Azonnali: Nyakig a sárban

Sok szép területre ellátogathattak már a kedves játékosok, ám végre eljött az idő, hogy megismerhessétek a sár valódi fogalmát. Így van! Örüljetek, mert megtudhatjátok milyen is az, amikor cuppanva ragad az ember csizmája a piócától hemzsegő redvás iszapba... Amikor lidércfények mutatják az irányt az óvatlan utazónak a láp mélyébe... Na meg persze azt, amikor a szúnyogok olyan vehemenciával tépik fel az karakterek minden porcikáját, hogy vissza kell facsarni belőlük a vért. 

Nem is kell sokat mellébeszélnem, pokoli jó kis móka lesz ez a mocsárban, ahol megmutathatjátok milyen is egy hétköznapi utazás Veronia egyik legundokabb területén. 

Jutalom: 1500 váltó
Határidő: Október 18.

Mosolyogva idézte fel az emléket, miközben hátradőlt a kényelmes, bársonnyal kárpitozott székben. Valóban mondják, hogy az idő még a legrosszabb élményekből is, hogyha volt benne valami mókás, akkor szép emléket csinál, amire a tünde jó kedvvel emlékszik vissza.
- Egyszer majdnem meghódítottuk a mocsarat…
– A mocsarat? Ezt hallanom kell. - dőlt hátra a férje, feltöltve alkohollal a kupáját, és mint valami estimesére váró gyerek elhelyezkedett a saját fotelében.
– Minden úgy kezdődött, hogy el kellett mennünk a mocsárba, megszerezni egy varázskardot egy nekromantától…

A levegő súlyos volt a kén szagától, és a gőztől, amit a tűző Nap párologtatott el. Örülhettek volna, hogy legalább több szárazabb foltot találnak, könnyebben és gyorsabban vágnak át a nehéz terepen, de amint megérezték, hogy minden egyes lélegzetvétellel fájón marja a torkukat a levegő, és csípi a szemüket a pára, a tünde fejében megfordult, hogy talán mégis jobb lenne, ha a cipője lenne vizesebb.
Loreena lecsapott egy szúnyogot a nyakán. Talán mindebből ezek a földöntúli méretű vérszívó rovarok, az állatvilág vámpírjai voltak a legrosszabbak. Nyűgös volt, elege volt a mocsárból, hogy minden zsámbékot ellenőriznie kell, a Draugrtól elvett varázskard pedig húzta a vállát.
- A druidák szerint minden élet szent, de szerintem még nem jártak ebben a mocsárban...
Szerette volna kiirtani Veronia földjéről az összes szúnyogot, ami csak létezett, annyi csípéstől viszketett, hogy az egész teste egy merő irritáló góc volt.  
- Hát, akkor majd szépen összegyűjtöm a piócákat, s marékostól belenyomom a kezükbe, kezdjenek velük azt, amit akarnak... - válaszolta Lloyd mögüle, ki szintén idegesen vakarózott, és minden bizonnyal ugyanolyan csípésektől, és egyéb kellemetlenségektől szenvedett, mint a nő.
- Jó! - kiáltott fel Lory helyeselve, és azzal a lendülettel bele is lépett egy hígabb, sáros pocsolyába, amiben bokáig elmerült. Cifrán káromkodott egyet, ahogyan a koszos lé befolyt a cipőjébe, eláztatva zöld kötött zokniját. - De lehet meg kéne hódítanunk ezt a helyet, és idetelepíteni egy druidakört. Hadd etessék a szúnyogokat...
Felsóhajtott. Csak szerette volna, ha vége van ennek az utazásnak, és visszamehet az őrposztjára, ugyanis biztos volt benne, hogy a királynő nem ezért a kiruccanásért fogja előléptetni.
- Messze vagyunk még?
- Hát, ha akarod, még visszafordulhatunk és meghódíthatjuk. Kutyának se kellhet ez a kurva hely. - Lloyd kikerülte a pocsolyát, aminek Loreena az előbb az áldozatává vált, hogy legalább ennyivel kevesebb moslékot kelljen kiöntenie nap végén a csizmájából.
- Hát... Ebben a rohadt félhomályos pokolban az ember nem nagyon érzi a távolságot. Akár ott is lehetnénk, akár nem... Ezerszer meggondolom, hogy újra idelátogassak.
- Alapítsunk saját királyságot. Végülis... - levette a kardot a válláról, aminek a szíja véres nyomot hagyott a nyaka mellett, és kivonta a hüvelyéből. - Nálunk van Azrael kardja! Viccen kívül, ha eltévedünk úgysincs más választásunk, mint berendezkedni...
Bele sem akart gondolni, hogy milyen lenne, hogyha örökre itt kéne élni ezen a világvégi földi pokolban, de még mindig jobb volt, mint egyszerűen elsüllyedni és belefulladni a sárba, mint oly sok utazó előtte. Valahol megértette a nekromantákat, hogy miért szeretik sokan idehelyezni a székhelyüket. Alapanyag bőven volt az undorító és természetellenes kísérleteikhez.
- Király még úgy sem voltam... - Jelentette ki a férfi elmosolyodva, és belerúgott egy a kelleténél méretesebb üres csigaházba. Itt még a csigák sem voltak rendesek, ellenben ha tényleg eltévednek és éhezni fognak, ezek a nagy dögök csodálatos alapanyag lehettek egy jó csigalevesnek. - Nem tudsz valamit varázsolni azzal a karddal?
- Lloyd, a Hawthorne házból, első ezen a néven, a mocsári tündék királya. Nem is hangzik rosszul. De azért tarts meg nekem valami menő posztot...
Átugrott egy nagyobb, száraz fűcsomóra, majd a felvetésre megállt és közelebbről megszemlélte a kardot, amiről az a pletyka keringett, hogy a híres neves angyali kard. Nem látszott földöntúlinak, csak egy használhatatlan szemétnek. Számára ismeretlen jelekkel vésett írás díszítette, a pengéje is fényes volt, ráadásul merev és vékony - tehát el kellett, hogy törnie egy keményebb páncélon -, de nem érzett benne mágiát. Nagyot sóhajtott és próbált koncentrálni, hogy előcsalogassa a fegyverben lévő rejtélyes varázslatot, majd suhintott vele egyet, de azon kívül, hogy elzavart egy megtermett varangyot, nem volt semmi hatás. A varangy méltatlankodva kuruttyolt kettőt, de utána inkább behúzódott egy bokor alatti üregbe.
- Nem úgy tűnik. De már a nekromanta is mondta, hogy nem megy neki... Kipróbálod? - Nyújtotta Lloyd felé. - Hátha kivarázsolsz minket innen.
- Jól van, mit szólsz ahhoz, ha te lehetsz a katonaság vezetője?
- Én mi  leszek? - kérdezte Lili kinézve Lloyd válla mögül. A kis tündérnek az itteni rengeteg rovar minden bizonnyal borzalmas méretű, veszélyes bestiának tűnhetett.
- Nem is tudom... Loreena?
Megálltak egy kisebb száraz folton pihenni, ahol a bárd nekidőlhetett egy nagyobb fának, ami reményeik szerint még nem volt egészen kirohadva.
- Hát, azt hiszem nem árthat, bár lehet jobb nem a kezembe adni. Még a végén elrohanok vele, s elcserélem egy üveg borra.
Lory elvigyorodott, Lloyd pedig meglengette a fényes pengét.
- Abrakadabra... Nem is tudom mire számítottam.
- Tetszik, jó móka lehet hadvezérnek lenni. Lili, te egyértelműen őfelsége főtanácsadója leszel. Már most is az vagy! - a kard ellopásának az ötlete viszont őszintén megnevettette. - Tudod mit? Ha itt képes vagy vele elszaladni, anélkül hogy elsüllyednél, akkor meg is érdemled azt az üveg bort. Magam is hajlok rá, hogy elcseréljük... De ígértem a királynőnek egy kardot, így muszáj, hogy kapjon egyet.
- Mind a százezer szúnyognak te parancsolhatsz majd. Aligha van sereg, ami felsoroakozna ilyen számokkal szemben. - A mondandó második részén Lloyd is elmosolyodott.  - Magamban is elég gyorsan meg tudnám dönteni a saját birodalmam nem kéne segítség is hozzá.
- Olyan undok vagy.
A nő ajánlatára, hogy megérdemli az üveg bort, harsányanan felnevetett.  
- Hát jól van... De vigyázz, nagyon gyorsan tudok ám elsüllyedni, ha próbálkozok!
Nem jutottak közelebb a megoldáshoz, így a nő visszavette a kardot, és eltette a hüvelyébe. Valószínűleg nem Azrael fog rajtuk segíteni a mocsár közepén, és így még várniuk kellett a birodalomalapítással. Most a másik irányból vette a hátára, hogy a szíj a másik oldalát nyűje a változatosság kedvéért.
- Lehet a véset a varázsige, csak nem tudjuk elolvasni.
- Hát, azt én se... De nekem halandzsának tűnt.
- Vigyázz Lloyd, lehet Lili igazából valami hercegnő a tündéreknél, sosem tudhatod... - vetette fel vidáman, ha már a képtelen ötleteknél tartottak. Közben próbált figyelni, hogy hova lép. Nem tudta, ha sorrendbe kéne rakni mit utált a legjobban a mocsárban, vajon a bűz, a szúnyogok, vagy a kósza élőholtak álltak volna első helyen. A vésetekkel kapcsolatban megvonta a vállát.
- Neked elhiszem. Én még elolvasni sem tudtam, nemhogy tudni, hogy halandzsa-e... Várjunk. Te el tudod olvasni?
- Ki tudja, biztos nem mondanám el, ha az lennék.
- Hát, remélem nem kötnek fel.
Lloyd hirtelen csúszott meg és vágódott hanyatt a sárban. Lory akaratlanul is elhúzta a száját, nem azért mert sajnálta a bárdot hogy esetleg fájt az esés, hanem mert biztos volt benne, hogy ez után a másik zekéjét biztos, hogy el kell égetni, mert a szagot már soha nem mossák ki belőle.
- A keserves kurva mindenit már neki! - A nő szavára még a földről elvigyorodott.  - Dehogy. Segítenél kérlek? Ragad, mint a csiriz.
- Persze. - odalépett Lloydhoz, és a kezét nyújtotta, hogy felhúzza a férfit. A bárd megkapaszkodott a kezében, valahogy nagy nehezen feltápászkodva, s nem belerántva azt is a szarba.
- Köszönöm. El nem tudom képzelni, milyen lehet nyakig ebben.
Lory, mikor már érezte volna, hogy az ő lába alól is kicsúszik a talaj Lloyd kicuppant a sárból, és újra talpon volt végre.
- Szerintem már annyira átjárt minket ez a borzalmas bűz, hogy nem lehet sokkal rosszabb... Ugye nem lehet? De biztos, hogy most a fél életemet odaadnám egy kád forró vízért egy fogadóban... Már ha beengednek minket így egyáltalán bárhova.
- Jobban teszik, ha igen. Mindjárt szomjanveszem, az se érdekel, ha vámpírfalu lenne. Csak egy pohár bort és egy kád vizet akarok, meg mondjuk egy nőt, de azt fürdés előtt így tuti nem kapok... Mikor lesz már vége ennek a pokolnak...
A nő odanyújtotta a kulacsát.
- Tudom nem bor... De most a víz is jól jön.
Körbenézett. Őt is nagyon érdekelte, hogy mennyi van még hátra, de sajnos nem tudott mondani ő sem közelebbit.
- Fogalmam sincs. Talán ott arra észak felé mintha már több zöldet látnék.
- Köszönöm, ez is megfelel most. - fogadta el a bárd a kulacsot, és meghúzta, mintha csak pálinka lenne benne. Ő is elnézett északi irányba, és végül vállat vont.
- Azt hiszem a mocsárnál a szomszéd kertje mindenképpen zöldebb.

Már megint ebbe a nyomorult dágványban kell mászkálnom! Ráadásul a lovamat is az utolsó faluban kellett hagynom, mert lesántult, bár valószínűleg amúgy sem kockáztattam volna meg vele itt az utat, még gyalog is meg kellett néznie az emberlányának hová lép, nem, hogy lóháton. Bele gondolva, hogy még visszafelé is meg kell tennem ezt az utat, hát el lehet képzelni, hogy nem volt túl jó kedvem és az út jó részében, az orrom alatti káromkodáson kívül, nem sok mást tettem.
Amúgy sem egyszerű feladat átkelni itt, de nem rég még komoly eső is áztatta a vidéket, így sikerült a legnagyobb óvatosság mellett is belesüllyednem egy-két mélyebb részbe, ami okán már tucatszor öntöttem ki a csizmámból a vizet és vadásztam le a véremen kövérre hízott piócát a lábamról.
Mivel nem volt soha jó tapasztalatom, akárhányszor jártam erre, hiszen legutóbb is majdnem itt hagytam a fogam, így fegyvereim a kezem ügyében tartom, na meg minden érzékem ki van hegyezve, ezért azonnal meghallom a halk beszélgetést.
Közelebb lopózva, már azt is látom, hogy két kámzsás alak az, akik vadul vitatkoznak valamit, vagy inkább valakin, hogy megöljék-e vagy sem. Kisé távolabb egy kikötözött férfit látok, gondolom ő a vita tárgya.
Csendesen, vigyázva, hogy ne üssek zajt kihúzom a kardom és óvatosan még közelebb osonok, nem akarok elkapkodni semmit, hiszen nem tudom ki itt a "Jófiú" és ki a rossz.
Mikor végül az egyik köpenyes morran egyet és a vitát lezárva ledöfi a társát és vörösen parázsló tekintettel megindul a kikötözött fickó felé, azt hiszem eldől a dolog és kiugrom a rejtekemből és a nyaka felé vágok a kardommal. Érdesen felhördül és olyan gyorsan mozog, hogy majdnem ki csúszik a kezem közül, de végül csak leválik a feje a törzséről, viszont az alkaromra szereztem egy durva vágást.
- A Pokol össze bugyraira! - szisszenek fel. - Ki a fene vagy? Azt hiszem jössz nekem eggyel. - nyiszálom el a fogoly köteleit, ha már kis híján elvérzek miatta. - Mit akartak tőled, hogy ennyire rád voltak gerjedve?
- Inkább te ki vagy? Inkább ölj meg, mint játszadozz velem. - szólal meg nem túl barátságosan, de látszik is, hogy szívesebben húzódna el tőlem. - Fogalmam sincs, hogy mit szerettek volna tőlem.
Az eszem eldobom! Úgy néz rám, mintha épp most akarnám felkoncolni, mikor majdnem ledöftek, amikor megmentettem az életét.
- Én vagyok, aki éppen kihúzott a sza...slamasztikából, amiben nyakig ültél! - csattantam fel, miközben a karomat igyekeztem bekötni. - Ez a fickó meg akart ölni, nem tűnt fel?
Megcsóváltam a fejem.
- De mindegy, majd meghálálhatod, ha kijutottunk ebből a nyomorult posványból. - morogtam és fordultam meg, hogy elinduljak, amerre az utat tudtam, csak........csak az épp nem volt sehol, csak víz és sáros lé, meg zsombékok egyforma kupaca. - Ööööö.......nyugodtan vezess.
- Hova sietsz? Még csak most próbálok meg mozogni. Ki tudja, hogy mióta vagyok így. - veszi le rólam végül a szemét és mohón néz körbe. - Nem nézzük át a cuccaikat? Meg valahol az enyémnek is kell lennie.
Megtalálja a zsákját és lebiggyeszti a száját.
- Megették és megitták mindenem.
Most komolyan beszél? Ledermedten és leesett állal meredek a fickóra és bár nincsenek előítéleteim a sötét elfek iránt, most mégis meg vagyok győződve, hogy ennek elmentek otthonról.
Egy bolond miatt tettem kockára az életem! Tudtam, hogy nem kellett volna beleavatkoznom! forgattam meg a szemeimet kétségbeesve.
- Étel? Te most enni akarsz? Lehet, hogy itt vannak a társaik a közelben. - intek szét. - Ráadásul ......hol a fenébe van az ösvény?! - lépek párat arra, amerről úgy gondoltam érkeztem, de hiába keresek nyomot, azokat már rég eltüntette a mocsár.
- Remélem tudod, hogy jutunk ki. Itt még egy nyomorult napsugarat sem látok, hogy legalább abból tájékozódjak. Ha mattad eltévedtem......
Nem fejezem be, a képzeletére bízom.
- Éhes vagyok, mert étel nélkül nem lehet haladni. - szögezi le határozottan, de bár én mg határozottan kételkedek észbeli képességeiben, azért válaszából az is kitűnik, hogy legalább eljutottak hozzá a szavaim.
- Az ösvény? Mocsárban? - kérdez vissza. -- Akármerre megyünk, akkor kijuthatunk a mocsárból. Ha viszont egy pontos irányba szeretnél menni, akkor várnod kell egy kicsit, míg eszek. Étel híján nem tudok gondolkozni.
- Ha kergetni kezdene egy nyálkaszörny, vagy csontváz, akkor biztosan nem azon nyavalyognál, hogy nem tudsz étel nélkül tovább menni. - nézek rá szúrósan, de láthatóan semmi nem zökkenti ki a férfit.
Nem is tudom miért küzdök itt vele, ha csak......ha csak azért nem mert fogalmam sincs merre induljak és még mindig reménykedek benne, hogy akármennyire is őrült, talán ő tudja.
- Nem mondod? - csuklok egyet a folytatásra nyögve. - Ismered te a mocsarat egyáltalán? - nézek rá gyanakodva. - Nem egy ember tűnt már el itt és sosem került elő. Egy rossz lépés és annyi. Már el is nyelt a láp. És...és nem érdekel, hogy éhes vagy és sáros! Nekem meg vérzik a karom! Menjünk! De tőlem itt is maradhatsz.
Megindulok toronyiránt, de azért nem vagyok bolond, minden lépésem előtt megpróbálkozom a talajjal és csak ha látom elbír, akkor lépek rá.
Hogy lehettem ilyen ostoba! Soha többé nem mentek meg senkit.....a mocsárban.
- Voltam már mocsárban, így ismerem a törvényeit. – állítja továbbra is a fickó, de végül csak észrevesz az ételmániáján kívül mást is. - Akár elláthatnám a sérülésed, Pap vagyok. – indul utánam szólva.
Nem úgy néz ki, mint aki már járt mocsárban, de hát nincs erőm sem kedvem vele vitatkozni, mert azt ár láttam, hogy felesleges.
Viszont az egyetlen dologgal állít csak meg ideiglenesen és az a vérző karom, meg az, hogy elmondja, ő egy pap.
- Pap? Milyen pap? - lesek rá gyanakodva, de ha nem látok furcsa, ragadozó fényeket a szemében, akkor hagyom, hogy megnézze a kezem.
- Amelia vagyok és te? Honnan pottyantál végül is ide? Ezek az alakok valószínűleg nekromanták voltak .....vagy....rosszabbak. - mormogom elharapva a végét.
A hűvös szél engem is megborzongat, hiszen a harc közben én is térdig vizes lettem és a mocskos, büdös víz végigfröcskölte nadrágomat és köpenyemet. Éreztem ahogy a csizmámban cuppog a lé.
- Utálom a mocsarat. - rázkódtam meg. - Nem szeretnék itt éjszakázni.
- Holdpap vagyok, bár reméltem, hogy árulkodó lesz bőröm színe, hogy egy Holdcsókolt vagyok. - jegyzi meg és nekiáll megnézni a sebemet. - Egan Foley vagyok, s én velük kerülhettem ki. Leütöttek biztosan, mert most is fáj a tarkóm.
- Láttam már én katolikus és protestáns self papot is, így egyáltalán nem árul el a bőröd színe semmit. - vonom meg a vállam, de már sokkal enyhültebben.
Azért úgy néz ki, hogy csak lehet vele normálisan is beszélni, ráadásul a sebet is szakértően nézi, aztán kezeli le és bár fájni fáj, de összeszorítom a fogam. Egy idő után már inkább elzsibbad.
- Nem messze tőlünk van egy nádas. Jóllakni biztosan nem fogunk belőle, de elverjük valamennyire az éhségünket. – veti fel újra kedvenc témájánál ragadva.
- Áhh! - morranok fel beletörődően, hogy már megint enni akar. - Menjünk, tömd meg a hasad, különben nem lehet veled szót érteni, de aztán ígérd meg, hogy végre kilépünk. Már ha van némi sejtésed, hogy merre is menjünk, amikor nem a gyomrod vezet.
- Köszönöm, még igazán hálás leszel, ha kivezetlek innen. - válik sokkal lelkesebbé a képe.
Azonban nagyon úgy néz ki, hogy ahhoz, hogy odajusson úszni is kell.
- Nos mivel az én ötletem, így én megyek a nádashoz. Hozok pár gyökeret, amit majd megehetünk.
- Nem tudom téged mikor hoztak ide, de én ennyire nem vagyok éhes. - intek nemet a lelkes felvetésére és nem lombozom le azzal, hogy én semmiképp nem úsztam volna át.
Nem azt mondom, hogy nem ettem már ennél rosszabbat is, de most minél előbb mennék és inkább valami jó kis fogadóban ennék nyúlpörköltet, vagy békacombot, mint gyökereket rágjak.
Valószínűleg a Holdpapokat ennél szigorúbb diétára fogják, bár nem ismerem a szokásaikat ilyen mértékben.
- Csak szolgáld ki magad, innen figyellek. – bólintok, ahogy vetkőzni kezd.
Nekem eszem ágában sincs még vizesebbnek lenni, ha enni akar, akkor viszont nem állok az útjába. Kardom azért kéznél tartom, a fene tudja milyen gusztustalan dolgok lapulnak egy ilyen vízben.
Egyre türelmetlenebbül toporgok a zsombékos rész másik oldalán a kezemben a ruháival, mert annyi időt elveszteget azokkal a hülye gyökerekkel.
- Most jól jönne egy kis tűz. – csapkodja magát hűdötten, ahogy végre visszaér.
- Hát tűz az nincs. Persze van nálam tűzgyújtó eszköz, de itt egy száraz fűszálat sem találni. Nem készültem arra, hogy itt kell tábort vernem. Edd meg nyersen azokat és inkább mozogjunk, ha nem akarsz valami súlyos bajt összeszedni. - javaslom, ahogy kékülő száját látom.
Még szerencse, hogy ezen nem áll le nyavajogni, bár látszik, hogy annyira nem örül neki, de végül kis szöszmötölés után megeszi azokat a randa gyökereket és kiléphetünk végre.
- Állj! Rossz felé megyünk. Most a mocsár szívébe haladunk. Forduljunk meg. – kiált fel hirtelen.
Hüledezve torpanok meg szavaira és nézek körbe, még az égre is, de fogalmam sincs honnan veszi, amit mond, én nem látok semmi különbséget.
- Honnan tudod? Biztos vagy benne?
Nagyvonalúan legyint egyet.
- Olvastam már egy mocsárjáró férfi utazásait és tapasztalatait. Most nem állnék le ecsetelni, hogy miként tudom a helyes irányt. Lényeg, hogy megvan. Gyere és kövess. – indul meg visszafelé.
Hát ha nem lenne körülöttünk mindenhol víz, most ülnék le lemondóan a földre és megvárnám, míg csoda nem történik és vagy valaki rám nem talál, vagy meg nem világosodom, hiszen egy olyan fickót követek, aki egyszer OLVASOTT EGY KÖNYVET A MOCSÁRJÁRÓ TAPASZTALATAIRÓL!
Elszámolok tízig, aztán leveszem a tőrömről a kezem és egy óriásit sóhajtva utána cuppogok.
Most fogadtam meg, hogy adok neki még egy órát....de ha akkor is rájön, hogy rossz felé megyünk....
De vagy szerencséje van, vagy nekem van, ám egy kiadós séta után egyre kevesebb a vizes, sáros terület és keményebb a talaj.
- Én megmondtam, hogy erre kell menni. - mondja remegve, de látható elégedettséggel. - Én Hellenburg felé tartok. És te merre?
- Hála Istennek! - vágom hátba az egyre jobban reszkető Egan-t. - Nekem kicsivel előtte van dolgom, de arrafelé tartok én is egy darabig. És nesze, itt a tartalék köpenyem. - halászom elő a tarisznyámból a ruhadarabot és dobom oda neki. - Megdolgoztál érte. - kap még egy vigyort. - Nem vagy valami természetjáró fajta és ez meglepő a fajodat nézve. - teszem még hozzá kissé csodálkozva, de én is elfogadnék valami meleg helyiséget. - Igyekezzünk és estére már nem kell gyökereket rágcsálnod. Innen már rám bízhatod magad.
Azt hiszem ez volt az utolsó, hogy hajlandó vagyok egymagam nekivágni a mocsárnak, inkább megkerülöm a fél világot máskor, nem kockáztatok.
Bár a self előtt nem mutattam, a csontom velejéig átborzasztott a vidék és nem egy ilyen helyen szeretnék meghalni.
De már vége és határozottan vidámabban szedegetem a lábam az elénk kerülő település felé.

Idő: délután négy óra. Környezet: embert próbáló. Helyszín: az Isten háta mögötti fa mohás töve, azaz a Mocsárvidék.
Épeszű ember nem teszi be oda a lábát, hacsak nem akar eltűnni, mert az egész világ üldözi. Az eltűnés lehet átmeneti, de ha nem vigyáz az illető, akár szólhat egy életre is. Aki mégsem mozog otthonosan ezen a vidéken, csak valami fontos, lényeges dolog miatt venné a bátorságot, hogy ide utazzon.
Gerardnak ugyan nem szívügye erre a helyre látogatni, de egy régi kutatása ide vonzotta őt. Amit ő keresett az egy kar...nem Azraelé, ezt most egy másik kard. Egy sok tíz évvel ezelőtti csatában elveszett itt egy legendás penge. Nos, talán nem annyira legendás, százával készültek hasonló darabok, de a démon jól tudta, soha nem fog egy ahhoz hasonló a keze ügyébe akadni.
A kard volt az a fegyver, aminek segítségével Lothar von Nebelturm az amulettbe zárja Lia lelkét. A fegyver ennek a célnak megfelelően volt felruházva egy különleges varázslattal. Bár maga az esemény sok éve történt, amíg van rá egy szikrányi esély is, hogy a mostanra már darabokra rozsdásodott fémdarabon ott van a varázslat akár egyetlen szikrája, megéri a sűrű mocsarat kutatni érte...legalábbis ezt gondolta, mielőtt a sűrű ködtől, ami ebben az évszakban jellemző elvesztette a biztonságos ösvényt.
- Hát ez nagyszerű! – mondta zsémbesen, miközben egyre csak az utat kereste – Emlékszel, merről jöttük?
- Vicces ezt olyantól kérdezni, akivel közösek az emlékeid.
- Azt mondom felejtsük el az a rozsdás vackot.
- Ezt csak azért mondod, mert nem akarsz többet ide jönni. – felette hidegen.
- Muszáj neked folyton az érzékeny részeimre tapintanod...?
Nem szerencsés letérni az ösvényről, de sajnos a régmúlt idők harcosait nem igazán érdekelte, hogy az országút közepén, vagy a láp legeldugottabb sarkába hullajtják e el fegyvereiket.
- Találjunk ki valamit.
- Lássuk csak... ha végig egy irányba haladunk, előbb utóbb biztos kijutunk a sűrűjéből.
- Kelet felől jöttünk, akkor induljunk el arra.
Gerard felnézett az égre. Késő délután lehetett, így a nap a nyugati égbolthoz állt közelebb. A sárga korong állása alapján könnyedén meghatározta a keleti irányt, majd kisebb nagyobb pontossággal kijelölte magának, merre is kéne haladnia.
Az ingoványos talajon még a kifelölt ösvényen közlekedni is veszélyes volt, furcsa érzés keríti hatalmába az embert, amikor tudja, bármelyik pillanatban elnyelheti a mocsár. A kitaposott út azonban koránt sem egyenesen haladt, hanem jobbra-balra kanyargott, hogy elkerülje a permanens tócsákat. Alig fél óra reménytelen haladás után végül rátaláltak a korábban szem elől tévesztett „országútra”, ami bár csak egy fűvel nem benőtt, relatíve szilárd rész volt a bizonytalan tájban, mégis az országút nevet viselte... no nem mintha a vidék rosszul karbantartott útjai szebbek lennének egy kiadós esőzés után.
~ Ragyogó, tiszta sár lett a köpenyem...
~ Vesd le, annál nehezebb lesz mozogni, ha még rá is szárad.
~ Hogy is ne, éppen elég, hogy az arcomat csípték véresre a szúnyogok.
Liának végül csak félig lett igaza. Az odaszáradt sár természetesen nagyban akadályozta a tapasztalatlan mágus útját, de ő az első útszéli fán orvosolta ezt a problémát, pár kecses mozdulattal hozzáütögette a koszos szövetet a mocsári ciprus törzséhez, amitől az agyagos üledék java része lehullott róla. A ruha ugyan pár helyen leszakadt, de ennyi áldozatot megér, ha nem fárad ki utána egy óra múlva. Amúgy sem bírta valami jól a hosszú utazásokat.
Teltek múltak az órák, a nap pedig lassan alábukott az égbolt sarkának. Egyre sötétebb kezdett lenni, ami különösen veszélyes volt, mert ilyenkor még azt sem látod, minek látszik az, hova lépsz. Egy darabig ez nem is zavarta Gerardot, de pár mérfölddel később már olyan területre ért, ahol az utat sűrűn szegélyezték a tócsák, és az ingovány bugyrai. Volt köztük pár olyan pocsolya is, amit könynedén elrejtett a kíváncsi szemek elől a sűrű aljnövényzet, ezek még a többinél is nagyobb veszélyt jelentettek az arra járó utazókra. Szegény démon is csak a fejét vakargatta, amikor meglátta, hova érkezett.
~ Nem erre jöttük.
~ Útelágazás. Elég sok van erregelé.
~ Hogy tudtak annak idején ilyen helyen csatázni?
~ Jobbat is tudok: hogy tudnak fogasék ilyen helyen lakni. Nekem már akkor elment az étvágyam, amikor beleszagoltam a levegőbe.
~ Az én voltam, neked nincs orrod...
Szócséplés helyett úgy gondolta, jobb lesz még a teljes sötétség beállta előtt átérni ezen a különösen veszélyes területen. Óvatosan helyezte egyik lábát a másik elé, hogy a félhomályban se lépjen bele egy ingoványos részbe sem. Már nagyjából félúton járt, amikor megelégelte az egészet.
- Ha legalább létnék valamit, könnyen kikerülhetném ezeket a vackokat.
Egyet gondolt, majd a jobb kezét előterartva megidézett egy Árnyszablyát.
- Fáklyának éppen megteszi...
A kardon megjelent a tűz pecsétje, hogy átváltoztassa lángoló karddá. Lia, aki ekkor éppen aludt a mágiaáramlásra felriadt... majd még jobban megrémült, amikor meglátta, mire készül a társa.
- Te idióta, ne csiná...!
De nem tudta befejezni a mondatát. Halk sistergés szakította félbe, majd egy hatalmas robbanás rázta meg a mocsarat. Világtótoronyként gyújtott fényt a már majdnem tökéletes éjszakában, valószínűleg mérföldekkel arrébb is láthatták, mi történt a mocsár eme félreeső részén.
Gerard szerencsére észnél volt. Amint Lia felébredt eljutott az agyáig, hogy veszélyben van és egy jó időben megidézett Árnypajzzsal ki tudta védeni a felé hömpölygő lángzuhatagot.
- Mi volt ez...? – kérdezte, miközben nagyokat köhögött a robbanáskor felkavarodott portól és hamutól.
- Mocsári gáz. – hangzott a rideg válasz – bármilyen apró láng képes begyújtani. Ha elég sokáig ülepedig a felszín felett, ilyesfokú pusztítást is végezhet.
A fiú ekkor gyorsan felidézte társának azon emlékeit, amit a Mocsárvidékkel kapcsolatosak. Elég sok mindent látott: a sűrű magassásosban megbúvó fenevadakat, itt rejtőző bérgyilkosokat, vámpírokat. Látott egy pár embert, akik rossz táborhelyet választottak és a mocsári gázok egyik ciszternája közelében akartak tábortüzet gyújtani.
- Ez az emlék nem jött volna rosszul...
- Keltettél volna fel, amikor eszedbe jutott fáklyát gyújtani. Képzed mi lett volna, ha nem ébredtem fel.
- Szépen nézne ki a hajam, az már igaz.
Végszóra a páros mindkét tagja elnevette magát. Hosszú volt még az út hazáig, de legalább a mocsár kevésbé ingoványos részéből kiérve már a köd is alábbhagyott. A horizonton közben az időközben felbukkant Hold és csillagok fénye alatt tisztán kirajzolódott a sűrű lép keleti határa.

Már késő estére járt,amikor szokásomhoz híven egy kocsmát kerestem,hogy levezessem napi feszültségeim.
-Gyorsan!Fordulj balra!-szólt a bennem lévő mélység.
-Miért?-kérdeztem vissza.
-A városi őrség,éppen esti megfigyelő útján van.
Nekem nem is kellett több.Elfutottam balra. Pár méterrel később, ott volt egy mocsár.
-Na, most mit csináljak?
-Fuss be a mocsárba!
Természetesen befutottam a mocsárba, mert hát, a hangokra hallgatni kell. Pár lépés után, beragadtam a sárba.
-Ezt jól megcsináltad!
-Miért engem okolsz? Miért hallgatsz a hangokra?
-Igaz.....
Furcsa neszre lettem figyelmes.
-Hallottad?
-Mit?
-Valami ott mocorog a bokorban!
Harci pózba álltam, és vártam, vártam, és vártam.
Majd hirtelen, egy medve ugrott ki a bokorból.
Gyengének, és tehetetlennek éreztem magam.
De kezem megmozdult, és megvégta a medvét, ami sírva elfutott.
-Ez.... Ez.... Ez mi volt?
-Én voltam!
-Mi csoda? Tudod irányítani a testem?
-Persze, hogy tudom...
-És erről eddig miért nem szóltál?
-Nem akartalak zaklatni...
-Remek! Mondhatom, remek!
-Kivágom magunk a slamasztikából!
Hirtelen furcsa érzés járta át a testem. Ismét egy látomás...
Most azt láttam, ahogy levágom saját lábam, és végig fut egy élőhalott a mocsáron, majd leöl.
- NE TEDD!-ordítottam fel.

Hellenburg utcáján sétálok, éppen a piac felé igyekezve. Kivételen most elkerülnek a rablók, így ajkamon egy halvány mosoly. Rámosolygok a szembe jövő emberekre, akik vagy furán néznek rám, vagy szendén viszonozzák a gesztusom. Befordulok egy kihalt utcába, ami számomra rövidítés. Nem félek a sötétségtől,  inkább magamhoz ölelem. Elhaladok egy mozdulatlan alak mellett, mit sem törődve az állapotával. Előre nézek mindvégig, mikor egyszer csak hirtelen elsötétül a világ...

...Lassan kinyitom a szemem, s nem tudom, hogy kerültem a mocsárba. Fokozatosan tér vissza minden más érzékelésem, így észlelem azt, hogy a kezem és a lábam ki van kötve. Szorult helyzetben vagyok, ráadásul lehetetlen számomra a menekülés. Vajon ebből a helyzetből ki fogok jutni? Vagy talán eljön számomra az igazi végzet, hiszen egyszer már meghaltam. Megpróbálom a kötelet rángatni, de hiába teszem, mert az nem ereszt el. Hallom a hangokat körülöttem, mint ha két férfi vitatkozna egymással. Nehezen esik le, hogy rólam beszélnek, de ki lenne teljesen magánál az én helyemben? A tarkóm fáj, de veszettül, mint ha valami nagy erővel megpróbálná benyomni. Ebből gondolom, hogy valaki leütött hátulról. Eközben fázom, s mikor a látásom sikeresen kitisztul, csak akkor pillantom meg, hogy én tetőtől talpig el vagyok ázva. Ez a tény cseppet sem dobja fel a hangulatom.
Próbálok körülnézni, már amennyire tudok a jelenleg. Egy fura hangot hallok, s abba az irányba fordítom a fejem, hogy végül meglássam a szemem sarkában a jelenetet. Nem látom a teljes mozdulatot, inkább a végkifejletet. Végül a talpon maradt idegen elindul felém, s az ábrázata nem éppen barátságosnak látom. Összeszorul a gyomrom, s vadul rángatni kezdem a köteleim. Ki akarok szabadulni, míg ide nem ér. A semmiből egy harmadik személy megjelenik, így fogalmam sincs, hogy ki, kivel van? Ez valami leszámolás lenne? Női hang szólal meg és teszi fel a kérdését, ezért meglepődök.
- Inkább te ki vagy? Inkább ölj meg, mint játszadozz velem. – szólok hozzá határozottan, miközben a kötelet levágja rólam. Érdekes fordulatnak találom. Szemem láttára ölte meg az a alakot, ezért ösztönösen tartok tőle. Az elgémberedett végtagjaim próbálom mozgatni, miközben próbálok ellépni a másik közeléből. Úgy vélem csupán gondolat kérdése a részéről, hogy a fejem a sárba huljon.
- Fogalmam sincs, hogy mit szerettek volna tőlem.
Mikor a nő kimondja kerek perec, hogy ő mentett meg, akkor sem bízok benne, hiszen sötét tünde vagyok. Sajnos én már csak ilyen bizalmatlan állat maradok, aki nem kedveli meg az első jótevőjét, akivel életében először találkozott. Hangján érzem, hogy ideges, ám egy darabig csendben figyelem. Próbálok a végtagjaimba több keringést erőltetni, mert a végén le kell őket vágni.
- Hova sietsz? Még csak most próbálok meg mozogni. –  mondom neki, miközben a gyomromban mérhetetlen éhséget érzek. Felkerül a rosszkedvet előidéző listára a többi közé, ahol ott van már a hideg, a gémberedettség és az ölés látványa. Aki kicsit is volt már odaát, mint én ,szerintem ugyanúgy visszataszító cselekedet, annak ellenére, hogy az életem függött rajta.
- Nem nézzük át a cuccaikat? Meg valahol az enyémnek is kell lennie. –  indulok el, hogy megkeressem saját felszerelésem. Kezdetben úgy érzem magam, mint egy teknősbéka és egy járni tanuló gyermek keveréke. Nem biztos a talpam alatt a talaj, emellett az elgémberedett tagjaim jócskán hidegek, ami megnehezíti a mozgásom. Odaérkezek a célhoz, ahol mindent megtalálok, kivéve az ételt és az italt.
- Ezek elfogyasztották a készletem. Se víz, se kaja –  szomorodok el, mert szükségem lenne rá ebben a helyzetben. Megpillantom a két holtestet, de nem nézem meg őket. Egy sóhajjal fogadom el a tényt, hogy biztosan ott vannak az aranyaim. Sokáig hallgat a megmentőm, aki még eddig nem fedte fel a kilétét, vagyis jobban mondva nem mutatkozott be. Elég csak egyszer ránéznem, hogy tudjam önszántából sosem fogja megtenni.
-  Éhes vagyok, mert étel nélkül nem lehet haladni. – jegyzem meg bölcsen, miközben felfedezem, hogy a papi öltözetem csupa sár, sőt egyes helyeken ki van szakadva. Egyre inkább az gondolom, hogy sokat fogok dolgozni az elkövetkezendő időben. Mikor az megemlíti, hogy a közelben lehetnek az előbbiek társai, akkor megrezzenek egy kicsit.
-  Az ösvény? Mocsárban? – kérdezek vissza hitetlenkedve. Az ilyen zord vidéken nincs semmi kapaszkodó az utazó számára. Megmentőm nem tud hinni a kijutásban, ezért papként szólok hozzá.
- Akármerre megyünk, akkor kijuthatunk a mocsárból. Ha viszont egy pontos irányba szeretnél menni, akkor várnod kell egy kicsit, míg eszek. Étel híján nem tudok gondolkozni. – tudatosítom benne, hogy számomra milyen fontos tényező. Az idő múlásával, s a mozgásnak hála , hogy a tagjaimba valamennyire visszatér az élet. Ettől függetlenül hideg van, s amerre lépek ott sár van. Szinte dagonyázok, mint egy varacskos disznó.  a nő felsorol számomra idegen lényt, akkor felhúzom a szemöldököm. Látom közben rajta, hogy nem jól viseli a társaságom. Nincs mit tenni, egy holdpap nem lehet mindenkivel jóban.
- Voltam már mocsárban, így ismerem a törvényeit. – határozottan mondom az idegen nő felé, azonban ő hajthatatlan, mert minél hamarabb ki szeretne jutni a mocsárból. Úgy vélem az ilyen hozzáállással sosem fog kijutni. Minden lépést meg kell tervezni, legalábbis ez az egyik alapköve a túlélésnek, ha szorult helyzetben van a tünde. Felhívja a figyelmem a vérző karjára, így megnézem távolról. Rövid idő alatt megállapítom, hogy ott bizony komoly gond van.
- Akár elláthatnám a sérülésed, mert pap vagyok. – szólok utána, aztán erőt veszek magamon és követem őt. Nincs szerencsénk, mert hívés szél kerekedik, ami különösen nem esik jól. Fázom, de próbálom nyűg nélkül elviselni a helyzetet. Körülöttünk a táj végtelenül csendes, szinte kihalt, mint egy tömegsír. Engem megnyugtat, ami abban segít, hogy rájöjjek melyik irányba haladunk pontosan. Látom, hogy sikerül megállítani bajtársam azzal a ténnyel, hogy pap vagyok. Ha engedi, akkor közelebb sétálok hozzá, s csak akkor mondom el, hogy milyen fajta.
- Holdpap vagyok, bár reméltem, hogy árulkodó lesz bőröm színe, hogy egy Holdcsókolt vagyok. – vetem oda neki, de nem durva hangnemben. Ha továbbra sincs ellenére, akkor megvizsgálom a sebét, ami elég komolynak néz ki. Szépen  elvérezne, ami nem éppen a legkellemesebb halál, legalábbis szerintem.
- Egan Foley vagyok, s én velük együtt kerülhettem ide. Leütöttek biztosan, mert most is fáj a tarkóm.   – magyarázom a nőnek a helyzetet, de annak örülök, hogy most már tudom a nevét. Kutakodok egy darabig az övemnél, s előhalászom a késem. Ruházatom egyik tiszta részét kivágom, mit sem törődve, hogy jobban fogok fázni. A sebét megtisztítom egy tiszta ronggyal, aztán bekötözöm a karját. Jó erősen, hogy ezzel csillapítsam a vérzés mértékét.
- Nem messze tőlünk van egy nádas.  szólalok meg, mikor a távolban megpillantok néhány darabot. Jóllakni biztosan nem fogunk belőle, de elverjük valamennyire az éhségünket.
Magamban felkiáltok, mikor hallom őt, hogy beadja a derekát evés ügyben. Jól tudom, hogy őszintén hálás lesz, ha kicsivel telibb a gyomra. Akkor nem lesz ilyen morgós, mint egy álmából felkeltett anyamedve.
- Köszönöm, még igazán hálás leszel, ha kivezetlek innen. – mondom meg neki, s  ha nincs ellenére, akkor átveszem a vezetést tőle. Lassan haladunk, mert minden egyes lépésüket meg kell tervezni. Mikor megérkezünk a partra, akkor vagy 10 métert úszni kell a nádas részhez.
- Nos mivel az én ötletem, így én megyek a nádashoz. Hozok pár gyökeret, amit majd megehetünk. – vázolom fel neki a helyzetet. Megvárom, hogy helyesel-e vagy sem. Közben magamban a próbálok felkészülni a hideg vízre. Nem lesz könnyű, sőt bele is akadhatok valami vízi növénybe. Mivel nem ellenkezik, így én nekilátok vetkőzni. Mikor minden ruhadarabom levettem, akkor azokat a kezébe nyomom. Nem mondok hozzá semmi különöset, aztán a kezemben a tőrömmel szépen belemerülök a vízbe. Ha már megszoktam a víz hidegségét, akkor nekilátok a víz felszínén lassan úszni. Így akarom elkerülni, hogy beleakadjak valamibe. Lassan elérem a nádast, majd hozzáfogok a gyökér kiásásához. Fázom, s olykor rám tőr a reszketés. Néha rácsapok a combomra, hogy alább hagyjon a remegésem, s tudjak dolgozni. Fél órát ügyetlenkedem ott, de négy darab gyökérrel térek vissza. Ha visszakapom az öltözetem, akkor szó szerint vacogva veszem vissza, hogy némi védelmet nyújtson a zord idő ellen
- Most jól jönne egy kis tűz – sóhajtok fel. Kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy nem tudunk itt tüzet gyújtani. A gumókat út közben megtisztítom a sártól, aztán ami marad belőle azt megeszem. Nincs olyan fenséges íze, mint egy bárány pörköltnek, de valamennyire elüti az éhségem. Egy tíz perc múlva így szólok a bajtársamhoz.
- Állj! Rossz felé megyünk. Most a mocsár szívébe haladunk. Forduljunk meg. – mondom, s megvárom, hogy mit szól ehhez a tényhez. Biztos vagyok a dolgomban. Mikor látom, hogy kétségbe vonja a szavaim, akkor legyintek felé.
- Olvastam már egy mocsárjáró férfi utazásait és tapasztalatait. Most nem állnék le ecsetelni, hogy miként tudom a helyes irányt. Lényeg, hogy megvan. Gyere és kövess! – szólok a nőhöz, aztán elindulok a megfelelő irányba. Sok percet vesztettünk a befelé haladással, így most ugyanannyit teszünk meg visszafelé. Tovább megyünk, s egy tizenöt perc vacogós séta után megszűnik a mocsár.
-  Én megmondtam, hogy erre kell menni. – reszketek, mint a nyárfalevél. Valószínűleg valamitől rosszabbul festhetek, de nem érdekel.
- Én Hellenburg felé tartok. És te merre? – érdeklődök. Ha ugyanaz a célunk, akkor megvárom, hogy együtt menjünk tovább, de ha nem, akkor csupán intek neki dideregve és futásra ösztönzöm magam, hogy jobban felmelegedjek.

... avagy romatikázás Ashorral...


- Utoljára mondom el, Alia – hallatszódik előrébb a komor hang, tulajdonosa pedig olyan mérges, hogy a szavakat szinte már szótagolja. Háttérzeneként szolgál a megannyi léptekkel járó cuppogás, ahogy az iszapban próbálnak meg sétálni a lehető legkönnyebben járható ösvényen haladva, mindemellett még apró zörrenések, törések, károgás is néha eljut hozzájuk, aminek bár nem tulajdonít túl nagy jelentőséget, azért körbenéz a biztonság kedvéért. Nem akar váratlan meglepetésekben részesülni...
Végül visszatereli tekintetét az előtte haladó, zöld hajú, furcsa öltözködésű alakra – a mesterére. Legalábbis... Az egyikre, a másik most valahol Északon lehet kincsvadászaton, a harmadik pedig, hogy elfogadja-e őt tanítványaként, még kérdéses. Mindenesetre most itt van, azzal a személlyel, akivel a mocsárban találkoztak, majd ugyanezen a szutykos területen fogadtatta el vele a tanítványi rangot, és most ismét erre járnak. Valami furcsa vonzása lehet ennek a helynek, ha ennyire gyakran találják magukat itt...
- A környező falukat porrá kell égetni. Egytől... egyig. – Csak a szokásos, gondolja hirtelen, és nem tudja eldönteni, hogy ezen mosolyogjon vagy sem. Ashortól már rég megszokhatta a brutalitást – állandóan ilyen tervekkel jön elő, és nem úgy tűnik, mintha annyira meg akarná állítani bennük. Mester-tanítvány kapcsolatban nem is tenne jót, ha ellenkezne, ugyanakkor próbálja az ésszerűség határain belül tartani az elképesztő képzeteket, aminek ismét eljönni látszik az ideje. Kiváltképp nehéznek bizonyul, mert a csizmája már átnedvesedett, roppant kellemetlenné téve a sétálást, nem beszélve arról, hogy a lábujjai is mintha át akarnának fagyni.
Végül sóhajt egyet, fáradtan – belefáradva abba, hogy minduntalan a gyilkolási ösztön hajtja a férfit. Kíváncsi, vajon tud-e másra is olyan szeretettel gondolni, mint az öldöklésre, viszont az eddigiek alapján nem úgy tűnik, mintha erre a válasz túl biztató lenne.
- És mégis annak mi értelme lenne? Kérdezem én is talán utoljára... – Talán pimaszság, de ennyit még neki is szabad, legfeljebb rájár a rúd. Egyelőre persze az erőviszonyok neki kedveznek, így talán nem lesz semmi gond, na meg... Ashor is megszokhatta már, hogy néha vannak csípősebb és kelletlenebb megjegyzései.
- Azt hiszem, tisztáztuk már. – Ó, hát hogyne! Mindig ugyanaz a maszlag... Bár ezt neki is lehetne mondani: mindig ugyanaz a cél, Freya visszahozása, azért nyúl a legdurvább és legkegyetlenebb eszközökhöz is, ha szükséges – még ha az a saját összetörését is okozza. - Az én célom az fajok eltörlése. Töménytelen gyilkolás legalábbis – konkretizálja, és még szerencse, hogy nem néz hátra, hanem a kicsi, előtte járkáló goblinjai felé fordulva marad, máskülönben már felfigyelhetné az arcára kiülő unott vonásokra, ami egyértelművé teszi: furcsán egyoldalúnak találja ezt. Mellette persze az is ott van, hogy ő sem gondolja másképp saját magáról: ugyanilyennek tartja a saját életcélját is.
- És ezt a legkönnyebben a városokban tehetném meg... azonban az túl nagy falat nekem. De emberek, elfek, sötételfek laknak ott, és, mint mindenkinek, nekik is enni kell. – Hajjaj, a témafelvezetés alapján nem ígérkezik jónak a beszélgetés, de azért megenged magának egy halvány mosolyt, csak mert szórakoztatja, hogy újra és újra itt lyukadnak ki. - Áruld el, kedves... tanítványom – hangzik inkább gúnynak az utolsó szó, mintsem elismerésnek. Hmh, mintha kölcsönös lenne! Bár amit eddig felmutatott szörnyeket, cseppet sem elvetendőek, és ugyan meglehetősen beteg elképzelései vannak, valahogy mégis ott van benne a tisztelet, még ha ezt sosem vallaná be. - Szerinted honnan szerzik az élelmük jelentősebb részét?
- Hát vélhetően nem a mocsárból - érkezik az ugyancsak gunyoros válasz, és nagyon kikéredzkedne belőle egy ’mester’ szócska, amit még jobban megnyomna, azonban azt már túlzásnak érzi. Ha már ilyen kegyben részesülhet, nem kéne egy ilyen miatt elveszítenie. - Itt nem terem meg semmi, és ha el akarsz törölni mindent, ahhoz előtte állíts elő magadból még legalább húszat – javasolja. - Elég sok mezőgazdasággal foglalkozó település van, a tündéknek meg ott van az erdőségük rengeteg élelemmel, így ha nem haragszol meg, kedves mesterem, az egyszemélyes, bocsánat, velem együtt kétszemélyes irtás egyszerre egy, legfeljebb két helyen nem sokban fog ártani a gazdaságnak. – Hát... Mégsem bírta ki viszonzás nélkül, ugyanakkor igyekszik a reálisabb oldalát is megvilágítani a tervezett eseményeknek.
- Túl kicsiben gondolkozol - köp ki, mintha csak elégedetlen lenne a felvetéssel, vagy inkább magával a tanítványával. - Egy-két falu igen. De szerinted mi történik, ha hétről-hétre falvak égnek fel a teljes készleteikkel együtt és a falusiakat lemészárolták? – Jó, végül is ha folyamatosan csinálják... Viszont annak is van egy-két nagy hátránya, az egyik azonban kilőve... Ashor mellett lehetetlen, hogy szökevény elárulja, miféle szörnyetegek azok, akik minden fontos falvat célba vesznek.
- Káosz és üldöztetés, pánik és félelem? - vonja fel a szemöldökét, és ugyan tippnek hangzik, igazából teljesen tisztában van vele, hogy pontosan ezt váltaná ki a drámai eseménysorozat az emberekből. - Egyébként hogyan kívánod elintézni a mészárlásokat? – kérdezi, mert a piti, szegényes életmód miatt nem nagyon tud mást elképzelni, csak a nyers erő, avagy a helyzetükben az élőholtak használatát, másra ugyanis nem futja kis vagyonából. - Lehet, hogy egyre több élőholtunk van, viszont nem haladja meg egyelőre egy-egy falu lélekszámát, közelharcban pedig én sem érek többet egy gyereknél – világosítja fel, viszont már harcoltak együtt, tisztában lehet ezzel a ténnyel a társa is. - Így előretekintve nem látok még túl fényes eredményeket ezt illetően...
- Minden csak időzítésen és egy terven múlik - morogja, és megragadja a nő karját, hogy durván beljebb rántsa, mielőtt oda lépne, ahova. Értetlenül fordul az irányba, megállva így pár pillanatra, közben némileg fájlalva erősen megfogott tagját, azon végigsimítva párszor. Nem venne rá mérget, de úgy tűnik, oda egy pillanat alatt belesüllyedt volna, így meglepetésére legyen, de egy jó pontot elkönyvelhet Ashornak.
- Köszönöm... – motyogja, még ha erre nyilvánvalóan nem is fog választ kapni.
- Éjszakai támadás, lángoló vesszős íjászok, méreg a kútba – hangzik el néhány ötlet, közben felzárkózik mögé, már amennyire a gusztusos ingovány engedi, valamint amennyire a sár is hagyja, hogy gyorsítson léptein. - Rengeteg olyan húzás van, amely megteszi helyettünk a kezdő lökést. Csak ki kell használni! – magyarázza, és már-már odalátja a férfi arcára azt az eszelős vigyort, ahogy elképzeli tervének sikerét.
- Végül is ezek valóban játszanak... - tűnődik el, fel sem hozva, hogy honnan fognak ők mérget szerezni. Bizonyára Ashor majd véletlenszerűen levadászik egy alkimistát, akitől aztán beszerzi a kellő halálos folyadékot nem túl szívderítő körülményeket és emlékeket teremtve az ezzel foglalkozónak. - De azzal is számolni kell, hogy egy idő után elkezdenek valahogyan védekezni. Könnyen elképzelhetőnek találom, hogy hithű kutyákat is kiküldenek védelemre – veti fel ezt az eshetőséget, amitől talán a legjobban tarthat, méghozzá jogosan: ellenük, a szent képességeik ellen fabatkát sem érnek. Mondjuk a körülöttük zümmögő, idegtépőn magas hangon repkedő kis férgekkel szemben még annyit sem...
- Nyomorult szúnyogok is... - morogja elégedetlenül, legyintve párat maga előtt, a füle körül, abba az irányba, ahol hallja a kis dögöt, remélhetőleg elzavarva őt, bár helyére úgyis jön egy másik mindjárt. Korábban is ez volt, úgy... egy fél órája. Meg talán egy órája is, meg amióta beljebb merészkedtek a területen, és nem csak a külső szegélyét járták annak.  - Téged nem piszkálnak? – csúszik ki a kérdés teljesen feleslegesen, mert a felelet úgysem érdekli. Na meg láthatóan Ashort sem foglalkoztatja sem a válaszadás, sem a szúnyogok népségének jónéhány tagja...
- Szükséges is. Túl unalmas lenne, ha minden egyszerű lenne... de az lesz a legjobb, ha hagyunk pár túlélőt, hogy elterjedjen is a híre a mészárlásoknak. – Ezt most jól hallotta, vagy a szúnyog irritáló zümmögése miatt hallotta félre? Komolyan túlélőket akar hagyni, hogy aztán kiderüljön, kik is a faluirtók? Te jó ég... És még ő hitte azt, hogy Ashor karmai közül nem menekül senki? Mindjárt maszkot húz a fejére, ezzel legalább elkerülheti, hogy kiderüljön, ki is ő, és továbbra is úgy cselekedhet, ahogyan a szorult helyzete azt engedi. Nem kívánja ennél is jobban meghúzni a nyaka körül lévő hurkot...
- Pánik, félelem, kétségbeesés. Mindhárom hasznos egy rajtaütés során. De nem ez az egyetlen célom – mondja, majd hirtelen megáll, és kis híján nekiütközik, értetlenül vonva fel a szemöldökét, viszont időben megtorpan, néhány centit csúszva a csúszós talajon, elfojtva magában a szitkokat.
A férfi kutakodni kezd a ruháján, tudatos, biztos mozdulatokkal, majd előhúz egy fekete szövetet, rajta valamilyen vörös mintával – egyelőre nem tudja kivenni a formáját.
- Ez is a céljaim közé tartozik - dobja oda az anyagot neki, és elkapva azt figyeli egy darabig, furcsának találva a rajta szereplő jelet, melyet nem tudna semmihez sem tárítani. Nem lehet csillag, ahhoz túl torz, így talán valamilyen állatnak a körvonalai, vagy valamilyen lénynek... Mindenesetre jellegzetes, ez tagadhatatlan, ezt bárhol felismerné az ember, ha látná, de hogy mire kell ez Ashornak...
Felpillant rá, magyarázatot várva, amit rögtön meg is kap.
- Az Árnyak Szövetsége – hangzik el a neve, ami nem kis megdöbbenésére van. Ashor és egy egész szervezet? Különös a gondolat, nem mintha lehetetlen lenne, mert megtörténni látszik, csak... Furcsa ez így hirtelen, mint ahogy az is, hogy a férfitól ismét a mocsárban kap meghívást. Komolyan van valami érthetetlenül vonzó atmoszférája ennek a helynek...
- Piti alakoktól elkezdve az igazi nagykutyákik – folytatja. - Egy társaság, ahol információkat cserélhetünk és tagokat toborozhatunk a közös vagyonért. Ez... kiegészítené a létszámhiányt - magyarázza hátborzongató mosollyal – és be kell vallania, még az ő hátán is végigszalad a hideg, még ha ezt nem is adja Ashor tudtára -, majd elindul, goblinjait maga előtt hajtva, akik ellenőrzik az út biztonságosságát.
- Elég elszántnak tűnsz hozzá... - jegyzi meg inkább csak magának, ujjai közt forgatva a szövetet, ösztönösen jegyezve meg annak durva anyagát, emlékezetébe vésve a jelet, amit nem szabad felednie, mert... Vélhetően ő már ebbe a szövetségbe tartozik, és nem léphet ki belőle. Nem mintha szándékában állna, elvégre ez neki is egy kiváló lehetőség arra, hogy bizonyos dolgok után járhasson.
- Ez azt jelentené, hogy kiterjeszted a... szövetségünket másokra is? - tekint Ashorra bizonytalanul. - Vannak már lehetséges tagok? – érdeklődik rögtön, és bár csak enyhén, de érezhető lehet mestere számára, hogy megfogta őt a téma.
- Nem kerestem egyelőre – felel. - De természetesen... senkiben nem bízok. – Persze, igen, ez ismerős, nem mintha ő sokkal könnyebben bízna meg másokban – akikben igen, azok méltán érdemelték ki. - A te dolgod lesz megbízható emberek szerzése, aki hajlandó vérben úsztatni a kezeit a céljaimért. – Itt van az a pont, ahol majdnem felnevet. Céljaiért... Az ő céljaiért. Nevetségesen hangzik elsőre, ugyanakkor jogos is, elvégre az ő szervezete lesz, nem másé, bár... Ha úgy veszi, egy szervezet mindenkié, aki tag, de ez túl demokratikus hozzáállás. A hierarchia erősebb, viszont már most keresi gondolatban azokat a lehetséges személyeket, akik kaphatóak lennének erre az ajánlatra, elűzve azt, hogy a férfi kihasználja a mesteri címével járó előnyt; tanítványára hagyja a nehezebb feladatot. Gyűjtse össze ő a tagokat, aki szintén csak egy egyszerű tag... Kiváló.
- Persze én is keresek. De a kettőnk meggyőzési stílusa.... nos... különbözik – jelenik meg torz vigyor az arcán, ami mintha ismerős lenne a számára – saját maga miatt. Gyűlöli az érzetet, amit ez az egész kivált: jó helyen van itt. Jó a lehetőség, jó a viszony, jó minden, és ez nagyban elősegítheti az ő céljait is, az pedig már nem számít, hogy hány ember életét kell elvennie, mennyi vért kell ontania. Ezt szajkózza az egyik oldal minduntalan, ezt támogatja és akarja megvalósítani mindenféle gondolkodás nélkül.
Fanyar mosoly a válasz, ami lehetne ugyancsak torz, mert a belső kísértés szinte kiált utána, a még benne lévő jóság, lelkiismeret foszlányai viszont helytelenítenek mindent ezzel kapcsolatban.
- Ebben egyet kell értenem – biccent egyet. - Így elsőre van is elképzelésem, kit lehetne hívni...[/color] - gondolkodik el állához emelt kézzel, még mindig kezében tartogatva az anyagot, és a következő pillanatban megcsúszik az ingoványos talajon. Elfojt egy nyögést, amit a váratlan szituáció váltana ki belőle, azonban sikerül megtartania egyensúlyát: gyorsan megveti a lábát, így nem esik el, noha számít arra, hogy újabb csúszással nyakig a sárban találja magát.
- Az istenit már! - csattan fel ingerülten, átkozva magában ezt az egész vidéket, hogy itt, ezen a területen kell lennie, és számtalanszor eldöntötte már, hogy nem fog erre jönni, mégis mindig ide vezet az útja. Nebelwalddal és a Kősivataggal hasonló a helyzet...
Vesz egy mély levegőt, igyekezve elfojtani mindent, ami nem tetszik neki ezen a tájékon: a mocsok, a lassúság, a bűz, ami az orrába férkőzött már mióta, és még most is zavarja, holott elvileg már hozzászokott... Mellette a kis vérszívó dögök is itt vannak, akik biztosan nem hagytak volna benne egy csepp vért sem, ha nem lenne ilyen mértékben felöltözve: tetőtől talpig, csupán az arca szabad. Még a kezein is kesztyű pihen.
- Egy tudásdémonhoz mit szólsz? – jut eszébe Gerard. Az eddigiek alapján úgy hiszi, ő alkalmas lenne, hogy bevegyék, meg is mentette az életét, ennélfogva megbízhatónak tartja, csak nyilván őt is a saját érdekei vezérlik, mint mindenki mást is. Itt viszont biztosan megtalálja: egy hozzá hasonló alak nem fogja megvetni a nagy mennyiségű információcsere lehetőségét.
Morgás a válasz. Jellemző, ugyanakkor ez nem olyan hangsúlyú, mintha ellenezné az ötletet.
- Ezt akkor vehetem egy igennek? – vonja fel szemöldökét, de megint nincs válasz, csak haladás egyenesen előre. Ashorra rájött a néma ötperc... Fantasztikus. Pont most állt elő egy rettentően jó ötlettel, erre elnémul, és nem beszél róla tovább, arról pedig ne is beszéljünk, hogy a mocsárban vannak. Idegesíti a környezet, idegesíti az egész hely, és most ez... Hócipője, avagy mocsárcipője tele van már ezzel.
Újabb mély levegőt vesz, némileg kiengedve a feszültséget, ami megjelent benne.
- Végül is... - vonja meg a vállát, beletörődve, hogy erre bizony nem fog semmi konkrétat kapni. De ha rossz lesz... Akkor aztán magára vessen, mert hogy ő nem fogja hagyni, hogy Gerardnak baja essen egy fafejű, öléshiányos nekromanta miatt, az biztos.
- Viszont akkor egy másik kérdés: ha már falvakat kéne felégetnünk... Mit is keresünk itt, ahol semmi értelme, mert úgyse termesztenek erre semmit? Előzetes fenyítés? Próbamészárlás? – tippelget, de azért reméli, hogy nem ezek közül valamelyik, ami leginkább jellemezné Ashort.
- Feltérképezés – válaszol. - Kell egy hely, ahol nem zavar senki. – Még menthető a dolog... Talán nem is olyan veszett ez az egész ügy – ilyenkor derül ki, hogy több taktikai készség és gondolat van benne, mint azt elsőre hinné az ember vagy a tünde. - Most pedig fogd be, és figyelj a lábad elé! – veti oda, megelégelve a készséges válaszadás sorozatát. Nem is számíthatott volna másra... Persze, Ashor és a vele való könnyed beszélgetés a mocsárban. Micsoda vicc!
Megadón megemeli a kezeit, még ha ezt a férfi nem is láthatja, és úgy tesz, ahogyan mondja: csendben marad, és nem erőlteti tovább a beszélgetést, de ahelyett, hogy a lába elé figyelne, inkább Voilét keresi a környéken. Hamar megpillantja az állatot, aki végig követi őket ezen a szutykos területen, amit Alexander csizmája nagyon fog bánni, és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán. Valamikor meg kéne látogatni őt is, talán tudna neki adni néhány felesleges ruhadarabot vagy cipőt.

A mocsár áldott, békés csöndjét - már ha eltekintünk a háttérzajtól: a különböző rovarok zizegésétőt, döngicsélésétől, és zümmögésétől, illetve a láp konstans, morózus szuttyogásától - emberi hangok zavarják meg. Egy kedélybeteg béka (aki az élet áldozatának tartotta magát: tisztán emlékezett, hogy annak idején egy kies, tiszta vizű tavacskát kért lakhelyül a Teremtőtől. Lehet, hogy a transzcendens mindenhatók nem értenek békául?!) meglepetten felpillant, még egy apró kuttyantás is kicsúszik a száján. Ez az első, hogy humanoid lényt lát. Bár valószínű, hogy akkor is csodálkozna, ha vannak korábbi tapasztalatai. Az átlagos humanoidok ugyanis nem szoktak térdig a sárban gázolva, egy széép nagy napernyővel felszerelkezve fennhangon vitatkozni a mocsárral. Márpedig ez az egyed kétségtelenül a kíméletlen környezeti tényezőkkel társalgott, tekintve hogy az ernyőjén kívül teljesen egyedül volt.
- Nos, kedves szúnyogok, mindannyian vérszívók lévén szolidaritást kell vállalnunk. Tudjátok, ez amolyan bajtársiasság. Tehát lennétek szívesek VÉGRE LESZÁLLNI RÓLAM?!
A vámpír körül keringő szúnyograj egy pillanatra felrebben. Hogy a szép szavak hatották-e meg őket, avagy csupán a puszta hangerő volt rájuk ilyen hatással, tulajdonképpen mindegy is, hiszen a szúnyogok aprócska fejében az agyi kapacitás nincs leterhelve olyan fölösleges dolgokkal, mint a rövid - vagy akár a hosszútávú - memória, így szinte azonnal újra nekilátnak a meglepi-lakomának. A lakoma - alias Eiryn Nebelturm - idegesen felsóhajt.
- Ha legalább lennének normális artériáik... - mormog idegesen - akkor kiegyenlítettebb lenne a küzdelem.
Pár percig csak a vizes, vendég- és csizmamarasztaló talajjal küzdő vámpír lépteinek cuppogása hallik. Meg a szúnyogok. Meg a béka, aki úgy döntött, hogy követi a vérszívófátylas újdonságot, még ha a sötét meg is nehezíti a dolgát. Eiryn hirtelen megtorpan, és a horizontra mered.
- Ó, igen. Még a Napot is, kérlek!
Űzötten körbetekint, majd kiszúr egy csenevész fát... cserjét... vagy mit. Gyorsan arrafelé veszi az irányt, majd bevackolja magát az otthonosan nyirkos, enyhén rothadásszagú sárba a törzs tövébe.
- Szerencse, hogy ilyen puha a talaj, így talán könnyebb lesz aludni. Amilyen puha, örökre is elalhatok, tekintve hogy előbb-utóbb teljesen ellepne. Bár akkor legalább a naptól védve lennék.
Azzal egy rohamot vezénylő parancsnok karmozdulatának véglegességével dacosan kinyitja az ernyőt, s elbújik alatta. Ez sajnálatos módon azt jelenti, hogy lemarad a mocsári napkeltéről. Márpedig az nem egy szokványos látvány! Az unalmas, megszokott, vérszín ragyogás helyett a lápi levegő friss, dögletes páráin valami furcsa, sárgás árnyalattal törik meg a fény, olyasfélével, amilyet másutt csak halálos betegek arcán látni - közvetlenül gyomortartalmuk ürítése előtt. Szegény Eiryn pedig lemarad erről az egyedi élményről, csak egy szegényes tükröződést láthat a lápi lég lenge páráin. Morcosan csücsül a sárban, és próbál nem arra gondolni, hogy hogyan fog kinézni a nadrágja, amikor feláll.
- Soha többé nem hiszek egyetlen fogadósnak sem - morogja magában.
- Még hogy a mocsáron keresztül gyorsabban el lehet jutni a következő településig! Hah! Ha szépen kikerülöm ezt az egész pocsolyát, már ott lehetnék, és nem kellene a napon aszalódnom...
A mocsár kissé sértődötten buggyan egyet, s hogy bebizonyítsa: több ám egy egyszerű pocsolyánál, lejjebb invitálja kissé látogatóját az iszapba. Hiszen a vándorok megfáradt csontjainak igazán jót tesz a pakolás. A vámpír értelmezhetetlen tekintettel pillant le a csípőcsontjánál dagadó sárra, majd mélyet sóhajt.
- Mi egy veroniai utolsó mondata?
Valami madár felrikolt. A hang megtévesztésig hasonlít egy haldokló állat nyöszörgéséhez. Vagy az előző mestere énekléséhez, ha már itt tartunk. Mindenesetre Eiryn ezt az érdeklődés jelének veszi.
- „Tudok egy rövidebb utat a Mocsárvidéken keresztül”
Bugy, bugy, szörcs. Lehet, hogy nevetés volt, lehet, hogy... más.
- Akkor mit szólsz ahhoz, hogy... „Nincs mitől félni, a kísértetek mind barátságosak”?
Cupp, cupp.
- Örülök, hogy tetszett...
A nap további része hasonló kedélyes hangvételben telik, egészen addig, amíg az égiek úgy nem döntenek, hogy nem elég nedves még a vidék. Pillanatokon belül ügybuzgó felhők tömkelege siet a felsőbb akarat segítségére, s pár percen belül kedélyes, romantikusan zivataros éjszakát varázsolnak a csúnya lápi nappalból. Eiryn kifejezetten örül a viszonylagos sötétnek, és kifejezetten nem örül az esőnek. Hiába az éjszakai látás, ha a felülről lezuhogó víz gyakorlatilag függőleges falat képez az orra előtt. Mindenesetre így tovább tud indulni, ernyőjét a feje fölé tartva. Ez ugyan nem védi meg a szakadó esőtől (tekintve, hogy napernyő, ugyebár), de az optikai tuning ad egy kis komfortérzetet. A mocsár kedélyesen issza be a vizet, a sár úgy dagad, mint egy elkényeztetett macska vacsora után. S mint jó házigazda, szinte már erőszakosan marasztalja a vendégét. Mindkét lábára ráakaszkodva könyörög, hogy ne menjen el, de a szívtelen vámpírja csak cuppog előre. Kifejezetten jól halad, percenként két métert is sikerül megtennie, és a nap hátralévő részében csak háromszor süllyed derékig a trutyiba. A láp igazán igyekszik összkomfortot biztosítani minden felkínált pihenőhelyen, de Eiryn mind a háromtól továbbáll - bár meglehetősen sokat hezitál mindegyiknél, s szemmel láthatóan meg kell küzdenie magával, hogy a váltás mellett döntsön. Valami mindig vissza akarta tartani, de hősiesen legyőzte a lustaság visszahúzó erejét, s fizikai fáradtságot nem kímélve mindannyiszor továbbindult. Viszont úgy tűnik, hogy valamiért nincs ínyére a letelepedés - vagy inkább leülepedés - gondolata: olyan óvatosan lépked, amennyire csak tud. Azonban a korlátozott látási viszonyok mellett még ez sem menti meg attól, hogy felbukjon egy rosszindulatú, félig elrothadt fatörzsben, aki - a mocsár nagy szégyenére - imád láb alatt lenni. A vámpír szép, színes monológot mormol el, melyben szerepet kap az Élet néhány nőági felmenője, meg az útlevágást javasló személy jellemének képszerű taglalása. Az esetnek azonban rengeteg haszna van. Példának okáért Eiryn már tökéletesen rejtőszínű, mondhatni meg sem lehet különböztetni a környezetétől. Ez egy fajközileg elismert túlélési taktika, s a mocsár keble büszkén dagad új kislánya láttán. A lány felsóhajt, és összecsukja az esernyőjét. Már lement a Nap, és az esőnek is megvan a maga haszna, amikor a mocsár közepén jön rá a vámpírra a tisztálkodhatnék. Eiryn rezignáltan battyog tovább. Már épp kezdi feladni, amikor megpillantja a pislákoló fényeket. Reménykedve pislog át a szempillái - na meg az eső - függönyén. Nem tudja eldönteni, hogy elinduljon-e a fény felé, éppen akkora eséllyel lehet valami esőálló lidércfény, mint település.
- Na, most mi legyen? - kérdezi magában. A mocsár biztatólag szortyant egyet. Eiryn végül enged a kísértésnek - hiszen úgysem fog kitalálni innen, akkor meg oly’ mindegy, hogy hol válik végérvényesen a láp részévé, nem? - és elindul. Amikor közelebb ér, térdre rogy a megkönnyebbüléstől.
- Tényleg egy falu...

- Utoljára mondom el Alia. - mondom komor hangon szinte már szótagolva a méregtől - A környező falukat porrá kell égetni. Egytől... egyig.
Elég ingerült voltam, hogy lassan már tucatid alkalommal közöltem a nővel a terveimet, látszólag még mindig nem értette meg a céljaimat. De hát hogyan is érthetné meg. Rajtam kívül senki sem tudhatja, éppen mit tervezek pontosan. Ha Alia tudná, meg kéne ölnöm. Senkinek sem hagyhatom, hogy a fontosabb terveim részleteit pontosan tudja. A nőre még így is több információt bízok, mint eddig bárkire az életembe, s bár mindig szemmel tartom, talán ő az egyetlen a világon akiben valamennyire megbízom az élők közül, még ha ez nem is igazán látszik. Persze… az életemet soha nem bíznám rá. Soha. Most is csak sóhajtott mondandómra, mire egy morgással jelzem nem tetszésem.
- És mégis annak mi értelme lenne? Kérdezem én is talán utoljára... – gúnyolódik pimaszul, de egy grimasznál többet nem fecséreltem rá, mert már megszoktam ettől a… fehérnéptől…
- Azthiszem tisztáztuk már. Az én célom az fajok eltörlése. Töménytelen gyilkolás legalábbis. És ezt a legkönnyebben a városokban tehetném meg... azonban az túl nagy falat nekem. De emberek, elfek, sötételfek laknak ott, és mint mindenkinek nekik is enni kell. Áruld el kedves... tanítványom. - inkább gúnynak hangzik a számból eme jelző, de nem érdekelt, csak undorító mosollyal pillantok hátra, mielőtt újra az előttem járó goblinjaim felé fordulok - Szerinted honnan szerzik az élelmük jelentősebb részét?
- Hát vélhetően nem a mocsárból…
Gunyoros válaszára csak morgok egyet, jelezve, hogy nem értékelem a poént. Nyilvánvaló volt, hogy nem érti, hogy miért rángattam magammal egy mocsári „kirándulásra”, de nem éreztem egyelőre fontosnak, hogy közöljem vele a szándékaim. Viszont az, hogy állandóan felhozza, kezdi megmásítani bennem a gondolatot, miszerint jó ötlet volt az elhívása.
- Itt nem terem meg semmi,… - folytatja a nő, mikor nem válaszoltam - … és ha el akarsz törölni mindent, ahhoz előtte állíts elő magadból még legalább húszat. Elég sok mezőgazdasággal foglalkozó település van, a tündéknek meg ott van az erdőségük rengeteg élelemmel, így ha nem haragszol meg, kedves mesterem, az egyszemélyes, bocsánat, velem együtt kétszemélyes irtás egyszerre egy, legfeljebb két helyen nem sokban fog ártani a gazdaságnak.
Jellemző. Nem volt rossz tanítvány a nő, néha-néha igen hasznosnak minősült és bár aggasztó volt gyors fejlődése, de nem okozott eddig problémát, sőt. Viszont idióta volt. Egyszerűen nem látott túl az orránál, semmilyen nagy tervet nem volt képes kiötölni egyedül, túlságosan leragadt a realitás keretein belül. Nem mert kockáztatni.
- Túl kicsiben gondolkozol. – köpök ki végül - Egy-két falu igen. De szerinted mi történik, ha hétről-hétre falvak égnek fel a teljes készleteikkel együtt és a falusiakat lemészárolták? – kérdezem, próbálva megdolgoztatni azokat az apró agysejtjeit.
- Káosz és üldöztetés, pánik és félelem? - vonja fel a szemöldökét a nő - Egyébként hogyan kívánod elintézni a mészárlásokat? Lehet, hogy egyre több élőholtunk van, viszont nem haladja meg egyelőre egy-egy falu lélekszámát, közelharcban pedig én sem érek többet egy gyereknél. Így előretekintve nem látok még túl fényes eredményeket ezt illetően... – kezd el kételkedni megint.
Jellemző. Gyorsan tanul, de sajnos a harcászat mechanikájához semmi érzéke sincs. Egyre több és több hibát fedezek fel a nőbe, ahogy egyre „közelebb” kerülök hozzá az idő múlásával, de eddig semmi visszafordíthatatlant nem tapasztaltam, így úgy érzem, talán még ki tudom kalapálni, ha rá pazarolok egy kis időt.
- Minden csak időzítés és egy terven múlik. - morgom, miközben beljebb rántom a nőt dúrván, mikor túl közel ment az egyik láphoz, majd a köszönetét meg se hallva folytattam - Éjszakai támadás, lángoló vesszős íjászok, méreg a kútba. Rengeteg olyan húzás van, amely megteszi helyettünk a kezdő lökést. Csak ki kell használni!
- Végül is ezek valóban játszanak... – hallgat el egy kis ideig a nő, míg átgondolja a szavaim szúját… úgy tűnik nincs veszve még teljesen - De azzal is számolni kell, hogy egy idő után elkezdenek valahogyan védekezni. Könnyen elképzelhetőnek találom, hogy hithű kutyákat is kiküldenek védelemre… - csapkod közbe a bogarakat zavargatva - Nyomorult szúnyogok is... - morogja elégedetlenül - Téged nem piszkálnak?
Kérdését nem hogy nem méltattam válaszra, azt láthatta, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom. Egyértelmű volt, hogy nem zavarnak ezek a vérszívó dögök. Gondolom a vérem is hasonlóan romlott, mint én, mivel az ilyen bogarak sosem pesztráltak, még szerintem egy vámpír is rosszul lenne, ha inna belőlem.
 - Szükséges is. Túl unalmas lenne, ha minden egyszerű lenne... – folytatom zavartalanul a gondolatmenetemet - de az lesz a legjobb, ha hagyunk pár túlélőt, hogy elterjedjen is a híre a mészárlásoknak. – hagyok egy kis hatásszünetet, mely idő alatt tisztán éreztem a nő megrökönyödését, mely akaratlanul is megdobta a kedvemet - Pánik, félelem, kétségbeesés. Mindkettő hasznos egy rajtaütés során. De nem ez az egyetlen célom.
Ekkor megállok és számtalan zsebeimből előkotorva egy szövetet, melybe kissé furcsa öltésekkel, de kivehető mintázat volt varrva, melyet a nőnek dobtam át.
- Ez is a céljaim közé tartozik. – felelem ismét hatásszünetet tartva -  Az Árnyak Szövetsége. Piti alakoktól elkezdve az igazi nagykutyáktól. Egy társaság, ahol információkat cserélhetünk és tagokat toborozhatunk a közös vagyonért. Ez... Kiegészítené a létszámhiányt. – számon hátborzongató vigyor telepedik, ahogy ismét átjár a „gonosz”.
- Elég elszántnak tűnsz hozzá...  Ez azt jelentené, hogy kiterjeszted a... szövetségünket másokra is? - tekint fel. - Vannak már lehetséges tagok? – érdeklődik, látszólag felkeltett kíváncsisággal.
- Nem kerestem egyelőre. De természetesen... senkiben nem bízok. A te dolgod lesz megbízható emberek szerzése,… - hangom eléggé nyomatékos volt, hogy komolyan gondolom - …aki hajlandó vérben úsztatni a kezeit a céljaimért. Persze én is keresek. De a kettőnk meggyőzési stílusa.... nos... különbözik.  – jegyzem meg torz vigyorral.
- Ebben egyet kell értenem. Így elsőre van is elképzelésem, kit lehetne hívni... - gondolkodik el egy darabig a nő, de végül a táj ismét felhúzza - Az istenit már! …Egy tudásdémonhoz mit szólsz? – erre szimplán csak egy morgással díjaztam - Ezt akkor vehetem egy igennek? – újabb morgás - Végül is... – vonja meg a vállát miután látja hogy ennél többet nem hoz ki belőlem - Viszont akkor egy másik kérdés: ha már falvakat kéne felégetnünk... Mit is keresünk itt, ahol semmi értelme, mert úgyse termesztenek erre semmit? Előzetes fenyítés? Próbamészárlás?

- Feltérképezés. Kell egy hely, ahol nem zavar senki. Most pedig fogd be és figyelj a lábad elé! – zárom le a beszélgetés, de éreztem, hogy ez a nap, ígéretesen fejeződik majd be… a visszaszámlálás elindult… most már csak rajtunk áll, mikor éri el a falvakat a vég…

* A mocsár léptén-nyomon lucskosan csucsogva simult viseletes csizmájának talpához, gyengéden ölelve azt, mintha csak egy gyermek lett volna, ki édesszüleit izzadtan ölelte magához. Nem tetszett ez neki egy picit sem, mi több, hihetetlenül szenvedve hurcolta tovább magát a redves halmok, s szúrós bokrok tengerén, melyeknek aljában aztán mindenféle meglapult ami csípett, harapott vagy esetleg tépett. Kedvén az se segített sokat, hogy bár sikerül végezniük a rettenetes nekromantával, végül mégis igen sebesülten, s szedett-vetetten indulhattak ismét útnak. 
- A druidák szerint minden élet szent, de szerintem még nem jártak ebben a mocsárban...
- Hát, akkor majd szépen összegyűjtöm a piócákat, s marékostól belenyomom a kezükbe, kezdjenek velük azt, amit akarnak...
* Kezét végigvakarta, előzve arról a viszketés makacsságát. Ahogy Lory pillantott rajta is látszott, hogy a szenvedés csodás árnyalatai szaladták át testén. Ezen a helyen egyszerűen kín volt még a lét is, s szinte olyan sűrűn csattant a kéz, mint egy jó előadás után a taps a közönségből.
- Jó! *Kiáltott fel a nő, majd menten vett is egy próbamerülést, mintha csak egy csónak lett volna. Még csak nevetni se tudott ezen, a mocsárban ez túl gyakori dolog ahhoz, hogy feltűnjön neki, s már a káromkodás se tűnt bármi másnak, mint némi háttérzajnak, madárcsicsergésnek * - De lehet meg kéne hódítanunk ezt a helyet, és idetelepíteni egy druidakört. Hadd etessék a szúnyogokat...
- Hát, ha akarod még visszafordulhatunk és meghódíthatjuk. * Válláról lecsapott egy szúnyogot, majd folytatta  * - Kutyának se kellhet ez a kurva hely.
* Az elfő nő tüdejét terhes, mégis talán egy kissé irritált sóhajtás hagyta el. Igazából bele sem kellett gondolnia, hogy a másik mire célozhatott ezzel, tudta nagyon jól.
- Messze vagyunk még?
- Hát... Ebben a rohadt félhomályos pokolban az ember nem nagyon érzi a távolságot. Akár ott is lehetnénk, akár nem... Ezerszer meggondolom, hogy újra idelátogassak.
* Való igaz... Ebben a párás, gőzös, büdös semmiben csak kémlelt és kémlelt a távolba, de igazából csak annyit látott, hogy vagy zöldebb vagy barnább volt talán a tájék, az pedig nem volt semmire elég. Egész pocsék is volt most emiatt a kedve, s csak úgy találomra tett egymás után a lábait, már nem is figyelve a járást.
- Alapítsunk saját királyságot. Végülis... * Lory levette válláról a kardot, majd ki is vonta azt. Valahogy nem érezte annyira erősnek a tárgyat, mint amilyennek lennie kellett volna... De nem kételkedett, pusztán csak... Megfontoltan ítélt? Meg egyébként is, jól állt a vadász kezében, jobban, mint mondjuk a nekromantának *  - Nálunk van Azrael kardja!
- Király még úgy sem voltam...  * Jelentette ki halványan elmosolyodva, ahogy belerúgott egy a kelleténél méretesebb üres csigaházba  * - Nem tudsz valamit varázsolni azzal a karddal?
* Csöppet eltűnődött az egészen, talán el is képzelte, hogy valóság lenne. Pocsék király lenne, talán jobb, hogy nem az. Így belegondolva Loryból valószínűleg jobb uralkodó lenne, ha igaz, katonai állam élén állnak. Ő neki magának tuti nem sok dolga lenne ott, mi több, valószínűleg ki is tiltanák, némiképp hibádzik belőle a kellő katonai neveltség.
- Lloyd, a Hawthorne házból, első ezen a néven, a mocsári tündék királya. Nem is hangzik rosszul. De azért tarts meg nekem valami menő posztot...* Lory ügyesen átszökkent egy némiképp tisztább területre, majd tovább szemlélte a díszes fegyvert. * - Nem úgy tűnik. De már a nekromanta is mondta, hogy nem megy neki... Kipróbálod?...Hátha kivarázsolsz minket innen.
- Jól van, mit szólsz ahhoz, ha te lehetsz a katonaság vezetője?
- Én mi leszek?
- Nem is tudom... Loreena?
* Követte a nőt egy kissé, s a csekély méretű tisztáson nekidőlt egy szúrósabb fának, elzavarva onnét egy kövér, valószínűleg szúnyogokkal untig belakott fekete szín pókot, ami sértődötten lépkedett arrébb, szinte szétrobbanva. 
- Tetszik, jó móka lehet hadvezérnek lenni. Lili, te egyértelműen őfelsége főtanácsadója leszel. Már most is az vagy!
- Mind a százezer szúnyognak te parancsolhatsz majd. Aligha van sereg, ami felsorakozna ilyen számokkal szemben. *  A mondandó második részére elmosolyodott * - Magamban is elég gyorsan meg tudnám dönteni a saját birodalmam nem kéne segítség is hozzá.
- Olyan undok vagy.
- Vigyázz Lloyd, lehet Lili igazából valami hercegnő a tündéreknél, sosem tudhatod...
* Hát, ez némiképp meglepte volna, bár igaz ami igaz, még most sem tudott fele annyit sem a kis teremtményről, mint amennyit egyébként szeretett volna. Titokzatos lények voltak ezek, s hol el kellett osztani, hol pedig szorozni amit mondtak. Időnként már abban sem volt biztos, hogy a kérdései őszinték voltak-e, bár lényegében nem is nyomakodott a kelleténél tovább. Ha ilyesmire került a sor, Lili egyébként is csak megkötött mint a vakolat a falon, s akkor aztán lehetett unszolni, akár fának is beszélhetett volna.
- Ki tudja, biztos nem mondanám el, ha az lennék
- Hát, remélem nem kötnek fel.
* Nem is volt egy kicsit se kétséges benne, hogy tényleg nem lenne képes egy állam vezetésére. Bármennyire is furcsa volna, valószínűleg tényleg Lili lenne az, aki képes lenne megmenteni a katasztrófától a birodalmat, bár, jó eséllyel legalább akkora káoszba taszítaná azt, mint amekkorától megóvná. 
- Hát, azt hiszem nem árthat, bár lehet jobb nem a kezembe adni. Még a végén elrohanok vele, s elcserélem egy üveg borra.
- Tudod mit? Ha itt képes vagy vele elszaladni, anélkül hogy elsüllyednél, akkor meg is érdemled azt az üveg bort. Magam is hajlok rá, hogy elcseréljük... De ígértem a királynőnek egy kardot, így muszáj hogy kapjon egyet.
- Hát jól van... De vigyázz, nagyon gyorsan tudok ám elsüllyedni, ha próbálkozok!
* A felé fordított kardot némi habozás után elvette, majd megforgatta egy csöppet a kezében. Szép volt, szép volt, bár az ég világon semmilyen erőt sem érzett belőle, ami azért némiképp elszomorított így észben tartva a tényt, hogy mégis ez lenne Azrael csodás erejű fegyvere. Meglegyintette egy picit, meg is szorongatta, így úgy mozgatta, de végül semmi eredménye nem lett az egésznek, s csak egy kis csalódással nevetett fel a kelleténél egy kicsit talán harsányabban.
- Abrakadabra... Nem is tudom mire számítottam.
* Megfordította a tárgyat, majd visszaadta azt az elf nőnek, aki látszólag hasonlóan jót mulatott a kis mocsárközépi színjátékon. Végül is kellett is a jó kedv, ebben a fene nagy mocsokban és párás bűzben az embernek minden jókedve úgy savanyodott meg, mint az a bizonyos Einburgi tej, amiről a hiedelmek szerint Norven Kather tehetett.
- Lehet a véset a varázsige, csak nem tudjuk elolvasni.
- Hát, azt én se... De nekem halandzsának tűnt
- Neked elhiszem. Én még elolvasni sem tudtam, nemhogy tudni hogy halandzsa-e... Várjunk. Te el tudod olvasni?
* Szája válaszra nyílt, ám ahogy átszökkent egy kis földnyelven, lába alatt a lucskos sár nagyot csusszant, s úgy vetődött félre, hogy akkorát verődött oldalára azt hitte fel se fog kelni többet. Emellett lábai bele is csúsztak a sárba, úgy nézett ki, mint egy disznó aki bevadult egy fellocsolt udvarra. Mérgesen káromkodva óbégatott fel,
- A keserves kurva mindenit már neki!  * Nagyot sóhajtott, majd végül immáron a szó legszorosabb értelmében szaladt arcára mocskos vigyor fel *  - Dehogy. Segítenél kérlek? Ragad mint a csiriz.
- Persze.
* Megmentője könnyed léptekkel érkezett, s kezét kinyújtva valahogy felsegítette. Kevések híja volt, hogy ismételten elterüljön, immáron Loryt is berántva a mocsokba, de nem lett volna kedve most egy kis sárbirkózáshoz, így valahogy megúszta az egészet, hálásan mosolyogva az elfre a segítségért. Kissé megpróbálta leszedni magáról a nagyobb, bűzös mocsárcsomókat, ám ez nem nagyon ment neki, s pont úgy hatott most, mint a gyakorlott részeg aki elaludt a disznónak a ganés dombján
- Köszönöm. El nem tudom képzelni, milyen lehet nyakig ebben
- Szerintem már annyira átjárt minket ez a borzalmas bűz, hogy nem lehet sokkal rosszabb... Ugye nem lehet? De biztos hogy most a fél életemet odaadnám egy kád forró vízért egy fogadóban... Már ha beengednek minket így egyáltalán bárhova.
- Jobban teszik, ha igen. Mindjárt szomjan veszem, az se érdekel, ha vámpírfalu lenne. Csak egy pohár bort és egy kád vizet akarok, meg mondjuk egy nőt, de azt fürdés előtt így tuti nem kapok...* Mérgesen lerázott egy kis sarat magáról, majd végül elindult ismét. Nem kicsit irritálta, hogy ragad a testéhez a mocskos ruha * - Mikor lesz már vége ennek a pokolnak....
* Az eddigi vidám móka úgy szált el, mint ahogy a légy a disznószarról. Idegesítette minden lépés, pláne az, ahogy a rettenetesen bűzölgő több száz éves sár ott tapadt lábaihoz, illetve mellkasához is, pont úgy, mint egy ocsmány fehérnép, aki mellett az ember fájós fejjel ébred, s úgy szorít mint Sir Fecus szebbik részét a birkabél. Mindenesetre egy szép kulacs fordult felé.
- Tudom nem bor... De most a víz is jól jön.
- Köszönöm, ez is megfelel most.
* Sandán mosolyodott a nőre, akitől aztán egy biccentéssel elvette az ivóeszközt, áhítattal emelve a szájához azt. Némiképp tényleg csalódást okozott, hogy nem a kellemesen fanyar ízű lőre volt benne, de hát nem lehetett mit tenni, ez volt, ezt kellett szeretni, s talán egy csöppet ki is mosta a szájából a rohadás ízét, ami már órák óta beleette magát. Áldott víz!
- Fogalmam sincs. Talán ott arra észak felé mintha már több zöldet látnék.
* Kissé elfordította a fejét az irányba, nagyot vonva a vállán. Talán tényleg zöldebb volt egy picit, de hát az ember néha csak képzelődni tudott, annyi reménye akadt csak ebben a mocsok világban. Egy sóhajt odatűzve mosolyodott el, majd tett pár lépést az irányba, lecsapva egy utolsó szúnyogot magáról.
- Azt hiszem a mocsárnál a szomszéd kertje mindenképpen zöldebb.

Nagyon jól sikerült kis történetek lettek ezek, nekem kifejezetten tetszettek. Természetesen mindenkinek jár érte az a bizonyos jutalom  

Ha valaki szeretne külön véleményezést kérni, tudjátok mi a dolgotok, küldjetek nekem egy PM-et

Johhny, veled még beszélek, mert ez így nem lesz elég magában, ki kell egészíteni a történetet ahhoz, hogy elfogadhassam. 

1500 Váltó. 

JUHÉÉÉÉ