Küldetés: Brambles

Az első kör szabad egy bizonyos mértékig, ám pont ezért kihívás is. Lightleaf vegyes lakosságú falu veszélyben van és általatok nem ismert okokból külsős segítséget kér. A várost egy rejtélyes elemi erő fenyegeti amely periodikusan feltörő, házakat tönkretevő és nemrég emberáldozatot követelő tüskeindák képében jelenik meg. Ezt a segélykérést kellene megtalálnotok írott hirdetés, pletyka vagy bármilyen egyéb elképzelhető módokon és kezdeni vele valamit.

Határidő: Két hét

- Hadd találjam ki, valami állítólagos relikviát sejtesz valahol messze, a jó Isten háta mögött valamivel, ugye? - kérdem cinikusan, ahogy benyitok Knorren irodájába. Még fel se sikerül tekintenem, amikor megkapom a válaszát:
- Nem, kivételesen nem. Helyette kaptál egy vendéget... szerintem ismeritek egymást. - a végszóra kúszik be látóterembe a 'vendégem', éppen hogy csak ellökve magát eddig a helyeként szolgáló ablakpárkánytól. Ahogy hatalmas termete többet nem gátolja meg a fény beáramlását, egész világos lesz a szobában, és egy hatalmas glória támogatja meg az alakját. Pedig ez az ember nem is lehetne távolabb akármiféle angyalszerzettől.
- Arnulf.
- Leon, fiam! De rég láttalak!
- Mit akarsz? - kérdezem hidegen, amire leolvad a mosoly az arcáról.
- Nem látogathatom meg rég látott kölykömet?
- Dehogynem. De én lennék leginkább meglepve, ha csak ennyiről volna szó.
- Akkor gyere ide, és adj egy ölelést! - mondja újra felvett vigyorral. Furcsálkodom ezen a végtelen szereteten, de azért odalépek hozzá és megölelem a vén medvét, aki nagyon szorosan viszonozza ezt. Nagyon régen nem láttuk egymást, de sosem viselkedett velem ennyire bensőségesen. Gyorsan meg is szakítom az egészet és eltartom őt magamtól, amire ő csak csodálkozva néz.
- Arnulf, minden rendben? Furcsán viselkedsz.
- Nem hallottam rólad már hónapok óta. Azt hittem meghaltál. Nem örülhetek neked?
- Amíg ott voltam veled, úgy is viselkedtél velem. Mi történt?
Az arcára erre sötét árnyék vetül, a szemei közt mély ránc vet magának helyett, a gondterheltséget le lehet olvasni az arcáról. A szeme szürkésebb színt vesz fel, elveszítve az eddigi boldog fényét.
- Tudod a szervezetünkre... jobban mondva, a szervezetemre mostanában rá jár a rúd, de ezzel nem akarlak terhelni, tudom hogy már kiszálltál. De megtehetnél nekem valamit, ami szerintem tetszene neked.
- Nem szegem meg a törvényt többször, Arnulf.
- Heh. Nem hittem volna, hogy pont a törvények azok, amikhez ragaszkodni fogsz.
- Segítenek elkerülni, hogy felesleges vér tapadjon a kezemhez.
- És mit szólnál ahhoz, hogyha pont életeket tudnál menteni?
Ahogy ezt kimondja, rögtön elmosolyodik. Túlzottan jól ismer engem, ezt már ezerszer eljátszottuk régebben. Mindig azt mondta, hogy ilyenkor felcsillan a szemem.
- ... mióta izgat téged mások élete?
- Amióta azok a beszállítóim közé tartoznak, kölyök. - vissza is tért a jó öreg Arnulf, a maga felsőbbrendűségével és parancsoló hangnemével. Még mindig egy manipuláló rohadék.
- Hova akarsz küldeni?
- Hellenblatt, de ha a tündéket kérdezed akkor Lightleaf. Egy kis város, ha már egyáltalán elérte a tisztségét annak, hogy így nevezzék. Legalább annyi ember él ott mint tünde, és most valami borzalom rászabadult és nem jönnek a szállítmányaim, amit a jelenlegi helyzetben nem igazán tudok nélkülözni.
- Miket kapsz te onnan?
- Mit érdekel az?
Összehúzott szemmel meredek rá. Egy ideig állja a pillantásom, de aztán megadja magát egy nagy sóhajtással egyetemben.
- Jól van na, ne nézz így rám. A város nevezetessége egy növény, amiből gyógyszert csinálnak. Némileg olcsóbban jutok hozzá, mint a nagy átlag, és itt el tudom adni. Inkább kereskedelmi mint csempész húzás ez, de most nekem minden érme számít.
- És mit kapok érte?
- Neked már az embereken való segítség magában nem jutalom?
- De. Csak te is benne vagy, és ez nekem elég ok a gyanakvásra ahhoz, hogy emellett még ellenszolgáltatást is követeljek.
- Mióta használsz te ilyen flancos szavakat?
- Gyorsan tanul. - mondja Knorren hirtelen, fel se pillantva jegyzeteiből. Egészen meg is feledkeztünk a jelenlétéről.
- És neked erről mi a véleményed?
- Amíg nem öleted meg magad, menj. De tőlem ne számíts semmire, kivéve ha hozol valami érdekeset onnan.
- Nos, akkor, áll az alku? - kérdi mosolyogva az öreg.
- Még nem beszéltünk a fizetségről.
Most az egyszer, az életben, őszintén és melegen elmosolyodott. Az évek alatt, amikor úgy éreztem, hogy velem van, és amikor úgy, hogy nem, mindig mosolygott. Kissé hamiskásan, kissé ravaszul, kissé foghíjasan. De most, először, emellé olyan melegség és öröm társult hozzá, hogy majdnem meg is hatódtam.
- Felnőttél, kölyök. Fair leszek veled. A Hellenblatt-i havi szállítmányomból származó rendszeres jövedelmének megkapod a 10%-át. Na, mit szólsz? - ezek egy apa szavai voltak.
Egy magát okosnak gondoló, felfuvalkodott, idióta apa szavai.
- Ötven.
- Hogy MI? Te kis hálátlan szaros, te. Mit képzelsz, kivel beszélsz? Gyorsan válogasd meg jobban a szavaidat, kölyök.
- Ötven.
Olyan rondán nézett rá, mint soha az életében. Na, helyben vagyunk.
- Van pofád. Kapsz 15%-öt.
- Negyvenöt.
- Oké, mindketten tudjuk hova fogunk kilyukadni a végén. 30 százalék. De most már takarodj, mert dolgod van!
- Harmincöt.
Egy nyakleves után nevetne sétáltam ki Knorren irodájából. Akármekkora tuskó is az öreg, azért valahol mélyen mégis csak szeretem.

- Ti aztán egy szerető család vagytok, ugye?
- Ó, fogd be, démon. Mit tudsz te a szeretetről, mégis? - sétált ki Arnulf szintén, csupán megsértődve.
- Heh. Többet mint gondolnád... - mondja csak magának Knorren, halkan, apró mosollyal az arcán.

Míg Theo a fővárosban tartózkodott, és a könyvtárat bújta, érdekes irományra talált. Felix egyik tanulmányára, mely a tünde erdő nagy becsben tartott, ősi romjairól, és azok spirituális fontosságáról szóltak. Ezeket elolvasva, Theo hatalmas kedvet kapott, hogy elutazzon a tünde erdőbe, és felfedezhesse ugyan azt, amit Felix is. Ám de Felix írása nem csak a szépet, és érdekeset írta le, hanem az ott lakozó veszélyeket is. A könyvben írt egy veszedelmes tövislényről is, amelyet nem fejtett ki jobban, csak hogy vigyázzunk, és figyeljünk oda. Mire Theo elolvasta a könyvet, addigra be is esteledett. Még az este folyamán talált egy kereskedőt, aki elvállalta, hogy elviszi a tünde erdőbe, Lightleafbe, mivel itt veszi fel a következő szállítmányát. Mikor Theo felszállt a kocsira, még nem vett észre semmi furát. De mikor átjutottak a kapun a kocsi egyre csak gyorsulni kezdett. Megdöbbenve figyelte, ahogy a lovak embertelen tempóval hajtanak, és nem fáradnak el. Egy vámpír kereskedő volt, két vámpír lovával. Theoban időnként előtört a halálfélelem. Úgy gondolta, ha ilyen tempónál akárhogy is, de leesik, ott a nyakát töri. Ilyen erősen még nem kapaszkodott egy útján se, mint most. A hét napos utat, a lovak 1 nap alatt megtették. Mire Theo megérkezett, újra éjszaka honolt. Az érkezés után Theo leszállt, megköszönte a fuvart, majd elindult tovább. De alig tett meg pár lépést, furcsa hangot hallott. Mintha valami túrná a földet. Hátranézett, és valami kúszónövény, kezdett ráfonódni a szekérre, olyan erővel, hogy összeroppantotta azt. Theo nem tudott együtt érezni a kereskedővel, mivel teljesen el volt bűvölve ettől az ismeretlen növénytől, melyet még nem ismert. Ekkor kérdezősködött a faluban, és megtudta, hogy segítséget várnak mindenkitől, akiben van elég potenciál a probléma megoldására.

Cél nélkül, ámde kissé izgatottan korzóztam a városban, ahol épp tartózkodtam. A legutóbbi megbízásom után elég sok pénzt kaptam, így abszolút nem sürgettem magam, hogy új munkát találjak, sőt. Ki akartam ezt az időt használni, hogy egy kicsit magánszemély is legyek, ne csak egy zsoldos. Tündének tünde voltam, de csak egy a sok közül, aki élvezni akarta azt, hogy nem volt semmihez se kötött. Eichenschild. Kellemes hangulatú, és óriási méretű város volt, így bőven akadt mit nézelődni. Meglehetősen hideg volt, és hó is esett némi, ennek ellenére indultam utamra. A külvárosból indultam el kis túrámra, ráérősen sétálgattam, és élveztem, hogy az újonnan vásárolt kabátom és csizmám véd a hideg ellen. Az utcák a népességhez illően zsúfoltak voltak: mindenhol ott voltak a tömegek, néhol áthatolhatatlanul, másutt ritkásabban. A piactér tele volt, nyüzsgött az emberektől, hangos volt a kofák hirdetéseitől, a harsány alkudozóktól, beszélgető barátok nevetésétől, gyerekek hisztériájától, akik arra akarták rávenni szüleiket valahogyan, hogy vegyék meg nekik azt, amit szeretnének. Mély levegőt vettem. Nem bántam volna, ha letelepszem ezen a helyen, furcsán vonzott az egész. Ahogy körülnéztem, mindenki boldog volt, élvezte a helyet, és elégedett volt a saját helyzetével. Irigyeltem őket egy kicsit, mint a legtöbbeket, akiken látszott, hogy már megtalálták a helyüket. Én ennek ellenére céltalanul szeltem át Veroniát, sok helyen megfordultam már, de mindenhol csak megélhetést találtam magamnak, életet soha. Noha az előbbi se éppen előnytelen, ha megvan, de ugyanúgy megcsömörlik az ember és tünde, ha nem tud élni is. Végül egy kis szemlélődés után belepillantottam az erszényembe, és miután konstatáltam, hogy nem fog nagyon megbánni egy kis vásárolgatást, belevetettem magam a piaci forgatagba, és elkezdtem nézelődni. Egy bögrényi forralt borral a kezemben indultam felfedezőutamra. Nagyon lassan, apró kortyonként ittam, Meglepődve tapasztaltam magamon, hogy bár lett volna pénzem sok dologra, de majdnem mindről lebeszéltem magam, mondván hogy nem kell az. Végül csak egy kis karkötőt vettem magamnak. Az öreg hölgy, aki eladta, azt mondta, szerencsét fog hozni az utamon. Mosolyogva megköszöntem neki, és kifizettem, majd arrébb mentem. Nézegettem egy ideig: kék színű, szépre csiszolt, egészen apró kristály volt az egyébként egész egyszerű karkötőről lógó egyetlen dísz. Nem nagyon hittem el, hogy ez így is van, de nem volt drága, néhány érmét költöttem rá csupán, nekem jelen pillanatban nem okozott nagy megterhelést, az asszonynak viszont talán annál többet jelenthetett. Vettem még két sült almát, hogy elkísérjenek, amíg városnéző túrámon vagyok. Minél többet láttam Eichenschildből, annál jobban elbűvölt. Amikor kijutottam a piacról, a folyópart felé vettem az irányt. Beleszagoltam a levegőbe. Néhol halvány halszag csapta meg az orrom, amikor egy-egy halász házához elértem, de többségében elnyomta egy illat, amit kezdetben nem tudtam mire vélni. Csak amikor belestem egy ablakon, akkor láttam, hogy egy füstölőállványra rászórt növénykeverék adja ki magából ezt a jellegzetes szagot. Sokan használták, hiszen az egész helyet bejárta a növények aromája, és még a külváros többi részén is éreztem néhány helyen. Tovább sétáltam, egészen a vízpartig, és amikor elértem, leültem egy ottani padra. Ráérősen lóbáltam a lábam, lustán kortyolgattam a borom végét, és arra gondoltam: ~Lazíts, ez most a te napod.~ Elnéztem oldalra. Egy vízimalom dolgozott lassan, megfontoltan, a jégtáblákkal borított víz nem sietett sehova, kimért tempóban forgatta a malomkereket. Valamiért nagyon lefoglalt az a látvány, mélán néztem, és nem gondoltam semmire. Két dolog zökkentett ki ebből az állapotból: Egyrészt sötétedett, másrészt elfogyott a borom. Elkezdtem egy kicsit fázni, de nem találtam hirtelen, hogy hova tudnék menni a hideg ellen, gyors körülnézés után azonban megláttam egy kis fogadót. Nem kellett sok, besiettem, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Körülnéztem: takaros helynek tűnt, a levegőbe beleszimatolva pedig az is világossá vált számomra, hogy az étel is jó. Eldöntöttem, hogy ma itt fogok éjszakázni. Belenéztem az erszényembe, és láttam, hogy a délelőtti-délutáni spórolásaim miatt erre meg is van a keretem. Odamentem a pulthoz, és leadtam a rendelésemet:
– Fűszeres sült disznóhúst kérek, mellé vajban sült burgonyát, és egy korsó mézsört.
Soroltam, miután az ártáblára nézve megállapítottam, hogy ez nem fog az éjszakával együtt különös megterhelést okozni az erszényemnek. Nem is tudtam visszaemlékezni, hogy volt-e egyáltalán valaha annyi pénzem, mint akkor, de azért az ésszerűség keretei között maradtam. Még túl kell élnem egy utat egy másik városba, de úgy éreztem, hogy itt még sokat fogok járni. Amíg vártam, leültem egy üres asztalhoz. A szomszédomban velem körülbelül egykorú fiatalok beszélgettek egymással, vegyesen tündék és emberek, lányok és fiúk. Baráti társaságnak tűntek, akik éppen átutazóban vannak valamerre. Türelmesen vártam, hogy szóljanak a vacsora elkészültéről, amikor megütötte valami a fülem: mintha valamelyikük azt mondta volna, hogy Tünde-erdő. Hirtelen elkezdtem jobban odafigyelni, de csak suttogtak egymás között, néhol hangosabban, csak részleteket tudtam elcsípni.
- A Tünde-erdőben.. - Hallottá…- Igen, egy f… - Nem is t…- Veszélyes..- -Lightleafben..- Azt mondják, tövi…-
Nem tudtam tovább hallgatózni, mert szóltak, hogy elkészült a rendelésem, De azt hiszem, megtaláltam a következő úticélomat. Volt egy erős gyanúm, hogy a Tövislényről van szó, akiről már nagyon sokat hallottam, amikor gyerek voltam. Főleg rémtörténeteket. Kifizettem az ételt, majd vele együtt a szobát is, és elvittem az asztalomhoz a vacsorámat. Lopva benéztem az erszényembe, és láttam, hogy immáron annyi van benne, mint szokott lenni. Elég arra, hogy másnap meg tudjam venni belőle azt az ellátmányt, ami nekem elég Lightleafig, aztán még esetleg vissza is érjek valahova, ahol majd később pénzt tudok keresni. Több részletet is meg akartam tudni erről a pletykáról, azonban két dolog is megakadályozott. Egyrészt túl halkan beszéltek már, másrészt pedig elbűvölő volt az ételem íze, nagyon lassan ettem, minden falatot kiélvezve. Amikor vége lett, felmentem a szobámba, és kényelembe helyeztem magam, hogy holnap korán tudjak indulni, tisztában voltam vele, hogy hosszú lesz az út, voltam már ott, hat, esetleg, ha nagyon meghajtom a lovamat, öt nap. Nem piskóta, de nagyon kíváncsi voltam, hogy mi lehet ott.
Másnap reggel frissen, és izgatottan ébredtem. Leadtam a pultnál a kulcsomat, és mentem a piacra bevásárolni. Elég olcsó volt minden, így elég jó áron tudtam szerezni magamnak is élelmet, a lónak is vettem abrakot, és külön kulacsot, így készen álltam. Vagyis nem egészen, mivel vizem még nem volt. Láttam néhány kutat kis túrám során, így elindultam az egyikhez, hogy feltöltsem a kulacsaimat. Meg is találtam a piactól nem messze, annyi vizet húztam fel magamhoz, amennyi nekem és a lónak majd elég lesz körülbelül egy hétre, aztán már csak egy állomás volt hátra, az istálló, ahol ki is bérlem a lovat. Megkötöttem az üzletet az ottani tulajdonossal, és belenéztem az erszényembe. ~Tévedtem, nem állok olyan jól~ morfondíroztam magamban, majd kis önletorkollás után túllendültem rajta, egy kis felszerelésrendezés után felültem, és elindultam. Nem lovagoltam sokszor, amikor igen, akkor viszonylagos biztonsággal, de ettől nem képzeltem magam profinak. Lassan ösztökéltem csak egyre gyorsabb tempóra a lovam, ennyire nem siettem. Háromóránként megálltunk, megitattam és etettem a lovam, lecsutakoltam a kapott szivaccsal, én is kortyolgattam egy keveset, haraptam néhány falatot, majd negyed-fél óra pihenő után tovább indultunk, este pedig aludtunk. Semmi különös esemény nem történt az út során, kivéve, hogy egyszer, amikor az útról félrehúzódván töltöttük a lóval a szünetet, amikor egy szekér haladt el mellettünk, de olyan sebességgel, hogy alig tudtam mire vélni. ~ Ezekbe meg mi ütött?~ Tűnődtem. Mivel hirtelen nem jutott eszembe más ésszerű magyarázat, vállat vontam, és indultunk tovább. Néhány nap múlva beérkeztünk a Tünde-erdőbe, én pedig belelkesedtem. Megveregettem a lovam nyakát:
– Akkor most pihenünk egyet, aztán meghúzzuk a tempót az úticélig, oké?
Majd leszálltam, lecsutakoltam, megetettem, megitattam. Hagytam még legelészni egy kicsit, addig én is nyújtózkodtam, átmozgattam magam, de a kantárt nem engedtem el, hogy ne jusson eszébe minden málhámmal rajta, hogy ő most szabad. Úgy tíz perc után a hátára pattantam, és elkiáltottam magam:
– Na nyomás!
A ló szügyébe vágtam a sarkam, ő pedig megindult. Kétszer majdnem le is estem róla út közben, de szerencsére meg tudtam tartani a kontrollt. Másfél óra múlva megpillantottam a falut, és visszavettem a sebességből, mikor őröket pillantottam meg a távolból. Megkérdezték, hogy mi járatban vagyok, én pedig feleltem.
– A Tövislény miatt érkeztem.
Intettek, hogy tovább mehetek, én pedig belépdeltem a faluba. Leszálltam a lóról, és körülnéztem, hogy hol találhatok pontosabb tájékoztatást a problémáról, valamint, hogy hova tehetem le a lovamat, ahol gondját fogják viselni.

A kocsmából áradó meleg szinte leterít a kinti hűvös éjszakai levegőhöz képest, amint belépek. A füstös ki helység tele van izzadság szagú, rossz arcú férfiakkal és számos lenge öltözetű öröm lánnyal, akik főleg az ölükben ülve vihorásznak. Rendelek egy sört, majd gyorsan keresek egy helyet magamnak, valamelyik sötét kis sarokban, ahonnan jól belátok mindent. Az ital lehűt és kissé felpezsdít, ahogy egyre több ember próbál betömörülni a csehóba munka után.
Ahogy az idő egyre inkább előre halad, úgy kell kevésbé megerőltetnem magam, hogy halljam a körülöttem lévők beszélgetéseit és valami érdekes csapja meg a fülemet.
- Állítólag már egy ember is meghalt. - mondja a jobb oldalam felőli szomszédos asztalnál ülő, jókora, pocakos, kopaszodó pasas, akinek láthatóan egyre nehezebb értelmes szavakat kinyögnie. - A brambles bosszút áll, házakat dönt le, amiért emberek költöztek oda, bizony mondom én. Nem kellett volna Lightleafnek létre jönnie, ostoba ötlet volt.
Szóval Lightleaf… Érdekes. Úgy hallottam, ott szinte mindig ünnepelnek valamit a különböző vallási szokások miatt. Meg állítólag a világító folyó látványa se semmi. Az információ, miszerint a brambles tombol, nem túl sok, de ahhoz épp elég, hogy többet akarjak tudni róla.
Gyorsan felhörpintem az italom maradékát és elindulok kifelé. A köpenyem szerencsére elég jól takar, így nem kell attól félnem, hogy valaki alkohol gőzös mámorában, még szajhának néz, vagy nőnek. Amint kilépek, ismét kissé letaglóz a hőmérséklet különbség, de hamar hozzá szokom és gyors léptekkel elindulok a fogadó felé, ahol szobát béreltem. Holnap hajnalban elindulok és kiderítem mi a helyzet a föld alatt élő tövises borzalommal.

Koszosan baktatni egy sáros úton sose jó elfoglaltság, de sajnos ha a lovat kiölik az egyszerű halandó alól, nem marad más megoldás, mint a két lábához fordulni. Meg hát így a kemény földön alvás is könnyebben megy éjszaka, hisz hatványozottan fárasztóbb magunknak cipelni a páncél és fegyverzet terhét, mint azt egy erre kitenyésztett állatra bízni, aki mellette minket is vihet.
Sebastian társaival lassan három napja gyalogol Veronia útjain. Csatába küldték őket, győztek is, de mégis megvert kutyaként fognak hazaérni, ha addig meg nem eszi őket a kosz élve. Szerencsére néha találtak egy-egy fogadót, ahol megszállhattak éjszakára és még ételt is kaptak De a pénzük fogytán, az egyszerű emberek közül pedig kevesebb ad az Egyház szolgáinak ingyen bármit is, mint azt általában a papok állítják.
Már magasan járt az égen a nap, amikor a lovagok látóhatárán megjelent egy alak. Egyik kezében pásztorbotot vitt, de közel, s távol egyetlen nyáj se volt látható. Még legalább egy fél óra eltelt, mire közel ért hozzájuk annyira a férfi, hogy beszélhessenek is vele. Közelről már látható volt, hogy a középkorú embernek ruhái igen csak viseltesek, de nem az út porától, mintha a férfit egy természeti katasztrófa érte volna, de megmenekült. A férfi arcán látszik, hogy fáradt és kétségbeesett. Mikor meglátja a talpig páncélos kereszteseket, megkönnyebbülés hulláma fut végig rajta.
- Testvérek! Az Úr küldte magukat! Hála az égnek! - tántorodik neki az egyik fiatal lovagnak.
- Jól van, jól van. Nyugalom Jóember - fogja meg a férfi karját a lovag és tartja meg, hogy az el ne essen - Beszélj, mi történt veled, honnan jössz?
- Lightleaf... a házam... a feleségem... a babánk... A földből tört fel! Hatalmas, tüskés indák és.... és... és... mindent elvitt! - ordít magából kikelve a férfi, majd elkezdi rázni a zokogás, lábai összecsuklanak alatta.
Az ifjú keresztes hiába kérdezgeti, nem tud többet kihúzni belőle. A férfi megállás nélkül zokog, néha egy pillanatra abbahagyja, csak, hogy utána artikulálatlanul felordítson, majd folytassa az egerek itatását. Szerencsére ez a folyamat igen hamar véget ér, amikor a férfi elájul. Nyilván jó ideje sokkos állapotban volt, vagy legalábbis ahhoz igen közel, most pedig erőt vett rajta a teljes kimerültség.
- Most mi tévők legyünk? Valami szörnyűség történhetett azon a helyen, ha ez a szegény férfi ilyen állapotba került - mondja a fiatal lovag, akinek nekitántorodott a férfi.
- Majd én utána járok - szólal meg Sebastian - Ti gyorsabban hazaértek Testvérek, ez a falu meg nem lehet túl messze. Vigyétek el a hírt a rendnek, hátha szükség lesz itt komolyabb beavatkozásra.
- Biztos neked kellene menned Jaakobsen testvér? - csatlakozik be a beszélgetésbe egy középkorú lovag -Nem becsmérelni akarlak, félre ne érts, de...
- Én megyek és kész - vág a szavába az idős keresztes. - Sok féle gonoszt láttam már. Ha az erőm el is hagy, talán a tudásom majd életben tart, amíg ti visszatértek. Jobb lesz ha siettek!
A többi keresztes összenéz, majd egyszerre bólintanak rá a döntésre. Bíznak a veteránban, tudják, hogy nem hiába hozta meg ezt a döntést. Bár ott van lelkükben a kételkedés, hogy ellenfele lehet-e az öreg annak, ami rá vár. Az is lehet csak a halált vágyja már túlságosan és most, ilyen rövid időn belül újra, lehetőséget talált annak megtalálására, ezt pedig nem akarja elszalasztani.
Egy darabig még együtt mennek tovább. A fiatal keresztes cipeli az elalélt férfit. Nemsokára azonban elérik az útelágazást, ahol egy tábla mutatja merre is van Lightleaf falva. Még egyszer összebólintanak a lovagok, majd elválnak.
Sebastian határozott léptekkel tér rá a veszélyek irányába tartó útnak. Hirtelen úgy érzi ismét megtelik élettel. A hosszan tartó kutyagolás kezdte elvenni a kedvét a létezéstől, de most újra kézzel fogható közelségben van egy ellenség. Az Úr ellensége. Biztosan az. Más nem lehet olyan szörnyű, hogy egy jóravaló ember eszét teljesen elvegye.
Csak találja meg.

A szekér, ami az utolsó szakaszon elhozta, kikerüli a várost, nyugatnak fordul. A félangyal nem néz utána, aranyszín szemei a falvat rejtő dombokat, hegyeket pásztázzák. Nem akármilyen település ez, s nem csak az ünnepei miatt. De az ünnepei így is kulcsfontosságúak abban, amiért létre jött. Valami értékes és törékeny védelmére, valami ami fontos valakinek, míg másoknak nem – a béke. S valami, ami mindenkinek fontos - a jövő.
Tél van, így a nefilim csizmában van. Barna, testére simuló nadrágot visel a fehér tóga alatt és béléses kabátot fölötte, mely ügyes megformálásának hála szabadon hagyja szárnyait. Még nem volt módja kimosni belőle a vért - ami így rozsdaszínű folt elöl, a második gombja környékén. Vállán átvetve színes tarisznyája, homloka mögött egymást kergetik a formátlan gondolatok. Vajon itt találja a lovagnőt? Ha tud a veszélyről, kétségtelenül. De vajon tud-e róla, rég nem írt.
Üzent viszont valaki más, aki ’a Főváros templomaiban élő nefilim Andromédának’ címezte segélykérését, de magát nem írta alá. Ada csak találgatni tud, ki lehetett azok közül, akiket itt megismert, mikor Loreenával Hellenblattban járt. Az üzenet ennek ellenére eljutott hozzá és Kaspar atya megerősítette a hírt, miszerint a vegyes lakosságú kísérlet-falut tövisbokor fenyegeti…vagy valami hasonló. A lány már megszokta a nagyravágyó egyházfi cinizmusát és leplezetlen érdektelenségét a hívek sorsa iránt, már amennyiben tenni is kéne valamit.
- Az ő döntésük volt a vadonba költözni. – Állapította meg szárazon, a témát mintegy lezártnak tekintve. És Adának nem volt oka vitába szállni vele.
- A tündék felségterülete, vagy a délieké, tudja a fene, még rossz néven vennék, ha az Egyház fegyveresei megjelennének ott. – vetette közbe a diakónus, akinek nem tűnt fel, hogy nincs kit meggyőznie. Mindenki elhatározta már mit tesz és mit nem tesz az ügyben.
- Így van. – helyesel a pap, akinek nem csak a temploma kicsi, hanem a vágyai is nagyobbak annál, mint amit elbír.  
Bár ki tudja… merengett el Ada újfent, akárhányszor a pap Kasparral beszélt. A férfi önzőnek, kicsinyesnek mutatkozott nem egyszer, ha mások ügyeiről volt szó, a magáéit viszont kiváló érzékkel egyengette. Lehet, valóban romlott a lelke, Élóhimot érdekből szolgálja, s azt hiszi földi posztja égi rangot nyer neki a túlvilágon. Ada megvetette, de már nem akkorra hévvel, mint azelőtt. Újabban nem osztotta oly gyors, biztos kézzel az ítéletet…

Az út jobbra kanyarodott, balra, majd egyenesbe fordult. Ada megpillantotta a városkaput, amin épp egy lovas léptetett át lovával. Közelebb hozzá nehéz páncélzatban egy idősebbnek tűnő férfi baktatott. A félangyal már megtudott annyit erről a világról, hogy fehér ruhájában felismerje a katolikus egyház  kereszteseinek öltözetét. Hárman az úton, három különböző indok, három merőben eltérő szándék, egy cél, ugyanaz az út.
Mert mind a falu megsegítésére jött, és nem csak azért.

Megérkeztek hát, ki egyszerre, ki eltolva de ha kérdezősködni kezdtek ugyanabba az irányba küldenek: minden rossz, ami odaszólított titeket a tövislény miatt van. Ha a tüskés fenevad támadásai megszűnnek a falu visszatér a szokásos kerékvágásba. Az, hogy kit keressetek meg az ilyen-olyan szándékotokkal már megoszlik attól függően, hogy a falu ember avagy tünde lakói közül kérdeztek. A tündék a helyi druidakör vezetőjéhez, Hildrun Greenspringhez irányítanak titeket, az emberek pedig egy Tristan Thawn nevű féltündéhez. Választanotok kell kit látogattok meg:

Hildrun: A fiatal druidalány a helyi szentélyben végzi a dolgát, örökzöld növényeket ápol, figyeli a téli hótakarót hogy egyenletesen takarja be a magokat tavaszig és igyekszik kint tartani a fagyot. Ha beléptek hozzá meglepődik és kissé zavarba jön, de gyorsan kerít egy asztalfélét és teát, hogy kényelmesebben el lehessen beszélgetni. Írjátok le a kérdéseiteket, következő körben válaszolok rájuk.
Kép

Tristan: A féltünde meglepően fiatal, húsz ha lehet és a helyi fogadó egyik sarki asztalánál tanyázik. Arcát nagyrészt csuklya takarja el, ami csak az orrától lefelé enged rendes rálátást a bőrére, amely apró, igen sűrű fehér hegekkel van teleszabdalva. Ő érkezésetekre csak elmosolyodik és int, hogy foglaljatok helyet. Szintén írjátok le a hozzá intézett kérdéseket, következő mesélői reaggal érkezik a válasz.
Kép

Határidő: Február 14.

Theo a várost keresztül járva úgy gondolta, hogy a legjobb esélye az információk megszerzésére erről a különös tövislényről, a helyi őslakos tündék megkérdezése lesz. Úgy gondolta, hogy biztos lesznek olyan tündék, akik ismernek valami mondát, vagy fennmaradt történetet, amivel akár a kisgyerekeket riogatták. Mivel Theo jól tudta minden történetnek van valami gyökere vagy alapja, amiből kitalálták őket de idővel a feledésbe merülnek, és már csak mondaként vagy egyszerű babonaként maradnak fennt. Hallott egy pár érdekesebb mondát, történetet, és még egy pár babonát is, de egy részben minden tünde válasza megegyezett. Minden egyes tünde, akit megkérdezett, lehetett az öreg, fiatal, vagy éppen felnőtt, mind egy szálig Hildrunhoz a druidához küldte, hogy majd ott válaszokra talál. Így is lett, Theo elindult a tündék sokat említett szentélye felé ahol elvileg Hildrunt találhatta, és útközben figyelemre vette a tövislény által kreált károkat. Elvarázsolta Theot ez a növény, mivel úgy gondolta, hogy mintha tudatosan nőnének oda ahova. Ámbár Theo olvasta Felix könyvét, amelyben említést tesz egy veszedelmes tövislényről, de ott azt írta, hogy a tünde erdő mélyebben fekvő részein lehet vele találkozni. Ezért is furcsállta Theo, hogy a tünde erdő szélén elhelyezkedő kis faluban, pont belefutott. Miközben ezekről elgondolkodott a rövid, ám de annál érdekesebb sétája közben, oda is ért a szentélyhez.
Theo a szentély elött elcsodálkozott, hogy mikre képes a mágia és a természet kapcsolata. Már a szentély elött átitatta az a nyugalom, amit Theo számára a szentély nyújtani képes volt. Ámbár a tél miatt nem lehetett teljes zöld pompájában, így is meg volt az a nyugalmat sugárzó hatása, csak kicsit másképp. Ahogy Theo jobban körbenézett, látta a csupasz ágakat, amiket a hó, mint fehér palást takart. Ahogy a szentély bejárata felé haladt, minden egyes lépéssel a hó frissen ropogott a talpa alatt, majd mikor a szentély bejáratához ért, egy szorgosan dolgozó lány képe fogadta, ahogy a botanikus kertet nagy odafigyeléssel, és gonddal gondozta.
~Szóval ő lehet Hildrun. gondolta magában Theo, miközben a lányt figyelte munka közben.
~Talán tőle többet megtudhatok erről a különleges tövislényről. Mindeközben Theo megindult a lány felé, és próbált ügyelni arra, hogy ne ijessze meg, a nagy beleéléssel és koncentrálással történő munka közben. Majd Theo megszólította kicsit félénken, kicsit izgatottan, de próbálkozott nem a frászt hozni a lányra.
-Elnézést tudna szánni rám pár percet? Mondta Theo a druida lánynak, de kérdése pont azt a reakciót váltotta ki a lányból, amit oly nagy erőfeszítéssel próbált elkerülni. A lány hirtelen megfordult, majd ahogy meglátta Theot, lányos zavarában, félénken, de válaszolt is.
-Pe-persze csak egy pillanat!
Majd miután asztalhoz ültünk, nem is tétováztam.
-Lenne egy pár kérdésem az itt történtekről. Mondta Theo komoly hangon, de hangjában és viselkedésében is látszott a kíváncsiság, ami hajtotta, hogy ezt a kevésbé ismert tövislényt jobban megismerhesse.
-Ismersz egy pár régi történetet, vagy mondát, amit még akár az öregek meséltek szájról szájra? Mondta Theo, majd időt nem hagyva a válaszra, sorolta tovább a kérdéseit.
-Milyen régre nyúlik vissza a tövislény legendája?
-Lehet tudni hogy körülbelül hol van a fő része, ahonnan ez a növény elkezdett nőni?
-Valami sejtés hogy miért kezdett a faluban terjeszkedni?
-Vannak valami előzményei a megjelenésének? Vagy csak spontán előbukkannak a földből?
-Történt a közelben akármilyen gyanús mágiahasználat?
-Lehetséges talán hogy ez a tövislény a tündeerdő védekezési mechanizmusa legyen? Mivel láttam, hogy a falu lakossága igen vegyes, netalántán ezért is kezdett itt nőni, hogy kiszorítsa az ide nem tartozó egyéneket. Theo lassacskán már vallató tiszthez hasonlított, de kíváncsiságának csak a képzelete szabhatott határt. Minden pontos részletre ki akart térni, hogy teljesen felkészülve kezdhesse a kutatást.
Utolsó kérdése már csak ennyi volt.
-Ha tudsz még valami fontos információt, amit a kérdéseim nem érintenek, akkor légyszíves mond el nekem. Nagyon nagy segítség lenne számomra. Mondta ezt Theo, majd felemelte a csésze meleg teát és elkezdte nyugodtan iszogatni, amíg figyelmesen hallgatta a lány válaszát és mondandóját.

Nyugodtan lépdeltem a kezemben lovam kantárával. Még fújtatott, de már látszott, hogy kezdte kipihenni a hajszát. Ennek örültem, hiszen valahogy haza is kellett érnem úgy, hogy még él a ló, mert különben sokkal többet kellett volna fizetnem, amit nem díjaztam volna sehogyan sem. Lassan mentem viszonylag, körülnéztem, felmértem a terepet, a károkat, ha esetleg arra kerülne a sor, hogy harcolni kell a szörnyeteg ellen. Ez csak amolyan reflex volt, ismertem a róla való történeteket, tudtam, hogy ha ő elhatározza, hogy meg fog támadni, akkor az ellen elég nehézkes védekezni, majdhogynem lehetetlen, én legalább is nem ismertem hatékony módszert arra, hogy elkerüljem a biztos véget. Nincs olyan, hogy elég gyors vagy, mert megfogja a bokád, biztos fedezék sem létezik, mert mindenen áthatol, vagy mindent összeroppant… Erre ékes bizonyíték volt a jobbomon lévő két szétroncsolt ház. Összeroppant szerkezet, törött ablakok, megrongált tartógerendák, a rájuk tekeredő tüskés indatömeg még mindig mintha szorította volna őket. Ez jelezte a tövislény legnagyobb pusztítását, a repedezett útszakaszok, és a minduntalan kilógó változatos méretű tövises növényi részek már csak ráadás voltak, utóbbiak méretben a kis száracskától egészen a vastag indáig terjedtek. Szerencsére a lovam figyelt a lába elé, hogy ne botoljon meg, mert egy lábtörés esetén is rosszul járok, amit nem igazán akartam. Végül, miután nagyjából már körbenéztem, elhatároztam, hogy elkezdem végezni a munkámat. Megkérdeztem néhány arra vetődő embert, hogy itt mi történt, mind azt mondta, hogy a tövislény felelős mindenért, előtte minden normális volt, és minden normális lesz újból, amint eltűnik. Ebben mérsékelten kételkedtem, mert tudtam, hogy ezeket a károkat helyrehozni sok idő lesz, de ezzel ráértek törődni, miután megszűnik a baj forrása. Némi kérdezősködés után elmondták, hogy az én emberem egy Tristan Thawn nevű féltünde. Hogy miért, azt nem mondták el, de biztos nem ok nélkül küldtek hozzá. Talán tőle meg fogok tudni mindent, amire kíváncsi vagyok. ~ Nos, ez majd kiderül, miután beszéltem vele~ Gondoltam, viszont egyáltalán nem is volt biztos, hogy ez áll a dolog mögött. Mindenesetre illedelmesen megköszöntem, és elindultam abba az irányba, amit mutattak. Végül is igazuk is lehet, nem zárkózom el a ténytől, hogy lehetséges, de azért egy ilyen misztikus lényt illetően kevés esélyt láttam, hogy valaki mindent fog tudni, ami engem érdekel. Ettől függetlenül nem fogalmazódtak meg bennem nehéz kérdések, első körben legalább is.
Gondosan figyeltem, mi van a lábam előtt, hogy el ne essek egy kiálló indadarabban, a lovam is igyekezett nem megbotlani, így közeledtünk a fogadó felé. Megláttam mellette egy istállót, aminek nagyon megörültem. Amikor sikerült odabotorkálni, egy fiatal lovászfiú sietett oda. Kezébe nyomtam a kantárt néhány érmével együtt, és megkértem, hogy gondoskodjon róla, amíg itt vagyok.
– A szörny miatt vagyok itt, nem tudom, hogy meddig leszek, ha a pénz nem elég, majd utólag fedezem a költséget.
Persze ez a szándékom megvolt, de igazság szerint azért tettem hozzá ezt a kis tényt, hogy hátha a fogadó szívügyének tekinti Lightleaf jólétét, így a város megmentésére siető bátor harcosoknak kedvezményt ajánlanak fel. Ezt persze kevéssé tartottam valószínűnek, de egy próbát megért, azzal még szegényebb nem lettem. Amikor beléptem, megláttam rögtön azt, akihez jöttem, de nem azonnal léptem oda hozzá, hanem előbb a söntéshez mentem, és kértem egy korsó sört, amellett mégiscsak kellemesebb beszélgetni. Miután kikaptam, kifizettem, és kezemben a korsóval odalépdeltem a titokzatos, csuklyás figurához. Pont, mint én, csuklyát hord, hogy rejtegessen valamit. Én például a füleimet, és mivel ő féltünde volt, még azt is el tudtam képzelni, hogy ő is. Egy szó nélkül, mosollyal a száján intett, hogy üljek le. Felmértem azt, amit látok. Az arca nagy részét takarta a felhúzott csuklya, de így is láttam a sok fehér heget, ami arcát borította. Fiatalnak tűnt, kíváncsivá tett. A szemébe néztem, belekortyoltam az italomba, és feltettem az első kérdésemet, amolyan bevezető jelleggel.
– Jó napot, Lance Kalver vagyok, tünde zsoldos. Szabad megkérdeznem, hogy ilyen fiatalon hogy rendelkezik ennyi heggel? – A kiállásába simán belefért volna, hogy harcos, de nem tudtam elképzelni, hogy ilyen sűrű sebesüléseket mi okoz. Olyan, mintha arccal beleesett volna a csipkebokorba… Na várjunk csak… Folytattam a kérdezést.
– Tud esetleg valami olyan dologról, ami a városban történt, és feldühíthette a tövislényt? – Ez lehetett a leglogikusabb magyarázat arra, hogy támadásokkal sújtja most Lightleafet.
– Tettek valamit a lény megfékezésére a támadások után, ami feldühíthette? – Ezt is elképzelhetőnek tartottam, aki tud a tövislényről, az azt is tudja, hogy nem szokta tűrni, hogy szórakoznak vele. Egyelőre ennyi kérdésem volt, várakozóan néztem az előttem lévő fiatal férfira, és még egyet kortyoltam.

Kiderült a falu nincs is olyan közel, mint azt gondolták. Mire Sebastian odaért, már beesteledik. A sötétség még nem teljes, de a Nap már csak kósza gondolat az égen.
A lovag szerencséjére még nem vonultak el a lakók házaikba. Az első viskó előtt tevékenykedik is egy férfi. Idősebb, hajában már láthatóak az ősz tincsek, épp egy fejszét élez. Sebastian nem tétovázva odamegy a férfihoz és leemeli fejéről a sisakját, hogy az láthassa az arcát, mikor megszólítja.
- Adjon Isten jóember. Azt hallottam valami istentelen teremtmény veszélyezteti ezt a falut. Tudna nekem mesélni róla?
- Adjon Isten Lovag uram. Sajnálom, én nem mondhatok semmit. De a fogadóban van egy fiatal féltünde fiú, őt kérdezhetni. Tristan a neve. - válaszol az öreg, s azonnal vissza is tér fejszéjének élezéséhez.
Sebastian biccent, majd elindul a jelzett irányba. Nem nagy település, így a fogadó nincs messze a városka szélétől. Az éjszaka közeledtével egyre többen áramlanak be az épületbe. Az ordos lovag is belép, majd egyenesen a pultoshoz megy. Áthajol a pult felett és megkérdezi merre találja a Tristan nevű falusit. A nagydarab pultos az egyik sötét sarok felé mutat, ahol köpenyébe burkolózva ül egy alak.
A lovag meg is indul az adott irányba. Tristan most egyedül ül az asztalánál. Mikor odaér nem kérdez semmit, de a férfi int, hogy üljön le. Átlépi az asztalt előtt álló padot és sisakját az asztalra téve, letelepedik.
- Szép estét. Maga Tristan? - kezdi meg a beszélgetést Sebastian - Egy férfi azt mondta magát keressem a faluban történő események miatt. Valami istentelen teremtény fenyegeti magukat? Találkoztam egy férfival, aki mindenét elvesztette, családot, házat, valamiféle szörnyűségről hadovált. Azt mondta a földből tört fel? Démonokról van szó? Vagy valami más? - szegezi neki a kérdéseket a fiatalnak.
Ha tényleg olyan súlyos a helyzet, mint amilyennek látszik, akkor nincs idő, amit elpocsékolhatnának. Remélhetőleg ezt Tristan is belátja és válaszol a kérdésekre.

Már sötét van, amikor megérkezem az apró kis falucskába és elámulva nézem ahogy a patak fényes kék szalagként kanyarog el mellette, mintha csak egy herceg kisasszony hajfonatában lévőknek mutatna példát, hogy, hogyan is kéne kinézniük. Annyira elvarázsol, hogy hosszú ideig csak állok és nézem. Végül egy kisebb szél fuvallat térít magamhoz amely arcomba sodorja a hajamat és eltakarja előlem a kilátást. Gyorsan vissza rejtem a csuklyám alá, majd hátat fordítva a mennyei látképnek lassan elindulok a falu belseje felé. Nem kell sokáig mennem és már ott is találom magam a piactéren ahol a kései időpont ellenére is mindenféle fajú lakó kedélyesen beszélgetve egymással sétálgat. Tiszában vagyok vele, hogy ez egy minta település és teljesen normális, amit látok, de azért kissé mégis meghökkent. Igazán… Idilli. Kicsit egy mézes mázos sütire emlékeztet, amiben savanyú krém van és a piskótának is rossz az íze. Túl békés, és szép. Nem lehet, hogy ennyire jól működjön. Gondolataimat kissé megválaszolja a minden harmadik méteren álló őrség egy-egy tagja, amint éberen figyel, nehogy valaki begolyózzon és vallási vagy faji alapon neki menjen valakinek. De lehet, hogy csak én érzem magam furán egy olyan helyen, ahol éhen halnék, mert nem lenne munkám. Pár percnyi nézelődés után kiszúrok magamnak egy középkorú asszonyt, aki egyedül ácsorog, láthatóan vár valakire. Oda lépek hozzá és a vállát megkocogtatva jelzem neki jelenlétem, nehogy a hangomtól megijedjen ugyanis jól tudom, hogy a lépteimet biztos nem hallotta meg.
- Elnézést. Talán tudna nekem segíteni. - összeráncolt szemöldökkel felé fordul és kissé gyanakodva méreget, de higgadt maradt, látszik már megszokta a vándorok jelenlétét, lehet, hogy nem egyedül az én figyelmemet keltette fel a brambles haragja? - Tudja hallottam a faluban történt titokzatos eseményekről és azt szeretném megkérdezni, hogy ön esetleg tudna e nekem mondani valamit róla?
Igyekszem nagyon tisztelet tudó és kissé visszafogottabb hangot megütni, hátha avval el tudom altatni a gyanúját velem szemben. A tervem megvalósulni látszik, amikor kissé elmosolyodva lazább testtartást vesz fel és a patak felé int a kezével.
- Én nem sokat tudok róla mesélni, csak annyit, hogy szerintem borzalmas, ami történt, rengeteg családot tett tönkre. Menjen kedveském a Táncoló Pisztrángba, a falu szélén van, ha követi a patak folyását, akkor könnyen megtalálja. Ott keresse meg Tristan Thawnt, ő egy mogorva, rossz arcú fél tünde, mindig a sarokban ücsörög egyedül és senki nem tud róla szinte semmit, minden este egyedül iszogat ott. - vág közben kissé fanyar arc kifejezést. Egy fej hajtással egyetemben megköszönöm a szíves segítséget majd fürgén el is találok oda az instrukciók alapján.
Egy három emeletes kő épület, szépen kidolgozott cégérrel, masszív fa ajtóval ellátva. Ahogy belépek, enyhe alkohol, de annál erősebb étel illat csap meg, amire rögtön megkordul a hasam, kelletlenül emlékeztetve rá, hogy kb. reggel óta nem ettem semmit. Ahogy körülnézek látom, hogy a falak érdekes módon fa burkolatúak és nem kell sokat keresgélnem, míg meglátom az említett féltündét a legsötétebb sarokban. Mielőtt odamennék még alaposan megnézem magamnak. Meglepően fiatal, körülbelül velem lehet egykorú, magasságát nehéz lenne megtippelni, mert eltakarja az asztal, arcét csuklya takarja, csak az orrától lefelé hegekkel szabdalt arcát látni és kissé lenézően csücsörödő ajkát. Néhány lépéssel ott is termek előtt és arcomat rejtve tartva kérdezem meg tőle.
- Szabad ez a hely? - ő nem válaszol csak kissé elmosolyodik és igenlően a mellettem álló szék felé int. A hátamban érzett kíváncsi pillantásokkal és kellemetlen érzésemmel, hogy mindennek háttal vagyok nem törődve ülök le. Várok egy kicsit hátha kérdez valamit tőlem, hogy miért jöttem, ki vagyok vagy hasonló, de csak ül és néz. vagyis gondolom, hogy néz, mert a szemét nem látom. Végül, amikorra már biztosra veszem, hogy ő nem fog megszólalni, felhagyok a csend királlyal és kényelmesen az asztalra könyökölve belekezdek a mondandómba.
- Biztos érdekel ki vagyok és miért jöttem. Nos a kilétem nem fontos, legalábbis egyenlőre, a miért pedig meglehetősen könnyen kitalálható, már, ha valakinek van némi fantáziája és te nem úgy nézel ki, mintha nem volna. De tessék lásd kivel van dolgod, elárulom. A faluban történt furcsa események miatt jöttem. Egyesek azt mondják a brambles tehet a dologról, igaz ez? Vagy csupán puszta kitaláció volna és banditák rombolják halomra a házakat?
Mondandóm közben egyre előrébb dőltem, de most hátamat a széktámlának támasztva várom kérdéseimre a választ.

A keresztes megállt, hogy egy idős férfival beszéljen. Mielőtt még Ada hozzájuk léphetne, vagy akár csak a közelükbe érhetne, egy hang szól hozzá az út másik felén álló házak közül.
- Shalom alecheim!
Egy hatalmas árnyék, szárnyak vetik rá, s a sziluett hamarosan egy hozzá hasonló, egy félangyal alakját adja ki.
- Alecheim shalom. – felel Ada hunyorogva, bizalmatlanul. A ház falán levő fáklya fénye hátulról éri a másikat, ez nyújtotta el az árnyékát, s így nem látja az arcát, míg a közelébe nem ér, de a hangjából felismeri, hogy fiú. Majd azt is megtudja, hogy nála idősebb, és biztosan nem látta még. Tartózkodóan, ámde derűs arckifejezéssel méri őt végig. S Ada viszonozza a méregetést a maga rezzenéstelen léleklátó módján.
- Mi járatban erre, hugom?
A megszólítás itt nem a rokoni kapcsolatnak szól. Héberül beszélnek.
- A nevem Yaachov Bensaïd ... az itteniek Jákobnak hívnak, könnyebb nekik kimondani.
- Adalya… - Egyszerre felfogja, hogy kiadta magát. De nem számít. Nem ismeri. Sok törzse van az ő népüknek. Ada félre pillant, majd vissza Jákobra. – Engem itt Andromedaként ismernek.
- AZ az Adalya? Adalya Amram Ehud … Bat-Ab-At'har Muzaniach?
A lányban megdermed a vér is. Honnan?... Hogyan? Egészen más szemben állni az emberekkel vagy más fajok képviselőivel, és egészen más a népe tagjának szemébe nézni. Egy félangyal szemébe, aki ugyanolyan áthatón néz, mint ő. Adát még nem látták sarokba szorítva reszketni a nagy hegy itteni oldalán, talán akkor került ehhez a legközelebb, amikor a mélységivel találkoztak, de ott tudta mit kell tennie. Ösztönösen, felfogása és akarata nélkül vonja fel az Égi Vértet.
- Ne félj. – A másik nem tűnik ijedtnek, nem feltételezi, hogy Ada neki támadna és jól tudja, miért reagál így. – Itt nincs rá okod. Főleg nem Lightleafben. Hát nem döbbenetes, amit létre hoztak itt az emberek és a tündék? Nem hittem benne, hogy esélyük van a békére. De talán.
Elégedetten, őszinte csodálattal beszél, Ada gyanakvását mégis alig csillapítja. Aztán Jákob arca megváltozik, csodálkozás ül ki rá.
- Próféta vagy?
Kurtán rábólint, bár erre nincs szükség, a nefilimek megérzik, érzik Isten pecsétjét.
- Nem kellett volna elmenned, mielőtt a főpap megítélt, így a legtöbben bűnösnek tartanak. Miután elmentél kihirdették a száműzetésedet. Miért nem mész vissza, hogy tisztázd magad a vádak alól? Megijedtek, de senki sem tudhatja honnan valók a látomásaid. Ha ártatlan vagy, nincs mitől félned.
Ha ártatlan… Ada nem érez kihívást a hangjában, inkább jószándékúnak tűnik, semlegesnek, hiszen nekik, nefilimeknek, Élóhim után a család, a törzs az első. Az ad nekik helyet és rangot a világban. Kivettetni belőle hatalmas fájdalom és szégyen.
Ha ártatlan… Újra nagyon is tudatában lesz annak, hogy van egy vérfolt elöl a kabátján, és annak is, hogyan szerezte. Jákob méginkább megvetné, paráznának nevezné, ha tudná, hogy házasságon kívül hált egy férfival. Ada korai gyermekkorából emlékszik még rá, hogyan rángatták ki szülei sátrából egyik unokanővérét, kikötötték egy póznához és elmondták, hogy nem ártatlan, de nem is mátkája senkinek. Egész nap tartott a dolog, előkerültek a tanúk, de a férfit nem találták, hogy elvegye, vagy mindketten halállal lakoljanak, ha már nős volna. Sokáig álltak ott és senki nem takarta el a kislány Ada szemét, amikor a nőt gyalázó szavakkal illették, leköpték, ruháit megtépték, bőrét Égi Vértjeikkel megsebezték. A gyermekeknek is ismerni kell a Törvényt - mihamarabb, annál jobb. Aztán alkonyat felé kihirdették, hogy mennie kell, azonnal, vissza se nézzen, különben halál vár rá. Ütlegeikkel és szavaikkal a látóhatár széléig kergették. Ez a gershom, a száműzetés. Ha Adának meg is bocsájtanák azt, amit ők a mágiával való paktálásnak neveznek, áldozatokkal, töredelmes életmóddal visszanyerhetné szemükben a rangját, de így már nem. Ami megtörént, nem lehet visszacsinálni. Ada pedig nem érzi magát bűnösnek - és ez talán jobban megriasztja, mint maga a bűn. Mint népe ítélete.
Rezzenéstelenül viszonozza Jákob pillantását.
- Köszönöm a tanácsodat, bátyám. De még dolgom van itt.
Eltünteti a lándzsát és kinyújtja a kezét, hogy megszorítsa a fiú karját. Ez náluk a bizalom és a hála jele, Jákob pedig nem vonja el, de nem is ragadja meg az övét. Mindketten értik.
Vajon honnan ismeri ennyire és miért törődik a sorsával?
- Fontos nekem ez a falu és most fenyegeti valami.
Jákob útba igazítja.


A keresztes, akit korábban látott már ott ül az asztalnál és a Tristan nevű férfival beszélget. Ada hozzájuk lép, pillantása végig siklik a jelenlévőkön, szeme olvashatatlan, átható, akár két aranyszín tükör egy szoborszerű, talán kissé feldúlt leányarcban.
- Jó estét! – köszön németül és szárnyait megemelve helyet foglal. – Andromeda vagyok. A tövisbokor miatt jöttem.
Rezzenéstelen tekintetét pedig a csuklyás férfi sebszabdalta arcára függeszti.

Csacsi hátán délcegen kaptatok be a városkába. Csupán olyan egy másfél hétig tartott az út, és ebből a távlatból nézve még nem nagyon romban semmi, de legalább lángoszlopok nem díszítik a tájképét. Egészen biztató a helyzet.
Általában amikor elküldenek a világ végére, legalább adnak némi támpontot, hogy mit is keresek vagy legalábbis hogy merre. De még így is hozzászoktam ahhoz, hogy kérdezősködni kell, még ha nem is a kedvenc elfoglaltságom. Bár ez egy városka, talán nem kell babonás és agyatlan parasztokkal foglalkoznom.
Meg kell keresnem a helyi 'mindentudót'. Elöljáró, polgármester, a falu öregje, akárhogy is hívják. Majd az első városlakó remélem képes lesz elnavigálni hozzá:
- Oyy! - szólítottam meg az egyik járókelőt szamaram hátáról. Kissé megbámult engem és hátasomat, de nem foglalkoztam túl sokat ezzel. Hozzá kell szokniuk a népeknek Csacsi legendás látványához. Megadom nekik az időt hozzá.
- Jó napot? - kérdezett vissza.
- Hallottam a tövislényről. Kihez fordulnék információért?
Mielőtt válaszolt látványosan megrezegtette hegyes fülét. Ő az első tünde akitől láttam volna ilyet művelni, de ha nem tette szóvá Csacsit én sem fogok ezt a furcsaságot.
- Ott van a druidák vezetője, Hildrun, de sokan foglalkozik a témával egy Tristan nevű féltünde is. Nem mintha sokat érdekelne, holnapra már itt sem vagyok. Ez a hely a feje tetejére állt. - fejezi be a monológját és megy tovább, anélkül hogy válaszolhatnék rá. Hát, a kérdésemre választ kaptam, de hol találom meg akármelyiket? Eh. Kérdezősködhetek tovább.

A druida szentély előtt állok, immár Csacsit hagyva, hadd pihenje ki súlyomat. Bambán meredek az épületre.
~ Akkor... ez most egy templomnak számít? Ajánlom hogy ne sértődjön meg ha hülye lennék. - morgok magamban. Nem vagyok bizakodó hangulatban, de nincs sok más választásom, ugye. Ha valakihez fordulok, akkor az értsen valamennyit a növényekhez, és tényleg nem találhatnék jobb embert, vagy jelen esetben tündét a feladathoz, mint a fődruidát.
- Oyy? - kérdezek be, hogy magamra vonjam a figyelmet. Már voltak itt előttem. Legalább nem fogok egyedül dolgozni.
- A tövislény miatt jöttem. Olyan dolgok érdekelnének vele kapcsolatban, hogy miért, hol van, hogyan állíthatjuk meg és hogy segítsek?
És persze mennyit kaphatok érte. De ez az ilyet nem a másik orrára kötni nem egy okos dolog, általában, ha sokat szeretnék kapni.

Azt hiszem innentől effektívebb a skype-os konferenciabeszélgetéses formula, úgyhogy a két csapat (Team Hildrun és Team Tristan fantázianéven) találjon egy időpontot, ami megfelel nekik közös egyeztetésre (tehát Theo, Cavett, Leon ti hárman és Lance, Aine, Ada és Sebastian ti négyen szintén). Ha valakinek még nem lenne meg a skype elérhetőségem annak itt lesz a spoilerben, amint mindenki a partnerlistámon van csinálok külön konfbeszélgetést a két csapatnak.

Természetesen a határidő ismét két hét a posztírásra (azaz március 1), ha esetleg valaki nem tud semmiképp időpontot találni szóljon és megoldjuk.

Spoiler:

Ahogy összegyűltünk az asztalnál, Tristan belekortyolt az előtte lévő sörbe, de aztán fintorogva félretolta, mintha valami átkozott ital lenne. Nem tudom, nekem ízlett. Felém fordult, és válaszolt:
- Ezek... - Kezdi, hátradobva a csuklyáját, megmutatva, hogy az arcán, a nyakán, de még a haja között is vannak apró hegek. Jobban megnéztem magamnak, és már azt is láttam, hogy a csuklója, és a mellkasa is tele van - ... mind a Tövislény ajándékai. Mert az a dög nem kegyelmez senkinek, ha úgy érzi megtámadták körbefon és másodpercek alatt szaggat szét. Magamon kívül nem tudok senkiről, aki elmenekült előle. A város pedig érdekes kérdés, nem vagyok itt túl régóta de semmi olyat nem tettek amit más helyeken ne tennének. A tövislény ilyen kívül még sosem jelent meg, mindig a mélyebben fekvő fák között nő. Vagyis ez ellen a falu ellen egyértelműen támadó jellegű.
Fejezte be mondatát. Elgondolkozva kortyoltam bele italomba, miközben lopva megvizsgáltam, ki van körülöttem. A többiek felé fordulva Tristan elmagyarázta, mi a helyzet, én pedig türelmesen vártam, amíg a mondata végére ér. Ezután a többiek elkezdtek kérdezősködni, én pedig csendben figyeltem. Egy vénebb alkat, aki szintén odatévedt, feltette ugyanazt a kérdést, amit az előbb én, ezt megmosolyogtam magamban. Vajon csak nem figyelt, vagy már el is felejtette? Nem számít. Tristan megemlítette, hogy az első áldozat egy ács háza volt, egy tünde ácsé, aki egy elismert mesterember itt technikája miatt. Eszembe jutott valami.
- Elkezdett valami másfajta faanyaggal dolgozni mostanában? Valamivel, aminek kivágása a tövislényt feldühíthette?
Kérdeztem, azonban úgy tűnt, hogy ez nem jött be, hiszen az ember druida volt eredetileg… pont, mint a szüleim. Erre ittam egyet, majd hallgattam a továbbiakat. Egy gondolat felreppent, ami nekem is szöget ütött a fejemben: mi van, ha szánt szándékkal szabadították rá a falura a szörnyet? Habár erre én nem hittem, hogy van módszer, talán mégis ez lesz a megoldás. Egyelőre azonban csak találgattunk, nem tudtunk semmi biztosat. Végül a beszélgetésből két opció lett a végére: vagy az egyházi vezetők egyikéhez-másikához megyünk, vagy megnézzük, mit találunk a romoknál. Végül az utóbbi mellett döntöttem, szívesebben voltam egy sötét tünde társaságában, mint egyháziak közelében. Az se segített, hogy az öreg kitalálta, hogy ő majd egyedül megöli a bestiát, látszott, hogy nem tudta miről van szó, és egyáltalán nem hatotta meg az, hogy hogy nézett ki Tristan. Nem baj, ő baja, én felhajtottam a maradék italomat, majd felálltam, és megkérdeztem újdonsült társamat, hogy indulhatunk-e. Ő biccentett, felálltunk, és elindultunk az ajtó fele.
Mielőtt kiléptünk a bejáraton, még ránéztem a sötét elf nőre:
- Hova lenne jobb mennünk a két rom közül?
Rám se nézett teljesen, csak a szeme sarkából pillantott ide, miközben válaszolt.
- Szerintem kezdjük az elsőnél. Az ács házánál. Utána majd tudni fogjuk, hogy a másiknál csak véletlen volt-e az ő halála.
Én is így gondoltam, viszont nem teljesen ezzel az indokkal, ezt ellenben nem akartam az orrára kötni így rögtön az elején. Bólintottam, és előzékenyen kiengedtem az ajtón. Na nem az udvariasság miatt, de egy sötét tünde nekem ne kerüljön a hátam mögé….

Az asztal körül díszes társaság gyűlt össze, és a legrosszabb az egészben, hogy egyikük sem ember. Sebastian viszolygott a gondolattól, hogy ilyen pokolfajzatok között kelljen ülnie, de muszáj volt, ha meg akarta tudni, a szintén nem ember fajú kölyöktől, hogy mi is történt ebben a faluban. Tristan nem is nagyon húzza az időt, hanem hátralöki a csuklyáját, feltárva sérüléseit, amik az egész testén megtalálhatóak. Csinos kis sebhelyek, nincs mit tagadni, és valószínű, hogy nem egy baráti ölelés okozta őket.
- Ezek mind a Tövislény ajándékai. Mert az a dög nem kegyelmez senkinek, ha úgy érzi megtámadták körbefon és másodpercek alatt szaggat szét. Magamon kívül nem tudok senkiről, aki elmenekült előle. A város pedig érdekes kérdés, nem vagyok itt túl régóta de semmi olyat nem tettek amit más helyeken ne tennének. A tövislény ilyen kívül még sosem jelent meg, mindig a mélyebben fekvő fák között nő. Vagyis ez ellen a falu ellen egyértelműen támadó jellegű.
Ezek után rögtön megindul a kérdés áradat. Sok minden kiderül a lényről. Az első áldozata egy druida volt, aki ácsként dolgozott, de lévén értett a természet nyelvén, nem valószínű, hogy a mestersége miatt támadta volna meg a tövislény. Fura az egész szituáció mindenesetre. Tristan szerint az itt élők tisztelik a természetet, együtt élnek vele, tehát nem adtak okot a történésekre. A támadások mégis szaporodnak.
Úgy tűnik semmi oka nincs arra, amit tesz. Bár ha Sebastiant kérdeznék, bár az bőven elég indok volna a pusztításra, hogy a falu lakosságának jó része tünde.
A kérdések áradata hamar ellepi Tristant, Sebastian figyel, de azért nem biztos benne, hogy a legjobb a forrásuk. Úgy néz ki a féltünde fiú inkább még több kérdést vállt ki a társaságból, mint amennyit megválaszol, hiába küldték őket hozzá információért.
- Tristan, a falunak ki az Egyházi képviselője? - teszi fel a kérdést Sebastian, egy pap rendszerint tudja a dolgokat, legalábbis értesül róluk.
- A templomban megtalálja szerintem, valami Michael atya. - feleli Tristan.
- Anna von Hellenburg pedig a protestánsoké. - teszi hozzá az asztalnál ülő Nefilim.
Ugyan Sebastiant pont nem érdekli a déli szektásokat ki képviseli, legfeljebb annyiban, hogy ha lenne ideje, szíves örömest levágná a pogány tanoktól zúgó fejét a lelkésznek. De azért biccent a nőnek.
A beszélgetés nemsokára véget is ér. Tristan kíváncsian fordul hozzájuk, hogy pontosan mire is készülnek. Sebastian tudja, hogy nem fog közösködni senkivel, az meg, hogy hogyan akarja megoldani az ügyet, főleg nem tartozik senkire. Elsőként áll fel az asztaltól.
- Köszönöm a tájékoztatást fiú. Hogy mit teszek? Elpusztítom ezt az Istentelen lényt, ha erőmből telik. - indul meg a kocsma kijárata felé.
Amint kiér a kocsmából, egyből megindul az Egyház szentélye felé. Itt az ideje, hogy megkérdezzen egy papot arról, hogy pontosan mi is történik itt. Vélheti egy féltünde, hogy tudja mi történik, de a megbízhatósága sehol nincs egy ilyen korcsnak az Úr szolgájáé mellett.

Andromeda vár, ahogy Tristan is, amíg senki más nem érkezik már. Összesen négyen jöttek ide most, hogy a sebhelyes arcú féltünde férfitól válaszokat kapjanak. A félangyal mindegyikőjüket megnézi magának: a tündét, aki Lance Kalvernek nevezi magát és sokat kérdez gyors egymás utánban, a Keresztest, aki nem mutatkozik be és ingerültnek, türelmetlennek tűnik, ahogy az idősebb harcosok nagyja ilyen is. És a fiatal sötételfet is, aki valószínűleg bérgyilkos, mert Ada még nem találkozott olyannal, aki nem az volt. Legalábbis nem közelről.
Legvégül Tristanra függeszti átható tekintetét és az idő nagyja részében rajta is tartja.
- Ezek... – kezdi a férfi, hátradobva a csukjályát, imígyen tárva fel a hegeket, melyek minden látható helyen beborítják. - ... mind a Tövislény ajándékai. Mert az a dög nem kegyelmez senkinek, ha úgy érzi megtámadták körbefon és másodpercek alatt szaggat szét. Magamon kívül nem tudok senkiről, aki elmenekült előle. A város pedig érdekes kérdés, nem vagyok itt túl régóta de semmi olyat nem tettek amit más helyeken ne tennének. A tövislény ilyen kívül még sosem jelent meg, mindig a mélyebben fekvő fák között nő. Vagyis ez ellen a falu ellen egyértelműen támadó jellegű.
Ada szinte csak érzi, semmint látja, hogy Lance Kalver rábólint a hozzá intézett szavakra. Szinte tapintani lehet a csöndben a mindannyiuk elméjében formálódó gondolatokat, s még formátlan kérdéseket. Talán Tristan is érzi ezt, mert így folytatja immáron az egész társaság felé fordulva:
- Ha esetleg nem ismerik a helyzetet... Látták a házakat amelyeket szorításba fogtak a hatalmas, tövises indák? Látták az utcakövet feltörő tüskéket? A helyiek úgy nevezik Bramblebeast, Veronia többi része úgy, hogy tövislény. Az fenyegeti a falut, teszi tönkre a házakat és nemrég megölt valakit.
- Mit lehet pontosan tudni erről a lényről? – csendül a sötételf lány hangja, s mikor Ada rápillant, látja a feszélyezettségét.
- Nagyrészt semmit. Egy nagy indarengeteg a teste és a föld alatt mozog és nő. Egy intelligens és veszedelmes növény, egy átok ami ezt az erdőt uralta mielőtt az őseink megérkeztek volna.
Vajon miféle világ lehetett itt akkor? Mi végre született, avagy Élóhim átka volna ez is? Vagy pusztán a  legendák nevezik annak.
- És van valami ötleted, hogy miért támadt hirtelen a falura?
- Mert gonosz és kegyetlen. - mosolyodik el sötéten a lány kérdésére. - Nem elég a bizonyíték?
Aztán a keresztes felé fordul, mivel most ő szólal meg.
- Ha ez az átok mindig is itt volt, miért telepedtek ide?
- Mert a tündék megtanultak vele együtt élni és kihasználni védelemként. Lightleafben eddig híre nem volt így az emereket meglepetésként érte.
-Akkor a gonosz és kegyetlen nem elégsége magyarázat. Történt valami a közelmúltban, ami felbosszanthatta a lényt?
- Nem tudok róla. Mint mondtam eddig nem látták a közelben sem, az első megjelenése szerencsétlen Reginald Ironbough háza mellett volt és kis híján a fejére szakította.

Ada mindeddig hallgatott és figyelt. A többiek jól irányzott kérdéseire lassan megelevenedett előtte egy dühöngő, felzaklatott, jókora tüskés bokor réme, mely házakra telepszik és a földből előtekeredve összeroppantja, amit ér. Mely rém mostanra már ölt is.
- Az emberek megtanulták, hogyan bánjanak a természettel? - emlékszik vissza Zephyrantesi ideire, arra a harmóniára, amit ott tapasztalt tündék és természet között. Mintha maguk is erdei vadak lennének, mégis képesek irányítani anélkül hogy tönkre tennék. Ezzel szöges ellentétben áll az emberek térhódítása, ahogyan városokat emelnek.  - Nincs viszály tündék és emberek között?
- Ő ki? – teszi hozzá ösztönszerűleg, hátha jelentőséggel bír a szerencsétlen Reginald Ironbough személye.
- Az emberek úgy bánnak ahogy tanulták. Nem istenítik, nem áldoznak neki de megbecsülik és felhasználják. Nem égetnek erdőt, de kertet ültetnek és fákat vágnak hogy fűtsenek. De a tündék nem engedik, hogy tiszteletlenek legyenek. Több bajuk van egymással mint a hegyesfülűekkel, hamarabb ugrik össze a két templom gyülekezete mint a másfajúak egymásnak. – felel a férfi halvány, sokatmondó mosollyal.
- Reginald egy tünde ács, igen elismert mert különleges technikával dolgozik. Sok homlokgerendát meg tornácoszlopot, amit díszesen látnak ő csinálta. És ő volt az első, akinek az életét megkeserítette a tövislény.
- Elkezdett valami másfajta faanyaggal dolgozni mostanában? Valamivel, aminek kivágása a tövislényt feldühíthette? – szól közbe ekkor Lance Kalver, s Ada aranyszín szemének pillantása a tünde arcáról Tristanéhoz tér vissza.
- Nem vágja ki a fákat. Növeszti. Úgy növeszti, hogy egy megfelelő vastag ága lehessen, azt levágja róla és a sebet visszanöveszti. Valaha azt mondják egy erős druida volt csak szakmát váltott.
A lány eleinte maga is hibára gyanakodott. Talán az ács igen, vagy az emberek óvatlanok. S amit Tristan elmondott, az valóban akkor is úgy volt, mikor legutóbb itt járt. De egy nem váltzott: az emberek viszálya. És az, hogy ez a hely számít, mert az együttélés, a béke kísérleti színtere – sokaknak fontos. Így a félangyal inkább arra gondol, hogy valaki felbujtotta ezt a lényt, ezt az átkot, ezt a védelmezőt.
- Van róla feljegyzés kik azok, akik itt megszálltak, akik ide betelepültek a tövislény megjelenésének idejétől?
- Van, természetesen számon van tartva mindenki. De a polgármesterhez kell fordulniuk ez ügyben. Mire gyanakszik a kisasszony?
- Hogy valaki szánt szándékkal ébresztette fel és szabadította rá a falura.
Oka talán nagyon is lett volna rá.
A beálló csendet a keresztes szakítja meg:
- Hmm... – Az idős férfi a szakállát simogatja, s most is, mint eddig kizárólag maga elé néz, vagy Tristanra. Látszik rajta, hogy dűlőre jutott valamiben. - Tristan, a falunak ki az Egyházi képviselője? - lehet jó lenne egy pappal is tárgyalni a problémáról.
- A templomban megtalálja szerintem, valami Michael atya. – felel neki a féltünde, ami információt Ada a protestánsok képviselőjének nevével egészít ki, de a keresztes bár nem udvariatlan, mégis mintha megvetés csillanna a szemében, amikor nyugtázza.
- Ha igaza van az nagy baj és nagy vád, amit nem lehet könnyelműen rádobni bárkire. Alaposnak kell lenniük. – folytatja Tristan, s tekintete összekapcsolódik egy pillanatra a nefilimével. De Ada tisztában van a vád súlyosságával, így aztán csak rábólint a szavaira.
- Kinek lehet meg hozzá a kellő tudása és képessége, hogy ilyet végrehajtson?
- Ha jól titkolja bárkinek.
Ezek után már egyikük sem szól, mintha néma egyetértés született volna köztük, hogy jobb híján, egyelőre ezen a vonalon haladnak tovább.

- Mihez fognak kezdeni? - kérdezi Tristan.
- Felkeresem a polgármestert. – dönt magához képest sebesen a nefilim. Reméli a feljegyzésekből kiderít valamit, egy új érkezőt keres vagy gyakori, esetleg újonnani átutazót. S úgy tűnik, a többiek is megtalálták a válaszaikat egyelőre.
- A romokat sem ártana megnézni, amenyiben még nem takarították el őket. Lehet, hogy ott hagytak valamit, ami odavonzotta a tövislényt és azért támadta meg őket.
- Köszönöm a tájékoztatást fiú - áll fel az asztaltól a keresztes a félangyal, s vélhetőleg mindannyiuk tekintetétől kísérve. - Hogy mit teszek? Elpusztítom ezt az Istentelen lényt, ha erőmből telik.
Szavait újabb csend követi, az idősödő férfi vár még pár másodpercet, talán várva, hogy valaki még szóljon, vagy kérdezzen, majd elhagyja a kocsmát. A többiek is köszönnek és távoznak, Ada az utolsó aki ezt megteszi.
Homlokát ráncolva néz szét, miután kilép a szabadba, szoborszerű vonásai és alakja ezen kívül nem adják más jelét aggodalmának. De ha valóban igaza volna... a kezei ökölbe szorulnak a gondolatra.

Utolsóként foglalok helyett, és várom a hölgy válaszait. Nagyokat kortyol az italából mielőtt nekikezdene.
- Nos, a tövislényről nagyon sok régi monda, gyermekmondóka és rémmese van, de a legtöbbje túloz. Amennyit én tudok az az, hogy egy nagyon öreg, intelligens növény ami az erdő mélyén, a fák között nő és néha a felszínre tör. Ha valaki bántja azt nagyon agresszíven támadja meg de olyanra még nem volt példa, ami itt folyik. Igazából nem is látták errefelé a tövislényt egészen mostanáig.
- Van bármi ötleted, akkor hogyan került ide? - kérdeztem szinte rögtön, ahogy befejezte. Minél gyorsabban szeretnék túl lenni ezen, hogy végezhessek is. Nem szeretem az olyan dolgokat amiket nehéz megmagyarázni, és egy hatalmas, támadó növény mindenképp közéjük tartozik.
- Az első megjelenés előtt nem volt valami furcsaság, vagy szokatlan ami történhetett a faluban?
- Sajnos ez az, amit nem tudok. - sóhajt. - Hogyan jelent meg és miért... Ha ezt tudnánk már nem lenne nehéz megoldani hogy elmenjen, de... Nem tudom, őszintén. Mielőtt megjelent sem történt semmi szokatlan, emberek tettek-vettek, jöttek és mentek, élték a mindennapjaikat. Semmi, ami eddig ne történt volna.
- És az első megjelenése kinek a házánál, vagy kivel történt? Lehet annak is lehet valami köze hozzá, vagy a közelében kezdődött. - érdeklődött hevesen a taláros kollega. Vagy valami tudós lehet egy egyetemről, vagy mágus. Utóbbinak több értelme lenne és haszna is.
- Az első ha jól emlékszem Reginald volt, a tünde faműves. Szerencsétlennek összeroppantotta a házát, jó hogy a fejére nem szakadt.
- A növény intelligens, azt mondtad. Lehet akkor vele kommunikálni is? - érdeklődtem tovább.
- Nos a kommunikációja elég földhözragadt. Ha bántod közli feléd hogy meg akar ölni, de ennyi. Nem beszél és nem mondd el semmit még nekem sem. - felelte kissé cinikusan.
- Kell valami oka lenni annak, hogy rátok támadt... mit lehet tudni még róla? Agresszív, esetleg területvédő fajta? Vagy jön valahonnan? Feltételezem lábai nincsenek.
- Nő, a föld alatt hihetetlen sebességgel. És nem agresszív, inkább önvédelmező. Csak akkor támad ha kárt tesznek benne - legalább is eddig így volt.
- Lehetséges hogy a növény követ valakit vagy valamit?
- Nos ez a lehetségesnél kicsit több, ugyanis ezt találtam. - vesz elő egy faragott, tündemintás nyakéket. Az alakja ovális, de a harmadik tag, egy másik hegyesfülű beletemetkezik ennek a látványába, így ez csak neki lehet fontos.
- Ez valami tündeékszer lenne? - kérdeztem.
- Mi célt szolgál ez a medál?
- Hogy a célja mi azt nem tudom, de druida munka. A tövislény egy bokorjának ágai között lógott. Megpróbáltam kapcsolatba lépni a fával, amiből kivésték de csak zavaros emlékképeket láttam.
- Hmm... van valami forrása a növénynek? Ha meg akarjuk állítani...
- Ha van is, a tünde erdőben mélyen, mélyebben mint valaha jutottak a fae népek.
- És van valami eredettörténete a tövislénynek amiből kicsit többet megtudhatunk róla, a keletkezéséről, és a gyengeségeiről, erősségeiről?
- Senki nem tudja honnan jött. Erősségei túl sok van, gyengesége alig. Talán annyi, hogy nem bírja a tüzet de pillanatok alatt újat növeszt a leégetett indái helyére.
- Azt elmondtad hogy önvédelmi reflexei vannak és igen erősen visszatámad, de ha például valami olyat teszünk ami a növénynek csak jót tesz, akkor mit várhatunk vissza cserébe? Ettől megnyugodna? Vagy mi történne?
- Eddig senki nem próbálta. Mindenki inkább békén hagyta.
- Egy listát kaphatnánk, hogy időrendben kábé mikor és hol történtek az esetek a tövislénnyel? Ezeket a helyeket át kéne nézni szerintem. És még az is érdekelne hogy szerinted hol kéne kezdeni a kutatást. Az amulettet szerintem magunkkal kéne vinni hogy tudjuk hogy reagál rá a tövislény, persze csak ha megengeded.
- Nos nem tudok mire írni jelenleg de elég egyértelmű hol csapott le, az hogy mikor pedig szívesen elmondják nektek a helyiek. A faragványt pedig elvihetitek, hátha többet mond nektek.
- Ha ki tudsz valamit deríteni belőle, vigyed. Csak ne menj el messze innen. - hagytam rá a másik kettőre a dolgot, döntsék el melyikük is akarja használni.
- Köszönjük. Amiket láttál... csak hozzávetőlegesen, de megtudnád mondani mit is láttál?
- Egy nagy, magányos fát egy köves dombon és körülötte rengeteg tönköt, mintha erdőirtás lett volna. Alakokat láttam, embernek vagy tündének néztek ki, mert a fáknak olyan mindegy de arcuk nem volt csak illataik... Kellemetlen, veszélyes illataik. Ennyit láttam.
- Van a városban nagyobb favágó telep?
- Ha jól tudom van, az emberek épületeihez használt deszkákat és gerendákat szerzik valahol de messzebb, mi nem szeretjük a fák kivágását.
- A növények közötti kommunikáció lehetséges ugye? És olyan mint barátság ismeretség kialakulhat közöttük?
- Nos ez egy jó kérdés. Akár lehet is, ki tudja, mennyi mindent éreznek a növények.
- Akkor lehet az erdőirtáshoz vagy egy konkrét növényhez köthető a tövislény haragja. Bár a tövislény feladata magában értetődő hogy a Tünde erdőt védi gondolom.
- Nem tudom. Ha így van miért egy tünde ácsot támad meg először?
- Jókérdés. Valaminek pedig fel kellet dühítenie, és elvileg ti nem bántottátok, se őt se az erdőt. Jártak errefelé mostanában fura idegenek?
- Nagyon sok idegen jár errefelé manapság, Lightleaf rohamosan nő. Voltak közöttük furcsábbak, visszahúzódóak de meglepően nyíltak és barátságosak is, és nem egy volt aki szeretett felfordulást okozni.
- Szóval, az egyetlen nyomunk ez a faragvány... azt mondtad druida munka lehet. Lightleaf-inek tűnik?
- Nem, sosem láttam még ilyet azelőtt, csak a motívumokat ismerem fel. Jellegzetes tünde vonalak a természetmágia irányítását megkönnyítő rajzolatokban.
- Akkor azért ilyennel mégse lófrál túl sok ember... és tünde, persze.- gondolkodtam hangosan.
- Akkor ezekből következtethetünk arra is hogy valaki megpróbálta irányítása alá vonni a tövislényt amitől megvadult?
- Fogalmam sincs. - rázza meg a fejét, amitől a haja táncot jár körülötte. - Annyit tudok, hogy ez a medál segíti a természetmágiákat, de többet nem tudok sajnos.
- Köszönjük a segítségét... Szép napot. - köszöntem el, miután úgy éreztem, többet már nem tudhatok meg itt.
- Járjatok sikerrel! - mosolyog hálásan. - A természet vigyázzon rátok!
Így hagytuk ott a hölgyet, és a kérdések alapján a céljaink megegyeznek, de a módszereink nem, mentem a saját fejem után, hogy kiderítsem hogyan állíthatnánk meg a növény-szörnyet.

Theo figyelte, ahogy a lány a válaszok adása elött nagyokat kortyol a teájából, mely druida lány, ezután egy nagy levegővétellel bele is vágott a válaszadások rengetegébe.
- Nos, a tövislényről nagyon sok régi monda, gyermekmondóka és rémmese van, de a legtöbbje túloz. Amennyit én tudok az az, hogy egy nagyon öreg, intelligens növény, ami az erdő mélyén, a fák között nő és néha a felszínre tör. Ha valaki bántja azt nagyon agresszíven támadja meg, de olyanra még nem volt példa, ami itt folyik. Igazából nem is látták errefelé a tövislényt egészen mostanáig.
- Van bármi ötleted, akkor hogyan került ide?
Majd érdeklődő társa után, ő is nekiállt a kérdezésnek.
- Az első megjelenés előtt nem volt valami furcsaság, vagy szokatlan ami történhetett a faluban? Kérdezte érdeklődően a fiú,majd várta, már már türelmetlenül a választ.
- Sajnos ez az, amit nem tudok. - sóhajt. - Hogyan jelent meg és miért... Ha ezt tudnánk, már nem lenne nehéz megoldani, hogy elmenjen, de... Nem tudom, őszintén. Mielőtt megjelent sem történt semmi szokatlan, emberek tettek-vettek, jöttek és mentek, élték a mindennapjaikat. Semmi, ami eddig ne történt volna.
~ Lehet, jobban járok, ha a kezdetekről szerzek be több információt. Gondolta magában a fiú, miközben a válaszok alapján a megoldásra vezető hidat próbálta felépíteni, a probléma gyors folyású folyója felett.
- És az első megjelenése kinek a házánál, vagy kivel történt? Lehet annak is lehet valami köze hozzá, vagy a közelében kezdődött.
Majd ahogy Theo kérdezett, úgy egyaránt kíváncsi barátunk se tartotta magában a szavát.
- A növény inteligens, azt mondtad. Lehet akkor vele kommunikálni is?
A druida rögtön felelt is mind a két félnek.
- Az első, ha jól emlékszem Reginald volt, a tünde faműves. Szerencsétlennek összeroppantotta a házát, jó hogy a fejére nem szakadt.
- Nos, a kommunikációja elég földhözragadt. Ha bántod, közli feléd, hogy meg akar ölni, de ennyi. Nem beszél, és nem mondd el semmit még nekem sem.

A kérdések, és válaszok, melyek keresztül kasul szántották fel az asztalt, csak úgy záporoztak a kérdező felek, és a válaszoló druida között.

- Kell valami oka lenni annak, hogy rátok támadt... mit lehet tudni még róla? Agresszív, esetleg területvédő fajta? Vagy jön valahonnan? Feltételezem lábai nincsenek.
- Lehetséges, hogy a növény követ valakit vagy valamit?
- Nő, a föld alatt hihetetlen sebességgel. És nem agresszív, inkább önvédelmező. Csak akkor támad, ha kárt tesznek benne - legalább is eddig így volt.
- Nos, ez a lehetségesnél kicsit több, ugyanis ezt találtam.
Ekkor a fiatal druida lány, egy fábol faragott ovális medált tett le a fiatal fiú, és kíváncsi társai elé, amelyben furcsa kelta cikornyákat lehetett látni.

Majd ezek után folytatódott a beszélgetés, melyen a kérdező felek, már már kitették egy tudásdémon tudásszomjának nagy részét.
- Ez valami tündeékszer lenne?
- Mi célt szolgál ez a medál?
- Hogy a célja mi azt nem tudom, de druida munka. A tövislény egy bokrának ágai között lógott. Megpróbáltam kapcsolatba lépni a fával, amiből kivésték, de csak zavaros emlékképeket láttam.
- Hmm... van valami forrása a növénynek? Ha meg akarjuk állítani...
- Ha van is, a tünde erdőben mélyen, mélyebben, mint valaha jutottak a fae népek.
- És van valami eredettörténete a tövislénynek, amiből kicsit többet megtudhatunk róla, a keletkezéséről, és a gyengeségeiről, erősségeiről?
- Senki nem tudja honnan jött. Erősségei túl sok van, gyengesége alig. Talán annyi, hogy nem bírja a tüzet, de pillanatok alatt újat növeszt a leégetett indái helyére.
- Azt elmondtad, hogy önvédelmi reflexei vannak és igen erősen visszatámad, de ha például valami olyat teszünk ami a növénynek csak jót tesz, akkor mit várhatunk vissza cserébe? Ettől megnyugodna? Vagy mi történne?
- Eddig senki nem próbálta. Mindenki inkább békénhagyta.
- Egy listát kaphatnánk hogy időrendben kb mikor hol történtek az esetek a a tövislénnyel? Ezeket a helyeket át kéne nézni szerintem. És még az is érdekelne hogy szerinted hol kéne kezdeni a kutatást. Az amulettet szerintem magunkal kéne vinni hogy tudjuk hogy reagál rá a tövislény, persze csak ha megengeded.
- Nos nem tudok mire írni jelenleg de elég egyértelmű hol csapott le, az hogy mikor pedig szívesen elmondják nektek a helyiek. A faragványt pedig elvihetitek, hátha többet mond nektek.
~ Ha nagyon rosszra fordulnak a dolgok, akkor a trágyázás és az öntözés ötletét se vethetem el. Gondolta magában Theo kicsit gúnyosan.
- Köszönjük. Amiket láttál... csak hozzávetőlegesen, de megtudnád mondani mit is láttál?
- Egy nagy, magányos fát egy köves dombon és körülötte rengeteg tönköt, mintha erdőírtás lett volna. Alakokat láttam, embernek vagy tündének néztek ki, mert a fáknak olyan mindegy, de arcuk nem volt csak illataik... Kellemetlen, veszélyes illataik. Ennyit láttam.
- Van a városban nagyobb favágó telep?
- A növények közötti kommunikáció lehetséges ugye? És olyan, mint barátság ismerettség kialakulhat közöttük?
- Ha jól tudom van, az emberek épületeihez használt deszkákat és gerendákat szerzik valahol de messzebb, mi nem szeretjük a fák kivágását. - feleli, majd Theo felé fordul. – Nos, ez egy jó kérdés. Akár lehet is, ki tudja, mennyi mindent éreznek a növények.

Theo elgondolkodott, majd egy gyors és egyszerű következtetéssel tette fel következő kérdését.
- Akkor lehet az erdőirtáshoz, vagy egy konkrét növényhez köthető a tövislény haragja. Bár a tövislény feladata magában értetődő hogy a Tünde erdőt védi gondolom.
- Nem tudom. Ha így van, miért egy tünde ácsot támad meg először?
- Jó kérdés. Valaminek pedig fel kellet dühítenie, és elvileg ti nem bántottátok, se őt se az erdőt. Jártak errefelé mostanában fura idegenek?
- Nagyon sok idegen jár errefelé manapság, Lightleaf rohamosan nő. Voltak közöttük furcsábbak, visszahúzódóak, de meglepően nyíltak és barátságosak is, é nem egy volt aki szeretett felfordulást okozni.
Ekkor Theo rádöbbent, hogy mégis milyen nehéz lesz a kiváltó ok, vagy személy megtalálása a városban.

De a kérdések zuhataga nem állhat meg, mely úgy zúgott, hogy azt ember erővel meg nem állíthatta.
- Szóval, az egyetlen nyomunk ez a faragvány... azt mondtad druida munka lehet. Lightleaf-inek tűnik?
- Nem, sosem láttam még ilyet azelőtt, csak a motívumokat ismerem fel. Jellegzetes tünde vonalak a természetmágia irányítását megkönnyítő rajzolatokban.
- Akkor azért ilyennel mégse lófrál túl sok ember... és tünde, persze.

Theo szemében felcsillant a remény egy apró szilánkja, hogy a tulajdonoson keresztül, talán megtudhat egy pár pikánsabb információt erről az ősi növényről.
- Akkor ezekből következtethetünk arra is hogy valaki megpróbálta irányítása alá vonni a tövislényt amitől megvadult?
- Fogalmam sincs. Rázza meg a fejét, amitől a haja táncot jár körülötte.
- Annyit tudok, hogy ez a medál segíti a természetmágiákat, de többet nem tudok sajnos.
- Ha a többiek nem bánják, én örömmel hasznosítom a druida mivoltomat. Talán többet érek vele.
- Emlékolvasás? hmm, azt én nem is tudnám megtenni, nem vagyok olyan erős, de lehet, pont ez hiányzott a kísérletekből, a gyengébb, újabb látásmód.
- Ezt rátok bízom. - feleli Hildrun.
- Ha ki tudsz valamit deríteni belőle, vigyed. Csak ne menj el messze innen.
-Persze persze csak haladjunk! Mondta Theo, türelmetlen, hadaró hangnemben, mivel már indult volna hogy éjjelt nappallá téve, keresse ennek a  számára szerencsés szerencsétlenségnek a titkát.
- Köszönjük a segítségét... Szép napot.
- Járjatok sikerrel! - mosolyog hálásan. - A természet vigyázzon rátok!
- Ha valamit megtudunk, még visszajövünk addigis további szép napot.

Nos eddig vártunk, aki lemaradt az sajnos így járt, privátban még lehet egyezkedni. Új kör, találjunk időpontot megbeszélésre!

Végül a sötét tünde nem ment ki előttem, mert visszafordult valamit elintézni, és nem úgy látszott, mint aki utánam fog jönni, úgyhogy elindultam. A tünde ács házához néhány kérdést követően gyorsan útbaigazítottak, odaérve egy meglehetősen félbetört épület fogadott, a tető szabályosan kettéroppant és az egyik darabja belezuhant az épületbe, a falak is szinte hullámosan voltak horpasztva. Jobban megnézve egy furcsa, félig tünde módra növesztett, félig ember módra épített ház volt. Körbementem a ház körül, hátha találok megsérült falrészt is, ahol be tudok menni, egy furcsa megérzés miatt nem szívesen használtam volna az ajtót. Találtam is, ott volt, ahol a tető beesett, megvizsgáltam közelebbről is, hogy nincs-e omlásveszély, azonban ilyet nem tapasztaltam, így következőleg az indákat ellenőriztem, hogy nem mozognak-e ránézésre. Hozzájuk nem nyúltam volna. Nem láttam túl sok mozgást, inkább csak kis rángatózásokat, így óvatosan körülnézve végül beléptem, mindig óvatosan a lábam elé nézve. Bent egy szétrombolt lakóházat találtam, műhelynek nem igazán volt nevezhető. Ami meglepő volt elsőre, hogy szerszámok nem voltak, egy asztal volt csak ott félbetörve faragott lábbal, illetve négy jókora cserép, ebből egyből egy közepes méretű fa állt, erősen és egészségesen. Megvizsgáltam a fát, hogy megsérült-e, azonban sértetlennek tűnt, sőt, az egyik ága frissebbnek tűnt. Először értetlenkedve álltam előtte, de aztán eszembe jutottak Tristan szavai: „a fát növeszti magának”. Kíváncsiságból megnéztem a fa gyökerét, de semmi különöset nem láttam rajta. Hirtelen lépések zaja ütötte meg a fülemet, reflexszerűen megpróbáltam fedezéket keresni, de ez nem jött össze: a belépő, fáradt de mosolygós arcvonású tünde azonnal észrevett, én pedig lopva végigmértem: hosszú, vállig érő barna haja egy fonattal volt hátraigazítva, állán apró kecskeszakáll ékeskedett.
- Óh, vendégek? Sajnos nem épp tip-top a műhely, elnézést kérek.
~ Áh, szóval nem halt meg... valamiért magamban biztos voltam benne, hogy igen~ gondoltam magamban, majd kihúztam magam. Mosolyogva odamentem, és kezet nyújtottam.
- Jó reggelt, Lance Kalver vagyok. Segíthetek Önnek valamiben?
Gondoltam, hogy először pozitív benyomást keltek, és csak aztán tárgyalok. A megbízóim mindig is így csinálták, biztos okkal. A tünde megszorította a kezem, és bemutatkozott.
- Jó reggelt. Reginald Ironbough, fafaragó mester, szolgálatára. Igazából ez az én műhelyem, szóval ezt én kérdezhetném öntől.
Tovább mosolyogtam.
- Hallottam hírét, hogy mi történt a házával, segítő szándékkal érkeztem, hátha két fiatal és erős kéz segítséget nyújtana a rendrakásban.
- Nos, igazából már kifelé költözöm, a menyasszonyom megengedte, hogy a házában rendezzem be az új műhelyem, így csak átmentem, ami menthető. Például őt itt. – hajolt le a cseréphez.
- Ha mutatja, mit csináljak, segítek – ajánlkoztam.
- Nos, sajnos elfogytak az új cserepeim, amibe átültethetem, így kénytelen leszek cserepestől átvinni. Ha felkapnád a talpát, míg én fogom a nyakánál, meghívlak érte egy kupa borra.
- Örömmel. - Feleltem, és lehajoltam, hogy felvegyem a cserepet. Ketten nekigyürkőztünk hát, és cipelni kezdtük a fát az ő iránymutatásával.
- Egyébként – kezdtem bele - tudja, miért támadhatta meg a szörnyeteg Önt?
- Fogalmam sincs. Gondolom nem tetszett neki a díszítés a veranda oszlopain. Pedig igen sok munkát fordítottam azokra a tövismintákra...- Felkelt az érdeklődésem.
- Minták? – Kérdeztem - mi alapján készítette őket?
- Egy egyszerű rózsamotívum volt, bimbódzó és nyíló virágokkal és tövises szárral. Semmi extravagáns.
- Biztos benne, hogy semmi különös nem volt azokkal a tövisekkel? Vagy senki nem rongálhatta meg őket úgy, hogy az dühítő legyen?
- Ha meg is rongálta volna, a tövislény nem lát. Nem látja a díszítést, nem látja a töviseket. - mosolyodik el. - Csak viccnek szántam.
Vele mosolyogtam.
- Most megfogott.
Egy kis idő után elfáradt a karom, és kértem, hogy tegyük le egy kicsit, kértem egy rövid pihenőt, amíg átmozgatom, majd újra lehajoltam.
- Egyébként megnézhetem azokat a mintákat? Csak kíváncsi vagyok, hogy milyen, sokan dicsérik az Ön munkáját.
- Ha a házamból jött, látta. – nevet fel. - De ha újabbakra kíváncsi, tudok mutatni amint hazaértünk.
- Tulajdonképp nem az ajtón jöttem be, amerről érkeztem, pont afelől nyílt egy rés, ami elég nagy volt, ahhoz, hogy beférjek rajta, gondoltam, miért fáradjak az ajtóval? - [b]Ismertem be kicsit pironkodva [b]- De minden munkájára kíváncsi vagyok, természetesen.
– Nos, akkor majd forduljon egyet arrafelé. Már ha nem fél az indáktól. Na de itt is volnánk, ide tegyük le! – megérkeztünk egy takaros tünde házhoz, előtte három cserépben a fa társai álltak. Engedelmesen letettem, kihúztam magam, és tettem egy-két vállkörzést.
- Ez akkor kész van. Segíthetek még valamiben?
- Nem, köszönöm, ennyi lett volna. Befárad egy borra? Thea biztosan elég ebédet csinált hármunknak is.
- Köszönöm, nincs éppen más dolgom, elfogadom.
Igazából ez volt az egyetlen dolgom, de ezt nem szándékoztam az orrára kötni, egyelőre. Beléptünk a takaros házba, ahol valóban valami étel illata csapta meg az orrom, talán zöldségragu leves volt.
- Erre kérem, a csizmájával ne fáradjon nincs szőnyegünk, amit összekoszolhatna! –
- Köszönöm.
Mondtam, mindig sok vesződéssel járt a csizmám levétele. A férfi után mentem, aki végül belépett egy közepesebb méretű szobába, ahol egy tündének tűnő nő dolgozott, és felegyenesedett, ahogy meglátott minket. Illedelmesen meghajoltam, és köszöntem.
- Jó reggelt, Hölgyem. Igazán szép ház, az étel illata pedig mennyei.
- Óh, vendég. Legyél üdvözölve. A vőlegényem barátja vagy?
- Olyasféle. – lépett oda Reginald, majd derékon ragadta, és rövid, csattanós csókot adott neki. - Van neki is egy tányérunk meg egy kupa borunk, ugye Thea?
- Lance Kalver vagyok, szolgálatára. Tudok valamit segíteni? A ház körül, vagy az ebédnél?
Nagyon nem ilyen volt az alaptermészetem, de úgy éreztem, hogy ezt most végig kell járnom annak érdekében, hogy megtudjak valamit, ami közelebb vihet a megfejtéshez.
- Még mit nem, üljön csak le! – int a nő a kezében tartott fa merőkanállal az asztal felé. - Mindjárt szedek levest, szereti a tavaszi ragut?
Engedelmesen leültem az asztalhoz. Tetszett a helyzet, de most egyelőre jó kisfiút kellett játszanom.
- Mindent elfogyasztok, amire rámondható, hogy ehető, életem során meg kellett tanulnom nem válogatni. De az a ragu elmondhatatlanul többnek és jobbnak tűnik, mint ehetőnek.
Mondtam enyhe félmosollyal. Másik vendéglátóm szedett nekem és Reginaldnak egy tányérba a ragulevesből, mikor az ács kérdezett.
- Egyébként mit keres a faluban, Mr. Kalver? Nem láttam ezeddig errefelé.
- Ha látott is, az nagyon régen volt. Tudja, a Tünde-erdőt laktam régen, és mielőtt elhagytam, nagyon sok falut megjártam itt, mielőtt útnak indultam, de hallottam a szörnyeteg támadásáról, és fel akartam ajánlani a segítségemet, hogy a falu minél előbb helyreálljon régi fényében, és kiderüljön, miért támad ennyire a bestia.
Fejtettem ki, és kanalaztam néhányat, ha a házigazda is beleevett már az övébe. Nem gyanakvó voltam, csak igyekeztem minél udvariasabb lenni. Nem akartam egyelőre felfedni, hogy igazából a pénz hozott ide, egy puszta jóakarót szívesebben fogadnak mindenhol, mint egy zsoldost, akit csak a pénz érdekel.
- Nehéz ügybe fogott. – sóhajt Reginald. - Sajnos talány, hogy miért bukkant fel a tövislény, az még inkább, hogy miért támad ránk.
- Csinál valamit másként, amit régen sokáig ugyanúgy művelt?[/color]
- Nem, ugyanúgy űzöm a szakmámat, mint mindig. Nem ártok sem a fának sem az embereknek.
[b] - És ismer valaki olyat, aki esetleg újabban igen? – Vetődött fel bennem a kérdés.
- Nos, mindig vannak újabb bejövők, akik letelepszenek. Nem felügyelhetünk mindenkit, de azért próbálkozunk. Az emberek nem szeretik a növesztett házakat, így egy közeli lugaserdőből veszik a faanyagot hozzá, de sosem a Tünde erdőből. Senki nem ártott a bozótosnak, még véletlenül sem sérthették meg az ágait, bár ki tudja. Lehet hogy volt olyan bolond aki látatlanul véletlenül ártott neki. Bár ez sem magyarázza meg a támadásait.
-Tudtommal Ön druida volt ez előtt. Tudna esetleg újat mondani a szörnyről, ami nem olyan köztudott?
- Tudok. – mosolyodik el. - Druida voltam, ez igaz, főképp a növényekkel értettem meg magam. És elárulhatok valamit: A tövislény nem növény.
Elmosolyodtam vele együtt.
- Az én szüleim is druidák voltak, tudja, de ők sosem meséltek róla többet. Azonban az, hogy nem növény, sokmindent megmagyaráz, nem is tudom, hogy nem gondolhattam rá. Kifejtené, kérem? – Kezdtem izgatott lenni.
- Sokkal inkább egy gomba. Minden egyes ága sok tucat, sok száz, sok ezer fonalból áll, ezért lehet bármekkora, ugyanúgy néz ki. Ezért nincsen törzse, és ezért lehet ott bárhol.
- De mint gomba, spórái is lehetnek... ez még veszélyesebb. Mit gondol, önálló akarata van, vagy valaki irányítja?
- Ezt sajnos nem tudom. Van-e olyan mágia, ami akaratába hajthat egy ilyen erős lényt, egy ilyen egyszerű elmét... Sajnos az én tudásom ehhez kevés.
- Ez a tudás is nagyon sokat jelenthet, köszönöm szépen. Nagyon finom a ragu! – Emeltem meg kanalamat elismerően a háziasszony felé. Csöndben falatoztam egy rövid ideig, majd halkan megszólaltam.
- Ismerte a szüleimet? Amanda és Sean Kalver, erős druidák voltak, mint említettem. Akkor haltak meg, amikor a falunkat lerohanták a banditák.
- Sajnos nem emlékszem ezekre a nevekre. De őszinte részvétem.
- Köszönöm..- Mondtam kissé elcsukló hangon, és belapátoltam a maradékot. Nagyon szívesen kértem volna a bort, de nem akartam modortalan lenni. Ha meg is kaptam, amiért jöttem, ők nem érdemelték meg, így megerőltettem magam. Szerencsémre hamar kitöltötték, amit ígértek, bár a nő nem kapott belőle. Reginald felemelte a sajátját. - Akkor hát Amanda és Sean Kalverre, a természet fogadja őket vissza és magára, Mr. Kalver, hogy sikerrel járjon!
Némán emeltem poharam, és derekasat húztam a kupából. A bortól kicsit megnyugodtam.
- Köszönöm! Van valami, amivel kiegyenlíthetem ezt a páratlan ebédet, vendégszeretetet, és segítséget?
- Semmi különös. Minden jótét vendéggel így bánunk.