődik, ugyanis a fiú egészen sötételfes öltözékben jelent meg. - Kéne egy kis segítség... - mosolyodik el bizonytalanul.
- Nem..... nem igazán, de ha valaki..... tudja..... számíthat rám – néz körül azonnal, kezével pedig oldalához nyúl, bizonyára fegyvert keresve, ami nagy szerencsére nincsen nála. Egy pillanatra meg is keményednek a vonásai, ahogy ösztönösen védekezne – hozzászokott már ahhoz, hogy gyakorlatilag állandó jelleggel fordítják ellene a fegyvereket.
- Igazán? - vonja fel aztán a szemöldökét, vonásai pedig meglepetté válnak. - Akkor ezt jól elnéztem - vakarja meg a fejét kelletlenül, ő is keresgélve egy másik személyt, akitől érdeklődhetne, de nemigen vannak egymagukban errefelé a tündék. Gyakorlatilag mindenkinek megvan a társasága, ami olyan szempontból bosszantó, hogy tényleg nem tud így kihez fordulni. Egyébként ezt látva meg csak elbújna valamelyik rejtett zugban, amerre senki nem jár. Cseppet sincs olyan állapotban, hogy közösségbe menjen.
- Nem tudom, másoknak mennyire problémás az ügy, nekem eléggé az, mert nem ismerem annyira a borféléket - bök állával a hordók irányába, a tárgyra térve. - Kéne egy üvegnyit vinnem az ideiglenes főszakácsunknak, odaígértek neki egyet, és szeretném a legjobbat kiválasztani – fűz még hozzá magyarázatot.
- A főszakácsnak? Ön, asszonyom? - emeli meg hozzá hasonlóan ő is a szemöldökét, ugyancsak meglepetten, tartása pedig lazul. Ekkor fogja fel, hogy félreértés történt: ez a kölyök azt hitte, veszélyben van. Milyen humoros! Bezzeg más helyzetben biztosan nem kelne segítségére…
Mondjuk mikor holtak vannak a környéken…
Elhessegeti a gondolatot, mielőtt kicsírázhatna az egyértelmű elképzelés: kezdjen ámokfutásba. Annak sosincs jó vége, nem kéne elveszíteni az eszét itt és most, bár Yrsilnek és az általa nyújtott békés körülményeknek köszönhetően némileg visszább került a téboly. Mintha gyógyulna, de meglehetősen lassan. Nem is olyan egyszerű meggyógyítani azt a lassan már másfél évtizednyi mocsokban járás betegségeit…
- Igen, mondhatjuk, hogy közeli ismerősök vagyunk – biccent egyet. - Még a süteményei fölött mérgelődött, hogy már egy ideje nem hozták, én meg felajánlottam, hogy eljövök válogatni – magyarázza a szórakoztató emlékektől kedélyesen.
- De talán....... ismerem némileg a jó miseborokat, akkor ez sem lehet nagyobb kihívás. – Misebor? Hát azt meg hogy? - Belekóstolunk a hordókba… - kezdi felvázolni még némileg bizonytalanul a tervet. - …, aztán kiválasztjuk a legjobbat - húzza ki magát magabiztosan, a nekromanta pedig állához emeli kezét, eltűnődve az ötleten. - Láttam egy fickót itt italokkal rohangálni, de elvesztettem szem elől, de nem hiszem, hogy olyan nagy dolog lenne....... – teszi még hozzá, mire Alicia ösztönösen pillant körbe, hátha megtalálja azt a személyt, bár egyelőre se híre, se hamva annak az egyénnek. Senki kezében nem talál tálcát és borokat, szóval egyelőre le kell mondania a könnyű megoldásról, és nagy valószínűséggel ahhoz folyamodni, amit a fiú mond. Egyelőre azonban nem megy bele: a kölyök már megy is egy kupáért, ő viszont még reménykedik abban, hogy a rövidebb megoldás lesz a nyerő végül valamilyen csoda folytán.
- Ez valóban jó lenne, viszont a sokféle bortól nem biztos, hogy egy idő után meg tudnánk állapítani, mennyire jó. – Haha, mintha tapasztalata lenne! - Nemcsak az ízek mássága miatt, hanem mert van kellemetlen hatása is. – Olyan magabiztossággal beszél, mint valami szakértő, önmagában pedig kacag a saját viselkedésén. Egyszerűen annyira… Ironikus, hogy nem lehet kibírni nélküle. - A ceremónia előtt meg nem lenne valami tanácsos annyit kóstolgatni, még a végén megárt – enged meg egy halvány mosolyt, és egy pillanatra elhallgat. - Esetleg mégis tegyünk egy próbát annak a férfinak a megkeresésével? – érdeklődik, finoman elutasítva a borkóstolás lehetőségét. Nincs kifejezetten nagy kedve ahhoz, hogy itt és most enyhe mámorban ússzon – ezt mindig próbálta elkerülni, pláne a szűkös életmód miatt, na meg néhai mestere sem volt az az alak, aki bármit engedett volna neki. A halála után meg nem engedhette el magát, mivel akkor egyedül kellett megoldania mindent.
- Ááááá, higgye el, asszonyom, hogy eltűnt! – reagál azonnal, és most fogja fel, miként emlegeti: asszonyom. Annyira… Furcsa. És idegen, és nem tudná eldönteni róla, hogy ez a barátságosabb, vagy a ribanc és hullasétáltató megnevezés, amit lényegesen gyakrabban aggatnak rá.
- Biztos rájött, hogy mindenki az ő tálcájáról emeli le a bort és inkább lelépett vele – hajol közelebb, lényegesen halkabban beszélve, nehogy bárki más értesüljön erről. Úgy istenigazán majdnem elneveti magát ezen a feltételezésen, részben mert annyira váratlanul éri, részben mert valóban mókás az elképzelés. Végül is miért ne történhetne meg? Mindenesetre azért szélesen vigyorog, jelezve újdonsült társának tetszését.
- Én se örülnék, ha nekem kéne itatni itt mindenkit. – Teljesen jogos, valószínűleg ő sem etetné-itatná a népet úgy, hogy ő nem ehet-ihat az általa vitt ínyencségekből.
- Végül is... Van ebben valami - ért egyet, és beletörődve a helyzetbe, hoz egy kupát, és az egyik hordó felé veszi az irányt.
- Különben sem ismerek itt senkit nagyon az atyán kívül, csak a tündérhercegnőt – mosolyodik el, a fő attrakció pedig ismét előtérbe kerül témaként: az esküvő maga, valamint hogy ki a házasodó felek egyike, és magára erőltetve egy mosolyt fordul az egyik hordó felé, hogy töltsön.
- Ja..... meg Armin herceget, de őt nem annyira. - magyaráztam. - Talán Ön tudja, hogy merre lehet Lorenna lovagnő? – Itt fagy arcára a mosoly. - Ha gyorsan letudjuk ezt a borszerzést, akkor megkereshetnénk.... talán....
Loreena… Még emlékszik rá onnan, arról a helyről, és bár összerakhatna néhány részletet, valahogy nem akar. Tiltakozik az összes porcikája, és őszintén reméli, hogy nem az a Loreena a sötételf hercegnő. Na nem mintha más tündének jobban örülne… Úgy az egész házasságnak nem örül… Jeles személy, a példamutatás meg sehol, bár mit törődik ő ezzel? Úgyse tartozik hozzájuk. Független mindentől és mindenkitől, nem kell neki senkinek sem engedelmeskedni, így ezzel sem kéne foglalkoznia. Csinálják csak! Aztán majd tapasztalják a következményeket…
Azért hagy magának pár pillanatot, hogy a fellángoló elégedetlenséget legyűrje magában, és hogy az arcára fagyó mosolyba is némi őszinteséget tudjon csempészni. Meglehetősen nehéz dolga van, mert pontosan annak az eseménynek a közepén van, amit elutasít, és akármerre menjen, akármerre lépjen, állandóan ebbe botlik. Eleve nehéz színt játszani, az örömtelit mindenképp, a komolyságot még magára tudja ölteni, de mást…? Rettentően fárasztó, ellenszenve az egész iránt pedig csak nehezíti amúgy is nehéz dolgát.
Elzárja a hordóra szerelt apró csapocskát, amint néhány kortynyi bort töltött kupájába.
- Nem, ötletem sincs, de persze: a segítségedet viszonzom ennyivel – felel aztán egy biccentés kíséretében, még ha nem is kifejezetten fűlik ehhez a foga.
- Kár – sóhajtja, és elindul egy másik hordóhoz, hogy ő is töltsön magának, és meg is kóstolja. - Hmm.... ez határozottan fanyar – állapítja meg rögtön. - Egyáltalán milyen bor kell annak a főszakácsnak? Száraz vagy édes? – érdeklődik, mire észbe kap: ezt még nem is tudja. Furcsa megfeledkezni annak a közléséről, amit ő nagy valószínűséggel jól sejt, másoknak azonban fogalmuk sincs róla.
- Inkább az édeset szereti, legalábbis a személyiségéből erre gondolok, bár... - Hümmög egy darabig, és szerencséjére legyen írva, hogy rengeteg időt töltött már Yrsilnél. - A félédes jobbnak tűnik, már ha találunk – állapodik meg végül ennél. - Ha nem, akkor az első tippre keressünk áldozatokat - javasolja. - Az enyém elsőre jónak tűnik - emeli meg kissé a kupát. - De már ittam jobbat is. Esetleg egy kortyot? - kínálja meg, nemleges válasz esetén viszont ő issza meg azt a keveset, ami benne van.
- Csak egy kicsit, mert aztán megárt! – szusszan egyet komoly arccal.
- Csak egy kortyot - ismétli mosolyogva biztatón, mire a fiú belekóstol.
- Igen, ez határozottan édesebb – bólint egyetértőn.
- Ugye? – Hangjából mintha lelkesedés hallatszódna ki.
- Akkor próbálkozzunk tovább. – Ebbe nem tud belekötni, ő is megy máshova, de nem túl távolra.
- Ezek szerint valamelyik egyházhoz tartozol? - érdeklődik csevegő hangon, kicsit visszatérve a korábban elhintett utalásokra. Bár mondjuk bolond kérdés, hova máshova tartozna? Ha nem a sötét tündékhez, akkor bizonyára ott nevelkedett, az emberek közt.
- Hát..... tudja, asszonyom – halkul ismét. - Ezt nem mindig verjük nagydobra, de most..... – bök a mellén lévő kitűzőre, ami alapvetően nem mondana el semmit a nekromantának, hiába járt már százféle helyen és került ugyanennyi bajba. - A Katedrálisból jöttünk az esküvőre. – Ha most bor lenne a szájában, bizonyára ki is köpné. A Katedrális… Néhai mestere mindig is óva intette, hogy azt a területet kerüljék, mert veszélyes a sok egyházi kutyától… Így viszont csak csodálkozva néz, és jól emlékezetébe vési a jelet. Később még hasznára válhat.
- Engem a hercegnő hívott meg! – teszi hozzá csillogó szemekkel.
- Nahát-nahát, ez igazán nagy kitűntetés - bólint elismerőn. - Engem meg csak elrángatott a szélhámos szakácsunk, aki szintén ismeri a menyasszonyt – vonja meg finoman a vállát. - Szinte biztos vagyok benne, hogy ő is kapott meghívót - rázza meg lemondón a fejét, emlékezve még a kibontatlan papírra, majd ismételten megnyit egy csapot, hogy újra megtöltse egy kissé kupáját. - Ha szabad tudnom... Ki ez az atya névlegesen?
- Igen! Lory kisasszony nagyon kedves, jóravaló hölgy – áradozik, és csak azt sajnálja, hogy ennyire ellenséges, egyébként már rég vigyorogna a fiú lelkesedésén. - Az atya pedig Norven Kather püspök, a Katedrális híres inkvizítor atyája, én pedig Jozef vagyok, a tanítványa. – Ennél… Nagyobb… Meglepetés bizonyára életében nem érhette. Hálát ad a Holdnak, hogy nem kezdett el inni, máskülönben ezúttal félrenyelte volna a nedűt, hogy fulladás általi halál érje.
- Kat...? - homlokára csapja a kezét. - Édes Istenem... Sil, hová hoztál engem? - motyogja siránkozva, aztán kiles két ujja közt, amint kis rést csinált, viszont ideje lenne most már letesztelni, mifélét töltött magának: kortyol egyet a kupából, és valami szörnyűség fogadja. Nem a minőségével van a baj… Egyszerűen csak ezt már ő nem tudja meginni, annyira eltér az ízlésétől.
Pár másodpercig értetlenül nézi a folyadékot, mintha ő maga sem akarná elhinni, mennyire szárazat fogott ki.
- Szerintem kiszáradtam – köhint néhányat, hátha elűzi a kortyolással járó kellemetlen érzést, a fiú persze szélesen elvigyorodik ezen.
- Nem nevet - szúrja közbe fenyegetőn, rámutatva a kölyökre, de érezhetően csak viccel.
- A kisasszony miért nem kapott meghívót? - érdeklődök kíváncsian, ízlelgetve a bort.
- Nos, tudod... - mély levegőt vesz. - Nem kifejezetten ismerem a... leendő hercegnőt. – Nehezére esik kimondani mindenféle negatív csengés nélkül, ezért is akad meg a kimondása előtt. - Egy alkalomra emlékszem, mikor láttam, feltéve, ha ugyanarról a Loreena nevű tündéről beszélünk. Armin herceggel pedig még nem találkoztam – vallja be, miközben a fiú az általa töltött bort ízlelgeti.
- Ez egészen jó! – szólal meg.
- Megkóstolhatom? - bök társa kupája felé.
- Persze. – tolja elé a poharat, ő pedig átveszi. - Szerintem ez a szakcso..... szakácsodnak is jó lesz – jelenti ki egy… Nyelvbotlás után? Minden bizonnyal.
- Ha ez nem lenne elegendő, ott az életmódom: vándorlok – tér még vissza az okokra, mert valamiért úgy érzi, bővebb magyarázatot igényel. - Nincs állandó lakhelyem, nem tudnák úgyse elküldeni nekem ezeket az iratokat, már ha lenne bárki is, aki írna nekem… – forgatja meg szórakozottan a szemeit. - …, mert a futárkölykök nem találnának meg.
- Vándor vagy? – csillannak fel a szemei.
- Bizony, vándor - bólogat.
- Úúúú, az jó! Senki nem parancsolhat neked, mi? – vált tegezésre nagy lelkesedésében, de ez egyáltalán nem zavarja. Úgyis jobban leköti a figyelmét a fiú ezen reagálása – ezzel valahogy még nem találkozott, na meg nem érti, mire fel. Mondjuk… Bizonyára túlságosan benne van már a vándorlétben, és annak talán minden poklát bejárta, azért nem tudja értékelni.
- Ha úgy vesszük, akkor igen, de természetesen a birodalmak törvényeit be kell tartanom. – Ez megint egy olyan tényező, amin nevetnének azok, akik közelebbről ismerik. Egy nekromanta, aki betartja a törvényeket… Már megszegte majdnem mindenhol az elsőt: élettel és halállal nem játszunk.
- Egyébként teljesen szabadon választom, mit teszek, merre megyek, néha megállok hosszabb-rövidebb időre, hogy tanuljak valami újdonságot, ami hasznomra válhat, vagy éppen bajba kerülök, csak mert a kincsvadászat fontosabbnak bizonyul a saját életemnél. – Erre számtalan példa van, némelyikbe mondjuk akaratlanul került bele, és ott igenis számított az élete egy bizonyos pontig. Amint azonban megtudta, milyen értéket szerezhet meg, onnantól már nemigen. - Ez mind szép és jó, de megvannak a hátrányai, mint ahogy mindennek. Saját magadat kell ellátnod az esetek többségében segítség nélkül, gazdálkodni kell a váltóval, mert az bizony hamar kifolyik a vándorok ujjai közül... – Pénz szűkében sose jó lenni… Mindig a legszegényesebb fogadót választani egy ideig rettentően kényelmetlen, aztán ahogy hozzászokik a tünde, egy darabig még vágyódik a felsőbb rétegek helyei iránt, de aztán ez is elfelejtődik. - Sok nehézséggel kell szembenézni, amik kezelését meg kell tanulni, de a kalandvágyó és mindenre kíváncsi személyeknek mindenképpen megéri, főleg szerintem a sohasem látott tájak miatt. – Erről is tudna mesélni rengeteget. Többnyire közönnyel nézett szét maga körül, ennek ellenére a gyönyörű tájak beégtek elméjébe, néha még álmában is visszatértek hozzá, ami a nyomorúságos körülmények közt igazi megváltást jelent. - Áh, bocsánat, kicsit elszaladt a ló velem – néz társára bocsánatkérőn, és inkább belekortyol a fiú borába.
- Szerintem ez a szakcso..... szakácsodnak is jó lesz – jelenti ki egy… Nyelvbotlás után? Minden bizonnyal.
- Hmmh, valóban, ez jó lesz – ért egyet bólintva.
- De ni! - mutatok a hordó mellé, egy asztal irányába. - Ott van pár palack is! – Reméli, azokat nem kell megkóstolnia, bár erősen kétli, hogy ez elkerülhető lenne.
- Ha nincsenek felbontva, nekem nincs szívem hozzá. – Ennél jobb elutasító szöveget aligha találhatott volna ki bárki is, és már-már könyörög a Holdhoz, hogy egyik üveg se legyen megbontva. - Találjunk valami nagyobb edényt, és töltsünk ebből. Talán megelégszik vele - nyújtja vissza a fiú kupáját.
- Valhol arra láttam........ – les a hatalmas kertben álló nagysátor felé. - Egyébként egy jó nyomkereső bárkit megtalál! – biccent mellé, megerősítve az edénykeresést. - Egy szép hölgyet mindenképp.
Bók, öhm… Azt hogyan is kéne kezelni? Hirtelen csak egy esetlen mosolyra futja tőle.
- Köszönöm, ez igazán jólesik, de le kell hangoljalak: olyan vagyok, mint egy mesebeli kisasszony, aki, ahogy lejárt a szépségben és társaságban tölthető ideje, visszaváltozik egy átlagos, poros, elrongyolódott ruhákban sétáló szegény, szürke egérkévé.
- Ha egyszer inkvizítor leszek, akkor én is bejárom egész Veronát! – jelenti ki a tőle lassan már megszokott lelkesedéssel. - És még meg garasoskodnom sem kell majd. – Hát igen… Biztos elég jövedelmező állás, de ugyanolyan „közkedvelt” is.
- Inkvizítor... Érdekes választás - jegyzi meg, de nem tudja, elismerést vagy valami egészen mást érezzen ennek kapcsán.
- De te és Norven atya biztos jól elbeszélgetnétek, bemutathatlak neki. - ajánlja fel hirtelen, és ettől kínos nevetéshez támad kedve, de végül is… Igaza van. Biztosan jól elbeszélgetnének úgy, hogy Alicia egy székhez kötözve, Kather közelében pedig a legkülönfélébb kínzóeszközök sorakoznak. Tökéletes bájcsevej lenne, efelől semmi kétsége. Megbeszélik, milyen csodásan süt a Hold, és ha a tájleírásokból egy aprócska részletet is kihagy, akkor kap egy izzó vasat a húsába.
Komolyra fordítva a szót: ha ők ketten találkoznak, annak csak rossz vége lehet… Itt pedig nincs kedve táncba menni, mert biztos benne, hogy az egyszerű tömegben sok a titkos őr, akik felügyelik a rendet, így nem lenne valami szerencsés.
- Talán egy másik alkalom majd jobb lenne erre, ahol, nos... Nyugalomban lehetünk, és nem ilyen jeles eseményen vagyunk, ahol nem mi vagyunk a főszereplők. Na meg egyelőre nekem is van még feladatom - próbálkozik olyan udvariasan és finoman elutasítani a lehetőséget, amennyire csak tudja, ennél többre azonban nem tudja. Durván nem akar fogalmazni, mert nem érdemli meg, mint ahogy Yrsil sem érdemelte meg, elvégre csak jót akart Mikáékkal együtt ezzel az éjszakával.
- Igazad van. – lombozódik le egy kissé, és már mondana valami vigasztaló szót, hogy még találkoznak, de lelkesedése hamar visszatér. - De a szertartás után mulatság lesz, akkor már szabadon lehet ismerkedni, akkor majd megkereslek, jó? A Mesterem is sokfelé járt, lenne közös témátok.
Ó, ha tudná, mik történtek! Akkor valószínűleg nem így állna hozzá. Akármilyen kényelmes is lenne neki a teljes lemondás a számára, egyszerűen nincs elég akarata ahhoz. Túl buzgó ez a kölyök, hogy nemleges választ adjon neki. Ténylegesen nincs szíve hozzá, gondolatban pedig csak rázza a fejét.
Yrsil túlságosan lággyá tesz…
- Ha megtaláljuk egymást ennyi jelenlévő közt, akkor persze. Biztosan sok érdekességet tud ő is mesélni - ért egyet egy bólintás kíséretében, lelkesedését meg boldog örömmel tudja nyugtázni csak. Érdekes alak, szinte biztos benne, hogy az ezüsthajú azonnal elrángatná innen Eichenschildbe.
- Van itt valami kancsó féle, ez jó nagy, biztos elég lesz neki – lép oda az asztalhoz, megemelve egy nehéz cserepet, amit a kiválasztott boruk hordócsapja alá illeszt, Alicia segítségül pedig megnyitja azt. – Na, látod, hogy nem kellett ide az a fösvény fráter – jegyzi meg szórakozottan.
- Igen, igazad volt, elismerem – hódol be. - Lassan már borászok is lehetnénk – mosolyog a másikra. - És akkor ennek a lesz... – kezd bele, és az irány megtalálásának szándékával néz körbe, ám csodás véletlennek lehet szemtanúja: egy sötételf épp egymagában ácsorog, mintha csak nekik akarná felkínálni segítségét. Azonnal le is csap a lehetőségre.
- Kis türelmet, megkérem, vigye el - veszi át a teletöltött kancsót a fiútól, és sietősen odamegy a kormoshoz. Egy rövid magyarázat után az ismeretlen tünde kezei közé nyomja a tartályt, aki rögtön el is indul a Hóhajúként megemlített szakács felé. Remélhetőleg célba is ér, nem fog elfogyni félúton…
- Ez elintézve - teszi elégedetten csípőre a kezét. - Akkor megkeressük a menyasszonyt? - fordul társa felé, betartva korábban tett ígéretét, bár még mindig nincs több kedve annak a nőnek a megkereséséhez.
- Jó! Kutatásra fel! – Kicsit olyan érzése támad ettől, mintha a fiú egy gyerekbanda vezetőjének szerepét játszaná el éppen. - Bár azt mondták, ne zavarjam, de...... De csak meg lehet lesni! Biztos csodaszép, és csak köszönnék neki. Szerinted ezzel bajba keveredünk? – kérdezi óvatosan.
- Nem hinném, hogy lenne belőle bármi gond, főleg, ha még személyre szóló meghívód is van – vonja meg a vállát, mert tényleg nem lát benne semmi kivetnivalót. Nem járatos ebben a témában, még ha holdpapként valószínűleg ismernie kellett volna ezt a szertartást is, viszont szülőföldje korai elhagyása miatt nem került erre sor. - Ráadásként, ha jól értelmeztem, többek is vagytok egyszerű ismerősöknél, egy barát pedig nem fog megharagudni ennyi miatt egy ilyen öhm... boldog esemény során – áll meg megint egy pillanatra, hogy megtalálja a megfelelő nem negatív szót, miközben elindul egy véletlenszerű irányba, követve megérzéseit. - Esetleg láttad korábban valahol? Mert akkor kezdhetnénk ott a keresést, úgy talán egyszerűbb a kutatás.
- Nem is Loreena kisasszonytól tartok..... – sóhajtja, és lelombozva ingatja a fejét. - És sajnos nem láttam, legalábbis arra nem - int a háta mögé, viszont így legalább kizárhatnak egy területrészt, ami lecsökkenti az átkutatandók méretét. Nem túl nagy segítség, de kifejezetten jól jön – így nem lesz felesleges munkájuk.
- Na meg..... nem vagyok én olyan..... barát. – Érezhetően feszeng, azonban nem tudná megmondani, mégis miért. Tény, neki is szokatlan a „barát” kifejezés és érzése, de nem hinné, hogy ugyanaz lenne a probléma, bár… Talán nem is olyan elképzelhetetlen. Egy sötételfnek a Katedrálisban nem feltétlen van jó sora, pláne, ha ennyire látszódnak rajta az Átok jelei, ami miatt gyakorlatilag mindenhol azonnal megbélyegzik.
- Vagy nem is tudom.... segített nekem.... tudod..... íjászkodni tanulni – magyarázza nehézkesen, kisebb-nagyobb szünetekkel, mintha félne kimondani a szavakat. - Nagyon kedves volt.... szép íja volt és ő is.... – harapja el a mondandója végét. - Szóval nem biztos, hogy nem kerülünk bajba – szögezi le gyorsan, nagy valószínűséggel szégyellve előbbi kijelentését. Tekintve, hogy sosem került még ilyen problémába, így arról fogalma sincsen, miként adja a másik tudtára, hogy őt a legkevésbé zavarja egy másik nőnek szánt dicséret. Tisztában van azzal, hogy nem sokakkal ér fel szépségben, és itt nincs olyan indok, hogy tünde, és emiatt meglehetősen kellemes arcvonásai vannak.
Eltűnődve emeli állához a kezét, párszor végigsimít rajta.
- Szerintem ez már elég nagy jelentőségű – mondja aztán. - Mégiscsak teljesen más környezetben nőttetek fel mindketten, és nem éppen az az alap, hogy egy tünde csak úgy tanítson egy egyházit. Már ne vedd magadra, nem sértésnek szánom, csak úgy általánosságban ezt vettem észre – teszi még gyorsan hozzá, elkerülve a megbántódás eshetőségét. - Mindenesetre... - végignéz a felállított sátrakon, és mindegyik ugyanolyannak tűnik. - Talán egy eltérőt kéne keresnünk, nem? Valami díszesebbet... Elegánsabbat, vagy nem is tudom... - teszi csípőre a kezét, mint valami háziasszony, feltételezve, hogy a házasodni kívánó pár egy valahogyan jelzett sátorban található. Vagy legalábbis az egyikük.
- Igen, igen! Igazad van! – csap le a felvetésre rögtön. - Biztos az övé a legszebb, keressünk egy olyat! - lendül mozgásba, megragadva Alicia csuklóját, így magával húzva őt is, amitől pár másodpercig meglepetten szemlélődik. Utána persze elmosolyodik, mert ezen az egész helyzeten egyszerűen nem lehet, de aztán lehet, ennyi borkóstolás is érezteti már a hatását, és csak azért ilyen…
- Egyébként, hogy hívjalak? – érdeklődik váratlanul.
- Ó, igaz is – fogja fel, hogy még be se mutatkoztak. - A feladatok közben el is felejtődött. A Cassy megteszi – bök ki hirtelen egy nevet. Azért… Nem lenne kifejezetten kellemes, ha a kölyök véletlenül kinyögné Kather inkvizítor uraságnak, hogy találkozott egy Alicia nevű nőszeméllyel. Biztos benne, hogy emlékszik a nevére, már csak azért is, mert kétszer is keresztezték az útjaik egymást, méghozzá nem épp kellemes körülmények között. Nem kizárt, hogy utánaeredne…
- És téged? – dobja vissza a kérdést.
- Cassy! Igazán szép – felel udvariasan, miközben a sátrakat szemléli. - Én Jozef vagyok – mutatkozik be ő következőnek, és… Nem… Mintha mondta volna, nem? Hát most süllyed el szégyenében, hogy ennyire figyel másokra, de mentségére legyen, hogy Kather emlegetése nem kis sokként érte.
- Hmm, valahogy illik hozzád - tér vissza ő is a keresgéléshez, valahogy próbálva javítani a helyzeten, na meg viszonozva a kedveskedését.
- Gondolod? - kérdez vissza bizonytalanul, amire magabiztosan bólint egyet. - Emberek adták, tudod, ott.... nőttem fel. – Hallatszódik, hogy elszomorodik, és úgy érzi, ehhez muszáj valamit hozzáfűznie. Talán csak azért, mert… Ő is kitaszított valami miatt, őt is lenézik valami miatt…?
- Nem hinném, hogy ebben lenne bármi szégyellnivaló. Amíg szereted a környezetedet és a körülötted lévőket, addig légy büszke rá. – Komolyan, Yrsil rossz hatással van rá. Ilyeneket ő soha az életben nem mondott egészen idáig, mióta a „megkeseredett nekromanta” címet aggatta saját magára.
- Van, akire büszke vagyok. – És ez bőven elegendő. Legalább a kölyök legyen büszke valakire, ha már ő nem tudja, kire lehetne. De talán nem tud senkire, mert egyszerűen… Olyan a helyzete. Mégis kire lehetne büszke ebből a helyzetből?
A fiú megindul az egyik sátor felé, Alicia pedig követi őt.
- Melyik lehet? De ugye az a borivó főszakács hagy majd téged szórakozni?
- Jó kérdés, egyelőre mindegyik egyformának tűnik nekem, a szakács meg... Eléggé szórakozott fajta, biztosan hagy... – Nem tudja befejezni a feleletek adását, ugyanis egy némileg eltérő sátrat vél felfedezni a többi közt. - Az nem lehet? - mutat egy ezüstösebbre. - Ez másabbnak tűnik – tekint Jozefre.
- Az jó, akkor majd .....táncolunk? – érkezik a bizonytalan kérdés, a nő pedig azonnal megilletődik. - Az tényleg fényesebb a többinél, nézzük meg – bólint egyet.
- Nos... Hát... Miért ne? - neveti el magát kínosan, amint megtalálta a hangját. - Erre nem számítottam, bocsánat – magyarázkodik rögtön.
- Semmi baj, megértettem volna, ha mégsem – nyögi, de látja, hogy ez egyáltalán nincs úgy, ahogyan azt állítja. - Itt is vagyunk – tereli a szót, megállva a kinézett sátor előtt.
- Előre figyelmeztetlek, hogy nem tudok táncolni - mondja még, megengedve egy széles mosolyt, mielőtt rászánná magát, hogy elsőként kerüljön beljebb a sátorban.
- Megnyugodhatsz, én sem – viszonozza a gesztust feloldódva.
- Hát akkor gyerünk - vesz egy mély levegőt, majd félrehajtja a sátor bejárati lapját. - Elnézést - néz be óvatosan, keresve valakit, és rögtön megtalál egy aranyszín szempárt. - ..., bejöhetünk? – fejezi be kérdéssel.
- Lorenna kisasszonyt keressük, ha...... ha nem zavarom – teszi hozzá gyorsan, közvetlenül Alicia után belépve.
- Nos, itt sajnos nincs, tisztelt novícius úr – érkezik a felelet. Kérdőn tekint Jozefre, aki azonnal elvörösödik – ebből sejti, hogy már ismerik egymást valahonnan. - Nem is tudtam, hogy ön is hivatalos – mosolyodik el az ismeretlen - Kegyed pedig? – néz aztán rá.
- Fenség! – hajol meg rögtön, ennek hallatán pedig azonnal megdermed, és még szerencse, hogy fakó a bőre, máskülönben már látszódna, ahogy kifut az összes vér a fejéből.
Nem követi Jozef példáját, részben a sokktól, részben az önfejű és makacs hozzáállásától. Épp elég nehéz legyűrni, hogy az ismételten előkerülő ellenszenvet lenyelje, mielőtt az elkezdi magát láttatni.
- Bocsánat, csak arra gondoltam........ nem akarok bajt..... csak meg szerettem volna.... köszönni szerettem volna. Norven püspöknek erről ugye nem szól? - pislogtam a hátam mögé.
- Nem, a kettőnk titka marad a látogatása – kacsint Jozefre.
- Cassandra Blackstone, félhivatalosan vagyok itt - biccent egyet, érzékelve itt a téma részbeni zárását. - A szakács, aki kapott meghívót, elrángatott magával; majd az esemény után segítek neki elmosogatni, addig meg az apróbb feladatokat intézem el neki. Sajnos a főzés nem az erősségem, így abba nem szállhattam be - enged meg egy kelletlen félmosolyt – többre sajnos nem futja.
Jozefre tekint.
- Hát akármi okból jöttek is, érezzék jól magukat – tartja meg a kedves mosolyát, de ő a maga részéről nem tudja értékelni.
- Köszönöm! – sóhajt a kölyök megkönnyebbülten. - Nem akarok zavarni, uram, tudom, hogy most fontosabb..... dolga van – magyarázza.
- Köszönjük - biccent egyet, megtartva még az udvariassági formákat, aztán Jozef felé fordul. - Azt hiszem, innentől már nem kell a segítségem - utal erősen a távozás szándékára, érezve, hogy nem tudja sokáig tartani már ezt a jópofizós állapotot. Azonnal le kell lépnie, máskülönben kikéredzkednek belőle a kelletlenebbnél kelletlenebb megjegyzések, amiknek bizonyára senki sem fog örülni. - Jó látogatást – búcsúzik el ennyivel, és már ki is lép a sátorból. Gyorsan vesz egy mély levegőt, amit lassan ereszt ki, és bár még hallja az ifjú egyházi hangját, a szavait nem képes felfogni már. Ellazítja az idegességtől enyhén megfeszült izmait, az ugyanettől gyorsabban dobogó szívét, és az ingerültségét is csillapítja némileg.
Ideje visszamenni Silhez. Remélhetőleg van már nála mosogatnivaló.


_________________
"I have seen and endured the biggest idiots of Veronia. I can do this."

Adatlap
https://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács

Igazán örvendek, hogy ennyien el tudtak jönni a szerény rendezvényre, remélem mindenki jól érezte magát. Hogy nem volt unalmas a biztos, ugyanis mindenki 150 TP-vel gazdagodott az este elkövetett változatos cselekmények után.

https://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.