Azonnali játék: Tél-apó ajándékai

Az apró szemű, kora téli hó a csizmámra fagyott, ahogy végigsétáltam az édességgyártók utcáján a Főváros kereskedőnegyedében, a harmadik gyűrűben, de nem zavart. Vastag, meleg gyapjúzoknit vettem fel amit még tavaly karácsonyra kaptam Konradtól, így tökéletesen védve voltam a hideg apró ujjacskái elől. Akik azonban nem voltak azok a nevetve futkározó, széltől cserepes ajkú és kipirult gyerekek, akik a hóban játszadoztak. Az egyik fiúcska éppen szobrot épített, emberformát, oldalába gallyakból összeácsolt kardot adott és néhány összedrótozott deszkát pajzs gyanánt.
- Szia Jan, mit ügyeskedsz? – léptem oda hozzá mosolyogva, mire a munka lázától csillogó szürke szemek felém fordultak.
- Kristin néni! Hólovagot csinálok, hogy megvédjen minket a tél-apótól és a hidegtől ami a palástjáról hullik. – magyarázta félmosollyal, miközben újabb marék hóval erősítette meg a lovag talapzatát.
- Óh, a tél-apótól nem kell félni. Nem csak hideget hoz, hanem sok minden mást is. – simogattam meg a fiú kócos szőke haját, mire elégedetten kuncogott és füttyentett a többieknek.
- Hé! Itt van Kristin néni! – A hét-nyolc gyermekarc szinte egyszerre fordult felém elfeledkezve az ádáz hócsatáról amit vívtak, és szinte rohanva bukdácsoltak át a csúszós utcán, hogy körém gyűljenek mint a verebek az elszórt magvak köré.
- Küldetésről jöttél, Kristin néni? Valami értékes ereklye van abban a naaagy zsákban? – kérdezte a szemfüles Helga, mire elmosolyodtam.
- Értékesnek értékes, de nem ereklye. Na de ne itt a havazásban beszélgessünk, gyertek, húzódjunk be a templomajtó elé! – utasítottam apró követőim raját, majd vállamra vettem az ominózus naaagy zsákot és fellépdeltem a kis külvárosi kápolna fedett lépcsőin és leültem a szenteltvíztartó alatti padra. – Így ni, minél közelebb az Úrhoz.
- Mi az az értékes dolog, ami a zsákodban van, Kristin néni? – kérdezte Peter, a legidősebb az utcagyerekek közül. Legyetek olyanok, mint a gyermekek, mert övék a mennyek országa – Krisztus urunknak igaza volt, olyan elhivatottság és őszinte kíváncsiság lakozott bennük, amit nem tántoríthatott el sem csalfaság sem ravaszkodás és erős elhatározássá érhetett, ha megfelelően törődtünk velük. Ezért jártam el havonta egyszer ezekhez a szerencsétlen árvákhoz, beszélgettem velük, meséltem nekik és szépen egyengettem őket az Úr szeretetébe, hogy megmentsem őket, mielőtt elvesznének. És mert én is ugyanilyen árva voltam, és ha Sixtus atya nem talál rám és ment meg elvesztem volna a fájdalomban, mint ezek.
- Nos, képzeljétek, idefele jövet találkoztam valakivel. – ahogy elkezdtem a mesét szépen félkörben gyűltek körém, hogy mindenki halljon, és nehogy lemaradjanak egyetlen részletről sem. – Nagy, fehér szakálla volt és lila palástja, meg süvege a fején és egy ennél is sokkal nagyobb zsákot cipelt.
- A tél-apó volt? Hozta a hideget? – görbült le a szája Helgának, mire bátorítóan mosolyogtam.
- A tél-apó volt, de nem egészen. Félreismerik az emberek, tudjátok. Valamikor nagyon régen, még a Szakadás előtt, az Öreg Földön volt egy város, amit Mírának hívtak. Ott élt egy püspök, akit úgy hívtak, hogy Nikolaus. És ez a püspök nagyon jószívű volt és bár nagyon gazdag volt az egyház adományaiból nem élt vissza vele, hanem titokban, álca alatt éjszakánként megsegítette azokat, akik nélkülöztek. Segített két szegény lánynak hozományt venni, adakozott a szegényeknek, és édességet adott a gyerekeknek és árváknak. – magyaráztam, mire a csillogó szempárok mögött lassan felismerés csillant.
- És nekünk is hozott édességet? És az van a zsákodban, Kristin néni? – kiáltott fel leplezetlen boldogsággal Jan, mire én elmosolyodtam.
- Az bizony. Na de, nem jár mindenkinek édesség, csak a jó gyerekeknek. – Alig tudtam befejezni a mondatot, mielőtt egymásra licitálva kezdték bizonygatni ki mennyire volt jó, és csak azzal tudtam elcsitítani őket, hogy felemeltem a kezem. – Ha jók voltatok, hadd haljam a miatyánkot szépen, egyszerre. Aki elmondja az kap valamit tőlem. Mi atyánk…
- Aki a mennyekben vagy… - folytatták engedelmesen, és ahogy szinte énekelték az imádság sorait szeretet és büszkeség tódult a szemembe, majdnem a könnyem is kicsordult. - … Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökkön örökké…
- Ámen. – fejezte be egy ismeretlen hang, és ahogy felnéztem a gyereksereg feje fölött a legvalószínűtlenebb képet láttam, amit valaha el tudtam képzelni. Egy magas, pocakos férfi volt, bozontos ősz szakállal és nevetőráncokkal tarkított kalácsarccal, bíbor prémkabátban, lila palásttal és prémes püspöki süvegben. – Ügyesek vagytok, gyermekek.
- Te vagy a tél-apó? – mondta ki az összes lelenc közös kérdését Helga, mire a férfi felkacagott mély, öblös nevetéssel.
- Hát persze, Helga. Csak elfelejtettem valamit odaadni egy árvának, így visszasiettem. Bocsánat hogy ennyit késtem, a tegnap este sajnos nagyon lefárasztott. Minden házban, minden utcán és minden mezőn megkeresni a gyermekeket, nehéz munka. – mesélte a „tél-apó”, amire én gyanakodva összehúztam a szemem. Valaki tréfát űzött az ünnepből és a legendából, csak reméltem, hogy nem fog fájni senkinek a csattanója.
- De Kristin néni azt mondta, hogy nagyon régen, még a Szakadás előtt éltél egy Müra, vagy Míra nevű városban, akkor hogy lehetsz most itt? – kérdezte Peter megdöntve a fejét, amit akkor szokott, ha elgondolkozik valamin.
- Kristin néninek igaza is van, Peter. Ő egy nagyon okos leány, hallgattok rá engedelmesen, igaz? – ahogy serényen bólogattak egyre jobban összezavarodtam a rejtélyes férfit illetően, mivel úgy tűnt valahonnan ismeri a gyerekeket. – Azt is elmondta nektek, hogy az Isten hatalmas, ugye? És hogy nála semmi sem lehetetlen? Na ugye! Miért lenne éppen az, hogy egyik szentjét visszaküldje a színe látásából minden évben, hogy örömet hozzon azoknak, akiknek legnagyobb szüksége van rá? – az apró fejecskék lelkesen bólogattak, mire a földre küldött szent megsimította szakállát. – No de, szépen imádkoztatok, ezért jár a jutalom! Odaadta már nektek Kristin néni amit küldtem? Nem? Szabad lesz? – nyújtotta felém a kezét, mire én átadtam neki a zsákot. Beletűrt és előhalászta belőle a papírba csomagolt karamellás almákat, amiket Hans mestertől vettem az utca elején, majd szépen sorban kiosztotta nekik. Mikor a zsák kiürült a tél-apó a homlokára csapott, mint akinek épp csak eszébe jutott valami nagyon fontos. – És amiért visszafordultam… - beletűrt prémkabátjának belsejébe, egy apró vászonzacskót húzva elő belőle, amiben a koccanások hangjából ítélve vagy kavicsok voltak – vagy cukorkák. – Ez a tiéd, Kristin.
- Az enyém? – néztem rá pislogva, majd bátortalanul elvettem a csomagot és kibontottam a száját. Az a tündéktől való, az ő egyik cserjéjük levelével, mentollal ízesített keménycukorka volt benne, amit Sixtus atyától kaptam néha, ha meglátogatott a kiképzés alatt még alig 12 éves korom körül. Csak kerek szemekkel bámultam az ajándékot, mire Jan megszólalt.
- Min csodálkozol, Kristin néni? Hiszen te is jó voltál, mint mi, te is megérdemled! – mosolyogva pillantottam a fiúra, majd összehúztam a zacskó száját és a zsebembe gyömöszöltem.
- Igazad lehet, Jan. Tudjátok mit, aki a legszebb hókeresztet építi, kap belőle, megegyeztünk? Egy kis versengés nem árt, hajrá!
- Úgy is én leszek! – kiáltotta magabiztosan egy lányka, Gretha, miközben a hét-nyolc gyerek futva szaladt a hóval borított utcára, hogy keresztet építsen. A „tél-apó” aközben fáradtan leült mellém a padra és megtörölte a süveg alatt izzadó homlokát.
- Jó gondjukat viseled és szereted őket, ahogy én szerettem az enyéimet. Büszke vagyok rád, Kristin.
- Ki maga? – néztem rá kíváncsian, próbálva megfejteni a rejtélyes idegent.
- Igazán nem tudod? – nézett rám, ősz szakálla hullámzott, ahogy ajkai mosolyra húzódtak. Folyamatosan mosolygott.
- Annyit tudok, hogy jó ember, ez egészen biztos. De honnan ismeri a gyermekeket? – néztem a hóesés függönyén át a csapatokba rendeződött szobrásznövendékekre, ahogy gallyakkal és seprűnyelekkel próbálták elérni, hogy a kereszt szárai ne törjenek le.
- Óh, én minden gyermeket ismerek és minden szívben látom a jót vagy a rosszat. Ez nincs benne a legendában?
- Valóban maga lenne Mírai Szent Miklós, az ínséget szenvedők védelmezője? – fordultam vissza felé, mire mosolya vidámból szeretetteljessé vált, mint ahogy az apa néz leányára, mikor az sokadjára sem hiszi el azt, ami az ő javára van.
- Az vagyok, ami boldoggá tesz, Kristin. Neked Miklós püspök vagyok, az ajándékozás szentje. A babonás falusiaknak a tél-apó vagyok, aki hideget hoz, de a hidegbe örömet csempész és a hóval betakarja a gabonát tavaszig. A tündéknek én vagyok Greatfather Winter, aki kézen fogja az Őszanyát és vánkost vet neki, fehér paplan közé, hogy Tavaszleányként ébredhessen, és csókjával Nyárifjúvá tehessen engem, így járva a természet táncát. Mindenhol úgy neveznek, ami közel áll a szívükhöz, ami nem ijeszti meg őket. – elgondolkodva hallgattam az öreget és kezdtem úgy érezni, hogy nem teljesen képzet és tréfa, amit mond és amiket tesz.
- Honnan tudta, hogy ez a kedvenc cukorkám? – tértem rá egy kevésbé fennkölt témára, mire felnevetett.
- Tudod, Sixtus atya sokat imádkozik. Az Egyházért, magáért, érted… Az Úrnak elmondja, miket tesz, az Úr pedig megsúgja nekem, ahogy megsúgja neked is mit kell tenned, hogy az útján járhass.
Hirtelen kaptam fel a fejem és bámultam rá leplezetlenül, ahogy rám tört a felismerés.
- Sixtus atya értem imádkozik?
- Hát persze. Hogy ne imádkozna egyik legkedvesebb leányáért. – mosolyodott el nyugodt boldogsággal az öreg, majd végigsimította a szakállát. – Óh igen, jut eszembe, a cukorka ötlete tőle származik, ezt azonban a saját szakállamra találtam ki. – Ismét kotorászni kezdett a zsebeiben, mielőtt egy rongybabát húzott volna elő. Fehér csipkéből volt a ruhája, ugyanilyen színű rongyból a feje és apró papiros szárnyak függtek a hátán. A fején aranycsík jelezte a tüzes glóriát, és a ruhája alatt piciny csengettyű csilingelt, ahogy a kezembe adta. – De most már indulnom kell lassan. – emelkedett fel, ami tekintélyes pocakjával nem volt egyszerű vállalkozás. – Légy boldog jövő ezidáig, amikor is ismét meglátogatlak, noha nem biztos, hogy észre fogod venni. Viszlát, Kristin. Óh, ha megengedsz egy tanácsot, a karácsonyi misére vidd fel ezeket a gyerekeket a Katedrálisba, biztos lesz ami megfogja őket.
- Úgy lesz, püspökatya! – feleltem öles léptekkel távolodó alakját figyelve, míg a gyerekzsivaj vissza nem térítette a figyelmemet a csemetékre.
- Na? Na? Melyik lett a szebb? – mutatott Gretha a három hókeresztre, mire összeráncoltam a szemöldököm és ujjammal alátámasztottam az ajkamat.
- Szerintem egyforma szépek mind. Szóval az lesz a legjobb, ha mindenki kap! – vettem elő a zacskót a zsebemből. – Ki szereti a mentolt?
Természetesen mindenki jelentkezett, ugyanis nem volt olyan édesség a világon, amit ne szeretett volna mindenki. Okos egy öreg volt ez a tél-apó.

Egész nap rohangáltam, mivel az atyák számtalan árvaházat igyekeztek meglátogatni és kisebb ajándékokat osztogatni a gyerekeknek, hiszen a katolikus vallás értelmében Mikós püspök napján ez a szokás az emberek között.
Eddig nem voltam beosztva egyik évben sem a testvérek mellé, de úgy látszik már elég nagynak tartottak hozzá, hogy most kivegyem a részem ebből a munkából is.
Persze, mivel engem emberek neveltek, kis kormosként én is nagyon vártam minden évben, hogy megajándékozzon ez a jóságos, jól lakott és valamiért a piros ruhához ragaszkodó apóka, de én sosem kaptam semmit, csak irígykedve nézhettem, ahogy másnap reggel „testvéreim” és a szomszéd gyerekek mindenféle nyalánkságot esznek.
Aztán a rendhez kerültem és lassan kinőttem gyerekes naivságomat, már tudtam, hogy ez az egész csak színjáték, a kölykök hiszékenységének kijátszása és az ajándékokat a szülők csempészik a cipőkbe és az ablakokba.
Ettől függetlenül az ilyenkor elterjedt ajándékozás és alamizsna osztás, mindig jó érzéssel töltött el, mert legalább ilyenkor kaphattak pár jobb falatot, vagy egy-egy ruhaneműt azok, akikre csak a jó Isten mosolyog le minden nap, egyébként csak az élet kegyetlen oldalát ismerik.
A gyerekek persze megbámultak gyakran és hallottam pár megjegyzést is a képemet illetően, de alapjában véve, hamar elfogadtak, jobban, mint a felnőttek.
Mivel igen sok volt a hely, ahová el kellett jutni, így csak késő estére értem vissza, már jócskán a vacsoraidőn túl, de Teodorus testvér megszánt a konyhán és miközben átfázott tagjaimat melengettem, kerített egy tányérra némi cipót, sajtot és még pár falat bárányhúst is, ami ugyan hideg volt, de nekem így is kicsordult tőle a nyálam. Régebben is megettem még a vasszöget is, de mostanában állandóan csak ettem volna és mindig éhes voltam.
- Menj fel a szobádba, ott megeheted, mára nincs több dolgod. – tolta elém a tányért a testvér. – Én ezzel ajándékozlak meg téged, jó munkát végeztél ma, fiam. Az Úr megáld érte majd.
- Köszönöm, atyám! – fogtam meg a tányért és mikor már elég meleget gyűjtöttem magamba, hogy erőt merítsek a hideg szobámba való felmenéshez, el is köszöntem tőle.
A Katedrális még nyáron is hűvös volt, ilyenkor télvíz idején számomra meg egyenesen fagyos. Persze elég kevés időt töltöttem a cellámba, hogy nagyon foglalkozzam az ott uralkodó hideggel, jódormán csak aludni jártam ide, akkor is a fáradtságtól bezuhanva az ágyamba.
Most dideregve húztam magamon össze a ruhát, de legalább meleggel töltött el az étel és a tea, amit mellé felhoztam, aztán gyorsan ledobtam magamról a téli cókmókot, lerúgtam a csizmám, ami majdnem az ajtóig repült és nyakig beburkolva magam igyekeztem álomba merülni.
Éppen Tintapaca hátán, kezemben egy fénylő karddal, mely izzó fénnyel kápráztatta el a démonokat, vágtattam be seregeik közepébe, széles rendet vágva közöttük, miközben testvérek százai követtek, mikor halk nesz lopakodott be álmaim birodalmába, egyre határozottabban követelve, hogy nyissam ki a szemem.
Ahogy az orromig húzott takaró alól kimeresztettem a szemem, egy sötét alak körvonalait láttam meg a keskeny ablakomon bevilágító hol, bizonytalan sápatag fényében, aki mintha görnyedten felém lopakodott volna…….
Az atyától kapott és féltve őrzött vadásztőröm a párnám alatt pihen és most észrevétlenül nyúlok be érte és markolom meg szorosan.
Azt meg kell vallanom, hogy bár láthatóan minél halkabban akar tevékenykedni a merénylő – mert határozottan egy otromba novícius tréfa végrehajtójának vélem – azért meg kell adni, hogy nem igazán jó merénylőt választottak, mert most már elég jól hallom halk nyögdécselését, mintha valami megterhelőt csinálna és érzem a izzadtság jellegzetes szagát is.
Magamban kajánul elvigyorodom, ahogy majd reggel a most valószínűleg azon vigyorgó társaim képét meglátom, akik ezt az egészet kieszelték és észlelik a gatyára vetkőztetett társuk látványát az udvari kúthoz kötve.
A meglepetés ereje nálam van, mert nem tudhatja, hogy már rég ébren vagyok, így mikor újabb halk nyögés közepette lehajol – megesküdnék rá, hogy keres valamit a földön – felpattanok és a hátán landolva döntöm le a földre, miközben késem élét a torkának nyomom.
Persze eszembe sem jutna komolyan bántani, de azért igyekszem elég fenyegető lenni.
A sötétben elmosódnak a vonásai, nem tűnik ismerősnek, de hát ez most nem is lényeges.
- Rossz áldozatot választottál mókamester! És miért öltöztél ilyen hacukába?
Kezem alatt érzem a furcsa anyagú ruhát és valami szőrmét is.
- Hééé! – nyög fel hallhatóan eléggé megdöbbenve és egyáltalán nem olyan fiatalos hangon, mint számítottam rá, de hát vannak közöttünk, akik életük érettebb szakaszában kerülnek a rendbe, talán őt tartották társaim erre a feladatra a legalkalmasabbnak, vagy fordítva?
- Szállj le rólam, kölyök, különben nem kapsz ajándékot! És ez a munkaruhám! – most már inkább mérgesnek tűnik, mint meglepettnek.
Ez mosolyt csal az arcomra. Alakul!
- Ajándékot, mi? – kuncogok fel. – Mit akartál csinálni? Kormot kenni a képemre? Egeret csempészni a cipőmbe? Nekem nem tudsz újat mutatni, barátom.
- Semmi ilyet nem tennék! – hördül fel és mocorogni kezd alattam, mint akit tényleg felháborít a dolog. – Én vagyok az, akit ma éjjel minden gyerek vár, én vagyok a Mikulás! – hallatszik egyre határozottabb hangja, mint aki biztos benne, hogy ettől elalélok, mint valami hercegkisasszony és elengedem.
- Ez jó! Legalább eredeti magyarázatod van, de nem vagyok már gyerek, aki beveszi ezt a legendát, szóval rossz lóra tettél. És most vetkőzz! A gatya és a szakáll maradhat, hadd röhögjenek a többiek is reggel.
- Ezt nem teheted! Én tényleg a Mikulás vagyok és csokit akartam adni neked, ott a zsákom, nézd meg! – kezd kétségbeesett lenni.
- Na nem. – rázom meg a fejem. – Nem húzol csőbe. Csináld, amit mondok, különben a gatyát is levetetem veled és tudod, elég hideg van odakinn. – morranok rá és meglóbálom a kést a szeme előtt.
Még mindenfélét összehordott ördögökről, a pokol tüzéről és virgácsokról és rá váró gyerekekről, de nem dőltem be neki, így kénytelen volt lassan megválni különös ruhájától, amit a hónom alá kaptam és azzal együtt, néha kicsit megbökdösve kísértem le az udvarra, ahol fényesen világító Hold várt és a hideg.
- Te most tényleg megteszed ezt velem, ugye? – tört meg végül, mikor odaerősítettem a kezét megkötő kötelet a kút csigájához. – De nagyot fogsz csodálkozni, Jozef reggel. Talán most találkoztunk utoljára fiam, de én megbocsátok. – mondta halkan és mosolyodott el békésen,én meg gyanakodva néztem rá.
- Na persze! – vontam meg aztán vállam, majd mellé dobtam a ruháját. – Majd megnézem reggel a képed……és a többiekét. Máskor más palimadarat válasszatok.
Elégedett vigyorral mentem vissza a szobámba és biztos voltam benne, hogy éjjel már nem zavar meg semmi és senki, így jót aludtam reggelig, de már koron fenn voltam, mert vártam a hatást.
Ekkor láttam meg a szobám padlóján maradt piros zsákot és most már óvatosan mellé guggolva kinyitottam.
Aztán csak bámultam a sok édességet, ami benne lapult.
Kirohantam az udvarra, de ott csak az árválkodó kötelet találtam.
~ Jozef, te szerencsétlen! Lehet, hogy elfogtad és kikötötted az igazi……… Mikulást? NEM, az NEM LEHET……..ugye? ~
Még az nap elsurrantam az árvaházba és otthagytam a zsák tartalmát, hogy legalább ez ne nyomja a lelkem, aztán vártam az égi büntetést……….
Uram Istenem, előbb-utóbb pokolra fogok kerülni!

* A tűzhely lángja meghitten pattogott, ahogy halkan kanalazták a felkelő nap ablakon óvatosan be-betekintő fényében a kása utolsó falatjait, elpusztítva minden kanálnyit a szegényes étekből. Ismerte jól ám a lányt, ez a nagy hallgatás nem tetszett neki egy kicsit sem, s a fakanalat letette egy pillanatra, hogy belekortyolhasson a sovány borral elkevert vízbe.
- Mi aggaszt olyan nagyon?
* A fiatal vámpír kelletlenül emelte fejét a kérdésre, fogai még idétlenül nagyok voltak arcához képest, minden vámpírgyermek nevetséges volt egy kissé, s efelől az ő sajátja se volt kivétel semmilyen mértékben sem... De hát tudja az ember hogy megy ez! A sajátod mindig szebb, mint bárki másé.
- Fritz azt mondta nekem tegnapelőtt, hogy... A Télapó csak az emberekhez jön, a vámpírokat nem szereti. Igaz ez?
* Arcára szánó ám mégis kedves mosoly szaladt, miközben egy falat szalonnát kanalazott fel a tányérból. Hát innét fújt a szél. Való igaz, nem gondolt arra, hogy kéne valami ajándékot adnia a gyereknek, de lényegében elég idős volt már ahhoz, hogy tényleg részesüljön valami kicsiségben, így nem volt ellenére némi dió vagy valami hasonló kedveskedés... Nem, ha ennyi kellett a boldogságához.
- Nem tudom, a télapó eléggé nehezen jut el a szánján ide a mocsárba... De egyáltalán jó lány voltál? Emlékszel amikor megkértelek, hogy mosogass el és...
- SHHHH, MI VAN HA MEGHALLJA A TÉLAPÓ, PAPI!
* Akaratlanul is elnevette magát, őszintén, kedvesen. A bornak semmi része nem volt ebben, a gyermeteg kitörés okozta csak örömének okát, s megtörölte szájának széléről az ital okozta nedvességet, miközben bekanalazta az utolsó falatot az ételből.
- Meglátjuk. Csak a jó gyerekekhez jön a télapó. Mosogass el, sikáld ki a cipőd és feküdj le aludni. Már felkelt a nap, ágyban lenne a helyed javában. Én addig még ellátogatok a szomszédba egy kis borért, de nem sokára itthon leszek és lefekszem én is. Ne félj a fényben, tudod, hogy nem lehet baj, ha rajtad van a nyaklánc.

* Tíz fele járhatott, ahogy óvatosan benyitott a műhelybe, letéve a dolgokat az asztalra. Vett mindenféle földi jót, hozott haza bort, kolbászt, szalonnát, almát. Emellett elment a fűszereshez is, hogy tudjon Hildének venni valami amit a mikulás hozna. Nem is gondolta volna, hogy milyen méregdrágák ezek az édességek, de azért mégis ha már itt járt, vett marcipánt és valamilyen almás-lepény szerűséget, ami vékony papírba volt csomagolva. Szentséges egek, majd annyiba kerültek ezek a bolondságok, mint egy kard elkészítési ára! Tettetett morcossággal vakarta meg zsíros haját és egy suta mosollyal öntött magának egy pohár bort. Már most zsarol engem ez a hülye gyerek... Az ital keserű volt mint az epe, olcsó Dornesburgi bor volt, az a fajta, amit még éppen be lehetett szerezni itt. Nem kedvelte a mocsár ezen tulajdonságát, piszok nehéz volt valami jóhoz jutni, s még ha sikerült is, az is annyiba került, mint máshol kétszer annyi jóféle itóka. Mondjuk nem mintha olyan sokat kérne, rendes gyerek, ennyit bármikor megérdemel, s valami ilyet sosem sajnálok tőle. A boros kupát utolsó cseppig kiürítette, majd felemelkedett az asztalról, s levette magáról a durva irhabekecset. Egészen meghűlt az idő még itt is, igaz, ezek már nem azok a régi telek voltak, amikor még gyerekkorában a kovácsműhelybe kellett melegednie a kohóhoz simulva. Hozzá is eljött olyankor a mikulás, diót, almát, körtét hozott, de aligha örülhetett volna jobban bárminek is, mint ezeknek a kicsiségeknek, s most talán el is szomorodott egy picit, hogy odáig fajult a világ, hogy már a fűszeres édességeket árul. A bor bár rossz volt, erős is, s érezte, ahogy feje egy csöppet megnehezedett. Majdnem egy napja volt már fent, ideje volt végre pihenni, így még tett pár fát a tűzhelyre, majd odalépett az ablakba rakott cipőkékhez. Kopottak és helyenként karcosak voltak, de mégis szép tiszták, ami legalább arra mindenképpen utalt, hogy a szaros igenis komolyan vette ezt az egészet. Pár marék diót töltött bele, ami koccanva ért a kis csizmácska aljába, mellébe pedig letette a gondosan becsomagolt édességeket. Mögötte mocorgás hangzott, fejét ijedten fordította háta az ágyhoz, pont, mint ahogy azt egy gyermek tenné ha rosszon kapták. Hilde ébredezett éppen, szemét törölgetve, ásítozva. Talán a dió csörgése kelthette, gyorsan kellett lépnie.
- Mit csinálsz papek?
* Mosolyogva túrt bele a szakállába, majd elégedett bólogatásba kezdett, hogy szerezzen magának egy kis időt kitalálni miként is mentheti meg a Télapó kétségtelenül csorbállott hírnevét így.
- Megnéztem, hogy eléggé szépen kitakarítottad-e a cipődet. Azt kell mondanom, hogy igen. Ha a Télapó tényleg eljön a vámpírokhoz is, akkor biztosan meglátogat majd... Én is gondolkodtam rajta, hogy ki kéne tennem, de nem tudom elég tiszta-e.
* A gyermek látszólag kissé zavart volt még, ébredni nem ébredt fel, csak éppenséggel a zajra riadt. Gyakran meggyűlt vele a baj ezen tulajdonsága miatt, rettenetes egy alvó volt, nyúl módra kelt ha valaki ott motoszkált mellette. Valamit dünnyögött még, majd fáradtan fordította meg magát az ágyban, s álomhangon szólalt ismét fel. 
- Buta vagy papa! Gyere inkább aludni.
- Anyád keserve buta...
*Ellépett az ablaktól, a gyermek már átfordult a másik oldalra. Levetette magáról az izzadt inget, majd egy fehér, kissé kifakult hálótunikát húzott magára, végül levéve nadrágját is. Óvatosan lefeküdt az ágyába, s már húzta volna magára a pokrócot, ám akkor a lány szólalt meg vékony de kétségbeesett hangon.
- Melléééééém!
- Nagy lány vagy, nem lenne szabad félned... És rúgdalkózol is!
* Hangja keményen szólt, de már mozdult is, s átmászott a másik ágyba, amiben ott hevert a pici lányka, szalmával kitömött kisnyulát ölelve, melyet még tavaly kapott ajándékba az anyja halála után. Kezét pihentetve letette a lány feje felé, aki ellenkezve mordult fel, megfordulva, s szakállába belekapaszkodva.
- Büdös vagy!
- Akkor menjek a saját ágyamba?
- Ne...
* Elnevette magát, s kicsit hátrébb húzódott, nem törődve a ténnyel, hogy a szakálla kellemetlen módon feszült, s hogy legszívesebben felszisszent volna. A szorítás ennek ellenére nem enyhült, így csak beletörődött az egészbe és egy hosszú szusszanás után a plafont bámulta, nem is figyelve arra, hogy lényegében mikor is aludt el igazán, s hogy Hilde egyáltalán elengedte-e a szakállát.

* Hajnalodott már, ahogy a mocsári kakas mély, rekedtes hangján felszólalt és sebesen szakította ketté az alvás pillanatait. Kótyagosan nyitotta fel szemeit, Hilde már nem volt mellette, mocorgást hallott, s ahogy megfordult egy csöppet, a gyermeket látta, ahogy éppen az ablakba pakolta az ócska csizmáját, melyek tisztára voltak suvockolva. Diót pakolt bele jó marékkal és két kockát. Fogalma sem volt, hogy honnét szerezhetett azt, de talán a szomszédból kunyerálta valahogy el... Drága gyermek. Vigyorogva hunyta le a szemeit, elégedetten sóhajtva. Pont mint az anyja!
- Nagyapa, ébredj! Itt járt a Mikulás!

Élénk, bántó hanggal süvített a szél odakint. Ha egy hátrányát kéne felsorolni a kőből épült , tágas házaknak, akkor az az lenne, hogy nehéz fűteni őket. Gerard tornyában i három helyen parázslott a kandalló, éjszakánként mégsem volt tanácsos a főteremben a tűztől két méternél messzebb tartózkodni, mert olyan érzésed volt, mintha a szabad ég alatt lettél volna. A tűz mellett sokkal kellemesebb az élet, egy halvány gyertya fénye elég i, hogy az ember az éjszakát fölösleges alvás helyett inkább valami új, titokzatos ismeret megszerzésével töltse.
Az az éjszaka is úgy indult, mint a többi. Csendes volt olyan értelemben, hogy a szél zúgásán és Leo kibírhatatlan horkolásán kívül semmi sem zavarta meg az idilli nyugalmat. Egy aprócska asztalon ott volt előre kikészítve pár falásnyi harapnivaló, csak hogy ne kelljen a kamráig gyalogolni a hidegben. Egy tűz másik oldalán egyenes toronyba felhalmozva ott állt legalább húsz könyv csak arra várva, hogy kiolvassák őket.
Minden úgy történt, ahogy történni szokott, egészen a hajnal első óráiig. Gerard furcsa kopogásra lett figyelmes. A zaj az előtérből szűrődött ki.
~ Mi a rozszseb? Csak nem betörő jár a házban...
~ Akkor rossz ajtót rúgott be. – kárörvendett előre is a jövevény balszerencséjén Lia, aki úgy vélte, nem tanácsos démonok fészkébe lopni járni.
Kényelmes, nyugodt mozdulatokkal állt fel a székből. Minden apró neszt mellőzve megközelítette az előteret. Szerencsére az oda vezető boltív felől jó rálátás nyílt az ajtóra. Különös módon az ajtó sértetlenül állt, még a zárak és a reteszek sem estek le, vagy törtek ketté. A tolvaj valószínűleg értette a dolgát, mert még be is reteszelte maga után az ajtót.
Ekkor halt motoszkálásra lettek figyelmesek a terem másik végében. Gerard óvatosan a hang irányába fordította a tekintetét. Sötét volt, az arrafelé elhelyezett gyertyák egytől egyik kialudtak.
~ Mintha számítana rá, hogy valaki még ébren van ilyenkor. – gondolta gúnyosan.
Csettintett egyet a kezével, mire haloványan rezgő árnyak megmozdultak, majd egy sötét fekete massza formájában a tenyerébe vándoroltak. A massza tömörödött, alakot formált, végül felvette egy aprócska gyertya kinézetét. Egyedül a kanóc hiányzott a tetejéről.
- Lángbéklyó... – suttogta.
Szavaira a gyertya belsejében megjelent egy égő kötél, ezzel a világító alakalmatosság másolata teljes lett. Gerard ekkor a kérdéses sarok felé fordította a fényforrást. De amint meglátta, ki tört be hozzá az éjszaka közepén, a lélegzete is elállt.
Egy öreg férfi állt előtte. Magas volt, széles hátú és erős izomzatú. Hosszú, majdnem derékig érő szakállat viselt, amit a hideg idő pár jégcsappal díszített ki. Azonnal látszott rajta, hogy nem átlagos utazó öregember. Fejének kopasz rézén három-négy kékes fénnyel izzó rúna villódzott. A szemei üvegesek voltak, pislákoló fénnyel tekintettek vissza a démonra. Egyik kezében egy hatalmas piros zsákot tartott. Dermesztő szemekkel nézett vissza Gerardra.
- Fiatal úr, a gyermekeknek ilyenkor az ágyban a helye. – dörmögte békés, kellemes hangon.
Gerardnak rángatózni kezdett a szeme a fenyítéstől.
- Gyermek?! Sok évtizednyi tudás és emlék hordozója vagyok. A testem talán fiatal, de a lelkem már túlkoros.
Az öregúr meglepetten nézett vissza rá.
- Hát egy gyermek sem lakik ebben a házban?
- Igazság szerint de! – hangzott Lia szava a semmiből – Bár kicsit öregebb vagyok ennél a félnótásnál, de attól még gyereknek számítok.
- Ki volt az? – kiáltott fel rémültem.
- A társam. Az ő emlékeit hordozom, abból merítek erőt. De ahogy ő is mondta...nos, lélekben egy örök gyerek marad.
Az öreg nagyot sóhajtott. Gerard paradox állításai nem igazán zavarták meg, inkább megnyugodott, amikor megtudta, kicsoda is Lia.
- Hál’ az égnek! Akkor nem jöttem hiába.
És folytatta a dolgát, mintha mi sem történt volna. Nagy gonddal elővett pár darab kandírozott almát és egy krumplicukrot, majd elhelyezte őket az asztal közepére.
~ Miért? Mégis miért csinálja ezt? Ki a fene ez az öreg?
~ Talán ha nem terelné el a figyelmed a döbbenet, rájönnél...azok a rúnák ott sok minden telárulnak. Ő itt nem más, mint a Tél királya!
~ Lehetetlen! A Tél királya mégis miért törne be mások otthonába...
Egyvalami biztos volt. Akár ő volt a Tál királya, akár nem, nem ártó szándékkal érkezett. Csupán azért tört be ide a hóviharban hogy...elhelyezzen pár darab édességet az ebédlőasztalon.
- Kedves gesztus, de nem igazán vagyok oda a gyorsan romlandó ételekért. Hajlamos vagyok megfeledkezni róluk.
Az öreg gyilkos tekintettel nézett vissza rá.
- Nem is neked lesz, túlkoros lelkű ifjú. A gyermek barátod ajándéka a tél ünnepére!
Lia ezt hallva elkezdett vidáman nevetni. Nem gondolatban, az igazi hangján.
- Ez óriási. Már az idejét sem tudom, mikor kaptam valakitől utoljára ajándékot!
Gerard unott arccal legyintett egyet.
- Nem, nem veszek semmit.
- Gonosz vagy. – válaszolta sértődött, ironizáló módon a lány.
A Tél királya egy boldog mosollyal nyugtázta a történteket. Örült neki, hogy van olyan még ezen a földön, akit nem rémít halálra a jelenléte.
- Ugye tudja, hogy nem fogok tudni megenni...
- Volt egy sejtésem. De én nem tudnák vele mit kezdeni és csak cipelném az utamon. Inkább itt hagyom. Remélem eszedbe fogok jutni róla.
- Arra mérget vehet, öreg.
A Tél királya igencsak meglepődött a lány pimaszságán. Kevesen engedik meg vele szemben ezt a hangnemet, pláne nem kisgyereket, akik cselekvésképtelenségre lettek kárhozatva.
- Vigyázz a szádra kölyök, ne akard, hogy rossz kedvemben legyek.
Gerard válaszolt neki Lia helyett.
- Ezzel elkésett. Azzal, hogy nem támadott meg minket azonnal egyértelművé tette, hogy nem akar ártani nekünk. Mi több...talán valami erőszakkal ellentétes oka van annak, hogy most itt találtuk.
A Tél királya ugyancsak meglepődött a gondolatmeneten. Nem ok embert látott, aki képes volt ennyire a dolgok mögé látni.
- Erre mind magadtól jöttél rá? – kérdezte öniróniával mosolyogva.
- Együtt!
- Együtt!
Erre a tál királya már nem tudott mit csinálni, megragadt a hasát, ahogy előtört belőle a nevetés.
- Látom, érdekes páros vagytok ti. Látom azt is, mire készültök...felkászültetek rá, hogy elinduljatok a vér ösvényén? – mosolygott rájuk barátságosan.
- Oh...hogy látsz te ehhez hasonló dolgokat?
- Sehogy. Csak érzem. Érzem minden szív és lélek jéghideg oldalának rezgését. A tiétek különös módon egyszerre éget és dermeszt...olyan, mint egy „Izzófagy”.
- Mi pont az ellenkezőjét hisszük. Olyan, mint a „Jégláng”!
Ezután mind a hárman csendben maradtak. A Tél királya végül beleunt a várakozásba és elindult kifelé a házból. Hosszú út állt még előtte. Ám még mielőtt kiléphetett volna az ajtón, Gerard megszólította.
- Egyébként, pontosan miért is tör be idegen gyerekekhez?
- Hallottátok a rólam szóló legendát? – kérdezte közömbösen.
- Persze.
- És szerintetek tetszik e nekem? – felelte sejtelmesen, majd magára hagyta a párost. Azt gondolta, ennyi ésszel rá kell jönniük a tetteinek okára.

- Biztos nem maradsz velünk kicsit?
- Tudod Vector, kicsit groteszknek találom, hogy pont ti démonok várjátok a legendásat ilyen buzgóan.
- Miért? - kérdezi szorosan összehúzott szemekkel, mintha minden kedvességet ami eddig benne táncolt most elakarná rejteni előlem.
- Hát, tudod... elvileg régen pap volt. Egy katolikus. Isten szolgája.
- És emiatt mi már ki kéne zárva lennünk az egészből?
- Nem, dehogy. Csak feltételeztem...
- Talán kevesebbet kéne feltételezned és többet kérdezned, Leon. Jóéjt. - hirtelen sarkon fordul, a mozdulattól a hó felszökken a földről és táncával körbeöleli a démonlányt, majd ahogy fokozatosan eltűnik a szemem előtt, a sziluettjét. Belém fagy a szó. Egy fáradt sóhajtás kíséretében folytatom utamat hazafele, így már egyedül.
Belököm a lakásom ajtaját, és dühösen a földre dobom zöld sálamat. A hótól fehérré vált csizmáim hangosan koppannak a szemközti falon.
~ Miért kell nekem mindent elszúrnom? - korholom magam. A görbe szögre kerül a kabátom - még mindig csoda hogy nem szakadt ki a helyéről - és lerúgom magamról a dérmintás bőrnadrágot. A székem hátára hanyagul rávetett meleg, prémnadrágomba bújok, majd rázuhanok a helyemre. Megtalálom az olcsó borókabort, amit otthonról kaptam ajándékba - ők elutaztak Északi rokonaikhoz, így egyedül maradtam kivételesen itthon. Undorodva tekintek az alkoholra az utolsó találkozásomra gondolva vele, így élve ‘az ünnep’ különlegességével megengedek magamnak egy teát. Ritka drága egy luxuscikk, még a nálam gazdagabbak között is, de most szükségem van valami jó melegre. Ahogy lassan elkészül a rosszul felengedett tealevél - nem vagyok a szakma mestere - többször is sóhaj hagyja el a számat. Vagy a lelkemet. Gyorsan ledöntöm, félig végig forrázva a torkomat, majd ledőlök az ágyamba. Magam mellé teszem a kardomat, mint mindig, és a markolatán pihentetve a kezemet alszom el. Talán holnap jobb lesz. Talán holnapra némileg elolvad a hó...

Nagyot reccsen az olcsó padlódeszka. Szemem redőnyei pánikolva hagyják el helyüket. Pontosan tudom honnan jött a nyikorgás - túlzottan jól ismerem a házamat. Halkan megpróbálok odalopakodni az ajtómhoz, hogy a meglepetés erejével szállhassak szembe a betolakodóval, amikor is megszólal:
- Felkeltettelek Leon?
- Ki beszél? - válaszolok fojtott hangon. Honnan tudja a nevem?
- Nem volt szándékos, esküszöm. Feküdj vissza nyugodtan aludni.
A ruhásládám tetejéről felkapok tűzkövet, és egy gyors mozdulattal szikrát pattintok és a száraz gyutacsba marva életre kell a láng a gyertyán. Kitárom az ajtómat. Valami egészen újfajta különös érzésem van ezzel a valakivel kapcsolatban. Magasra emelem a gyertyát a sötétben.
- Lépj a fényre, idegen.
Egy hatalmas alak lép a homályos fénykörbe. Vörös prémruhába van öltözve, fején mókás sipka, arcát vastagon rúzsozott szájjal csókolta meg a dér. Kezét maga fölé tartva lépett a fényre, száján széles vigyorral.
- Itt vagyok. És most mi lesz?
- Télapó?
- Bárcsak többen hívnának ezen a néven! - mondja kissé bús hangon, de nem érzem túl őszintének.
- Miért jöttél?
- Na vajon, miért - nem kérdésként mondja - hoztam neked valamit.
- És, hol van? - kérdezem türelmetlenül.
Szemeit szűkre összehúzza. Egészen elment a kedvem. Túl sokszor látom ezt a nézést mostanában.
- Ülj le, mindjárt megkapod.
Követve a parancsát és a keze útmutatását helyet foglalok a foltos fotelomban. Ő velem szemben foglal helyet a másikon.
- Nos, Leon. Hogy érzed magad? - kérdezi egész megenyhült hangon.
- Nem mintha nem tudnád. - mondom barátságtalanabbul, mint ahogy szeretném. De olyan lesújtva érzem magam.
- Igen... de szeretném a te szádból hallani.
Egy nagy sóhajt eresztek meg.
- Borzalmasan.
- És miért?
- Megmondanád te?
- Mi értelme lenne az egésznek, ha helyetted csinálnám? Hallgatlak.
- Mindent elszúrok.
- Mindenki hibázik, Leon. Emiatt nem gyötörheted önmagad.
- Akkor mit csináljak?
- Egyszerűen lépj túl rajta.
- Annak semmi értelme nem lenne, Klaus. Ha nem venném fel a hibáimat, akkor újra és újra elkövetném őket anélkül, hogy tanulnék belőlük.
- Leon. Gyötröd magad ÉS újra és újra elköveted a hibáidat.
Erre nem tudok semmit sem felelni.
- Nézd, nem azért vagyok itt hogy elrontsam a jókedved.
- Egyébként sem volt.
Lenyúl a zsákjához - amit eddig észre se vettem hogy nála van - és kiemel belőle valami édesség-szerűséget.
- Tessék. Jót tesz búskomorság ellen.
- Mi ez?
- Csokoládé.
- Úgy értem milyen?
Cinkosul elmosolyodik, és közelebb hajol. Nincs senki se a közelben, mégis suttogva válaszol.
- Rumos. A legjobb fajtával töltve, amit eddig ember lefőzött.
Be se fejezhette a mondatot, amikor már mind eltűnik.
- Honnan tudtad?
- Leon, te ezt még komolyan megkérdezed?
Válasz helyett finoman elmosolyodtam.
- Nem kéne annyi minden miatt okolnod magad. Nehéz utat választottál magadnak, és igenis fontos a lelki fejlődés, de ha útközben elfelejted élvezni az életet, akkor minden amit eddig elértél benne értelmetlenné válik. Nincs az a cél ami miatt megérné feláldozni a mosolyodat, ezt ne feledd.
- K-köszönöm, azt hiszem.
- Még valami. Nagyon sok mindent gondolsz és feltételezel, ahelyett hogy rákérdeznél. Sok bajtól megkímélhetnéd magad ezzel.
- Ezt már megkaptam valakitől.
- A tudásdémonok nem arról híresek, hogy a dolgokat rosszul tudnák. Nos, ideje mennem, öröm volt veled beszélni.
- Várj! Mi lesz az ajándékommal?
- Már megkaptad. Régen még tudtad értékelni mások segítő szándékát, remélem még fogod is.
- Én... köszönöm.
- Nagyon szívesen.
Felkapta zsákját a vállára, majd kilépett a hóviharba - kint a szél elemi erővel tombolt. Mikor utána mentem, az ablakon keresztül a táj pillanatok alatt elnyelte az alakját.
Visszaültem a székembe, de ahogy megtaláltam a kényelmes pozíciót, kopogtattak az ajtón. Knorr és Vectort láttam az ajtómban, elsőt kedvtelenebbül mint utóbbit.
- Szép estét Leon. Bejöhetünk? - vált Vector a szóvivővé.
- Persze... gyertek csak. - vezettem őket be. A házban kellemesen meleg volt, a kandallóban pattogott a tűz. Pedig én nem gyújtottam be.
- Gondoltuk hogy borzalmasan magányos lehet ilyenkor, szóval jöttünk veled együtt ünnepelni. Ha ebben nem látsz semmi kivetnivalót - mondta sértődötten.
- Nem, dehogyis, nagyon hálás vagyok. És sajnálom amit akkor mondtam. Én...
- Nem kellenek kifogások, az nem túl férfias - mosolyodik el.
- Ki mondta neked, hogy az akarok lenni?
- Senki. Feltételeztem.
- Nagyon eredeti.
- Khm - szakította meg az egészet Knorren - Leon. Nem vagyok az a ünneplős fajta, de nagyra értékelem a munkádat, amit nekünk végzel, és ezt szeretném ki is mutatni valahogy.
Átnyújt egy dobozt, amit szépen feldíszített.
- Ez mi?
- Nem találhattam volna jobb alkalmat a mai napnál, szerintem. Az új év kezdete szerintem eléggé szimbolikus. De ha úgy érzed nem megfelelő...
- Nem, félreértettél. Nagyon köszönöm.
A napot baráti beszélgetésben és borókabor társaságában sikerült eltöltenem. Többet tudtam meg a barátaimról abban a pár órában mint előtte feltételeztem volna.

Ropogó kandallótűz hangja, és friss fenyőillat lengte be a szobát. Szabályosan beleolvadtam már a drága bőrfotelben, de valahogy így is úgy éreztem magam, mint aki tűkön ül. Kezemben üvegpoharat szorongattam, s idegesen lötyögtettem tartalmát, ami valami helyi whiskey volt. Tekintetem a velem szemben lévő kandallóba meredt, s a mellette lévő fagyos csizmára.
– Jó hideg van kint, mi? – törte meg a csendet a mellettem helyet foglaló André. Válaszul csak morogtam valamit, majd lehúztam az italom, s lecsaptam az üres poharat a nappali közepén lévő tölgyfából készült dohányzóasztalra. Elővettem pipámat, majd lezserül megtömködtem dohánnyal. Zsebemből előkotortam egy gyufát, s keltettem életre vele a pipát. Nagyokat szippantottam belőle, miközben lábaimat az asztalra dobtam, s tekintetem kérdően a másik sötét tündére vándorolt.
– Megtennéd, hogy nem viselkedsz így? Nem értem mit kell itt idegeskedni, jönni fog a csávó… Mondta, hogy van nála valami, ami érdekelne minket, tuti, hogy nem ver át. Ez csak érdek mindkettőnk számára.
- Értem… csak azt a részét nem, hogy mi a faszom tart ennyi ideig?! – pattantam fel a fotelből. – Nem lehet, hogy véletlen jövő karácsonyt mondtál neki?
– Ülj le, jönni fog. – forgatta a szemeit, miközben egy borosüveget vett elő, majd a dugót csak benyomva az üvegbe kezdte nyakalni a száraz italt.
– Te aztán tudod mi az a kulturális alkoholfogyasztás… –
 – Óh, fogd már be… mert az aztán sokkal jobb, hogy szétkaszabolsz bárkit, ahogy kedved tartja… Mindenki máshogy éli ki magát. – húzta meg az üveget
– AZ MŰVESZET, ANDRÉ! EGY ILYESVALAKI MINT TE, EZT NEM ÉRTHETI MEG! – háborodtam fel – ÉS AMÚGY IS, HOGY KAPCSOLÓDIK A KÉT TÉMA EGYÁLTALÁN?
André csak lemondóan legyintett felém, s iszogatott tovább csendben. Már éppen akartam folytatni monológom, amikor tompa puffanást hallottam az étkezőből. Társam azonnal megfeszült a székében, s rántotta ki csizmájába elrejtett tőrét. Halk léptekkel suhantam a falnak támasztott kardomért, s elővonva hüvelyéből kezdtem a hang irányába settenkedni, fülemet hegyezve bármi nesz iránt. Megálltunk Andréval az ajtó előtt, majd miután ő bólintott egyet, berúgtam az ajtót, s bevetettem magamat a szobába. Egy halálra rémült öreggel volt dolgunk, akinek a megjelenése nem igazán volt nevezhető mindennapinak. Hosszú, ősz szakáll, prémes, vörös ruha, s a fején valami idétlen bojtos piros sapka illegett. Maga mellé ledobta a kopott zsákját, majd kezeit magasba emelte fegyvereink láttára. Ütött-kopott kerek szemüvege mögött ülő szemeiből tükröződött a rémület.
– Ő az? – pillantottam Andréra meglepődve, látván az öreg zsákját. Először arra gondoltam, hogy ilyen idős ember nem lehet bent a drogbizniszben, de akkor eszembe jutott Ignatius.  
 – Fogalmam sincsen… Még csak közvetítőn át beszéltünk. - csóválta fejét elképedve.
– Végre bazdmeg! – tettem helyére kardomat, majd helyet foglalva az étkezőben, intettem neki. – Legközelebb, ha így megváratsz minket  mint most, akkor azt kurvára megfogod bánni! Már ha üzletbe vágunk. – böktem még hozzá a végére. – Na, gyerünk! Mutasd, mid van! – Csak lesokkolva állt a szoba közepén, hebegve-habogva próbált valami kinyögni, de nem igazán sikerült neki.
– ADD MÁR IDE A KURVA CUCCOT, NEM ÉREK RÁ EGÉSZ ÉJJÉL! – ordítottam rá mérgemben. Sietve kapta fel maga mellől a zsákot, majd nagyot nyelve rakta fel az asztalra. Széttártam, majd látva a terjedelmet, elég sok kérdés merült fel bennem. A tárolásról nem is beszélve. Valami furcsa csomagolásba voltak belebugyolálva apró szem valamik. Kivettem egy darabot, majd kigörgettem a fóliájából, s markomba vettem. Egy narancssárga színű, köröm nagyságú, kemény tabletta volt. Belemarkoltam még egyszer a zsákba, majd még kimertem magamnak egy jó adagot, gondolván, ha ennyi kóstolót hozott, biztos sok kell ahhoz, hogy beüssön. Gyorsan, tiltakozva pattant fel az öreg.
– Ha sokat veszel be, a végén még megfájdul a hasad vagy a fogad! – hápogott. Szabályosan lefagytam egy pillanatra. Visítva röhögtem fel és dőltem hátra székemben.
– Megfájdul a hasam, mi? Az álmoknál önkívületükben összefosták meg hányták magukat és belehaltak! – röhögtem. – André, mégis ki a faszom ez a csávó? – néztem társamra kérdően
– Én… Én a Mik… - akart belekezdeni.
– KURVÁRA NEM ÉRDEKEL KI VAGY! – hurrogtam le, amire ő nem mert már válaszolni.
– Szóval… hogyan kell adagolni? – emeltem szemöldökeim magasba.
– Hát… szájban kell elszopogatni. – nézett rám, mint valami hülyére. Nem is tettem hát másképpen. Érdekes íze volt, kicsit savanykás, de egész kellemes. Aztán vártam… hosszú, és hosszú perceket, amit mindannyian kínos csöndben ültünk végig. De nem történt semmi. Vártam arra, hogy talán kicsit felpörgök, vagy jobb kedvem lesz, netalántán valami durvább anyag és eléggé kileszek tőle de… semmi ilyesmi nem történt azon kívül, hogy már kifejezetten fájni kezdett a tizedik után a szájpadlásom. André is már kezdett ideges lenni, így ő is belemarkolt a szerzeménybe, majd leküldött pár adagot, de arcát tekintve ő sem tapasztalt semmit sem.
 – Lehet… Lehet, hogy ez olyan orrba felszívós cucc, tudod… - Kezdett találgatni, amire a pápaszemes csak elképedt. Előkapta tőrét, majd annak markolatával elkezdte apró porszemcsékké törni a kristályos anyagot. A kés élével összekotorta, majd egy kis kóstolót vett fel a hegyére. Orrlyukához tette, majd a másikat befogta, és nagyot szippantva kebelezte be.
– Szóval? Bármi? – néztem a sötét tündére, aki csak vállát vonogatta.
 – Semmi… - Jobb kezemmel elkezdtem halántékomat dörzsölni.
– Még is ki a faszomnak képzeled magad?... – néztem az öregre.
– Már kikérem magamnak, Én vagyok a Mi… - háborodott fel, azonban nem voltam olyan kedvemben, hogy hagyjam befejezni szavát.
– TE NEM KÉRSZ MAGADNAK KI AZ ÉG VILÁGON SEMMIT SEM EBBEN A KURVA HÁZBAN! – pattantam fel, miközben öklömmel az asztalra csaptam. Ijedtében összehúzta magát, s elképedve nézett végig rajtam.
– Kinek dolgozol? – böktem oda neki a kérdést.
- Én… én nem dolgozom senkinek… én…
– Én, én, én csak az a rohadt Én! – szabályosan ordítottam már. – Persze… idetolod a pofádat a házamba, szabályosan belopódzol, ÉS MÉG BE AKAROD ADNI, HOGY NEM DOLGOZOL SENKINEK, MIUTÁN IDEÁLLSZ EZZEL A SOK, HASZONTALAN SZARODDAL? – borítottam ki a zsákja tartalmát a földre. – André… - hűvösödött el hangom, miközben kényelmetlenül vakaróztam. – Hozd a pince kulcsát… elbeszélgetünk szakállas barátunkkal.
***
A kényelmetlen, korhadt széken, teljes nyugalomban, és lelki békében terültem el. Előttem egy tál víz volt, mely már kezdett vörössé válni. Fejemet csóválva pucoltam le egy ronggyal tőrömről a vért.
– Hallod… - lépett be a földes helységbe André.
– Hallom.
– Itt van valami köpenyes tag. Azt mondta, hogy… Azt mondta, hogy az küldte, akivel beszéltem. Nem hazudik. És, hogy hozott is valamit. Valami fehér port. – Magyarázta nekem, de ő sem nézett ki úgy, mint aki érti, hogy mi folyik itt.
– De akkor… - néztem hátra, majd vissza Andréra. Kezembe vettem székem mellől a piros, bojtos sapkát, majd egy jó húsz másodpercig meredtem rá. – Akkor ő… - ráncoltam homlokomat. Csak legyintettem egyet, majd a pengét ledobtam a földre, a másik három mellé, és felpattanva székemből indultam meg a kijárat felé.
– Elegem van mára ezekből a szarságokból… küldd el, vagy mit bánom én… [/color]

A falu egyetlen kocsma-fogadója tömve volt, ami egy ilyen hideg estén nem is meglepő. Az Eirynhez hasonló tartósabb lakók büszke megvetéssel nézték az egy éjszakára betért utazókat, akiknek valamiért nem volt kedvük egy téli éjszakát a szabadban tölteni; tudván, hogy az ő helyük és kényelmük már biztosítva van. Egyelőre még mindenki a közös térben zsibongott, hiszen még nem volt késő, csak a tél hozta előre a sötétség kezdetét. Eiryn szerette ezt az időszakot: az emberek még cseppet sem voltak fáradtak, így szívesen, nagy lelkesedéssel osztottak meg bármilyen kis információmorzsát, a kinti hideg és a benti meleg pedig mindenkit valamiféle jóleső, családias érzéssel töltött el. Ráadásul szinte mindig akadt valaki, aki vállalkozott egy hosszabb-rövidebb műsorra. Előző nap például valami mutatványos késeket dobált (bár ez alapján az is lehet, hogy mezei orgyilkos volt), azelőtt meg egy böhöm kereskedő kapta elő a lantot, s bár az előadása távol állt a tökéletestől, remek hangulatot keltett. Persze az is igaz, hogy az előadást a hallgatóság az elfogyasztott alkohol mennyiségének növekedésével egyre jobbnak és megindítóbbnak találta, ami nagyban hozzájárult a jó légkör kialakulásához. A díszes társaság tehát joggal számíthatott ma is valami különleges mulatságra, ami azonban késni látszott. Egyelőre tehát mindenki a pohara fenekén kereste a hangulatot, meg esetleg a szomszédai anekdotáiban. Az egyik ilyen történet hirtelen kivált a háttérzaj fel-felcsapó mormogásából, s a terem lassan-lassan elcsendesedik, hogy a mesélőt hallgassa.
- Van aki szereti a telet, van, aki nem. Sok csodát és sok rettenetet is tartogat, ezt mindenki tudja. Ám kevesen ismerik a személyt, aki mindezekért felelős: a Télkirályt. A Schattenschield hegység ormain állnak kastélyai, s udvarának székhelye a legmagasabb  csúcson álló hatalmas jégpalota. A hideg és a fagy jégszívű ura ő, aki a szépséget mindig magának akarja, örökre, ezért csak az képvisel számára értéket, ami mozdulatlan. Ezért hozta létre a jeget: hogy a hideg megőrizze és csillogóvá tegye mindazt, amit megkíván. Udvara folyamatosan bővül, mégis, soha nem hallik szó a termeiben, soha nem koppannak léptek... Azért nem, mert udvaroncai csupán jégbe zárt foglyok, palotája istállóiban csak jéggé vált mének állnak, gyümölcsösében a termés jégréteg alatt csillog örökké... A Télkirály soha sem teremt semmi egyedit. Pusztán elrabolja azt, ami szép, s örök mozdulatlanságra kárhoztatva maga köré gyűjti mindet. És hiába gondolnád, hogy a rútság megvéd: ami nem tetszik neki, végérvényesen és könyörtelenül elpusztítja. Semmit sem kímél, a célja az, hogy létrehozzon egy tökéletes jégvilágot. Minden évben felméri az élő természetet, minden évben végigsimít fagyos ujjával a táj gerincén, csak hogy láthassa, milyen lesz majd az ő uralma, ha végre elég erőt gyűjt ahhoz, hogy véglegesen megfagyasszon mindent.
A beszélő drámai hangja lassan elhal, s a terem elismerő tapssal és hujjogással díjazza a mesét. A tetszésnyilvánítás végül újfent társalgásba és nevetgélésbe olvad, s mindenki elégedetten tér vissza a poharához. Az idő előrehaladtával a népek lassan kezdenek elszállingózni, ki haza, ki fel az emeletre, csak Eiryn marad lent. Szép csendben elsertepertélt, és próbálta kitalálni, hogy mit is kezdjen magával, amikor valami fura zajra lett figyelmes a konyha felől. Egy pillanatig hezitált, de mivel már a tulaj is rég elment aludni, végül óvatosan a konyha felé vette az irányt. Közelebb érve tisztán kivehetővé vált a fojtott káromkodás, amibe mintha dulakodás zajai vegyültek volna.
~ Mi a fene folyik itt?! Talán valami tolvaj? ~
Dobogó szívvel osont a konyha felé, kissé talán túl erősen markolva tőrét, miközben azon morfondírozott, hogy nem lenne-e bölcsebb felverni az egész fogadót. Bár a zajokból ítélve valaki más már megtalálta a betolakodót.
~ Vagy csak két ostoba, enyhén ittas idióta verekedett volna össze? Az viszont hangosabb lenne, nem? ~
Idegesen odalapult a falhoz, és a lehető legóvatosabban belesett az ajtón. Nem hitte el, amit látott. A zaj okozója egy magas, izmosnak tűnő, de öreg férfi volt, aki dühösen mormogott bozontos, szúrós szakállába, miközben egy enyhén szólva túlméretezett zsákot próbált BEFELÉ vonszolni az ablakon. Hát, így érdemes megöregedni. Simán el tudta képzelni a betolakodót unokákkal körülvéve, ahogyan nagy hangon, kedélyesen valami régi, hősi történetet mesél szélesen gesztikulálva és kacagva, hiszen az öreg ráncai még most, dühösen is valahogy mind felfelé görbültek, látszott, hogy sokat mosolyog. És szinte látta maga előtt a jelenetet, amint az idegen fennhangon panaszkodik minden rokonának az ereje csökkenéséről, mert már csak két kézzel tudja szétmorzsolni a nagyobb sziklákat. Olyan abszurd volt egy hasonló embert egy zsákkal küszködve látni, hogy Eiryn akaratlanul is felkuncogott. A betolakodó erre felkapta a fejét és bűntudatosan körülnézett, mint egy csibész kisfiú, akit rajtakaptak a kamrában nassolás közben, ami a lányt még hangosabb nevetésre ingerelte. Próbálta visszafojtani a derültségét, de képtelen volt uralkodni magán. Az idegen egy darabig még ugyanazzal a bűntudatos pillantással bámulta, majd összeszedte magát, és torokköszörülve az ablak elé lépett, sikertelen kísérletet téve arra, hogy eltakarja a beszorult zsákot. Eiryn is lenyugodott kissé, de még mindig mosolygott, amikor végül megszólalt.
- Khm... Elárulná, hogy ki ön, és mit csinál azzal a zsákkal?
A férfi feszengve állt egyik lábáról a másikra, és kissé akadozva próbált magyarázkodni, dörgő, mély hangja betöltötte az egész helyiséget, bár látszott, hogy igyekszik halkan beszélni.
- Én... izé... Csak a krumplit hoztam... Tudod a vacsorához... reggelihez...
Eiryn újra elnevette magát. Még soha nem találkozott senkivel, aki ennyire nem tudott hazudni. Az idegen zavartan elhallgatott, valószínűleg ő is érezte, hogy az előadása korántsem volt meggyőző. A lány vidáman megcsóválta a fejét, vicces volt látni egy idős, felnőtt férfit úgy mentegetőzni, mint egy gyerek. Előre lépett, és miután elrakta a tőrét, kezet nyújtott az öregnek.
- Eiryn Nebelturm vagyok.
Az idegen habozva kezet fogott vele. A tenyere nagy volt, kérges, meleg és erős.
- Öhm... Télkirály.
A lány megdermedt és úgy bámult fel a férfira, mintha három feje nőtt volna. Lehet, hogy egyszerű őrült? Ez esetben lehet, hogy jobb lenne lelépni, mielőtt elvadul a helyzet.
- A Télkirály? Mármint... A hideg és a fagy ura, aki jégszobrokat gyűjt, meg ilyenek...?
A gonosz, kegyetlen és világuralomra törő részeket szándékosan kihagyta, nem kéne felingerelni egy nála jóval erősebb tévképzetest. A betolakodó ennek ellenére kissé összevonta a szemöldökét és elhúzta a száját.
- Nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik - morogta - Valahogyan elterjedt az a buta és alaptalan pletyka, hogy egy gonosz vénember vagyok, akinek a legfőbb szórakozása szerencsétlen élőlények lefagyasztása. Szinte már mindent kipróbáltam, hogy rácáfoljak erre. Fát hordtam a környező falvakba, hogy ne fagyjanak halálra, apró jégszobrokat faragtam a gyerekeknek, de semmi eredmény! Azt vették ki belőle, hogy le akartam tarolni az erdőt, és előrevetítettem az élőlények sorsát a szobrokkal, mivel meg akartam őket fagyasztani!
A férfi idegesen beletúrt hosszú, ősz hajába.
- Most édességet hoztam, azt csak nem lehet félremagyarázni...
Azzal a beragadt zsák felé int. Eiryn még mindig egy kicsit hitetlenkedve mered a tél állítólagos királyára.
- És azt várja, hogy higgyem el, miszerint maga egy meséből előlépett alak, akit sajnos félremagyaráznak??
A férfi egy tökéletes nagypapa-mosolyt villantott rá, szeme körül elmélyültek a szarkalábak.
- Nos, így valóban kicsit furán hangzik, de...
Hirtelen a semmiből hópelyhek kezdtek alászállingózni, csodás alakzatokba rendeződtek, majd el is tűntek. Eiryn csak bámult szájtátva. Rendben. Ezek szerint létezik a Télkirály. És ezek szerint egy kedves (és nagyon fitt) apó, aki édességet hoz az embereknek. Rendben. A Télkirály szakállába somolyogva türelmesen várakozott, amíg a lány összeszedte magát, ami eltartott egy jó darab ideig. Eiryn végül azért csak megtalálta a hangját is, meg a gondolkodás képességét is, és napirendre tért a dolog fölött - már amennyire ez lehetséges volt.
- Én nagyon szeretném, ha sikeres lenne az újabb akció, de tartok tőle, hogy az emberek egyszerűen nem hinnék el, hogy a gonosz Télkirály csokit osztogat...
Az emlegetett uralkodó erre elkomorulva vállat vont.
- Nos, vesztenivalóm úgy sincs, akkor meg miért ne?
Eiryn elgondolkodva nézte az öreget, aki egyszerre volt kemény, mint a jég, és kedves, mint egy nagyapó.
- Várjunk csak... Apó! Miért nem nevezi át magát Tél Apóra? Teremtsen magának egy új mítoszt, ezúttal egy kedves öregúrról, aki édességet csempész az emberek ablakába éjszaka! Lehet, hogy a gonosz Télkirály legendái nem tűnnek el, de a szép meséket mindig többen hallgatják.
A Télkirály öblös hangon felkacagott, felkapta Eirynt, mint valami kis ötéves lurkót, és körbeforgott vele a szobában.
- Csavaros az eszed, te lány! Hatalmas ötlet!
A vámpír nem tehetett róla, rá is átragadt a Tél Apó jókedve, és egyébként is, az öreg mellett újra gyereknek érezte magát, aki a kedvenc nagyszülejével szórakozik, így hamarosan elnevette magát. A kacagás hamarosan kontrollálatlan pisszegésbe és csukladozásba fulladt, tudták, hogy ha ilyen hangosak, akkor lefülelik őket. Ahogy egymásra néztek, a szemük csillogott az elfojtott derültségtől és a közös kis „összeesküvés” izgalmától. Miután már nem fájt annyira az oldaluk a lenyelt nevetéstől, közös erővel kiszabadították a zsákot, amely eddig méltatlan feledésbe merülve pihent az ablakban. Egyesült erővel minden szobába csempésztek édességet, és próbáltak halkan megfulladni a röhögéstől, amikor meglátták a fogadós bolyhos, piros hálósapkáját és bajuszcsavaróját. Miután végeztek, visszaosontak az alsó helyiségbe. A Tél Apó vidáman, szeretettel nézett Eirynre, aki ezt egy lelkes mosollyal viszonozta.
- Te sem maradhatsz ám ki! Már csak azért sem, mert tiszteletbeli unokámmá fogadlak! Mindig is akartam unokákat... - mennydörögte derűs suttogással a férfi, és a maradék édesség felét a lány kezébe nyomta, majd egyszerűen eltűnt. Csak egy hideg fuvallat, némi fahéj- és szegfűszegillat, meg egy pár hópihe maradt utána. Eiryn vidáman nézett utána, és hősiesen fennmaradt reggelig, amikor is elmesélte mindenkinek, hogy a Tél Apó meglátogatta a fogadót, és ő hagyta itt a rengeteg édességet, majd - végre-valahára - elment aludni. Azért ez jó móka volt, lehet, hogy minden évben meg kéne ismételni...