[Magánjáték] Télidőben a mocsárban

Mocsárvidék, aminek látványa nem igazán változatos, de ugyanolyan élettel teli terület, mint a többi, legalábbis az én elgondolásom szerint. Egy hetet szeretnék eltölteni azon a helyen, hogy alaposan tanulmányozhassam és fontos információkat gyűjtsek róla. Ehhez azonban kell ital és étel, de a legfontosabb szerintem a segítő. A magányos utazók könnyen meghalhatnak, de én nem szeretnék e vidék örök lakója lenni. Ránézek a mellettem haladó zsoldosra, s felmérem őt. Az egy jó dolog, hogy tündéről van szó, mert talán könnyebben meg fogjuk egymást érteni, mint ha ember lenne, vagy más fajból való. A tekintetem a vonásait pásztázza, de csupán egy kisebb ideig, mert hamarosan megpillantom a zord Mocsárvilág szélét.
- Akkor ha jól halottam, akkor van tapasztalata erről a helyről ugye? – teszem fel a kérdést, mert szeretnék megbizonyosodni, hogy tényleg jó helyre költöttem-e a pénzem, vagy esetleg egy szélhámosról van szó, aki az első éjszaka után faképnél hagy. Előfordulhat, mert a tolvajokban nincs becsület. Csupán mások értékének eltulajdonítása a céljuk. Megállok a mocsárvilág kapujában, aztán odafordulok a segítőm felé.
- Mindent hoztunk ugye? – kérdezem tőle, mert meg akarok bizonyosodni, hogy jól fel vagyunk e  szerelkezve a különböző elemek ellen. Hideg, víz és egyéb dologra fel kell készülni. Sajnos a meleg időknek vége, s nyakunkon a tél. Ilyenkor a legtöbben a városokba húzódnak, vagy otthoniakba, hogy ott vészeljék át a fagyos időszakot.
- Még régebben jártam itt a mocsárban, s összefutottam egy nővel, aki megszabadított az elkapóimtól. Nehéz volt rájönni, hogy merre kell hazaindulni. Azóta csak hidegebb van, így lehetőleg kerüljük a hideg vizet. – mesélem neki, hogy bizony semmiféle körülmények között nem ismételném meg azt a esetet, mert könnyen a víz alatt maradnék. Mikor sikerül összegondolni, hogy semmit sem hagytunk a városban, úgy megteszem az első lépést a mocsárban. A bizonytalanná váló talaj óvatosságra int, de szerencsére egy magammal hozott bot segít kideríteni, hogy hová léphetünk és hová tilos. Jelzek a zsoldosnak, hogy kövessen, mert nekünk leginkább a mocsárvidék szívében és a túlsó részén van dolgunk. S amilyen lassan tudunk haladni, úgy nem csoda, hogy egy hét is eltelik, míg átkelünk az egészen. Jól fel vagyunk öltözve mind a ketten, s a lábamon a vadonatúj meleg csizma megkönnyíti a haladást.
- Mondja csak, hogyan szólíthatom igazából? Az én nevem Egan Foley. – mutatkozom be végül hivatalosan, mert eddig nem igazán akaródzott. Most megszavaztam neki a bizalmat, így tovább léphetünk az ismerkedés fokán.

Na végre egy megbízás, már kezdtem kifogyni a tartalékaimból. Már három városból kellett tovább állnom azért, mert sehol senkinek nem kellettem. Komolyan ilyen békeidőket élünk? Így csődbe megy a szerencsétlen zsoldos... Nem akartam elhinni, hogy senkit nem csalt meg éppen a házastársa, és bosszúhadjáratot akartak rajtam keresztül véghez vinni. Ezt elég nehéz volt elhinni. Vagy szimplán mindenki rájött, hogy a béke jobb? Ez biztos nem igaz... Mindenesetre szerencsém volt, mert alkalmam adódott a kenyérkeresésre. Találkozó előtt összeszedtem magamnak mindent, ami kellhet: meleg ruha, élelem, víz. A fegyveremet is megéleztem, és így le is nulláztam magam. Nagyon jó.. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy ennek megváltozására volt jó esély ezzel az alkalmi munkával, és nem is lehetett olyan nehéz. Végül is csak el kell kísérnem, semmi több. A végén kifizet, aztán elbúcsúzunk egymástól, egyéb nem fog történni. Én csak dolgozni akartam abban a pillanatban, semmi többet.
Összetalálkoztunk, és rögtön szemet szúrt rajta valami. Fizikum alapján tünde volt, de nem stimmelt vele valami: a haja nagyon világos volt, a bőre pedig sápadt, szinte betegesen, a szeme pedig mélylila volt. Nem kellett sok, és rádöbbentem, hogy egy sötét tündével van dolgom. Egy pillanat erejéig felforrt a vérem, de aztán le is hűlt gyorsan. Dolgozni vagyok itt, és különben is, ő a nemesebbik fajtából valónak tűnik. Így egy szó nélkül elindultunk. Szótlanul haladtunk, mígnem látóhatárra ért úticélunk, a Mocsárvidék. Feltett nekem egy kérdést, én pedig felé fordultam, hogy úgy válaszoljak.
- Egyszer-kétszer megfordultam már itt, ezt el tudom mondani Veronia nagyrészéről. Nincs állandó helyem, mindig ott vagyok, ahol van munka.
Ezután visszafordultam az útirányunk felé. Valahogy szófukarnak éreztem magam, ami érthető, lévén egy olyan faj képviselőjével voltam kénytelen együtt dolgozni, akik elszúrták a gyerekkoromat, és mindent elpusztítottak, ami fontos volt számomra. Még akkor is, ha neki nem sok köze van azokhoz az állatokhoz. Amikor odaértünk a mocsár szélére, újból felém fordult, és arra kérdezett, hogy minden megvan-e, amire szükségünk lehet. Levettem a málhámat, ami nálam volt, átnéztem, és bólintottam. Volt benne elég élelem, nagyrészt sózott hús, és kétszersült kenyér, ezek biztosan elállnak. Vízből is ügyeltem, hogy elég legyen nálam, sok különböző méretű kulacs volt benne színültig töltve. Nehéz volt a málha, de nem arra készültem, hogy gyorsan fogunk haladni. A meleg kabátom rajtam volt, de szükség esetére egy kopottabb váltást is bepakoltam a zsákom aljára. Arra is figyelmeztetett, hogy lehetőleg ne próbáljunk meg fürdeni a hidegebb vízben, mert baj lehet, bár én nem tudtam összerakni, hogy hogy jön ide az őt kiszabadító nőszemély.
Ő nálam gyakorlottabb mocsárjárónak bizonyult, hozott egy botot, hogy kitapogassa, az ingatag, és sokszor a látszatnál veszélyesebb talajon hol érdemes haladni. Azon reménykedtem, hogy a bot nem ragad bele egyszercsak a lápos talajba, ami makacsabbnak bizonyulhat, mint amilyennek mutatja magát a kipróbálás előtt. Talán erre utalt a kiszabadulással? Bemutatkozására én is feleltem.
- Én Lance Kalver vagyok, a Lance tökéletesen megfelel megszólításnak. Örvendek, Mr. Foley.
Nagyon nem esett jól, hogy ennyire hivataloskodom, de fenn kellett tartani a látszatot, hogy amennyire megéri a kardom a pénzét, annyira úriember is vagyok. Titkon nagyon reméltem, hogy az Egan meg fog neki felelni, mint megszólítás, mert ezt a miszterezést nem bírnám sokáig.
Én nem szólaltam meg, lévén nem volt mit mondanom, így ha ő se mondott hasonlóképp semmit, akkor némán haladtam mögötte, és pásztáztam a tájat potenciális veszélyek után, elvégre ennyi volt a feladatom, ezért fizettek. Néhány lomhán mozgó nyálkától eltekintve nem láttam egyelőre semmit, azokról meg tudtam, hogy nem jelentenek komoly fenyegetést.

Meglepetten fogadtam az első kérdésemre a választ, mert én úgy véltem magamban, hogy egy zsoldosnak több olyan küldetése van, ami nem éppenséggel szép helyen történik. Ezzel az egyszer-kétszer szöveggel azt éri el nálam, hogy picit meginog a bizalmam a képessége iránt. Én több alkalommal jártam már a mocsárvidéken, mert utazó vagyok és folyamatosan ellenőrzőm a természetet és a benne élőket.
- Akkor eléggé rokon lelkek vagyunk bizonyos szempontból. Egész Veroniát bejártam már, kivéve pár helyet, ami nem egy kisebb csoport utazónak való. A Kisértet-szigetekről az a hír járja, hogy kifejezetten veszélyes. Oda inkább egy hadseregnek érdemes menni – mondom neki, amit én másoktól hallottam. Sok információt összegyűjt az utazásai során egy utazó, s vannak olyan helyek, ahová nem mer csak úgy kíváncsiságból ellátogatni.
- Másik veszélyes hely a Köd-erdő, az otthonom. Sokan eltűnnek, főleg tapasztalatlan emberek, kik nem ismerik az ösvényeket és a lények csapdaállítási szokásait. – folytatom, hogy mit tartok még veszélyes helyszínnek, ahol bizony a halál ott lapul az ember mögött. A végére hagyom azt az egy kellemetlen helyszínt, ahová tényleg nem szívesen utaznék el megint. A sivatag, ahol az a sok homok van és a nap erősen égeti a sápadt bőröm.
- A sivatag eléggé békés, de a hőmérséklet ingadozás túlságosan nagy. Nagyon megterheli az utazó szervezetét, arról nem beszélve, hogy a szárazság kiszárítja az embert. – tartok egy perc szünetet, miközben serényen dolgozok azon, hogy előre jussunk. Van a mocsárnak lakható részei, s egyenesen oda szeretnék eljutni.
- A hideggel nincs gondom, az ellen lehet védekezni öltözettel és tűzzel. – magyarázom neki, mint egy tapasztalt vándor. Bár inkább Holdpapnak mondanám magam, de egyelőre nem árulom el ezt a tényt. Ráadásul nem sok embernek van fogalma arról, hogy mik is vagyunk valójában. Úgy érzem a hitünk elég erős alapon nyugszik. Felsóhajtok, s önkénytelenül megállok és felnézek az égre, amerre a Hold lehet. Senki sem ingathatja meg, hiszen a Hold egy létező dolog, s nem egy olyan személyről van szó, aki fizikailag nem létezik. S emellett azt mondani rá, hogy mindenhol ott van. Fene essen belé! Miért jut eszembe ez az északi maszlag? Miért hiszik ezt? Fájdalmasan sóhajtok egyet, majd elűzöm magamtól ezen gondolatokat. Visszatérek a jelenbe, s mikor sikerül bemutatkozni egymásnak, akkor én újra megszólalok.
- Hívjon csak Egannak – ejtem ki a szavakat barátságosan, mikor hirtelen megállok. Szemem sarkából mozgolódásra leszek figyelmes. Ezt jelzem a társaságomnak egy kézmozdulattal, aztán várok. Az a mozgás, aztán megszűnik, így tovább indulok. Eszembe jut, hogy még nem reggeliztünk, így felvetem ennek a lehetőségét.
- Megállhatnánk étkezni. Igazán hűvös van a mocsárban. – vetem fel az ötletet, hogy egyszerre két legyet ütnénk egy csapásra. Elütnénk az éhségünket és valamennyire segítene abban, hogy ne fagyjunk meg.

Úgy tűnt, váratlanul érte a válaszom, amit az első kérdésére adtam. Úgy tűnt, hogy kicsit másabb választ várt, azt mondjuk nem tudtam eldönteni, milyet. Pontosan meg kellett volna mondanom, hogy én ötvenhétszer voltam már itt a mocsárban? Na jó, ennyiszer nem jöttem ide, kíséretnek ritkán kértek fel mogorvaságom okán, sokakban bizalmatlanságot keltettem ezzel, de nem igazán érdekelt, hiszen akinek kellettem, az úgyis felbérelt, szóval megvolt a megfelelő ügyfélköröm, hogy így mondtam. Nem is szűkölködtem, mert kevéssel is beértem, rendszerint csak nagyobb volumenű készletfeltöltés után volt rossz szokásom nullán lenni, mint például ez a legutóbbi. De itt legalább tudtam, hogy erre tényleg szükségem lesz, mert különben a mocsár közepén halok éhen, vagy szomjan, a nevemet pedig a világ végezetéig szánalommal fogják emlegetni. Lance Kalver, a zsoldos, aki még egy egyhetes utat se bírt túlélni a mocsárban. Na meg a felbérlőmet se akartam cserben hagyni, bár még nem fizetett, de akkor is számít rám, gerinctelen pedig nem vagyok. Akkor se, ha ez nem számítana, pedig ha éhen halok, utána tényleg nem számít a gerincességem.
- Azért ezt rokonlelkűségnek nem mondanám, csak mindketten sokat vándorlunk. De ahogy éreztem, Ön inkább, nem is tudom, kedvtelésből, vagy tudásszerzési vágyból utazik, én csak hivatásból. Ellenben köszönöm a tanácsokat, elvégre nekem is jó tudni, hogy hova szóló megbízást ne vállaljak el.
Hallgattam a beszámolóját, meglepett, hogy ilyen bőbeszédű, ezt nem szoktam meg magammal szemben másoktól. Amikor folytatta, helyeslően bólogattam.
- A sivatagban jártam már én is, egyszer, és nem is kívánok többször odamenni, életem eddigi talán legkellemetlenebb élménye volt.
Nem úgy gondoltam mondani, mint aki megsértődött a sivatagra, mert olyan, amilyen, csak jeleztem, hogy nem lenne ínyemre, ha újból visszatérnék oda. Ha muszáj lenne, átgondolnám a dolgot, de adja az ég, hogy ne kelljen soha többet. Ha mégis szükség lesz rá, akkor előbb gondosan körül fogok kérdezni tapasztaltabb emberektől, hogy mit érdemes a sivatagban viselni, és vinni.
- Mi a kedvenc helye?
Kérdezek végül én is egyet. Eddig pozitív csalódás számomra ahhoz képest, hogy sötét tünde, kíváncsivá tett.
- Ez így van, habár tűzszerszám nincs most nálam, mert az utolsó is elkopott, és nem maradt arra már elég a készletfeltöltés után, de anélkül is egészen jól meg tudom oldani.
Ez kissé dicsekvőnek tűnhetett, és részint annak is szántam, megmutatva, hogy ilyen fiatalok is vannak még. Menet közben főnököm felnézett az égre, és én is utána néztem ösztönösen, de nem igazán tudtam, hogy mit bambul, így inkább visszanéztem a lábam elé. Jobb döntésnek tűnt, mint felfelé bambulni, és egy bokát áldozni érte esetlegesen. A bemutatkozás után kiderült, hogy hívhatom Egannak, ami jól esett, viszont meg is álltunk azonnal, nem tudtam, hogy miért. Ösztönösen a kardomra tettem a kezem, és feszülten figyeltem, de igazi veszélyforrást én nem észleltem a nyálkákon kívül. Lehet, hogy ő nem szereti őket annyira? Érdekes lenne. Mindenesetre kis idő múltán tovább megyünk, társam pedig felveti az étkezés lehetőségét, azzal együtt pedig burkoltan azt, hogy tüzet rakhatnánk.
- Nekem nincs ellenemre.
Válaszoltam, azonban nem tudtam volna egyedül elmenni rőzséért, mert szemre nem megy, hogy hova szabad lépni, és hova nem, így csak vártam, hogyan tovább. A málhát mindenesetre levettem vállamról, és letettem magam mellé óvatosan, hogy véletlenül se süppedjen be.

Letelepedtek hát étkezni, áldás és átok egyszerre a fagyos környezet, hisz bár a lelketeket is kicsavarja a testből, legalább a mocsár maga nem nyel titeket el, s képesek vagytok egy-egy vaskosabb fának vetni hátatokat, miközben a sovány reggelihez fogtok. A bicska jó tárgy az étkezéshez, ám ebben a hidegben még a szárított hús is megfagy kissé, s ahogy egyikőtök (Ezt eldönthetitek ti, nem fogja befolyásolni a harcot) elvágja a kezét, a vér kiserken belőle, párásan gőzölögve a fagyos jégvilágba... Egy pillanatig semmi sem történik, ám úgy fél perc múlva közelről, talán úgy 50-60 méterről hangos, érthetetlen horkanást hallotok (Nem is egyet), ám nem láthattok semmit a fehérre fagyott sűrű növényvilágtól. Van egy kis időtök felkészülni a kialakult helyzetre. Ügyesek legyetek <3

Megmosolygom, hogy ő nem ért egyet azzal a állításommal, hogy mi rokonlelkek vagyunk. Két vándorlót rendszerint összesodor a sors kereke, legalábbis én így vélem és tapasztalom. Nem osztom meg vele-e mély gondolatokat, mert még nem ismerem annyira a társam. Később talán alkalmasabb lesz és befogadóbb. Ez szintén tapasztalat miatt mondom, mert sok emberrel álltam le beszélgetni. Valakiket felidegesítek, de másokat megnyugtatok. Ebből látszik, hogy a szavaknak ereje van, amivel tudni kell bánni.
- Mindkettőnek van előnye, s maradjunk annyiban, hogy tudásszerzés szempontjából utazom be Veroniát. Valóban teljesen más tapasztalatokhoz jut, ha hivatás miatt utazik az ember. Mások a szempontok.   – mondom nyugodtan, mint egy lassú folyású patak. Örülök magamban annak, hogy a tanácsaim elfogadja. Valóban értelmetlen lenne meghalnia, mert fogalma sincs arról, hogy melyik területen milyen veszélyek leselkednek rá. Mikor helyesel a sivataggal kapcsolatban, akkor újra mosolygok egyet, hogy végül megjegyezzem magunk között.
- Rokonlelkek vagyunk szerintem, ha ugyanolyan a tapasztalatunk a sivatagról – ejtem ki a szavakat, de természetesen nem nehéz egy véleményre kerülni másokkal a ügyben. Nagyon meleg van, ami ellen nagyon sok folyadékkal lehet csupán védekezni és megfelelő öltözettel. Később bátorkodik feltenni azt a kérdést, hogy mi a kedvenc helyem, amin nem gondolkozok olyan sokat.
- Egész Tünde-erdő, nem több s nem kevesebb. – jelentem ki határozottan, miközben sóhajtok egyet. Egy pár pillanatra elhallgatok, mert a volt kedvesemre gondolok, még mindig. Ám ezen gondolatok már nem tesznek engem feszültté és nyugtalanná. Javultam e tekintetben, mikor beszéltem Loreenával.
- Nálam van tűzszerszám, s elég sok tűzgyújtási módszert ismerek már, amit szoktam használni. Szóval nem kell emiatt aggódnunk, a fagy nem lehet már az ellenségünk   – mondom nyugtató hangon. Én sosem vesztem el a fejem, mindig próbálok higgadt módon cselekedni, ahogy az egyik Holdpap testvérem mesélte nekem kisebb koromban, mikor még szeleburdi és szétszórt voltam. Ő tanított meg figyelni, s koncentrálni. Most félig a zsoldosra, másik felem pedig a környezetemre összpontosít. Sok évembe került elsajátítani, s így is messze vagyok a tökéletestől. Valószínűleg öregkoromra lenne a legjobb.  Épp időben válaszol, így a figyelmem eltereli a saját gondolataimról.
- Akkor elő az étellel, s együnk egy keveset. Inkább többször kisebb adagot eszek, mint kevesebbszer többet – osztom meg vele étkezési szokásom, hogy milyen szabályt követek télidőben. Keresek magamnak egy biztos talajrészletet, ahova nyugodtan leülhetek. Előveszem a felszerelésem tetejéről az elemózsiám, majd a bicskámmal ügyesen elkezdek falatozni. Az ennivalóra figyelek, s arra áldozom a teljes figyelmem, mikor a zsoldos morog egyet nem messze mellettem, így odanézek. Mikor meglátom a kezét, akkor látom, hogy megvágta magát. Mivel nem tartom nagy vágásnak, így nem ajánlom fel a szakértelmem. Azonban eltelik egy nagyon rövid idő, mikor a környezetemben horkanásra leszek figyelmes. Azon nyomban elpakolom az ételt, majd előkerül a tőröm a tokjából. Körbenézek a környezetemben, de nem látok semmit. Fogalmam sincs, hogy mi lehet az, de a lábbal biztos talajt keresek.

Egan szerint vicces volt, hogy nem értettem vele egyet, szóval a nézeteink még egy ponton különböztek. Egyáltalán nem láttam, hogy mi ebben akkora humorfaktor. Haha, ő nem azt gondolja, amit én... na mindegy.
- Igazából nem feltétlenül, mert ha úgy nézzük, egyik magába foglalhatja a másikat - vélekedtem - Hiszen ha valaki például kém, vagy felderítő, akkor annak a hivatása, hogy utazzon, és tapasztalatot szerezzen egyaránt.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy jól értelmeztem, amit mond, de úgy gondoltam, hogy ideje nekem is hozzátennem valamit, elvégre nem lehet végigunatkozni egy előreláthatóan több napos utat, és végtére is nem baj az, ha egy-egy megbízóval jobb kapcsolatot kialakítok. Esetleg hálásabb lesz fizetéskor, vagy máskor is fel fog bérelni. Más előnyét nem láttam a jó kapcsolatnak, lévén mégiscsak egy sötét tündéről volt szó. Még nem volt bennem olyan mértékű pozitív érzés Egan iránt, hogy ezt jóváírhattam volna a feléjük érzett ellenszenv számláján. A következő mondására már elmosolyodtam. Nem feltétlenül jókedvből, ez afféle tehetetlen mosoly volt, amikor tudod, hogy már mindegy, akármit mondok, akkor is rá tud tenni egy lapáttal. Ehhez nem volt kedvem, se energiám. A következő kérdésemre meglepett a válasza, és ez ki is ült az arcomra. Nagyot nőtt a szememben, amikor azt mondta, hogy a Tünde-erdő a kedvence. Így már tudtam, hogy ő egyáltalán nem olyan, mint azok régen, és feloldódtam, szinte látványosan. Az csak tovább segített a dolgokon, hogy mellette a tűzgyújtástól nem kellett félnem. Teljes lelki nyugalommal ültem neki a falatozásnak. Húshoz volt kedvem, így egy darab sózott marhaszeletet kapartam elő a málhámból, és elővettem a bicskámat. Makacsabb volt a hús a hideg miatt, mint gondoltam. Az első falat könnyebben lejött, jóízűen megrágtam és lenyeltem. Ittam rá a butykosomból egy kis vizet is, azonban amikor a második alkalommal megpróbáltam, lecsúszott a húsról az ujjam, és megvágtam a jobb hüvelykujjam. Elégedetlen morgás tört ki belőlem, és számba vettem az ujjamat, hogy gyorsan lenyaljam a vért, le ne folyjon, majd onnan kivéve összeszorítottam, hogy lehetőség szerint minél kevesebb szivárogjon ki. Alig pár pillanat múlva viszont nem én voltam az egyetlen, akinek természetellenesebb hangot támadt kedve kiadni, voltaképpen egész sok lénynek felébresztettem az erre való kedvét. Halvány emlékeim töredékeinek foszlányaiban mintha lett volna egy ilyen, amikor többen mentünk egy megbízás alkalmával, akkor is kísérőnek voltam felfogadva, de másra nem emlékeztem. Az ügyesebbik, bal kezemet a kardom markolatára tettem végül, miközben kutakodtam a zsákban kötszer után. Egy eléggé elfoszlott fáslit találtam, azt már nem sikerült a legújabb körben beújítani. Sebesen [pun intended] körbe próbáltam tekerni a vágáson a fáslit, szerencsére a vérzés elállásában a hideg közrejátszott: alig szivárgott, cserébe nagyon lüktetett. Végül felkaptam a málhámat magam mellől, odasiettem megbízómhoz, és megkértem, hogy segítsen vele.
- Ha egy mód van rá, szeretnék minél kevesebb dologgal foglalkozni még harc közben. Jobban ellátni ráér később, de ha egy tippem lehetne, a seb kapcsolatban van a hangokkal.
Magyaráztam. Nem akartam, hogy amatőrnek tekintsen, de ennyit megengedtem magamnak, tulajdonképpen nem is voltam biztos abban, amit mondtam, de utáltam, ha valahol megsérültem. Nagyon sebezhetőnek éreztem magam olyankor, és kellemetlen volt. Ha megtörtént a segítség, ha nem, kihúztam a kardomat, és úgy vártam Egan mellett, mi fog történni.

Felkészültök hát a támadásra, fegyvereiteket előkapva. A kiáltás irányából lassan csörtetés hangja hallik, csörtetés és lépések. Nem kell sokat várnotok, az ellenfeleitek egészen gyorsan zárják a távolságot, s végül meg tudjátok őket vizsgálni. A legnagyobb talán 190 centiméteres lehet, termetes, izmos alak rendes Finsterblut páncélokat viselve (És egy recés, egykezes karddal), ám csapzottsága és a toronytól mért távolság miatt sejthető, hogy valószínűleg kitagadott lehet. A másik kettő ösztövér, kevésbé izmos, odacsapódott követők, akik tisztelték a férfi erejét. Egyik nő, ruhái csimbókosan lógnak a mocsoktól, s nem visel páncélt. Szánalmas tőr van csak nála, hátáról vörös palást lóg, mely megvédi a hidegtől. Harmadik nyúlánk férfi, jelentéktelen vért simul csak felsőtestéhez, az öltözéke többi részét valószínűleg eladhatta valahol vérért vagy ételért... Kezében vékony nyelű lándzsa, fekete acél heggyel, mely elég rémisztően hat. Egyik se tűnik túlzottan józannak, leginkább ösztöntől mozogtak, ám ez nem teszi őket semmivel se veszélytelenebbé, sőt, ha lehet csak rémisztőbbnek hatnak, ahogy szinte habzó szájjal sietnek felétek, ignorálva a hideget mely a tájon uralkodott.

Meghallgatom az ő álláspontját, ami pontosan arra lesz elég, hogy átgondoljam később a szavait. Sosem mondom azt, hogy nekem vagy másnak mindig igaza lenne. Ezután beáll a csend közöttünk, mert mindketten a táskánkból halásszuk elő az élelmet, hogy falatozzunk egy keveset. Az én mozdulataim nyugodtak, s egyáltalán nem kapkodok. Így nálam nem történik semmi különös, azonban a társamnál igen! Megvágja a kezét, amit egy morgással fejez ki. Egyelőre nem ugrok oda segíteni, mert szerintem nincs olyan nagy baj. Nemsokára hangokra leszek figyelmes, ami rögtön beindítja a veszélyérzetem. Előkapom az egyetlen fegyverem: a tőröm. Ez az egyetlen fegyver, amit képes vagyok önvédelemre használni és mesterektől tanulva edzettem magam, hogy bizonyos helyzetekből kivágjam magam. Lábammal kerestem a biztos talajt, miközben próbáltam feleleveníteni a tanítóim szavait. Végül megtalálom a megfelelő állást, így az egyszerű holdpapból tán átvedlek valami mássá. Odajön hozzám a társam, hogy segítsek neki, s én megteszem minden további nélkül. Feltűnhet neki a gyakorlott mozdulataim, ahogy a sebét ellátom. Igen, nem ez az első ilyen esetem, s nem is a legdurvább. A vér látványa nem taszít. Ha végeztem, akkor visszaállok védekező pozícióba, majd várok. Hamarosan, s sajnos nagy nehezen megpillantom a három alakot, ahogy kibontakoznak a szinte tejfehér ködszerűségből, hogy pusztán alakjukkal félelmet keltsenek bennem. Egyáltalán nem fűlik a fogamhoz, hogy két vértes van köztük. Mikor megpillantom a harmadikat, akkor gondolatban megjelölöm magamnak.
- Enyém a nő, vagyis ami még van belőle. – mondom felé, hiszen csupán annyit fogok fel, hogy jönnek. Beszélni egyelőre nem látom őket, így nem kezelem őket egyenrangúként.

Útitársam nem reagált külön szóban az álláspontomra, ami azt jelentette számomra, hogy elfogadja. Nem éreztem őt feltétlenül megbízómnak kezelnem saját magamban, hiszen elég közvetlenül viselkedett, és nem idegenkedett attól, hogy hozzám szóljon, és emberként kezeljen. Nekem ez az egyenrangú útitárs definíciója volt, nem pedig a megbízóé, aki általában egy szinttel fölöttünk áll, vagy legalábbis oda képzeli magát. Természetesen ott is van, de őt egyedül a pénz emelte oda, és erről általában megfeledkeznek, hirtelen erkölcsileg is sokkal feljebbvalónak gondolják magukat egynéhányan attól, hogy nehezebb a zsebük. Én pedig ugye nem emlékeztethetem őket arra, hogy gyakorlatilag ugyanazon a szinten állunk, vagy néha a megbízók még lejjebb állnak, mert akkor a pénznek lőttek, ha a felbérlő bal lábbal kelt fel, akkor a fejemnek is. Nekem munka a gyilkolás, nekik élvezet, és ez adta a nagy különbséget.
Amikor elkezdtünk enni, tüzet nem raktunk, hanem rögtön rátértünk a táplálkozásra. Én nem bántam, tüzet rakni jóllakottan is lehet, éhesen tüzet rakni legalább hogy lényegesen nehezebb. Külön ültünk le enni, én pedig a második lendülettel megsebesítettem magam. Nem volt olyan nagy szerencsétlenség, csak egy kis vágás, ráértem volna vele evés utánig - addigra a hideg valószínűleg úgyis elállította volna a vérzést - de valami félbeszakított. Zavaróan természetellenes horkanásokat hallottam, mint az éhes disznók, amikor a vályúhoz mennek, és tolakodnak. Gyorsan megkértem Egant, hogy lásson el, és minden további nélkül, gyakorlott mozdulatokkal megtette, amit kértem. Gyakorlott mozdulatokkal végezte a dolgát, én pedig gyorsan megköszöntem, és a hang forrása felé fordultam. Hamarosan feltűnt három alak: egy nagyon veszélyesnek tűnő figura középen komplett páncélt viselve, amit mintha láttam volna már valahol, de nem ismertem fel teljesen, hogy mi lehet. A jobbján egy szinte fegyvertelen nő állt, aki páncélzattal se igazán rendelkezett, a balján pedig egy kicsit jobban, de egyáltalán nem hatékonyan páncélozott férfi, akinél azonban volt egy hosszú lándzsa. Az világos volt, hogy nem mehetünk oda egyenként, de mivel a vezérnek tűnő fickónak a jobb kezében volt a kardja, ettől pedig jobban tudta védeni a nőt, akit kinézett Egan. Nem volt sok időm gondolkodni, így végül elmondtam, mit fogunk csinálni.
- Rendben, menjen a nőre. Egyszer kísérelje meg megölni, de ne maradjon ott hosszú ideig, különben elég idejük lesz legyűrni, ha besült a próbálkozás, ha nem, jöjjön hátrébb. Én a lándzsás arcra fogok támadni, a középsővel majd akkor foglalkozunk, ha a koloncok nem fognak fenyegetést jelenteni. Figyeljen rám, ha megindulok, Ön is lendüljön bele.
Kivártam, amíg a lándzsa hegye tőlem egy-két méterre lesz, és meglódultam. A kardom magam előtt volt, megkíséreltem félreütni vele ellenfelem fegyverét. Összébb húztam magam, hogy a behemót nehezebben kezdjen hozzám, és megpróbáltam ledönteni lábáról a férfit. Amennyiben ez sikerült, ahhoz képest, hogy hol voltam a művelet után, egy csapást mértem vagy a lábára, vagy a nyakára. Ezután sebesen megpróbáltam vagy visszatérni a kiindulási helyre, vagy kisegíteni Egant, ha szüksége volt rá.

( Egan, mivel te nem írtad előző körbe, hogy konkrétan mit tennél, egyelőre nem veszem lépések a támadásod, viszont nem is mozdítom a nőt előre, hogy Lance is tudjon lépni, s ne szoruljon be három közé)

Így teszel ház Lance, s nekilódulsz a lándzsás ellenségnek. Normális esetben nem lennél képes ellökni annak fegyverét kardoddal, ám a kocka neked kedvezett, s ahogy a fegyverek találkozásától fellököd vékony férfi, az pedig megcsúszik egy jegesebb felületen, ordas hatalmasat esve hanyatt. Megkísérled felvágni is azt, ám ez nem sikerül igazán, hiszen a csúszás miatt a fegyvered nem a kinézett célpontot találja el, hanem a vértjét, amin végigcsúszik a fegyver, felhasítva a bőrt hasán, de nem okozva komoly sérülést. A vámpír felbőg. A középső Finsterblut látszólag nem viseli jól a mozdulatot, s mielőtt bármi tudnál tenni, kirántja a kardját, s üres bal kezével egy hatalmasat sóz neked. Szerencsédre sikerül kikerülnöd, de ha eltalált volna valószínűleg azonnal eltöri valamid. A nő egyelőre csak figyeli Egant.

A nőt nézem, s annak arcának vonásait, miközben kiül az arcomra a sajnálat. Őlni nem jó dolog, de ebben a helyzetben szűkségszerű. Vagy ők, vagy mi? Mivel továbbra sem szólalnak meg egy olyan nyelven, amit félig meddig megértenék, így a gyanúm teljesen beigazólódik. Ők már nem nevezhetők értelmes, gondolkodó személyeknek. A sajnálatom megszűnik, helyét átveszi a magas fokú koncentráció. Gyermek koromtól tanulom, a Holdpapok belém nevelték. Egy rövid pillanatra begyűrűzik egy-egy esemény, míg végül ki nem zárom teljesen az elmémből. A Hold áldása rajtam, ami lehetővé teszi, hogy használjam a hatalmat, amivel felruháztak testvéreim. Fehér, sűrű, érzékszerveket irritáló porfelhőbe csomagolom a vámpírnőt, s kivárom a megfelelő pillanatot. Minden valószínűség szerint szabadulni akar a porfelhőből, de én már várom. S ha nem akadályoz meg engem a másik kettőből valamelyik, akkor tőrőm megmártom a szívében, de azon nyomban, ha kellően megleptem, akkor lököm vissza abba porfelhőbe. Gonosz lennék? Nem, csupán a szenvedésük szeretném megszüntetni. Itt az ideje, hogy a Hold kegyelméből felszabaduljanak.

Egan nem tulajdonított nekem túlzottan nagy figyelmet, legalábbis nem reagált arra, amit mondtam neki. Mindenesetre ő még előre se mozdult, úgyhogy én kvázi zavartalanul lendülhettem neki a harcnak. Sikerült ellökni a fegyver hegyét, olyannyira jól, hogy fel is löktem. Nem így terveztem, de örültem, hogy így sikerült, mert még sebezhetőbb célpontot nyújtott, azonban a jég amellett, hogy kedvezett nekem, hátráltatott is, mert emiatt nem tudtam tisztán végezni az ellenfelemmel, és csak megsebesítettem. Nem volt komoly sérülés, de sérülés volt. Ellenfelem felbőgött, ami megzavart, csak az utolsó pillanatban tisztult ki a fejem, amikor a középső nagy teremtmény készül egy hatalmas parasztlengővel megörvendeztetni. Kikerültem, és azonnal megpróbáltam visszakerülni Egan mellé, gyorsan, de óvatosan, hogy a jégen ne csússzak el. Egyetlen hiba, és máris összezúz ez a páncélozott alak, aminek nem örültem volna. Visszatérvén láttam, hogy Egan már intézkedett, és varázslattal felhőbe burkolta saját ellenfelét. Láttam már ilyet, és tudtam, hogy nem kellemes. Egyelőre várakoztam, és védekezően magam elé emeltem a kardomat. Lehet, hogy ez nem volt jó ötlet, mert a főnök is behelyezkedett támadó állásba, kihúzta a kardját. Nagyon kíváncsi voltam, hogy hogy fog ez folytatódni. Nem akartam Eganhoz szólni egyelőre, hogy ne zavarjam meg, látszólag nagyon koncentrált.

Tyr, képességed nagyszerűen sikerül, s irritáló felhőbe teríted a nőt, ki mérgében felmorog a támadás hatására, ám meglepetésedre nem ront rád, mi több, inkább hátrálásba kezd, egyenesen a földön álló felé, aki felett végigmozdítva kezét beforr a seb, erős vart hagyva maga mögött. Nem vagy képes rávetni magad, ugyanis a megtermett Finsterblut már előtte is terem, s rettenetes erővel lendíti meg az egykezes kardot a védekező Lancera. Akit feldöntöttél felemelkedik, s magához veszi a lándzsát, de nincs ideje támadásba lendülni még, csak artikulálatlanul felkiált.
- VÉGETEK VAN!

Örömmel veszem tudomásul, hogy a varázslatom sikeres. Az irritáló felhőbe burkolt nő felmorog rá, ami kisebb elégedettséget okoz. Azonban ott történnek a bajok, mikor várnám a felbőszült támadását, de ehelyett pontosan az ellenkezőjét teszi. Engem a lendület visz előre, s az állítja meg a támadásom ütemét, mikor beáll elém a megtermett alak. Amennyire csak bírok visszavonulót fújok, már ha van időm rá. Elraktározom magamban az első lényeges információt, hogy miszerint ők egyáltalán nem lassúak, s képesek meglepetést okozni. Hallom végül, hogy az egyik megszólal, de jelen állás szerint ártalmatlan szóviccnek tartom. Védekező állásba állok, s odaszólok Lancenek.
- Vigyázz velük, mert meglepően gyorsak, ha szeretnék. Meg merem kockáztatni, hogy képesek összehangolni a támadásukat. – ejtem ki ezen óvatosságra intő szavakat.

Sikerült a mozdulatsor, és nagy örömömre ki tudtam Egan mellett kötni. Megnyugvással töltött el, hogy ő nagyobb sikerrel járt, az viszont gyorsan megfagyasztott, hogy egy mozdulattal meggyógyította azt, akit megsebesítettem.
- Na bazze...
Csúszott ki a számon. Nem volt egyelőre időm mással törődni, mert lefoglalt, hogy az a böhöm rám támadt, nem is enyhén. Itt se volt az előbb... Reflexből hátrébb ugrottam, tisztán látszott, hogy ha ezt a vágást most bekapom, ott lesz kettévágva a karrierem... na meg a testem is. Ehhez nem fűlött a fogam, Egant már csak utólag hallottam meg egy másik hörgéssel egyetemben, azt kivettem, hogy értelmes szavak, de hogy mit jelentenek, az nem jutott el hozzám.
- Kösz az infót!
Morogtam félhangosan. Gyorsan végiggondoltam a helyzetet, és odaszóltam felbérlőmnek:
- A nőt kell kiszednünk először, nem szeretném, hogy itt gyógyítgassa őket, ahogy kedve tartja!
Kellene, kellene, de még ötletem sincsen, hogyan, először foglalkozni kellene ezzel a nagy állattal is. Végül döntöttem, hogy mit fogok csinálni. Először is megnöveltem a sebességemet, amit számomra rejtély, hogy hogyan csináltam, de mióta dolgozom, valahogyan meg tudom esetenként csinálni. Sebesen megpróbáltam ellenfelem bal oldalára kerülni, hogy később érjen ide a kardjával, és szúrást indítottam a nyaka felé, az még szabadnak tűnt, ha mégse volt az, akkor a fejét céloztam. Gyorsan hátra ugrottam, és ha nyílt rá alkalmam, akkor egy nagyon gyors szúrást indítottam a jobb vállához, amiben a kardját tartotta, reméltem, hogy ez legalább hátráltatni tudja, de ha úgy láttam, hogy hárítana, előbb visszakoztam. Aggódva gondoltam arra, hogy Egan hogyan boldogul, de nem tehettem meg azt, hogy elfordítom a fejem, ellenben igyekeztem úgy állni, hogy mindhárom ellenfelem lehető legnagyobb részben a látóteremben legyen.

Lance, nagyszerűen sikerül a sebességmegnöveléses mozdulatod, amivel így képes vagy.... megnövelni a sebességed! A támadásod ügyesen és sebesen csúszik az ellenfeled nyakához, ám az kissé megveti lábát és előrébb mozdul (Már a felsőteste, ahogy ütni készül), aminek hála csak a mellvértet kapod el, a nyakát nem sikerül megsebezned. Ennek ellenére megtorpan kissé, s bár balja bár sebesen száguld feléd, vágásod és sebességed miatt az utolsó pillanatban sikerül hátraszökkenned, elkerülve a súlyos húsból és csontból összeálló pörölyt. Ugrás közben nem vagy képes szúrást végrehajtani, ugyanis a hátrafelé mozgás túlzottan elterelte a támadásban rejlő erőt, s a kardod csak koppanva ér a vértnek, még csak be se horpasztva azt. Szerencsére elmondható, hogy eléggé jól látod az ellenfeleket és mozdulataikat, sikerül jól helyezkedned ehhez.
- Ne szerencsétlenkedjetek már!
Szólal meg a páncélos jellegtelen és izgatott hangon, miközben a lándzsás és a Rotmantel nő összeszedi magát. Utóbbi továbbra is a társai mögött marad, ellenben a lándzsás odalép megtermett társa mellé és kinyújtja előre fegyverét, fenyegetően szegezve neked. A rotmantel küszködik a por miatt, ami továbbra is bántja a szemét

Mikor megpillantom, hogy újra együtt vannak, akkor próbálok lecsapni a lehetőségre. Tőlem telhető módon koncentrálni kezdek, s ha nincs semmi, ami megzavarna engem, akkor mindhármukat porfelhőbe kívánom burkolni. Több a semminél, s úgy vélem apró lépésekkel fogunk haladni a győzelem irányába. Bár fogalmam sincs, hogy Lance mennyire kitartó alkat, ha a helyzet úgy kívánja. Engem a sokféle munka, s holdpapok alatt töltőtt évek megedzettek engem. Nem fogom olyan könnyen megadni magam,, mint azt hinnék. Elkezdek gondolkozni, hogy miként lehetne a leggyorsabban megölni a nőt, de egyelőre nem jut eszembe semmi.
- Neked van ötleted, hogy mivel lehetne előnyre szert tenni? – teszem fel a kérdést a társamnak, de egyáltalán nem nézek rá. Inkább még hátrálok három lépést, mert a lándzsás hatótávolsága aggaszt engem. Bármikor eszébe juthat előre döfni a fegyverével, de az sem megvetendő dolog, ha eldobná egyszer felénk meglepetésképpen.
- Többször nem tudok varázsolni, úgyhogy ezután a puszta erőnket használhatjuk és a ravaszdi eszünket – toldom meg ezekkel a szavakkal a mondandóm lényegét. Elhasználtam minden varázserőm azáltal, hogy egy akkora porfelhőbe kívántam burkolni őket, ami mindhármukat lefedi. Továbbra is védekező állásban vagyok, mikor eszembe ötlik egyik mesterem szavai. Változz kígyóvá, ami mar de sosem harap. Összeszűkülnek a szemeim. Úgy érzem, hogy picit berozsdásodtam, de most eljöhet az idő, hogy felébredjek az álomból.

Sikerült a képességem aktiválása, de a mozdulatsor már kevésbé, legalábbis nem úgy, ahogy akartam. Megsebezni nem sikerült az ellenfelemet, viszont meg tudtam zavarni eléggé ahhoz, hogy ki tudjam kerülni, ellenben azt képes voltam megoldani, hogy én se sérüljek. Egyelőre. Kezdett zavarni a jobb kezemen a kötés, de nem törődtem vele, most fontosabb dolgom volt. Szerencsére be tudtam látni mindhármukat, így jobbak voltak az esélyeim a túlélésre, de ettől még bármikor lecsaphatott az ellenfél, ha egy pillanatra is lankad a figyelmem. Egyre kevésbé voltam meglepődve, hogy végeredményben tudnak beszélni mindannyian, ez annyiban volt nekünk rossz, hogy intelligensebbek, mint tűnnek elsőre, annál pedig még gyorsabbak. Egyre inkább úgy tűnt, hogy nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltam, de nem akartam társam orrára kötni, nehogy elbizonytalanodjon. Reméltem, hogy a porfelhős varázslata sikerrel fog járni, különben nagy pácban leszünk.
- Addig kell megölni őket, amíg nem tudnak figyelni ránk. Meg kell kerülnünk őket, és a nőt kiiktatni minél előbb, aztán a lándzsás fickót, utána pedig foglalkozhatunk a melákkal is.
Fejtettem ki gyorsabb beszédtempóban, szemeimet le nem véve ellenfeleimről. Rám figyelt mindkét ellenségünk, ami azt jelentette, hogy engem gondoltak nagyobb problémának. Ez azért volt jó, mert akkor Egan is tudott alkotni a tőrével, én pedig addig remélhetőleg túlélem. Nem örültem annak, hogy a varázslattár kifogyott, mindenesetre ha nem sült be a mágia, megpróbáltam a nagydarabot megkerülve belevetni magam a porfelhőbe a kardomat a nő felé tartva, és egy lendületes mozdulattal készültem szíven döfni. Igyekeztem annyira figyelmen kívül hagyni a varázslatot, amennyire csak lehetett, és még időben kijutni, mielőtt teljesen a hatalmába kerít a zavaró érzés. Azt csak utólag vettem észre, hogy rám hatástalan volt, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megöljem ellenfelem. Ha a likvidálás sikerült, a felhőt megkerülve minél gyorsabban Egan mellé kerültem, és lihegve közöltem:
- Egy megvan.

Tyr, egyszerre egy ellenfelet vagy képes borfelhőbe borítani, aki választásod szerint a nagydarab páncélos. A képesség tökéletesen sikerül, amire is a mostani körre az ellenfél szeme elé kap kiáltva a meglepettségtől, s mást nem tesz. Lance, Tyr segítségének hála probléma nélkül képes vagy megkerülni a páncélost, s menten a hátába kerülsz... Ám egyelőre ennyit vagy képes tenni, ugyanis, ahogy sietsz előre, hogy beledöfj, irányodba egy lándzsa éles hegye szökken. A fegyver nem talál el, nem egyértelműen a döfés céljából lett mozdítva feléd, ám ha folytatod a közelítést jó eséllyel felszúrod magad. Úgy tűnik, hogy a lándzsás komoly ellenfelet jelenthet, addig legalábbis biztos, amíg a nőre összpontosítasz. A Rotmantel ijedten hátrál kissé, de nem tesz semmit, csak vicsorogva figyeli mit teszel.

Látom, hogy sikeresen elvakítom a nagydarab páncélost, így nem kell sok ahhoz, hogy akcióba lépjek. Tőrrel a kezemben próbálok suhanni a lándzsás háta mögé. A lépteim próbálom halkabbra venni, hogy a kiszemelt áldozatom nehogy meghallja a közeledésem, s a nő és a fémbe öltözött nehogy támadásba lendüljön. Ha tényleg sikeresen végrehajtanom a feladatom, akkor megtoldom egy támadással is. Ha már mögötte tartózkodom, akkor a tőröm gyorsan megemelem, majd ha nem zavar semmi sem közbe, akkor egy határozott mozdulattal próbálom őt tarkón ütni, hogy azáltal kiessen a küzdők sorából. Ha eme terv beválik, akkor ketten maradnak, így könnyebbé válik a helyzetünk Lance-el.

A rohamom gyorsan rövidre lett zárva a lándzsás alak által, de idejében meg tudtam állni, még azelőtt, hogy felnyársaljam magam. Láttam a szemem sarkából, hogy Egan lopakodva megindul a lándzsás alak felé hátulról, így elhatároztam, hogy időt nyerek neki. Tudtam, hogy jelen állapotomban még elég gyors vagyok, hogy kivédjem a támadásait, ha rám jön, bár aztán eszembe jutott, hogy neki az lenne az előnyös, ha egy helyben maradna az ellenfelünk, így más megoldást kellett keresnem. Fél másodperc után eszembe jutott valami. A támadó állásból visszavettem, teljesen védekező formát vettem fel kardommal, aztán megkérdeztem:
- Szép időnk van, nemde?

// Nem jeleztem eddig, de ha esetleg kérdéses lenne számotokra, a Holdporral eltalált egységek levonást kapnak (nálam) a dobásból próbák során a képesség irritáló hatása miatt//

Egan, úgy döntesz, hogy a sikeresen harcképtelenné tett Finsterblut ideiglenes tehetetlenségét kihasználva settenkedve veted magad a lándzsás felé. Az elgondolás maga talán nem lenne rossz, s ebben Lance is segít téged ellenfeled inzultálásával (És védekezésre fordulásával), ám a vámpír mögött álló Rotmantel nő probléma nélkül kifüleli a turpisságot, s kiáltva szólal fel.
- A pap!
A lándzsás nem problémázik túlzottan sokat, látván, hogy Lance nem támad, hanem védekezik, megpróbál egy gyors sekély szúrással neked támadni. A Rotmantel nő a hátába mozog, hogy tudjon esetlegesen védekezni, ha  Lance úgy döntene, hogy ráveti magát a lándzsásra. A Finsterblut pillanatnyi zavarodása után felocsúdik, s dühösen felkiált
- A PAPOT!
Emellett mégis inkább a védekező Lanceot szemezi ki magának, akit is megpróbál megütni üres bal kezével, ahogy is megfordul irányába a súlyos páncél csörgése közepette. 

         
          E
  
    LV      F
  R        L

Nálam jelenleg így van elképzelve a harctér, ha esetleg nem lenne egyértelmű. 
(E= Egan, Lv= Lándzsás Vámpír, F=Finsterblut, R= Rotmantel, L=Lance)

Hamar átlátja a helyzetet a Rotmantel nő, s ördögi tervünket meghiúsítja kiáltásával. Egyáltalán nem fűlik a fogamra a helyzet, hogy képtelenek vagyunk egyet leszedni a három közül. Kezdem azt hinni, hogy egy jól összeszokott trióról van szó, akik azért léteznek, hogy tüskék lehessenek mások talpában. Mikor a lándzsás úgy dönt, hogy velem akar kitolni, egy szúrással. Próbálok egyből a Finsterblut irányába kitérni a támadása, a szemem sarkából észlelve, hogy a páncélos Lance mellett dönt. Semmiképpen nem kívánok közelébe menni inkább a oldalába kerülni, így ezáltal a Lándzsás képtelen támadást indítani ellenem, hacsak nem mozog velem együtt, vagy valami módszerrel ügyesen a társa mellett szúrva próbál megállítani. Helyzetemből kiindulva, egy újfajta harci eszközt vetek be, ami nem más mint a hang. Kétélű fegyvernek vélem, mert lehet, hogy képes leszek vele összezavarni őket, de lehet, hogy pórul járunk.
- Megtámadom a páncélost! – hangzik tőlem hangosan, szinte a képükbe ordítom. Természetesen eszem ágában sincs a rendes védelemmel ellátott vámpírt megtámadni, mert fegyveremmel nem tudnék neki komolyabb sérülést okozni.

Nem jutott eszembe az a tény, hogy a nő már magánál van annyira, hogy szóljon a lándzsásnak a felé közeledő végzetről, azonban ez őt nem zavarta, és figyelmeztette a társát a veszélyre. Ő gyorsan reagált, és ráfordult Eganra. A nő fedezte tőlem a lándzsást, azonban őt nem fedezte senki. Már támadtam volna, amikor a páncélos kiáltása hallatszott, és innentől világossá vált, hogy ha nem csinálok gyorsan valamit, akkor Egannak vége. A melák viszont mégis engem célzott meg, és újból sallert akart osztani. Én tisztában voltam vele, hogy a súlyos páncélzat nem lassítja le, azonban én gyorsabb voltam most, mint egyébként, úgyhogy megpróbáltam leguggolni, hogy így kerüljem el a csapást. Egan megpróbálta elterelni a figyelmét, legalábbis én azt gondoltam, hogy ez a cél, nem is vártam sokat, elrugaszkodtam a nő irányába, hogy leszúrhassam. Eggyel kevesebb, ez volt a célom. Ha ez sikerült, igyekeztem Egan mellé kerülni, amilyen gyorsan csak lehetett, hiszen egyenként könnyebb célpontot nyújtottunk.