Küldetés: /Fejvadászat/ Véreskezű Adolf

Szívesen reagálnék a szerencsétlen elf szövegelésére, de inkább nem teszem. Fenn kell tartanom a naiv érdeklődés látszatát, s ha válaszolnék, az talán nem szavakkal történne.
Nagyon nem bízom ebben a baromban, mégis követnünk kell. Kecsegtető lehetőség, hogy kicsit megverjük, aztán kiszedjük belőle az információkat, de... túl könnyen hazudhatna, akár csapdába is csalhatna minket.
Kénytelenek vagyunk belemenni a kisded játékaiba. Ez nem tetszik; általában én szoktam alakítani a helyzetet, s most, hogy fordult a kocka, kevésbé szívesen úszom az árral. Ráadásul így, hogy előjöttem, négyünk közül csak Loreena rejtőzködik.
Mégis jó döntés volt.
Persze hiába jártatom az agyam, az semmin nem változtat. Ami megtörtént, megtörtént. Szerencsére nemcsak én nem akarom húzni az időt: az önkéntes útmutatónk hugyozásra szólít fel minket, én pedig elfojtok egy fejcsóválást.
Olyan...
...egyszerű.
És pont emiatt idegesít, hogy nem tudok rájönni a valódi céljára.
Mikor megfordul, és meglátja a csontvázat, önkéntelenül is Aliciára pillantok, hogy lássam, miként reagál. Óh, igen, pont, ahogy vártam. Alicia, rosszabb színész vagy, mint én gyóntatópap... annyira tisztán látom rajta, hogy élvezi, mintha egy kódexet olvasnék.
Közben Rhony elfogadja a barátságos ajánlatot. Nem figyelek rá, de sejtem, hogy nem a hólyagja könnyítéséért vonult félre - persze ehhez semmi közöm, ismerik egymást a tünde nővel, biztosan kitalálnak valamit. Inkább a saját dolgommal foglalkozom.
- Ki hitte volna, hogy Adolf egyike embere ennyire fél egy rég halott ember csontjaitól? - súgom oda Aliciának, persze gondosan ügyelek annyira, hogy az elf is hallja.
Nem megkedveltetni akarom magam, hanem azt, hogy elhiggye az éppen játszott szerepem. Nagy különbség.

Halgatózik a fáról, és kezd egyre kíváncsibb lenni, hogy mit is akar az a bizonyos Adolf, és hogy mi az ő meséje. Képtelen elhinni, hogy a semmiért van háromezer váltó vérdíj a fején, és hogy végülis ő az igazságos törvényenkívüli, aki csak a gonoszokat öli a jók javára. Egy balladában talán még elmegy, de annyira klisés hogy ennél még az öccse is jobbat költ. Lassan indulnának, de Rhony még kihasználja az alkalmat, hogy könnyítsen magán. Malachit íriszei gyanakodva követik társa minden mozdulatát, és amikor az elővesz egy nyilat elvigyorodik. Meglepi, hogy vadász társa ennyire jól kihasználja a helyzetet, és ilyen kreatívan hagy neki üzenetet, nade mit várt? Végülis ők tündék tartsanak össze, ha már a másik kettőben nem is bízhatnak annyira. Azon azért jót derül, hogy a férfira a frász jött a csontváztól, de nem hibáztatta különösebben. Ő sem kevésbé ijedt volna meg egy mászkáló csontkollekciótól, hogyha nem számít rá.
Amikor Rhony visszamegy a csapathoz, és elindulnak, akkor mászik át a fára amit a tünde férfi "megtisztelt", és vigyázva hogy ne lépjen nedves földre olvassa el az üzenetet. Kövesse őket... Fogja. Jó hátvédként az a dolga, hogy a magasból fedezze őket, így visszamászik az ágak közé, és fáról fára ugrálva - lépkedve igyekszik nem szem elől téveszteni a társaságot. Még látja, hogy a tünde időnként elszór valami fehéret... Virágszirom? Nagyszerű, így legalább ha lemaradna, akkor is tudja őket követni ez alapján. Ha végeznek biztos meg fogja hívni egy sörre a másikat ezért az ötletért. Azért igyekszik nem szem elől téveszteni őket, ha lehet nem mászna le a földre hogy fehér virágokat keresgéljen.

* Egy minimális elégedetlenség szalad végig a fazon arcán, ahogy Rhony nem engedné a csontáz vesztét, ám szerencsére Lia végül megadja magát, s megszabadul a jéghideg, s közel sem élő barátunktól. Emellett a tényre, hogy a vadász tényleg elmegy könnyíteni magán, viszont csak rosszallóan köhög, nem gondolta volna, hogy valaki tényleg elfogadja az ajánlatot... Ennek ellenére mást nem tesz, mégis ő ajánlotta fel, s persze mit sem sejt arról, hogy van még egy ember a közelben.
- Milyen kedves öntől. Nem egy szép mesterség, de ehhez is értenie kell valakinek. Gyerekkoromban mindig a nekromantákkal ijesztgettek, de úgy látom, ők se sokban másabbak, mint egy egyszerű mágus.
* Lábával ide-oda dobolva várakozik a pisáláhosszra, nem igazán törődve veletek. Nagyon könnyű lenne neki rontani most, de gyakorlatilag akárhogyan nézzük, tényleg az ő kezében van a kártya, akkor is, ha féleszű. Mindenesetre, mire mindenki végez, s Astie is megejti a kis szurkálódását (Ezt az elf megpróbálja nem lereagálni, de látod rajta, hogy már veszi a levegőt, hogy megszólaljon, csak visszanyeli valahogy) röviden bólint, majd megindul nyugat felé. A térképet ismerő embereknek világos lehet, hogy az irány egyenest a Nebelwald, s már egyébként is annak a határában fekszik Creek, alig egy kőhajításra az ágas, mocsaras rengetegtől. Úgy látszik beigazolódni látszik az öreg mondás: Nebelwalddal csak a baj van.


Este van már, a fák között bujkáló Hold állásából nehéz kiolvasni, hogy igazából mennyi ideig is haladtok a jellegtelen erdőben, az erre érzékenyebbek talán olyan másfél órát, vagy esetleg kettőt tippelhetnének. Mindeközben csak unalom történik, s az ég világon semmilyen őrszembe vagy hasonlóba se botlotok, egy éjszaka virágzó kékes virágot gyűjtő druida, s egy részeges kivételével, aki egy eléggé veszélyes helyen, a már közel sem ritkás, ködösödő erdőben alszik egy tekintélyes kőrisfa aljában. Vezetőtök nem beszél sokat, látszólag nem élvezi annyira a kirándulást, s ez érthető is, mégis veszélyes tájék ez, még egy elfnek is. Nagy nehezen kuvik szavával egyetemben bújik ki a sűrű erdőből egy kis takaros kalyiba, egy annak oldalába növő hatalmas bükkfával, amit ha tíz ember átérne. Mellette föld, szegényes, többnyire répának és paszternáknak tűnik a termés. Kísérőtök egyébként néha fel-fel figyelt a szökkenő Lory miatt néha halkan megrezgő lomboka, de lényegében csak állatzajnak vélte.

Mulatságos látni egy rövid időre a férfi elégedetlenségét, a rosszalló köhögésén pedig nem sok híja van, hogy ténylegesen elnevesse magát. Alsó ajkába harap, sikertelenül próbálja elnyomni szélesedő vigyorát, elfedni valahogy nevetgélő szemei örömteli csillanását. Ha nem lenne túl feltűnő, akkor elhúzódna egy kissé a csapattól, valamivel távolabb pedig elfordulva tőlük nevetne addig, míg jólesik. Azonban elfojtja... Nagy erő kell hozzá, hogy ne kacagjon, és bár arcának néhány vonását nem sikerül sehogy sem elrejtenie, a teljesen nyilvánvalót benntartja.
Ahogy a tünde belekezd mondandójába, visszafogja azokat a túlzottan boldog vonásokat, megpróbálva egy könnyed csevegéshez alkalmas arcot felvenni, csak hát elég nehéz ezek után... Mindenesetre igyekszik, és a tőle telhető legjobban teljesít.
- Vannak köztünk ijesztőek, ez tény és való, de egészen nyugodt és udvarias teremtések is vannak. Mindkettőhöz volt már szerencsém - mosolyog, mintha egy teljesen átlagos téma kerülne most terítékre, a továbbiakban persze csendben maradnak. Nincs túl sok értelme folytatni a társalgást, mert nem ezért vannak itt.
Elégedetten teszi karba kezeit, úgy várakozik, míg Rhony visszatér, néha játékosan Astonienre pillantva, mintha tekintetén keresztül próbálna vele beszélgetni. Persze az ő pillantásából inkább csak azt lehet leolvasni, hogy jól szórakozik... Semmi érdemlegessel nem szolgál, mégis jólesik neki az álca mögé rejtett vonásokat figyelni kíváncsiskodva, hátha kiderül, ő mit gondol erről az esetről.
Astonien piszkálódására a megjegyzés áldozatát vizsgálgatja óvatosan, ökölbe szorított kezei láttán pedig ösztönösen folytatja, bár nem olyan erős vagy sértő hozzászólással, mint amivel talán érdemes lenne. Inkább mintha megértő lenne, ami furcsa lehet, viszont jobbnak látja nem elszúrni most a kialakuló kapcsolatfélét.
- Nem lehet mindenki elég bátor - vonja meg a vállát. - Meg bevallom, azért én is megijednék, ha mögöttem lenne egy olyan valaki vagy valami, amire egyáltalán nem számítok - folytatja szórakozottan, aztán követi a meginduló kis csapatot.


Ismerős a levegő. Ismerős a környezet. Minden olyannak hat, mintha már látta volna korábban. Valamikor nagyon régen... És pontosan emiatt válik ingerültté és idegessé egy kissé, de erre csupán az arcán lévő komolyság utalhat, más nemigen. Mondjuk lehet, még az sem... De talán a kelleténél sokkal merevebben mozog, ami ismételten egy olyan jel lehet, melyre felfigyelhetnek.
Észre sem veszi, mennyire csendesen telnek a percek. Valahogy egyáltalán nem foglalkoztatja már az, hogy ki mit csinál, csupán éber, minden gyanús rezdülésre reagál, és aki huzamosabb ideig figyeli, az bizonyára könnyedén megállapítja, hogy roppant feszült, de hogy mitől, az nagy valószínűséggel kérdés marad. Viszont a környék... Ahogy ködösödik, egyre inkább emlékezteti őt Nebelwaldra, régi otthonára, azzal a sok szutyokkal, a kissé ingoványos talajjal... Nem csodálkozna azon sem, ha valóban ott lennének, sőt, inkább csak biztosra veszi, hogy elérték a határt, átléptek rajta, és már a sötét tündék területén járnak.
Nem akarja... Vissza akar menni. Nem akar itt lenni, még akkor sem, ha csak a szélén is vannak. Miért pont errefelé kellett elrejtőzniük ezeknek a zsiványoknak? Miért nem lehetett inkább a tündékhez rejtőzni? Minek Nebelwald? Csak hogy az égiek borsot törjenek az orra alá? Hogy jót nevessenek, míg olvassák a gondolatait, hogy kiszórakozzák magukat egy nekromanta állítólag megérdemelt, kellemetlen idegességén?
Ujjaival rászorít botjára, melyre minden második lépésénél ránehezedik egy kissé. Minden porcikája viszolyog a helytől. Mintha valami rém lenne, akinek nem lenne bejárása szent helyekre, úgy taszítja őt a tündék erdejének ezen része. Meghátrálna, ha tehetné, de nem akarja a többiek tudtára sem adni, hogy erre a területre még egy felsőbb hatalom utasítására sem jönne el.
- Megérkeztünk? - kérdez rá szinte azonnal, ahogy meglátja a viskót és a terebélyes fát, bár maga se hinné el ténylegesen, hogy itt lenne Adolfék rejtekhelye.

Hm. Fura, hogy ez a barom nem válaszol a heccelésre - igaz, majdnem megteszi, látom rajta, de mégis magába fojtja a szavakat.
Úgy tűnik, Alicia is észreveszi, mert igyekszik javítani a helyzeten. Haha, mintha nem ő örült volna az előbb látványosan annak, hogy elf barátunk fél a csontváztól... bár talán igaza van, nem kellene annyira magamra haragítanom.
Sajnos nem érdekel, hogy mit kellene, és mit nem. De azért én is befogom a szám, csak vigyorgok a mondataira, s mikor a vadász visszaér önmaga könnyítéséből, végre elindulunk.
Egyre kíváncsibb vagyok.

Nebelwald.
Soha nem voltam még itt, de azt már most látom, hogy nem túl barátságos környék. Többször is megszokásból a buzogányom felé mozdulnak az ujjaim, aztán erőt veszek magamon, és nem csatolom le az övemről.
Sokáig haladunk, nagyon sokáig. Általában nem zavarna, hisz már hozzászoktam a hosszú gyaloglásokhoz, most viszont... a sötétség, a sűrű fák kényelmetlen érzést kölcsönöznek az útnak.
Nem akarok itt lenni.
Kétszer szakad meg az egyhangú séta értelmetlenül, s kétszer hiszem azt, hogy rögtön rátámadok az éppen megjelenő szerencsétlenre. Kezdek paranoiás lenni? De nem, a színészkedés most is segít, és mindkét eset után szinte azonnal megnyugszom. Legalábbis látszólag. Az pedig kit érdekel, valójában mit érzek? Engem aztán nem, és mással se találkoztam, akit bármennyire is foglalkoztatott volna.
Mégis feltűnik valami. Mintha mindenkin ugyanazt látnám, mint amit én gondolok a helyről... még az önjelölt vezetőnkön is.
Végre úgy tűnik, hogy itt vagyunk... legalábbis remélem. Alicia rögtön rá is kérdez, mikor előbukkan a sűrűből a házikó a vastag fával. Máskor talán megcsodálnám, még a hely komorságának ellenére is, most azonban nem ez érdekel.
Tényleg itt lenne? Mi tagadás, jó rejtekhely. Fene se gondolná, hogy itt egy mészáros.
Nem szólalok meg, viszont én is ugyanolyan kíváncsian várom a választ, mint a nekromanta. Vajon csapda az egész, és mindjárt körbevesznek minket?

* Az út kifejezetten monoton ami egyébként nem zavarná Rhony-t de most valamiért kifejezetten unja.
~Hozhattam volna szotyit.
* Szokásához híven nincs kedve cseverészésbe elegyedni másokkal, csak azt várja ,hogy végre odaérjenek már.
Telik múlik az idő de továbbra is tart a menetelés és a tünde unalmából már fütyürészésbe kezd, amit addig be sem fejez amíg az út szélén egy druidába nem botlanak. Már annyira unja magát ,hogy beszélgetni támad kedve és mivel más fajtársa nincs a láthatáron az útszéli népeket kell leszólítsa.


-Jó estét tündekoma! Jól terem a virág?
*Az elf egy kicsit gondolkodik a kérdésen, majd végül megszólal.
- Jól jól.... Most hess, zavarod a virágokat... És engem is.
*A vezető is úgy látszik, hogy sietne, így jobb lesz, ha nem áll le kokkettálni a druidával de menet közben azért még fel tud tenni egy utolsó kérdést!
-Mit főz a virágból?
-Főzetet azoknak, akik zavarják a kutatásaimat.
~Micsoda bunkó alak!
*Továbbhaladva jön egy részeges tünde és őt is leszólítja!
-Jó napot jó uram mit ivott, van még belőle ?
*De az idegen csak fetreng és morog valamit arról, hogy piros lett a kukorica,s nem sárga.
-Na ezt nevezem én pletykának *mondja miközben oldalba böki könyökével Alicia-t és rákacsint! Na ilyet se mostanában csinált de az unalom nagyúr.

Az út hátralévő részét további fütyüléssel tölti amíg el nem érik a viskót. Megkérdezné ,hogy megérkeztek-e de már más feltette a kérdést helyette.

Észrevétlenül kúszik a fák ágai között, követve Rhony elejtett virágait. Amikor az erdő sűrűbbé válik még rendesen be is éri a kis csapatot, csak néha kell lekushadnia, vagy mozdulatlanná merevednie, amikor a vezetőjük felnéz. Szerencsére nem bukik le. A délután estébe fordul, nem tetszik neki, elege is van már az egész küldetésbő, de ezt a napot még kibírja. Végülis határőr, kőkemény, nem hátráltathatja sem szomjúság, sem éhség, sőt még az sem, ha esetleg pisilnie kellene, maradnia kell a lombok jótékony takarásában.
Először nem veszi észre, ahogyan a lenti világ egyre homályosabb lesz a bekúszó ködtől, de egy idő után a változó fák, a mocsárszag, a köd és a fülledt pára elárulja, hogy elhagyták azt, amit a Tünde erdőnek neveznek, és ez már itt Mistwood hercegségnek a felségterülete. Tehát jó volt a korábbi megérzése, hogy a sötét tündéknek is közük van mindehhez, és hogy Nebelwalddal megint csak a baj van! Nem vesz tudomást sem a furcsa druidáról, sem a részegesről, ettől a környéktől nem is vár mást, már csak azt szeretné, ha hamar elintézhetnék ezt az Adolfot. Rhony láthatóan nagyon unatkozik, jót kuncog a tünde keserű próbálkozásain, és végül csak odaérnek a házikóhoz, és a kis földhöz.
Előbb nézné őrült remetének a lakóját, mint orvgyilkosnak, de a látszat mindig csalhat. A hatalmas fa remek búvóhelyet biztosítana neki és talán még hallgatózni is tudna, hogy mit beszélnek odabent a kis kunyhóban a többiek. Nagyon nem szeretne lemászni az ágak jótékony takarásából, és ameddig a többiek be nem mennek a házba nem is fog. Próbál minél közelebb kerülni, de a kis tisztás megnehezíti a dolgát. Le fog mászni, hogyha tiszta lesz a levegő, nincs más választása, de addig is rejtve marad.

- Aye, itt vagyunk... Vagyis majdnem, kövessetek. 
* A férfi elindult lassan a kis ködös tisztáson keresztül, a holdfény kellően megvilágította a teret ahhoz, hogy láthassátok: Semmi igazán gyanús vagy furcsa nem volt itt, tényleg nem egy bűnfészeknek tűnt. Bizonyos ponton még le is hajolt egy sárgarépát magához venni, majd csámcsogva rágcsálta azt. Kopogás nélkül nyitott be a házikó ajtaján. A tűzhelyen éppen forrásban lévő kása szaga töltötte meg a párás kis termet, ahol éppen egy szakállas elf, sötételf felesége, s két gyermek ült az asztalnál, egy képes könyvet nézve, amiben játékosan lerajzolt növények és gombák voltak. Az elf felemelte a tekintetét, majd felállt az asztaltól. [Angolul beszélnek]
- Egészen gyorsan megjártad, te kurafi. 
- Nem volt túl nehéz, Adolfnak igaza volt, talán tényleg több érdekli őket, mint pusztán a pénz. 
* A kísérőtök megfordult egy kissé, s rámutatott a vastag, szürke köpenyt viselő férfire, illetve a mögötte valamennyire látszó gyermekekre-asszonyra. Eléggé átlagos népeknek néztek ki, ők sem olyan emberek, akik egy nagy sorozatgyilkos népség részei lennének.
- Ez itt Edward és a családja. Druida, aki támogatja Adolfot. 
* A bemutatásra az elf egy kissé meghajolt előttetek. Eléggé semmilyen küllemű középkorú elfnek tűnt, hosszú szakállal-bajusszal, s olyan ráncokkal, melyek inkább vagy egy tíz évvel idősebb emberhez illenének. Pár pillanat múlva kihúzta magát, majd Németül szól hozzátok.
- Üdvözöllek titeket, elnézést kell kérnem előre is azért * Nem nagyon volt időtök mit tenni, a druida hirtelen köpenyének ujjából egy üvegcsét vágott felétek, mely egyenesen szétrobbant Astonien testén, vaskos, rettenetesen orrba tolakodó gázt kiengedve magából * - amit tenni fogok.
* Talán csak egy pillanat telt el, talán tíz is, de a gáz ha éppen csak egy minimálisan is, de bejut a tüdőtökbe, s lassan szédülni kezdtetek, majd el is aludtatok, nagyot esve a földön. Meglepő módon nem volt kellemetlen az érzés, mi több, majdnem jól eső a fáradtság ami elnyelt a sötétségben titeket... Ám nem kell kételkedni, bajban vagytok. 

Loreena, te ezután a tisztás széléről annyit látsz, hogy megjelenik egy harmadik férfi is, s valahogy felkapják a társaidat, s elkezdik őket a fa túlsó oldalára cipelni. Ha esetleg megkerülnéd a tisztást, mire odaérsz már szőrén szálán eltűnt mindenki.

Rhony furcsa viselkedésére, amit elkönyvel feltűnési viszketegségnek és idegességnek, inkább nem is nagyon reagál. A megbökésre kissé ellenségesen összenvonja a szemöldökét, jelezve neki, hogy nemigen kéne ezt folytatnia. Tény, nincs erőben semmi előnye az íjásszal szemben, ennek ellenére örülne annak, ha nem piszkálnák feleslegesen, amit szükség esetén egy kisebb harccal is szívesen kifejezne. Ráadásul még olyan helyen is vannak, ahol pattanásig feszülnek az idegei… Ilyenkor főként nem kéne vele szórakozni, mert még a végén meg találja a zaklatót ütni a botjával, méghozzá gyomorszájon, kegyetlenül, mindenféle sajnálat nélkül és váratlanul.
Gyakorlatilag egy hatalmas szikla esik le a szívéről és vállairól, amint meghallja az igenlő választ. Hamarosan vége ennek az őrületnek – érzi, hogy nem sokáig bírja ezen az ingoványos területen, ezen a kínzón ismerős helyen. Egyszerre idegesíti és félemlíti meg őt, és egyre inkább érzi, hogy el akar innen menni, méghozzá a lehető leghamarabb. Egy tétova lépést még tesz is hátrafelé, aztán persze sikerül erőt vennie magán, hogyha már elkezdte, akkor képes is legyen végigvinni. Ez az alapelv a részéről, ehhez pedig a legtöbb esetben tartja magát, még ha a veszély a lehető legmagasabbá is válik.
A lehető legjobban próbálja elnyomni idegességét, járása azonban így is feszültséggel teli, tekintete gyorsan cikázik egyik pontról a másikra, keresve valamit, amit veszélyesnek találhat, aminek köszönhetően találhat egy kifogást a megállásra és visszafordulásra. Persze nincsen semmi… Nincs egyetlen dolog sem, ami megállásra kényszeríthetné őket, pedig kifejezetten örülne neki – menekülne, ha tehetné, ha nem lennének körülötte mások, ha nem éppen egy feladat közepén lennének. Távolról elkerülné ezt a helyet, meg sem közelítené hosszú ideig, ha lenne rá lehetősége.
Mikor lenyúl valamiért vezetőjük, megfeszülnek izmai, meg is áll egy pillanatra, gyanakvón szemlélve a másikat, majd mikor kiderül, hogy csak egy sárgarépa… Magában nevet, mennyire óvatos, mennyire ideges. Hihetetlen, mekkora elővigyázatosságra bírja őt Nebelwald környéke.
Némi fenntartással lép csak be az épületbe, ahova a tünde kopogás nélkül megy. Meghúzódik hátul, engedve Rhonynak és Astoniennek, hogy mellőzzék az udvariasság szabályait, és ők kerüljenek beljebb először. Ahogy aztán ő is bekerül, a látvány tagadhatatlanul meglepi: gyakorlatilag egy család lakik itt. Homlokráncolva meg is emeli szemöldökét, de hamarosan eltűnteti ezeket a vonásokat, mielőtt megszólnák érte.
Furcsa neki ez a helyzet, kifejezetten… Viszont nem találja Adolfot, ami megint zavarja. Nyomasztja mindez, lopva körbepillant, kutatva a keresett személy után, hátranézve a válla felett, úgy téve, mintha nem figyelne túlzottan a beszélgetésre, holott minden szóra ügyel.
Több… Hát nem éppen. Ő csak le akarja vadászni, elkérni az érte járó összeget, azonban abba a helyzetbe kerültek, hogy kénytelenek voltak követni őt. Persze bánhattak volna vele keményebben is… Lehet, azt kellett volna. Szólt volna a többieknek, hogy fogják le, elkért volna egy tőrt valakitől, vagy a csontvázzal csináltatta volna meg a körmök lepattintását. Akkor talán megeredt volna a kicsi madár nyelve, és ahogy itt telnek a másodpercek, egyre inkább helyesli ezt a lépést, és egyre inkább sajnálja, hogy ilyen könnyen belementek.
A bemutatkozásnál tekintetét visszavezeti, megbizonyosodva róla, hogy semmi nincs mögöttük. Valami más turpisságot rejtegetnének? Már az eleve gyanús, hogy támogatja Adolfot… Valami van. Valami itt nincs rendben, mert az nem lehet, hogy ennyire átlagos legyen ez a néhány személy, a barátocskájuk meg valami gyilkos... Abszurdnak érzi valamiért az egészet.
Megfigyeli a druida arcát, próbálja megjegyezni a vonásait, de rá kell jönnie, hogy holnapra sajnos ezt már el is felejti, annyira nincsen jellegzetessége. Legfeljebb annyi, hogy meglehetősen öregnek tűnik azokkal a ráncokkal, holott bizonyára sokkal fiatalabb.
Németre vált, a szavai a mondata második részéről viszont egyáltalán nem tetszetősek a számára. Az üvegcse láttán azonnal meghátrál, és ha tehetné, kirohanna az épületből, de az túl hamar robban szét, a benne lévő gáz pedig gyorsan terjed – véletlenül be is szív egy kicsit. Gyorsan orra elé teszi ruhája ujját, ösztönösen, hátha valami hatása van, azonban úgy tűnik, az az egyetlen szippantás is elegendő ahhoz, hogy hatni kezdjen. Kénytelen nekitámaszkodni a falnak, mivel rövid időközönként elmosódnak előtte a dolgok, úgy tántorog az ajtó felé, még mindig remélve abban, hogy meglóghat innen.
Mennie kell… Annak ellenére is, hogy hirtelen tör rá a fáradtság. Tudja, hogy ez annak a szernek a hatása, hogy nem szabadna megadnia magát neki, küzd is ellene kegyetlenül, de néha, mikor pislog, szemhéjai a kelleténél tovább maradnak, de aztán erőt vesz magán. Amennyi ideig tudja húzni, addig ébren marad, hiába esne jól lepihenni, hiába olyan csábító az álom, akkor sem akar neki engedni.
Tántorog, egyre kisebbeket lépve, melyek egyre nagyobbnak tűnnek a számára, és már semmi sem biztos a lábai alatt. Próbál arra gondolni, hogy egyértleműen veszélyben vannak, hogy megölhetik őket, ha nem tesznek semmit, hogy itt fog elpusztulni, ha nem menekül el, ellenállva ennek a szernek, ezzel élénkítve saját magát, de hatástalan. Ugyanilyen hatástalan a gyomrába markoló, félelemmel telt szorítás is, pedig ez gyorsan elűzi az álmot szemeiből.
Összeszorítja fogait, a következő lépést pedig elvéti, így elesik, ujjai közül kiesik a bot, mely aztán hangosan, fásan koppan a padlón. Még mindig zakatol elméjében a gondolat, hogy nem szabad engednie, hiába olyan jó és kellemes – nem engedhet. Nem! De a szíve is furcsán lassan ver… Ilyenkor már dübörög fejében a vér, torkában dobog a szíve, mindezek most viszont elmaradnak. Teljesen olyan érzése támad, mintha egy fáradságos nap után a fogadó kis szobájának ágyába dőlne, átaludva az egész éjszakát holdfényben fürdőzve.
Homályos minden. Még húzza magát az ismeretlen felé gyengén karjaival, de csak egy minimálissal kerül előrébb. Belefekteti összes energiáját ebbe, azonban semmit sem ér – már nem tehet a hívogató álom ellen. Feleslegesek a gondolatok, a halálfélelem sincs hatással, és így szemei akarata ellenére csukódnak be, és ki se nyílnak utána, akármit is tesz. Ellazulnak izmai, melyek eddig végig megfeszültek, feje ólomsúllyal nehezedik a padlóra. Még egy ideig hallja, a körülöttük lévő lépteket, de lehet, már ezt is beképzeli, utána pedig…
Édes tehetetlenség következik.

Kétségbeesetten nézi a tisztást, és próbálja kitalálni, hogyan tudná követni a többieket. A ház melletti nagy fa ideális választás lenne, hiszen onnan talán még hallgatózni is tudna, ám az odáig való eljutás több ponton is nehézkes, például át kéne vágnia a tisztáson, ami nyílt terep, vagy meg kéne kerülnie az egészet, ami viszont időbeli kiesés, méghozzá súlyos. Igyekszik megkeresni azt a pontot, ahonnan a legrövidebb idő átfutni a tisztáson, és amikor megtalálta, megvárja, ameddig mind bemennek a házba, akkor próbál átrohanni a terepen a nagy fáig, ám ekkor mozgást lát a szeme sarkából.
Reflexből veti magát hasra és pillant ki a veteményből. Még egy férfi... Majd látja ahogyan az ájult társait kicipelik a házból. Csapda volt, ahogy lőre sejtették, és jól belesétáltak. A torkát keserűség és harag fojtogatja, igyekszik közelebb kerülni, hogy le tudja lőni egy-egy nyíllal a többieket cipelőket, de mire olyan helyzetbe kerülne már szőrén-szálán eltűnt mindenki a fa mögött. Talpra ugrik és a fához fut, de ott sem lát már senkit, mintja a föld nyelte volna el őket. Halkan káromkodik, saját figyelmetlenségét okolva a történtekért, noha a lelke mélyén tudja, hogy nem hibázott. Nincs más hátra mint előre, meg kell öket mentenie! És persze szétverni Adolfnak a képét, meg azét a másikát is, aki idecsalogatta őket.
Körbejárja a fát. Sosem volt nagy nyomolvasó, de egyzserűen látszódnia kell ahogyan a tbbieket végighúzták a füvön, vagy ha cipelték őket, akkor a ráadás súlytól nehéz lépteknek... És mégis hova tudtak eltűnni? Hátranéz a magas fára. A törzse olyan fastag, hogy efér benne egy ember... Vagy akár kettő is. Hirtelen ötlettől vezérelve tapogatja végig a törzset is, ajtó, vagy legalább üregesség nyomai után kutatva. Nem lehet más megoldás.

Azt hiszem, egyikünk se bánkódik túlzottan, hogy rövid (?) utazásunk végére érünk. Soha nem hittem volna, hogy valaha is zavaró tud lenni egy sötét, búvóhelyekkel tömött környék, hisz valójában ez a legideálisabb számomra, mégis... hiába látom benne máris a lehetőségeket, hiába szemlélem a szakértő szemével, merre tudnék meglógni, valahogy nyugtalanít ez az egész.
Túl vad. Talán ez az, ami új a kiszámítható, szabályos házak után.
Furcsa, de cseppet sem ijedek meg, mikor a vezetőnk lehajol valamiért, csupán enyhe fintorral nézem a különös csemegét. Mi tagadás, ha valaki megeszi a csupa föld répát, frissen kihúzva a földből, az nem lehet túl válogatós... nem mintha bármi bajom lenne vele, ezzel a barommal már annál inkább.
Hová hozott ez minket? Ha csapdába, akkor nem hagyok belőle sokat a többieknek.
Mégis, minden gyanakvással és ellenérzéssel dacolva elsőként lépek be a viskóba a vezető után.
Egy teljesen szokványos családdal állok szemközt.
Meglepetten pislogok. Mi van? Egy mészárost jöttem elkapni, erre egy többé-kevésbé békésnek látszó elfet találok. Edward, a druida... megfáradt, a nehézségektől korán öregedett arca van, s ehhez furcsamód még a szakálla is illik.
Mikor elnézést kér, összerándulok...
...de már túl késő.
Meglepett kiáltás szakad ki belőlem, ahogy a mellkasomnak csapódik a fiola. Természetesen azonnal belélegzem nem is keveset a gázból, és miközben átfut az agyamon, hogy miért tudtuk meg a nevét, ha úgyis megtámad minket, lassan... elhomályosul a világ.
Altató? Számhoz kapok, mintha ezzel segíthetnék magamon bármit is, de ezzel csak annyit érek el, hogy az alkarommal fogom fel a rohamosan közeledő talajt. Mégsem érzem a fájdalmat, csak lassú...
...nagyon lassú...
...ha van egy csepp esze a druidának, nem hagy életben, mielőtt a torkának esnék...
Aztán sötétség.

Sikerült teljesen észrevétlenül odalopóznia a hatalmas fához, amiben a társai eltűntek. Nem lehettek máshol, csak a fában vagy a föld alatt, azokkal együtt, akik elrabolták őket, így nekiállt valamennyire átfsülni a környéket, hátha rájön hogyan lehet lejutni. A nyomok egyértelműen a fához vezettek, és göröngyös is volt, mintha valami tompa tárggyal húztak volna vonalat a földre. Akárhogy próbált azonban rúna mintázatot belelátni egyszerűen nem sikerült, és a fa törzse is tökéletesen sima volt, se egy mélyedés se repedés, ami titkos ajtót mutatott volna. Ösztönösen csapóajtót kezdett el keresni, de nem volt ott az sem.  Felettébb gyanús volt az egész, és mágiát sejtett mögötte, de képtelen volt rájönni a nyitjára. Jobb híján a házhoz lopakodott, hátha bent talál valami utalást, ami segít a végére járni a rejtélynek.
Bentről készülő kása illata szűrődött ki némi kolbásszal, a lámpás arany fénye melegen ömlött ki a fűre. Egy nő hangját hallotta.
- És akkor a kucsmagomba levette a kucsmáját és bemutatkozott a galócának: " Én vagyok a kucsmagomba. "
Loreena szemöldöke felszaladt a homlokára. Sokmindenre számított, de egy anyára, aki a gyermekeinek mesél a legkevésbé sem. Ez erősen bonyolította a dolgokat. Óvatosan bekukucskált az ablakon, és meg is látta őket. Egy sötét tünde nő mesélt a két tejfölhajú, fehérbőrű gyermekének. Látta a tűzhelyen rotyogni a lábast, egy könyvespolcot és előtte ősi mintákkal díszített kis oltárt, növényekkel. Szép volt, a maga puritánságában is. Nem akarta ezt csinálni, de a nő biztos, hogy tudott valamit. Tudnia kellett. Nyilat illesztett az idegre, de nem húzta fel, majd határozottan nyitott be az ajtón. A nő szinte azonnal egy vajazókéshez kapott, és elállta az útját a gyerekek felé, de aligha lett volna esélye a nyila ellen, ha valóban le akarta volna lőni.
- Nem akarlak bántani. - kezdte gyorsan Lory. - Csak a társaimat keresem. Ha megmondod hol vannak már itt sem vagyok.
- Nem tudom miről beszél. Milyen társak?
- Bejött ebbe a házba egy ember, egy sötét tünde és egy nemestünde, és láttam hogy ájultan cipelték ki őket, alig néhány perce. Ne nehezítsd meg a dolgom. - a hangja nyugodt volt, de határozott. Nem akarta bántani a sötét tündéket, és szilárd elhatározása volt, hogy nem is fogja, de ezt nekik nem kellett tudniuk. Gyűlölte a két kisgyerek rettegő tekintetét, gyűlölte az asszony haragját, és ebben a pillanatban még saját magát is leköpte volna. Ez nem becsületes. Nem méltó hozzá, se a sereghez, de feladata volt, és mostmár a társait sem hagyhatta itt. Bármennyire is szedett-vetett csapat voltak, összetartoztak, és senkit sem volt hajlandó hátrahagyni.
A nő szúrósan nézett rá, majd hátra a gyerekekre végül leejtette a kést a földre.
- Nem így kellett volna történnie, Sam elvileg figyelt, hogy ne kövessék őket... Nem lehet megbízni abban a rohadékban, tuti megint valamilyen gyógynövényt rágott...  tördelte idegesen a kezét.  - A fa alatt vannak, nem tudok segíteni ebben. Az uram nem sokára visszaér, s talán ha őt is lesz olyan udvarias megfenyegetni, akkor eljuthat a társaihoz.
Valóban, a Sam nevű tényleg figyelt, de alapból nehéz volt észrevenni a fák között, és szerencsére távolról követte őket. Rhony eszén múlt, hogy nem tévesztette szem elől őket.
- Inkább számítottunk a nehézségekre. Hogyan jutok le a fa alá?
- Nem tudom. Úgy nézek ki, mint aki ért ehhez? Háziasszony vagyok.-  A nő megvonta a vállát. - A férjem druida, segíti Adolfot rejtegetéssel, ismeri, hogyan kell fát formálni. Addig is... Éhes?
A druidák fa-alakítő képessége sok mindent megmagyarázott a kint találtakkal kapcsolatban, azonban az ügy még jobban bűzlött, mint eddig. Nem segített ezen a vegyes-család ténye sem, és hogy Véreskezű Adolfot pont, hogy tündék is segítik.
- Miért rejteget egy tünde egy embert aki tündéket gyilkol? - kérdezte miközben nekidőlt az ajtófélfának. - Köszönöm, nem tudok enni ilyenkor.
A sötét tünde arcán undor szaladt át, és leplezetlenül mérte végig az íjászt, de végül visszanyelte a mondandóját, legalábbis az indulatosabb részét.
- Ki tudja. A Fehér holló miért kaparja ki a fekete holló szemét? - megsimogatta a gyerekek arcát, mire Loreenának elfacsarodott a szíve. - Elrakná a fegyvert? Csak egy háziasszony vagyok, nem tudok ártani sehogy magának.
- Érdekelne. Tudja, hogy vérdíj van Adolf fején, nem? Bizonyára tudja...
A fegyverekre azonban megrázta a fejét. Ha a nő nem is tudott neki ártani, attól még bármikor betoppanhatott valaki, aki igen, és felkészültnek kellett lennie. Akár trükk is lehetett, noha reménykedett benne, hogy nem az. Nem bírt ránézni a két féli gyerekre.
- Nem teszem el. A férje bármelyik pillanatban visszatérhet, druidaként ott a mágiája nekem pedig itt lesz az íjam. És ha félti magukat talán együttműködőbb lesz, neki nem kell tudnia, hogy sosem bántanék civileket, gyerekeket meg főleg nem.
- Tudom... De én csak annyit látok, hogy valaki le akarja lőni a karvalyt, aki segíti a fekete hollókat.
A fegyver nem-elrakására ismét csak vállvonás volt a válasz, és a lábashoz lépett.
- Hát jól van... Legalább ehetnek a gyerekek? Kétlem, hogy túl sok étvágyuk lenne, ahogy egy becsületes fakó éppen fegyvert tart rájuk, de hátha mégis éhesek lennének.
Fakó… Tehát ez volt a helyzet. A sötét tündék voltak a fekete hollók, Adolf volt a karvaly, aki segítette őket, a nemestündék pedig a fehér hollók. Az egész ügy, amibe csöppent valami bőr és faj alapú ellentéteknek volt a kiélesedése egy határmenti településen. Nem hiányzott ez az életéből, hiszen csak egy egyszerű határőr volt, akinek el kellett kapnia egy gyilkost! Nem volt hivatott beleszólni politikai döntésekbe, és a rasszizmusról is csak a saját személyes véleménye volt meg. Nem volt diplomata, hogy elsimítsa ezeket a helyzeteket, egy lovagot kellett volna ideküldeniük.
- A kedves karvalya egy sorozatgyilkos. Ez alól nem felmentés bárkit is segít. - az evésre bólintott. - Nyugodtan. Mondtam nem magukat akarom bántani. Igazából a férjét sem. Csak a társaimat akarom.
A nő keserűen mosolyodott el, közben pedig szedett a kásából, és egy kis kolbászt is tett mellé.
- Én nem egy sorozatgyilkost látok, talán másmilyen a szemünk. - letette a tányérokat a gyerkek elé, de azok csak étvágytalanul túrtak bele. Loreena nem hibáztatta őket. - Biztos nem kér?
Az íjász lépteket hallott kívülről. Az asztaltól pont rálátott volna az ajtóra, egyenesen szembe az érkezővel, és még az íját is el tudta rejteni annyira, hogy ne mutasson támadószándékot, de azért határozottan jelen legyen.
- Inkább csak egyetlen érme két oldalát látjuk amire más-más mintát nyomtak. Tudja mit? Mégis kérek, jó illata van.
Leült és az ölébe tette a fegyvereit.
- Hát legyen. A végén ugyanúgy meg kell fizetni azzal az érmével, legyen ennek vagy annak az arca rajta.
A nő bölcsebb volt, mint amilyennek elsőre hitte. Elé tett egy tányért, amiben a kása mellett némi répa és gomba volt felfedezhető, egy ujjnyi kolbásszal egyetemben. Ahogy belekanalazott, bár nem volt kifejezetten ízes, azért jól esett a meleg a gyomrának, és határozottan jobb volt a házikoszt, mint amihez szokva volt.
- Nagyon finom. Sokkal jobb mint a katonai kantin. - dicsérte meg a nőt Loreena. A sötét tünde elégedetten bólintott, és keresztbe tette a kezét kopott kék köténye előtt. Lassan a gyerekek is felbátorodtak, de még mindig óvatoskodva kezdtek kanalazni.
Nagyjából tíz másodperc telt el, mire nyílt az ajtó és egy szakállas, kicsit idősebb tünde férfi lépett be rajta. Nyűtt, ráncos arcán meglátszottak az évek és minden bizonnyal a szenvedések, amin kereszültment már, arcán közömbös, kicsit talán keserű mosoly ült. Ahogy meglátta a vadászt rögtön emelte volna a botját, de az íjat is észrevette, így inkább leeresztette azt.
- Mit akar?
A szakállas elf láttán felvonta a szemöldökét, nem egészen rá számított, sokkal inkább arra a félkegyelmű, és kifejezetten antipatikus társára, aki idevezette őket. - Csak a társaimat keresem. Ha ideadja őket már itt sem vagyok... Vagyis... Lehet hogy a vacsorát még befejezném mert elég jó.
- A társait... - Fáradtan döntötte a botot az ajtófélfának, de ez elég volt Loreenának is, hogy tudja, itt és most biztosan nem lesz harc. - Elég furcsa fejvadásznak tűnik, valahogy nem így képzelném el őket. A társaira jobban illett a munka... Egyen... Ha végzett, elvezetem, mást nem tehetek, igaz?
- Talán mert nem vagyok fejvadász, hivatásos határőr vagyok. A többiek a pénzért jöttek, én meg azért mert parancsba kaptam. - mondta nyugodtan, miközben tovább evett. Nem volt értelme titkolózni. - Nem, nem igazán tehet mást, bár jobb lenne, ha a társaimat hoznák fel. Remélem nem veszi a szívére, de tartok attól, hogy lent túlerő várna.
- Hmm, ejnye. Egy határőr.-  A férfi belemarkol szakállába.  - No can do. Nem azért vittük le őket, hogy visszajöjjenek... De szerintem nem lesz bajuk. Ha a pénz érdekli őket, jó helyre kerültek... De gondolom az magát nem izgatja annyira, nemde? Ez probléma hmm...
- Nem, engem nem. Engem azért küldtek, hogy véget érjenek a gyilkosságok, így vagy úgy.
- A gyilkosságok sosem érnek véget. -Jelentette ki a férfi kissé pragmatikusan, majd magához vette a botot, s belépett a szobába, becsukva maga mögött az ajtót. Nekidőlt a falnak. - A társai lent vannak a búvóhelyen, a lejárat a fában van, csak druida tudja nyitni, de mivel nem bántotta a családomat, segítek magának. Valószínűleg egészen sokan lesznek részegek, a tegnapi lecsapás sikeres volt, s nagy a mulatság... De... Nem tetszik az, amire készül.
- Még én sem tudom mire készülök, azon kívül, hogy kihozzam a többieket. A megbízás pedig csak Adolfra vonatkozik. Azonban egy dolog érdekelne. Miért segít egy embert, aki a mi fajtánkat öli? Sejtem, hogy köze van a sötét tündék érdekképviseletéhez, de még így sem áll össze. - csóválta meg a fejét. - Hányan vannak lent?
- Gondolja át jól.
A férfi nedves, álmos szemei a tündére szegeződtek, mintha megpróbált volna egyenesen a lelkébe látni, de abban nem találhatott mást, csak kötelességtudatot, merevséget, és most éppen némi bizonytalanságot.  
- Nincs jobb dolgom. Elég vér folyt már, Druida vagyok, kedves nekem az élet... Ki mondja meg, hogy ki tesz jót és ki tesz rosszat? Ma is sok sötételf éhezhet Creekben. Ma is sok sötételf hal meg a Nebelwaldban. Belegondolt már valaha, hogy mi különbözteti meg a sötételfeket és az elfeket egymástól?
Kicsit hallgatott, és majd’ fél percig nem hallatszott már, csak ahogyan a kanál a fatányér aljához koccan.
- Magammal együtt olyan 30 ember, vegyes fajúak. Van vámpír, elf, zömével sötételf, ember. Nekromanta is. - válaszolta végül a kérdésre. Harmincan… Nem annyi volt, ami ellen Loreena fel tudta volna venni a harcot, főleg nem egyedül, és fogalma sem volt róla, hogy a társai milyen állapotban vannak. De még úgyis kevés lett volna. Ráadásul, azt hitték Adolf egyedül van, így viszont nem több egy banditacsapat vezérénél. Ha megölik, más lép a helyébe. Nem volt értelme harcolni, és még több vért ontani. A filozofikus kérdéskör viszont már más lapra tartozott, és nem is értett egyet a druidával. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy a véleménye csak a sajátja, és gondoljon bármit, nem tudja befolyásolni azokat a nemestündéket, akik szolganépként kezelik a sötétebb fivéreiket.
- Igen. Belegondoltam. És tudja mire jutottam? Hogy valójában semmi. Minden megkülönböztetés csupán ostoba elfek és sötételfek agyszüleménye, akik valamilyen módon mások fölé akarják helyezni magukat. - fonta keresztbe a karjait és hátradőlt. - Ezért tartom értelmetlennek az egészet. Tündék is vannak, akik éheznek, a tünde erdőben is halnak meg. Emberek is vannak, akik éheznek az emberek között, sőt biztos vannak sötét tündék, akik éheznek a Köderdőben. A csapatuk kipécézett egy csoportot, akit büntethet. Ha közvetlenül hibásak is, akiket megöltek, mert el tudom hinni, hogy úgy vélik igazságot tesznek, ettől akkor sem tényleges változás.
A druida felemelte a szemöldökét. Láthatóan ő sem erre a válaszra számított egy nemestündétől, de úgy tűnt, ez a kölcsönös meglepetések estéje.
- Talán tényleg nincs értelme, talán van. Talán ezt nem mi döntjük el... De keserű a bántalom, ha éppen nem az elnyomottakat éri. Ha valaki sötételeket vadászna, aligha érdekelne bárkit is. - sóhajtott fel.
- Ebben nem értek egyet. Engem akkor is érdekelne, ha fordított lenne a felállás. Pont azért amit az előbb mondtam. - lassan befejezte a vacsorát, és odaadta a tányért a feleségnek. - Köszönöm a szíves vendéglátást. Sajnálom, hogy magára és a gyerekekre ijesztettem.
A sötét tünde elvette a tányért, majd aprót bólintott.
- Nem volt túl szíves, attól tartok... De talán máskor.  
- Akkor nem értünk egyet.
Loreena a druidára nézett.
- Felhozza a társaimat? Elmegyek velük, és nem jövünk vissza. Ha ájultak még, azt mondom nekik, hogy Adolf halott, és megkapják a háromezer váltójukat. Nincs értelme harminc ember ellen elkezdenem küzdeni, és ha Adolf meg is hal, valaki átvenné a helyét nem igaz? Ha viszont nem maradnak abba a gyilkosságok, tudom hol vannak, és visszajövök egy osztaggal. Megegyeztünk? Nem kell meghalnia most senkinek.
- Szép volna, ha a világ ilyen egyszerűen működne... Sajnos nem tehetek ilyesmit. Talán beszélhetek Adolffal, talán beszélhet vele maga. De aligha hiszem, hogy csak úgy parancsra visszaküldené a fejvadászokat. Nem ellenségeket keres bennük, szövetségeseket. Aki a pénzre jön, a pénzre marad is... Talán.
Szóval ez volt a helyzet. Érthető és teljesen logikus lépés Adolf részéről, szinte sajnálta, hogy ő maga nem volt a megvehető fajta. Mennyivel könnyebb lett volna pedig az élete!
- Talán valóban. Ez esetben beszélek vele.
- Rendben. Bármilyen meglepő, becsületes férfi. Tartja a szavát, ha bandita, akkor is. Mit tegyek?
- Lemegyek magával. Ha valóban becsületes, nem fog megöletni ameddig nem hallgat meg, nem igaz?
- Nem, kétlem. Bátor nő, a bátorságot még a zsiványok is értékelik.
A druida meglepően fürge léptekkel sietett ki a fához, az íjásznő pedig utána. A férfi a magasba emelte a botját, mikor a lány is odaért, majd néhány szór mormolt. A fa törzse szétnyílt, feltárva a lefelé vezető üreget. Fáklya sápadt fénye szűrődött fel, és világította meg a létrát. A druida ment előre Loreena pedig követte a mélybe.

Négy-öt métert másztak lefelé, egyre erősödő fáklyafény mellett, míg végül egy kör alakú, meglepően igényesen kialakított kis térbe értek le. Meglepően igényesen volt kivájva, ezt is, és az innen kiinduló járatot is masszív támfák támasztották ki. Precíz volt, az íjásznő elsőre valami régi holdezüst bányánk tippelte, már, ha erre felé volt ilyesmi… Bár nem tudott róla. A falak csupaszok voltak, csupán egyetlen fáklya világította be a barlang (vagy bánya?) szerű termet, egy ládán ücsörögve pedig egy láncinges sötét tünde férfi piszkálta a körmét unottan egy tőrrel. Mikor leértek álmatagon nézett fel rájuk bíbor szemeivel, és lustán nyújtózva szólalt meg. Loreenát valamiért egy nagy, szürke macskára emlékeztette.
- Új toborzott?
A tünde alaposan végigmérte a férfit. Egy a harmincból… Annyira könnyedén megölhette volna most, itt, egyetlen nyikkanás nélkül, és akkor már kevesebbel kellett volna szembenénzie odabent. De nem miatta jött, és sosem volt célja, hogy lemészároljon mindenkit, hiszen pont a további mészárlást szerette volna elkerülni.
- Adolfhoz jöttem. - tért ki hűvösen inkább, mire a sötét tünde megvonta a vállát.
- Nem túl beszédes. - jegyezte meg az a druidának, de az idős tünde nem foglalkozott vele, egyenesen elindult az egyik járatban, Loreena pedig követte. Még hallotta, ahogyan az őr motyogott valamit arról, hogy mindenki mennyire komoly, a tündének pedig megrándult a szája sarka. Alapvetően kedvelte ezt a szószátyár, szórakoztató fickókat, de most túl feszült volt a helyzet ahhoz, hogy rendesen értékelni tudja.
Egy vékony, kemény földbe vájt folyosón haladtak végig, az aljzat szinte tökéltes volt, ahogyan a támpillérek is. A banditák nagy gonddal építették meg az otthonukat. A főfolyosóról kisebb helyiségbe is be tudott pillantani, néhány helyen részeg delíriumban feküdtek az emberek a zsákmány után, máshol még volt erejük kockázni a csillogó váltókért, megint más szobákban a testi örömöknek hódoltak.
- Milyen bánya volt itt régen? - kérdezte menet közben a druidát.
- Semmilyen. Egy jó Blutstern vámpír bárhova képes építkezni, legyen az a mocsár, a hegytető vagy esetleg a föld mélye.
A lány hagyta, hogy arcán átsuhanjon a döbbenet. Közben a folyosó kiszélesedett, és egy függönnyel elválasztott részleghez értek, minden bizonnyal a főteremhez.
- Erős szövetségesei vannak Adolfnak...
- Erős és tehetséges... Bár, a harmincból aligha akad öt, aki nem bandita vagy paraszt lett volna ezelőtt.
Érdemesnek találtam elraktározni ezt az információt, noha még mindig tartotta magát ahhoz, hogy neki csak Adolf kell, és nem is feltétlenül akart vele sem megküzdeni. A druida elhúzta a függönyt, és egy nagyobb söntéshez hasonlító terem tárult a szemük elé. Ládák voltak összetolva asztalnak, és kisebb ládák szolgáltak szék gyanánt. Némelyik asztalra már hortyogva borultak rá az ivásban elfáradt zsiványok, de máshol még lelkesen emelgették a fakupáikat, és mindig más egészségére itták ki őket. Valahol a terem túlsó végén egy kopasz férfi magasodott a többi fölé, előtte étel volt és kupa, ami megkülönböztette a többitől, hogy papírokat bogarászott nagy gonddal. Hasonlított a körözési plakátokon lévő képre.
Az egyik asztal mellett elhaladva egy kéz ragadta meg a druida ruháját. Sam volt az, a kétes alak, aki idevezette Loreena társait. Valami furcsa barna port szívott fel az orrába, nem volt kérdés, hogy valami hallucinogén drog lehetett. Arcának egy részét már összemaszatolta vele, és laposakat pislogott, ahogy az anyag kezdett beütni nála.
- Az ki? - kérdezte Loreenára nézve.
Rámosolygott a férfira aki idevezette őket. Nagy volt a kísértés, hogy a képébe vágja, hogy az, akit nem vett észre, de inkább nem tette. Fölösleges lett volna, és csak feszültséget keltett volna.
- Nyugi. A főnöködhöz jöttem.
A férfi szeme zavarosan fordult körbe majd elvigyorodott, és valahogy feltápászkodott, noha teljesen zavartnak tűnt és az egyensúlyérzéke sem tűnt éppen az igazinak. Ha nem is júl, de Loreena is ismerte azt az állapotot, bár walpurgisnachton kívül nem élt drogokkal. Elbódították az elmét és akadályozták a munkájában.
- A pénzért jöttél, nem? Én is azért vagyok itt. Te is élvezed az ilyesmit, nem? - kinyúlt, és megfogta a lány vállát, hogy maga felé húzhassa. Láthatóan érdeklődött a lány iránt, még ha ezt nem is a legkifinomultabb udvari etikett szerint fejezte ki. A druida félrenézett, láthatóan nem akart közbeavatkozni.
- Hát persze. - mosolyodott el a pénz említésére, de még saját maga számára is idegen volt ez a fajta farkasmosoly. Nem szokott gonosz lenni. Szerencsére amikor a férfi megfogta a vállát észbekapott. Összerezzent az idegen érintéstől, és a másodperc töredéke alatt ragadta meg a férfi csuklóját és módszeresen kicsavarta, hogy a csont rántsa magával a könyököt és a vállat is. A katonai kiképzés alatt tanítottak neki ilyen egyszerűbb lefegyverezési módszereket. - De az ilyesmit még jobban. A még egyszer hozzámérsz, eltöröm a könyököd.
A férfi nagyot rándult a mozdulatára és térdre is esett. Bár a drog eltompította az érzékelését, látszott, hogy még így is fájt neki.
- TE BÜDÖS KURVA, MEGÖLLEK. - nyöszörögve próbált kiszabadulni, és egy tőrt is előrántott az övéből, de éppen csak megkarcolnia sikerült a lányt, aki erre határozottan térdelt bele Sam arcába. A szeme sarkából látta, ahogy néhány haramia felállt az asztaltól a jelenet láttán.
- Kurva sose voltam. - jegyezte meg sértődötten. Érzékeny volt a megszólításra, és ennek voltak személyes okai, noha nem volt több egy nagyon gonosz csínynél még az első őrposztján… Sam orra reccsenve tört el, a vér pedig összekoszolta Loreena nadrágját.
- Elég legyen, mi folyik itt?! - szólalt meg erélyesen egy meglepően magas férfihang.
- MÉG LEHETSZ! - üvöltötte vissza rá Sam orrhangon, miközben mostmrá a saját nadrágját és a padlót is teljesen összevérezte. Ekkor már Loreenát inkább Adolf foglalkoztatta. A hangjára a többi bandita eltette a fegyvert. Jobban megfigyelve a negyvenes éveinek közepén járhatott, középmagas, szilárd kötésű, de mégsem túlzottan vaskos ember volt. Inkább az a szívós fajta, akiről azt mondják a jég hátán is megél. Feje kopasz volt, a bőre fényességét viszont helyenként vágások maradványai törték meg, szemöldöke pedig egyik oldalt beszakadt. Füle valamikor régen eltörhetett, látszott rajta, hogy nem jól forrt össze, s egyszerű rézkarika lógott belőle. Vékony, alig látható kecskeszakállat viselt, ruhaként egyszerű vörös inget, s szürke, lukas nadrágot hordott. A falnak támasztva látszott a méretes karja is egy egyszerű hüvelyben. Hangja nem illett külleméhez, ám mégis olyan éllel vágott, hogy nem nagyon mertek ellenkezni a követői.
- Csupán egy kis nézeteltérés.
- Kis nézeteltérés... Úgy látom nem a te nézeted tért el... Engedd el azt a bolondot, megtanulta a dolgát.
Akadékoskodás nélkül engedte el Sam karját, minden gyengédség nélkül csak szétnyílnak az ujjai, és reménykedett benne, hogy a kemény padlótól még kap egy kis ráadást. Az arcán sem a szemében nem volt viszont sem alázat, sem behódolás jele, inkább csak hallgatott a józan észre és nem is akar a Véreskezűvel kakaskodni. Hiszen tárgyalni jött.
- Azt hiszem, téged kereslek.
Sam még beverte az állát a kemény padlóba. Vert kutyaként emelkedett fel, s mormogva lépkedett ki a teremből, kezeit zsebébe téve, az orrát ropogtatva. Eddig is ocsmány volt, és ennél csak rusnyább lesz hála a tündének. Adolf pár pillanatig elgondolkozva nézte Loreenát, látszólag felismerte rajta a jellegzetes elf jeleket, majd csak bólintott.
- Akkor megtaláltál.
A lány szintén elégedetten bólintott.
- Beszélni jöttem, nem harcolni, és talán egyezségre juthatunk. Leülnék.
A férfi lapát tenyerével végigsimította az arcát, beletúrva a jellegtelen kecskeszakál bozótba, majd odaintett egy ládára, ami szembenállt az ő "asztalával".
- Annak ellenére nem a bárányok gúnyáját viseled. Mit akarhat egy magadfajta tőlem? Azt hittem eléggé rossz a hírem, hogy ne vonzzam a hősködő fajtát.
Loreena letelepedett a ládára, könyökét az asztalként szolgáló nagyobb ládára támasztva.
- A híred nem is vonzza, a fejeden lévő háromezer váltó viszont annál inkább. De nem érdekel a pénz. Azért küldtek, hogy megszűnjenek a gyilkosságok Creekben, így vagy úgy. De fent a druida felesége elgondolkodtatott, reménykedek benne, hogy mégsem vagy annyira Véreskezű, mint aminek a kreatív bárdok elneveztek. - kis szünetet tartott. - Én csak szeretném teljesíteni amire utasítottak, és szeretném elvinni a társaim. Mivel tudnálak rávenni, hogy a céljaidat vérontás nélkül képviseld?
- Aligha hiszem, hogy akadhat jobb hírdetés, mint az a háromezer váltó, amit sosem fognak megkapni.
Szemtelenül elvigyorodott, majd kezével az asztalon lévő zsírós csülökre mutatott, hogy nyugodtan vegyen belőle a lány is ha akar. Volt ott még egy tőr, egy térkép rajta településekkel a határról s X-ekkel, illetve egy korsó, melyben hab nélküli sör pihent.
- Nem fognak megszűnni. A nép ébredezni fog egyszer, most vagy később, édes mindegy.
barna szemei egy ideig fogva tartották az íjásznő zöldjeit, de végül csak felsóhajtott.
- Nem vagyok nagyobb szörnyeteg, mint bármely másik vezető, a bárdok tényleg kicsit színesebben festenek fel... Tényleg, őszintén nem kívánok az elfeknek rosszat, de a változás vért igényel, az ő vérüket. - Kicsit megállt, majd folytatta. - Társak, azt mondod... Honnan tudod, hogy nem az ÉN társaim?
- Nem tudom. De ameddig nem tőlük hallom nem hagyom itt őket. Ez ilyen... Jellemhiba, azt hiszem.
A csülökből nem evett, sosem szerette az ilyesmit ellenben a sört maga elé húzzta, és megnedvesítette vele az ajkait. Noha nem volt benne biztos, hogy az ajánlat az italra is vonatkozott, nem úgy tűnt, mintha Adolf nagyon zokon vette volna. A tündéket illetőkérdésre visznt már hosszabban felelt.
- És nem értek egyet. A vér csak még több vért szül, amiről beszélsz az pedig könnyen polgárháborúba sodródhat. Még több vér, még több halál, és akiket védenél, csak még többet szenvednének. Esroniel von Himmelreich is azt hitte, amit te, és tizenöt éve háborúskodik Észak és Dél. Megváltoztatni egy rendszert, csak belülről lehet igazán. - nem sokat tudott az emberek háborújáról, de ennyi pont elég volt az érveléshez.
- Nem tértek még magukhoz... Tetszik ez a jellemhiba. Katonai jellemhiba. A legjobbfajta jellemhiba. - mosolyodott el Adolf. - És micsoda csodás háború volt... Mégis, ki tudja, hogy nem jobb-e a két országnak? Külön élhetnek, saját nézetekkel.
Letépett egy darabot a zsíros húsból a tőrrel, majd egyetleb harapással el is tüntette.
- Támogattam von Himmelreichot, a Déliek oldalán harcoltam, ám csalódnom kellett az eszmékben... De pokoli jó harcok voltak. Szeretem a háborút. Te nem szereted?
- Nem. Nem szeretek ölni, semmilyen élőlény életét nem szeretem elvenni. - belekortyolt a sörbe. - Így megakadályozom, ha tudom, próbálom az élőket és az életet védeni, ha engedik. Csodás háború volt, azt mondod, és mégis csalódtál az eszmékben, törvényen kívüli lettél, ahelyett, hogy büszkén viselnéd a kék köpenyt. A parasztoknak, akiknek felégetik a földjeit és megerőszakolják az asszonyait egy háború sem csodás, mindegy melyik oldalon állnak. Én nem akarom ezt a tündéknek, akkor se ha világos akkor se ha sötét a bőrük. Te igen? - dobta vissza a labdát. Adolf megrázta a fejét.
- Sosem viseltem a kéket, csak jobban fizettek, s komolyabb harcnak tűnt a Déliek oldalát választani. Engem aztán hidegen hagynak az eszmék, hidegen hagy Isten. Csak az érdekelt, hogy egy szabad birodalom jött létre, ami aztán... Behódolt a rendnek, s egy rideg, szabályoktól fogott ország lett belőle... TŰZBEN SZÜLETTEK, VÉRBEN EDZŐDTEK! - Kiáltott fel indulatosan. - S elnyomták a szenvedélyt. Nem ezért adtam a vérem, hogy egy Északinál is elnyomóbb királyság létezhessen.
Látszólag kissé megnyugodott, levágva egy szeletet a csülökből, s azt zsírosan belepréselte arcába.
- Egy ember becsület és büszkeség nélkül meg tud lenni, ha elég az étke. Ha felégetik a földet, eltűnik az étel, s vagy meghalnak, vagy feléled a büszkeség. Aki gyenge, éhenhal, aki erős, harcol, megmarad. A sötételfek elnyomott népek, de miben másak mint ti, nemesek? Semmiben, mégis a mocsokban élnek, hazai tájuk Veronia legveszélyesebb mocsara... Minden békát lenyelnek... A szabadságot halálban mérik. Akik velem vannak, hajlandóak megfizetni. Ezt akarom, igen.
Loreena kifejezetten érdekes embernek találta Adolfot, amit eddig nem tudott elmondani egyetlen egyről sem. Tüzes volt, és mindennél jobban vágyta a szabadságot, amit csak az tudott megérteni, aki rótta már egyedül az erdőt úttalan ösvényeit. Valahol megértette, az árában azonban nem értett egyet, nem érthetett egyet. Stratégiát váltott a tárgyalásban, pedig egyáltalán nem volt gyakorlata az ilyesmiben. Valahogy meg kellett győznie, mert már tudta, hogy egyáltalán nem akarta megölni.
- Jól van, értem, a sötét tündék szabadságáért akarsz harcolni, noha Nebelwaldban elég szabadon élhetnek, olyan feltételekkel, amilyet maguknak teremtenek. Mit akarsz nekik itt? Földet? Meghódítani a tünde erdőt? Nem kényszerítettünk senkit szolgának, aki akarja megleli a boldogulását, bár el kell ismernem, hogy talán nem egészen egyenlőek a lehetőségek. Szóval. Mit akarsz nekik pontosan? Mi a végső cél? A szabadság jól hangzik, zászló, ami alá gyűlni lehet, de én az a fajta katona vagyok, aki a gyakorlatias megoldásokat kedveli.
A kérdésre kicsit megállt a férfi, végigtekintve azon a pár sötételfen, aki ott volt a teremben.
- Szabad feltételek Veronia segglyukában. Szűkmarokkal nyújtott kegy. Rendes termelőföld alig, mindenhol veszély és mérgező lények. Mocsok, betegség, halál. - Kicsit zavartan biggyeszti le ajkait. - Egyenlőséget, szabad birodalmat, jó létet. Se többet, se kevesebbet.
- És ezt hogy kapod meg a creeki nemestündék megölésével? Nem fogják a földjeiket a Köderdőhöz csatolni. És ezzel azt sem éred el, hogy egyenlő bánásmódot kapjanak a Tünde erdő teljes területén, sőt, a lázadozás mégtöbb ellenszenvet szül majd, amit az egyszerű sötét tündéken fognak kitölteni, akik csak békében akarnak élni. Vannak ötleteim, ahogy segíthetnék, és akarok is, ha nem akarnék nem beszélgetnénk. De ahhoz vér nélküli és pontos haditerv kell, a hadjárat pedig hosszú, de kitartással megnyerhető. Így csak végeláthatatlan és értelmetlen partizánharc a tiéd egy távoli célért. - próbált érvelni, felvázolni a következményeket, de valahol érezte hogy nem lesz eredménye. A nagy eszmékért, mint szabadság, egyenlőség, testvériség képesek voltak meghalni, de valahogy ezek az fennkölt célok sosem mondták meg, hogy mégis milyen, apró praktikus lépéseket kellene megtenni hozzájuk. Loreena a maga részéről ezeket a lépéseket szerette volna képviselni, de Adolf csak a nagy egészet volt hajlandó látni. Volt a mondás a tündék és az emberek között is, hogy valaki „nem látja a fától az erdőt”, ez most pont a fordítottja volt. Adolf szeme mégis érdeklődően csillant fel a kérdésre.
- Pontosan ez a tervem. Ha látják a sötételfek, hogy a nemestündék sorban haláloznak el, talán azt hiszik van lehetőségük... Éjszakánként én hordok nekik ételt a gettókba abból, amit a farmok kifosztásával nyerek, s ha nem is támogatják a vérengzést, azt tudják, hogy bennünk megbízhatnak... Tegyük fel, hogy a tündék hangja a sötételfek ellen fordul, kihez fordulhatnak majd? Hozzám.
- Ez nem igazi lehetőség és csak addig áll, ameddig te élsz. Ameddig nem jönnek ügyesebb fejvadászok, esetleg egy kisebb tünde osztag, és a váltó reményében meg nem ölnek. Az igazi lehetőség az, ha ők teremthetik meg maguknak a kedvező feltételeket. Földhöz jutni, műhelyt nyitni... A tündék haragja nem kell, hogy a sötétek ellen forduljon, sőt az lenne a legjobb, ha ez ellenkezőképp történne. Te ember vagy. Híd is lehetnél. Vagy a druida is lehetne a sötét tünde asszonyával, megmutathatnátok, hogy együtt is lehet, de építve, nem pusztítva.
- Nem aggódom. Nem hiszem, hogy bajom lenne, a tündeosztag pedig sosem fog megtalálni. Egy sereggel nehezebb közelekedni, mint mondjuk haramiákkal. Ott is van szemem, ahol másnak nem. Kicsit elhallgatott. - Bár, téged pont nem látott meg.
A felvetésre keserűen felnevetett, röviden, de gúnyosan.
- Nem érdeke a tünde államnak az ilyesmi. Biztosra akarok menni, hogy érdeke legyen... Dicséretes, hogy te így gondolod, de amíg leköpnek valakit csak mert sötét a bőre, veszélyes a lét. Kedvtelenül forgatta a tőrt a kezében. - Meguntam a beszélgetést. Mondd el nekem, miért adjam vissza a társaid?
Elbukott hát. Minden érve és jóindulata ellenére nem sikerült meggyőznie Adolfot az igazáról, nem sikerült egyezségre jutnia vele… Csalódott volt, és haragos, a tehetetlenség érzése ólomsúllyal préselte össze a mellkasát. A társai… Őket azért még kijuttathatja, bár csak az elvei miatt.
- Jószándékod jeléül. Ha csatlakozni akarnak hozzád maguktól is visszajönnek. És mert azt mondtad a jellemhibám, hogy úgysem fogom itthagyni őket, dícséretes.
Talán fél perc is eltelt mire a férfi bólintott.
- Így van. Dícséretes. Druida, menj, szedd össze a társait. Vidd magaddal Samet is, nem árt neki egy kis munka. - A barna szemek komoran a lányra, ahogy felemelkedett a ládáról. - Mi a neved, elf?
- Loreena Wildwind. Anélkül kell hát visszamennem, hogy elvégeztem volna amiért küldtek? Ha így lesz, küldenek mást, erősebbet és felkészültebbet nálam. Gondold meg kérlek, amiről beszélgettünk. - nem mosolygott ő sem, a hangja mégis nyugodt, már-már barátságos volt. Valahol menet közben kikopott belőle a rideg él. Felállt ő is, távozásra készen.
- Hmm, szabad, mint a szél. A Vad szél... Tetszetős. - Picit mintha habozott volna, ám folytatta. - Hidd el, könnyebb lesz azokkal bírni. Nem vagyok a szavak embere, a kardé inkább. Átgondolom majd, amit mondtál, de az emberi makacsság ritka híres... Várj...
Kicsit elsietett, egy tőle nem messze lévő terembe átlépve, s egy hosszú, kétkezes kardot cipelve tért vissza. Pont olyan volt a tokja, mint ami mellette volt a ládánál. - Legalább ennyit tegyél meg cserében, vidd el, s add le. A jutalmat megkaphatod érte, s egy kicsit elhalnak a hírek. Jót tesz majd a hírnévnek a halálból visszatért szabadságharcos...
Loreena elvette a kardot és bólintott. Szabadságharcos… Még mindig úgy vélte, hogy Adolf szélmalomharcot vív ráadásul rossz fegyverekkel, de ezt már az imént megtárgyalták. Fölösleges volt a további szócséplés.
- Jól van. Nekem se jönne jól a lefokozás, ami azt illeti. És hallottam arról a bizonyos makacsságról, ám amennyire te komolyan veszed az ügyedet, úgy én sem beszélek a levegőbe. Megteszem értetek amit tudok, és talán egyszer egy oldalon találjuk magunkat majd.
- Talán... De most pakolnunk kell, azt hiszem ideje új rejtekhelyet keresni. Minden jót, Wildwind. Remélem nem más oldalon találkozom veled.
Hátán a karddal ment vissza a kis előtérbe a létrához, ahol a druida és Sam cipelték felfelé a három társát, a sötét tünde nekromantát, az ember papot és a tünde vadászt. Az őr értetlenül figyelte a jelenetet, és Loreena is vigyorogva nézte Sam szenvedését. Még véletlenül sem segített volna.
- De kurva nehezek ezek...
- Ne nyavajogj már, csak cipeld.
Amikor felkerültek Loreena is felmászott a létrán, ki a holdfényes éjszakába. A két férfi letette a testeket a fa tövébe, Sam gyorsan iszkolt is vissza a táborba, a druida pedig hozott egy vödör vizet, hogy felkeltse az ájultakat. Szép éjszaka volt, békés, már-már idilli. A druida halkan szólította meg.
- Örülök, hogy nem döntöttél sietve.
- Remélem ő sem fog. Hallottad amiről beszéltünk?
- Hallottam. Ha talán egyszer odajutsz, megmutathatod, hogy kinek is volt igaza, de addig is én már letettem a voksomat. Azt hiszem te is.
Nem volt benne biztos, hogy mégis mi lenne ez a voks, de nem kérdezett többet.
- Így fogok tenni. - biccentett a druidának, majd felrázta a társait. Hogy innentől mihez kezdtek, az az ő dolguk volt, ő a maga részéről észak felé vette az irányt, haza. Egyszer már vitt a királynőnek egy kardot, most vitt egy másikat, noha nem mágikus volt, talán mégis többet jelentett. Neki legalábbis biztosan. Nem tudta, befejeződnek-e a gyilkosságok Creekben, de azt elmesélte, hogy Adolfnak voltak társai is, így bár ő meghalt, biztos lesznek akik folytatni akarják majd a munkáját.
Várt a hírekre, hogy mikor bukkan fel ismét a sírjából visszatért szabadságharcot… És ki tudja, talán egyszer valóban egy oldalon találkoznak majd.

Köszönöm szépen a befejezést Lory. Természetesen teljes jutalomban részesülsz a teljesítésért. A többiekkel tárgyalhatunk a jutalomról, amennyiben visszatérnek, de egyelőre úgy gondolom, hogy felesleges még ezen gondolkodni. Normális esetben kicsit kevesebb jutalmat adnék, de tekintve, hogy milyen sokáig is tartott ez, mégis jár egy kis extra jutalom érte  

Váltó: Megkapod magadnak a 3000 váltónyi jutalmat a vérdíjért. 
200 TP

Különleges jutalomként pedig mikor mész leadni a kardot és jelenteni a felettesednek, az három lehetőséget vázol neked: Megtarthatod Adolf fegyverét, elfogadhatsz cserében egy különleges tőrt, vagy részesülhetsz egy kis bónusz pénzjutalomban. Melyiket választod?