Magánküldetés: Különös Találkozások

Magánküldetés Lory és Ada részére.

Nagyon kellett igyekeznie, hogy amikor megérkezett az utasítás a lovagok házából, mellékelve a kézbesítő levéllel, akkor ne küldje vissza azonnal egy mellékelt üzenettel, amiben röviden és velősen fejtette volna ki, hogy „Nem vagyok postás.” Az egy dolog, hogy mostmár hercegné volt, de ez zavarta kevésbé. Jobban érdekelte inkább, hogy úgy érezte, hogy letett már valamit ahhoz az asztalra, hogy rendes, igazi feladatokkal bízzák meg, mint amilyen a királyság képviselése volt a Kísértet-szigeteki hadjárat során. Nem örült volna, hogyha felküldik hónapokra egy hajóra, de legalább méltó feladatnak érezte volna. Biztos volt benne, hogy rengeteg diplomáciai feladat hevert, vagy biztos voltak törzsek, ahol problémákat kellett megoldani… De nem. Neki levelet kellett vinnie Carolusburgba egy papnak… Szinte biztos volt benne, hogy azért ő kapta a feladatot mert vagy más nem vállalta, vagy mert szándékosan röhögni akartak rajta, és megmutatni ezzel valamit… Az igazsághoz másik oldalról az is hozzátartozott viszont, hogy tudta, hogy valami különös oknál fogva az északiak kedvelik őt. Bár Sixtus pápa eleve kedves nagypapára emlékeztette őt első sorban, akkor se volt talán annyira mindennapi, hogy jó viszont ápoljanak a tündékkel.
A másik ok pedig, ami miatt mégsem küldte el a meglehetősen arrogáns és minden bizonnyal nagy felháborodást keltő válaszát az az volt, hogy végre kimozdulhatott. Armin azt mondta, meg kell találnia a saját útját az új helyzetében, ha már kiesett minden követhető sémából, és ezt is akarta tenni, de nagyon nehéz volt úgy, hogy otthon ült. A harmadik ok, hogy levelet kapott Kather gyengélkedéséről, így még kapóra is jött, hogy talán meglátogathatta a Katedrálisban.
Szerencsére nem volt nagy kitérő, így miután az emberek összes illemszabályát felrúgva megvacsorázott és megpihent a püspöknél, vendégeskedése után még tovább ment a fővárosba, hogy átadja azt a bizonyos levelet. Út közben eszébe jutott, hogy a nefilim Androméda is valahol a fővárosban vert tanyát, így talán őt is meglátogathatná…
Talán nem is olyan rossz ez a küldetés…
Gondolta, miközben belépett a freskókkal díszített templomba. Hamar megtalálta a papot, akinek átnyújtotta a bontatlan, lepecsételt levelet. Szárnyak szelét érezte az arcán, tollak surrogását a padlón, és egymáson.
- Loreena. - szólította meg a félangyal bársonyosan mély hangja. Ezek szerint nem is kellett keresnie. Átadta a levelet, amit a pap gyorsan köszönt meg és ment is a dolgára. Ada csak ez után lépett oda hozzá, arcán szelíd, de őszintének tűnő mosollyal. A tünde számára a lány most emberibbnek tűnt, élőbbnek, mint amilyen az emlékeiben lévő szobor-szerű jelenés volt.
- Úgy örülök, hogy látlak.
- Ada. - mosolygott vissza Lory is. - Úgyszintén. Reméltem, hogy h már ideküldtek északra talán találkozunk. Sajnos én gyorsabb voltam, mint a futár a hírrel.
- Ide küldtek? A királynő? - kérdezte a lány hitetlenkedve, és minden oka meg is volt rá. Valóban furcsa volt a feladata, de ha ez van, akkor ezt kellett elfogadni, tűrni a packázást… Egy ideig még. Ameddig nem találja meg újra a helyét a világban és új helyzetében.
- Most éppen postásnak használ, biztos úgy gondolja, hogy ez megfelelően megalázó feladat. - vont vállat. - De nem bántam, egy barátom gyengélkedik a katedrálisban, összekötöttem a kellemest a hasznossal. És legalább volt ürügyem kimozdulni.
- Loreena... - jelzett halkan Ada, aprót emelve állán, irányt mutatva vele. A tünde egy pillanatra kapta oda a tekintetét az egyik sorban ülő, vörös csuklyás alakra. Különös volt, hogy ebben az időben bárki ül a templomban, hiszen mise már rég volt, és sokára lesz, a köpenybe burkolózás pedig még jobban, hiszen elméletileg Isten házában senkinek kellett rejtőzködnie, minden hívőnek otthona volt… Norven legalábbis valami hasonlót magyarázott még két nappal azelőtt.
- Talán beszélgessünk valahol máshol. Meghívlak egy ebédre.
Elindult kifelé a templomból, Ada pedig követte. Látta, hogy az alak mocorog, a fejformájával sem volt minden rendben, de ő csak ki akart érni az utcára, ebédelni… Nem akart azzal foglalkozni, hogy egy feltehetően démon miért ül be az Úr házába fényes nappal. Talán a megváltást kereste… Valahol a lelke mélyén mindenki azt kereste. A félangyalt viszont jobban foglalkoztatta a dolog, minthogy csak úgy elsétáljanak.
- Miért jöttél ide?
A tünde is megállt, és odafordult, de nem szólt közbe. A démon behúzódott egy oszlop mögé, és kellemes női hangon válaszolt, noha az arcát még mindig rejtette a csuklya.
- Adalya Amram Ehud és Lady Loreena Wildwind?
Ada szinte azonnal megidézte az égi vértjét, és a lovagnő is gondolt rá, hogy a fegyveréhez kapjon, de valahogy a templomban mégsem érezte illendőnek. Meglepetten nézett a félangyalra, kicsit talán elgondolkozva is.
Mik ki nem derülnek…
Hiszen ez alapján a lány nem a saját nevén mutatkozott be a tündéknek, sőt, úgy tűnt kifejezetten zavarta, hogyha a valódi nevén nevezték. A legfontosabb kérdést viszont neki kellett feltennie. Felettébb gyanús volt, hogy pont őket kettejüket kereste pont egy démon. Csak nem…
- Mit akarsz tőlünk démon?
- Maguk nem olyan régen jártak egy Ir-Roboám nevű városban, nem igaz?
De. Igaz volt, és úgy tűnt, hogy a történet ami olyan sokáig szünetelt, a világ oly sokáig folyt tovább a maga medrében, most mégis utánuk nyúlt. Nem foglalkozott a kard keresésével, várta a híreket és a pletykákat inkább, de azok nem akartak megérkezni. Fel volt rá készülve, hogy Azrael kardját ismét sok évre elnyelte a föld, és arra is, hogy talán soha többé nem kerül elő. És most mégis itt voltak, ők ketten és egy démon… Ada is csak bólintani tudott a nő szavaira.
- Nagy bajban vannak. Valaki a tündék közül túl sokat árulkodott, és úgy vélik, hogy maguk találtak ott valamit, amit nem kellett volna. Keresik magukat.
A félangyal Loreenára nézett, és nem kellett sokat gondolkoznia, hogy a bőrén érezze a másik gyanúját, de nem ő volt. Soha senkinek nem beszélt Ir-Roboámról, még a saját férjének sem, akivel egyébként mindent megosztott, ami a lelkében dúlt. Ez az egy eset volt a kivétel, pedig gyakran kísértette a hely és Azrael hatalmas lila szeme a rémálmaiban.
Valaki már akkor figyelte őket, amikor visszatértek a városból. Valaki sejthette, hogy hazudtak Amelie Fairbranchnek. De ki? A királynő maga? Az egyik udvaronca? Az otthonában figyelték? Túl sok a kérdés… És bármelyik válasz csak újabb, még nyugtalanítóbb kérdésekhez vezetett volna. Valaki elárulta őket a saját népe tagjai közül. Valaki rájött, hogy hazudtak, de akkor miért kerestetnék őket? És miért pont itt és most? Nem állt össze a kép…
- Kik azok, akik keresnek? - kérdezte Ada, pedig ez nem igazán számított. Bárki is az, tényleg nagy bajban voltak.
- Nos, az a valaki tévedett... - közölte rezignáltan, és igaz is volt. Nem valamit találtak, hanem valakit. - Már ha nem arra a pár poros tekercsre és bronzfegyverre gondolnak.
- Freyr von Himmelreich keresteti magukat.
A név visszhangzott a fejében, mintha valaki átkot szórt volna rá, és ez a név lett volna a bűvige, ami sötétségbe és kárhozatba taszítja a világot. Szerencsére nem így volt. Nem az egész világot taszította romlásba, csak Délt, amit az öccse felelőtlenül örökül hagyott neki.
Ha elhervadtak a kertben a virágok, akkor az Freyr von Himmelreich hibája volt. Ha idő előtt megsavanyodott a tej, ő tehetett róla. Délen akármi rossz történt, sőt Veronián akármi baj volt, amögött az idősebb Himmelreich fivért lehetett sejteni. Önnön inkompetenciáját próbálta leplezni kicsinyes hatalmi játékokkal, ahol fitogtathatta a mindenttudását, és információkat csöpögtetett mások fülébe, hogy tudják: Freyr mindent tud, és akármivel kész is megzsarolni azt, aki neki nem tetszik.
Olyan volt, mint a hatalmas, pöffeszkedő szürkepatkány a csatornában, akit már a gyerekei etettek, a gazdagok kidobott moslékával, és cserébe pestissel ajándékozta meg őket, hogy elterjesszék az emberek között. Ezek a gyerekek voltak a mindent látó kémei, akik az életükben egyszer fontosnak érezhették magukat, ha már uruk és parancsolójuk önmagától nem volt képes semmire, csak parancsolgatni és irányítani. Annak a rohadéknak messzebb értek a csápjai, mint egy mélységinek, és kapzsi polipként ölelte magához a világot.
Amikor egy tehén trágyát szórt egy kígyófészekre, az első tojásból ő kelt ki, hogy megehesse a születő testvéreit. Már ekkor megmutatkozott a természete. Az agya helyén szemölcs nőtt befelé a koponyájába, amiben egy démon lakott hasonló névvel, és az suttogta ki a száján a dolgokat és bámult ki a szeméből… Amilyen szorgosan gyűjtögette az információkat mindenkiről, amit utána felhasználhatott ellenük, minden bizonnyal tudásdémonnak kellett lennie. Ez persze azt is megmagyarázta volna, hogy Dél miért olyan elnéző a démonokkal szemben. Talán ő állt még Holtmező előtt is a démonok mögött. Egész tetszett volna is neki a hasonlat, a baj csak az volt, hogy Freyr von Himmelreich-nál még egy valódi tudásdémon is tisztességesebb volt. Nem tudta eldönteni, hogy haragot, vagy undort és megvetést érez-e a férfi iránt, de nagyon bánta, hogy akkor ott, a Kísértet szigetekért vívott csata előtt nem ment utána csakhogy összetörje a nemes vonású arcot, maradandó károsodást okozva legalább az orrának. Pedig annyira kedve volt hozzá!
- Az az utolsó féreg pontosan tudja hol talál, nem kell keresnie. - nevetett fel kényszeredetten. Nem vette a fáradtságot, hogy véka alá rejtse a véleményét.
- Kérem, figyeljenek... Nagy veszélyben vannak, de én segíthetek.
- Nem félek Freyr von Himmelreichtól. - közölte dölyfösen, pedig sejtette, hogy lehet kéne félnie. Legalább egy kicsit.- Mégis hogyan tudna segíteni? És miért akarna?
- Freyr ügynökei már a városban vannak, kint még több várja önöket. Segíthetek kijutni olyan utakon, amit nem ismernek.
- Miért, te ki vagy?
- Az én nevem Vaeria, Ormendhal démonherceg udvarnoka vagyok. A szövetségesük most.
Loreena megmasszírozta a homlokát. Valóban választania kellett a démonok és Freyr von Himmelreich kutyái között? A Finstelblutok nem játszanak? És egy mélységi? Na? Biztos nem?
- Miért segít? - kérdezte újra.
- A mesterem úgy véli, hogy maguk láttak ott valamit, és jobb lenne biztonságba helyezni. Hogy ne kerüljön Délhez.
- Túl sokat feltételeznek, a mestere, és a déliek is. De jelenleg úgy tűnik ugyan azt az embert rühelljük. Vigyen ki minket.
Tehát választott. Még a démonok is jobbak voltak Freyr von Himmelreichnál. Ez sok mindent elmondott arról a famíliáról. Nem kedvelte Esronielt sem, de egyre jobban és jobban hiányzott neki a fehér hajú zsinatelnök.
- Jöjjenek!
Ada eltüntette az égi vértet, és mind elindultak kifelé a temlomból. Vaeria sietett elől, de megbotlott a küszöbben és orra esett. Még hátulról is hallani lehetett, hogy erősen zihált. A félangyal felsegítette. Ekkor leesett a csuklya a nő arcáról. Fején két hegyes kis szarv dudorodott ki, egyébként meglehetősen csinos arca lett volna, ha nem tűnt volna halálos betegnek.
- Ne.. aggódjanak, csak... csak a szentség kicsit... kicsit...
Loreena nem egészen értette, hogy mi a baj, de Ada rögtön hátralépett.
- Menjünk. Próbáljunk meg nem feltűnést kelteni.
A nő lassan tápászkodott fel, de a kinézetéből ítélve az is csoda volt, hogy egyáltalán állni tudott.
- Csak egy pillanat...
Ekkor hirtelen félelem ült ki az arcára, ahogyan megpillantott egy feléjük közeledő magas férfit.
- Ő ellenség? - kérdezte a félangyal türelmetlenül.
- Az egyik ügynök... Siessünk!
Feltápászkodott és sietősre fogta a lépteit, ők pedig követték. Szerencsére, mire üldözőjük igazán közel érhetett volna lefordultak egy sikátorba. Ott Vaeria elhúzott egy hordót a csatornafedő fölül, majd leugrott, Loreena pedig kérdés nélkül utána. A sort Ada zárta, de a félangyal még keresett valamit amit gyorsan maguk fölé ránthatott, hogy a férfi ne jöjjön rá olyan könnyedén, hogy hova is tűntek.
A vártakkal ellentétben lent nem borult rájuk teljes sötétség, innen-onnan beszivárgott némi fény a gondosan kiépített, kőfalú csatornába. A tünde nem gondolta, hogy ilyen jól ki van építve, noha nem sokszor járt eddig a fővárosban, alatta pedig most volt először. Folyamatosan résen volt, mint a szarvas, akit kergettek és ez a hasonlat most helyt is állt. Nem nagyon beszélt, de figyeli a vezetőjüket a környezetet… Mindent. Most tűnt csak fel neki, hogy Vaeria haja szőke volt, és normál esetben az arca is gyönyörű lett volna. Szinte biztos, hogy succubus volt.
- Köszönöm a bizalmukat... - fújta ki magát kicsit. - Nem vagyok hozzászokva az ennyire szent dolgokhoz. - Az a férfi odafenn egy Erwin von Aarden nevű zsoldos volt, az egyik azok közül, akivel később is meg fog gyűlni a bajunk.
- Sajnálom.
Ada valóban bocsánatot kért egy démontól?
- Milyen messze vagyunk még?
Loreena azonban nem volt ennyire elnéző, akármennyire furcsa volt, kettejük közül ő volt a szigorúbb éppen.
- Nincs mit megköszönnie, nem bízunk magában. A helyzet viszont az, hogy úgy tűnik senki másban sem lehet, még a saját népemben sem. De ha elmondja, pontosan mit akarnak tőlünk, a déliek és a maga főnöke, akkor lehet szó bizalomról is. Mindent, kérem. - próbált nem udvariatlan lenni, és remélte, hogy a démonnő értette, hogy nem rá haragos, hanem az egész helyzetre, amibe keveredtek.
- Kövessenek. A város széléig kell mennünk, el kell gyorsan tűnnünk innét. Ha van kérdésük, közben feltehetik.
Mindketten követték.
- Az előbb kérdeztem, bár burkoltan. Megismételhetem, ha szeretné.
- Ah, valóban. - nevetett fel kicsit zavartan. - Nos, nem tudjuk pontosan, hogy mit találtak, de sokat nyerhetnek, ha nem Freyrnek a kezébe jut. Hallottam, hogy maga, Loreena, részt vett Hellenblatt alapításában. Maga egy kedves személy, aki békét akar, csak úgy, mint a mesterem is.
- Egy démonról ezt igen nehéz elhinni, bár nem példátlan. - jegyezte meg szenvtelenül. - De valóban. És ha rajtam múlik Freyr azt sem fogja megtudni ha egy tűt találtunk odalent. Ez elvi kérdés.
- Tudja, lehet, hogy nekünk se kell, hogy elmondja. Csak az együttműködésére van szükségünk.
- De nem találtunk semmit. - mondta Ada is, megerősítve, amit a tünde mondott korábban.
- Ne aggódjanak, mi is békét akarunk. De ezt meglátják majd, ha beérnek a tornyunkba.
Toronyba? Eddig nem volt szó semmiféle toronyról!
Haza akart menni. Az a déli kutya csak akkor mert utána menni, amikor kitette a lábát a Köderdőből. Otthon nem merte megtámadni, túlzottan bonyolult lett volna és nehéz is. Nem lett volna lehetetlen sötét tünde kémeket alkalmazni, hiszen egyesek elég váltóért a saját anyjukat is eladták volna, de ez volt a legegyszerűbb stratégia. Pont ezért akart visszamenni. A Névtelenek, barátok, a saját férje vigyáztak rájuk, ott biztos nem tudta volna őket elérni egyetlen déli sem. Sem semmilyen más ember.
- Nagyraértékelem a segítségét, de nem akarok semmilyen démontoronyba menni. Maguk mit akarnak tőlünk? Mert ha nem ad rá egy nagyon jó okot, hogy betegyük oda a lábunk, akkor hazamegyünk.
Jelentőségteljesen nézett Adára, hogy a lány értse: magával fogja vinni. Ellenben, hogyha a démonok csak annyit akartak, hogy a lehetséges információ nem Freyr-é legyen, akkor a legegyszerűbb lett volna, ha hazakísérik őket, és ennyi. Nem… Határozottan volt még valami itt a hattérben, valami, amit a démonok egyszerűen nem akartak nekik elmondani. Nem fog önként bemenni a kígyófészekbe, hogyha nem tudja mit talál ott, és még azt se, hogy miért kéne odamennie. Ada bólintott, hogy megértette a célzást. A nő széttárta a palástját. Csak néhány szakadt ruha volt rajta, hasa homorú volt, a bordáit pedig egyesével meg lehetett számolni, mintha évek óta éhezett volna.
- Hetven éve élek. Csábdémon vagyok, de egyetlen emberrel nem feküdtem le. Az összes társam ilyen. Nem akarunk gondot senkinek. Mi is békét szeretnénk. Kérem, higgyenek nekem.
Loreena vonásai kicsit megenyhültek a láttán. Akaratlanul is Yrsil apró szárny-csonkjai jutottak eszébe… Értette, mit jelentenek Vaeria szavai, olyan démon volt, aki megtagadta a bűnt, hogy bebocsájtást kapjon a mennybe. Ez viszont nem sokon változtatott most az ő szemszögükből, azon kívül, hogy a nő azt bizonygatta, hogy ők mások. Nem az volt a baja, hogy démon. Jó, az is baj volt, de jelen percben leginkább senkinek sem szeretett volna a tornyába sétálni, még egy tündéébe sem. Felsóhajtott.
- De ez nem válasz arra, hogy tőlünk mit akarnak. Nem akarom megsérteni, látom magán, hogy igazat mond, és jelen állapotában, ha akarna se tudna nekünk ártani. A mostani eset bizonyítja viszont, hogy nem lehetünk elég óvatosak. Mondja el mit akarnak, tőlünk. A béke túl tág fogalom.
- Freyr von Himmelreich veszélyes. Az öccse, aki szabadon garázdálkodik, még jobban. Több különös dolog is történik, egymás után, és szeretnénk kapcsolatot vonni közöttük, és közbe lépni, ha lehet. Amit tudnak, egy ilyen nyom lehet. Mellesleg, a von Himmelreich család rengeteg bajt okoz. Magukat üldözik, ez a szövetségeseinkké teszi önöket.
Na ez már jobban hangzott. Bólintott.
- Nem úgy volt, hogy holtmező után a démonok letelepedhetnek délen? Azt hittem ők a szövetségeseik.
Maga sem értette miért akadékoskodott ennyit. Mintha valami eltört volna… Túl sokat látott már, túl sok részletet tudott, de minden mégis annyira homályos lett.
- A mesterem kívül esik a démonkirály uralmán. Számivetettek vagyunk.
- Miért?
- Mert ellenállunk a démoni voltunknak. A démonkirálynak nem kellenek gyenge alattvalók.
- A baj az, hogy nem fogjuk tudni megadni a mesterének, amit akar.
És nem is akarjuk.
- Segíthetek borsot törni Freyr orra alá, talán még élvezném is, de az információ amit akarnak nem létezik.
- Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Valamint, ha ez meggyőzi önöket, körülbelül negyven déli ügynök vadászik magukra.
- Amilyen állapotban vannak aligha védhetnek meg tőlük.
Megfélemlítenél? Hát így játszunk?
- De elrejthetnek. - fordul felé Ada. - Veled van Jóska?
Jóska… Csak most realizálódott benne, hogy aligha lesz esélye visszaszökni az istállóba, hogy elhozza a hátasát. A szürke csődör évek óta volt vele, ismerte a természetét, a gondolatait… Hirtelen összeszorult a mellkasa, mintha egy barátot vesztett volna el, akitől elbúcsúzni sem tudott. Nem gondolta, hogy baja esne a lónak, de számára elveszett, talán örökre.
Varjú vájja ki a szemed, Freyr von Himmelreich. Férgek egyék ki a velőt az agyadból és a gerincedből, keselyűk tépkedjék ki a beleidet, ameddig még élsz és ordítasz…
Tudta, hogy meg fogja öletni. Ha hazaért, a Köderdő összes sötét tünde bérgyilkosa azon lesz, hogy a déliek fejét levadásszák és lehetőleg minél fájdalmasabb kínhalált haljon. Kifelé viszont csak megrázta a fejét.
- Nem tudok így visszamenni érte.
- Ha maguk erősebbek nálunk, hát nincs veszíteni valójuk, nemde?
Volt vesztenivalójuk, és a veszélyt pont az a negyven kém jelentette, akik a nyomukban voltak. A torony időfecsérlés volt, és minden perc, amit a Köderdőn kívül töltött potenciális veszélyhelyzet volt. Mielőtt megszólalhatott volna, a félangyal közbevágott.
- Menjünk, Loreena.
Hitetlenkedve nézett a lányra, hogy pont ő döntött így. Pont ő bízott meg jobban a démonokban, sőt bárki másban… Nem értette a lányt. Furcsa volt, már furcsább a szokottnál is. De végül bólintott. Nem akart vitatkozni a társával, mert ketten eveztek ebben a csónakban. Azrael megpróbálta megosztani őket, nem hagyhatták, hogy ez megismétlődjön.
- Jól van. Megnézzük azt a tornyot...
Kiértek lassan a sikátorok közül, ahol három ló várta őket.

A félangyalt álmatlanság gyötörte és a kártyák se szóltak hozzá manapság úgy, ahogy azt korábban tették. Andromeda hosszú órákat virrasztott át a gyertyák fényénél mégsem volt semmi haszna. A jövőt homály fedte előle, s jelene nem vitte közelebb a válaszaihoz. El kellett volna szánnia magát és felkeresni a pápát, ahogy tervezte, de még ha Yaachov fel is ismerte, mi az eshetősége, hogy ez más fajtársával is megtörténik? A többi nefeilim, akik már a szentszéknél végeznek megfigyeléseket, vajon mely törzsekből érekztek? A félangyal félt... de ezt még maga előtt sem merte volna beismerni.
- Loreena. - szólítja meg mikor felismeri. Megvárja, hogy átadja, amit hozott, csak után lép oda hozzá. Kissé meglepi, hogy egy levél az, ráadásul személyesen, de nem firtatja. A viszontlátás öröme elhomálysoít mindent, szinte mintha újra a tünde erdőben volnának, a szentképek, bálványok nem néznek le rá nyomasztóan, a templom tömjénszagú nyomott levegőjét üdének érzi az emlékektől. Pedig az sem volt egy gondtalan találkozás és egész akciósúdsan kezdődött...
- Úgy örülök, hogy látlak. - s a nefilim arcán most valóban tükröződni is látszanak ezek az érzések, önfeledten elmoslyodik.
A haját mostanság kontyban hordja, és ezúttal emberi ruhákat visel, hosszú nefelejcskék szoknyaruhát csuklyával. Hideg a tél északon.
-Ada. – mosolyog rá vissza. - Úgyszintén. Reméltem, hogy már ideküldtek északra talán találkozunk. Sajnos én gyorsabb voltam mint a futár a hírrel.
A lány homlokráncolva hallgatja.
- Ide küldtek? A királynő? - kérdi Ada kissé értetlenkedve, hiszen az  ahír már eljutott hozzá, hogy Loreena felesége lett a sötételfek hercegének, és immáron vele él. A házról is tud Elathában, valamiért úgy képzelte, hogy már nem működik lovagként többé, legalábbis nem említett egyéb küldetéseket a neki írt levelekben.
Vagy... esetleg valami híre van a kardról? De erre már nem kérdez rá, tekintete telve kérdéssel, már magában kifejező.
- Most éppen postásnak használ, biztos úgy gondolja, hogy ez megfelelően megalázó feladat. - von vállat. - De nem bántam, egy barátom gyengélkedik a katedrálisban, összekötöttem a kellemest a hasznossal.
- És legalább volt ürügyem kimozdulni.
Ada hallgatja, aztán tekintetét magára vonja valami, amit eddig nem vett észre, pontosan a lovagnő válla fölött, az egyébként relatívan üres templom hátsó soraiban egy gyanús, vörös csuhába burkolózott alakot pillant meg. Neki még sok minden furcsa, amit itt lát, még így is majdnem egy év után, de hasonló még nem fordult meg Kaspar atya nem túl közedvelt templomában. Valamiért, amit nem tudna megfogalmazni, különösképp nem érzi ide illőnek.
- Loreena...
Csak állát emeli meg finoman, jelezvén az irányt. A lovagnő megnyugtatóan praktikus maradt legutóbbi találkozásuk óta. Csak egy pillanatra néz oda - gyors felmérés.
- Talán beszélgessünk valahol máshol. Meghívlak egy ebédre.
- Rendben. Köszönöm. - fogadja el, mind az ételt, mind a javaslatot, s immáron leplezetlenül végigméri az illetőt, majd elindul Loreena nyomába.
Ám nem bírja levenni róla a szemét, különös húzódozó viselkedése és a csuklyája alatt türemkedő idomtalan forma, a látvány maga megtorpanára készteti. Lassan érti meg, hogy mit lát, s bár már megszokhatta volna a démonokat, még ő is tudja, hogy ez szokatlan látvány egy templomban még a Schattenshild ezoldali népeinek is.
- Miért jöttél ide?
Loreena is megtorpan, a démon pedig behúzódik az egyik oszlop mögé, így nem láthatják az arcát, de mégis sejtik, hogy nő.
- Adalya Amram Ehud és Lady Loreena Wildwind?
Ada felvonja az Égi Vértet - nem, tényleg nem ennyire heves, de az adott nevén szólította egy démon és ismeri. Őt és Loreenát is. Akárha egy rémálom elevenedne meg előtte, pont ettől félt, bár nem egészen így, mégis váratlanul éri, s megrémíti. Olyan rezzenéstelenül mered előre, hogy fel sem fogja a lovagnő tekintetét magán, majd eljön az ideje, hogy megmagyarázza neki, tartozik vele, hiszen a házába fogadta, s barátok is.
- Mit akarsz tőlünk démon? – kérdez a tünde.
- Maguk nem olyan régen jártak egy Ir-Roboám nevű városban, nem igaz?
Ada csak bólint, még nem talál szavakat - nem mintha amúgy igen könnyen menne az neki.
- Nagy bajban vannak. Valaki a tündék közül túl sokat árulkodott, és úgy vélik, hogy maguk találtak ott valamit, amit nem kellett volna. Keresik magukat.
Most Ada néz Loreenára. Ki gyanakodhatott rájuk és miről árulkodtak? Biztos benne, hogy ők nem szóltak senkinek, vagy talán Loreena beavatott valakiket? Akkor is megbízna benne. Ir-Roboám, amiről a démonnő szól, mindketteejükbe beleégette a tanulságot, miszerint akik együtt vannak a bajban, azoknak a széthúzás a legnagyobb ellensége.
- Kik azok, akik keresnek? – tudakolja, még mindig a neve miatt. A lovagnő most is inkább megőrzi a hidegvérét a tárgalásban, s jobb diplomatának is bizonyul, mint ő. Azonnal tagad, nem volt ott senki és semmi fontos. Soha.
- Nos, az a valaki tévedett... - közölte rezignáltan, és igaz is volt. - Már ha nem arra a pár poros tekercsre és bronzfegyverre gondolnak.
- Freyr von Himmelreich keresteti magukat.
- Az az utolsó féreg pontosan tudja hol talál, nem kell keresnie. - nevetett fel. S Ada nem értette miért nevet, vagy mit jelentenek a heves szavak, Loreenára pillant, majd vissza a démonra. Hagyja, hogy társnője – hiszen mi más lehet egy gyorsan formálódó baj kellős közepén – vezesse a beszédet, ő figyelmesen hallgat.
- Kérem, figyeljenek... Nagy veszélyben vannak, de én segíthetek.
- Nem félek Freyr von Himmelreichtól. Mégis hogyan tudna segíteni? És miért akarna?
- Freyr ügynökei már a városban vannak, kint még több várja önöket. Segíthetek kijutni olyan utakon, amit nem ismernek.
- Miért, te ki vagy? – te, démon, aki állításod szerint segíteni akarsz.
- Az én nevem Vaeria, Ormendhal démonherceg udvarnoka vagyok. A szövetségesük most.
A hercegné megmasszírozza a homlokát.
- Miért segít?
- A mesterem úgy véli, hogy maguk láttak ott valamit, és jobb lenne biztonságba helyezni. Hogy ne kerüljön Délhez.
- Túl sokat feltételeznek, a mestere, és a déliek is. De jelenleg úgy tűnik ugyan azt az embert rühelljük. Vigyen ki minket.
Ada lelki szemei előtt most újra feldereng a múlt, de nem az idilli része ahol esténként teát iszogattak, napközben angolt tanult, s néha kirándulásokat tettek az erdő közeli csodáihoz... Nem, itt az a rész merül fel benne, amikor Zephyrantesbe visszatérvén a baljóslatú érzés előttük öltött formát és testet, s vált valósággá a tény, hogy Azrael kardját megtalálták s azonmód el is veszítették egyetlen fekete trutyiban és manipulatív mélységekben töltött nap után.
Nem érti... A démonok... honnan tudnak erről a démonok? Loreena látomásáról, hogy pont Délhez? Vagy csak mert Dél keresi? És mégis honnan tudták meg?!
A nefilimek előtt a démonok alig jobbak a mélységieknél. A fő bűnök egyikét, a bűnüket úgy halmozták, vagy oly borzasztó formákba öntötték, hogy még a halál se fogadta be őket, a pokol is várat rájuk – legalábbis így tudja népétől. Élóhimnak pedig kedves a démonáldozat.
De Andromeda már találkozott egy mélységivel, aki azt mondta az emberekért vétkezett. És ő... ő vesse vajon az első követ, amikor nem mer a népe szemébe nézni? Eddig legalább úgy tudta Élóhimot keresi, de vajon nem tért-e le az Ő útjáról, amikor futni hagyta azt a bűnöst, s mást is tett?
Nem tudja megbízhat-e a démonban, de megbízik Loreenában, s így ráhagyja az ítéletet. Innetől fogva a démon is társ, ha más nem útitárs, míg többet meg nem tudnak. Vajon hová vezet ez az út?
Eltünteti az égi Vértet, hiszen csak feltűnést keltene.
- Jöjjenek! - int, majd kisiet a templomból. Vagyis sietne, de arcra bukik a küszöbnél és erősen zihál.
Ada, bár a belseje viszolyog, megragadja a csuhát a karrésznél és felfelé húzza, elevenen figyelve minden mozdulatát, minden lélegzetvételét a démon nőnek.
- Ne.. aggódjanak, csak... csak a szentség kicsit... kicsit...
Leesik a csuklyája, egy fiatal arcú, helyes nőt pillantanak meg, két tűhegyes szarvval. Van az arcán pár festésszerű motívum, de semmi különös nem látszik rajta.
Ada elengedi és kissé tanácstalanul Loreenára pillant, de az ő arcán is értetlenség tükröződik. Még tesz is egy lépést hátra.
- Menjünk. Próbáljunk meg nem feltűnést kelteni. – javasolja a lovagnő.
De aki magát Vaeria-nak nevezi, lassan tápászkodik fel, nagyon gyengének tűnik.
- Csak egy pillanat...
Egy másodperc múlva azonban sebesen elnéz balra, és ijedten figyel egy közelítő magas férfit.
- Ő ellenség? - kérdi Ada sürgetően.
- Az egyik ügynök... Siessünk!
Ismét feltápászkodik, majd sietősen, mielőtt a férfi közel érhetne lefordul egy sikátorba. Loreena követi a démont, s mostantól ő figyel rá, hogy felfogja, ha elesne. Andromeda zárja a sort, már emlékszik rá... a szent szövegek, a látványától is sietősen távozó démonok. Ám még sosem tapasztalta, ahogy a puszta közelsége legyengített és rosszullétre késztet egy démont.
A férfi egyre jön, a nő meg közben nagy nehezen elmozdít egy hordót, ami egy csatornanyílást tár fel. Leugrik, a tünde fürgén utána. Ada is csak egy pillanatra torpan meg, felméri a helyzetet, s megragad egy adag lomot, egy deszkát, valami ponyvafélét, hogy maga után rántsa. A hordó, talán elgurulna, s nem akarja, hogy a férfi túl könnyen rájuk leljen.
Lent halvány fény szűrődik be innét-onnét. Nem is gondolná az ember, milyen kiépített a város alatti tér. A démon kezdi összeszedni magát, de úgy tűnik, alap állapotában is rozoga. A haja szőke, és jobban megnézve, elég csinos is. Szinte biztos, hogy csábdémon. Ada elgondolkodik rajta, hogy milyen szép a lány, közben körbe figyel, Loreenát is szemmel tartja, nem akarja, hogy baja essen.
- Köszönöm a bizalmukat... – szólal meg a démon és kifújja magát.
- Nincs mit megköszönnie, nem bízunk magában. A helyzet viszont az, hogy úgy tűnik senki másban sem lehet, még a saját népemben sem. De ha elmondja, pontosan mit akarnak tőlünk, a déliek és a maga főnöke, akkor lehet szó bizalomról is. Mindent, kérem.
- Nem vagyok hozzászokva az ennyire szent dolgokhoz. - mosolyodik el félénken. - Az a férfi odafenn egy Erwin von Aarden nevű zsoldos volt, az egyik azok közül, akivel később is meg fog gyűlni a bajunk.
Ada meglepetten veszi észre, hogy a démon fél, valamiért úgy képzelte a démonokban nincsenek ott az emberi érzések, vagy másképp reagálnak rá, haraggal, csellel. Bár ki tudja, az ő figyelmét nem fogja elkerülni a változás. S egyszerre lepődik meg a felismerésen, hogy előítéletekkel van a lány iránt és hogy ezt nem helyén valónak érzi, pedig démonról van szó.
- Sajnálom - már ami az ő részét illeti a lány szenvedéseiben. S mondja, szinte öntudatlanul.
- Milyen messze vagyunk még?
Szeretné biztonságban tudni magukat.
- Kövessenek. A város széléig kell mennünk, el kell gyorsan tűnnünk innét. Ha van kérdésük, közben feltehetik.
Hirtelen igen sietős lett a démonlánynak. Ada homlokráncolva pillant rá, körbenéz, és megenged egy apró fejrándítást Loreena felé, ami nemtetszést és nemértést fejez ki. Ám minden ellenérzése ellenére is sietve követi.
- Az előbb kérdeztem, bár burkoltan. Megismételhetem, ha szeretné. – emlékezteti a démont a lovagnő.
- Ah, valóban. - nevet ismét zavartan - Nos, nem tudjuk pontosan, hogy mit találtak, de sokat nyerhetnek, ha nem Freyrnek a kezébe jut. Hallottam, hogy maga, Loreena, részt vett Hellenblatt alapításában. Maga egy kedves személy, aki békét akar, csak úgy, mint a mesterem is.
- Egy démonról ezt igen nehéz elhinni, bár nem példátlan.  - jegyezte meg szenvtelenül - De valóban. És ha rajtam műlik Freyr azt sem fogja megtudni ha egy tűt találtunk odalent. Ez elvi kérdés.
- De nem találtunk semmit. - mondja Ada megerősítve még Loreena szavait a templomból. Talán késve, talán ügyetlenül, de annál elszántabb arccal és szenvtelenebb tekintettel.
- Tudja, lehet, hogy nekünk se kell, hogy elmondja. Csak az együttműködésére van szükségünk.
- Ne aggódjanak, mi is békét akarunk. De ezt meglátják majd, ha beérnek a tornyunkba.
- Nagyraértékelem a segítségét, de nem akarok semmilyen démontoronyba menni. Maguk mit akarnak tőlünk? Mert ha nem ad rá egy nagyon jó okot, hogy betegyük oda a lábunk, akkor hazamegyünk.
Loreena Adára néz jelentőségteljesen, hogy értse: magával viszi, s ott mindennél nagyobb biztonságban lesznek Freyr és a kutyái elől. A félangyal értőleg és hálásan bólint. Neki sem akaródzik a démontoronyba menni még ha Loreenával van is. Egy torony, egy menekülés, egy csapda.
Ám a démon ekkor megáll és széttárja a palástját. Alig van rajta pár szakadt ruhadarab, sovány és gyenge.
- Hetven éve élek. Csábdémon vagyok, de egyetlen emberrel nem feküdtem le. Az összes társam ilyen. Nem akarunk gondot senkinek. Mi is békét szeretnénk. Kérem, higyjenek nekem.
Ada megütközik, a lovagnő felsóhajt.
- De ez nem válasz arra, hogy tőlünk mit akarnak. Nem akarom megsérteni, látom magán hogy igazat mond, és jelen állapotában ha akarna se tudna nekünk ártani. A mostani eset bizonyítja viszont, hogy nem lehetünk elég óvatosak. Mondja el mit akarnak, tőlünk. A béke túl tág fogalom.
Ada csak nézi a démont.
- Freyr von Himmelreich veszélyes. Az öccse, aki szabadon garázdálkodik, még jobban. Több különös dolog is történyik, egymás után, és szeretnénk kapcsolatot vonni közöttük, és közbe lépni, ha lehet. Amit tudnak, egy ilyen nyom lehet. Mellesleg, a von Himmelreich család rengeteg bajt okoz. Magukat üldözik, ez a szövetségeseinkké teszi önöket.
- Nem úgy volt, hogy holtmező után a démonok letelepedhetnek délen? – kérdi Loreena egy nyugtázó bólintást követően. - Azt hittem ők a szövetségeseik.
- A mesterem kívül esik a démonkirály uralmán. Számivetettek vagyunk.
- Miért? – kérdi szinte ösztönösen a szóra, ami rezonál benne.
- Mert ellenállunk a démoni voltunknak. A démonkirályak nem kellenek gyenge alattvalók.
- A baj az, hogy nem fogjuk tudni megadni a mesterének amit akar. Segíthetek borsot törni Freyr orra alá, talán még élvezném is, de az információ amit akarnak nem létezik. – s látszik rajta, hogy erősen hezitál, nem hagyja csak úgy meggyőzni magát, de anélkül egy tapodtat sem mozdul.
- Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Valamint, ha ez meggyőzi  önöket, körülbelül negyven déli ügynök vadászik magukra.
- Amilyen állapotban vannak aligha védhetnek meg tőlük. – jegyzi meg kissé sápadtan.
- De elrejthetnek. - fordul felé Ada átszellemült arccal. - Veled van Jóska?
A lovagnő szomorúan megrázza a fejét.
- Nem tudok így visszamenni érte.
- Ha maguk erősebbek nálunk, hát nincs veszíteni valójuk, nemde?
Ada sovány vigasznak érzi ezt az érvet, a tekintetében aggodalom van, elszántság és szánalom -  lesajnálásnak tűnhet, de ebben a pillanatban mindannyiukat szánja. Ir-Roboámban is ő volt az a bolond, aki elmozdította azt a követ. Már fel se sóhajt.
- Menjünk, Loreena. - és bólint a démonnak, hogy követi.
A lovagnő hitetlenkedve néz rá, de a döntés benne is megérett, vagy ezúttal ő fogadja el a félangyal döntését.
- Jól van. Megnézzük azt a tornyot...
Vaeria kivezeti őket, egy húsz perces séta után, pont a déli kapu mellé, ahol már lovak várják őket – pont három, igazán különös – s ők útra kelnek.

Bár három ló várta őket a város határában, Ada… Hogyan is kéne szólítsa? Andromédának? Vagy Adalyának? Feltétlenül tisztázniuk kellett, később, de most fontosabb volt, hogy egy lovon indultak meg Vaeria után, el Carolusburgból, minél messzebb. Ám alig hagyták el az északi fővárost, máris patadobogást hallottak maguk mögött… Végülis várható volt. Freyr emberei nem adták fel csak úgy az üldözésüket. Loreena próbált a válla felett hátra pillantani, de a félangyal takarta a kilátást. Az biztos volt, hogy a ló amin ültek kettejük súlya alatt már bőven nem volt elég gyors ahhoz, hogy lehagyják magányos üldözőjüket. Próbálta gyorsabb tempóra bírni, bíztatni az állatot, hogy erején felül teljesítsen, de nem volt elég.
- Nézd, meg páncélban van-e! - kérte Adát. Ettől függött, hogy milyen nyíllal akarja lelőni, ugyanis nem látott más megoldást, minthogy erőszakkal tántorítsa el a lovast a további üldözésüktől.
- Nincs páncélban... de Jóskán ül.
Loryt egyszerre öntötte el a harag és a megkönnyebbülés. Haragudott, hogy hogyan merészelte az a déli kutya elvenni az ő lovát, ugyanakkor hálás is lehetett volna azért, hogy végső soron visszahozta neki, és nem kellett éjnek éjvadján visszasurrannia a városba, hogy valahogy kiszabadítsa az állatot.
- A jó... - gondolt itt a páncélra is, és Jóskára is. Nagyot rántott a kantárszáron, mire a lovuk hirtelen fékezett le. - Bukj le!
Amikor a félangyal lehajolt, már megfeszített íjjal fordult hátra, hogy egyenesen a déli szeme közé lőjön. Vagy szemébe… Mindegy volt, lényeg, hogy fejre, hogy Jóskát véletlenül se találhassa el. Ám mikor a nyíl odaért, az utolsó pillanatban megremegett az üldözőjük alakja, mintha csak délibáb olvadt volna szét a levegőben. A sötétkék köpeny lehullott először a nyeregre, majd le a földre, mintha gazdája köddé vált volna, Jóska pedig szintén megállt az ügetésben, és békésen kezdett el legelészni a gyér fűből. Nem igazán fogta fel, hogy halálos veszélyben vannak, de az is lehetett, hogy csupán nem vett róla tudomást.
- Nem látom! - mondta a nefilim élesen, és Loreena sem örült jobban a fejleményeknek.
- Én sem. - mondta csöndesen. Leszállt a lóról amin eddig utaztak, és Jóskához lépett, hogy a viszontlátás örömében megölelje az állat nyakát. Az nyugodtan dörzsölte hozzá az orrát, mintha mi sem történt volna.
Lehet bölcsebb vagy a lelked mélyén, Jóska, mint mi sokan…
- Ilyen trükköt még nem láttam tőlük.
Igyekezett nyeregbe szállni, hiszen egyértelmű volt, hogy a saját hátasán akarja folytatni az utat, ám ekkor valami leesett a még mindig lovon ülő Ada elé. Lassan öltötte fel egy sötét tünde nő alakját egy éjgyilokkal egyetemben, ami éppen korábbi lovuk nyakából meredt ki. Az állat nyerítve ágaskodott fel, szerencsére Ada is le tudott ugrani róla még időben, majd holtan dőlt el… A bérgyilkos könnyedén érkezett meg mellé a földre. A nefilim szinte azonnal reagál, és varázslatba kezdett, minek következtében egy fénylő korona jelent meg a feje felett. Loreena nem tudta, mit csinálhat a varázslat, hiszen eddig még csak a lándzsa megidézését látta, de biztos volt, benne, hogy a lány támadni akar… Ellenben… A sötét tünde csak a lovat ölte meg, nem őket, így talán, talán dűlőre juthattak vele, felesleges erőszak nélkül. Hiszen nem ember volt, nem déli, hanem mostmár az ő népének is egy tagja. Ehhez méltóan kellett vele viselkednie.
- NE! - szólt rá Adára, majd új nyilat illesztett az idegre és fel is húzta. - Ha meg akart volna ölni már nem élnél. Mit akarsz sötét tünde? - kérdezte a végét angolul. Szerencsére Ada is félbeszakítja a támadást, és a sötét tünde is belefagy a védekező mozdulatba, így ha nem is akadályozta meg, de egyelőre mindenképp elnapolta a vérengzést.
- A nevem nem fontos, számkivetett vagyok. Azért küldtek, hogy megöljelek benneteket, de alkut is köthetünk. Nekem csak a pénz kell.
És még nem is neki kellett alkut ajánlania! Óvatosan lejjebb eresztette a nyíl hegyét.
- Ha csak pénz kell tárgyalhatunk. Ha segítesz akár a számkivetettségről is. Mennyit ajánlott értünk Freyr von Himmelreich?
- Nem tudom, hogy ki az. Egy templomos lovag küldött, ő ötezret mondott.
Ötezer váltó… Nem volt kevés pénz, de nem is annyira sok. Eszébe jutott, hogy Kather biztosan jól szórakozott volna, ha elmondja neki, hogy ugyan annyit érnek a déleik szemében, legalábbis a fejük. Bár… Itt kettejükért ajánlottak ötezer váltót. Az azt jelentette, hogy fejenként kétezerötszáz. Hirtelen ismét felfortyant. CSAK kétezerötszáz váltót ért a feje? Hercegnő volt, lovag, diplomata, és egyébként híresség, ráadásul nem is volt egyszerű harcban legyőzni, és fele annyit ért, mint püspök barátja. Határozottan érezte, hogy ez egy nagyon rossz nap.
- Ha elkísér minket épségben a toronyig, ahova a hölgy visz minket, akkor hétezret odaadok érkezéskor, ehhez mit szól?
A nő azonnal rácsatolta a combjára az éjgyilkot.
- Megegyeztünk.
Ada mellé sétált, és felült mögé a lóra, tekintve, hogy már akkor sem tudott volna sajáton ülni, ha akart.
- Van nálad annyi? - kérdezte a lány halkan.
- Van, ne aggódj. - szerencsére mindig tartott magánál bőven az ilyen utakon váltót, a váratlan kiadások miatt, és ez pont olyan volt. Lépésre fogta Jóskát és elindult a démonnő felé, aki idáig távolból várakozva nézte őket. Loreena nem bánta, hogy nem rohant a segítségükre, valószínűleg nem vették volna túl sok hasznát.
- Hogyan szólíthatunk? - kérdezte a bérgyilkosnőtől, mikor elhaladtak mellette.
- Ahogy akartok. - vonta meg a vállát, és felugrott Vaeria mögé a lóra.
- Ne félj. - mondta Ada a démonnak, amikor mellé értek. Furcsa volt a félangyal a tünde számára. Korábban már megpróbálta felsegíteni a csábdémont, most meg akarja nyugtatni… A kedvessége egy szentségtelen lény felé már-már abszurdnak hatott, de egyelőre csak elraktározta magában ezeket az apróságokat.
Egy ideig csöndben haladtak, majd a bérgyilkosnő törte meg a csendet.
- Hová is megyünk egyébként?
- Az ön előtt ülő hölgy barátaihoz. A pontos helyszínt tőle kérdezze.
- Démonok? Igen nagy bajba keveredhettek maguk. Mit csináltak?
- Kérdezze a megbízóját. Eddig úgy tudtuk információt akarnak tőlünk, maga azt mondja a fejünkért fizettek.... Az biztos, hogy a protestánsoknak szúrjuk a szemüket.
- Van egy rossz sejtésem, bár ez főként maguknak rossz. Szerintem több frakció is keresi magukat.
Több frakció? A délieken belül? Vagy a démonok között? A helyzet kezdett egyre bonyolultabbá válni, és Loreenának egyre jobban szorult össze a gyomra és a mellkasa, ha csak egy kicsit is belegondolt.
- Ki még? - tette fel Ada a fontos kérdést, hamarabb, minthogy a tünde eljutott volna idáig.
- Protestánsok, szintén, de magánszemély lehet. Valami fontos információt hordoznak?
Tehát nem feltétlenül a nőt küldte Freyr… Több játékos is van itt, de legalább mind déli, így talán könnyebb volt elkerülni őket.
- Ők azt hiszik, hogy igen. Tévednek, de félek nem járnánk jobban akkor sem, ha erre rájönnének.
Tulajdonképpen ez a gondolat volt a motivációja, mikor végülis belement, hogy kövessék Vaeriát a toronyba. Megmondhatták volna, hogy nem tudnak semmit, de addig kínozták volna őket, ameddig végül azt is bevallották volna, amit tényleg nem tudtak.
- Akkor már értem. - bólogatott bölcsen. - Az egyik frakció el akarja tüntetni az információt, a másik meg megszerezni.
- A kínos az, hogy fantomot kergetnek, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy kik. A déli egyház jelenlegi feje Freyr majdnem biztos, de hogy a többi... És hogy a másik frakció magánszemély-e vagy csoport... Nem tudunk semmit, még azt sem, hogy kedves vezetőnk és társai hol állnak a sakktáblán. Maga hol áll rajta?
- Annál, aki fizet nekem.
- És ha kifizettük? Mit fog mondani annak, aki felbérelte?
- Attól függ, mennyit fizetnek. Nekem tárgytalan, hogy kik maguk, vagy hogy mi a céljuk.
Végülis az üzlet már csak üzlet volt, és voltak akiknek elég volt a pénz ahhoz, hogy ne érdekelje a világ folyása. Vajon tényleg ennyi lett volna, ami érdekelte a bérgyilkost, akit magában Snow-nak keresztelt el?
- Miért száműzték?
- El tud vezetni ahhoz a templomoshoz? - szólalt meg közben Ada mögüle, egy idő óta először.
- Nem voltam hajlandó úgy ugrálni, ahogy a hadseregparancsnok fütyöl. - aztán megvonta a vállát. - Nos, a fizetségen áll.
- Miért szeretnél a templomoshoz menni, Ada, mikor előlük futunk épp? - nézett hátra értetlenül a nefilimre.
- Bízom benne, hogy megszökünk előlük. - felelte a lány bizonytalanul. - Tudni akarom, ki volt az és miért.
A lovagnő bólintott.
- Lássuk meg mit akarnak a démonok. Ha addig Snow kisasszony velünk marad talán megkereshetjük a templomost is.
- Tegyünk így. - bólintott a bérgyilkos is, majd gyorsabb tempóra fogták a lovaikat. Nagyjából másfél órát ügethettek, mikor végül megérkeztek egy romos, kihaltnak tűnő toronyhoz. Kiszálltak a nyeregből, majd a tünde kérdőn nézett Vaeriára. Az egész hely nem volt túl bizalomgerjesztő, de illett egy seregnyi démonhoz, akik a megváltást keresve lemondtak az élet örömeiről. Snowhoz lépett és leszámolta a hétezer váltót.
- Ahogy ígértem. Innen az ön döntése, marad-e vagy megy.
- Ha tudnak további pénzt biztosítani, maradok. Önökön áll.
Adára nézett. A félangyal akart a templomosokhoz menni, a tünde a maga részéről elengedte volna a nőt.
- Mennyiért kísérne el a démontoronyba? - kérdezte. - S mennyi volna az információ a templomosról? Szeretném tudni, hol találom.
- Ezer a kíséret, információt nem adok ki. Ennyi becsületem még van.
Ada Loryra nézett, megerősítést, vagy ellenvetést várva, de a nő nem tudta. Valójában mindegy is volt neki, részéről ugyan még mindig nem látta szükségesnek.
- Egy becsületes bérgyilkos... Ez se mindennapi. Te döntesz Ada, nekem a hétezer mellé még ezer már nem számít.
- Engedelmeskedik? - fordult a nefilim újra a sötét tündéhez, de Lory nem volt benne biztos, hogy kérdez, vagy kijelent. Végülis ennek a napnak is el kellett jönnie egyszer, amikor egy félangyal bérel fel egy sötét tünde gyilkost egy feladatra…
- Ha valaki többet ajánl, elárulhatom magukat, ezt tudják?
- Tudjuk, hiszen az előbb árulta el az előző megbízóját. - von vállat. Tudta, hogy nem többek semmivel, mint a korábbi megbízó. Ugyanakkor ő adhatott a nőnek valamit, ami talán értékesebb volt, mint a pénz, már ha ő is akarta. - Lenne még egy utolsó kérdésem... Ha lenne rá lehetősége, szeretne hazatérni?
El tudta volna intézni, hogy visszavonják Snow száműzetését, főleg, ha most segít nekik. Elég jó szolgálatot tett volna vele ahhoz, hogy hazatérhessen.
- Vissza? Mistwoodsba? Ne nevettessen. Nem jelentenek nekem semmit az arrogáns sötét tündék.
Loreena bólintott. Nem erőszakolt rá senkire semmit, és így nem is tette meg ezt a fajta ajánlatot.
- Jól van. Akkor kénytelenek leszünk szemmel tartani magát, hogy más meg se tudja környékezni egy jobb ajánlattal. Ha már Ada így ragaszkodik önhöz. - vigyorgott rá a félangyalra, aki meglehetősen zavarba jött ettől a kijelentéstől, arcát rózsaszín pír öntötte el. Loreena nem nagyon tudta hova tenni ezt a reakciót, ismét, de mire szóvá tehette volna a félangyal már Inkább a csábdémonhoz fordult.
- Szólhat nekik.
Vaeria nagyjából öt percre tűnt el, addig türelmesen várakoztak a kapuban.
- Jöhetnek. - intett nekik, majd megindult vissza a toronyba, a három nő pedig követte. A toronyban számos démont láttak miközben kutyagoltak felfelé, de mindegyik Vaeriához hasonló állapotban volt. Betegesek, soványak és rongyosak voltak, mint az éhezők a városok nyomornegyedeiben. Három emeletet másztak felfelé mígnem egy kis szobához értek. A közepén egy fiatal lánynak tűnő démon ült, körülötte egy halom könyvvel. Vaeria meghajolt előtte.
- Maguk lennének a vendégek?
Loreena nem hajolt meg. Nem volt rangban alacsonyabb az itteni démonok vezetőjénél, és nem is volt alattvalója, de azért válaszolt, tőle telhetően udvariasan.
- Igen, mi volnánk.
- Kiváló. Az asszisztensem nyilván elmondta, hogy miért kerestem fel magukat.
- Nem akarja, hogy a vélt információ Freyr kezébe jusson. És békét akar. Ennyit tudunk.
- Nos, akkor ha megtudom, hogy mi ez a "vélt információ", akkor gyorsan át is léphetünk ennek a megvédésére.
Helyben voltak. Pont, amitől tartott… Nem is értette, hogy mehetett bele ebbe az ostobaságba, mikor az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a démonok ugyan azt akarják tőlük, mint a déliek, csak elsőre finomabb módszerekhez folyamodtak. De eldöntötte, ne fogja ilyen könnyedén megadni magát.
- Ezt mi is szeretnénk tudni. - fonja karba a kezét maga előtt.
- A lényegre térek. A felderítőim jelentős mágiaingadozást érzékeltek a tündék által Blighted Fallsnak hívott helyen. Nem közönséges mágia volt ez, valami pecséttörés. Pont olyan... mint amikor valaki kienged egy mélységit.
Bumm. Legalább nem kertelt, és elég pontosak voltak sajnálatos módon az értesülései. Ezt hiába is tagadták volna…
- Kiengedtük Isboseth-et, de elengedett minket. Nem volt hatalma ott tartani. Az még akkor volt.
Ada a lehető legkisebb rosszat választotta, és a tünde nem tudott ezért haragudni rá. A mélységi elszabadítását nem tagadhatták le, de az ő létezése csak Amelie királynő miatt volt kényelmetlen, akinek a parancsa az volt, hogy pusztítsák el. Itt ez valójában nem számított túl sokat… A fontos az volt, hogy megvédjék a mélységi kilétét, és amit a kardról megtudtak. Bólintott a félangyal szavaira.
- Nem tudtuk volna megölni, enélkül pedig kijutni sem, noha azt sem tudtuk, hogy ezzel kiengedjük. De ha gondolják beszélgessenek el vele, nem ment sehova és hiányzik neki a társaság. - jegyezte meg szarkasztikusan. Maga is gondolt rá egyébként, hogy meglátogatná az öreget valamikor, de nem gondolta, hogy a démonok lemásznának egy mélységihez. Vajon, hogy áll hozzá Azrael a démonokhoz? Végülis ő maga is a démon egy sajátos, angyali megfelelője jelen formájában…
- Valóban? Hát akkor így teszünk. Ez legalább mindenképpen igazolhatja vagy megcáfolhatja az elméletünket.
A válasz egészen váratlanul érte. Úgy tűnt a démon nem fogta fel a szavai mögött rejlő, valóban ötszörösen beburkolt fenyegetést. A tünde felvonta a szemöldökét.
- Azt hiszem, nem értette a szavaimban az iróniát. Milyen elmélet?
- Megjelent egy démon itt-ott az országban, aki egy kardot lóbál és holtakat támaszt fel. Ez egyidőben volt azzal, amikor maguk kiengedték a mélységit. Ha szabad következtetnem, a két dolog szinte bizonyos, hogy összefüggésben van. - húzta össze a démonlány a szemét. Ada szeme ezzel kontrasztban elkerekedett. Valószínűleg ugyan arra gondoltak. Bár Draugr nem tudott Azrael kardjával holtakat feltámasztani, bámennyire is próbálta…
- Hol ez a démon?
Bár a nefilim reakciója részben már elárulhatta őket Loreena mégis megrázta a fejét és kivételesen őszintén tagadott.
- Nem tartom valószínűnek.
Nem lehetett Azrael karja. Minek készített volna az angyal olyan fegyvert, ami felkeltette a holtakat? Ugyanakkor azt suttogták, az a kard bármire képes… Kérdés, hogy ki forgatja.
- Valószínüleg szabadon tud helyet változtatni vele. Azonnali átvitelre gondolok. És még ki tudja, hogy mit tud... Ha csak maguk nem. - válaszolta a démon Adának. A célozgatásait viszont nem lehetett félreérteni. Mindannyian egyre gondoltak, Azrael kardjának közelsége pedig holdagyar volt a szobában. Mind tudták, hogy ott van, de egyikük sem mondta ki.
- Nem értem hol az összefüggés aközött, hogy valahol a világban feltűnt egy démon egy halottfeltámasztó karddal, és aközött, hogy mi kiengedtünk egy mélységit a tünde erdő mélyén. - ez pedig szintén igaz volt. Látszólag két teljesen távoli esemény között ugyan mi összefüggés lehetne, és nekik egyébként is mi közük mindehhez? Honnan kellett volna bármit megtudniuk? Hiszen „csak” elmozdítottak egy követ, ami kiengedte Isbosethet.
- Na de kérem... Értem én, hogy lovag, és nem jártas a mágiában, de azt tudhatná, hogy bárki képes feltámasztani... Feltéve, ha elég sok varázsereje van hozzá. -felállt és tett néhány lépést az ablaka felé. - Nos, egy démonnak nem kis mennyiségű varázserő ez. Az illetőnk pedig futószalag szerűen csinálja ezt.
- Arra gondol, hogy a kiengedésből felszabaduló energiából dolgozik?
Lassan állt neki össze a dolog a sok célozgatásból. Sosem szeretett konspirálni, elméleteket feállítani és azokat megvitatni. Ő a tettek tündéje volt, csak akkor állított elméleteket, ha azok konkrét cselekvési terveket tartalmaztak. A druidák mágiáját is inkább alkalmazta, a megfelelő megértéssel és beleérzéssel együtt, semmint kutatta volna, csak azzal dolgozott, amije volt. Az a terep, ahol most jártak távol állt tőle, és nem is érezte magát túl jól rajta.
- Elmondtuk, amit tudunk. - állapította meg Ada. - Mit tudnak erről a démonról?
-Kedves Loreena, nem, dehogy. Az egy pillanatnyi dolog volt. Ez egy konstans forrás. Érti, mire gondolok...
Nem. Nem értette. Vagy inkább nem akarta érteni… A démon a nefilimre nézett.
- Azt, hogy nem néz ki démonnak, és nem mertük megközelíteni eddig. Nyilván tisztában vannak a... megfogyatkozott képességeinkkel.
- De akkor látták, és azt is el tudják mondani, merre járt. - a félangyal közelebb lépett.- Mit akarsz tőlünk?
- El is mondhatjuk. Mondhatjuk. Ahogy maguk is, hogy pontosan mit tudnak.
Már megint itt tartottak. A démon nem hitte el, hogy mindent elmondtak, pedig a meséjük nagyon hihető volt. Nem volt oka többre gyanakodni, és mégis megtette. Talán ő volt az, aki többet tudott, mint amennyit elmondott.
- Beszélj.
- Előbb maguk. Egy nemes mindig megtartja a szavát, tudják.
- Én nem vagyok nemes. Elmondtunk mindent.
Loreena most először látta Adát igazán haragosnak. Látszott a szemében, a felborzolódott szárnytollakon, hogy a félangyal végtelen isteni türelmének a legvégén jár, ahogyan ő is. Zöld szemei villámokat szórtak. Végtelenül elege volt ebből a nyavajás kis suhanc-démonból, aki olyan rohadt okosnak hitte magát. Amikor idejöttek egy szó sem volt arról, hogy faggatni fogják őket, arról volt szó, hogy segítséget kapnak, de mióta idejött úgy érezte magát, mint egy vallató szobában. Nem volt kötelessége ezt eltűrni. Már nem.
- Amikor igent mondtunk Vaeriának a találkozóra nem volt szó semmilyen démonról, se kardról. Se arról, hogy lényegében ugyanúgy vallat, mint ahogyan Freyr von Himmelreich tenné. Tud a mélységiről, hogy él, és hogy kiengedtük, tudja, hogy hol keresse, ha akar tőle valamit vagy épp halálvágya van. Maga nem túl jó vendéglátó, főleg, hogy be sem mutatkozott, ráadásul nem tartozunk magának a világon semmivel.
Hangja feszült volt, éppencsak nem kezdett el kiabálni a démonnal.
- A bemutatkozást hiányolja? Tényleg? Nos, a nevem Ormendhal En-Dal Ascaris, vagy ahogy a többiek hívnak, az "Egyszerű Hercegnő". Ha nincs más mondanivalójuk, igazából mehetnek is, nem kell maradniuk. A védelmükről sem tudok így gondoskodni persze.
És még meg is próbálta őket zsarolni hirtelen. A lovagnő talán el is nevette volna magát, ha nem kellett volna visszafognia a kezét hogy egy hatalmas pofont keverjen le ennek az „Egyszerű Hercegnő”-nek. A jelzőjével ellentétben nem volt benne semmi szerénység vagy alázat.
- Ez esetben, örvendtem a szerencsének. - hozta meg végül a döntést, majd bólintott Ormendhal hercegnőnek, sarkon fordult, és elindult a lépcsőn lefelé. Valahol várta, hogy Ada majd meggondolja magát, és visszafordulnak, de úgy tűnt a félangyalnál is elszakadt a cérna. Lementek egészen az istállóhoz, Vaeria kíséretében, hogy újra nyeregbe szálljanak. Itt nem volt többé dolguk, sem maradásuk.
- Minden rendben lesz? - nézett rájuk szomorúan a csábdémon.
- Majd kiderül. De nem erről volt szó, amikor idehívott minket. Békéről volt szó, nem követelőzésről és fenyegetőzésről. - próbálta olyan hangnemben mondani, hogy a nő lássa, nem vele van gondja, hanem az egész helyzettel és főleg a kis hercegnőjükkel. Eszébe kellett vésnie, hogy pofoztassa fel magát valakivel, hogyha egyszer így viselkedne akárkivel, mint ahogy Ormendhal velük. A félangyalra nézett. - Velem jössz a Köderdőbe?
- Igen. - bólintott a lány hálásan. - Most nem mehetek vissza.
- A démont, akiről beszéltek... legutoljára Heimsrothban látták. - mondta halkan Vaeria, majd további köszönés nélkül felrohant a toronyba. Loreena tudta, hogy a démonok őket küldték volna a kard után, hiszen maguk nem merték megközelíteni. Úgy tűnt a succubus is valami hasonlót akart tőlük, és ezért ejtette el az információt. Nem Azrael kardja volt… De mi van, ha mégis? Mi van, ha a gazdája kiengedésével felszabadult az ereje? Túl sok volt a kérdés. A saját biztonságukat megérte feláldozni, hogy egy lehetőség után fussanak? Hosszan nézett a nő után.
- Mit gondolsz. Azaz?
- Mi más?
- Akármi más. Véletlen. Most nem tudom mi következik. - gondolt itt a jövőben tett látogatására. Azrael kardja a déliekhez kerül majd… Egyszer. De az már nem menthette meg őket, és Abaddónnak sem volt még semmi nyoma. A kard eltűnt a történelem szeme elől egy időre.
- Talán. - hagyta rá Ada elgondolkozva. - Heimsrothba kell mennünk.
Mi mást is várt a félangyaltól? Valójában pontosan erre számított. Nekik írtaniuk kellett a démonokat, keresték a kardot mindketten, ráadásul a nekromancia is utálatos dolog volt mindkettejük számára, és hagyniuk kellett volna azt a démont csak úgy garázdálkodni? Nem. Nem illett volna egyszerűen hozzájuk.
- A sarkunkban a démonokkal és a déliekkel?
- Nincsenek katonáid, Loreena? Mint lovagnak vagy hercegnének?
Jó kérdés volt, amin őszintén el is gondolkozott. Talán lett volna már lehetősége, de pont a tünde erdőből árulták el őket. Nem hozhatott onnan katonákat, főleg úgy, hogy meg sem mondhatta valójában miért kellettek neki. A sötét tündék… Nekik nem parancsolhatott. Megkérhette volna Armint, hogy adjon neki katonákat, de akkor a férjével is várt volna rá egy hosszú beszélgetés, kétes kimenettel. Maguktól pedig a sötét tünde katonák nem álltak volna mögé. Végül megrázta a fejét.
- Nem bízok a tündékben már, hiszen ottani kém adott el minket, a sötét tündék pedig énbennem nem bíznak még ahhoz, hogy kövessenek. Ráadásul a katonák feltűnők.
- Akkor nincs más választásunk.
Ada először Snow-ra nézett, majd Loreenára. A tünde fáradtan mosolyodott el.
- Szóval ketten a világ ellen.
Félelmetes vállalkozás volt, és most, életében először nem parancsot követett. Senki sem mondta, hogy menjen ide vagy oda, és válaszolhatta volna, hogy nem, ő inkább hazamegy. És mégis… A lelke mélyén tudta, hogy az lesz a helyes, ha Heimsrothba mennek, megelőzve mindenkit, és talán megszerzik a kardot. Hiszen ígéretet tettek egy öreg mélységinek. Hogy nézne rájuk Azrael azzal az óriás lila szemével, hogyha tudná, hogy nem tettek meg mindent? Menet közben levelet kellett írnia. levelet a férjének, hogyha meghalna, tudja, hogy mi történt velük, miért veszítette el, és hogy utolsó kívánságként ölesse meg helyett Frey von Himmelreichot. Annyi mindent el kellett rendeznie! Felcsapta a térképet, hogy tudják merre kell menniük, és megindultak a kérdéses hely felé.

- Nézd meg, páncélban van-e!
A város körvonalai még magasan tornyosulnak a tünde lovagnő, a démon Vaeria és a nefilim próféta fölé, mikor egy harmadik ló patáinak dobogása hozzáadódik az övéikhez. Andromeda és Loreena egy hátason osztoznak és bár egyikük sem nehéz önmagában, az állat nem Jóska, és maguk alatt is érzik, ahogyan küzd, a lábai vadul tapossák, verik fel a határ porát, hogy a rábírt tempót tartsa.
A félangyal erősen kapaszkodik Loreenába, most ahogy csak tudja hátra fordítja a fejét. Megütközik a látottakon, de ha harcról van szó, még sosem hagyta, hogy a meglepetés ereje vagy az érzései maguk alá gyűrjék. Pedig száz méterre tőlük egy ismerős vágtázik feléjük.
- Nincs páncélban... de Jóskán ül. – mondja tényszerű hangon, amiből azért kiérződik a furcsálkodás.
- A jó... – szinte hallani, ahogy visszanyeli a feltörekvő haragot. Ada tudja milyen kedves neki négylábú társa. A lovagnő megállítja a lovat, amin ülnek. - Bukj le!
Amint Ada alábukik, Loreena hátrafordul és máris kezében a nyíl. A félangyal hallja a nyíl suhogását és látja is amint belevágódik egy fodrozódó palástba Jóska fölött, de a lovas már sehol sincs.
- Nem látom! - mondja élesen, mert aggasztja a fejlemény. Összehúzott szemét a lassan szétterülő anyagdarabon tartja.
- Én sem. – érkezik a csöndes felelet, majd a tünde leszáll a lóról, amin eddig utaztak és felmászik a sajátjára. Megöleli a nyakát, miközben kifejezi örömét a viszontlátás felett. - Ilyen trükköt még nem láttam tőlük.
A félangyal szinte csak a szeme sarkából észleli azt, ami ezután következik, olyan puhán, olyan fürgén történik minden. Előre fordul, s maga előtt egy, az álcázásból kibontakozó női alakot pillant meg. Egy fehérbőrű sötételfet, ahogyan pontosan előtte ül, Loreena helyén. Mire akár csak moccanni tudna, a nő leugrik a lóról, felfedve az állat nyakába mártott tőr véres nyomát. Az állat nyerítve ágaskodik, majd oldalra dől, az alak meg óvatosan érkezik le mellé. Ada kitartott szárnyakkal maga is leugrik a lóról.  Tudja a sötételfekről, hogy fürgék, jól hárítanak és tánclépésben ölnek, nem akar megint lefegyvereződni, ezért olyat választ, amit nem lehet. A feje fölött egy aranyló korona jelenik meg, a Nap angyalának ereje. Kezeit előre nyújtja, hogy abból fényes, szent szikrákat szórjon a nőre.
~ וַיֹּאמֶר אֱלֹהִים, יְהִי אוֹר; וַיְהִי אוֹר‎ (És monda Isten: Legyen világosság!) ~
- ...Jöhi ór!
- NE! - szól rá Loreena, majd új nyilat illeszt az idegre és fel is húzza. - Ha meg akart volna ölni már nem élnél. Mit akarsz sötét tünde? - kérdezi a végét angolul.
A sötételf felkészül a támadásra, de megfagy a mozdulat közben.
- A nevem nem fontos, számkivetett vagyok. Azért küldtek, hogy megöljelek benneteket, de alkut is köthetünk. Nekem csak a pénz kell.
- Ha csak pénz kell tárgyalhatunk. Ha segítesz akár a számkivetettségről is. Mennyit ajánlott értünk Freyr von Himmelreich?
- Nem tudom, hogy ki az. Egy templomos lovag küldött, ő ötezret mondott.
Rajta tartja a szemét, egyelőre a mozdulatait figyeli, így is átsuhan az arcán valami apró jelzés, talán a szemöldöke finom rándulása, ajkának rezdülése, vagy a szemének villanása, ami tudatja a külvilággal, hogy amit hallott, váratlanul éri. Ha Loreena meg is lepődik, nem adja jelét, látszólag zavartalanul egyezkedik tovább.
- Ha elkísér minket épségben a toronyig, ahova a hölgy visz minket, akkor hétezret odaadok érkezéskor, ehhez mit szól?
A holdcsókolta válaszul rácsatolja a combján egy csatra az éjgyilkot.
- Megegyeztünk. – feleli, mire Ada is eltünteti a koronát, de nem tetszik neki a helyzet.
- Van nálad annyi?
Kérdi Loreena és Jóska mellé érve halkan, aggodalmasan - hisz már megtapasztalta mennyit ér az annyi a váltból Veronián. Tekintve, hogy két ló maradt és a démonnő talán meg is hal mellette, mire odaérnek, tünde társnőjével fog utazni.
- Van. Ne aggódj. – biztosítja őt, miközben felsegíti maga mögé.
A hercegné lépésre fogja Jóskát, és a démon felé indul. Mikor elhalad a bérgyilkosnő mellett rá pillant.
- Hogyan szólíthatunk?
- Ahogy akartok. - vonja meg a vállát, és felugrik Vaeria mögé, aki többé-kevésbé halálközeli élményeket élhet át magában épp.
Ők itt alapvetőleg mind ellenségei egymásnak, leszámítva őt meg Loreenát. Szemét a pároson tartja, bár ő sem nyugodt, de hisz a lovagnőnek és a váltónak, ami nagy úr a Schattenshield ezen az oldalán.
- Ne félj. - mondja Ada a démon Vaeriának, miközben melléjük léptetnek.
A démonnak.
Ne félj...
Nem látja Loreena szemét, nem olvas a gondolataiban, de idegei mintha tapintanák a ki nem mondott gondolatokat. Vagy talán csak a saját szíve is hasonló kétségeket fogalmaz meg a beálló pármásodperces csöndben. Ne félj... valóban, miért mondta ezt? Felpillant a mellettük lovagló párosra és egyszerre összeszűkülnek azok a nefilim szemek. Egy pillanatra nem a démont és a sötételfet látja, hanem A Démont, magát az Ördögöt.  A kantár lánc, a ló kőtömb, hozzá láncolva pedig egy sápadt bőrű rab... a pénz, a test, a vágyai rabja. Szamek, a 15-ös kártya. De nem, ez nem hallucináció, ez más és mégis hasonló. Andromeda megérti, hogy a saját elméje játszik vele. Hiszen ő így gondolkodik, nem igaz? Szimbólumokban. Az éjjeli gyertyafényes virrasztások, midőn a kártyáit forgatta, megtették a hatásukat. De most már talán érti, miért is olyan elnéző a démonnal. Miért mutat feléje kegyelmet, miért segíti, nyugtatja. Egy bűnös lélek, egy parázna, aki szenved, aki megbánta, amit tett, s próbál visszatérni Őhozzá. S benne magát csitítja, magának keres megbocsájtást, kegyelmet. Ó, de, hogy ő, Andromeda, és ez a démon valahol egyek legyenek?! ... elborzad a gondolattól is. Ilyen mélyre...nem! Ilyen mélyre nem süllyedhetett! S ha a démonnő az ő maga, a bérgyilkos... a sötételf bérgyilkos volna Cynewulf a szemében? Ada elveszett az érzések viharában, s mindez a szívére telepszik, mint valami súly.
S miközben ezt gondolja, egyszerre tagad és ítéli el magát. Hiszen a fajtársai is, ők is ezért vetették ki. Mert megmutatta nekik, hogy ők sem különbek... Mi ő most, egy bűnös ember, egy bukott angyal vagy egy tévúton járó nefilim?
- Van egy rossz sejtésem, bár ez főként maguknak rossz. Szerintem több frakció is keresi magukat. – jegyzi meg a bérgyilkos.
Próbálja felvenni a beszélgetés fonalát, próbálja megérteni a párbeszédet, így megfontolás nélkül vágja rá, ösztönösen:
- Ki még?
- Protestánsok, szintén, de magánszemély lehet. Valami fontos információt hordoznak?
Ada nem válaszol neki, nem ismeri a protestánsokat elég jól ahhoz hogy kiigazodjon rajta, vajon kinek állhat érdekében.
- Ők azt hiszik, hogy igen. Tévednek, de félek nem járnánk jobban akkor sem, ha erre rájönnének.
- Akkor már értem. - bólogat bölcsen - Az egyik frakció el akarja tüntetni az információt, a másik meg megszerezni.
- A kínos az, hogy fantomot kergetnek, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy kik. A déli egyház jelenlegi feje Freyr majdnem biztos, de hogy a többi... És hogy a másik frakció magánszemély-e vagy csoport... Nem tudunk semmit, még azt sem, hogy kedves vezetőnk és társai hol állnak a sakktáblán. Maga hol áll rajta?
- Annál, aki fizet nekem.
- És ha kifizettük? Mit fog mondani annak, aki felbérelte?
- Attól függ, mennyit fizetnek. Nekem tárgytalan, hogy kik maguk, vagy hogy mi a céljuk.
- Miért száműzték?
Ada hallgatja őket. Itt mindenki száműzött, talán még Loreena is annak mondható, bár ő emelt fővel távozott, a királynő mégis rosszul bánik vele és érezteti, hogy elveztette a kegyét. De ez túl kevés a különbségeikhez mérten – ez nem köti össze őket. Mégis most először tud elvonatkoztatni attól, hogy bérgyilkos, hogy sötételf, hogy holdcsókolta, és hogy ő maga összezavarodott saját értékítéletét illetően.
- Nem voltam hajlandó úgy ugrálni, ahogy a hadseregparancsnok fütyöl.
- El tud vezetni ahhoz a templomoshoz? – kérdi hirtelen. Ő nem járatos a diplomáciában, de egy nyomot tud követni.
A nő csak megvonja a vállát.
- Nos, a fizetségen áll.
- Miért szeretnél a templomoshoz menni, Ada, mikor előlük futunk épp? - nézett rá vissza értetlenül a lovagnő.
- Bízom benne, hogy megszökünk előlük. - feleli kissé elbizonytalanodva. Valóban hosszú még az út, ha most a démontorony felé tartanak, s talán nem is ez a legjobb módja, ha ennyi embert bírnak megmozgatni. - Tudni akarom, ki volt az és miért.
- Lássuk meg mit akarnak a démonok. Ha addig Snow kisasszony velünk marad talán megkereshetjük a templomost is. – bólintott rá Loreena, egy az egyben nevet is adva a bérgyilkosuknak, aki nem volt hajlandó elárulni a valódi nevét, bár ezért Ada nem kárhoztathatta.
- Tegyünk így. - bólint ő is

Másfél óra lovaglást követően végül kirajzolódik előttük a démontorony. Egy romos, kihalt... torony. Ada aranyszín írészében mint két fekete csík rajzolódik vissza a képe, hosszúkásnak tűnik tőle a pupillája, mint a macskáknak a parókia kertjében. A nefilim leszáll Jóskáról s a romról a démonra függeszti a tekintetét. Már nem olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt követni, a kíváncsiság vezérelte s valami amit nem tudott megmagyarázni. Látott valamit benne, s természetesen nem sejthette, hogy a csábereje vagy valami más, amire talán szava sincs. De ilyennek ismeri a hitet, egy hangtalan hangnak. És még elmehetnek Loreenával, a tünde lova erős és gyors. De most itt vannak, s válaszokért jöttek.
Loreena is leszáll és a démonnőre néz, aztán Snowhoz lép és leszámol neki hét ezer váltót.
- Ahogy ígértem. Innen az ön döntése, marad-e vagy megy. – nyújtja neki.
- Ha tudnak további pénzt biztosítani, maradok. Önökön áll.
Ada magán érzi a lovagnő pillantását, tekintetük találkozik egy pillanatra.
- Mennyiért kísérne el a démontoronyba? – kérdi. - S mennyi volna az információ a templomosról? Szeretném tudni, hol találom.
- Ezer a kíséret, információt nem adok ki. Ennyi becsületem még van.
- Egy becsületes bérgyilkos... Ez se mindennapi. Te döntesz Ada, nekem a hétezer mellé még ezer már nem számít. – s ezzel válaszol a nefilim ki nem mondott kérdésére. Már nem csak, ami a váltókat illeti, hogy mégis ki fizeti ki – pedig ez sem elhanyagolható egy részlet.
- Engedelmeskedik? - kérdésnek szánja, de olyan határozottan mondja, hogy elvész a kérdőjel.
- Ha valaki többet ajánl, elárulhatom magukat, ezt tudják?
- Tudjuk, hiszen az előbb árulta el az előző megbízóját. - von vállat - Lenne még egy utolsó kérdésem... Ha lenne rá lehetősége, szeretne hazatérni?
- Vissza? Mistwoodsba? Ne nevettessen. Nem jelentenek nekem semmit az arrogáns sötét tündék.
Loreena rábólintott, s arca nem árult el érzelmeket, praktikus volt, mint mindig.
- Jól van. Akkor kénytelenek leszünk szemmel tartani magát, hogy más meg se tudja környékezni egy jobb ajánlattal. Ha már Ada így ragaszkodik önhöz. - vigyorog rá a félangyalra.
Ada zavarba jön. Talán a szóválasztás teszi. Nem csak a ruhája más most, vagy a modora közvetlenebb, hiszen az emberek között él már egy ideje, és sokat tapasztalt, de a szemében van egy zavart szikra, s ez most pírba borítja az arcát. Ám mindeközben tudatában van annak, hogy most más, égetőbb problémáik vannak, az életük továbbra is veszélyben forog, s nem biztos, hogy a legjobb helyre jöttek. S pont ezért, illetve ezért is akarta felbérelni a bérgyilkost – mert fontos a feladatuk.
Egy utolsó bólintással megerősíti a döntését, aztán a démonra emeli tekintetét.
- Szólhat nekik.
Vaeria démon válaszképp biccent és eltűnik öt percre.

- Jöhetnek. – hívja őket, amint visszaér és azzal minden további nélkül megindul befelé a toronyba.
A félangyal Loreena és a bérgyilkosnő mögött halad. Amúgy is távolságot kell majd tartania a démonokkal, hogy beszélni tudjanak egyáltalán. Ha mást akarnak, mindegy... akkor majd megérezhetik a közelségét.
Odabenn félhomály van, elhanyagoltak a falak, ahogy a benne élők is. A toronyban több démon is van, mindegyik hasonlóan beteges, mint a nő. Három emeletet másznak, míg egy kis szobába érnek. Egy fiatal lánynak tűnő démon ül egy székben, körülötte egy halom könyv, Vaeria démonnő pedig meghajol előtte.
- Maguk lennének a vendégek?
- Igen, mi volnánk. – erősíti meg Loreena egyenes háttal. Nem hajol meg előtte, ahogy Ada sem.
A nefilim meredten nézi a lányt. Ennyi démon között megérzi a hatalmát. A félangyali énje, ami sérti, égeti őket... természetesen nem érzi az aurájukat, nem pap, nincs rá kiképezve, de a szarvaik, szárnyaik és a nyomorúságuk... átérzi a félangyalok felsőbbrendűségi tudatát. A szárnya fehér, a puszta léte rosszullétre készteti őket. A bűn meghunyászkodik... nem így van ez?
De a lány nem mutatkozik be és nem adja jelét, hogy megilletődne a láttukra. Szenvtelennek tűnik, sőt gőgösnek.
- Kiváló. Az asszisztensem nyilván elmondta, hogy miért kerestem fel magukat.
- Nem akarja, hogy a vélt információ Freyr kezébe jusson. És békét akar. Ennyit tudunk.
- Nos, akkor ha megtudom, hogy mi ez a "vélt információ", akkor gyorsan át is léphetünk ennek a megvédésére.
S az első benyomás egyre mélyül.
- Ezt mi is szeretnénk tudni. - fonja karba a kezét maga előtt.
- A lényegre térek. A felderítőim jelentős mágiaingadozást érzékeltek a tündék által Blighted Fallsnak hívott helyen. Nem közönséges mágia volt ez, valami pecséttörés. Pont olyan... mint amikor valaki kienged egy mélységit.
Jelentőségteljesne néz rájuk, s Ada megfeddett gyereknek érezné magát, inába szállna a bátorsága, ha nem érezné magát sértve, maga sem tudja miért.
S a beálló csöndben megérti, hogy Loreena azt akarja tőle jöjjön a válasz. Nos igen... a követ ő mozdította el, így ő az, aki feltörte a pecsétet. A félangyal szeme elkerekedik, amikor kimondja a fenevad nevét:
- Kiengedtük Isboseth-et, de elengedett minket. Nem volt hatalma ott tartani.
- Az még akkor volt. - teszi hozzá. Nem akarja kiszolgáltatni Azraelt, amíg nem tudnak többet.
- Nem tudtuk volna megölni, enélkül pedig kijutni sem, noha azt sem tudtuk, hogy ezzel kiengedjük. De ha gondolják beszélgessenek el vele, nem ment sehova és hiányzik neki a társaság.
Ada ismeri már ezt a stílust. A lovagnő ha feszült, szinte azonnal vált, s a kedélyes csevejt idéző megszólalás nem kis szarkazmust rejt. De ahogy a félangyalok általában, úgy fest a démonok se egészen fogékonyak rá, vagy a démonlány is a műfajt gyakorolja, csak épp nem oly ügyesen:
- Valóban? Hát akkor így teszünk. Ez legalább mindenképpen igazolhatja vagy megcáfolhatja az elméletünket.
Nem látja Loreena felfutó szemöldökét, de kiérzi abból, amit mond.
- Azt hiszem, nem értette a szavaimban az iróniát. Milyen elmélet?
- Megjelent egy démon itt-ott az országban, aki egy kardot lóbál és holtakat támaszt fel. Ez egyidőben volt azzal, amikor maguk kiengedték a mélységit. Ha szabad következtetnem, a két dolog szinte bizonyos, hogy összefüggésben van.
A nefilim először feledkezik meg növekvő felháborodásáról, a dühös pír az arcán eltűnik, s a félangyal olyan fehérré sápad, mint a hangja.
- Hol ez a démon?
- Nem tartom valószínűnek. – vágja rá azonnal Loreena.
- Valószínűleg szabadon tud helyet változtatni vele. Azonnali átvitelre gondolok. És még ki tudja, hogy mit tud... Ha csak maguk nem.
- Nem értem hol az összefüggés aközött, hogy valahol a világban feltűnt egy démon egy halottfeltámasztó karddal, és aközött, hogy mi kiengedtünk egy mélységit a tünde erdő mélyén.
Sok kérdés felmerül egyetlen pillanatban. De Loreena tagad s olyan meggyőzőn, hogy Andromeda maga is elhiszi egy pillanatra, amit pedig másképp gondol. De lassan elérnek oda, hogy akármi is legyen ez a kard, Azraelhez köthető, még ha nem is az ő kardja, valaki felhasználja a mágiáját, az erejét, vagy a pecsétnyitás energiáit. Számít és mégsem.
- Na de kérem... Értem én, hogy lovag, és nem jártas a mágiában, de azt tudhatná, hogy bárki képes feltámasztani... Feltéve, ha elég sok varázsereje van hozzá. – mindeközben feláll és tesz pár lépést az ablak felé. - Nos, egy démonnak nem kis mennyiségű varázserő ez. Az illetőnk pedig futószalagszerűen csinálja ezt.
- Arra gondol, hogy a kiengedésből felszabaduló energiából dolgozik?
- Elmondtuk, amit tudunk. – szól közbe Ada. - Mit tudnak erről a démonról?
- Loreena, nem, dehogy. Az egy pillanatnyi dolog volt. Ez egy konstans forrás. Érti, mire gondolok...- majd Adára néz és felé intézi szavait: - Azt, hogy nem néz ki démonnak, és nem mertük megközelíteni eddig. Nyilván tisztában vannak a.… megfogyatkozott képességeinkkel.
- De akkor látták, és azt is el tudják mondani, merre járt.
Ada közelebb lép. A kardost nem merték megnézni, de egy mélységihez lemennének démon létükre beszélgetni?  Többet tudnak, mint ők, mégis elhozták ide őket. Nem tetszik neki.
- Mit akarsz tőlünk?
- El is mondhatjuk. Mondhatjuk. Ahogy maguk is, hogy pontosan mit tudnak.
Ada csak bólint.
- Beszélj.
- Előbb maguk. Egy nemes mindig megtartja a szavát, tudják.
- Én nem vagyok nemes. - kezd haragra gerjedni és ez látszik is a szemén, borzolódó szárnytollain. - Elmondtunk mindent.
A feszültség nem csak benne nő meg, Loreena sem tűri tovább a démonlány egyezkedését.
- Amikor igent mondtunk Vaeriának a találkozóra nem volt szó semmilyen démonról, se kardról. Se arról, hogy lényegében ugyanúgy vallat, mint ahogyan Freyr von Himmelreich tenné. Tud a mélységiről, hogy él, és hogy kiengedtük, tudja, hogy hol keresse, ha akar tőle valamit vagy épp halálvágya van. Maga nem túl jó vendéglátó, főleg, hogy be sem mutatkozott, ráadásul nem tartozunk magának a világon semmivel.
- A bemutatkozást hiányolja? Tényleg? Nos, a nevem Ormendhal En-Dal Ascaris, vagy ahogy a többiek hívnak, az "Egyszerű Hercegnő". Ha nincs más mondanivalójuk, igazából mehetnek is, nem kell maradniuk. A védelmükről sem tudok így gondoskodni persze.
Ada nem érti a démont, aki hercegnőnek nevezteti magát. A népe gyenge, ahogy ő maga is... nem ezért akarta a szövetségüket? Mit változtat az, ha tudják a mélységi nevét? S hogy a kard talán az övé? A félangyal nem lát különbséget, csak a hercegnő büszkeségét. Majdnem úgy viselkedik, mint a tünde királynő, önkényesen, parancsolón. A jó uralkodó szolga is egyben – nem tudja honnan, de így tudja. Így nehezebb lesz a démon nyomára akadni, de legalább sejtik most már mit keressenek.
- Ez esetben, örvendtem a szerencsének. – bólint a tünde Ormendhal hercegnőnek, Ada pedig leereszti a szárnyait és követi őt. Nyomukban Snow-val, előttük Vaeriával, ahogy jöttek visszatérnek Jóskához.
A démonnő szomorúnak tűnik.
- Minden rendben lesz?
- Majd kiderül. De nem erről volt szó, amikor idehívott minket. Békéről volt szó, nem követelőzésről és fenyegetőzésről. – felel neki Loreena valamivel nyugodtabb hangon, hiszen nem rá dühösek, Vaeria démon nem tudhatta. - Velem jössz a Köderdőbe?
Ada felpillant a felé intézett kérdésre. Nem tudja, mit gondoljon a fentiekről, s talán még hosszan emészti majd. A démontorony lakói és úrnője.
- Igen. - bólint hálásan. - Most nem mehetek vissza.
Átjárja őket az események utószele. Minden egy forgatagban történt, mint a sivatagban a viharok. Míg ők a szemüket védve harcoltak a porszemekkel, egész dűnék cseréltek helyet.
- A démont, akiről beszéltek... legutoljára Heimsrothban látták. - mondja halkan Vaeria, majd további szavak nélkül felrohan a toronyba.
Hosszan néznek utána, majd Loreena szólal meg elsőként.
- Mit gondolsz. Azaz?
- Mi más? - ma ez sem kérdés tőle, s tőle egészen szokatlan sóhaj.
- Akármi más. Véletlen. Most nem tudom mi következik.
- Talán. - hagyja rá, nem jó az elbízás, s tart tőle, hogy elbízták magukat a toronyban, s nem csak ők, de a démon is. - Heimsrothba kell mennünk.  
Ez az egy, amiben biztosnak érzi magát.
- A sarkunkban a démonokkal és a déliekkel?
- Nincsenek katonáid, Loreena? Mint lovagnak vagy hercegnének?
A hercegné elgondolkodik egy pillanatra.
- Nem bízok a tündékben már, hiszen ottani kém adott el minket, a sötét tündék pedig énbennem nem bíznak még ahhoz, hogy kövessenek. Ráadásul a katonák feltűnőek.
- Akkor nincs más választásunk...
Eddig se nagyon volt. Azrael levezette őket, a protestánsok kikergették, jöttek a démonok, s most egy sötételf bérgyilkosnő áll mellettük. Ada Snowra néz - nem bízik benne természetesen, de látta, hogy vannak szabályai - majd Loreenára. Nincs kihez fordulniuk, újra ketten vannak és ez a sötételf fegyver velük, ha más nem jut eszükbe. Meg kell próbálniuk.
A tünde váratlanul felnevetett.
- Szóval ketten a világ ellen.
Ada először kicsit megütközik, aztán maga is elmosolyodik, miközben elhelyezkedik mögötte a nyeregben. Pedig most újra megrendült benne valami. Ő a kardtól válaszokat remélt a világról - és a válaszoktól rendet. De minél több a válasz, annál több a kérdés benne, s annál nagyobb a káosz a lelkében. Milyen felkavaró. Félelmetes. Nem a halál, a fenyegetés, hanem a szövet. Vajon tényleg szem elől tévesztette Élóhimot? S vajon Élóhim lenéz-e rá, rájuk?

Ahogyan régen Blighted Fallsba, most is ketten lovagoltak le végül Heimsrothba, Jóska hátán a tünde s mögötte a félangyal. Snownak valahol félúton búcsút intettek. Egyikük sem tudta, mit fognak majd ott találni, a sötét tünde pedig láthatóan inkább csak további váltót várt tőlük, amit nem tudtak, és mostmár nem is feltétlenül akartak biztosítani. Ha fél dél a sarkukban volt, akkor egyetlen bérgyilkos aligha állíthatta meg őket, többet pedig nem tudtak belőle kiszedni, mint eddig. Egyetlen reményük a gyorsaságuk volt, és hogy lényegesen több információval rendelkeztek, mint bárki más ebben a kifacsart sakkjátszmában.
Heimsroth tökéletes kis falu volt, takaros házakkal, pontosan öt centisre nyírt gyeppel, és frissen illatozó virágoskertekkel. A falu közepén álló, fehérre meszelt egyszerű templom tetején szinte vakítóan verte vissza a fényt az Esroniel-csillag, a szoknya szigorúan térd alá ért, egy szóval minden pontosan úgy nézett ki, ahogyan az egy csöndes kis protestáns falutól elvárható volt. Ebbe az idilli képbe harsányan tolakodott be a tünde és félangyal sehová sem illő alakja, ahogyan gyanús jeleket keresve vizslatták az egyszerű, poros utcákat.
- Nem megyünk el a kocsmába? - kérdezte Androméda. Loreena alig bírta elnyomni a nevetését. Mintha az egyik balladából léptek volna ki, a két hős, ki kalandra éhesen érkezett a kis faluba, és mindenféle csodás dolgokba keverednek…
- Elkezdtél hősregéket olvasni? - kérdezte szórakozottan. - Mindig a kocsmák... Meghívlak egy sörre.
Fogalma sem volt, a nefilimek hogy állnak az alkoholhoz, de úgy volt vele, hogyha Ada nem iszik ilyesmit, akkor majd udvariasan visszautasítja.
- Köszönöm. - bólint rá a lány, így nagy egyetértésben vették az irányt az ivó felé. Ez az „Ugró Macska” nevezetű fogadót jelentette, ahol a földeken megfáradt munkások pihentek és beszélgettek egy korsó hideg ital mellett. Az öreg, ám még mindig izmos kocsmáros csak biccentett, mikor betértek, Loreena pedig magabiztosan sétált a pulthoz. Azokban a bizonyos regékben mindig a pult mögött álló, jellemzően a hősök megérkezésekor éppen pohárt törölgető fogadós tudta a legtöbb információt, vagy a sarokban kuporgó csuklyás utazó, de ilyet éppen nem látott. Miket meg nem tud a tünde lánya, ha a testvére bárd és naphosszat ezekről beszél!
- Két sört kérnénk, lehetőleg a jobb fajtából.
A kocsmáros bólintott és eléjük tolta a két korsót. Loreena szinte azonnal odahúzta a magáért és katonásan belekortyolt. A sötét tündék italai után ez olyan, mint mit egy kicsit kesernyés üdítő. Eszébe jutott, hogyha szegény férje itt akart volna berúgni a fél államháztartást el kellett volna költenie… Noha mostanában egyre kevesebb estét töltött a kocsmában, és hogyha legjobb barátja nem volt Elathában egyáltalán nem is ment. Ezért pedig ő, mint feleség roppant büszke volt rá.
- Itt lesz. Utazók?
De most már dolguk volt. Meg kellett fejteniük a rejtélyt, és lehetőleg megszerezni Azrael kardját, hogy ezzel is kevesebb gond legyen a világban, meg hogy a vén mélységi elégedett legyen.
- Olyasmi. Inkább kíváncsiskodók... Hallott valamit errefelé, hogy valaki halottakat támaszt fel nagy tömegben?
- Hallottam épp, hogy mennyire igaz ez, azt nem tudom. A falu szélén, von Immelmannék lányát támasztotta fel egy vándor.
- Nem tűnik rémültnek. - jegyezte meg miközben nagyot kortyolt a söréből. A nekromanták általánosságban félelmet szoktak kelteni a falvak lakóiban, már hogyha nem kötnek vele barátságot, mint az történt Shadefall kis falvánál… De Mr. Grimrider esete igencsak különleges volt.
- A papok is csinálnak ilyet, annyira nem nagy szám. Friss halott volt még.
A tünde bólogatott.
- Mások nem voltak? - végülis egy zombikból álló hadsereget művészet lett volna elkerülni.
Ada eddig csöndesen ült, és csak azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy ő is közelebb húzta magához a korsóját. A lakkozott fán kellemetlen hangot keltett a surlódó üveg.
- Nem, csak egymagában járt az alak.
- Itt van még a vándor? Beszélhetünk a lánnyal? - kapcsolódott be a félangyal is a beszélgetésbe.
- Persze, még a helyi hollódoktor ágynyugalomra ítélte egy időre.
- A másokat úgy értettem, hogy más feltámasztottak. De a lánnyal tényleg jó ötlet beszélni.
Ellenben, ha a hollódoktor ágynyugalomra ítélte az azt jelentette, hogy nem egy ghoulról volt szó, ami különösen érdekessé tette a dolgot. Talán tényleg csak egy pap volt, aki erre járt, és feltámasztott egy friss halottat, még ha nem is illett volna a képbe.
- Nos, nem tudom, hogy volt-e más feltámasztás. Én csak ezt hallottam. Lehet nem is volt halott a lány. Ki tudja...
Loreena bólintott. Úgy vélte ennél többet nem tudnának kiszedni a kocsmárosból, így miközben a sörét kortyolgatta még egyszer végignézett az ivóban összegyűlt társaságon, hátha felfedez közöttük valakit, aki nem illett a többi közé, esetleg más, hozzájuk hasonlatos magányos utazót, de semmi ilyet nem látott.
- Hol találjuk? - érdeklődött közben Ada.
- Ahogy mondtam, a falu szélén. Von Immelmann család.
A tünde csalódottan fordult vissza a kocsmáros felé.
- Akkor ezt még megisszuk és utána meglátogatjuk őket.
Nyugalomban kortyolgatták el a sört, majd utána kisétáltak a falu szélére, Jóskát kantárszáron vezetve. Kis kérdezősködés után találták meg a házat, ami előtt egy nő állt… Vagyis nem csak egy nő, hanem a leggyönyörűbb nő, akit Loreena valaha látott. Alakja törékeny volt, bőre tökéletes alabástrom, a haja fehér, mint a friss hó, ruháját pedig mindenhol elegánsan aprólékos csipke díszítette. Nem úgy tűnt, mint aki gonosz mágia teremtménye lett volna. A földöntúli jelenés összehúzott szemmel nézett a két nőre, de a tünde nem hagyhatta, hogy már csak a puszta megjelenésével és a szúrós tekintetével letaglózza őket.
- Jó napot! Ez a von Immelmann család háza?
- Az. Ha be akartok menni, akkor előtte válaszolnotok kell egy kérdésre: Miért keresitek azt, aki ezt tette?
Gyönyörű, patakcsobogáshoz hasonlatos hangja most fenyegetően csengett, pedig nem akartak ők rossza… Elméletileg.
- Mert mi egy bizonyos valakit keresünk, és szeretnénk tudni, hogy azonos-e azzal, aki ezt tette. - tért ki egyelőre az egyenes válasz elől.
- Csodálatos, amit tett. - tette még hozzá a félangyal áhítatosan.
- Nos, én is szeretném tudni, hogy ki tette ezt, szóval céljaink közösek. - enyhült meg kicsit a hangja, majd közelebb lépett és kezet nyújtott. - Adalheidis a nevem.
Még egy Ada…
Egy pillanatra meglepően nézett a nőre, de végül elfogadta a kezét. Kesztyűt viselt, de egy vékony csíkon még így is érezte a bőre puhaságát, és hogy érintése hideg volt, mintha valóban alabástromból lett volna.
- Loreena.
- Andromeda.- mutatkozott be Ada is, noha a tünde mostmár tudta, hogy nem ez volt az igazi neve.
- Mielőtt beengednélek titeket, meg kell tudnom, hogy miért is keresitek az illetőt. - ismételte meg a nő, miközben valahol elfelejtette elengedni a tünde kezét. Lory nem húzódott el tőle.
- Meg állítólag valaki nagy tömegben támaszt fel halottakat, és állítólag démon, és itt látták utoljára. Noha nem tűnik úgy, hogy sok olyan rohangálna itt, mint te. Hogy mi lesz, ha megtaláljuk, azt még nem tudjuk.
Próbált annyira őszinte, amennyire csak lehetett, nem említve meg a kardot sem pedig az északi toronyban élő démonokat. Feltételezte, hogy Adalheidis volt a lány, akit feltámasztottak, hiszen ez a csoda, ami a nő volt nem lehetett természetes. A természet szándékosan nem alkotott tökéleteset.
- Mint én? Mire gondol?
- Arra, hogy nem tűnik zombinak, de még ghoulnak sem. - mosolyodott el.
- Téged támasztott fel. - jelentette ki Ada is, aki ezek szerint ebben osztotta a társa véleményét. A nőt azonban nevetni kezdett, majd megrázta a fejét.
- Nos, jól látjátok, hogy ahogy ti se, én sem vagyok ember, de nem, nem támasztott fel engem. Az erejére nagy szükségem lenne viszont.
Loreenának felszaladt a szemöldöke és elengedte Adalheidis kezét.
- Nos, ha együtt szeretnél velünk keresgélni, akkor nem árt tudnunk, hogy mi vagy. Démon?- Vagy azt mondanám, hogy kicsit halottak is, meg nem is. Ahogy én magam is. Én magam is valami hasonló vagyok, elég bonyolult a helyzetem. Egyelőre ennyi elég, ha pedig tudunk együtt működni, akkor mondhatok többet.
Sosem látott még ilyet. Élőholt volt de mégsem, de nem is démon... Talán valóban csak Azrael kardja volt képes ilyet létrehozni? Bár kijelentette, hogy nem ő volt, akit feltámasztottak… Itt voltak Veronia legnagyobb rejtélyének a nyomában, és mégis ez a nő jelentette a legnagyobb talányt.
- Nos ez hamar ki fog derülni. - felelte az együttműködésre.
- Beengedsz minket? - kérdezte a nefilim.
- Gyertek.
Adalheidis intett, és bevezette őket az aprócska házba. Az ágy mellett csak egy öreg szolgáló ült, de szó nélkül engedte oda őket az egyszerű emberlányhoz, akit a hollódoktor ágynyugalomra ítélt. Az kikerekedett szemmel nézte az érkezőket.
- Ezek szerint... Te lennél az, akit visszahoztak a halálból?
- Igen, azt hiszem... - igencsak zavartnak tűnt, és ki tudja hanyadszorra faggatták már ki? - Minden nagyon fájt... majd elmúlt, de... megint felébredtem...
Loreena nem tudott nem együttérezni, hiszen átélt már ő is hasonlót. A halál fájdalmas volt, az ébredés talán még annál is jobban, de ő már tudta, hogy az élet képes visszatérni a régi kerékvágásába, még ha nem is lesz már semmi sem pontosan ugyan olyan.
- Meg fogsz gyógyulni, hidd el. - mosolygott rá. - Nem emlékszel semmi másra?
- Láttad ki ébresztett fel?
- A szemem sarkából csak...- Erősen próbált visszaemlékezni. - Volt nála... egy kard... Nagy volt, és fekete...
- Őt keressük. - fordult Loreena a földöntúli szépséghez. Ennyi elég volt ahhoz. A nagy termet és a fekete bőr démont jelentett, és ha egy nagy karddal támasztott fel embereket, akkor ő volt a célpontjuk. Noha ez valódi feltámasztásnak tűnt, nem pedig nekromanciának… Egy démon, aki jóra használná a kardot, és nemes a célja? Hová bonyolódhat még a helyzet?
- Én is. Kivaló.- bólintott Adalheidis.
- Hogy találtad meg őt? - kérdezte Ada is tőle, majd fejével intett az ágyban fekvő lány felé.
- Három éve járom a kontinenst. Csak szerencsém volt, hogy beleakadtam.
Három éve… És azelőtt vajon hol volt? Veronia kontinensén kívül csak a nefilimek sivataga volt, nyugatra a végtelen tenger, és talán más szférák, amik számukra elérhetetlenek voltak. Két lehetőséget látott: ez a nő vagy egy angyal volt, vagy egy mélységi. Szegényes tünde fantáziája az ismereti alapján csupán idáig terjedt. És bármelyik volt ebből a kettőből, mindenképp belelátott a fejükbe. Feleslegesnek érezte tovább titkolózni.
- A kardot kergeted te is? - kérdezte végül egyenesen.
- Igen.
- És mit akarsz kezdeni vele, ha megtalálod?
- Miért? - kérdezte hallkan Ada is.
- A nővéreimet akarom megmenteni. Egyelőre elég, ha ennyit mondok. Ha együttműködünk, akkor többet is elmondok idővel.
Loreena bólintott. Megígérték Azraelnek, hogy vagy visszaviszik neki a kardját, de méginkább be fogják dobni az óceánba, arról viszont nem szólt a megállapodás, hogy nem segíthetnek senkinek. Megmaradhatott a kecske is és a káposzta is.
- És utána?
- Te láttad őt? Mióta vagy itt? - utalt itt Ada a démonra és a kardra.
- Nem, elkerültem. - válaszolt előbb neki a nő. - Ha megtaláltuk a kardot, segítek a nővéreimen, utána pedig megölnek. Ez jó üzlet, igaz?
Loreenának rossz előérzete volt. Sejtett az egész mögött egy történetet, ami cseppet sem volt olyan vidám, mint amilyennek tűnt. Például, ha a nővérei mélységiek, ki akarja őket szabadítani, utána pedig a tünde karöltve a félangyallal megölnék őket, hogy visszajuthassanak Isten országába. Kérdés, hogy neki tündeként aki nem értett ehhez az egészhez, mit kellett volna éreznie? Már ha igaza volt, ami szintén nem volt biztos, csupán nem volt jobb ötlete.
- Jónak tűnik. Megbocsájtana egy pillanatra, szeretnék négyszemközt beszélni a társammal.
- Nyugodtan.
Megragadta Ada csuklóját és kihúzta maga után az udvarra, hogy gyorsan kifaggathassa, és megtárgyalják a teóriákat. Utána pedig, hogy mihez fognak kezdeni ezután.
- Mi a véleményed? Nekem van egy elméletem, de félangyalként te ezekhez többet értesz.
A lány megcsóválta a fejét.
- Nem tudom, mit gondoljak. - mondta komoly hangon, arcára pedig kiült az aggodalom. - Valamiért nem bízok benne, pedig a léte egy csoda.
- Szólj kérlek, ha nagyon nagy ostobaságot mondok, mert nem vagyok otthon a vallásotokban, és az angyalokról sem tudok valami sokat de... A nővérein akar segíteni, akik bajban vannak, tehát több olyan van, mint ő, és ehhez kell neki a kard. Ezután pedig azt akarja, hogy megöljük. Mi van akkor, ha ez a nő egy angyal, aki lejött veroniára? Megmagyarázná a földöntúli szépségét. A nővérei pedig talán idezárt mélységiek, akiket ki akar szabadítani, ha megöljük visszajut a mennybe. Nekem ezzel nincs problémám, de nem tudom nektek mit jelentene. - tárta végül az elméletét a félangyal elé. Kimondva ostobaságnak hangzott, de ez olyan küldetésnek tűnt, ahol mostmár valóban akármi lehetséges volt. Ada viszont ismét megrázta a fejét.
- Ő nem angyal. Nem tudom mi ő... de nem az őseim közül való.
Aggódott és bizonytalan volt, ami idegen volt a nefilimtől, de látszott rajta, hogy már meghozta a döntését, ahogyan a tünde is.
- Menjünk vele. Nem tudjuk meg másképp.
- Ebben egyet értek. Kérdés, hogy a végén együttműködjünk-e vele. Az egy dolog, hogyha ez tényleg Azrael kardja és a végén megkapjuk elméletileg jól járunk, de nem akarok járulékos veszteséget. Vagy csak minimálisát.
- Nem mond el nekünk mindent. Miért árulnánk el neki mindent? - nézett rá vissza Ada szenvtelenül. Úgy tűnt a lányra is átragadt valami az ő praktikus szemléletmódjából.
- Nem kell elárulnunk neki semmit. - mosolyodott el Loreena, és elindult vissza a ház felé a nőhöz, hogy kézfogással pecsételjék meg az alkut.
- Hogy döntöttek? - kérdezte a nő érdeklődve.
- Megkeressük a kardot. És segítünk, míg segít. - nyújtott Adalheidis felé a kezét Adalya. A tünde igyekezett szokni magában az Andromédától eltérő nevet. A nő megrázta a félangyal kezét.
- Ezt én sem gondoltam másképp. És ki tudja, lehet, hogy a végén még jóban is leszünk.
- Reméljük, hogy így lesz. - bólintott Loreena is. Kár, hogy erre elég kevés esélyt látott.

Amikor először megérkezett, Veronia protestáns felén épp hogy csak átutazott. A határon túl vált el fajtársaitól és indult meg északnak egy másik kocsin. Most érdeklődve szemléli, amit az éjszaka leple elrejtett előle. Nagyon egyszerűnek látja a falut, Heimsrothot Valamiért a tiszta szó jut eszébe, pedig az Egyház városai, falvai sem koszosabbak. Mégsem tud szabadulni a gondolattól.
Ahhoz képest, amit várt, a nagy felfordulást, jajveszékelőket, segítségért lovukat halálra hajtókat és élőholtak tántorgó seregét, mindehhez viszonyítva már-már kísértetiesen üresnek tűnik a község. Már épp csak egy a széltől lustán sodródó szénagomolyag hiányzik a képből.
Ada nézelődik, nézi a falut, a járókelőket, várja a sikolyokat. Egyszerre a Bramblebeast jut eszébe és a rejtélyes, de sokat tudó Tristan az itala mögött.
- Nem megyünk el a kocsmába? - kérdi Loreenát.
- Elkezdtél hősregéket olvasni? - kérdezte szórakozottan a kérdésre a lovagnő.
- Mindig a kocsmák... Meghívlak egy sörre.
Ada nem tudja mit mondjon erre, nem túl jártas a hősregényekben, ha csak a Tóra történetei nem számítanak. Az események már így is magukkal ragadták őket.
- Köszönöm. - bólint rá.
Az "Ugató Macska" nevű fogadóban fáradt munkások pihennek. A fogadós egy öreg, de izmos férfi aki érkezésükre szintén csak rábólint.
Ada belép Loreena nyomában és ahogy már korábban, újra rá hagyatkozik a beszédben. A lovagnőbe oltott hercegné magabiztos léptekkel sétál a pulthoz.
- Két sört kérnénk, lehetőleg a jobb fajtából.
A kocsmáros csak bólint és eléjk tolja a két korsót.
- Itt lesz. Utazók?
- Olyasmi. Inkább kíváncsiskodók... Hallott valamit errefelé, hogy valaki halottakat támaszt fel nagy tömegben?
Ada tudja, hogy a sör is alkohol és az megbódítja az elmét, ő pedig még fiatal és főleg tapasztalatlan az ivásban, így csak rákulcsolja az ujjait, ahogy mindenki idebenn, de egyelőre nem emeli a szájához. A választ várja figyelmesen, nem szól közbe.
- Hallottam épp, hogy mennyire igaz ez, azt nem tudom. A falu szélén, von Immelmannék lányát támasztotta fel egy vándor.
- Nem tűnik rémültnek - jegyezte meg Loreena, miközben nagyot kortyolt a söréből.
- A papok is csinálnak ilyet, annyira nem nagy szám. Friss halott volt még.
A tünde csak bólogat, Ada a korsóját markolja.
- Mások nem voltak? - kérdi Loreena.
S ezúttal egyet gondolnak: ha itt valahol zombiseregek kavarognak, azért az csak feltűnikmég ennek a sztoikus csaposnak is.
Ada még bevárja a választ, aztán közbe kérdez - bár annyira figyel, hogy majdnem magára húzza a kezében tartott sört, de legalább a fa és az üveg súrlódása beharangozzák a kérdést.
- Itt van még a vándor? - kérdi Ada.
- Nem, csak egymagában járt az alak. - fordul felé a férfi.
- Beszélhetünk a lánnyal?
- Persze, még a helyi hollódoktor ágynyugalomra ítélte egy időre.
- A másokat úgy értettem, hogy más feltámasztottak. De a lánnyal tényleg jó ötlet beszélni. - állapítja meg Loreena.
- Nos, nem tudom, hogy volt-e más feltámasztás. Én csak ezt hallottam. Lehet nem is volt halott a lány. Ki tudja...
- Hol találjuk? - érdeklődik még, miközben Loreena hátra fordul és sörét kortyolgatva végigméri a társaságot.
- Ahogy mondtam, a falu szélén. Von Immelmann család.
A lovagnőlátható csalódottsággal fordult vissza.
- Akkor ezt még megisszuk és utána meglátogatjuk őket.
Ada magán érzi a pillantását, ránéz a sörére és míg volt benne egy halvány remény, hogy inkább elmennek, de azért megissza. Amúgy is szomjas, végül még jól is esik. Könnyebb fejjel és táncosabb léptekkel lép ki a fogadóból, hogy megkeressék a megfelelő faluvéget. Mivel Heimsroth nem bizonyul túl nagynak kérdezősködnik sem nagyon kell. Hamarosan elérnek egy faluvégi házhoz. A ház előtt egy gyönyörű fehér hajú, fegyvertelen nő áll, ruhája tele csipkékkel. Ada nem tudja levenni róla a szemét. Csak nézi szótlanul. Ő már a tündéket is különös szépségű lényekként tartotta számon, de ennél a nőnél az egész világon szebbet nem bír elképzelni. Ilyen lehet, ha valakit Azrael kardja támaszt fel? Egy angyal kardja bizonyosan csodákra képes.
- Jó napot! Ez a von Immelmann család háza? - köszönti Loreena a különös nőt.
- Az. Ha be akartok menni, akkor előtte válaszolnotok kell egy kérdésre: Miért keresitek azt, aki ezt tette?
A hangja is gyönyörű, de fenyegetően cseng most. Adda ekkor ocsúdik csak fel és ösztönösen a lovagnőre pillant, aki diplomáciából eddig is jóval gyakorlottabb volt nála.
- Mert mi egy bizonyos valakit keresünk, és szeretnénk tudni, hogy azonos-e azzal, aki ezt tette. - feleli Loreena egyszerre tárgyilgosan és mégis megőrizvén a titkukat.
- Csodálatos, amit tett...
Maga sem tudja, miért mondja ezt, de olyan áhitattal mondja, hogy félő mindjárt térdre esik a jelenés előtt.
- Nos, én is szeretném tudni, hogy ki tette ezt, szóval céljaink közösek. - mondja kicsit megenyhült hangon, közelebb lép hozzájuk és kezet nyújt.
- Adalheidis a nevem. - mutatkozik be, míg a kettősön átfut a meglepettség hulláma.
- Loreena. - mutatkozik be és fogadja el a kinyújtott kezet.
- Andromeda. - nevezi meg magát a nefilim is, de ő mozdulatlan, még mindig nem bír felocsúdni.
- Mielőtt beengednélek titeket, meg kell tudnom, hogy miért is keresitek az illetőt. - tart ki a mondandójánál a jelenés, közben fogja Loreena kezét tovább. Ő pedig nem húzza el a kezét. Mind a tündét, mind a félangyalt megbabonázta a szépség és a talány.
- Meg állítólag valaki nagy tömegben támaszt fel halottakat, és állítólag démon, és itt látták utoljára. Noha nem tűnik úgy, hogy sok olyan rohangálna itt mint te. Hogy mi lesz, ha megtalájuk, azt még nem tudjuk.
Loreena beszél, őszintén és mégis általánosan. Ada pedig továbbra is megrendülten nézi a kettőst, de valamiért nem tartja jó ötletnek ezt az őszinteséget. Egyszerre csodálja és kelt benne gyanút a nő, aki csipkeruhában mezítelen talppal áll a fagyott földön, s nem reszket, ellenben olyan káprázatos, mint egy leghőbb vágy. Az hogy csodálatába lassan gyanú keveredik, csak annyiban mutatkozik meg, hogy ellágyult vonásai újra szoborszerűvé, olvashatatlanná válnak.
- Mint én? Mire gondol? - kérdez vissza a csipkeruhás.
- Arra, hogy nem tűnik zombinak, de még ghoulnak sem. - mosolyodott el Loreena.
- Téged támasztott fel. - bár Ada kijelent, hangja mégis megerősítést vár.
A nő nevetni kezd, már-már hahotázni és megrázza szé fejét.
- Nos, jól látjátok, hogy ahogy ti se, én sem vagyok ember, de nem, nem támasztott fel engem. Az erejére nagy szükségem lenne viszont.
Loreena szemöldöke a homlokáig szalad, ezt Ada tisztán látja, miután tekintetét a szétváló kezekről a tünde arcára kapja.
- Nos, ha együtt szeretnél velünk keresgélni, akkor nem árt tudnunk, hogy mi vagy. Démon? - kérdi loreena.
- Vagy azt mondanám, hogy kicsit halottak is, meg nem is. Ahogy én magam is. - felel a lovagnő kérdésére.
- Én magam is valami hasonló vagyok, elég bonyolult a helyzetem. Egyelőre ennyi elég, ha pedig tudunk együtt működni, akkor mondhatok többet. - s látszik, hogy lezártnak tekinti ezt a kérdést.
- Nos ez hamar ki fog derülni. - összegzi a lovagnő pár másodperces döbbent csend után.
Ada Loreenára pillan a tekintetét keresi. Össze van zavarodva. Akkor ezen a furcsa-csodálatos teremtményen még nem végzett el semmit Azrael kardja? Akit visszahoztak a halálból még az ágyban fekszik, róla beszélt a csapos? De akkor ki és mi ő, aki most velük beszél?
- Beengedsz minket?- kérdi, hangja még mindig ingatag némi áhitattól és most már a zavartól is.
- Gyertek. - int és bevezeti őket a házba.
Csak egy öregedő szolgáló ül az ágy mellett ,aki szó nélkül odaengedi őket. Egy egyszerű emberlány fekszik az említett ágyon, aki kikerekedett szemekkel néz rájuk. Nem látszik rajta félelem, csak valami állandósult zavar.
- Ezek szerint... Te lennél az, akit visszahoztak a halálból? - próbálja felvenni a fonalat a lovagnő s szavait az ágyban fekvő lányhoz intézi.
Ada is az emberlányon tartja a tekintetét és közelebb lép az ágyához.
- Igen, azt hiszem... - feleli engedelmesen.
- Minden nagyon fájt... majd elmúlt, de... megint felébredtem...
A félangyal tudja, hogya tnde is átélt hasonlót, ezért érti, miért olyan gyöngéden szól hozzá.
- Meg fogsz gyógyulni, hidd el. - Loreena biztatóan mosolyog rá az ágyban fekvő lányra. - Nem emlékszel semmi másra?
- Láttad ki ébresztett fel? - kérdez Ada is.
- A szemem sarkából csak...
Látni a lányon, hogy erősen próbál visszaemlékezni.
- Volt nála... egy kard... Nagy volt, és fekete...
A félangyal ma már ki tudja hányadszor néz Loreenára. Sok mindenváltozott azóta, hogy először találkoztak és egytt útnak indultak a tnde erdő mélyén fekvő angyalromok felé, de ez nem. A félangyal még mindig hozzá fordul megerősítésért és útmutatásért. A kard nem lehet más kard, csak Azraelé.
- Őt keressük. - szól Loreena a földöntúli szépséghez.
- Én is. Kivaló. - felel az.
- Hogy találtad meg őt? - fordul Ada is Adalheidis felé, majd pillantása az ágyban fekvő lányra esik jelzésképp hogy rá utal.
- Három éve járom a kontinenst. Csak szerencsém volt, hogy beleakadtam.
Újabb rövid csendet követőena lovagnő váratlan egyenességgel rákérdez:
- A kardot kergeted te is?
A téma nem éppen nem mindennapi, akik a nyomában vannak mégsem beszélnek róla úgy, mint mások az időjárásról, vagy mint egyháziak a Szentírás passzusairól. Ada meglepődött, de egyben meg is bízott társnője ítéletében. Igy csak nézett ő is a nőre, várva válaszát.
- Igen. - feleli szintén egyszerűen.
- És mit akarsz kezdeni vele, ha megtalálod? -kérdi Loreena.
- Miért? - szinte csak leheli, miközben Loreena kerekebben és hangosabban megfogalmazta mindkettőjük helyet.t
- A nővéreimet akarom megmenteni. Egyelőre elég, ha ennyit mondok. Ha együttműködünk, akkor többet is elmondok idővel.
Loreen csak bólintott.
- És utána? - kérdezi.
De Adát nem engedi a kettős érzés. Egyszerre nyűgözi le a 'lény', miközben bizalmatlansága egyre nő az irányában.
- Te láttad őt? Mióta vagy itt? - kérdez ő is.
- Nem, elkerültem. - mondja Adalheidis. - Ha megtaláltuk a kardot, segítek a nővéreimen, utána pedig megölnek. Ez jó üzlet, igaz?
A félangyal ezúttal a saját gondolataiba temetkezik, nem látja a lovagnő arcán gyűlő aggodalmat és gyanút. A hangja pedig ugyanolyan magabiztos, mint eddig, amikor megszólal:
- Jónak tűnik. Megbocsájtana egy pillanatra, szeretnék négyszemközt beszélni a társammal.
- Nyugodtan.
Loreena megfogja Ada csuklóját és kihúzza az udvarra, a nefilim hagyja, követi.
- Mi a véleményed? Nekem van egy elméletem, de félangyalként te ezekhez többet értesz.
Ada csak megcsóválja a fejét. Félangyal ugyan, de egy olyan aki élete nagy részét álomban töltöte az övéi közt, meg mindenféle csaták, tájak és szimbolúumok képei között.
- Nem tudom, mit gondoljak. - mondja komolyan és az ő arcán is látszódni engedi a szívében emgbúvó aggodalmat. - Valamiért nem bízok benne, pedig a léte egy csoda.
Még ahhoz képest is, amit a hegy ezen az oldalán tapasztalt. Ennél jobban nem tudná megfogalmazni.
Kérdőn néz vissza rá, kíváncsi az elméletére.
- Szólj kérlek, ha nagyon nagy ostobaságot mondok, mert nem vagyok otthon a vallásotokban, - kezdi a tünde. - és az angyalokról sem tudok valami sokat de... A nővérein akar segíteni, akik bajban vannak, tehát több olyan van mint ő,és ehhez kell neki a kard. Ezután pedig azt akarja, hogy megöljük. Mi van akkor, ha ez a nő egy angyal, aki lejött veroniára? Megmagyarázná a földöntúli szépségét. A nővérei pedig talán idezárt mélységiek akiket ki akar szabadítani, ha megöljük visszajut a mennybe. Nekem ezzel nincs problémám, de nem tudom nektek mit jelentene.
Ada megint csak megrázza a fejét. Szinte kívánja, hogy Loreenának igaza legyen, hogy közelebb kerüljenek a megoldáshoz, az igazsághoz, de valamiért tudja, hogy az angyalok nem ilyenek. A Tóra is ír róluk és mintha valahol mélyen benne nem csak a tudat vagy a megismerés szintjén, mégis bizonyosan ott ülne a válasz:
- Ő nem angyal. Nem tudom mi ő... de nem az őseim közül való.
Arcán az aggodalom kifejezi, hogy osztja a lovagnő érzéseit. Loreena talán mégis sejti, hogy mi következik.
- Menjünk vele. Nem tudjuk meg másképp.
- Ebben egyet értek. Kérdés, hogy a végén együttműködjünk-e vele. Az egy dolog, hogyha ez tényleg Azrael kardja és a végén megkapjuk elméletileg jól járunk, de nem akarok járulékos veszteséget. Vagy csak minimálisát.
Andromeda, avagy Adalya Amram Ehud, most már tudja, hiszen megtanulta, hogy Élóhim útjai nem csak kifrkészhetetlenek, de sokfélék lehetnek.
- Nem mond el nekünk mindent. Miért árulnánk el neki mindent? - néz rá vissza ugyanolyan szenvtelenül mint idegenekre szokása. Ha náluk lesz a kard, akkor már azt is tudniuk kell kik azok a nővérek. Ha nem árulja el, nem adják át neki, vagy elveszik. Fontosabb a kldetésk annál, mintsem, hogy hagyják elveszni a kardot csak úgy.
- Nem kell elárulnunk neki semmit. - mosolyodik el Loreena, és egytt elindulnak vissza a ház felé Adalheidishez, hogy kézfogással pecsételjék meg az alkut.
- Hogy döntöttek? - kérdezi a nő érdeklődve.
- Megkeressük a kardot. És segítünk, míg segít. - feleli Ada szenvtelenül, tárgyilagosan, mégis, mintha csak azt mondaná szemet szemért, miközben a kezét nyújtja.
Adalheidis elfogadja.
- Ezt én sem gondoltam másképp. És ki tudja, lehet, hogy a végén még jóban is leszünk.
- Reméljük, hogy így lesz. - bólint Loreena is, és ezzel az egyezségük teljes lesz.

- Mikor történt ez a csoda? Nem tudod, merre ment tovább? - fordult a nefilim Adalheidishez. Loreena az ajtófélfának dőlve várta, hogy a két nő megegyezzen, a különös új szövetségesük pedig mintha csak türkörképe lett volna, nekidőlt a falnak hasonlóan karba tett kézzel.
- Sejtéseim vannak. Feltámasztva tegnap lett, de azelőtt többeket is megmentett, úgy jutottam idáig, egyszerűen követtem a feltámasztott emberek nyomát. Ha tartja a jelenlegi irányát, akkor hamarosan átkel a Nordenflusson és a pusztaföld felé indul. Egyenesen északra. És kerüli az északi egyházi posztokat.
- Követjük. - bólintott rá Ada, de közben kérdőn tekintett hol a tündére, hol a másik Adára, megerősítést várva.
- Követjük, csak kérdés, hogy pontosan hogyan. Minden faluban megállunk kérdezősködni? - szkeptikus volt a terv működését illetően. Kellett, hogy legyen jobb megoldás.
- Eddig ezt tettem, de nem volt elég gyors. Mindig le voltam maradva egy lépéssel.
- De azt mondod, körülbelül tudod merre tart. Nem tudod miért pont észak felé halad? Mi van ott, ami érdekelheti?
Belelátni egy démon fejébe lehetetlen vállalkozásnak tűnt, főlg úgy, hogy nem is ismerték. A lovagnő ennél jóval gyakorlatiasabb volt, és egyszerűen nem volt idejük filozofikus kérdéseket feszegetni, mert félő volt, hogy addig kiürülnek a temetők.
- Akkor keressünk friss halottat. Ha már feltámasztási kényszere van.
- Ez egy jó ötlet, tündelovag-kisasszony. Viszont ehhez nagyon gyorsnak kell lennünk.
- Azt beszélik teleportálni tud. Annál gyorsabbak a legjobb Schwarzritter lóval sem leszünk sajnos.
[color=crimson]- Teleportálni!- kerekedett el Adalheidis szeme. - Ebbe még nem gondoltam bele. Nem csak az árkán mágusok képesek ilyenre?
Loreena vállat vont, túl sok mindent látott már ahhoz, hogy ezt akadályként fogja fel.
- Nem vagyok járatos a mágia elméletében. A démonság kizárja, hogy valaki képes legyen arkán mágiára is?
- Nem, azt hiszem nem... Vagyis, hivatalosan nem kellene neki.
- Egy ilyen mágus másokat is képes lehet teleportálni?
Loreena erre nem tudta a választ.
- Ez lehet egy magyarázat, de nem könnyíti meg a dolgunk, annyit tehetünk, hogy észak felé haladunk...
- Valóban érdemes indulni... De másokat nem hiszem, hogy tudna áthelyezni. Ahhoz túl komplex varázslat, ráadásul legalább annyi varázserővel kellene az illetőnek is rendelkeznie, mint annak, akit teleportál, ami külső segítség nélkül lehetetlen, hiszen maga a varázslat elhasználja az említett varázserő legalább egy részét... - hirtelen a szájához kapott, és megállt a magyarázatban. Láthatóan Adalheidis értett a témakörhöz.- Egy kicsit elragadtattam magam, bocsánat. Indulhatunk?
Ada bólintott, a tünde pedig ellökte magát az ajtófélfától.
- A kard miatt a varázserővel nem lehet gondja, de szerintem ez most nem is lényeges. Indulhatunk.
Hármukat Jóska más nem bírta el, így kénytelenek voltak kérni még egy lovat a falusiaktól, bár a két Ada versenyezhetett volna, hogy melyikük tud kevésbé lovagolni, így meglehetősen lassú tempó elé néztek. Mikor végre nagy nehezen elindultak, és mind két állat kényelmes tempóban léptett egymás mellett a különös nő ismét beszélni kezdett.
- Két település van tőlünk északra. Az egyik már egyenesen a Nordenfluss partján van, egy volt halászfalu, most határőrvidék, a másik pedig attól keletre, egy közös tünde-ember település. Melyiket célozzuk?
Válasz helyett a félangyal útjuk során először elhúzta a kártyáit, hogy tőlük kérjen útmutatást, majd néhány perc után meg is hozta a döntést.
- Menjünk a halászfalu felé.
Rájuk hagyta ezt a döntést, és engedelmesen fordította Jóskát a halászfalu irányába. Úgy érezte, olyan erők mozognak itt, amikről nincs megfelelő tudása, tapasztalata is alig, így azoknak kellett vezetniük, akik valamivel jártasabbak voltak a dologban. Ha az íjának, vagy kevéske mágiájának hasznát fogják venni ezen a küldetés-féleségen, akkor már nem jött hiába. Min is voltak pontosan? Parancs nélkül, a saját belátásukból lovagoltak bele az ismeretlenbe, hogy hátha megváltoztathatják a világ folyását. De is mondhatta meg hogy mi a helyes valójában, és hogy nekik vajon mennyire van joguk eldönteni akár ezt a kérdést, akár Azrael kardjának a sorsát? Vagy Veroniáét? A tünde nagyon régen nem érezte magát ennyire bizonytalannak magát, és a saját értékrendjét. A lelke mélyén félt attól, hogy rossz döntést hoznak azért mert azt hiszik tudják mi a jó, és nem hagyják, hogy ezt más döntse el. A baj csak az volt, hogy valójában nem volt, aki eldöntse. Nem nyúlt le Isten az égből egyszer sem, hogy megtegye maga, ami helyes, és a föld sem nyílt meg magától senki alatt. isten, a Természet, legyen szó bármelyik hitről csupán eszközökön keresztül nyilvánult meg, de honnan tudhatták magukról, hogy ők ilyen eszközök-e? Ilyen gondolatok jártak a fejében szinte egész úton, ameddig meg nem érkezte a kicsi, ködös halászfaluhoz.
- Megálljatok! Ha jót akartok magatoknak, ne menjetek tovább! - a parancsoló hangra eszmélt fel, aminek egyik tulajdonosa egy fegyveres, katonaruhában álló férfi volt a pestisdoktorok jellegzetes, hosszú orrú maszkjában. Mellette kezét a fegyverén nyugtatva ott állt hasonló társa is.
- Ki mondja ezt? - kérdezte a félangyal.
- Erich vagyok, a déli kirendelt őrségtől. A faluban valami járvány van.
- Biztosan sokan estek áldozatul. - Ada a tündére nézett, é egyre gondoltak. Nem ismerte a nefilimek ellenállóképességét, sem azt, hogy meg tudnak-e gyógyítani halálos kórokat, de magáról tudta, hogy bár az egyszerűbb betegségekre, mint a nátha nem fogékony, de sok, halálos emberi járvány még az ő szervezetét is legyűrte. Milyen irónikus lett volna a sorstól, hogy annyi csatát megvívott már, látott közelről egy mélységit és túlélte, visszahozták a halálból egyszer, és a vége mégis az lenne, hogy egy világvégi emberfaluban elkap egy betegséget. Ha bármilyen bárd így fejezné be a történetét Alan egészen biztosan kiosztott volna egy taslit az illetőnek. És mégis… Félt. A csatatéren akkor hal meg ha az ellenfele jobb volt, mint ő, de ha elég ügyes és előrelátó, akkor túléli. Egy betegségre nem volt hatással, mégis az életét veszélyeztethette. Adalheidisre nézett.
- Mi lenne ha a falun kívül várnánk be?
Ekkor a távolból kiabálást hallottak.
- Hé, megállni! Azt mondtam, hogy ne menj sehová! Meg akarsz halni?
Loreena és Ada egymásra néztek és szinte egyszerre lendültek a hangok irányába. A faluba egy magas, csuklyás alak akart betörni, oldalán kard lógott… Lehetett az ő démonjuk is. Kettéváltak. A tünde jobban szeretett egyenesen menni az ellenfele elé, de remélte, hogy nem lesz harc. Ada ezzel ellentétben inkább fedezékbe húzódott, hogy onnan figyelje az események alakulását. Jó tervnek tűnt, tárgyalni, ugyanakkor mindenre felkészülni, és nem kellett, hogy rögtön kijátszák az Ada-ászukat. Nem futott, csupán határozottan közeledett, nem akart ráijeszteni a démonra.
- Várj! Kérlek.
A csuklyás ekkor szembefordult velük. A tünde hátrahőkölt, de igyekezett hamar összeszedni magát. Visszataszító lény volt, nagy egyszínű fekete szemekkel, a feje inkább hasonlított kemény páncélú hüllőére, semmint emberre. Adalheidis mellette állt (nem is látta mikor került mellé), de csak ökölbe szorított kézzel nézte a démont. Szegénnyel jól elbánt a Természet, mikor kilökte magából.
- Miért akarod felkelteni őket?
Adalheidis azonban a tünde elé tartotta a karját.
- Nem ő az. Nem érzek elég varázserőt belőle.
Loreena a nőre nézett, majd zöld tekintete lassan lesiklott a lény oldalán lévő kardra. Így, hogy a mélységi megmutatta neki, mostmár akárhol megismerte volna Azrael kardját, és a démon pontosan egy olyat tartott magánál. Nem lehetett más.
- Ki vagy te, hogy ezt kérdezed? - szólalt meg végre a démon is. A hangja egészen földöntúli volt, noha edigi tapasztalatai alapján a démonok többsége egészen emberszerűnek tűnt.
- Csak egy tünde, aki még lehet barát is és ellenség is. - nem vett tudomást Adalheidisről. Ott volt Azrael kardja alig egy karnyújtásnyira tőle…
- Távozzatok.
- Ez nem ő, de itt van valahol az is, akit keresünk. - súgta oda neki a nő a tünde felvont szemöldökkel nézett vissza rá.
- Nem tehetjük. - válaszolta még mindig a démonnak.
- Lehet, hogy többen is vannak. - erősködött a második Ada. De Azrael…
- Távozzatok.
- Én nem látok mást. Valami mást viszont igen. - pillantott le a kardra miközben visszasúgott a nőnek, majd ismét a démonhoz fordult.
- Vitatkozhatunk arról, kinek kell elmennie. Vagy folytathatunk értelmes beszélgetést is, mert mi nem megyünk sehova. Szép kard.- jegyezte meg mellékesen. Nem akart egy helyben toporogni, ennél az is jobb volt ha nekik támad a démon, ha többen voltak legalább kiugrasztják őket a bokorból. Ezekre a szavakra a démon fegyvert rántott, Adalheidis pedig határozottan elé lépett.
- Majd én intézem. Indulj meg a falu belsejébe!
Szerette volna látni, mégis hogyan harcol a másik a földöntúli szépségen kívül, ami aligha hatott most meg az ellenfelüket, de kénytelen volt bíznia benne. Futva indult el a falu belseje felé, remélve, hogy emberkatonák már nem állnak az útjába. Ahogy befordult két ház között Androméda is csatlakozott hozzá, így együtt értek ki a stégekhez. Ahogy megfordultak, mögöttük még három az előzőhöz hasonló alak fordult be, és mindannyiuknál ugyan olyan kard volt. Loreena egy áldott nyilat illesztett az idegre és Androméda is gyorsan reagált. Két fényszikrát idézett majd lőtt ki az ellenfelük felé, de az meglepő módon hatástalannak bizonyult. Pedig a démonok érzékenyek voltak a szentségre… Az alakok továbra is közeledtek, így a tünde kilőtte a nyilát az egyik szélsőre, de az is csak lepattant róla. A szent mágia nem hatott ezekre a lényekre, akik innentől már biztos, hogy nem démonok voltak. De akkor micsodák? Ada idő közben a semmiből megidézett egy farkast, ami a másik szélsőt rántotta le magával a földre, ez legalább hatékony volt, bár látszólag nem okozott túl nagy kárt az ellenségben, legalább lefoglalta.
- Loreena, a hajók... tudod irányítani?
- Sose hajóztam még. - vallotta be kicsit szégyenkezve. Ellenben még mindig közeledtek feléjük, így most egy villámmal erősített nyilat lőtt ki, ami legalább a kőben is kárt tudott okozni valamennyire. Ez működött, az egyik gólem-szerű lény megsebesült, bár nem pusztult el. Ekkor Adalheidis futott ki a házak közül, egyenesen feléjük, és nem volt egyedül, még négy ugyan ilyen lény üldözte. Egyik karja cafatokban lógott, ki is látszott a csontja… Már ha az az fém ami a karja mélyén volt csont volt egyáltalán.
- Gyorsan egy hajóba! - kiáltott rájuk. A nefilim gondolkodás nélkül követte, így Loreena is utánuk iramodott és egy kis késéssel ugrott be a két nő után a hajóba. Adalheidis ellökte a hajót a stégtől, a sodronyt, amivel ki volt kötve puszta kézzel tépte el.
- Ez.... több mint közel... volt... - fújta ki magát a nő.
- Most már elárulod, mi vagy? - fogott rá Androméda erősen az Égi vértjére.
- Mi a fene volt ez a sok izé? - intett a tünde a part felé, noha az is érdekelte, amit a másik kérdezett. A nő halvány mágiába burkolózva regenerálta a karját izomrostról izomrostra, mintha csak újra ránőtt volna a fémvázra.
- Tedd azt le, semmi szükség rá. Már megöltelek volna, ha akarnám. - majd a tündére nézett.- Szerintem az illető szolgái. Itt van valahol nagyon közel. Érzem a borzalmas mennyiségű mágiát...
- Mondd el, mi vagy. - ismételte Ada. Loreena csak fáradtan leült a csónak végébe. Elhitte, hogy Adalheidis már régen megölhette volna őket, nem látta értelmét harcolni.
- Menjünk a forráshoz. Nincs értelme kerülgetni. - utalt itt arra a nagy mennyiségű mágiára. - És én is szeretném, ha tiszta vizet öntenénk a pohárba.
A nő felsóhajtott.
- Ismeritek Pygmalion történetét? A másik világból.
- Nem.
Lory is megrázta a fejét.
- Nos, kicsit nehéz elmagyarázni, de...
Ám mikor belefogott volna egy hang szakította meg őket a csónak elejéből.
- Lám-lám, milyen érdekes arcok gyűlek itt össze.
Ugyanolyan csuklyát viselt, mint a szolgái, de az arca egészen emberi volt. a Súlya alatt még csak meg sem süllyedt a csónak. A zsigereikben érezték, hogy ő lesz az…

Az egyezség hát megköttetik. S ez újfajta, friss légkört teremt. Bár se a tünde, se ő nem bízik Adalheidisben igazán, s ez a bizalmatlanság szinte tapintható.
A nefilim a valószerűtlenül gyönyörű nőhöz fordul és komolyan néz rá.
- Mikor történt ez a csoda? Nem tudod, merre ment tovább? - kérdi annak reményében, hátha még utolérhetik.
Loreena karba tett kézzel az ajtófélfának támaszkodik, Adalheidis pedig a falnak dől, úgy válaszol:
- Sejtéseim vannak. Feltámasztva tegnap lett, de azelõtt többeket is megmentett, úgy jutottam idáig, egyszerûen követtem a feltámasztott emberek nyomát. Ha tartja a jelenlegi irányát, akkor hamarosan átkel a Nordenflusson és a pusztaföld felé indul. Egyenesen északra. És kerüli az északi egyházi posztokat.
- Követjük. - bólint rá Ada.
- Követjük, csak kérdés, hogy pontosan hogyan. Minden faluban megállunk kérdezõsködni? – veti fel Loreena.
- Eddig ezt tettem, de nem volt elég gyors. Mindig le voltam maradva egy lépéssel. – felel a másik Ada.
- De azt mondod, körülbelül tudod merre tart. Nem tudod miért pont észak felé halad? Mi van ott, ami érdekelheti?
A választ egyikük sem tudja, megsejteni pedig nehéz volna, épp csak tévútra vezetné őket. Szokás szerint a lovagnő áll elő a legpaktikusabb variációval:
- Akkor keressünk friss halottat. Ha már feltámasztási kényszere van.
- Ez egy jó ötlet, tündelovag-kisasszony. Viszont ehhez nagyon gyorsnak kell lennünk.
Egy darabig mindannyian hallgatnak, a lehetőségeket ízlelgetve, emésztve. Ada is tűnődve nézi a veteményest, az is felmerül benne egy röpke pillanatig, hogy akkor már akár õk maguk is előállíthatnak egy testet. Biztos minden falunak vannak bűnözői, akik megszegték valamelyik fő bűnt, de ez a gondolat még őt magát is meglepi. Így inkább hallgat.
- Azt beszélik teleportálni tud. Annál gyorsabbak a legjobb Schwarzritter lóval sem leszünk sajnos. – mondja Loreena.
- Teleportálni! – kerekedik el a másik Ada szeme - Ebbe még nem gondoltam bele. Nem csak az árkán mágusok képesek ilyenre?
A nefilim csak ingatja a fejét. Még nem találkozott arkán mágussal és nem tudta, hogy ilyesmit tudna bárki is. Így megint Loreenára hárul a feladat, hogy ezt mérlegelje.
- Nem vagyok járatos a mágia elméletében. A démonság kizárja hogy valaki képes legyen arkán mágiára is?
- Nem, azt hiszem nem... Vagyis, hivatalosan nem kellene neki. – emélkedik Adalheidis hangosan.
- Egy ilyen mágus másokat is képes lehet teleportálni? - veti fel Ada, de a lovagnő cask vállat von. Igazából egyikük se sejti, hiszen egyikük sem mágus. Ő és Loreena biztosan nem. Így a találgatások kezdenek meddővé válni lassan.
- Ez lehet egy magyarázat, de nem könnyíti meg a dolgunk, annyit tehetünk hogy észak felé haladunk... – összegzi végül Loreena.
Ada rábólint, bár nem hagyja nyugodni Észak gondolata – Mi lehet ott? Mi kellhet a démonnak? - és Adalheidis is egyetérteni látszik, de aztán csak nem tudja abbahagyni a beszédet.
- Valóban érdemes indulni... De másokat nem hiszem, hogy tudna áthelyezni. Ahhoz túl komplex varázslat, ráadásul legalább annyi varázserõvel kellene az illetőnek is rendelkeznie mint annak, akit teleportál, ami külső segítség nélkül lehetetlen, hiszen maga a varázslat elhasználja az említett varázserõ legalább egy részét... - megáll, és a szájához kap.
- Egy kicsit elragadtattam magam, bocsánat. Indulhatunk?
- A kard miatt a varázserővel nem lehet gondja, de szerintem ez most nem is lényeges. Indulhatunk. – löki el magát Loreena az ajtófélfától nyomatékot adva szavainak.

Elindulnak hát, először a faluba, hogy még egy lovat szerezzenek. Bármily harcedzett legyen is Jóska, hármójukat nem bírja el, vagy a tempót nem volna képes tartani, és sietniük kell. Így hamarosan már Jóskán és egy bérelt lovon szelték a határt.
- Két település van tőlünk északra. – magyarázza közben Adalheidis. - Az egyik már egyenesen a Nordenfluss partján van, egy volt halászfalu, most határőrvidék, a másik pedig attól keletre, egy közös tünde-ember település. Melyiket célozzuk?
Ada eleinte ösztönösen Loreenára pillant, de a lovagnő nem felel azonnal. Ada előveszi hát a kártyapaklit és megkeveri. Két lapot húz mindössze, aranyszín írisze meredten bűvöli az angyalkrátyák szimbólumokkal ékesített felét.
- Menjünk a halászfalu felé. – mondja végül és egy bólintással erősíti meg magát. Felpillant társaira, de azoknak nincs ellenvetése. A halászfalu határához érve azonnal két fegyveres katona állja útjukat, pestisdoktor maszkban.
- Megálljatok! Ha jót akartok magatoknak, ne menjetek tovább!
Mivel Ada nem ismeri a maszkokat es a jelentőségüket, csupán furcsálkodva nézi őket azon gondolkodva hogy vajon egyháziak-e, mágusok, vagy katonák különös rendje.
- Ki mondja ezt? - néz az egyikükre a maga átható tekintetével megtoldva a kérdést.
- Erich vagyok, a déli kirendelt őrségtõl. A faluban valami járvány van.
Ada elbizonytalanodik, tekintve hogy csak kisebb sérüléseket képes begyógyítani, fertőző betegségeket nem. Felrémlik előtte pár himlõhelyes kisgyerek képe egy félre eső sátorban még a pusztai otthonából. És letakart testek képe.
- Biztosan sokan estek áldozatul. - küld egy pillantást Loreena felé, miközben arra gondol, hogy õk lehetnek a következõk, ha ide most bemennek.
Társnője arcáról is bizonytalanságot olvas le, s talán ennél is többet. Azt a fajta visszafogott iszonyatot, amit a betegségek rejtélyes mechanizmusa okoz – félelmet az ismeretlentől, megfoghatatlantól.
- Mi lenne ha a falun kívül várnánk be? – veti fel Loreena.
Míg ők tépelődnek, a távolban, a falu felől kiabálás hallatszik:
- Hé, megállni! Azt mondtam, hogy ne menj sehová! Meg akarsz halni?
Ada oldalt hajtja, a kiabálás irányába kapja a fejét, de nem lát semmit. Pillantása Loreenáét keresi, s meg is találja – a két tekintet értőn kapcsolódik össze egy pillanatra.
Andromeda sebesen megindul a hang irányába, s hamarosan elő is bukkana forrása. Fekete csuha, arcba húzott csuklya, kard az oldalán. Ez ráillik arra, amit a lány mondott. Megtalálták hát a démont. S Azrael kardját!
A pillanat egyszerre elképesztő, felemelő és borítja el félelemmel. Ha az a kard valóban az, ami, nehéz less megszerezni, egyenesen veszélyes. Ki tudja, miféle csodákra képes.
Adának továbbá nincsenek illúziói afelől, hogy ha a démon meglátja őket, azonnal menekülõre fogja, főleg ami őt meg a Adalheidist illeti.
- Gyere. - inti maga mellé, miközben egy fal mögé behúzódik, ám a lány Loreenával tart. Egy másodpercig erős késztetést érez, hogy kövesse. Nem akarja egyeüdül hagyni társnőjét egy idegennel és a kámzsással, de aztán mégis marad. Tudja, hogy Loreena erős, de rajta tartja a szemét.
A tünde a démon felé tart határozott léptekkel, de nem fut, nem akar ráijeszteni. Amikor közel ér, akkor szólítja meg.
- Várj! Kérlek.
Andromeda rejtekéről is látja, ahogy a kámzsás megáll és lassan Loreena felé fordul. Van arca, de nem hasonlít semmire, amit eddig valaha látott. Mint egy emberformára növelt bogár vagy gyík. Egyáltalán nem hasonlít a démonokra, amiket a démontoronyban találkoztak, vagy amelyekre már előtte látott.
Adalheidis keze ökölbe szorul, a lovagnő pedig hátrahõköl kicsit, amiért Ada nem tudja kárhoztatni, de hamar összeszedi magát.
- Miért akarod felkelteni õket? – kérdi Loreena.
De Adalheidis feltartott kézzel elélép.
- Nem ő az. Nem érzek elég varázserõt belõle.
A démon megszólal, hangja egész földöntúli:
- Ki vagy te, hogy ezt kérdezed?
- Csak egy tünde, aki még lehet barát is és ellenség is. – feleli Loreena mit sem törődve a démonszolga különös formájával és Adalheidis közbeszólásával.
- Távozzatok. – szól a kámzsa alól a hang, mely egyetlen Veróniai fajnak sem sajátja.
A nefilimnek nehezére esik fedezékben maradnia, látván, hogy az ellenség mily közel. Hiába idézi magához a Nap erejét, készen rá, hogy szikrával sújtsa, fél, hogy nem lesz elég gyors.
Ekkor látja ahogy Adalheidis odahajol a tündéhez és súg neki valamit. Nem hallhatja ugyan a szavakat, de látja a lovagnő felvont szemöldökét, ahogy körülpillant, s neki is hasonló gondolata támad.
Elindul fedezékről fedezékre körben a hármas körül. Hiszen ha itt a szolga, az úrnak is a közelbne kell Lennie.
- Nem tehetjük. – hallja Loreena a kámzsához intézett válszát.
Nem akarja megmutanti magát, ha a démon valóban képes teeportálni, ne legyen még több oka a futásra. Egyszerre figyel maga köré és Loreenáék felé.
- Távozzatok. - mondja ismét a demon.
- Én nem látok mást. – hallja ismét Loreena hangját és ebből kitalálja, hogy Adalheidis újra súgott neki. - Valami mást viszont igen.
- Vitatkozhatunk arról, kinek kell elmennie. – fordul a tünde a szolgához. - Vagy folytathatunk értelmes beszélgetést is, mert mi nem megyünk sehova. Szép kard. – jegyzi meg mintegy mellékesen.
Ada nem lát senki más, de a célja egy ideje más. Szeretne a kámzsá mögé kerülni. Ám ahogy halad előre, a sarkon egyszerre még egy pontosan ilyen alak fordul ki eléje. A kezében pont ugyanolyan kard. Nem lehet az hát Azraelé most már semmiképp, a kard másolat.
- Majd én intézem. Indulj meg a falu belsejébe! – harsan Adalheidis hangja.
Egyszerre látja a beforduló alakot és hallja a másik Ada szavait. Nem fog elszakadni Loreenától, ha rajta múlik - már ha rajta múlik. Mint egy riadt kislány, aki meglátja a szörnyet és futásnak ered, úgy áll meg, ledermed, egy pillanatig farkasszemet néz a közeledő rémmel, aztán befordul és lobogó szárnyakal szalad Loreena megiramodó alaka után. Feje fölött a dicsfény továbbra is ott dereng, egy nem túl dicső futáshoz.
Lélekszakadva rohannak át a halászfalu kihalt utcáin, szegényes földközeli vályogházai között. Loreena sebesebb, Ada látja maga előtt repdeső barna haját, könnyű, sebes lépteit. Lassan a stégekhez érnek, de nincs egy lélegzetvételnyi nyugalmuk. Megfordulnak s három másik kámzsás alak közeledik feléjük. Hamarabb fogja fel az ösztön, mint az ész.
Ada azonnal szikrát lövell az egyik felé, készen arra, hogy a többi is megtapasztalja a szent erőt. Ám azok meg se rezdülnek tőle. A vakítása fénye elkerekedett íriszein tükröződik. Aztán felhúzza az Égi Vértet és két markával erősen fogva kétségbeesetten kapaszkodik belé.
A másik alakról egy nyíl pattan le, Adának oldalra se kel fordulnia, hogy tudja, Loreena kezében ott az íj. A nefilim ekkor a Hold farkasát idézi meg, gondolatait s lelkét a héber ima szövege tölti ki, s egy félig materiális farkas ugrik a harmadik kámzsásnak. Megsebesítnei nem képes, épp csak visszafogja, mégis marad kettő és egyre közeledik.
- Loreena, a hajók... tudod irányítani? – pillant körbe, feje körül cask úgy pattognak ezüstösszőke tincsei. Halászcsónakok, bárkák állnak kikötve, de az õ népe nem hajós nép, nem tudja mennyire egyszerû vagy nehéz az ilyesmit elkormányozni. És úgy fest, lassan bezárul körülöttük a kör még ha pár pillanatig volna is esély visszafutni a falu felé, de ott ki tudja, hányan várnak rájuk. Jóska... őt a falu határában hagyták, immáron másodszor veszítenék el. Ada ráhagyja a döntést.
- Sose hajóztam még. – feleli Loreena szégyennel a hangjában, ám nem áll meg, az idegre egy újabb nyilat helyez, egy villámlót, és ez végre sebet ejt célpontján.
Ekkor azonban Adalheidis rohan elõ a házsorok közül, elrugaszkodik, ugrik egy nagyot, rá a középsõnek a fejére, és ugrásával hátradönti. Melléjük érkezik. A nő kezén a hús cafatokban lóg, kilátszik a csontja, mely sokkal inkább valamiféle fém, mint csont.
- Gyorsan egy hajóba! – kiált rájuk.
Meglepődni sincs idejük. Indul is ők látják , ahogy vagy négy még ilyen alak követi a házak közül.
Gondolkodás nélkül követik mindketten, be a csónakba. A másik Ada villámgyorsan löki el magukat a parttól, és maradék puszta kezével eltépi a sodronyt, amivel ki van kötve. Máris méterekre úsznak a pallótól.
- Ez.... több mint közel... volt... - fújja ki magát.
Ada féltérden, ráfogja az Égi Vértet és átható tekintetét, bár sejti, hogy nem sok értelme.
- Most már elárulod, mi vagy?
- Mi a fene volt ez a sok izé? - int a part felé Loreena. Egyértelműen sok a megválaszolatlan kérdés.
Adalheidis a nefilimre néz, miközben feltartja a karját, ami halvány mágiába burkolózva regenerálódik izonrostról izomrostra.
- Tedd azt le, semmi szükség rá. Már megöltelek volna, ha akarnám. - feleli szinte gőgösen, lekezelően, de tényszerűen, és a lovagnőhöz fordul. - Szerintem az illetõ szolgái. Itt van valahol nagyon közel. Érzem a borzalmas mennyiségű mágiát...
- Mondd el, mi vagy. - ismétli Ada, nem tágít.
A lovagnő azonban leroskad a csónak feléjük eső végébe. Ada tudja, hogy nem adja meg magát, pusztán a belátás vezérli.
- Menjünk a forráshoz. Nincs értelme kerülgetni. És én is szeretném ha tiszta vizet öntenénk a pohárba.
Adalheidis sóhajt, úgy néz ki, meggyőzte őt a helyzet. Hiszen mi mást tehetnének még itt a vízen ringatózva, míg csak biztosabb partot nem érnek?
- Ismeritek Pygmalion történetét? A másik világból. – kezd bele a szépséges, vascsontú teremtmény.
Ada nem-el felel, Loreena csak a fejét rázza.
- Nos, kicsit nehéz elmagyarázni, de...
A magyarázatát egy hang szakítja meg a csónak elejébõl.
- Lám-lám, milyen érdekes arcok gyűltek itt össze.
Csuklyás ez is, de egészen emberi. Egy középkorú férfi, kinek a súlya alatt még csak meg sem rezzen a csónak. S ők érzik: ő lesz az.

Érdekelte volna a történet folytatása, de a démon megjelenésére ösztönösen felpattant a csónak végében, veszélyesen billentve meg azt. Kétség sem fért hozzá, a korábbi lényeg csak elterelés volt, de ez a démon volt a vad, akit hajtottak idáig. Hátranyúlt, hogy előhúzzon egy áldott nyilat, de megvárta, hogy a két Ada közül valamelyik vagy a démon mozduljon elsőnek. Ha most rálőtt volna, akkor azzal csak elkergeti, nekik pedig kellett az a kard az oldaláról...
Androméda azonban nem volt kevésbé bizonytalan hirtelen, mint ő. A lándzsáját eddig Adalheidisre fogta, most viszont lassan a démon felé fordította, de nem támadta meg, egyelőre, és ezzel a másik Ada is hasonlóképp volt.
- Jaj, ne már... Biztos vagyok benne, hogy fél Veronián át követtek, biztos van egy halom kérdésük...
Volt, hogy ne lett volna, de mindegyik eltörpült a tény mellett, hogy itt volt az orruk előtt Azrael karjda egy démonnál, aki hullákat támasztott fel vele. A nagyobb baj viszont az volt, hogy Loreenának nem nagyon volt ötlete, hogy mégis hogyan kéne a kardot elvenni tőle, addig pedig a csevegés tűnt a legjobb lehetőségnek. Húzni az időt, ameddig kitalálnak valamit… A mélységinél bevált, sőt még össze is barátkoztak valamennyire, talán a démonnál is működhetett. Nem véletlenül tartották kiváló diplomatának.
- Nekem csak egy. Egy olyan tárggyal, amivel király is lehetne miért halottakat támaszt fel?
Ez legalább tényleg érdekelte az időhúzás mellett.
- Más céljaim vannak.
Úgy tűnt, hogy Androméda viszont más eredményre jutott, mint ő, és inkább a nyers erőre támaszkodva próbálta meg megoldani a problémát. Kivont Égi Vérttel rohant neki a démonnak, ám az csak kitért, és a félangyal karját megragadva, annak saját lendületét ellene fordítva dobta bele a vízbe. Loreena ekkor reflexből idézett meg egy csapat lepkét, hogy a démon szemébe és arcába mászva tereljék el a figyelmét, ameddig ő kihúzta a nefilim lányt a vízből. Kétségbeesett csapkodása alapján jól is tette, bár mikor mindketten a csónakban csücsültek, alig bírta megállni, hogy ne nevesse el magát. Ada pontosan úgy nézett ki, mint egy nagyon felháborodott ázott tyúk.
- Köszönöm. - zihálta a lány.
- Az a kard, az az, amire gondolok, igaz? Látod a gondolataim, nem? - kérdezte Adalheidis látszólag feszülten, mire a démon bólintott.
- Szerintem az. Más nem lehet.
Persze, hogy az…
Loreena és Androméda tudták, hogy az, hiszen Azrael megmutatta nekik, hogy néz ki a kard, így ez fölösleges kör volt. Az viszont cseppet sem tetszett neki, hogy megint olyan ellenfele volt, aki látta minden gondolatát. Úgy nem lehetett tervezni, és győzni sem… Noha nem tudta, hogy sok csapongó és furcsa gondolattal össze lehetett-e zavarni, vagy azokon is átlátott volna. Nem mert kockáztatni, túl nagy volt a tét. Közel kellett volna kerülni hozzá, hogy elvegyék a kardot, ahhoz csapatmunka kellett, és úgy tippelte a szél, amit képes megidézni nem lenne elég ahhoz, hogy felborítson egy háborúdémont. Még kivárt.
- Mit akarsz tőlünk? - sziszegta Andorméda.
- Én? Semmit. Ti követtetek.
Jogos volt a pont.
- Úgy látom itt mindenki azt a kardot akarja. Mi hárman már megegyeztünk. Most rajtad a sor, démon. Ha tudjuk mit akarsz vele, akkor az is lehet, hogy veled is meg tudunk egyezni.
Nem tette karba a kezét, hogy azonnal reagálni tudjon. Adalheidisnek hajlandóak voltak segíteni, de igazából nem hitte, hogy a démonnal is képesek lennének egyezkedni. Lassan közelebb lépett kettőt. A csónak nem volt olyan nagy, a démon pedig nem tudja, hogy ő mire képes... Mert ha nem sikerül megegyezniük, akkor harc lesz. Azt tervezte, hogy elég közel ér, hogy a szél erejével felerősítve és a karját meghosszabbítva elég nagy ütést vigyen be ahhoz, hogy kiüsse a démont. Szerencséje volt, hogy úgy tűnt, a nefilim feltétel nélkül bízott a tervében, anélkül, hogy tudta volna, mit akart, így nem akadékoskodott. Adalheidis azonban rosszallva nézett rá.
- Ne erőlködjetek, tudja a terveteket. Végtelen a varázsereje.
- Közel végtelen csak. Annyira elég, hogy olvassam a gondolataikat.
Hát persze. Akkor ettől most dobjanak el mindent és vízbe ugorva meneküljenek?
- Ez nem változtat a kérdésen. Nem fogom megtámadni, ha egyezségre jutunk. - jelentette ki hűvösen. A démon megvonta a vállát.
- Egyezséget egyenlő partnerek kötnek. Milyen felelősséggel tartozom maguknak?
- Ha számunkra is elfogadhatók a céljaid, akkor veled megyünk, megvárjuk ameddig megcsinálod, utána pedig átpasszolod a kardot a soron következőnek, vagyis Adalheidisnek. Ő pedig ha végzett odaadja nekünk. - magyarázta röviden a koncepciót. Még mindig nem hitte, hogy ez működhet, vagy hogy a démonnak számukra is elfogadható céljai lettek volna, de egy próbát megért. A különös nőnél végülis működött.
- Ó, hogy a kard kell nektek, és szépen kérni jöttetek...! Miért is ne, ha kivájtam vele a föld alatt a démonok úgy birodalmát, vihetitek.
Meglepetten szaladt fel a szemöldöke. Egy föld alatti démonkirályság… Nem is volt olyan ostoba ötlet. Nem kellett elfoglalni semmit hozzá, békésen megoldhatták, noha egy szervezett démonállam létezése eléggé aggasztotta. Szétszóródva sokkal kevésbé voltak veszélyesek, mintha összefogtak volna.
- Ehhez minek kell ennyi hullát feltámasztani?
- És te lennél a királyuk. - összegezte Ada.
- Királyuk? Eszem ágában sincs. Legyen csak az a bolond Darrakard vagy aki akar. Az én terveim nagyobbak.
- Én magasról teszek rá, hogy ki a királyuk, ameddig az enyéimet békénhagyják. De nem válaszoltál a kérdésemre. - kifejezetten irritálta, hogy a démon nem képes neki is válaszolni, vagy nem akar… Azzal talán felfedte volna a céljait, ami aligha lett volna előnyös neki.
- Szinte biztos, hogy azért, hogy finomhangolja a fegyver energiaköreit... Finomhangolni feltámasztással... Őrület... - mondta Adalheidis a démon helyett, aki helyeslően bólintott.
- Ha a hölgy ennyire tud mindent, akkor én megyek is a dolgomra.
Finomhangolni? Mégis mire? Fájt már a feje a sok mágus bla-blatól, amit napok óta hallgatott. Az ő világa ennél sokkal egyszerűbb volt.
- Nem mész sehova. - jelentette ki fagyosan. - Fogalmam sincs, miről hadováltok, de nem is érdekel. Hajlandó vagy együtt dolgozni velünk, vagy nem?
- Mit tud a kard? - kérdezte a félangyal.
- Végtelen varázserőt ad. Vagyis azt hiszem.
És a démon megint ignorálta őt. Hirtelen lett nagyon haragos. Ő volt az egyetlen, aki igyekezett megoldani a fennálló problémát, és ő volt az, akiről nem vettek tudomást. Ez még akkor is zavarta volna, ha nem lett volna hercegné, ami az utóbbi időben elég sokat adott hozzá a büszkeségéhez, bár nagyon vigyázott, hogy ez ne fordulhasson valójában gőggé. Megpróbált kedves lenni, alkut kötni, erre félmondatos válaszokat kapott, nem jutottak egyről a kettőre, a démon pedig el akart menekülni. Ez az, amit nem hagyhattak, semmiképp sem. A kedélyes társalgás ideje most lejárt. Gyorsan közelebb lépett kettőt.
- Ezt nemnek veszem. -közölte, majd azonnal megidézte a szél erejét a jobbjába. Az egyik meghosszabbította az ütését, a másik felerősítette, majd azonnal ütött is egyenesen a démon arca felé. Androméda még azelőtt érezte meg, hogy mit akart, mielőtt megtehette volna, így először egy vakító szent fényvillanást idézett meg, utána pedig ismét felvonva a lándzsáját ő is előre lendült, hogy ledöfje a démont. Az reflexből emelte maga elé a kardot, hogy hárítsa vele a támadásukat, de Loreenának esze ágában sem volt megállni. Csak az egyiküket kerülhette el, így legrosszabb esetben eltört volna a csuklója, főleg, hogy nem kellett kartávon belülre érnie. Csekély áldozatnak tűnt a kard megszerzéséért. A csapása egyenesen a kard pengéjének lapját érte… Az pedig alig adva ki hangot egyszerűen kettétört.
Döbbent csend telepedett rájuk. Loreena tudta, hogy a penge silány, de álmában sem gondolta volna, hogy egyetlen ütését sem bírná ki az angyali kard, Azrael kardja, amit mindenki meg akart szerezni, hogy csodát tegyenek vele. Egyszerűen… Összetört.
Kuncogni kezdett, majd pedig egyenesen nevetni. Ő végig be akarta dobni az óceánba, hogy ne lehessen senkié. Megígérte az öreg mélységinek… Nem éppen így képzelte a dolgot, de valójában ez még jobb is volt annál, mint amit eredetileg tervezett.
- Ha tényleg ez volt Azrael kardja... akkor csak én kaptam meg amit akartam.
- Ez nem lehet... - motyogta Andorméda, majd felnézett a démonra. - Hogy tudtál teleportálni? Tudsz teleportálni?
Adalheidis csak némán bámult.
- Nos, ez érdekes. Nem vagyok gyenge, de biztos, hogy a kard volt. - szólalt meg a démon is, figyelmen kívül hagyva Ada kérdését. Loreena még mindig nevetett, annyira, hogy a könnye is kicsordult.
- Szóval. Tönkretettük Azrael kardját. Így nem lesz senkié. Azt hiszem így a legjobb.
Lehajolt, hogy felvegye az egyik darabját.
- Mondjuk tudtam, hogy silány penge.
A vízen egy csónakot láttak közeledni, három kék palástos alakkal. A tünde szinte teljesen meg is feledkezett a déliekről, és hogy Freyr von Himmelreich még mindig kergette őket. Úgy tűnt a démon sem szeretett volna velük közelebbi ismeretséget kötni, így egyszerűen csak felemelkedett, és kilebegett a partra.
- Még találkozunk.
A lovagnő remélte, hogy ebben téved a másik. Nem szerette volna látni többé az arrogáns képét. Andormédával amilyen gyorsan tudták összeszedték a kard darabjait, beleszórva azt a félangyal színes táskájába. Szerencsére a démon eldobta a markolatot is, így a fegyver minden része megvolt, még ha nem is volt egyben. Látszott a lányon, hogy mélyen megrendítette, ami történt, és a tünde sem volt vele másképp, de most először a déliekkel kellett foglalkozniuk.
- Adalheidis, végtelenül sajnálom, ami történt. De segítened kell. A déliek minket üldöznek, és el kell menekülnünk. Segítesz? - fordult a nőhöz.
- Rosszabb ötlet menekülni, úgy vélem. Nekem biztosan. Ti talán nem vagytok felismerhetőek, de én ezt nem mondhatom el magamról. - jelentette ki.
- Kétlem, hogy nem ismernének fel. - válaszolta keserűen, miközben elkezdte a part felé tolni a csónakot a benne lévő evezővel.
- Miért üldöznek?
- Betörtünk a karanténjukba. Ha megpróbálunk elmenni, levadásznak minket. Ha hagyjuk, hogy átvizsgáljanak, rendben leszünk. Csak nem kell nekik ez a törött vacak.
Hát persze. Adalheidisnek igaza volt. Ezek csak a falut őrző katonák, akik megpróbálják megelőzni a járvány tovább terjedését, és valószínűleg semmi közük nincs az őket kergetőkhöz. Belegondolva pedig nem is árt, ha megvizsgálják őket…
- Igazad van. Másoktól tartottam.
Androméa közben elsüllyesztette a táskájában a kard utolsó darabját is.
- De téged... téged miért ismernek fel?
- Láttak a barikádnál, és a külsőm jellegzetesebb a tiéteknél. De itt jönnek.
A csónak valóban melléjük ért, az egyik könnyűpáncélos katona egy csáklyával kötötte össze a két csónakot.
- Békesség! Maguk jöttek be nemrég a faluba, igazam van?
- Igen. Kerestünk valakit.
- Borzalmas a pestis a faluban. Vannak már hollódoktorok a dolgon, de meg kellene inniuk egy ellenanyagot, hogy biztosak legyünk abban, hogy nem hurcolják szét délen. Velünk jönnének? Pár perc az egész.
Loreena a két Adára nézett majd bólintott.
- Hogyne. Ez semmiség a biztonság érdekében.
- Kövessenek kérem, von Nordenburg százados fogadja magukat az ispotály mellett.
A katonák kihúzták a partra a csónakjukat, majd elindultak hatosban. A falu még mindig kihalt volt, és kísérteties, talán még rosszabb, mint amikor a démon gólemjei üldözték őket. Akkor legalább mozgott valamit. Egy kis házba vezették őket. A szűk helyiségben az asztal mögött egy csuklyás, hollódoktor maszkot viselő férfi ült (testalkat alapján), de ez jelen körülmények között egyáltalán nem volt kirívó. A katona intett neki, majd kifordult az ajtón, magára hagyva a három nőt a doktorral.
- Regin von Nordenburg százados vagyok, örvendek a szerencsének. Kit tisztelhetek személyükben?
Adalheidis meghajolt.
- Hildegrund von Osttand vagyok, szazados. Örvendek.
- Loreena Wildwind vagyok, százados. Nem akarjuk rabolni az idejét, essünk túl a dolgon.
- Nefilim Andromeda. - mutatkozott be a félangyal is, álnevén, vezetéknévként használva a titulust, amit még Amelie Fairbranch királynő aggatott rá. A tünde valahol kedvesnek találta, hogy a lány így magára vette ezt az identitást.
- Köszönöm. - a férfi három kémcsövet tett le az asztalra, mindegyikben átlátszó folyadékkal. - Ezt először is igyák meg. Ne aggódjanak, nem méreg. Ha szeretnék elmondom, miből készül és hogyan. Másodszor, van-e valami, amit a faluban vettek fel?
A tünde nem gondolta, hogy bántani akarnák őket, valóban az volt a legfontosabb mindenkinek, hogy megelőzzék a fertőzést, így kérdés nélkül itta ki az üvegcsét, és csak picit fintorodott el a keserű íz miatt. A kardról és a darabjairól azonban nem akart beszélni. Megvolt a tündéknek is a maguk procedúrája az ilyen esetekre, és lovagként be is kellett magolnia őket. A tárgyakat z volt a legjobb, ha tömény alkoholba mártják utána pedig meggyújtják, ez garantáltan megtisztította minden kórságtól. De bőven elég volt elvégezniük a következő lakott település, illetve kocsma határában, ahol vehettek egy üveg pálinkát. Vagy bármi töményet. Gyűlölt hazudni, de most nem látott más választást, ha nem akarta odaadni a szilánkokat.
- Nincs.
Androméda gyanakodva méregetett mindenkit, de végül kiitta a maga kémcsövét, Adalheidis pedig kettőt is. A hollódoktor maszkja mögött nem láthatta de szinte érezte a gerincében, hogy az is elgondolkozva fürkészte őket.
- Biztos? Nagyon fontos, hogy semmi se jusson ki innét, ami már itt volt.
- Nem vagyunk tolvajok, százados.
- Több van itt téten, mint ellopott érték, Lady Wildwind. Ha ez a betegség elterjed, százezrek halnak meg.
Lady… Nem mondta a címét, és nem véletlenül, a hollódoktor mégis tudta… Tehát hallott már róla, ami sok kérdést vetett fel, de nem ez lett volna az első eset. Az emberek körében megvolt a híre, így ezen igyekezett nem fennakadni.
- Nem emlékszem, hogy mondtam volna a titulusom. Ismer talán? Mert ha igen, akkor tudhatná, hogy nem fogok ekkora veszélynek kitenni civileket.
- Maguk itt meghalnak? - kérdezte Ada, meglepő gyengédséggel a hangjában, amit a tünde csak ritkán hallott a félangyaltól. Ő tudta, hogy minden népnek meg vannak a módszerei, hogy a segítők ne betegedjenek meg olyan könnyen, bár sajnos így is sokan meghaltak közülük is ilyenkor.
- Nem halunk meg, ez... -kopogtatta meg a maszkot. - ...Megvéd minket. Így segíthetünk másokon. Ezért fontosak az ilyen ellenőrzések és az emberek együttműködése ilyenkor. Köszönöm, hogy őszintén és készségesen segítették a munkám. Az embereim kikísérik önöket a településhatárig.
Elköszönésképp biccentett a századosnak, és engedte, hogy a katonák kivezettés őket a település határáig.
- Tűnjünk el innen...
A két nő követte őt, a katonák pedig tisztes távolságban maradtak, tovább őrizve a falu határát. Csak akkor fordult Adalheidishez, amikor már tisztes távolságba kerültek tőlük. Szinte el sem hitte, hogy vége van, és náluk van a kard, még ha darabokban is.
- Mihez kezdesz most?
- Azt hiszem így, hogy a kard hamis volt... Egyesével kell felkeresnem a nővéreim.
Hamis… Loreena keserűen mosolyodott el, de nem akarta elvenni a reményt a nőtől, hogy egyszer megtalálja a kardot, és segít a nővérein.
- Sok sikert. - ez után a nefilimre nézett. Most először tényleg volt konkrét terve. - Szereznünk kéne egy üveg tömény piát. Utána pedig... Van kedved meglátogatni egy szenilis vén öreget?
- Remélem megtalálod őket. - mondta a másik Adának a félangyal is, majd Loreenára mosolygott. Szerencsére ennél több nem kellett ahhoz, hogy tökéletesen értsék mindketten kire gondolt, és hogy hová is mennek most.
- Biztos hiányzunk neki.

Mihamarabb szeretett volna a Tünde erdő biztonságos határain belül lenni. Út közben megálltak egy kocsmában, hogy egy jó adag töménybe mártva, majd meggyújtva őket fertőtlenítsék a kard darabjait, biztos ami biztos.
Jóska a szelek szárnyán száguldott a félangyallal és a lovagnővel a hátán. Először egyenesen kelet felé tartottak, majd a hatalmas vasfák félhomályának védelme alatt fordultak délkelet felé, hogy elérjék Blighted Fallst az ismert világ szélén.
A hatalmas barlangszáj feketén tátongott előttük. A lovagnőnek már a látványától is összeszorultak a zsigerei, a mellkasa szúrt, és alig kapott levegőt. Legszívesebben hazarohant volna Elathába, gyáván megfutamodva, minthogy ismét át kelljen élnie a legutóbbi borzalmakat, de nem tehették. Bízott abban, hogy a legutóbbi után a mélységi most nem próbálja meg szétcincálni az idegeiket, mielőtt szóba állna velük. Más baj is volt: a letört ágak, és emberi lábnyomok aggasztóan hírdették, hogy nem ők voltak az utolsók, akik itt jártak. Hiába mondta a királynőnek, hogy kerüljék el ezt a helyet messzire, aligha számíthatott rá, hogy megszívlelik a tanácsát. Ha pedig nem a tündék voltak, akkor pedig lehet, hogy máris rátaláltak Azraelre a déliek, ami még rosszabb lett volna.
Azrael…
Gondolatban hívta a mélységit, jelezve, hogy megjöttek, és hogy beszélni szeretnének vele, de sejtette, hogy nem ússzák meg a belépést Ir-Roboámba.
- Megkockáztassunk megint egy ugrást? - nézett Adára. A lány bólintott, majd nekirugaszkodott, a lovagnő pedig egy nagyobb légáramlatot küldött alá, hogy a másik kitárt szárnyakon vitorlázhasson át a túloldalra. Ez után ugrott csak ő is. A kő a talpa alatt ismerős volt, a kellemes, otthonos érzés helyett a hideg is kirázta. Egy ideig várakoztak, óvatosan lépkedve beljebb, de Loreena cseppet sem akarta elveszíteni a kintről beszűrődő szikrázó napfényt. Lent már csak a sötétség várt rájuk…
- Talán lejjebb kell mennünk. - kockáztatta meg a lány, ám ekkor hirtelen öntött el mindent a fekete víz, alulról, felülről előlről… De szerencsére a mélységi gyorsabb volt annál, minthogy a lovagnőn eluralkodhasson a feltörni készülő pánikroham. Egy fekete buborékban álldogáltak, közvetlenül az arcuk magasságában pedig megjelent a jól ismert, hatalmas lila szem.
- Mi az, apró lények?
A mélységi hangja minden kedvessége ellenére is kongott a tüdejében és az elméjében, minthogyha belülről akarná szétszakítani. Nem kapott levegőt… Legalábbis úgy érezte, a fölé tornyosuló víztömeg súlya és a hang egyszerre akarja összeroppantani. A szíve zakatolt, szinten mind érben külön érezte a pulzáló vérét.
- Um... Hoztunk valamit de... Ha nem túl nagy vagy nem túl szemtelen kérdés... Nem tudnál esetleg emberinek látszani? - remélte, hogy talán segíthetne kicsit, ha emberszerűnek látná a bukottat. Ada közben kinyitotta a táskáját, megmutatva a törött darabokat Azraelnek. Még a lovagnő is látta, hogy a dacos nefilim helyett most inkább egy megilletődött kislány állt mellette, aki az apukájának vallja be, hogy összetörte a kedvenc vázáját.
A mélységi egy darabja kivált a vízbuborékból, és egy három méter magas, vézna alakká állt össze, akinek az egész arcát kitöltötte a hatalmas lila szeme. Loreena valahogy nem érezte magát jobban tőle, de nagyon értékelte a mélységi igyekezetét.
- Köszönöm. - motyogta azért.
- Add azt ide, leány. - nyújtotta Ada felé egyik karmos kezét. A lány felé nyújtotta először a táskát, de végül mégsem adta oda.
- Össze tudod forrasztani?
Loreena ijedten kapta a fejét a lányra, és Azrael is összehúzta a szemét, mintha csúnyán nézne, bár ezt nehéz lett volna körülírni. Inkább érezte, semmint látta. Alig egy centire volt a kard darabkáitól.
- Tedd le.
- Összeforrasztani... És mit akarsz vele? Megtartani?
Rossz ötletnek tartotta. Bármennyire is a véletlen hozta így, ő örült, hogy összetörték a kardot, megszabadítva a világot ettől a problémától. Egy ilyen erejű tárgyat senkinek sem volt joga birtokolni, mert még a legjobb szándék is végső soron viszályt, fájdalmat és háborút szült volna. Csak most kristályosodott ki benne, hogy Ada magának akarta a kardot. Meglegyintette a hatalom szele, a lehetőségek, amik felvillantak előtte… Loreenát ilyen erő soha nem vonzotta. Mikor régen kereste, akkor is csak oda szerette volna tenni a királynője lába elé, hűsége jeleként, hogy nagy néppé lehessenek, de egy pillanatig sem akarta megtartani vagy használni. A félangyal hallgatása pedig most minden szónál többet jelentett. A lány végül letette a táskát a buborék aljára.
Azrael karja gyorsan lendült, de csak egyetlen ujját tette a markolatra. Alig egy másodperc után megrázta a fejét.
- Ez az én kardom, valóban. De ezt a fegyvert nem én kovácsoltam.
Loreena döbbenten nézett a mélységire, akinek az előző két mondata számára tökéletes ellentéte volt egymásnak.
- Ez... mit jelent?
- Az hogy lehet? - kérdezte Ada is szinte egy időben a tündével.
- Ez a fegyver kilencvenöt-századrészt megegyezik azzal, amit annak idején a világnak adtam. De ezt más valaki készítette, kevesebb, mint egy hónapja. Ez egy majdnem tökéletes másolat. - jelentette ki a bukott angyal tökéletesen tárgyilagosan. Legalább nem haragudott… Loreena viszont köpni-nyelni nem tudott majd’ egy percig. Iszonyatos mennyiségű kérdés cikázott át a fején, de ennek jó oldala is volt, a félelméről szinte teljesen meg is feledkezett.
- Ez a kard képes volt majdnem végtelen mennyiségű varázserőt biztosítani a használójának. Ha csak külsejében lenne másolat, de erőben? Ki képes ilyesmit készíteni?
- Valaki, aki hasonlóan erős, mint én, és van egy mintája: az eredeti.
- Ha hasonlóan erős mint te... Akkor egy angyal, vagy egy másik mélységi? - még a gondolat is rettenetes volt, hogy egy másik olyan birtokolja már a kardot, és sokszorosítani is képes. Ellenben ha ez a kard kevesebb, mint egy hónapja készült, akkor ami a tünde királynőnél volt, és amit eddig kergettek, még mindig lehetett az eredeti. Csak a holtakat feltámasztó démonnál tévedtek, és ezek szerint ott sem túl nagyot.
- Nem tudod újra elkészíteni? - kérdezte Ada dacosan, Azrael viszont csak bólintott a tündének.
- Szerintem fajtársam.
A félangyal felvetésére viszont sebesen lódult meg a lány arca felé. Loreena nem tudta megállapítani mit csinált a mélységi, de azt látta társnője arcán, hogy éppen szenved. A tagjai elernyedtek, zihált, a kezei ökölve szorultak, de egy hang sem jött ki a torkán.
- Tiszteletet.
El kellett volna csitítania a dolgot, megkérni a bukottat, hogy engedje el a lányt, nem úgy gondolta, térjenek vissza az eredeti témához, de nem tette. Először azt hitte, félelemből, hogy ő is így járna, de amikor mélyen magába nézett mást talált. Magának sem akarta bevallani, de úgy érezte, Androméda ezt most megérdemelte. Megvárta, hogy végre érjem az alig néhány másodpercig tartó kis közjáték, és csak utána folytatta.
- Ez viszont nagyon rossz hír. Mit tud vele kezdeni egy fajtársad? Tippre semmi jót, de mit tehetnénk mi a dologgal?
- Kiváló kérdés. Annyira nem rossz a helyzet, mint érzed, tünde. Ha akarta volna, már rég a világra törhetett volna. A színe fehér amúgy, ezt láttam a kardban, ahogy az enyém lila. Ha megtaláljátok, és megszerzitek, törjétek helyben össze a fegyvert!
Loreena felsóhajtott.
- A fehéren kívül nem tudsz adni valami támpontot? Irányt, távolságot, nevet akármit, amin elindulhatunk... - fájt a feje. Ismét, mint akkor Blighted fallsban, úgy érezte, hogy túl sok nyomás nehezedik rá, és ennek csak részben volt okozója a víztömeg körülötte. Gyűlölte ezt a rengeteg fekete vizet… Azraellel viszont egyet értett, és úgy tűnt megint közösek a céljaik.
- Már szabad vagy. Nem tudsz segíteni keresni? Tudom, hogy kimenni nem akartál, de gondolom több mozgástered van így.
Tekintete egy pillanatra találkozott Andormédáéval, aki úgy tűnt nincs a helyzettől elragadtatva. Valóban súrolták a határt, hogy meddig önmaguk még, és mikortól számítanak már egy fenevad szolgáinak, de a lovagnő még indig próbált Azraelre szövetségesként tekinteni, és nem mint urára.
- Mint említettem, odakint vérszomjas papok vannak. Eszem ágában sincs kimenni. - majd fél másodpercnyi szünet után ismét megszólalt. - A fehér szín pedig elegendő kell, hogy legyen. Még azt se mondtam el, hogy én vörösnek látom.
- Igen emlékszem... Erről jut eszembe. Nem jártak itt mások mióta eljöttünk? Kiderült hogy a világban sok helyen megérezték, mikor elengedtünk. Nem tudom mennyit tudnak, de keresni fognak...- megmasszírozta a homlokát. Színcímkékkel ellátott bukottak… - Rendben, hol találok információt arról, hogy melyikőtök fehér, akit te vörösnek látsz? A tudásod tízezredével sem rendelkezünk. Segíteni szeretnék, de nekem csak halandó hosszúságú életem van arra, hogy kitaláljam.
- Miből gondolod, hogy képesek leszünk elvenni tőle? - mondta Ada, dacosan kerülve a lila és zöld pillantásokat.
- Megoldjátok, tudom. Lehet nem úgy tűnik, de jómagam se jártam túl sokat az elmúlt néhány ezer évben.
A lovagnő azt se tudta, mit mondjon. Megoldják… Végülis megoldották eddig is.
- Hát... köszi, hogy hiszel bennünk meg ilyesmi.  - azért nem volt meggyőzve arról, hogy ezt tényleg kivitelezni tudják, pedig muszáj lesz.
- Majd bekopogunk hófehérkéhez pár vérszomjas pappal. - mosolygott Adára bíztatóan. Neki a megtalálással nagyobb gondjai voltak, ha már lementek egy seregnyi szent erőt használó pappal, akkor végülis valahogy már elboldogultak. Legalábbis ebben reménykedett.
- És, milyen a szabadság? - kérdezte kedvesen a mélységitől.
- Borzalmas. Ott az a pap például, nem is olyan messze innét, biztos, hogy meg akar ölni... Semmi kedvem ehhez az egészhez...
Loreena felvonta a szemöldökét. Ezek szerint tényleg jól látták, hogy volt itt valakit.
- Pap? Milyen pap?
- Néha megjelenik a fák között, és tudom, hogy engem keres. Biztos meg akar ölni. Ez már csak ilyen.
Azrael olyan volt megint, mint egy zsémbes, öreg bácsi, ugyanakkor egyértelműen nem akarta, hogy egy pap csak úgy megölje, és ezért inkább otthon maradt. Loreena hintaszéket, kandallót és láb mellett fekvő öreg kutyát is képzelt mellé.
- Elbírna veled?
- Nem öljük meg. - jelentette ki Ada, a tünde viszont ebben már bizonytalan volt. Úgy érezte egy hegy tetején állnak, és most nagyon nagy esély volt rá, hogy elinduljanak a valódi kultistává válás útján, lefelé a lejtőn…
- Magában úgy sem. De mi van ha többen vannak? Nem túl jó ez így. Na, nem mint ha sok helyem lenne itt, ez más kérdés.
- Minket is keresnek. Én sem akarom megölni Ada, de az a pap láthatott minket, és egyenesen vinni fogja a hírt Freyr von Himmelreichnak, és akkor itt fognak nyüzsögni a déliek.
Tartott pár másodperc szünetet, próbált gondolkozni, mi lenne a legjobb megoldás, hogy ne haljon meg senki.
- Nem tudsz elköltözni? Biztos van még ilyen város, ahol biztonságban lehetsz, és nem tudnának rólad. Mi meg... Mi meg majd megoldjuk valahogy. Azért meg tudnád mutatni, hogy néz ki a pap?
- Elcsaljuk. - vetette fel a nefilim. - De nem bánthatom.
- Csak a tekintetét érzem, a testét valahogy elfedi. Zöld és szürke az illető. Nem barátságos.
Zöld és szürke… Se nem a déliek kékje, se nem észak vöröse, csak zöld és szürke. Zöld szemek, szürke haj… Ugrott be neki. Lassan kezdte megérteni a mélységi logikáját, aki úgy tűnt szinesztéziában gondolkozott. Mégis annyira abszurdnak tartotta a dolgot, hogy elég kevés esélyt látott, rá, hogy a tippje bejöjjön. Próbálta felidézni magában Esroniel von Himmelreich arcát, tartását, az egész lényét, hogy a fejében Azrael is megláthassa.
- Ilyesmi?
- Azaz. Ez valami népszerű pap?
Loreenát egyszerre öntötte el a harag, de a jókedv is. Kedve lett volna nagyon-nagyon nevetni a helyet tökéletes képtelenségén. Népszerű pap… Mindenesetre itt volt az ideje, hogy Azrael tisztában legyen az elmúlt évek veroniai eseményeivel.
- Nos, most éppen nem lehet az. Tizenhét éve kirobbantott egy háborút, egy egyházszakadást, és fél éve se szó se beszéd lelépett és otthagyta az övéit. Kínos sztori, a neve Esroniel von Himmelreich. De ami még aggasztóbb... Hogy ő az egyetlen ember, akiről tudom, hogy ölt már olyat, mint amilyen te vagy. Kettőt is, bár nem egyedül. Képes téged elpusztítani, meg fogja találni a módját. Kérlek, Azrael... Költözz el innen, mert meg fogsz halni.
Ada a barlang szájához sétált és kinézett, legalábbis amennyire a buborékjuk engedte.
- Miért nem győzöd meg őt? - kérdezte, majd visszafordult hozzájuk. - Ő képes elpusztítani a fehéret. Talán téged is megöl, de mindennek ára van.
A buborékuk eltűnt, a levegő megtelt apró, buzogányszerű formákkal. A nap elsötétült ahogy eltakarta a magasba emelkedő mélységi. Azrael akkora volt, mint egy hegy, vagyis inkább, mint egy egész tó, és az a rengeteg víz most mind a fejük fölött lebegett. Loreena elképzelte, ahogy rájuk esik, és kis híján szívszélütést kapott.
- Képes rá ez a férfi?
Rettegve nézett fel a fekete víztömegre. Sötétségbe boríthatná az egész világot… De igyekezett annyira összeszedni magát, hogy válaszolni tudjon, de ne adjon kedvet ahhoz, hogy a mélységi mérgében elárassza a Tünde erdőt.
- Egyedül szerintem nem. És mikor elhagyta a népét elhagyta a csapatát is. De attól még bizonyosan veszélyes. - próbált óvatosan fogalmazni. - Adának pedig igaza van abban, hogy talán segít nekünk megölni Hófehérkét...
- Azt hiszem, ilyen nyílt hívást udvariatlanság figyelmen kívül hagyni... Békesség.
A volt zsinatelnök hangja a hátuk mögül szólalt meg. Semmit sem változott, az arcán kedélyes kifejezés ült, mintha egy baráti ebédre jött volna. Azrael „ijedtében” hatalmas karddá formázta magát, hegyét egyenesen a férfira tartva.
Loreena ismét kis híján szívrohamot kapott. Kezdte úgy érezni, hogy bár még fiatal volt, ez a küldetés kifejezetten ártott az egészségének. Eszébe jutott az utolsó találkozása Esroniellel, amikor a zsinatelnök eltűnt egy villanással, ő pedig csak a pajzsát tudta visszahozni. Meg akarta menteni... Leküzdve a rettegését utána ugrott a tengerbe, hogy kihúzza az élőholtak közül, de nem találta meg. Ehelyett az otthagyta délt annak a rohadéknak, Freyrnek, elhagyta a népét, elhagyta a harcát, otthagyva az ártatlanokat, hogy vívják meg az ő háborúját. Elhagyott mindenkit…
Te utolsó szemétláda...
Szándékosan nem tett semmit, hogy elrejtse a gondolatait, sőt. Azt akarta, hogy ezeket az emlékeket Azrael is lássa, és ez alapján ítéljen. Ada is megpördült a tengelye körül, és megidézte a fénylő lándzsáját, de nem támadt rá a lelkészre.
- Remélem a békességet komolyan is gondolja.
- A maguk részéről igen. Az úriember pedig eldönti, hogy mit szeretne. - bökött állával a mélységi felé, aki erre összerázkódott. Azraelt konkrétan kirázta a hideg Esronieltől.
- Valóban. Ez egy különleges ember.
- Én a helyedben megsértődnék az emberen. - pillantott fel a lila szemre. Már megint ez a fránya nagy nyomás a mellkasában és a gyomrában, amivel nem tudott mit kezdeni, és ami szarkasztikus megjegyzésekre kényszerítette.
- Maga meg jól szarban hagyott minket... - közölte fagyosan Esroniellel. Az már nem volt zsinatelnök, nem volt senki sem, akit tisztelnie kellett volna. És amit azt illeti, egyenesen megvetette, hogy akkor ott, a Kísértet szigeteknél eltűnt, és a jelen állás szerint inkább a saját pecsenyéjét sütögette magára hagyva Hellenburgot és az egyházát. A lovagnő szemében az ilyen embernek egy morzsányi becsülete sem volt.
- Tudod ki ez a mélységi? Ő Azrael. - tett Ada egy fél lépést a férfi felé. - Mit akarsz tenni?
- Ép majdnem meghaltam, és ezt kapom... Látja, Ishboseth, ilyenek ezek az alakok. - kis szünetet tartott. - Mellesleg, maguk meg hazudtak a hatóságoknak, ráadásul úgy viselkednek, mint a kultisták. Ez sem túl jó pont.
Hazudtak a hatóságoknak… A hollódoktoros maszkok egyike mögött rejtőzhetett… És akkor ők voltak azok, akik idevezették. Ha nem tartotta volna egyben a lelkét a fortyogó düh, akkor most minden bizonnyal elájult volna.
- Jó pont? Kinél? Magánál? Tettük, amit helyesnek tartottunk. Pont, mint maga. - tette karba a kezét. Sértőnek tartotta a kultista megnevezést is, akkor is, hogyha valóban összetéveszthetetlenül hasonlóak voltak. Csakhogy ők nem voltak fanatikusok, sem bilincsbe vert szolgák, amiről Esroniel megfeledkezett.
- Tényleg megöltél két olyat, mint én?
Kérdezte Azrael kis kétellyel a hangjában, Esroniel viszont csak felnevetett.
- Félreinformálták, testvér, hármat. De magát nem akarom, még. Megkérhetném, hogy távolítsa el a kultistáit, amíg beszélgetünk? Nem biztos, hogy tudni akarnak azokról, amit hallanának.
Loreena kezdte úgy érezni, hogy nagyon kevés választja el attól, hogy megpróbálja konkrétan pofánverni az ex-zsinatelnököt. Az egy dolog, hogy az mérhetetlen egójában egy szintre helyezte magát Azraellel, és testvérnek szólította, de a kultistákra vonatkozó félmondat volt az, ami betette nála a kiskaput.
- Nem vagyok kultista. - közölte sértetten, majd felnézett a mélységire. - De elmegyek, ha akarod. És dealelhettek a hófehérkével, ahogy akartok.
Szinte észre sem vette, hogy belekeverte az angolt is a németbe, de biztos volt benne, hogy így is megértik. Persze, kíváncsi volt, hogy azok ketten mit akarnak beszélni, de itt most úgy döntött, rábízza a kérdést a mélységire, és Ada is tegye, amit akart. Úgy érezte ez után szinte biztos nem teszi ki a lábát a Köderdőből, maximum nagy ritkán ellovagol Lightleafig. Jó volt ott neki. Messze ettől a sok kavarástól, messze a mélységiektől, a kardtól a déliektől, és mindenek előtt Esronieltől.
- Ne sértegess, pap! - sziszegte Ada és elindult kifelé.
Ne maradjatok. Meghalhattok. Haltak már meg elegen miattam. Ez az ember veszélyes.
Szólalt meg Azrael hangja a fejében, és bizonyára a nefilimében is.
Én elégszer láttam ahhoz, hogy tudjam. És sajnos tudja hol lakok, ha meg akarna ölni. Szívesen maradok itt veled, de ha elküldesz tiszteletben tartom.
- Loreena! - szólt hátra Ada. - Menjünk.
Még találkozunk. Ebben biztos vagyok.
Hallotta még utoljára a mélységit, majd a fekete víztömeg elkezdett lezúdulni az égből. A morajlásból a lovagnő még hallotta, ahogyan Androméda a nevét sikítja. Futott. Olyan gyorsan rohant, ahogy csak tudott, ki a szakadék széléhez, hogy egyszerre ugorjanak át a társnőjével. Visszanézve még látta, hogy Esronielt körbevette a fekete víz, hogy a buborékban beszélgessenek, majd az összes víz befolyt Ir-Roboámba. Csönd volt. Csupán a szél borzolta össze a leveleket a fák tetején, mint minden gyönyörű, idilli napon.
Egész testében remegett, de most nem a félelemtől, hanem a haragtól és a frusztráltságtól. Dühében ököllel csapott bele a legközelebbi fába, felsértve a bütyköket a kezén.
- Mit képzel ez magáról! Alacsonyrendű kultistának néz minket, most pedig tele fogja tömni Azrael fejét, ahogyan kirobbantott egy egész háborút. És az övé lesz a kard. Meg fogja szerezni, és nem tehetük semmit![/color] - a végére már kiabált, ahogyan csapkodta a fát. Hát ezért volt minden? Ennyi volt? Csak úgy belibeg Himmelreich a semmiből, learatja a babért és olyan hatalomhoz jut, amit halandó nem birtokolhat? Nem tudta, mit tegyenek. Nem tudta hogyan tovább. Hagynia kellett volna a fenébe az egészet, élni békében az életét ameddig még lehetett.
- Valóban ezt gondolod? - kérdezte Ada szokatlanul szelíden. - Azrael nem fogja engedni. Nem árulja el neki a fehéret.
A tündét meglepte a másik hite a bukottban, nem volt megszokott tőle. Mégis keserűen nevetett fel.
- Nem ismered Esronielt. Ezreket tudott meggyőzni, hogy kövessék őt. El fogja hitetni Azraellel, hogy segíteni akar neki, és hogy csak ő képes rá. Hogy mi senkik vagyunk. És ha összemérnénk vele az erőnket, valószínűleg ő győzne. Még én is elhittem, régen, hogy segíteni akar, hogy jobbá akarja tenni a világot, még ha nem is értettem egyet a háborújával. Aztán eltűnt, most pedig csak úgy megjelenik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nincs!
Vett néhány nagy levegőt, hogy kicsit megnyugodjon.
- Mit akarsz tenni most, Ada? Ha valami csoda folytán előbb bukkannánk rá a hófehérkére mint ő, aligha lenne esélyünk legyőzni. Neki van már ebben gyakorlata, nekünk nincs. És túl jól manipulálja az egész kibaszott világot ahhoz, hogy Azrael megálljon ellene.
A félangyal lány ökölbe szorította a kezét.
- Akkor nekünk is meg kell győznünk sokakat. - jelentette ki, de a hangja megbicsaklott. Ő sem volt annyira biztos magában, mint mutatta. - Most időnk van és előtte járunk. Ha csak háborút hoz, nem győzhet.
A tündére nézett, de az csak lerogyott a fa tövébe, amit eddig csépet.
- Értékelem az optimizmusod. - mondta, majd lehunyta a szemét. A világ ismét a feje tetejére állt. Milyen szálakat mozgathatott Esroniel még? Nem lett volna meglepve, ha ő kerestette volna a párosukat, és ő állt volna a királynő árulása mögött. Hajlamos lett volna elhinni, hogy végig, minden rossz mögött ő állt.
- Mindenekelőtt hazamegyek. Veszek egy fürdőt, meleg vacsorát eszem, utána pedig kitálalok a férjemnek, mert ez az ügy rajtam túlnőtt. Velem jöhetsz, ha szeretnél, van üres szobám ahol ellakhatsz egy darabig. Ha pedig a pihenő után úgy döntünk, felvesszük a kesztyűt, akkor egyetlen helyre mehetünk, ez pedig Észak, a katedrális. Ismerek egy püspököt, és megbízom benne. Talán segíthet meggyőzni az északi egyházat, hogy segítsenek.
Már ha valóban akartak mit kezdeni a dologgal, amiben egyáltalán nem volt biztos. De ha rá akartak lépni erre az útra, akkor szentség kellett, egyházi tudás kellett a kereséshez, és délre nem mehettek. Maradt a katedrális. És Kather. Ez az ügy már nem csak az övék volt, és eljött a pillanat, hogy nem tarthatták többé titokban, ami itt történt. Úgy nem, hogy Esroniel von Himmelreich is bekerült a játékba. Ada lehajtotta a fejét, és leült mellé a fa tövébe, a tünde pedig megfogta a lány finom, fehér kezét. Ha végigcsinálják, akkor együtt fogják tenni.

- Ismeritek Pygmalion történetét? A másik világból. – kezd bele a szépséges, vascsontú teremtmény.
Ada nem-el felel, Loreena csak a fejét rázza.
- Nos, kicsit nehéz elmagyarázni, de...
A magyarázatát egy hang szakítja meg a csónak elejébõl.
- Lám-lám, milyen érdekes arcok gyűltek itt össze.
Csuklyás ez is, de egészen emberi. Egy középkorú férfi, kinek a súlya alatt még csak meg sem rezzen a csónak. S ők érzik: ő lesz az.
Ada, aki eddig Adalheidisre tartotta kivont fegyverét, egy másodpercnyi hezitáció után a jövevényre fogja. Igazából nincs értelme várakozni, de a csevegő hangnem megállítja. Ha a kardért nyúlna, rögtön ledöfi. Így viszont csak áll és mered rá, ráfogva az Égi Vértet.
Adalheidis és Loreena sem tesz semmit, csak a jövevényt nézik.
- Jaj, ne már... – fakad ki a csuklyás. - Biztos vagyok benne, hogy fél Veronián át követtek, biztos van egy halom kérdésük...
- Nekem csak egy. – felel Loreena visszkézből. - Egy olyan tárggyal, amivel király is lehetne miért halottakat támaszt fel?
Ada viszont, aki általában tiszteletben tartja Loreena megmozdulásait és valami azt súgja, nem jó ötlet, de most mégsem tartóztatja magát, nekilendül a démonnak, hogy ledöfné.
- Más céljaim vannak. – mondja az, miközben kitér Ada mozdulata elől, megragadja a lándzsatartó kezét, és beledobja a vízbe. A tünde azonnal reagál, egy egész felhő pillangót idéz meg köréjük, hogy zavarja vele a démont, ameddig a csónak széléhez ugrik, hogy kihúzza Adát a vízből.
Mindeközben Adának elege van belőle, hogy mindenki a lándzsájánál fogva rángatja, de úgy fest, ez ellen nem tud mit tennie egyelőre, megadóan és dühösen ível a vízbe. Szárnyai kitárulnak és a vízfelszínre csapnak. Nem tud úszni. Már hol tudna? A puszta volt otthona és az álmok ködös világa. Ezért aztán kétségbeesetten kap Loreena keze után, borzadva attól, hogy így a lovagnő szabad préda a démonnak. De megértette az üzenetet. Csak a feje fölött gyűlik egy glória, jelenként annak, hogy a szent erő ott forr benne és egy szikra formájában kicsaphat. Bár a tóga ráragad, kikerül a csónakba, a tündét sem dobják utána, és ott nagyokat lélegzik.
- Köszönöm. - zihálja Loreenának. A démonra mérgesen mered.
- Az a kard, az az, amire gondolok, igaz? – szólal meg Adalheidis. - Látod a gondolataim, nem?
A démon rábólint.
- Szerintem az. Más nem lehet.
Adát aggasztja, hogy gondolatolvasásról van szó, és az is, hogy Loreena nem szól semmit. De ebből megérti, hogy ő is támadáson gondolkodik. Még ha mégoly valószerűtlennek is tűnik, hogy képesek volnának szembe szállni vele. Adalheidis egészen más súlycsoport és a démon is úgy viselkedik, raadásul nála a kard.
- Mit akarsz tőlünk? - szűri a fogai között a nefilim. Egy ázott, felbőszült csirkére emlékeztet, de egyszerre válik távolságtartóvá, kimértté. A hangja most nem fojtott az indulattól, higgadtságot erőltet magára, próbál olvasni a másikban. És ő is azon töri a fejét, hogy mit tehetne. A szent erő hat a démonon. De vár Loreenára, figyelme peremén folyamatosan társára koncentrál, hogy vele mozduljon ha kell.
- Én? Semmit. Ti követtetek. – hárít a démon.
Ada életében először harap a nyelvébe, hogy ne szóljon vissza. Természetesen nem arra értette, hogy követték, hanem, hogy így beugrott a csónakjukba. Hagyhatta volna, hogy a víz messze sodorja őket, nem volt szükséges ez a látogatás a részéről, ha csak nincs olyan magas lovon, hogy úgy gondolta ránéz üldözőire egy csevej erejéig.
Loreena végül eldönthetett valamit, mert végignéz a díszes társaságon, majd mint mindig miután értékelése végére ért, fölvázolja a helyzetet:
- Úgy látom itt mindenki azt a kardot akarja. Mi hárman már megegyeztünk. Most rajtad a sor, démon. Ha tudjuk mit akarsz vele, akkor az is lehet, hogy veled is meg tudunk egyezni.
Ada dacosan felszegett állal hallgatja végig Loreena mondandóját, itt volt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Közben a lovagnő közelebb megy a démonhoz, Ada pedig szintén felkészül a támadásra. A dicsfény a homloka körül, a Nap fölöttük, a Nap angyalának ereje pedig az ujját bizsergeti. De kíváncsi. Kíváncsi mit akarhat a démon, miért beszél velük, s hogy meg akar-e egyezni? Egy démon...
Adalheidis rosszallóan néz rájuk.
- Ne erőlködjetek, tudja a terveteket. Végtelen a varázsereje. – mondja.
- Közel végtelen csak. Annyira elég, hogy olvassam a gondolataikat. – javítja ki a démon.
- Ez nem változtat a kérdésen. Nem fogom megtámadni, ha egyezségre jutunk. - jelenteti ki hűvösen. A helyzet igazán idegölő.
A démon megvonja a vállát.
- Egyezséget egyenlő partnerek kötnek. Milyen felelősséggel tartozom maguknak?
De Loreenának nem kell kétszer mondani, azonnal leosztja a lapokat.
- Ha számunkra is elfogadhatók a céljaid, akkor veled megyünk, megvárjuk ameddig megcsinálod, utána pedig átpasszolod a kardot a soron következőnek, vagyis Adalheidisnek. Ő pedig ha végzett odaadja nekünk.
Ada felkészül a démon gúnykacajára, elvégre már hogy volna ilyen tisztességes?
- Ó, hogy a kard kell nektek, és szépen kérni jöttetek...! Miért is ne, ha kivájtam vele a föld alatt a démonok úgy birodalmát, vihetitek. – feleli flegmán.
Loreena meglepetten vonta fel a szemöldökét.
- Ehhez minek kell ennyi hullát feltámasztani?
- És te lennél a királyuk. - összegzi Ada Loreenával egy időben, de a gondolat megragad a démonban.
- Királyuk? Eszem ágában sincs. Legyen csak az a bolond Darrakard vagy aki akar. Az én terveim nagyobbak.
- Én magasról teszek rá, hogy ki a királyuk, ameddig az enyéimet békénhagyják. De nem válaszoltál a kérdésemre. – jelenti ki a tünde.
- Szinte biztos, hogy azért, hogy finomhangolja a fegyver energiaköreit... Finomhangolni feltámasztással... Őrület... – érkezik a magyarázat Adalheidistől s arcán látszik, hogy elborzad már a gondolatra is. A démon ellenben csak bólint.
- Ha a hölgy ennyire tud mindent, akkor én megyek is a dolgomra.
- Nem mész sehova. - jelenteti ki Loreena fagyosan. - Fogalmam sincs, miről hadováltok, de nem is érdekel. Hajlandó vagy együtt dolgozni velünk, vagy nem?
El fog menekülni. - ez jut eszébe, amikor a lovagnő megszólal. Ahogy felbukkant, úgy el is bukkanhat, s még semmit sem tudtak meg.
- Mit tud a kard? - néz rá átható aranyszín szemeivel, s kérdi, hogy ott tartsa.
- Végtelen varázserőt ad. Vagyis azt hiszem. – felel a démon.
Loreena ekkor gyorsan közelebb lép kettőt. A kedélyes társalgás ideje most lejárt.
- Ezt nemnek veszem. - közli, és azonnal aktiválja a windforce-ot a blow-val együtt, és pofán veri.
Ada meglepődik, de azonnal reagál. Egy szikra pattan át, egy sugár, kinyújtott kezéből.
Az illető maga előtt keresztben, az ütések irányában feltartja a kardot. S ekkor megtörténik az, amire álmaikban sem gondoltak soha: Támadásuk eléri a fegyvert és egy nyekkenéssel kettétöri Azrael kardját. Mindenki szeme elkerekedik egyszerre.
Aztán Loreena felkacag.
- Ha tényleg ez volt Azrael kardja... akkor csak én kaptam meg amit akartam.
Ada el se tudja hinni. A kardról nem hallott, amíg át nem ért a Shattenshielden és észre se vette hogy nőtt napra nap szívében a vágy, hogy megkaparintsa, a szemében pedig a fegyver jelentősége.
- Ez nem lehet...
... a kard? ez nem történhetett meg. Inkább elhallgat. Nem áll össze a kép, hogy támasztott fel halottakat a démon? Ösztönösen Loreenára néz majd Adalheidisre, tekintete végül a démonon állapodik meg. A lovagnő kacagása ébreszti magára, de továbbra is képtelen elhinni.
- Hogy tudtál teleportálni? Tudsz teleportálni? - kérdi esdekelve, mintha a válasz visszahozhatná a kardot.
- Nos, ez érdekes. Nem vagyok gyenge, de biztos, hogy a kard volt. – habogja elképedve a démon.
Loreena még mindig nevet, lassan a könnye is kifolyik....
- Szóval. Tönkretettük Azrael kardját. Így nem lesz senkié. Azt hiszem így a legjobb.
Lehajol hogy felvegye a darabját.
- Mondjuk tudtam, hogy silány penge.
Közben egy csónak jön feléjük, rajta három kékpalástos alak. A démon meglátja ezt, és mint akinek jobb dolga van, kilebeg a partra.
- Még találkozunk. – veti oda távozóban.
Ada néz és néz és nem bírja felfogni, aztán jönnek a déliek, és hirtelen indíttatástól vezérelve csatlakozik Loreenához, ha csak nem akarja a megmaradt darabokat a vízbe hajítani. A színes batyuját nyújtja, oda gyűjti a kard szilánkjait.
Aztán felegyenesedik és Adalheidisre néz. Remélhetőleg már begyógyultak a sebei. Csak nem fognak elszerelni egy Úr angyalát, egy tünde lovagnőt aki sötételf főméltóság és a világ legszebb nőjét. De azért látszik rajta, hogy nem minden kóser... mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, úgy pislog az érkezőkre meg a démon után. Annyira meg van illetődve hogy megtámadni is elfelejtette – már a feltartóztatása végett.
- Adalheidis, végtelenül sajnálom ami történt. – szól fel Loreena a darabka szedegetésből. -  De segítened kell. A déliek minket üldöznek, és el kell menekülnünk. Segítesz?
- Rosszabb ötlet menekülni, úgy vélem. Nekem biztosan. – feleli amaz. - Ti talán nem vagytok felismerhetőek, de én ezt nem mondhatom el magamról.
- Kétlem, hogy nem ismernének fel. – azzal az evezőt veszi magához, hogy csónakukat a partnak fordítsa.
Ada úgy ül, hogy szárnya takarja Adalheidist. Ő még mindig nem bízik benne, de Loreenában igen.
- Miért üldöznek? - kérdi.
- Betörtünk a karanténjukba. Ha megpróbálunk elmenni, levadásznak minket. Ha hagyjuk ,hogy átvizsgáljanak, rendben leszünk. Csak nem kell nekik ez a törött vacak.
Loreena felsóhajt, és jobban megnézi őket. De nem ismeri fel benne Freyr embereit és nem templomosok.
- Igazad van. Másoktól tartottam.
A félangyal eközben elsüllyesztette az összes karddarabkát a színes batyujába, még maga sem tudja mit akar, de csak egy 'ember' van, aki meg tudja mondani, mi legyen.
- De téged... téged miért ismernek fel? - próbálja átformálni kérdését miközben várnak hogy beérje őket a három déli.
- Láttak a barikádnál, és a külsőm jellegzetesebb a tiéteknél. De itt jönnek.
Melléjük ér a csónak, és a könnyű páncélos katona egy csáklyával összefogja a két járművet.
- Békesség! Maguk jöttek be nemrég a faluba, igazam van?
- Igen. Kerestünk valakit. – felel Loreena tartózkodón. Ada csak csöndben végig méri őket.
- Borzalmas a pestis a faluban. Vannak már hollódoktorok a dolgon, de meg kellene inniuk egy ellenanyagot, hogy biztosak legyünk abban, hogy nem hurcolják szét délen. Velünk jönnének? Pár perc az egész.
Loreena végignézett rajtuk majd bólintott.
- Hogyne. Ez semmiség a biztonság érdekében.
Ada is biccent nekik beleegyezőleg. De nem tetszik neki. Loreenára néz, tovább rajta tartva tekintetét, de nem szól semmit. A déliek üldözik őket. A déliek itatni akarnak velük valamit. Ezek a déliek aligha ismerik őket. De honnan lehetnek biztosak benne? Társnőjét mégis követi.
- Kövessenek kérem, von Nordenburg százados fogadja magukat az ispotály mellett.
Miután kihúzták őket, egy kis házba vezetik a három nőt, ahol egy csuklyás, pestisdoktormaszkos férfi ül az asztal mögött. A katona aki idekísérte őket, int neki, majd kifordul, és bezárja az ajtót. A férfi int.
- Regin von Nordenburg százados vagyok, örvendek a szerencsének. Kit tisztelhetek személyükben?
Adalheidis meghajol.
- Hildegrund von Osttand vagyok, szazados. Örvendek.
- Loreena Wildwind vagyok, százados. Nem akarjuk rabolni az idejét, essünk túl a dolgon.
- Nefilim Andromeda. - mutatkozik be. Amióta a tündék így nevezték, azóta mint egy tisztséget, nevet használja fajtája nevét. A maszkos alakot fürkészi. Vár.
- Köszönöm. – felel a férfi és letesz az aszalra a zsebéből három kémcsőnyi áttetsző folyadélkot. - Ezt először is igyák meg. Ne aggódjanak, nem méreg. Ha szeretnék elmondom, miből készül és hogyan. Másodszor, van-e valami, amit a faluban vettek fel?
Loreena habozás nélkül veszi el és issza kia  folyadékot. Ada vonakodva követi a példáját.
- Nincs. – feleli a tünde. Az üvegcse üresen koppan a fa asztallapon.
Adadalheidis is megissza, nem szól. A férfi mintha fürkészné őket egy darabig, de ebben nem lehetnek biztosak a maszktól.
- Biztos? Nagyon fontos, hogy semmi se jusson ki innét, ami már itt volt.
- Nem vagyunk tolvajok, százados. – felel a hercegné rezzenetlen hangon.
- Több van itt téten, mint ellopott érték, Lady Wildwind. Ha ez a betegség elterjed, százezrek halnak meg.
- Nem emlékszem, hogy mondtam volna a titulusom. Ismer talán? Mert ha igen, akkor tudhatná, hogy nem fogok ekkora veszélynek kitenni civileket.
- Maguk itt meghalnak? - kérdi Ada talán egy árnyalatnyi együttérzéssel a hangjában. Nem tudja mi az a karantén, mármint a szó jelentését. Ők is száműzik a fertőző betegeiket.
- Nem halunk meg, ez... - kopogtatja meg a maszkot - ...Megvéd minket. Így segíthetünk másokon. Ezért fontosak az ilyen ellenőrzések és az emberek együttműködése ilyenkor. Köszönöm, hogy őszintén és készségesen segítették a munkám. Az embereim kikísérik önöket a településhatárig.
Loreena bólintott a századosnak, majd az ajtó felé fordult, csak később súgta oda a két Adának:
- Tűnjünk el innen...
A félangyalnak semmi ellenvetése nem volt, a színes tarisznya még sosem égette ennyire az oldalát. S most úgy fest ami benne van, benne is marad.
Alig hiszik el a falu ahtárához érve, hogy valóban élve kerültek ki a pestis súlytotta faluból, s náluk a kard.. bár darabokban. S midnezt még nem volt idejük megemészteni.
- Mihez kezdesz most? – fordul Loreena Adalheidishez, amikor újra magukban vannak. A lovagnő szinte a szájából vette ki a szót. A kérdések ott tornyosulnak benne, mint egy kitörni kész vulkán. Mihez kezd a lány? És mihez kezdenek ők?
- Azt hiszem így, hogy a kard hamis volt... Egyesével kell felkeresnem a nővéreim.
- Sok sikert. – mondta Loreena egy keserű mosollyal, ez után Andromédára nézett. - Szereznünk kéne egy üveg tömény piát. Utána pedig... Van kedved meglátogatni egy szenilis vén öreget?
Ada most Loreenát méri végig, mint az előbb a sátorbéli maszkost. Nem mondta el Adalheidisnek hát, hogy a kard igazi volt, de a terve egyértelmű.
- Remélem megtalálod őket. - mondja ő is a világszép lánynak, majd viszonozza a tünde pillantását.
Úgy forog a feje, nem kell hozzá a pia sem, de vele tart természetesen, és igen, az öreg... Egyszerre fogja el félelem, izgalom és valami különös nosztalgia. Van valami a lovagnő szóválasztásában...elmosolyodik:
- Biztos hiányzunk neki.


Loreena előbb keletnek fogja Jóskát, hogy mihamarabb elérjék a tünde erdőt, csak később fordulnak délkeletnek, Blighted Fallsba, ahol minden elkezdődött. Az út két napon át tart és ők nem sokat beszélnek maguk között – nincs miről. Dél vérdíjat tűzött a fejükre, démonok segítették őket, a világuk legszebb nője harcolt velük a kardért… a kardért, amit megleltek, majd azon mód egy jól irányzott támadással össze is törtek. Adát émelygés fogta el valahányszor ez eszébe jutott, s nehéz volt nem gondolnia rá, tekintve hogy a darabjai ott feküdtek tarisznyája mélyén az oldalán. S ez az érzés nem múlik, csak egyre erősödik, ahogy lassan feltűnnek az erdőnek ismerős fái, végül a barlang képe. Ada épp arra gondol, hogy mintha talán járt volna erre valaki, amikor a lovagnő megállítja lovukat és gondterhelt arccal felméri maguk alatt a jól ismert szakadékot.
- Megkockáztassunk megint egy ugrást? – néz Adára, aki szintén a mélységbe mered, az alattuk zúgó fekete víztömegbe, Azrael testére. Múltkor megégette őket, aztán majdnem megfulladtak benne, belélegezték. De nincs nagyon más út, hát rábólint.
Loreena vár, így Ada rugaszkodik neki elsőnek. Nekifutásból, kitárt szárnyakkal ugrik és egyszerre érzi, hogy egy áramlat kap alá, ami szinte a semmiből jön. Átérve még látja Loreena kitartott kezét, amivel a szelet küldte felé, aztán ő maga is átugrik. Miután űtlendült, körülnéz, vár, pillantása a barlang falát érinti és meg-megállapodik a lovagnőn. Azrael a múltkor is tudta jöttüket, vajon miért nem mutatja meg magát?
- Talán lejjebb kell mennünk. – javasolja tétován.
Ekkor azonban hirtelen víz emelkedik ki a hasadékból, a lent zuhogó fekete víz – Azrael maga. A nedves tömeg körbefogja őket egy nagy sötét buborékban, aminek a belsején megjelenik egy lila szem.
- Mi az, apró lények?
Mindketten megriadnak. Ada is összerezzen, a hátán felállnak a szõrpihék, szárnyán meg a tollpihék. A múltkori alkalomhoz képest messze nem olyan harcias, megilletődöttnek tűnik inkább és kerüli a lila szem pillantását. Még mindig nehezére esik megemészteni, hogy egy mélységi a szövetségesük, s most hogy itt állnak előtte újra, fellángolnak benne a gyanú, a kételyek, és a félangyalok ellenségessége a fenevadak iránt.
- Um... Hoztunk valamit de... Ha nem túl nagy vagy nem túl szemtelen kérdés... Nem tudnál esetleg emberinek látszani? – kérdi a lovagnő érthető idegességgel a hangjában, de a maga szokásos könnyed mégis metszően egyenes modorában.
Loreena szavaira Ada leteszi a színes batyuját és szétnyitja, egészen tágra. A paklija van benne csak jóformán, és a kard jól kivehetõ darabkái, s a markolat. Azrael egy darabja közben kiválik a vízbuborékból, egy megközelítõleg három méter magas, koromfekete, vézna alakká áll össze, akinek az egész arcát a lila szem teszi ki. A lovagnő elmormol egy köszönöm-öt, bár egyikük sem erre számított humanoid forma alatt.
- Add azt ide, leány. - nyújtja karmos kezét Ada felé.
Ada átteszi a darabkákat egy kendõre és így egyben nyújtja Azrael felé, de végül nem adja át neki. Ekkor pillant fel rá elõször a nagy lila szembe. Az aranyszín félvér szemekben mohó fény csillan, gondolkodás nélkül kérdi:
- Össze tudod forrasztani?
- Összeforrasztani... És mit akarsz vele? Megtartani? – kapja fel a fejét Loreena.
Azrael egy centire hajol a törött fegyverhez. Összehúzza a szemét.
- Tedd le.
Ada talán elõször ismeretségük alatt nem válaszol Loreenának. Némán állja a fenevad tekintetét egy darabig, de nem bírja soká, aztán a kard darabokra néz és engedelmeskedik – óvatosan a földre helyezi a kendőt. Szemét nem veszi le róla. Azrael karja meglendül, és egyetlen ujjával ér csak a markolathoz. Örökkévalóságnak tûnik az a pár másodperc, amíg nem mozdul.
Megrázza a fejét.
- Ez az én kardom, valóban. De ezt a fegyvert nem én kovácsoltam.
- Ez... mit jelent? – zendül a tünde értetlen, meglepett hangja.
- Az hogy lehet? - kérdi szinte egy idõben Loreenával. S immáron mindketten a mélységi ‘arcát’ fürkészik.
- Ez a fegyver kilencvenöt-századrészt megegyezik azzal, amit annak idején a világnak adtam. De ezt más valaki készítette, kevesebb, mint egy hónapja. Ez egy majdnem tökéletes másolat. - jelenti ki a mélységi tökéletesen tárgyilagos hangon.
Alig egy órája még azt hitték elusztították a kardot, vége a pályafutásána, a jövő sosem jön el, ahogy a lovagnő megismerte, és most azt mondja nekik, hogy másolatot készítettek belőle? Vajon hány másolat less még, és hol az igazi?
A beálló súlyos, döbbent csendet Loreena töri meg:
- Ez a kard képes volt majdnem végtelen mennyiségû varázserõt biztosítani a használójának. Ha csak külsejében lenne másolat, de erõben? Ki képes ilyesmit készíteni? – kérdi.
- Valaki, aki hasonlóan erõs, mint én, és van egy mintája: az eredeti. – felel Azrael szenvtelenül.
- Ha hasonlóan erõs mint te... Akkor egy angyal, vagy egy másik mélységi? – köetkeztet a lovagnő.
- Szerintem fajtársam. – bólint Loreena kérdésére.
Ada már csak a gondolatára is elfehérdik annak, hogy egy másik mélységinél van a kard. Azrael, ha ismeri a gondolatait, tudhatja, hogy meg vannak számlálva a napjai. A félangyal egy nap eljön érte, amint elég erõs less - legalábbis most így hiszi. De Azrael más mint a legtöbb mélységi, s a többi veszélyesebbnek tûnik fel elõtte. Talán csak mert nincs szüksége rájuk vagy nem választotta ki õket hogy megszerezzenek neki valamit.
- Nem tudod újra elkészíteni? - néz fel rá Ada egészen dacosan.
A felvetésére sebesen meglódul a fekete alak, és leereszkedik a félangyal arcával egy vonalba. Egy beazonosíthatatlan, maró illat tölti meg a lány orrát, és biztos benne, hogy bár a barlang kövén áll, mégis zuhan, elég sebesen. Minha a végtagjai összezsugorodnának, vagy mintha a feje kerülne hirtelen magasba, borzalmas, természetellenes szédülés fogja el. Ada megpróbál felkiáltani, de a hangja mint a hártyavékony üveg, szilánkokra törik ahogy elhagyja a száját, és némán hull az egész távolinak tûnõ földre. Adában sok minden lejátszódik a testét és érzékeit maró kínzó látomástól, de ilyenkor kristályosodik ki az elméje is. Miért tisztelné? Egy fenevadat. De valaha angyal volt. Igen, de elfordult Élóhimtól... Adonai eltaszította. Milyen jogon bünteti õt? A szívében õ is érzi, hogy van benne valami, valami indulat, ami alávaló, de ezt még csak a gondolatai peremére sem engedi. És végképp semmi értelme úgy, hogy egy bukott leckézteti érte. Aztán felrobban, némán, darabokra törik minden kép és forma. Elfogynak a gondolatok, foszlányokká zsugorodnak a pánikban. A teste reszket, ajkai elnyílnak, mellkasan hullámzik, kezei ökölbe szorulnak a térdén, aztán elernyednek - kívülre ennyi látszik csak, megbillen, de felébred, még mielõtt elesne. Oldalt dõl, a földbe kapaszkodik. S csak annyit tud, hogy dolga van. Ez se nem gondolat, se nem érzés. Ez egy tudás, amirõl fogalma sincs honnan ered és ki plántálta belé, ha ugyan kívülrõl érkezett. S követnie kell a lovagnõt. Õ pedig Azraelt követi. Hallgat hát.
Nem tudja mennyi idő telt el, de mintha egy teljes fertályórán át élt volna ebben a kicsavart, lehetetlen, idegőrlő állapotban.
Azrael eltávolodik tõle.
- Tiszteletet.
- Ez viszont nagyon rossz hír. – összegzi a lovagnő figyelmét Adáról a fenevadra Azraelre fordítva. Mindig tárgyilagos volt és talán úgy gondolta megérdemli, de Ada nem volt abban az állapotban, hogyy felfogja mit láthatott meg a lényéből a lovagnő és mit nem. - Mit tud vele kezdeni egy fajtársad? Tippre semmi jót, de mit tehetnénk mi a dologgal? - kérdi szorongva.
- Kiváló kérdés. Annyira nem rossz a helyzet, mint érzed, tünde. Ha akarta volna, már rég a világra törhetett volna. A színe fehér amúgy, ezt láttam a kardban, ahogy az enyém lila. Ha megtaláljátok, és megszerzitek, törjétek helyben össze a fegyvert!
Loreena felsóhajtott.
- A fehéren kívül nem tudsz adni valami támpontot? Irányt, távolságot, nevet akármit, amin elindulhatunk... Már szabad vagy. Nem tudsz segíteni keresni? Tudom, hogy kimenni nem akartál, de gondolom több mozgástered van így.
Ada úgy néz Loreenára, mint aki elõször látja. Még ott zsong benne az átéltek utóhangja, s valamiért az az elsõ gondolata, hogy nem mutatkozhat egy mélységivel. Annyit járt az emberek között, akik tiszta Égi Hírnöknek nézték, s a népe irtja a mélységieket. Társnõje pedig arról próbál meggyõzni õket, hogy tartson velük, akárha kultisták volnának. Fejét a tündérõl a mélységire kapja, s újra hosszú percekké válnak benne a másodpercek, amíg a válaszát várja.
- Mint említettem, odakint vérszomjas papok vannak. Eszem ágában sincs kimenni. - Tart egy másodperc szünetet. - A fehér szín pedig elegendõ kell, hogy legyen. Még azt se mondtam el, hogy én vörösnek látom.
- Igen emlékszem... – nyugtázza a tünde. - Errõl jut eszembe. Nem jártak itt mások mióta eljöttünk? Kiderült hogy a világban sok helyen megérezték, mikor elengedtünk. Nem tudom mennyit tudnak, de keresni fognak... - Megmasszírozza a homlokát. - Rendben, hol találok információt arról, hogy melyikõtök fehér, akit te vörösnek látsz? A tudásod tízezredével sem rendelkezünk. Segíteni szeretnék, de nekem csak halandó hosszúságú életem van arra, hogy kitaláljam.
Ada a kardra néz, majd Azraelre. Az a kard tökéletlen volt, de az erejével képes volt teleportálni és halottakat feltámasztani a démon. Loreenának igaza van, nincs elég idejük rá, viszont ha valami hasonló erõvel rendelkeznének... Aztán leszegi a fejét, és összeszorítja a fogát, nem akarja újra átélni az elõbbieket.
- Mibõl gondolod, hogy képesek leszünk elvenni tõle? - továbbra sem néz fel, maga elé mondja.
- Megoldjátok, tudom. Lehet nem úgy tûnik, de jómagam se jártam túl sokat az elmúlt néhány ezer évben. - jelenti ki ismét tökéletes tárgyilagossággal.
- Hát... köszi, hogy hiszel bennünk meg ilyesmi. – felel újabb pár másodperc csend után a buborékban. - Majd bekopogunk hófehérkéhez pár vérszomjas pappal. - mosolyog Adára bíztatóan.
Ada megilletõdik a váratlan tásasági hangnemtõl, ezért bólogat párat. De õ is gyanakvó a kivitellel kapcsolatban. Még nem fogta fel, amit azonnal, felfog majd, ahogy innen kiléptek, hogy milyen tág a világ, s õk valóban olyan csöppek benne. Ezt élesebben érzi majd mint valaha.
- És, milyen a szabadság? – érdeklődik Loreena.
- Borzalmas. – panaszkdik Azrael. - Ott az a pap például, nem is olyan messze innét, biztos, hogy meg akar ölni... Semmi kedvem ehhez az egészhez...
Ada jobban meglepõdne ha nem élt volna át ennyi mindent az elmúlt pár percben. Most csak a szemöldöke íve emelkedik meg kissé és felpillant rá. Szinte kesergõ a mélységi hangja. Nem tudja elhinni, hogy nem bír el egy pappal. Összevonja a szemöldökét.
- Pap? Milyen pap? – kérdi Loreena.
- Néha megjelenik a fák között, és tudom, hogy engem keres. Biztos meg akar ölni. Ez már csak ilyen.
Ez már csak ilyen.
- Elbírna veled? – érdeklődik Loreena.
- Nem öljük meg. - jelenti ki Ada. Õ biztos nem és Loreenának se hagyná. Egy papot nem. Ha ez már csak ilyen.
- Magában úgy sem. De mi van ha többen vannak? Nem túl jó ez így. Na, nem mint ha sok helyem lenne itt, ez más kérdés.
Loreena felsóhajt.
- Minket is keresnek. Én sem akarom megölni Ada, de az a pap láthatott minket, és egyenesen vinni fogja a hírt Freyr von Himmelreichnak, és akkor itt fognak nyüzsögni a déliek.
Pár másodpercnyi szünet áll be a beszélgetésben. A csöndet a lovagnő hangja tori meg újfent. A tünde fonatok alatt vadul dolgozik az elme.
- Nem tudsz elköltözni? Biztos van még ilyen város, ahol biztonságban lehetsz, és nem tudnának rólad. Mi meg... Mi meg majd megoldjuk valahogy. Azért meg tudnád mutatni hogy néz ki a pap?
- Elcsaljuk. - fûzi hozzá Ada. Elvégre ez is egy lehetőség. Úgy se tudják hányadmagával jött, ha még Azrael sem tudja, és mit csinál amíg le nem vadásszák. - De nem bánthatom. - mondja egyre bizonytalanabbul. A nefilimeknek minden pap... pap.
- Csak a tekintetét érzem, a testét valahogy elfedi. Zöld és szürke az illetõ. Nem barátságos. – összegzi Azrael majdhogynem szorongva. Vagy csak a képzelete játszik vele?
- Ilyesmi? – hallja Loreena hangját, aki épp egy szürke hajú zöld szemű férfire gondol… Esroniel von Himmelreichre.
- Azaz. Ez valami népszerû pap?
A feszültség szinte tapintha Loreena körül, akinek arcizmai különös táncot járnak, mintha maga sem tudja eldönteni hogy sírjék-e vagy nevessen.
- Nos, most éppen nem lehet az. Tizenhét éve kirobbantott egy háborút, egy egyházszakadást, és fél éve se szó se beszéd lelépett és otthagyta az övéit. Kínos sztori, a neve Esroniel von Himmelreich. De ami még aggasztóbb... Hogy õ az egyetlen ember, akirõl tudom, hogy ölt már olyat, mint amilyen te vagy. Kettõt is, bár nem egyedül. Képes téged elpusztítani, meg fogja találni a módját. Kérlek, Azrael... Költözz el innen, mert meg fogsz halni.
Ada számára a valószerûtlenség határára sodródik a beszélgetés ezen a ponton. Figyelmesen hallgatja Loreenát, de már nem tudja miért a mélységinek segítenek. Elvégre a kardot akkor is elpusztíthatják, ha õ már nem él.
Összehúzza a batyuját és feláll. A barlang szájához lép és kinéz. Egy pillanatig megfordul a fejében, hogy egyszerûen elmegy, itt hagyja õket és ezt a küldetést. Aztán más jut eszébe.
- Miért nem gyõzöd meg õt? - beszél, és megfordul de gondolhatná is, hiszen hallja õt. - Õ képes elpusztítani a fehéret. Talán téged is megöl, de mindennek ára van.
Talán arrogánsak a szavai, de ezúttal a szívében nincs semmi fennhéjázás. Tárgyilagosan beszél és saját alig 18 évének tapasztalatából.
A levegõ körülöttük megtelik fekete vízbõl álló apró buzogányhegyre emlékeztető formákkal. A napfény elsötétül, és amikor felnéznek, azt látják, hogy egy hatalmas gömb takarja ki a napot. Talán egy tónyi, ha nem egy kisebb hegynyi víz lebeg fölöttük. Andromeda szemében visszatükrözõdik a szívébe markoló rettegés. A nefilim fél, fejét jobbra kapja majd balra, s próbálja megérteni miféle indulat, érzelem vagy szándék vezérli a bukottat. Valóban nem gondolta, hogy ekkora ereje van, s hegynyi vizeket mozgatni képes.
- Képes rá ez a férfi? – zeng Azrael hangja.
- Egyedül szerintem nem. – felel Loreena, hangjába ámulat és félelm vegyül. - És mikor elhagyta a népét elhagyta a csapatát is. De attól még bizonyosan veszélyes.
- Adának pedig igaza van abban, hogy talán segít nekünk megölni Hófehérkét... – teszi hozzá, s Ada akaratlanul Cynewulfra gondola. Ő szeret mindennek becenevet adni. De neki nem adott, és mégis, vajon ha rá gondola, őrá gondola-e, látja e még őt anna és úgy, ahogy azon az éjjelen, iazán, vagy csak az árnyéka, lázlma kíséri, ahogy a nefilimet a férfié?
Egy hang, férfié, mögülük csendül és a szürke hajú zöld szemű férfi lép elő furcsűn kedélyes arccal.
- Azt hiszem, ilyen nyílt hívást udvariatlanság figyelmen kívül hagyni... Békesség.
Azrael a vizet egy hatalmas kardalakká formálja, pont olyanra, mint a szóban forgó fegyvert, és hegyét Esroniel felé fordítja. Nem mozdul. Ada megpördül a tengelye körül, s automatikusan megidézi az Égi Vértet. Ám Azrael megelõzi, így nem egészen fogja rá, készenlétben tartja maga elõtt. Amit a férfiról hallott, mind rossz színben tünteti fel elõtte, s amit délen átélt, az is megrendítette. De nem ismeri a délieket igazán. Saját elõítélete arra hajlott, hogy tolerálja õket, hiszen az emberek harcát állította meg a népe, s nem õ akarja újra kezdeni. De Észak történetei után nem tudja mit gondoljon az emberrõl, aki ketté tépte a fajtájuk hitvallását. Nézi õt, azokkal az átható aranyszín szemeivel és most az egyszer jól látja a másik, ha ránéz, hogy nincs minden ítélet nélkül az a pillantás.
- Remélem a békességet komolyan is gondolja. – mondja színtelen hangon Loreena.
- A maguk részérõl igen. Az úriember pedig eldönti, hogy mit szeretne. - bök az állával a mélységi felé. Az megrázkódik, és továbbra is gyanakodva figyeli a lila szemével a férfit.
- Valóban. Ez egy különleges ember.
- Én a helyedben megsértõdnék az emberen. - pillantott fel a hercegné Azraelre. - Maga meg jól szarban hagyott minket... - közölte fagyosan Esroniellel.
Ada tesz egy fél lépést elõre. Szányait, melyeket eddig összébb húzott, lassan elengedi, talán magát is nyugtatva.
- Tudod ki ez a mélységi? Õ Azrael. - feleli meg a saját kérdését. - Mit akarsz tenni?
Esroniel szinte neheztelõen néz rájuk, de Ada nem érti, miért.
- Ép majdnem meghaltam, és ezt kapom... – mondja panaszos hangon a pap. - Látja, Ishboseth, ilyenek ezek az alakok.
Tart egy pillanat szünetet, majd mintha eszébe jutna még valami, hozzáteszi:
- Mellesleg, maguk meg hazudtak a hatóságoknak, ráadásul úgy viselkednek, mint a kultisták. Ez sem túl jó pont.
- Jó pont? Kinél? Magánál? Tettük amit helyesnek tartottunk. Pont mint maga. - tette karba a kezét Loreena.
Ada nem érti. Arra gyanakszik hogy a férfi viccel. Hiszen elõbb még fenyegette a mélységit, most a nevén szólítja mint öreg barátja. Ilyen a viccelõdés, nem? Arra készült, hogy meggyõzi, álljon melléjük, de most elbizonytalanodik, nem szól.
- Tényleg megöltél két olyat, mint én? - kérdezi Azrael kis kétellyel a hangjában, Esroniel csak felnevet.
- Félreinformálták, testvér, hármat. De magát nem akarom, még. Megkérhetném, hogy távolítsa el a kultistáit, amíg beszélgetünk? Nem biztos, hogy tudni akarnak azokról, amit hallanának.
A tünde és a nefilim meghökkennek.
- Nem vagyok kultista. - közölte sértetten a tünde, majd felnézett a mélységire. - De elmegyek, ha akarod. És dealelhettek a hófehérkével, ahogy akartok.
- Ne sértegess, pap! - sziszegi Ada is, azzal ellép Esroniel mellett és elhagyja a barlangot. De a mélységi hangja követi, a fejében zeng:
~ Ne maradjatok. Meghalhattok. Haltak már meg elegen miattam. Ez az ember veszélyes. ~
A félangyal szeme elkerekedik Azrael szavára, megtorpan. Megfordul és azt látja, hogy a tünde Azaelre mosolyog.
- Loreena! - szól hátra. - Menjünk. - a szokásos nyomatékos se nem parancs, se nem kérés. É most az egyszer talán mégis jobban inkább kérés. Ahogy a mélységi félti õket valamiért, õ úgy félti tünde társnõjét. Ha õ marad, Ada is marad. Nem azért amiét Angelikával, nem az Úr parancsára. Hûségbõl, barátságból.
~ Még találkozunk. Ebben biztos vagyok. ~
Zeng a fejükben Azrael hangja, majd fekete víz zúdul le, de csak Esronielt fogja körbe. Most vagy soha.
Szinte egyszerre kiáltja a tünde nevét újra ahogy lezúdul a víztömeg, így az elnyeli és a felismerhetetlenségig torzítja a hangot, csak egy elfúló kiáltás hallatszik. Aztán látja az elõszökkenõ lovagnõt, s megkönnyebbülten ugrik neki a szakadéknak. Ada megfordul és ahogy visszanéz látja még ahogy a víz végleg bemossa a papot, Esronielnek nyoma sincs. Csend van mindenütt.
Loreena miután átért a lendület tovább viszi és hamarosan világossá válik, hogy az indulat is. Meg sem áll a legközelebbi fáig és ölével a törzsére vág.
- Mit képzel ez magáról! Alacsonyrendû kultistának néz minket, most pedig tele fogja tömni Azrael fejét, ahogyan kirobbantott egy egész háborút. És az övé lesz a kard. Meg fogja szerezni, és nem tehetük semmit! - a végére már kiabált, ahogyan csapkodta a fát. Hát ezért volt minden? Ennyi volt? Csak úgy belibeg Himmelreich a semmibõl, learatja a babért és olyan hatalomhoz jut amit halandó nem birtokolhat? Nem tudta, mit tegyenek. Nem tudta hogyan tovább. Hagynia kellett volna a fenébe az egészet, élni békében az életét ameddig még lehetett.
Ada néma tanúként térdel előtte, nem mozdul, nem mer, nem bír. Ziláltan, riadtan hallgatja végig, a szíve még mindig vadul ver. De amennyire kételyek gyötrik és dacos valahányszor a mélységi elé kerül, mégsem tud hinni benne, hogy a hercegné jóslata beteljesülne.
- Valóban ezt gondolod? - kérdi szokatlanul szelíden, miután térdeplésbõl, ahogyan földet ért, felnyomja magát és lábra áll valahogy.
Volt valami a mélységi féltésében, és abban amiket mondott nekik. Ahogy gyõzködte õket, hogy menjenek, keressenek. Annyi ideje van itt bezárva, s tán erõs a pap, meg tudja törni a varázslatát, de vajon hogy van ez a szándékával? Ennyi ideje õrzi a romokat... A félangyal furcsán megbízik benne. Meggyőzte őt.
- Azrael nem fogja engedni. - ha mást nem, a bukott is angyal volt valaha. Úgyhogy talán nem is szimpátia, gyengeség vagy remény... inkább csak szokás, hogy elhiszi, õsei ereje, az Úr angyalainak néhai szolgája elbír Isten teremtményével. Egy olyan teremtménnyel, aki széttépte az emberek egységét és viszályt szított. - Nem árulja el neki a fehéret.
Utolsó mondata kevesebb meggyõzõdést hordozott magában, de annál több elszánást. Nem akarta föladni itt. Nem akarta és ez az akarat elnyomta benne a szikrát, ami eddig elvezette, de megnyugszik majd és tudni fogja, hogy itt nincs vége, mert Élóhim nem hiába küldte. S ha a szerepe lejár, új szerepet ölt - peregnek a kártyák.
Loreena keserű nevetése tépi szét gondolatai reszketeg, törékeny várát.
- Nem ismered Esronielt. Ezreket tudott meggyõzni, hogy kövessék õt. El fogja hitetni Azraellel, hogy segíteni akar neki, és hogy csak õ képes rá. Hogy mi senkik vagyunk. És ha összemérnénk vele az erõnket, valószínûleg õ gyõzne. Még én is elhittem, régen, hogy segíteni akar, hogy jobbá akarja tenni a világot, még ha nem is értettem egyet a háborújával. Aztán eltûnt, most pedig csak úgy megjelenik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nincs!
A lovagnő vett néhány nagy levegõt, hogy megnyugodjon.
- Mit akarsz tenni most, Ada? Ha valami csoda folytán elõbb bukkannánk rá a hófehérkére mint õ, aligha lenne esélyünk legyõzni. Neki van már ebben gyakorlata, nekünk nincs. És túl jól manipulálja az egész kibaszott világot ahhoz, hogy Azrael megálljon ellene.
Ada gyereknek érzi magát a korholás alatt. Mintha minden egyes mondattal fiatalodna és kisebbedne. Néha oldalt pillant, de zavart tekintete mindig visszatalál a dühös lovagnõhöz.
A kérdés az elevenébe vág. Vajon mégis mit akar tenni? A kard olyan fontos céljává vált, hogy majdnem a lénye lett a keresése. Pedig a kard csak egy a válaszok közül. Furcsán szabadnak érzi magát, könnyûnek a szárnyait és a lábait. El tudna menni innen, vissza se nézne. És lehet ha megteszi, sosem ér többé a kard közelébe és nem is lesz semmi. Se a világgal, se vele. Mikor téved? Amikor azt hiszi egy egész kor sorsát hordozza a szárnyain, vagy amikor ráébred saját lényegtelenségére, kicserõlhetõségére? Csak egy próféta a sok közül, majd más a helyébe lép.
De ha mindez igaz, amit Loreena állít, amit Azrael állít, és ez a férfi veszélyes, akkor nem kötelessége-e megtenni mindent, amire csak képes? A kard valós. Most már tudják. Tudják, hogy rossz csápokban van, s hogy még rosszabb kezekbe kerülhet. Összeszorítja az ökleit, az arca riadt, de a szavai ugyanazt a kétségbeesett elszánást viszik.
- Akkor nekünk is meg kell gyõznünk sokakat. – mondja.
Rábólint.
- Most idõnk van és elõtte járunk. Ha csak háborút hoz, nem gyõzhet.
Nem kérheti, hogy a népéért tegye, nem is kér tõle semmit. Csak a szeme kérdez: ~És te mihez kezdesz, Loreena? A lovagnő érti őt, ezt látja rajta Ada, de azt is látnia kell a válasza nyomán, hogy nem látja az egész képet úgy, ahogy a tünde, s így könnyebben esnek neki a szavak:
- Értékelem az optimizmusod. – Loreena egy pillanatra lehunyja a szemét - Mindenekelõtt hazamegyek. Veszek egy fürdõt, meleg vacsorát eszem, utána pedig kitálalok a férjemnek, mert ez az ügy rajtam túlnõtt. Velem jöhetsz, ha szeretnél, van üres szobám ahol ellakhatsz egy darabig. Ha pedig a pihenõ után úgy döntünk, felvesszük a kesztyût, akkor egyetlen helyre mehetünk, ez pedig Észak, a katedrális. Ismerek egy püspököt, és megbízom benne. Talán segíthet meggyõzni az északi egyházat, hogy segítsenek.
Adának, aki olyan ritkán mosolyog, most felderül az arca. Lassan, lépésrõl lépésre. Bár maga sem tudja, minek örül, hiszen kétségbeejtõ a helyzetük. Talán megkönnyebbül, hogy nem marad magára abban, amit úgy érzi el kell végeznie. És az ingyen szállás sem utolsó lehetõség... Lehajtja a fejét, ezüstös üstöke az arcába hullik, hogy elrejtse ezt a fáradt, mégis lelkes érzést, s odalép a fához, leroskad a lovagnõ mellé. Vele tart most már, amíg a végére nem érnek és tovább.

A kedvenc szórakozásom a frászt hozni az emberekre, szóval kifejezetten élveztem a küldetést. Úgy tűnik Niel ijesztőbb lett egy mélységinél (*önvállveregetés*)
Ami viszont ennél is jobb lett az a küldetés! Szép munka volt! Meg is kapjátok a megérdemelt jutalmatok!

Fejenként 200 tp, 1000 váltó és a következő tárgy, amit Adalheidis nyújtott át búcsúzóul:

Név: Rúnaolvasó
Leírás: Egy kis medál, amit számtalan rúnával írtak tele. Ha hozzáérintitek valamihez, amin rúnák vannak, az megmutatja nektek a rávésett jelek szándékát (ergó: hogy ártó szándékú a rúna, védelmező, esetleg megfigyelés vagy csak simán egy történet leírva.) Figyelem: Nem egyenlő a rúnanyelv ismeretével, azt nem értitek tőle!

Köszönöm a részvételt, várom a következő közös kalandot!