Küldetés: /Fejvadászat/ Véreskezű Adolf

Felkerekednek, és elindulnak a találkozó helye felé. Különösebben nem zavartatja magát: ahol épp haladnia kell, ott megy, legyen az elöl vagy hátul, ám ahogy a tisztás közelébe kerülnek, elérkezettnek látja az időt arra, hogy megidézze a csontvázat. Loreena is hangot emel ennek, ezzel elsőként törve meg a csendet, amely bizonyára az út során beállt köréjük. Alicia biztosan nem beszélt fölöslegesen, Rhony sem egy csevegő fajta az eddigiek alapján - közülük a tünde nő és a pap az, akik a kommunikációra a leginkább alkalmasak.
Megszokásból is végighúzza ujjait varázskönyvének gerincén, és felidézve a pecsétet, megidézi az élőholtat. Ha másnál van a köpeny, akkor elkéri azt, majd ráteríti a vázra, végül előreküldi szolgáját. Elvileg nem tart vele senki más, így a csontlény egyre csak közeledik és közeledik a fekete folt és a kövek felé - elsőként, hiszen Loreena elindul egy fát keresni, Rhony pedig a környéket térképezi fel minden bizonnyal. Itt talán kiderülhet, hogy fogadja-e bárki is az erre tévedőket. Remélhetőleg nem fogja senki sem azonnal kiiktatni a holtat, és nem azért, mert még mindig rejtőzködnek valahol az ellenfelek, hanem mert tényleg nincsenek a helyszínen.
Alicia mereven nézi a köpenyest, igyekezve az apróbb mozdulatokra is felfigyelni annak környezetében. Ha nem éri baj a hús nélküli hullát, megkönnyebbülten sóhajt fel, majd a visszaérkező elf férfira tekint, aki ezt követően szintén a kormos terület megvizsgálására indul. Ha Astonien nem ment el mellőle, akkor rá is vet egy pillantást, aztán a nekromanta megteszi az első lépéseket oda, ahol a csontváz és már Rhony is van.
A volt tűzhelyre nem sok figyelmet szentel, elvégre az íjász annak vizsgálásába kezd - ketten fölöslegesek lennének. Jobb ötletnek találja, ha az itteni környéket kezdené el megismerni, így körbejár egy-egy termetes fát, néhol a kéregre kerül pillantása, hátha felfedez valami érdekeset. Ha nem talál semmit, akkor végül a növények kerülnek sorra, melyek ismerős illata enyhe gyanakvást vált ki belőle. Körbenéz, válla fölött hátratekint szolgájára, Rhonyra, megkeresi szemeivel még Astonient is, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy figyelnek-e rá. Látva, hogy az elf újabb felfedező körutat indít, értelmetlennek érzi, hogy ugyanezzel foglalkozzon, így az egyik olyan területhez lép, ahol a fehér szirmú virágok nyílnak, majd leszakítva egyet közelebb emeli magához, hogy jobban megfigyelje a növényt. Szed még párat - talán később hasznosíthatja, vagy ha erre nem is lesz lehetősége, legalább annyit megpróbál elérni, hogy visszaemlékezzen, hol találkozott ezzel az illattal. Nem nyugszik bele csak úgy.

Mi tagadás, eddig nem történt túl sok minden.
Békésen haladunk előre. Békésen...? Jó, ez talán helytelen kifejezés a helyzetünkre, mégis, ez az ideiglenes csapat némileg megnyugtat. Természetesen nem bízom a két itteniben, hisz most látom őket először... és a tudat, hogy bizonyára ők sem bíznak meg bennem, óvatosságra sarkall.
Hogy Alicia? Vele más a helyzet. Talán.
Ahogy közeledünk a tisztás felé, gyorsan felmérem a terepet, és előveszem reverendám alól azt a szánalmas, köpenyszerű valamit, amiben inkább nézek ki koldusnak, mintsem utazónak.. nagyon helyes, jobb álca, mint vártam. A lényeg azonban, hogy így elrejtem papi mivoltomat; lehet, hogy két ismeretlen elf valahogy elfogadta, de egyelőre jobb lesz, ha mások elől titkolom. Soha nem lehet tudni, mit hogy használhatok ki az ellenségeinkkel szemben.
Főleg, hogy az az ellenség akár a hevenyészett csapatból is kikerülhet.
Teljesen felesleges elindulnom, ezt már most látom. A két elf gyakorlottan indul meg a fák felé, Alicia pedig megidézi a csontvázát (emlékek, óh), akit a tisztás közepe felé küld; oda úgysem mennék addig, amíg meg nem győződöm a biztonságról. A hullaidéző mellett maradok hát, egy ideig szótlanul, aztán elmosolyodom.
Felesleges, mi? Francokat. Csak beszélni akartam a nővel.
-Szóval, mi szél is hozott ide, nekromanta? - szólítom meg. Igazság szerint semmit nem várok ettől a beszélgetéstől, csupán... ha már másodszor látjuk egymást, ennyi időt megéri elpazarolni rá. Talán.
- A pénz, semmi több - feleli. Hogy őszinte legyek, pontosan erre a válaszra vártam. - Hát téged?
Nem áll szándékomban hazudni neki... sokat.
-Hisz mondtam, nem? Pius rendfőnök küldött, hogy segítsek az egyháznak. - halkan elnevetem magam. - Magamtól jöttem, láttam ezt az Adolfot, és úgy gondoltam, egész érdekes kalandba keveredhetek. Főleg, hogy most hagyom el először Északot. - ez nagyobb jelentőségű, mintsem a nő gondolná. Ha eddig nem merészkedtem ilyen távolra, akkor nyomós indokom kell, hogy legyen, mint az izgalmak, de...
...de tényleg így van. Valóban csak a kaland miatt vagyok itt.
- Ennyire egyszerű lelkek lennénk? - kis híján meglepetten pislogok a mély filozófiai gondolat halatán, de aztán döntök: normálisan válaszolok.
Ejnye, Alicia. Ez minden, csak nem egyszerű.
-Mi számít egyszerűnek? Én csupán a szórakozásom követem... ha ez az, akkor egy egyszerűség miatt bonyolítom túl a dolgokat. Milyen érdekes ellentmondás. - ferdén nézek a nőre. Valamit tisztázni akarok már az elején. - Most előnyben vagy velem szemben. Ugye ennek ellenére sem áll szándékodban lebuktatni?
- Nem származik belőle semmi előnyöm, így miért tenném?
Jó válasz. Nem a legtökéletesebb, de jó.
-Ki tudja... még mindig szövetségesként tekintesz rám? Mert nekem semmi kedvem megszakítani a legutóbb történteket. Legalább többre megyünk, ha esetleg az elfek ellen kellene fordulnunk. - vigyorodom el. Hiába, na, jobb felkészülni egy belső harcra is, és leszögezni, hogy ebben az esetben mit teszünk.
- Egy papként gondolok rád, akit jobb lenne a magamfajtának elkerülni - halvány mosolyt vélek felfedezni az arcán. - Ha tudod, milyenek a haszonlesők, akkot tisztában lehetsz a válaszommal is.
-Haszonlesők... ez megnyugtat. - gondolkodom el egy pillanatra, ahogy ízlelgetem a kifejezést. - Mit gondolsz a társainkról? Remélem, te is csak annyira bízol meg bennük, mint ők bennünk.
- Reményeid nem hiábavalóak. Azt viszont én remélem, hogy nem hiszed, hogy teljes mértékben megbízom benned - nocsak, nocsak, Jégcsap úrnő, régebben nem ez volt a helyzet. És ha azt hiszed, hogy ezzel meghátrálásra késztetsz, akkor bizony csalódnod kell.
-Mi tagadás, egész jól sikerült a szekér ellopásánál is. - vigyorgok pimaszul a nekromantára. - Ha jobban megbízol bennem, mint a tündékben, az nekem elég... egyelőre. - nem túl nehéz művelet úgy levinni a hangsúlyt a mondat végén, hogy az utolsó szó már alig legyen hallható. Épphogycsak hallhatja, mégis olyan érzetet kelt, mintha nem akartam volna hangosan kimondani. Ki mondta, hogy a nővel szemben nem alkalmazok pár trükköt?
- Egyelőre? - siker: meghallotta, ráadásul felfigyelt rá. - Csak nem tervez valamit az enyveskezű? - el akarja viccelni? Ha már szórakozik, belemehetnék a játékba azzal, hogy leadok neki egy komplett szerelmi vallomást, csak úgy, de most kivételesen komolyan akarok válaszolni. Az igazat.
...többnyire az igazat.
Meglepve ránézek, mintha nem tudtam volna, hogy meghallhatja a szót. Az ezt követő halk sóhaj már csak ráadás.
-Dehogynem. Azt akarom, hogy megbízz bennem, nem egyértelmű? Nincs jobb egy hamis pap számára egy olyan szövetségesnél, aki teljesen elüt az Egyháztól.
Nem hazudok, valóban ezért érdekel annyira ez a sötét mágus. Az, hogy álcaként használom Istent, nem jelenti az egy frontra való visszaszorulást... semmi kedvem elszalasztani egy jó lehetőséget, csak azért, mert Északon nem szívlelik a nekromantákat. De hogy vajon miért..
- Ha sikerül elnyerned a bizalmamat, akkor kivételt teszek veled, és leveszem a csuklyámat tiszteletem jeleként.
Mily megtisztelő. És kedves. És megható. És minden egyéb.
-Ó, szóval ez nálad a bizalom jele? - döntöm oldalra a fejem kíváncsian. - Tényleg, még nem is vetted le előlem. Mit rejtegetsz előlem? - egész jól megjátszom a döbbenetet úgy, hogy megjátszottnak is érződjön. Azért nem olyan könnyű ez, mint amilyennek hangzik.
- Semmi különöset, csak egy fekete hajzuhatagot. - hm, valóban? Érdekes. Kezdem úgy érezni, hogy itt nem én vagyok az egyetlen, aki eltitkol dolgokat.
--Azt bizony nagyon leplezni kell. - húzom össze a szemöldököm... kétkedőn? Rosszallón? Talán magam sem tudom.. - Na mindegy... mindenesetre ne nagyon álljunk egymás útjába, ha eképpen alakul a helyzet. És sok sikert a fejvadászathoz, nekromanta. - villantom rá utoljára a tekintetem, aztán a csontvázra nézek.
- Nem állt szándékomban ilyesmi. Jobb, ha továbbra is ismeretlenként tekintünk a másikra. - kicsit kivár, mielőtt folytatná. - Neked is.
Ezután várok.
Türelmem az van.
Ha a csontváz nem talál semmit, elindulok Aliciával a tisztás felé. A fekete folt felé veszem az utam; én magam akarom látni, megvizsgálni, hogy mi lehet az. Oda se figyelek Aliciára, aki a virágokkal foglalkozik, csak a feketeség érdekel... egyelőre.

Lory: Úgy döntesz, hogy megkerülöd a tisztást. A terep kissé durvább, mint az eredeti csapás amit használtatok, de pár szúrós bokor, s néhány keresztespók a legnagyobb ellenfél akikbe akadsz, s bármilyen figyelmes és óvatos is vagy, egyértelműnek tűnik, hogy senki sincs egyenlőre itt. Előfordulhat persze, hogy a rejtőzködés mestereivel van dolgod, de lényegében ez nem túl valószínű, s mire végül elhelyezkedsz a bükkfa ágai közé, majdnem teljes biztonságba érezheted magad.Innen nézve se tűnik semmi gyanúsnak, nagyon nyugis a táj, s kellemesen cirógatja a hajad a késődélutáni szellő, mely néha be-be kukkant az ágak közé. Úgy tűnik, jelenleg csak várakozni lehet. ( Egyébként a feletted lévő ágon találsz egy fészket, ha gondolod eltehetsz pár tojást, elég szépnek néznek ki, talán lehet értékük a piacon. )

Rhony: Megfigyeled a tisztás menti fákat, semmi túl gyanús nem tűnik fel rajtuk, az azon bujkáló rovarok és mindenféle kis besték kivételével, illetve a helyenként felbukkanó egy-egy fejsze jelzéssel, mely arra utal, hogy ezek kivághatóak. Valahol még egy szívecskét is látsz, amibe egy WN+CH van vésve. Megvizsgálod a bokrokat és csapásokat, ismét semmi furcsa sem található köztük, s fel is ismersz pár jellegzetes nyomot, mely főleg őzekre és nyulakra utal, helyenként néhány emberféle nyommal is, de végül is ez annyira nem meglepő, elég közel van a faluhoz a hely, biztos járnak errefelé is az emberek. Felszeded a virágot, az illatát azonnal felismered: Gyöngyvirág. El is rakod, gazdagodva egy tő gyöngyvirággal ( Ha gondolod következő körben szedhetsz még max 4-et). A kormos területen semmi érdekesre nem lelsz, s bármennyire is keresed a különböző nyomokat, a kövek alatt csakis férgeket, illetve egy méretes százlábút találsz, aki sértődötten tekint rád, hogy miért zavarod meg pihenését... A további keresgélés sem hoz semmi sikert, csak egy törött fenőkőre akadsz, mellyel valószínűleg fejszéket élesítettek, elvégre a közelben egyértelmű jelek mutatnia arra, hogy favágás történik itt néha. A tűzhely, talán pont ezeknek a jóembereknek a maradványa.

Lia: Előre küldöd a csontvázat, aki óvatosan halad ( Már amennyire az megy egy csontváznak ) a célpont felé. Egy ideig semmi érdekes nem történik, majd hirtelen megbotlik egy gyökérben, és elterül a földön mint az Alföld. Mókás látvány, elsőre talán lehet kicsit ijesztő is, de ahogy felkászálódik egyértelműsödik, hogy nem támadás érte, s végül probléma nélkül beslattyog a tűzhely hűlt helyéhez. Kutakodásod alatt körbejársz pár fát, s nem meglepő módon te is csak olyasmiket találsz mint Rhony: Vágások, melyek jelzik, hogy ez a fa már "megérett" s helyenként szerelmesek karmolásai, melyeket a szentimentalista elfek különösen kedvelnek, elvégre így a szerelmük eggyé válik a természettel. A virágot te is leszakítod, a haranghoz hasonlatos kis csilingelő fehér részek gyorsan elárulják mit is vettél föl, s ha ez nem lenne elég, andalítóan édes jó illata egyértelműsíti, hogy ezek biza gyöngyvirágok. Menten jól meg is szeded magad vele, így begyűjtve 5 azaz ÖT adag Gyöngyvirágot.

Astie: Nos, lényegében... találsz kormot. Ha nagyon keresel, talán égett szalonnabőrt is, de feltételezem nem kívánod felkapni és elrágcsálni. Mivel nem írtál mást, gondolom ezt nézed meg igen jól, s mivelhogy van is rá időd, beletúrhatsz, aminek végeredményeként egy törött bicskát találsz, amit valaki mérgében dobhatott bele a tűzbe. Szép kis darab lehetett valamikor, bálnacsontból van a nem penge része, bár igazából semmi haszna sem lehet, mert túl égett, hogy eladhasd, a pengéje meg kettétört egy kemény szelet kenyér után. Rettenetesen ezek az olcsó, kínai kések, nemde? Ha gondolod, felkaphatsz te is bár virágot még, elvégre nem sok mással tudok neked szolgálni erre a körre.

/ Határidő: Egy Hét /

Tökéletes nyugalomban sikerült megkerülnie a tisztást. Nem leselkedik rá semmilyen veszély, se ágakon megbúvó orgyilkosok, de még egy kósza farkas sem volt képes szembejönni, hogy nyilat eresszen belé. Úgy tűnik, hogy senki sem készül őt levadászni, sem megmerényelni, így nyugodtan tudja elfoglalni a helyét ideinglenes őrposztján egy bükkfa ágai között. Onnan nézi ahogyan Alicia csontváza besétál a tisztásra, de azt sem lövi le senki, pedig távolról cseppet sem egyértelmű a csalijuk élőholt mivolta. Így nincs más hátra, mint kényelmesen elhelyezkedni. Nekidől a fa törzsének, és igyekszik kiélvezni a délutáni napsütést, a szellőt és az erdő csendjét, nameg a rövid egyedüllétet, amikor nem kell alkalmi társaira figyelnie.
Észerevesz maga fölött egy madárfészket és csak kíváncsiságból belenéz, de még csak tojásokat lát, kismadarakat nem. Kifejezetten szép tojások, talán adnának érte valamit a piacon, meg is fordul a fejében, hogy eltegye őket de... Nem. Egyrészt nem tudja milyen harcra készüljön, és ha összetöri őket akkor ez egész nem fog érni egy fabatkát sem, másrészt... Azok is élnek. Vagy legalábbis gyönyörű énekesmadarak lesznek belőlük ha felnőnek, tündeként pedig nem teheti el csak úgy őket. Inkább békén hagyja a fészket és visszaül, árgus szemekkel figyelve a tisztást, hogy mikor tűnik fel a célpont. Csak imádkoznia kell, hogy mindenki a helyén legyen, senki se áruljon el senkit, és egyébként is tisztán és minél gyorsabban végezzél el a keserű kötelességüket. Már akinek keserű persze...

*Szerencsére a felderítés alatt semmilyen meglepetés nem éri, se orrgyilkos, se elf mészáros, se agresszív vaddisznó. Túl csöndes is, szinte érződik a levegőben, hogy valami készül. Pont, mint a vihar előtti csend. Keresgélés közben férgeket azonban talál bőven, néhány gilisztát fel is fal, elvégre sok benne a fehérje és ahhoz képest, hogy milyen ocsmány egész ízletes, már csak egy csipet só kéne hozzá, és esetleg ha nagy luxust akar egy kis zöldség.
A virág ellenőrzésekor arra is fény derül, hogy ez biza gyöngyvirág, ami elég jól hasznosítható ezért el is rak belőle öt darabot. Menet közben felfedez még egy törött fenőkövet is. Más nem igazán törődne vele elvégre „törött” de egy töredék pont jó arra, hogy egy íjász a nyílvesszőinek a hegyét kissé megélesítse. Bele is rakja a tarisznyájába.
A terep feltérképezése után nem maradt más hátra, mint megtalálni a megfelelő fát a továbbiakhoz.
Talált is egy bükköt a Lory fájától körülbelül 20 méterre, pont rá is lát az övére, így ha szükség lesz, rá tudja fedezni.

- Szóval, mi szél is hozott ide, nekromanta? - kezdeményez beszélgetést a mellette álldogáló Astonien, természetesen csak halkan, míg a többiek távolabb vannak. Egyértelmű, hogy egyiküknek sem kedvezne, ha kiderülne, van köztük egy gyenge kötelék, ami nem kifejezetten ellenséges szándékokat takar. Bár... Jobban átgondolva csak a férfira vetne rossz fényt, elvégre milyen pap az, aki nekromantákkal cimborál?
- A pénz, semmi több - felel tömören és röviden, mindenféle kertelés nélkül. - Hát téged? - kérdez vissza a másikra sem nézve. Végig csontvázát figyeli, hátha történik vele valami, de egyelőre semmi. Nincsen se íj, se kard, még egy megrezzenő bokor sem, és ez csak rosszabbnak tűnik a számára, mintha rajtaütés áldozatává válna idézett szolgája.
- Hisz mondtam, nem? Pius rendfőnök küldött, hogy segítsek az egyháznak. - halkan elneveti magát. Nem sok híja van, hogy a nekromanta egy szemforgatással díjazza ezen kijelentését - számára inkább az a valószínűbb, ha csak a veszélyt keresi. Az egyház nem kifejezetten foglalkozik ilyen semmis ügyekkel, legalábbis ő így hiszi.
- Magamtól jöttem, láttam ezt az Adolfot, és úgy gondoltam, egész érdekes kalandba keveredhetek. Főleg, hogy most hagyom el először Északot. - Nos, ez elég nagy dolognak tűnik, de legalább bevallja, hogy milyen szándék vezérli, és ahogy sejtette: az érdekesség, semmi egyéb. Legalább benne még él ilyesfajta szenvedély...
- Ennyire egyszerű lelkek lennénk? - enged meg magának egy halvány, alig észrevehető félmosolyt, inkább csak félvállról feltéve a kérdést, mintsem komolyan. A felszín a borzasztó egyszerű, a mély, ami a burok mögött van, már sokkalta kifinomultabb, tekervényesebb, mint azt bárki is gondolná. Tisztában van ezzel, de jobb megtartani azt az állapotot, amíg úgy hiszik róla: egyszerű.
- Mi számít egyszerűnek? Én csupán a szórakozásom követem... ha ez az, akkor egy egyszerűség miatt bonyolítom túl a dolgokat. Milyen érdekes ellentmondás. - Mivel még mindig nem néz oldalra, nem látja meg a ferde pillantást. Mereven figyel előre, követi szövetségese minden lépését, mintha csak a saját élete múlna rajta. Egyetlen pillanatról sem akar lemaradni. Ami lényeges lehet.
- Most előnyben vagy velem szemben. Ugye ennek ellenére sem áll szándékodban lebuktatni?
Hogy előnyben lenne? Most komolyan úgy gondolja, hogy egy nekromantának hinni fognak? Hogy hallgatni fognak egy nekromanta szavaira? Vagy egy újabb játszmáról van szó, vagy túlságosan naiv. Eddig még nem tapasztalta, hogy annyira sokat adnának egy holtidéző szavaira, és ez a jövőben sem lesz másképp.
- Nem származik belőle semmi előnyöm, így miért tenném? - ad végül egy semleges választ.
- Ki tudja... még mindig szövetségesként tekintesz rám? Mert nekem semmi kedvem megszakítani a legutóbb történteket. Legalább többre megyünk, ha esetleg az elfek ellen kellene fordulnunk. - Ekkor néz először Astonienre, így meglátja vigyorát. Elég könnyeden veszi, és így elgondolkodva... Hogy a tündék ellen forduljanak? Esélytelen. Két íjásszal szemben jelenleg mit sem tud kezdeni. Még eggyel is olyannyira meggyűlne a baja, hogyha nem maradna a csatatéren holtan, hát bekapna egy olyan súlyos sérülést, amibe pár napon belül belepusztulna.
- Egy papként gondolok rád, akit jobb lenne a magamfajtának elkerülni. - Halvány mosolyra húzódnak ajkai, de mint korábban, ez is alig észrevehető. Leginkább a korábbi események emléke váltja ki belőle ezt a reakciót, nem a magabiztossága.
- Ha tudod, milyenek a haszonlesők, akkot tisztában lehetsz a válaszommal is.
-Haszonlesők... ez megnyugtat. - gondolkodik el, de hogy mi ebben a megnyugtató...? Alicia nem tudná megmondani, pontosan egy haszonlesőtől kell a legjobban tartani, ő a köpönyegforgató, ő az, aki faképnél hagyja a társakat, ha a másik oldal többet kínál, ha ott jobb lehetőségei vannak. Nem lehet a hozzá hasonlókban bízni.
- Mit gondolsz a társainkról? Remélem, te is csak annyira bízol meg bennük, mint ők bennünk.
- Reményeid nem hiábavalóak. Azt viszont én remélem, hogy nem hiszed, hogy teljes mértékben megbízom benned - fordítja vissza fejét, de tekintetét még egy kicsit a férfin tartja. Szimplán jelez, hogy nincs meg a teljes bizalom, és jobb is, ha a tolvaj tudtára adja, mielőtt nagyon belemenne a fondorlatos tervek kieszelésébe.
- Mi tagadás, egész jól sikerült a szekér ellopásánál is. - vigyorog pimaszul. - Ha jobban megbízol bennem, mint a tündékben, az nekem elég... egyelőre.
- Egyelőre? - Ennél a szónál a nő kissé felvonja szemöldökét, figyelmét ismét a csontvázra tereli, amely még mindig ott baktat lassacskán. Egy örökkévalóság, míg odaér...
- Csak nem tervez valamit az enyveskezű?
Astonien halkan sóhajt, mire a nekromantán a meglepett vonások valamivel jobban látszódnak. Nem tapinthatott rá semmi lényegesre, így nem érti ezt a reakciót, de inkább nem is ad neki nagyobb jelentőséget. Inkább figyelmen kívül hagyja, a csontváz most úgyis fontosabb, és ahogy ez a gondolat átsuhan elméjén, a lény megbotlik, majd puffan egyet. Kissé elhúzza a száját ezen cirkuszi mutatvány láttán, de a váz szerencsére hamar feláll, hogy folytassa útját.
- Dehogynem. Azt akarom, hogy megbízz bennem, nem egyértelmű? Nincs jobb egy hamis pap számára egy olyan szövetségesnél, aki teljesen elüt az Egyháztól.
Ez igencsak meglepő, hogy ez a célja, de közel sem lesz egyszerű feladata. Bizonyára tisztában van ezzel, viszont nem áll szándékában erre is felhívni a figyelmét, hiszen szükségtelen. Minek az?
- Ha sikerül elnyerned a bizalmamat, akkor kivételt teszek veled, és leveszem a csuklyámat tiszteletem jeleként.
Ez nem kis ajándék lenne, de a másiknak egyértelműen nem jelenthet most semmit. Fogalma sincs arról, Alicia miféle szerzet - vagy legalábbis Astonien eddig nem adta tudtára, hogy rájött volna. És ha elérnek arra a szintre, hogy ez bizony megtörténjen... Talán nagyon is fogja értékelni, hogy felfedte. De ott a másik oldal: egyáltalán nem fogja érdekelni, így megmarad egy idétlen ígéretnek.
- Ó, szóval ez nálad a bizalom jele? - érdeklődik kíváncsian. - Tényleg, még nem is vetted le előttem. Mit rejtegetsz előlem? - kérdezősködik tovább megjátszott döbbenettel. Valószínű, hogy érdekli, tényleg...
- Semmi különöset, csak egy fekete hajzuhatagot - válaszol.
- Azt bizony nagyon leplezni kell. - Kis szünet. - Na mindegy... mindenesetre ne nagyon álljunk egymás útjába, ha eképpen alakul a helyzet. És sok sikert a fejvadászathoz, nekromanta - kívánja, és érzi, ahogy tekintetét már nem rá szegezi.
- Nem állt szándékomban ilyesmi. Jobb, ha továbbra is ismeretlenként tekintünk a másikra - jegyzi meg mellékesen, majd pár pillanatot vár, és csak utána szól ismét: - Neked is.

A csontvázat nem lőtték le, biztonságosan megközelítették a tábortűz helyét, és igazából semmi érdemlegeset nem talált - leszámítva azt a pár növényt, amit elrakott -, inkább csak fintorogni tudott, főleg a szerelmes véseteket megpillantva. Egyszerűen... Minek kell ilyet csinálni? Alapvetően viszont semmire sem jutott ezzel a nézelődéssel, és így szöget üt a fejében, hogy lehet, rossz helyen kutatnak. Biztos, hogy erre kellett jönni? Nem úgy tűnik, mintha levadászandó egyének telepedtek volna itt le, inkább mulatozók, akik kissé becsiccsentettek éjszakára.
Rhony elindul fát keresni, mire Alicia karba teszi a kezét, és enyhén rosszalló pillantással követi mozdulatait. Persze csak akkor, mikor a nő nincs a tünde szeme előtt... Véletlenül nem kéne összedugják a fejecskéjüket, hogy megosszák az információkat egymással?
Mindegy. Odalépdel csontvázához, lerántja róla a kopott anyagot, karjára csavarja, és eltűnteti szolgálóját. Egy ideig nem lesz szükség rá, ezt követően pedig csak tehetetlenül és elégedetlenül megrázza a fejét - ő nem fog fára mászni. Jó darabig eltartana, mire sikeresen a lombkoronáig felkerülne, a lemászás pedig ugyanolyan nagy veszélyekkel kecsegtet, mint a felfelé: leesik, lábát töri, egyéb balesetek. Nincs kedve ezt kipróbálni, szólni sem szól Rhonynak, hogy nem ártana egy rövid beszélgetés, helyette Astonient keresi tekintetével, és ahogy megtalálja, kérdőn megemeli vállait. Ha olyan távol van, közelebb lépdel hozzá, és vele megbeszéli.
- Nem úgy tűnik, mintha itt könnyedén el tudnánk bújni - néz körbe aztán gyanakvón., még mindig ellenség után kutatva - Mit gondolsz, jó helyen vagyunk egyáltalán? - fordul aztán Astonien felé.
- Legalább az ellenség se rejtőzködhet. Mindenesetre ki tudja? Egy rozsdás késnyélnél többet nem találtam, az pedig akárkié lehetett - érkezik a felelet.
- Vésetek, szerelmestől kezdve a fák megjelölésén át minden - vállat von, szemforgatva felsorolva, ő miket talált. - Viszont ha a két tünde itt marad még órákat... Mi hová menjünk?
- Kérdés, valóban itt maradnak-e? Egyébként se jó ötlet elszakadni tőlük... - Nem? Alicia könnyedén megtenné, úgyse fűzi hozzájuk szorosabb kapcsolat, a saját maga által teremtett szorult helyzetet meg megoldja egymaga. - Annyit mindenképp elhiszek nekik, hogy ismerik az erdőt. Ha ők nem sietnek, mi miért tennénk?
- Viszont ők védve vannak - érkezik azonnal a válasz, és igazából ez az egyetlen baja a felmerülő helyzettel kapcsolatban. Semmi más kifogása sem lenne, csupán az, hogy míg a tündék elhelyezkedtek vagy elhelyezkednek egy egészen védett környezetben, addig ők ketten a földön maradnak, kereshetnek maguknak elfoglaltságot, és mint a gyerekek, kereshetnek diót, gesztenyét, fene se tudja, mi van itt - nem is érdekli.
- Ez... jogos. - Elgondolkodik. - De biztos csak van egy megfelelő hely az elrejtőzésre... Nem nézünk körül? Mégis jobb egy bokorban kushadni, mint védtelenül várni az ellenfeleinket.
A javaslat hallatán megvonja a vállát. Végső soron egy cserje is jó rejtekhely lehet, csak jól kell kiválasztani.
- Felőlem vissza is mehetünk, és majd este jövünk.
- És ha addig elszalasztunk valami érdekeset? Lehet, már előbb itt lesznek a Véreskezű társai, és jobb, ha itt lepjük meg őket, mintha távolról közelítünk, és kiszúrhatnak bennünket.
Oldalra néz, hogy innen milyen a kilátás, majd elgondolkodva tekint vissza.
- Igazad lehet... - emeli állához kezét eltűnődve. - Akkor marad a bokor - sóhajtja végül beletörődve, és megingatja a fejét. Sarkon fordul, hogy keressen magának egy megfelelő helyet, ám igyekszik nem túl messzire kerülni a helyszíntől - azért nem ártana, ha később hallanák, ha jönnek a bűntársak.
- Nekem sincs túl sok kedvem várakozni, elhiheted - zárkózik fel gyors lépésekkel. Már csak egy remek bokrocska kéne, ami elrejti őket, azaz... inkább Aliciát. Ha meg mindketten elférnek, akkor legfeljebb kitúrja.

Természetesen próbálok figyelni a többiekre is, de főleg a saját feladatomra koncentrálok. Nem mintha az olyan sok izgalmat tartogatna - nézem a tűzhelyet, egy fadarabkával bele is túrok, hogy milyen, de...
...várjunk csak! Mi ez? Kiszedem, és megpróbálom letisztogatni valamennyire, és rögtön fény is derül a titokra: egy törött zsebkést találtam.
Valóban ilyet használtak volna Adolf emberei? Ez különös.
Visszadobom a koromba, a fűben megtörlöm a kezem, és felállok. Vajon a társaim (?) többre jutottak? Alicia felé nézek, aki éppen... virágot szed.
Mi? Számba harapok, hogy ne nevessek fel a látványtól, de sikerül tartanom magam. Mindenesetre érdekel, miért is csinálja, és mi lenne a legjobb módja annak, ha megnézem, mi az a növény?
Még jó, hogy pont van egy kisebb tő a közelemben. Leguggolok, és leszedem az öt fehér virágot... jobban megnézve egész szépek, kár leszakítani őket, mégis ezt teszem, majd óvatosan elrakom mindet az egyik belső zsebembe. Majd később vizsgálódom, most fontosabb dolgom van.
A nekromanta felé indulnék, de ahogy feltekintek, látom, hogy épp rám néz ő is. Vállvonására én is ugyanezzel reagálok - felfigyelek arra, hogy a csontváz már nincs itt -, majd ahogy a közelembe ér, kérdőn nézek rá.
- Nem úgy tűnik, mintha itt könnyedén el tudnánk bújni - körbenéz, majd visszafordul felém. - Mit gondolsz, jó helyen vagyunk egyáltalán?
-Legalább az ellenség se rejtőzködhet. Mindenesetre ki tudja? Egy rozsdás késnyélnél többet nem találtam, az pedig akárkié lehetett. - mesélek el pár szóban minden érdekességet. Az viszont tény, hogy nem lesz olyan könnyű a dolgunk, mint az elfeknek.
- Vésetek, szerelmestől kezdve a fák megjelölésén át minden - ismét megvonja a vállát. - Viszont ha a két tünde itt marad még órákat... Mi hová menjünk?
Nos, igen, ez itt a fő probléma.
-Kérdés, valóban itt maradnak-e? Egyébként se jó ötlet elszakadni tőlük.. annyit mindenképp elhiszek nekik, hogy ismerik az erdőt. Ha ők nem sietnek, mi miért tennénk?
- Viszont ők védve vannak.
-Ez... jogos. - gondolkodom el. Valóban nagy gond, hogy a tisztáson nincs semmi, ami alkalmas ilyesmire. De... attól még a közelben lehet. - De biztos csak van egy megfelelő hely az elrejtőzésre... nem nézünk körül? Mégis jobb egy bokorban kushadni, mint védtelenül várni az ellenfeleinket.
- Felőlem vissza is mehetünk, és majd este jövünk. - kapok egy újabb válvonást. Nem jó ötlet.
-És ha addig elszalasztunk valami érdekeset? Lehet, már előbb itt lesznek a Véreskezű társai, és jobb, ha itt lepjük meg őket, mintha távolról közelítünk, és kiszúrhatnak bennünket.
Figyelem a reakcióit - azt is, ahogy oldalra tekint, és azt is, hogy elgondolkodón emeli állához kezét.
- Igazad lehet... - emeli állához kezét eltűnődve. - Akkor marad a bokor.
Kis híján enyhén elvigyorodom a lemondó sóhajtól.
-Nekem sincs túl sok kedvem várakozni, elhiheted. - gyors lépésekkel zárkózom fel a nekromantához a bokor (bokrok? Ezt majd az aljnövényzet dönti el) keresésében. [Ciel, ezentúl aljnövényzetnek foglak hívni!] Jobb, ha egymáshoz közel vagyunk, úgy legalább együtt tudunk támadni, ha úgy alakul a helyzet.
Kérdés, így mennyire tudunk összedolgozni az elfekkel... Remélem, azért nem lesz olyan borzalmas a csapatmunka.

Lia és Astie: Természetesen találtok magatoknak két jóféle bozótost, amibe aztán belebújhattok. Remélem nem féltek a pókoktól, mert egyikben egy rohadvány nagy keresztespók szundít, s lehet kissé zokon is veszi, ha megzavarjátok késődélutáni sziesztáját, de lényegében nem bánt senkit.

Mindenki:

A várakozás ideje eljött, s a lefele igyekvő nap fényében kell eltelnie úgy egy fertályórának, hogy végül egy fehér inget, s kopott barna nadrágot viselő szőke alak sétáljon be a tisztásra, övében egy hosszú karddal. A homályban már nehéz eldönteni, hogy mégis miféle szerzet lehet, de első ránézésre vagy elf, vagy egy holdcsókolt sötételfnek tűnik. Nem zavartatja magát különösebben, kiválaszt egy követ, s helyet foglalt rajta, kihúzva a kardját, s keresztül fektetve azt ölén. Úgy egy percig csak fütyörészik, majd végül beleszúrja a kardot a földbe, s feláll, majd kezével tölcsért formálva a fák felé kiált.
- Tudom, hogy itt vagytok. Egyedül vagyok, nem árthatok nektek, gyertek elő.
Azzal megindul a tisztás közepébe, ott hagyva a kardot a tűzrakás volt helyén. Zavartság nélkül húzza ki magát, s helyezi kezeit tarkójára, ignorálva a tényt, hogy ti mégis milyen veszélyt jelentetek rá. 
- Rátok bíztam magam, most már az egyetlen dolog, amit megtehettek az, hogy meghallgatjátok amit mondani szeretnék!

Megtalálva magának a megfelelő helyet, letelepszik, bemászik az ágak közé, amelyek undok módon hátráltatják a mogzásban, ahogy ruházata itt-ott beakad. Elhúzott szájjal akasztja le óvatosan a szövetet ahányszor csak szükséges, majd elhelyezkedik a lehető legkényelmesebben, kissé összehúzódva, térdeire hajtva fejét, botját egy darabig szorosabban fogva. Már csak várni kell... Még a hosszú, csendes percek előtt oldalra pillant, elhajt pár ágat, hogy megbizonyosodjon arról, jó rálátása van a korábbi tűzhelyre, és szerencsére igen, így nem kell helyet változtatnia. Valóban csak a néma várakozás maradt már hátra.

Behunyt szemekkel pihen, ám teljesen éber - a hozzá közelebb eső zajokra felfigyel, de amúgy a többit figyelmen kívül hagyja. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy unalmában akkor néz körbe, amikor a láthatáron megjelenik a fehér inget viselő alak, és így feszült figyelésbe kezd. Amíg van lehetősége, és nem látványos a bokor rezgése, óvatosan mozog, változtatva kissé jelenlegi helyzetén. Kínosan lassan telik el az az idő, míg a kőhöz ér, amire aztán leül. Alicia összeszűkített szemekkel vizsgálódik, de nem tudná megmondani, hogy melyik faj képviselője, mivel bőrszíne megtévesztő lehet. Csupán pár másodpercig tűnődik ezen, ám amikor a kard előkerül, el is felejti ezen gondolatát. Megfeszülnek az izmai, nyugtalanul kémleli a vendégüket, aki nyugodt fütyörészésbe kezd. Alicia ezt meghallván csak pislogni tud; a bolond gondolatok csak úgy száguldoztak az előbb elméjében, kezdve azzal, hogy tisztában van a férfi azzal, hogy jelen vannak, figyelik, és figyelmeztetésként veszi elő fegyverét. Ezzel a szórakozott játékkal viszont minden szertefoszlik, hiszen... Ki lenne ilyen nyugodt, ha tudná, a fejét akarják venni? Még egy gunyoros kérdést is megenged magának: kissé paranoiás, nem?
Saját magának válaszként alig (a bozótosban végképp nem) látható, finom fejrázásba kezd, azonban a felénél hirtelen abbahagyja ezt a mozdulatsort, mert a következőnek elhangzó szavak gyakorlatilag megfagyasztják. Tudja...? Ez hogy lehetséges? Mondjuk számíthat rájuk, és lehet, most csak vaktában tippelget. De mi van, ha valóban tudja ezt? Gyengén alsó ajkába harap, és tekintve, hogy képességei olyanok, melyek leginkább a csali pozícióját biztosítják... Nem igaz, hogy megint ezt kell csinálnia! Márpedig nincs más lehetőség, ezt is hamar felismeri - túl gyanús a számára, túlságosan bűzlik, és olyan, mintha ez a szőkeség egy csapdába akarná csalni. Az íjászok nem jöhetnek le a fáról, Astonien nem jöhet elő, mert közelharcos, így ha bármi probléma felmerül, ami távolságot igényel, nem fogja tudni megoldani. A nyilasoknak pedig biztosítaniuk kell a hátát, védeniük őt és őket, így nekik mindenképp muszáj rejtekben maradniuk. Közel sincs ínyére a dolog, de nincs más megoldás, ezzel is tisztában van: kockáztatnia kell.
Csak remélni meri, hogy az íjászok fedezni fogják őt, ha baj van, nem pedig azt hinni, hogy magánakcióba lendül, mivel itt most vagy cselekszik, vagy mindannyian lebuknak, szótlanul meg nem hagyhatják ezt az ügyet. Még talán elterelheti olyan irányba a beszélgetést, ami nem fog az itteniek létszámára vonatkozni. Talán...
Végigsimít köpenye alatt varázskönyve gerincén, ami megnyugvással tölti el, felidézi magában a csontváz pecsétjét, és másodpercek múltán meg is jelenik - lehetőség szerint a férfi mögött. Mérgezett kardját fenyegetőn megemeli, de még nem tesz semmit, egyszerű figyelmeztetésként van ott, végül Alicia is pillanatokon belül kimászik rejtekhelyéről. Felegyenesedik, valamivel odébb lép, közeledik annyit, hogy kényelmes beszélgetésbe kezdhessenek, ennek ellenére még legyen némi táv, ami biztonságot ad a nőnek - vagy legalábbis annak érzetét kelti.
- Nos, ketten vagyunk, így jól sejtetted a többes számot - kezdi magabiztosan, hidegen, utalva szolgálójára a második fő alatt. - Mit akarsz? - szűkíti össze szemeit, pillantása megkeményedik. A felszín alatt pedig mintha csak telepatikus úton próbálná a többieknek mondani: ne merészeljenek cselekedni. Tudja jól, hogy erre nem képes, így csak hittelen imádkozásba kezdhet, hogy mindannyian mozdulatlanok maradnak, nem cselekednek majd felelőtlenül.

Az idő csigalassan telik, de végülis határőrként hozzá van szokva ahhoz, hogy egy fán üldögélve töltsön el fél napokat, így nem viseli meg különösebben. Élvezi az erdő látványát, a szelet, a madarakat, szinte meg is feledkezik arról, hogy a tisztás körül társai is vannak, és hogy azért jöttek, hogy megöljenek egy számtalan tünde életért felelős elmebeteg emberi hulladékot. Annyira idilli minden, hogy szinte nem is gondolná a tünde milyen romlott világ hever épp a lábai alatt.
Ebből a már-már meditatív állapotból szakítja ki az érkező, aki teljesen egyértelmű, hogy nem az, akire várakoznak. Ijesztőbb tény, hogy a férfi (aki vagy tünde, vagy sötét tünde, nem tudja megállapítani) pontosan tudja, hogy itt vannak. Összességében persze nem meglepő, bárki követhette őket mikor idejöttek, és a faluban is rájuk lőttek már egyszer így egyértelmű, hogy számítanak az érkezésükre. Nyilat illeszt az idegre, de még nem húzza föl. Nem tudja mit tegyen. Lelője? De lehet tényleg valami fontosat akar mondani… Őt nem képzeték ki az ilyen döntésekre! Szerencsére azonban pont az menti meg a helyzetet, akitől a legkevésbé számít rá. A nekromanta nő lép a porondra a csontvázával együtt és hajlandó beszélni a férfival, így Loreenának nem marad más dolga, mint az ágról fedezni Aliciát, és figyelni, hogy nehogy hátba támadják. Hirtelen esett leg a súly a mellkasáról, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is ment, hogy nem neki kell döntést hoznia.
Abban nem hisz, hogy a férfi bevenné, hogy a sötét tünde nő egyedül van a csontvázával, hiszen a faluban már látták őket együtt, de legalább nyertek egy kis időt. És ki tudja… Talán tényleg érdemes meghallgatni amit a férfi mondani akar.
Ígyhát még mindig az ágon guggol, lövésre készen, figyelve a tisztás körüli erdő minden rezdülését.

*Egy kifejezetten kényelmes leshelyen még az idő is gyorsabban telik. Bár a fa kemény, de a vaskos ág, amin helyett foglalt pont jó szögben távozik a növény törzséből így leülve még „háttámlája” is van. Szembe két sűrűn burjánzó mellékág van, melyek között remek rálátása van a tisztásra.
Az idill meg is maradt mindaddig, míg egy idegen nem érkezik. Úgy tűnik, egyedül van, de azért mindenre fel kell készülni. A jövevény a mezőre sétál ahol egy kis üldögélés és fütyörészés után megszólítja a rájuk lesőket.
~ Mi a…
*Ez váratlan volt. De a meglepődés ellenére a reakció nem marad el, az íj idegre már fel is kerül egy vessző és a következő pillanatban már ropog, ahogy a tünde kifeszíti a fegyvert lövésre készülve. ~Ha most lelövöm, talán még időben elrejthetjük a hullát. * Még egyet oldalra pillant és látja, hogy elf társa is hasonlóan tesz, bár ő nem akar még „tüzelni”. Ekkor ő is lejjebb ereszti a fegyvert.
~Nem tetszik ez nekem. *Rázza meg a fejét.
Ekkor a társuk előbújik és megpróbálja magára vonni a figyelmet. Rhony feszít egy kicsit az idegen és rácéloz az idegenre, ha készül valamire talán még időben fog tudni lőni.
~ Az embert kellene kiküldeni csalinak. *Gondolja, miközben várja a fejleményeket.

Különösebb nehézség nélkül találunk magunknak egy-egy bokrot. Ügyelek arra, hogy ne szakítsa ki egy ág a ruhámat - nem érdekel az a foszlott köpeny, amit vettem, de a reverendám nem sérülhet meg. Nem mintha annyira hiú lennék rá, de ilyen távol a Fővárostól nem tudom lecserélni, és szakadt öltözetben hogy játsszam el a méltóságteljes papot? Nem, inkább jobban vigyázok.
Épp próbálok kényelmesen elhelyezkedni, mikor megpillantom a pókot.
Úgy látszik, ő is észrevett. Nem tűnik túl elégedettnek, vélhetően pont megzavartam, de egyelőre nem jön közelebb, csupán hadonászik a csápjaival. Vagy most tervezi, hogy a fejemre ugrik, és megöl? Franc tudja, nem értek a pókokhoz... de harciasnak nem harcias, így hát csupán érdeklődve nézem, miközben leülök, előveszem a buzogányom, és a térdeimre fektetem. Lehet, hogy hirtelen lesz rá szükség, ha megérkezik a Véreskezű csapata.

Nem is kell sokat várnom.
Először a léptek zajára figyelek fel; odakapom a tekintetem, így meglátom azt a szőke elfet [Ast nem is tud a holdcsókoltakról], aki a tisztásra lép. Egyedül van.
Csapda lenne? Valószínűleg.
Mit tegyek? Elmémben szélsebesen pörögnek a gondolatok, de nem tudok dönteni. Elő kellene jönnöm? Vagy...
Ekkor mozgolódást hallok a mellettem lévő bokorból.
Ez most komoly...? Magára akarja vállalni az álca szerepét? Ha közelharcra kerül a sor, nekem van a legtöbb esélyem a csapatunkból. Az persze biztató, hogy rögtön egy csontvázzal indít, de vajon ez elég lesz...?
Nem, nem segíthetek neki. Fogalmam sincs, a kardos alak elhiszi-e, hogy Alicia egyedül várakozott, de ha csatlakoznék, akkor megtörném ezt a hazugságot - és a saját bőrömön tudom, ez milyen érzés. Különben is, a fákon várakozik két íjász, ők valószínűleg többet tudnak segíteni távolról, mint én.
Gyorsabbnak kellett volna lennem... de most már mindegy. Kénytelen vagyok várakozni, és reménykedni.

* A férfi már-már gyerekes játékossággal mocorog ide-oda, kezeivel malmozva ahogy rátok vár. Nem tűnik úgy, mintha sietne, s bár semmiképpen se kelti erős harcos hatását, olyan kevéssé zavartatja magát, hogy vagy piszok bátor lehet, vagy csak simán őrült. Lia végül magára veszi a szerepet, hogy megjelenjen, s érkezésére a férfi megfordul, s színpadiasan, már-már pukedlizve meghajol előtte. Úgy tűnik, nem veszi észre, hogy megjelenik mögötte egy csontváz, vagy ha mégis, akkor nagyon jól tetteti ezen tényt. Megvárja míg végül megszólítod, amire kicsit megrázza a fejét. Így közelről jobban meg tudod figyelni: Hosszú, varkocsba font szőke haja van, jellegzetes, szinte világító kék szemekkel. Arcvonásai ugyan szépek, ám inkább csak a megszokott elf jegyeket viseli, s talán inkább átlagosnak lenne érdemes minősíteni. Orcája bal részén vágás nyomát viseli, alant pedig egy alakulóban lévő, csúnyán begyulladt pattanás terpeszkedik el. 
- Ejnye, hát én olyan udvariasan tértem ki elétek, s ilyen hidegen kezeltek... Hát ezek szerint igaz minden rútság, amit az emberekről mondanak. * Már már mesterkélten tárja szét a karját, egy vesztes, de titkon győztes ember ábrázatával * - Elétek járulok fegyvertelen, s nem elég, hogy úgy kezeltek mint a rongyot, még hazudtok is, hazudtok bizony.
* A fazon a zsebébe nyúl, mos jöhetne el az ijedelem ideje, ám amilyen sebesen és fenyegetően teszi azt, csakis egy fogpiszkálót halász elő belőle, melyet belebiggyeszt a szája szélébe, miközben védekezően felkapja másik kezét.
- Csak egy fogpiszkáló! * Ha ekkor még nem lő rá senki, akkor folytatja a beszédet, immáron egyenesen Liához fordulva, lehalkítva magát, hogy a többiek ne hallják* - Frau, ne nézz hülyének, legalább egy elf várakozik még a lombokban, a társam vele beszélt a kocsmában, arról nem beszélve, hogy tele most a város a magadfajta keselyűkkel, akik azt a piszokmódra véreskezű Adolfot keresik. Én nem hazudtam, szedd össze a társaidat, s elvezetlek titeket ehhez a rettenetes bűnözőhöz. Megmutatom nektek, milyen is ez a szörnyűséges fazon, ez a rettenetes alak, aki rettegésben tartja az egész határt... Vagy mégsem. 
* Azzal ismét meghajol kissé, most az erdő azon irányába, ahonnan a sötételf jött, s száját tölcsérként körbeveszi kezeivel, hangosan kiáltva felétek, vagy legalábbis Astie felé.
- Akkor jöttök, vagy sem? 

Idegesítő.
Nem is az zavar, hogy leleplezett minket. Igaz, így nem tudunk meglepetésszerűen támadni, de ez mellékes - a viselkedése az, amitől viszketni kezd a tenyerem. Mikor meghajol a nekromanta felé, megrándul az egyik szemem, és kényszeredetten elvigyorodom... ez tényleg ennyire élvezi, hogy gúnyolódhat rajtunk? Sejtem, mit akarhat, legalábbis hogy mit próbál majd beetetni velünk, de fogalmam sincs, tényleg hihetünk-e neki.
Kár, hogy nem értem a halkabb szavakat.
És még van képe idekiáltani, hogy jövünk-e! Nagyon biztos lehet a dolgában... egyáltalán nem fél tőlünk, pedig jól tudja, hogy többen vagyunk. Tényleg csak egy csapda lenne?
Igen, valószínűleg az; és ennek tudatában egy pillanat alatt döntök.
Itt az ideje belesétálni.
Megmozdulok - a kaszáspók hátrébb húzódik, de ezúttal nem foglalkozom vele. Elrakom a buzogányom, úgyis jól meglapul a köpenyem alatt, és kilépek a bokorból. Leporolom magam tisztán látható bosszúsággal, majd óvatosság nélkül közelítek feléjük.
Nemtörődömség, mi? Most megmutatom, hogy kell ezt csinálni, te szerencsétlen.
-Jól megfogtál, mi tagadás! - nevetek fel, mikor a közelbe érek, és széttárom a kezeim. - Ha ezt tudtam volna, nem lapulok annyit abban a kényelmetlen bozótban.
Testtartásom laza, s arcomon őszinte, gondtalan kíváncsiság látszik; eleget gyakoroltam már ezt is, így lehetetlen megmondani, hogy ez csak színjátszás, és legszívesebben megkóstoltatnám vele a buzogányom.
-És mégis miért vezetnél oda minket ilyen könnyen a Véreskezűhöz? - kérdő pillantással kísérem szavaim. Természetesen nem fogok hinni neki, akármit is mond, mégis érdekel a válasza.
Aliciára rá se nézek. Csak kizökkentene a szerepemből.

Alaposan megfigyeli a férfi arcát, szemügyre veszi azt a csúf gyulladást, a sérülést, a vonásokat is igyekszik megjegyezni, de nem kifejezetten emelkedik ki a tündék közül. Teljesen átlagosnak mondható még azzal a világító kék szemeivel is, és pontosan ez fogja okozni a feledést.
Mondandójára a sötételf összeszűkíti a szemét, kissé szemöldökét is összevonja rosszallóan, viszont az elégedettséggel tölti el, hogy ezek szerint a vele szemben lévő embernek nézi - vagy csak titkolja. Ez mondjuk mellékes, jobban zavarja, hogy ez a bolond úgy viselkedik, mintha nem táncolna most is pengeélen, mintha ő uralná a helyzetet, tökéletesen és megrendíthetetlenül, holott ez közel sincs így. Vagy esetleg körbevették őket, és nem vették észre? Onnan föntről Loreenáék csak felfigyeltek volna a változásra, szóval talán, de csak talán nincsenek veszélyben. Feltételezi így, hogy a tünde végig csak hazudik, és csak azért tart ki elképzelései mellett, hogy lehetőséget biztosítson a csapat lebuktatására. Ha így van, akkor valahogy meg kell győznie őt, hogy itt csak ő, a nekromanta van, senki más.
Látszólag most Aliciáék vannak előnyben, a szám- és erőfölény náluk van, könnyűszerrel intézhetnék el ezt a zakkant szöszkét. Egyszerűen... Nem érti őt. Nem bízik benne, és nem tudja hova tenni a viselkedését, pláne nem a fogpiszkálós komédiát, ami még meg is mosolyogtatná, ha nem egy küldetés közepén lennének. Komikus, ez tény, csak nem a megfelelő pillanatban érkezett. Fájdalmasan felsóhajtva masszírozza meg halántékát, kissé megingatja fejét, míg a fegyvertelen a környezetét figyeli, arra fordulva, amerre az íjászok hollétét sejti. A nő ekkor sem szól bele, még mindig azon tanakodik, hogy kell-e egyáltalán bármit is mondania, a következőnél viszont nagyon is megkívánja a helyzet, hogy megszólaljon, csak nem képes rá időben. Némileg megfeszülnek izmai, ahogy figyelemmel kíséri a halk beszédet, igyekszik egy kemény maszkot magára ölteni, amelynek köszönhetően nem adja a másik tudtára enyhe haragját és meglepettségét.
Még mielőtt jól megfontolt mondókájával előállhatna, váratlanul hallja meg maga mögül a bokor zörgését, hátrafordulva pedig előbukkan Astonien alakja is. Enyhe döbbenettel vizsgálja őt másodpercekig, és szinte már üvöltené, hogy mi a fészkes fenét művel, csak egy a baj: úgyis előhívta volna mind őt, mind az íjászokat. Nem látja értelmét így már tovább titkolózni. Ha tisztában van vele, hogy van velük egy távolsági...
- Valamint egyáltalán honnan veszed, hogy velünk van egy tünde? - teszi karba a kezét, folytatva társa után, és csontvázát is mozgásba lendíti: oldalra fordítja a fejét, arra, amerre Rhonyék vannak, és üres koponyáját nemlegesen megrázza: még ne jöjjenek le.

Próbál fülelni, hogy hallja a férfi minden szavát, és szerencsére nincs túl nehéz dolga. Alicia remekül játsza a szerepét, eltereli róluk a gyanút, ám amikor említi a különös alak, hogy legalább még egy tünde akivel a társa beszélt a kocsmában akaratlanul is elsápad. Ő lett volna, és a társa a fogadós, vagy Rhony is valami koszos lebujban járt és inkább rá gondolnak? Akárhogy is legyen, hibát vétett, mert nem lett volna szabad megbíznia senkiben, hogy elmondja a valódi szándékait. Minden esetre a férfi tudta a találkahelyet, tudta hogy jönnek, és a szavai arra engednek következtetni, hogy Véreskezű Adolfot ő cseppet sem találja annyira véreskezűnek, mint amennyire nekik előadták. Konspiráció áldozatai lennének hát mind? Miért kell mindennek ilyen bonyolultnak lennie?
Már ugrana le az ágról, hogy csatlakozzon a beszélgetéshez, de a pap megelőzi, és előlép, mint a nekromanta nő társa, és a sötét tünde is a csontvázával jelez feléjük, hogy még nem jöjjenek le. A nekromanciát ugyan olyan természetellenes dolognak tartja mint a démonok puszta létezését, amely szembe megy a természet akaratával, de el kell ismernie, hogy ma már többedszerre is jól jött a sétáló csontkollekció. Nem az ő tiszte hát dönteni arról, hogy mit vet ki magából Veronia földje, és benne élő isteni lelke, és mit nem.
A maga részéről viszont menne. Követné ezt a furcsa férfit, de nem egyedül, és nem úgy hogy nem lehet biztos abban, hogy valaki védi a hátát, hiszen még a saját társaiban sem bízhat meg igazából! Így vár. Ad még egy kis időt megfeszített íjjal az embernek és a nekromantának, hogy valamit kiszedjenek a férfiból. Addig is a tisztás szélét kémleli, és maga alatt az erdőt, nehogy meglephessék őket hátulról.

//Bocsi a késésért//

* A nekromanta odamegy az idegenhez és szóba elegyedik vele. Közben a fáról megy a hallgatózás, és mi tagadás Rhony nem igen tudja eldönteni, hogy megbízható-e az alak vagy sem. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg akar benn bízni, elég gyanús, de ok nélkül nem ereszthet csak úgy rá egy nyílvesszőt.  Annak ellenére ,hogy a fogpiszkálós malőrnél majdnem elengedte az ideget.
~ Ez csak játszadozik velünk.
* A színjáték amit előad a tisztáson erre enged következtetni, de még mindig ott van az a "Mi van ha nem?!" érzés is.
Közben persze hallgatja tovább ,hogy miről beszélnek odalent, és ekkor el is hangzik, hogy a jövevény tud róla, hogy van itt egy elf is.
~ Az én lennék! *Jön a kínos felismeris. Egy pillanatra még el is gondolkozik, hogy lemásszon, de valaki más előbújt helyette ami valószínűleg az idegent nem győzi meg arról ,hogy itt bizony nincsen tünde.. ~Talán csak le kéne menjek. *Gondolja de ekkor észreveszi ,hogy Alicia jelez, hogy ne tegye.
Ez arra készteti, hogy még kevésbé bízzon az alakban elvégre ha a társa aki ott van és beszél vele nem bízik benne ő miért tenné, meg eleve nem bízik senkiben, így inkább csak vissza kifeszíti íját és várja, hogy mi fog ebből kisűlni.

- Ideje volt már, a fene egye meg.
* Asonien megjelenésére az elf egy kicsit elmosolyodik, pont mintha elégedett lenne megjelenésedre, ám ahogy közelebb kerülsz, képessé válik kivenni a félhomályban formáidat, illetve a tényt, hogy nem elf vagy. Reszkető, ideges kézzel túr bele hajába, s előre hajol.
- Ne nézz hülyének, nem elf vagy. Miért akarjátok ezt nehezebbé tenni nekem? HE?
* Mindenesetre, pár fújtatás után kihúzza magát, s néhány kört ír le a fejével, amivel ismét tanúbizonyságot tesz azon tényről, hogy nem igazán érzi veszélyben magát... Amennyire látjátok a környezetet, nem kellene a közelben bárki másnak lennie, s így első ránézésre se tűnik túl erősnek a férfi, vívni valószínűleg tud egyenes kiállásból adódóan, de izmai nem egy erős harcoséhoz hasonlítanak, hanem inkább egy földművelőhöz. 
- Nem megmondtam? Azért, hogy megmutassam, milyen ember is igazából Adolf. Azok a plakátok csak a szenzációt hajhásszák, valóban meg-megölt és nyúzott néhány elfet, de hát mi mást tehetett volna? 
* Befejezve a szöveget némi idegességgel megvakarja a nyakát, majd ismét köp egyet félre, közel sem udvariasan, de egyébként figyelve, hogy rátok ne jusson véletlenül sem.
- Onnan, hogy egy tünde kapta meg a hamis fülest egy találkozóról. Roy nem téved, van itt egy elf, afelől biztos vagyok. * Azzal ismét szájához emeli kezeit, s felkiált* - Vadász, gyere elő, nem versz át, tudom, hogy ott vagy valahol! 

* A helyzet az idő alatt persze tovább bonyolodik, a jövevényt úgy tűnik nem lehet olyan könnyen átverni.
Egy pillanatra úgy tűnik mintha elég szépen kihozta volna a csapat a sodrából, de végül összeszedi újra a higgadtságát, ami Rhony-nak kifejezetten nem tetszik.
~ Vagy nagyon biztos a dolgában vagy vannak társai.
* De sajnos, vagy szerencsére senkit nem lát a közelben magukon és a később odaérkezőn kívül, aki ekkor kiállt a tündének, hogy elő kéne másznia.
~ Tudja, hogy itt vagyok... sajnos nincs más lehetőség.
* Persze egy halvány kis remény még van ,hogy legyen egy ütőkártyájuk amiről nem tudnak az pedig Lory. Ezért mielőtt lemászna a fáról és elárulná a helyét jelez az elf nőnek, hogy ő maradjon és figyeljen.
Az íját a hátára veszi majd leereszkedik a magas növényről, és ismét előveszi a fegyvert aminek az idegére el is helyez egy vesszőt, vészhelyzet esetére és úgy sétál oda.
- Üdv! *Nyögi oda, és várja ,hogy mi történik.

Alicia és Astonien atya jól állják a sarat, de amit a férfi mond a tisztáson kezdi ténylegesen felkelteni az érdeklődését. Vajon hogy érti, hogy mi mást tehetett volna? Szenzációhajhász plakátok, meg tehetetlenség... Kezd neki ez az egész ügy bűzleni, pedig egyszerű vadászatként indult. Mégis mibe keveredett már megint? Felsóhajt, ez így nem lesz jó, és egyre inkább úgy gondolja, hogy ki kéne deríteni mégis mi az igazság.
Amikor meghallja, hogy hamis fülest kaptak a találkozóról úgy dönt, hogy csatlakozik a társalgáshoz, de Rhony megelőzi és int neki, hogy inkább ne tegye. Bólint, remélve csak, hogy a másik is látja. Ezek szerint ő lesz a hátvéd. Elkezd mászni a fák ágai között, és át is ugrik a következőre, majd az amellett lévőre addig, ameddig nem kerül viszonylag közel a társasághoz. Ha mennek valahova nem akar tőlük lemaradni, és hallani is szeretne mindent.

Jól van, jó lesz ez. Astonien esetében már meggyőződött arról, hogy bármilyen szerepet képes eljátszani könnyedén, így miatta nem aggódik, a másik fél miatt viszont annál inkább - és nem hiába. Ahogy reszkető kezével hajába túr, majd ahogy beszél, valahogy azt sugallják neki ezek az apró mozzanatok, hogy ez az illető nem teljesen épeszű, mintha kissé őrült lenne, csupán ezt idáig jól palástolta. Ennyivel több rejtőzne a felszín alatt, mint hitte volna?
Keményen néz szemeibe - nem inog meg ettől a hirtelen megváltozott viselkedési formától, inkább még szükségesebbnek érzi önmaga megacélozását. És egyre kevésbé tetszik neki ez a tünde... Valami nagyon nincs rendben vele, nemcsak a személyiségére utalva, hanem úgy... Úgy az egész kép valahogy nem összeillő.
Mikor Adolfra és az őt torzító képekre terelődik a szó, óvatosan Astonienre sandít. Vajon ő hisz neki? Mert Aliciának nehezére esik egy szavát is igaznak vélnie. Ennél mélyebben gyökerezne ez az egész? Nem csak egy egyszerű hajtóvadászat mindez?
- És ehhez miért kéne odamenni? Hogy lássuk a kétségbeeséssel teli arcát? Vagy azért, hogy tőrbe csaljatok?
Minden porcikája tiltakozik az ellen, hogy higgyen. Egyszerűen képtelen rá, akármennyire szeretne, viszont azt, hogy téves információ került a kezükbe, még hajlamos elfogadni. Sőt, elképzelhetőnek tartja, hogy így van, azonban... Mi lenne most a helyes döntés?
- Roy? Csak nincs itt egy barátocskád? - érdeklődik nyugodtan, mire a csontváz is megtesz mögötte egy lépést, némileg közeledve a fegyvertelenhez. Nem kívánja leszúrni - egyelőre -, de egyre reményvesztetten áll hozzá az eseményekhez. Zavart attól a bizonytalan talajtól, ami a lába alatt van, amit a hiányos, ködös információk okoznak, bár a felszínen ez aligha látszódhat a hideg közöny maszkjától.
Oldásként - vagy inkább a feszültség fokozásaként - előjön kis csapatuk harmadik tagja is: Rhony. Oldalra pillant, ahogy meghallja irányából a léptek zaját, majd köszön, vélhetően a számukra ismeretlen elfnek, akire figyelmét pár másodperc után visszatereli. Mi lesz vajon a következő lépése?

Hát jól van akkor.
Ennyit arról, hogy én most szépen átverem. Valamiért mégsem zavar, hogy kevésbé hülye, mint amilyennek tűnik; ha fenntartom ezt a naiv jellemet, talán még hasznot is húzhatok abból, hogy meggondolatlanul kisétáltam a búvóhelyemről.
De mi lesz most? Ha ez a szerencsétlen csak egy elfről tud, akkor értelmetlen mindkét íjászt előhívni. Elég, ha csak az egyikük mutatja meg magát, míg a másik tovább várakozhat, hogy lecsaphasson. Ez eddig nagyon szép, csak... nem tudjuk megbeszélni velük. Nem tudjuk összehangolni a tervet, s csak abban bízhatunk, hogy ők ketten kommunikálhatnak valahogy.
Na mindegy, ez semmiben nem segít. Mikor előhívja azt a vadászt (melyiket?), felnevetek.
-Egek, te keményebb dió vagy, mint gondoltam. - folytassam? Kérdezzek rá megint, hogy miért akar elvezetni Adolfhoz? Hisz nem adott normális választ... de van egy olyan sejtésem, hogy ezeknél a foszlányoknál többet nem fog elárulni. Be kell hát érnem velük.
Ekkor azonban idejön az egyik elf.
A férfi.
Rhony Loendir.
Csak egy pillanatra nézek rá, utána ismét az önjelölt vezetőnkre függesztem a tekintetem (franc tudja, miért, de nagyon átformálnám a buzogánnyal azt a pattanásos arcát). Figyelni minden apró rezdülésére... másképp nem ismerhetem ki. Márpedig az létfontosságú, ebben az esetben főleg.
A hazugság az én szakterületem.

- Hé, mondom, semmi rosszat nem akarok nektek! Ha a halálotokat kívánnánk, már halottak lennétek, csapdába sétáltatok, ha nem vennétek eddig észre. Adolf jó szándékát tükrözi, hogy nem állított ide valamilyen jó kis rajtaütést, s csak szerény személyemet küldte elétek. * Egy pillanatra megáll, majd folytatja * - Én egyébként pártoltam volna ezt a megoldást, de semmi jó elrontója nem vagyok. Ha eljöttök velem, akkor megtudjátok mit szeretne, s ki ő igazából... Ha nem, akkor jó szórakozást a kereséséhez. 
* A fazon szemei türelmetlenül táncolnak végig az üres kis téren, figyelve, hogy lát-e valamilyen mozgást akár a lombokban, akár csak lent. Végül elégedetten szusszan fel, ahogy megpillantotta az elf vadászt közeledni, s szemét visszafordította a nekromágusra.
- Nincs, nincs. Már mondtam, hogy egyedül vagyok, Roy a fazon volt, akivel a vadász beszélt. 
* Ezzel végezve végül kissé összecsapja a kezét, s elégedetten pihenteti le jobbját a kardjának gombjára. Látszólag kissé eltűnt róla a korábbi nyugtalanság, s most már igazán a nyeregben érzi magát, a tény ellenére, hogy bármikor megölhetik.
- Áh, de jó látni téged testvér, azt hittem sose unod meg a viccelődést... Hogy végre együtt a pereputty, mutatom is az utat, kivéve persze, ha valakinek hugyoznia kéne. Az most szóljon.  
* Azzal megfordul, majd menten meg is torpan, ahogy szemben találja magát a csontvázzal. Furcsállva, s szemmel láthatóan kelletlenül nézegeti azt, végül pedig visszafordul hátra.
- Eltüntetnétek ezt a szart? Teljesen kiver tőle a víz, nem szeretném, ha velünk jönne. 

-Áh, de jó látni téged testvér, azt hittem sose unod meg a viccelődést... Hogy végre együtt a pereputty, mutatom is az utat, kivéve persze, ha valakinek hugyoznia kéne. Az most szóljon.
*Ez kissé hirtelen jött. Rhony nem gondolta, hogy fajtársa ilyen gyorsan menni is akar, remélte, hogy azért mond valami bővebbet indulás előtt arról amibe belekezdett.
Így most gyorsan kell kitalálni mi legyen. Szerencsére az idegen meglepődik a csontváz miatt, ezzel annyi időt nyer, hogy az érkező csapattagnak lett is egy ötlete.
-Eltüntetnétek ezt a szart? Teljesen kiver tőle a víz, nem szeretném, ha velünk jönne.
- Alicia, hívd magadhoz. Sajnálom testvér de ez a hulla is a csapat tagja ha tetszik ha nem. Viszont várj én dobnék egy sárgát, ha már felajánlottad.
*Elsétál egy fához nem messze Loryétól és mögé áll, hogy az idegen elf ne lássa, így belegondolva már tényleg ki kellett engednie a fáradt gőzt, ezért előkapta szerszámát és pisálás közben egy nyílvesszőt is. A fába vésett annyitt, hogy "kövess". A nagy karcolgatás közben le is pisálta a csizmáját.
~ Remélem Lory megnézi majd. Innen már csak annyi a dolgom, hogy menet közben nyomokat hagyok.
*A tarisznyájából kivette a virágokat amiket szedett és áttette a zsebébe. Majd visszatért a csapathoz.
- Akkor akár mehetünk is!
* Mondja miközben megtörli a vizelettől bűzló csizmáját a fűben.

Annyira logikusan hangzik mindez. Annyira ide illik, és pontosan ezért annyira nehéz elhinnie azt, hogy mindez igaz lenne. Már eleve úgy jöttek ide, hogy tisztában voltak vele: lehetséges, belesétálnak valami egyértelmű veszélybe. Legalábbis benne már lezajlott ez. Sejtette, hogy csapda is lehet mögötte, de feltérképezték előtte a területet, és nem találtak semmit és senkit. Bár... Ha egy kisebb sereg jelent volna meg... Elbántak volna velük?
Loreena és Rhony. Ők el tudták volna tenni a fél csoportot láb alól, mielőtt a tagok felfogták volna, honnan is érkeznek a nyílvesszők, és egy csontvázat is könnyedén tudott volna irányítani a bokorból észrevétlenül, Astonien meg előbújt volna akkor, amikor már kevesen maradtak volna, így megelőzve, hogy komolyabban megsérüljön. Túl szépen hangzik, nem igaz? Ennyire sajnos nem egyszerű az élet, most is csak komoly döntéshelyzetbe hozta őket.
A jókívánság hallatán ismét oldalra sandít tolvaj társára, hátha valamit kiolvashat annak tekintetéből és arcvonásaiból, és még annak ellenére is így cselekszik, hogy tudatában van annak: úgyis hamis érzéseket fog találni rajta. Semmi értelme őt kémlelni, viszont ez kissé berögzült szokásává vált az idő elteltével.
Nem tudja eldönteni: egyezzenek bele? Maradjanak itt? Tegyenek mégis egy próbát, és egy másik csapdába sétáljanak bele? Mert ott meg a kis csapat fogja várni őket, akár arra is készen, hogy lemészárolják őket.
A kérdésére is megkapja a választ, mire gyanakodva felvonja a szemöldökét. Rhony láttán az idegen egészen másképp viselkedik, mintha sokkal kedélyesebb és közvetlenebb lenne. Talán azért, mert fajtársak, vagy csak azért, mert korábban már találkoztak? Nos, nem mintha sokat tudna ezzel az információval kezdeni, de a kifejezésre, amit használ, kissé fintorogva elhúzza a száját. Körülményesebb megfogalmazást nem használhatott volna?
Viszont... Indulni akar. Egyvalakiről ezek szerint nem tud, méghozzá másik íjászukról. Nem ül ki arcára egyetlen meglepett vonás sem, elvégre a közönyösség maszkja sokkalta tartósabb annál, de azért ez a tény biztató. Ha baj van, akkor ő okozhat némi meglepetést Adolf csapatának, csak... Hogy adják tudtára, merre is kéne menni?
Az ismeretlen megfordul, Alicia pedig kis híján felnevet, ahogy hirtelen megtorpan a csontváz láttán. Elég szórakoztató látvány, na meg a reakciója... Az még milyen mulatságos! Alig bírja elnyomni a vigyorát, és ez nem is sikerül teljesen - egy-egy izom, ami finoman ívelné ajkait, megrezzen.
- Azonnal - dünnyögi, igyekezve unottságot és rosszkedvet erőltetni hangjára, ám ez sikertelen: elfojtott vidámsággal hangzik el ez az egy szó. Csak a látvány kedvéért hanyagul int egyet, mire a csontvázat elhagyja az összetartó erő, és darabjaira esve hull a földre, végül eltűnik minden csontja és porca.
- Azért igyekezz, nehogy felrobbanjon a barátunk türelmetlenségében - szól még Rhonynak finoman az ismeretlen tünde felé biccentve. Még egy rövid ideig figyeli, merre is megy íjász társuk, és - szerencsére a korábbi jókedvnek köszönhetően - nem kell túlságosan tettetnie a boldog elégedettséget. Úgy tűnik, megy üzenni Loreenának, ami igazán jó húzás tőle. Mert hát... Mi mást csinálna ott, arrafelé, ha nem ezt?
- Bizonyára késő bemutatkozni, de egy csepp illem azért szorult belém. Mint ahogy hallhatta a kedves vadásztól, Alicia vagyok, mostanra pedig bizonyára nem meglepő, ha azt mondom: nekromanta.
Nem számít túl nagy érdeklődésre, sőt, inkább ingerült felcsattanást vár, de ez is tökéletes addig, míg Rhony elintézi Loreenával, mit is lépjenek. Addig legalább rá figyel, és nem azt, mikor tér vissza a másik tünde.
Rhony többé-kevésbé hamar visszaér, kijelentve, hogy indulhatnak. Alicia még vet egy pillantást Astonienre, ő mit szól ehhez a lépéshez, a maga részéről viszont csak megvonja a vállát.
- Hát legyen. Mutasd meg nekünk, miféle szerzet is az igazi Adolf - egyezik bele kissé elégedetlenül.