[Évfordulós azonnali] Happy Rebirthday (Noncanon)

Történt egyszer réges régen, 2013. 06. 07-én, azaz pontosan öt éve hogy két nagyravágyó férfi teremtett egy világot. Hogy fennálljon a kozmikus egyensúly ők lettek a jó és a rossz, a fehér és a fekete, a hős és a démon. Előbb egyedül járták éveken át a világukat, formálták, alakították, aztán idegenek léptek a sosem látott földre, óvatosan, kíváncsian nézve körbe az ismeretlen világban. Így jött létre a hely, amelyet úgy hívnak: Quest for Azrael.

Avagy a fórum beregisztrálásának 5. évfordulójához értünk, amelyre egy különleges azonnali a menü: Darrakard, Veronia hetedik démonkirálya, a torony sötét írnoka e napon ünnepli 130-adik újjáéledésnapját, amelyre nemest és nemtelent, férfit, nőt gyereket, démont és tündét, északit és délit meghív az erre az alkalomra különleges módon feldíszített tornyába. Az esemény olyan rangos, hogy Karolusburg külön díszkíséretet enged bárkinek, aki ide tart. Jó szórakozást!

Jutalom: 150 TP, 1500 váltó és egy egyedi fogyóeszköz

Határidő: 06.14

Másként kelt fel reggel a nap, s másként a self

Mindig is túlzásnak tartottam a kővé dermed kifejezést, bár valószínűleg csak azért, mert még soha se döbbentett le úgy semmi, hogy egész testem mozdulatlanná merevedett volna. Egészen eddig a pillanatig.
Lábaimat most ólomsúlyúnak éreztem, szemeim pedig a folyóra szegeződve bámultak előre, várva, hogy valami furcsát tapasztaljanak. De a zúgó víztömeg nem kezdett el visszafelé folyni, nem emelkedtek ki belőle furcsa alakok, és árvíz se tört ki. Minden a megszokott formáját öltötte fel, tehát nem álmodtam. Na, nem mintha olyan könnyen feladtam volna.
- De hiszen azt mondtad, hogy Észak főírnokához megyünk!
- Igen, pontosan oda.
A legutóbbi események után akár teljesen természetesnek is vehettem volna ezt a fordulatot, de (sajnos?) a változás még nem tört meg teljesen, még mindig hittem abban, hogy bizonyos dolgok továbbra is a megszokott módon működnek.
- De ő egy démon!
- Hát ez az! Máskülönben el se jöttem volna – vigyorgott rám Liz. - Nem olvastad a meghívót?
- Nem… Én nem is akartam eljönni, te vettél rá!
- És milyen jól tettem! Tess, senkinek sem árt meg egy kis szórakozás.
- De hogy lehet…
- Jaj, túl sok a ,,de”! - vágott a szavamba, majd gyorsan lekapta válláról a táskáját, kihúzott belőle egy félig összegyűrődött papírdarabot, és az orrom alá dugta.
- Tessék, itt az aláírás: Darrakard, a Hetedik Démonkirály, az Északi Királyság Tanácsosa, a Veroniai Birodalom Főírnoka.
- De –  kezdtem volna, aztán gyorsan abba is hagytam, és immár beletörődően folytattam. - Jól van, most már úgysincs értelme visszafordulni – mondtam, és ezzel egy időben fel is léptem a hídra Liz után, majd hamarosan ismét mellette termettem.
- De én nem hozom ám haza a hullád.
Liz ekkor hangos nevetésben tört ki, és reménytelen kifejezéssel csóválta a fejét.
- Ez buli! Party! Érted? És valószínűleg a Birodalom születése óta a legnagyobb! MINDENKIT meghívtak!
- Ez akkor is… abszurd.
- Persze, ezért megyünk – válaszolta csillogó szemekkel.
Ekkor megragadta a karomat, majd maga után húzva gyorsabb tempóra váltott, hiszen innen már nem volt messze a város, ráadásul még ilyen távolságból is felfedezhetővé vált az óriási tömeg, ami a kapu körül csoportosult. Ezen észrevételt követően nem sokkal trombitaharsogás, cintányérok és egyéb fúvós hangszerek hangjai ütötték meg fülünket, és mindennek a tetejébe (vagy inkább tetejeként), fekete madarak köröztek Karolusburg felett, mintha a város gyűrűit akarták volna az égre festeni.
Rebirthday, persze. Mindig is éreztem, hogy Észak furcsa egy hely.



- állt a kapu tetejéről lengedező transzparensen, ami belépéskor szinte belenyomta magát az ember arcába. Először komolyan elgondolkodtam azon, hogy ezt figyelmeztetésnek vagy inkább invitálásnak szánták-e, viszont mikor Liz ismét noszogatni kezdett a továbbhaladásra, úgy éreztem, jól döntöttem, mikor otthonról csak egy kis táskával indultam el. Na de ki hozná magával a gyerekét?
Még sohasem jártam Északon, így természetesen a Főváros is teljesen új környezetet jelentett számomra. A kapu két oldalán őrök álltak, de foglalkozásukra csupán ruhájuk utalt, viselkedésükből ugyanis teljesen hiányzott a szigorú komolyság, és helyét vidám nevetgélés vette át, néha az újonnan érkezettek felé egy-egy üdvözlő bólintással megszakítva, mintha az ünnepség alkalmából kedélyes hangulatú inasokká változtak volna, akik csak arra várnak, hogy felkísérjék a vendégeket a mulatság helyszínére.
- Nem láttad? Itt állt az előbb a szemed előtt! Pont melletted ment el, volt legalább 200 kiló… És eeekkorra volt, lelógott egészen a combjáig… - hallottam meg ekkor a hátam mögül, és valószínűleg egy kis mutogatással is rásegített a megfelelő hatás eléréséhez, ugyanis az elhangzottakat rögtön röfögésszerű nevetés követte. Ekkor bántam meg az előbbi hasonlatot.
A város külső körében sétáltunk, az épületek egyszerű szerkezetéből és állapotából nem volt nehéz következtetéseket levonni az itt élők anyagi helyzetére vonatkozóan, ennek ellenére meglepően tisztának tűnt előttünk az út. Valószínűleg az érkező vendégsereg számára egy kicsit megtisztogatták, habár szerintem bárki megbocsátotta volna ezt a kis kellemetlenséget azért a látványért cserébe, ami beljebb fogadta.
Egyre impozánsabb házak váltották fel a korábbiakat, a levegő is sokkal tisztábbnak érződött, mivel a belső részeken kisebb parkok, terek is megjelentek, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez az egész mind egy város határain belül helyezkedik el. Elég könnyen el lehetett tévedni, azonban jelen esetben erre is felkészültek vendéglátóink, és egy-egy nyilat ábrázoló táblát helyeztek ki minden szembejövő útkereszteződéshez, a toronyba vezető irányt mutatva. Bár ezek nélkül se lettünk volna gondban, ugyanis rengeteg lény vonult előttünk (és mögöttünk is) ugyanabba az irányba tartva, az apácáktól és papoktól elkezdve a csábdémonokig mindent láttunk, sokan ráadásul szekérrel, lovon vagy kisebb hintóval jöttek, így csak egy párhuzamos úton fértek el.
A mellettünk álló házak egy részének falát egy kis mágiával itatták át, ugyanis különböző képek váltogatták rajta egymást, ha engem kérdeztek, rosszabbnál rosszabbak, bár a korábbi üdvözlés után sejtettem, hogy ezek a hangulatot hivatottak megalapozni.
Azt hiszem, ennél a pontnál adtam fel rosszalló, távolságtartó viselkedésemet. Túl sok volt az inger, itt elme nem maradhatott tisztán, öngyilkos kísérlet lett volna ellenállni. Pedig még nem is érkeztünk meg.

- Egy kis nyugalmat kérek, csak amíg be nem kerülnek, ne aggódjanak, nem kell sokáig visszafogniuk magukat! Úgy, úgy, csak egyesével, különben valaki kimarad! Higgyék el, megéri várni egy kicsit! - próbálta kordában tartani a tömeget egy köpcös kis férfi, akin egy farokszerű képződményt lehetett megpillantani, ha éppen hátat fordított.
Eszméletlen látvány fogadott minket a téren. A torony meredek hegyként magasodott előttünk, tetején egy hatalmas nyitott könyvet ábrázoló szobor állt,  amire egy nagy, rengeteg élű, különlegesnek látszó fehér kristályt helyeztek, mely a nap sugarait színeire bontotta, és sátorként maga alá vonta az egész teret, mintegy hirdetve: Tudásom mindenre kiterjed. De akár Köszöntjük kedves vendégeinket Veronia minden szegletéből-ként is lehetett értelmezni.
A torony ablakaiban lila fény lengedezett, falán körbe pedig fekete szalag tekergett egészen a legfelső szintekig, ahol közvetlenül a szobor alatt, a fal felénk eső részénél tovább már nem ment, hanem különböző vonalakat írt le végül egy vázlatszerű arcot formázva. Nem volt nehéz kitalálni, kit ábrázolhatott.
Ezután már a vendégeket is alaposabban megnéztem.
- Nem is tudom, hogy örüljek, hogy jelenleg sötételf mivoltom senkit se érdekel, vagy bánjam, amiért nincsenek szarvaim, bokáig érő szakállam, vagy… hogy ruhában jöttem – állapodott meg a szemem hirtelen egy hosszú, teljesen átlátszó, világoskék báli ruhát viselő, karcsú nőn, miután a vendégsereg nagy részén körbejárattam a szemem. Én magam egy egyszerű piros, egyrészes szoknyát viseltem, nyakamban zsinórra húzott gyöngyök képezték egyetlen ékszeremet (a fülbevalómon kívül).
Liz halkan kuncogott mellettem. - Mondtam én, hogy jó lesz!
Meglepően gyorsan haladt a sor, és hamarosan mi következtünk.
- Tessék – állt elénk a férfi. Egy tombolajegy, síp (sárkányfej alakú, megfújva előre ugró nyelvvel, apró színes láng kíséretében, halottat felébresztő hanggal), apró kalapács, amit lehetőleg ne egymáson használjanak (ugyanis sziklakeménységű tojásokat rejtettek el a toronyban, amiket feltörve különböző ajándékhoz jut a szerencsés megtaláló), egy rövid leírás ezeknek a tárgyaknak a használatáról, egy programterv, amiben megtalálják mit és hol kell keresni, ha az evés-ivás után egy kis játékra vágynátok, egy programfüzet, amiben megjelölhetik azokat, amelyeken részt vettetek, és… egy kis finomság – azzal két apró üvegcsét nyújtott át nekünk. - Semmi veszélyes, azonban ne használjanak belőle egyszerre túl sokat, de ha már egyszer buli, akkor élvezzük ki, nem? - kacsintott ránk, majd egy finom unszolással beljebb tolt minket.
És ekkor, ma már másodszorra, ismét kővé dermedtem. A bejárattól balra egy szűk csigalépcső kanyargott fel egészen a torony tetejébe, míg jobbra egy kör alakú előtér terpeszkedett. Egy belső körvonalon svédasztalok sorakoztak, telezsúfolva mindenféle étellel és itallal, mintha egy egész várost akartak volna jóllakatni, bár a hatalmas tömeg láttán ez egyáltalán nem tűnt túlzásnak. Az asztalok körül padok, székek várták, hogy az újonnan érkezettek egy pohár bor vagy sör társaságában rájuk telepedjenek, kipihenve a hosszú út fáradalmait, belül pedig kisebb-nagyobb csoportokba verődve beszélgettek régi és új ismerősök, miközben egyik asztaltól a másikig sétáltak.
Ekkor már tudtam is, mivel kezdem. Éppen Liz felé fordultam, hogy lássam, vajon ő is ugyanarra gondol-e, de nem volt ott, közben ugyanis már belevetette magát a tömegbe. Így hát én is utánaeredtem, de abban nem is reménykedtem, hogy mostanában előkerítem, ezért hát egyszerűen felkaptam egy tányért, és az asztalok közé ugorva telepakoltam mindenfélével.
Mikor lehuppantam az egyik padra, hirtelen mindenki elcsendesült. Rögtön felkaptam a fejem, hogy kiderítsem a hirtelen változás okát, mikor velem szemközt, egy szinttel feljebb megpillantottam egy erkélyt, mely oldalt is folytatódott, és rövidesen rájöttem, hogy ez is kör alakú. Két férfi kergette egymást rajta, jobban mondva, az egyik próbálta elkapni az alacsonyabbikat kezében egy bottal, miközben mindenféle szitkot vágott a fejéhez. Pár percig tartott a hajsza, futottak jobbra-balra, egymást próbálva kicselezni, majd egyszer csak elkapta az üldöző az előle menekülőt, és mindketten eltűntek a karzat mögött. Csend.
Hirtelen felugrottak mindketten, és a lenti (valamint a fönti, mert megláttam, hogy eggyel feljebb is volt egy erkély, szintén tele vendéggel), szóval a mindenhol mozdulatlanná vált tömeg tapsviharban tört ki. Még színház is volt!
Ekkor a két ,,színész” mellé lépett egy hosszú vörös hajú nő, markáns arcéllel (még innen is láttam), egy térdig érő, itt-ott feszülő, egyrészes ruhában.
- Fantasztikus! Köszönjük a két önkéntesnek, szívesen fogadjuk őket legközelebb is, biztosan lapul még egypár jó előadás a tarsolyukban! Most pedig következzék egy újabb párperces, egy rövid tragikomédia. Előadja….
Most már érdekelni kezdtek az események, így előbányásztam táskámból a kézzel írt programtervet (mennyi munka lehetett ennyivel!!), és kinyitottam. Először csak belelapoztam, kezdve az első oldallal, majd a másodikkal folytatva...egészen a hetedikig. Hét oldalnyi program állt előttem. A torony ugyanis tele volt, itt és a feljebbi szinteken is, kisebb-nagyobb helyiségekkel, egy időben egyszerre tíz-húsz dolog is zajlott, könnyen találhatott mindenki valami kedvére valót, és habár a nevek többsége ártalmatlanul vagy szimplán csak idiótán hangzott, néhány kimondottan bizarrnak tűnt, mint például a vámpírfogvadászat, a CSAPda (avagy csápcsata) vagy a szemfényvesztés. Ez utóbbinál biztosra vettem, hogy nem hiába támadt baljós előérzetem.
Ismét felhangzott a tapsvihar és éljenzés, majd röviddel ezután rázendített egy vámpírokból álló zenekar, akiknek egy kis emelvényt állítottak az egyik félhomályba burkolózott sarokban. Néhány vendég már kellően mámoros hangulatba került, így rövidesen egy rögtönzött táncparkett kerekedett (szó szerint) az asztalok közötti részen.
Én már teljesen tele voltam, úgyhogy már csak egy pohár bort kortyolgattam. Nem voltam soha se ivós fajta, de néha azért jól esett. Most azonban leginkább tanácstalanságomban töltögettem mindig újra a poharamat, miközben szemeim Liz után kutattak a tömegben.
- Hey, girl! How 'bout a dance? - bukkant fel mellettem hirtelen egy self fiú, fekete haja hátul már egészen hosszúra nőtt.
Éppen egy korty közepén tartottam, az idegent hallva azonban hirtelen megálltam a mozdulat közben, majd egy lendülettel az egészet kiittam. Nem mintha erre lett volna szükségem, csak meglepetésszerűen ért a megszólítás, és így próbáltam leplezni a zavarom. Vagy inkább csak késleltetni a válaszadást, ami végül elég tömörre sikeredett:
- No.
A fiú láthatóan nem nagyon sértődött meg ezen, rántott egyet a vállán, majd mielőtt továbbhaladt volna, még hozzátette:
- Well...if you ever change your mind, let me know!
Ezután úgy éreztem, ideje volna továbbmozdulni, mielőtt még valaki másnak is eszébe jutna ilyen ajánlatot tenni, úgyhogy megcéloztam a lépcsőt.
Az első emeleten most éppen egy némajáték folyt, úgyhogy még egy szinttel feljebb mentem. Végigsétáltam az ajtók előtt, a többségük nyitva volt, így lehetőségem volt egy kicsit belepillantani az ottani játékokba. Az egyikben gyerekek játszottak egy kiterített szőnyeg körül, miközben valamelyikük néha bele-belefújt abba a fülrepesztő hangú sípba... (Tényleg voltak itt gyerekek is!) a másodikban valami szerencsejáték folyt, a harmadikban pedig mindenféle édesség tornyosult egy asztalon. Valahogy egyik se vonzott igazán.
Közben elhaladtam egy ablak mellett is, melynek párkányán gyertyák sorakoztak, lila lángokkal, kívülről nézve ezek miatt táncolt az üveg lila fényben. Itt megálltam, kitekintettem a tér másik felére, és a már előbújt hold fénye alatt két embert pillantottam meg, akik különböző trükkökkel szórakoztatták a köréjük gyűlt nézősereget. Mágusok lehettek, ugyanis egy pillanatra eltűntek, majd máshol ismét megjelentek, később színes lángokat varázsoltak a kíváncsi szemek elé, és így tovább.
Egyszer csak kezdtem úgy érezni, mintha el akarnám veszíteni az egyensúlyomat, és valóban, ugyanis éppen dőlni kezdtem egyik oldalra, mikor észbe kaptam, és egy kis tántorgással ismét helyre rázódtam. Halványan motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy lehet, nem kellett volna annyit innom, de mivel még sohasem voltam részeg, nem igazán foglalkoztam ezzel.
A következő, közvetlenül az ablak melletti kis szobában kékes-fehéres fény hatolt be a helyiség közepére, a hold fénye, körben pedig néhány sötét tünde üldögélt, beszélgettek, néha egy-egy énekszó is felhangzott. Jól esett látni, hogy azért maradtak még páran a Birodalomban.
Ugyan én nem ilyen közegben nőttem fel, szüleim, a Köderdő egykori lakosai engem is beavattak valamelyest a Hold – valláskörbe, anya pedig később is csak ezt fogadta el apámmal ellentétben.
Gondolataimból azonban ekkor kiszakított egy ismerős hang, amely éppen felém tartott a folyosón.
- Na-na, Tess, ezt most felejtsd el! - közeledett Liz, a fejét ingatva. - Nem képzeled, hogy egy eldugott szobában fogunk ülni egész éjszaka… - azzal megragadta a karom (megint), és szinte futó lépésben haladva kezdett el húzni maga után. A lépcső felé tartott, kettővel feljebb mentünk, és három egymásba nyitott helyiség közül a középsőbe vezetett, melynek egyik oldalán egy zenekar állt, körülötte pedig táncoltak.
- Huhú, ez kell nekünk! - azzal a többiek közé vetette magát.
Sose táncoltam még ekkora tömeg előtt, vagy tömegben, úgyhogy korábbi módszeremhez folyamodva felkaptam egy poharat az asztalról, és töltöttem magamnak.
Egymás hegyén-hátán dülöngéltek a zene ritmusára, néhányan mellettem kóstolgatták saját (bejáratnál kapott) üvegcséjük tartalmát, mások valószínűleg a kóstolgatásnál tovább is jutottak, ugyanis idiótán mosolyogva és vihogva támaszkodtak egy falnak, az egyetlen dolognak, ami még látszólag egyben tartotta őket.
Egy jó fél óráig álldogálhattam a táncolók mellett, mikor azon kaptam magam, hogy már teljesen egybe folynak az előttem ugráló, tekergő mozdulatok, a zene is egyre inkább kezdett belém ivódni, végül az én lábaim is megmozdultak.
- Hey! It's me again! Would you like to now…?
Megint ott állt előttem a self fiú, csak most valahogy nem éreztem a korábbi idegességet. Sőt, kimondottan vonzónak tűnt a helyzet, csábítónak, ahogy ott állt velem szemben, a mögötte hullámzó formák közepette... Nem is értettem, miért erőszakoskodott velem korábban Liz, aztán ez is mindig úgy nézett rám, mintha valami érdekes kis szörny lennék… Minthogyha csak ők tudnának szórakozni!
Felnevettem, majd anélkül, hogy bármit is válaszoltam volna a fiúnak, én is a többiek közé ugrottam… és táncolni kezdtem.
De úgy igazán, már ha ezt annak lehetett nevezni. Pörögtem, forogtam, egyik lábamról a másikra ugráltam, kinyújtott kézzel hadonásztam. Azt hinné mindenki, hogy egy ilyen zsúfolt helyen ez lehetetlen, és akkor még én se igazán értettem az okát, de úgy tűnt, mintha pillanatról pillanatra egyre nagyobb helyem lett volna. Egy perc után végül mindenki félrehúzódott, és már szinte csak én maradtam középen.
Valahonnan távolról hallottam sutyorgásokat, feltörő kuncogásokat, nevetéseket, egyszer mintha valaki be is jött volna, hogy szóljon, mindjárt kezdődik Darrakard beszéde (aztán, mivel látta, ez nem túl sokakat érdekelt, tovább is állt), de igazából minden összefolyt. Én pedig, meg kell, hogy mondjam, rohadtul élveztem.
Pár percig még kitartott a többiek csodálkozása, aztán egyszer csak elkezdtek visszaszállingózni a terem közepére, és legalább háromszorosára nőtt a korábbi hangulat, az sem zavart senkit, ha valakinek nekiütközött, vagy neki ütődtek oda mások, a zenészek alig győzték túlszárnyalni a keletkezett hangzavart, mind a három szoba felrobbant.
És ez így folyt egész este, éjszaka, egészen hajnalig, mikor egyszer csak…
Csend lett. Síri csend.
A zenészek egyszerre, szó nélkül lemásztak az emelvényről, és kisétáltak, maguk mögött hagyva a meglepett tömeget. Aztán kiabáló hangokat hallottunk a folyosóról, amely egyre közeledett, míg oda nem ért hozzánk. Beviharzott ugyanaz a férfi, aki korábban az ajtónál állt, majd értetlenkedő arccal megállt előttünk.
- Na, Önök meg mire várnak még? Gyerünk, kicsit jobban igyekezzenek, valakinek takarítani is kell! - Valahogy nyoma sem volt hangjában a korábbi kedvességnek.
És ekkor a tömeg megmozdult, felocsúdva a korábbi sokkból, morogva elindult mindenki kifelé. Azonban én még mindig ott álltam középen, a szoba egyik sarkában pedig Liz.
- Nos, azt írták, napfelkeltéig - odasétált az egyik ablakhoz, és kitekintett az éppen felkelni készülő napra. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen szigorúan fogják venni.
Majd rám nézett, és vigyorogni kezdett.
- És még te nem akartál eljönni...
Én is ránéztem. Aztán az emelvényre, a padlóra, a falakra (most néztem meg magamnak először igazán a helyet), végül le, magamra. Ekkor jöttem rá, mennyire zúgott a fejem.
Kitört belőlem a nevetés, az a hisztérikus fajta, és nekidőltem a falnak. Azt hittem, sohase fogom tudni abbahagyni.
- Bizony, ilyen szigorúan! Mit gondol, meddig maradhat itt ez a rengeteg szemét??
- Rendben, ne aggódjon, már megyünk is. Na, gyere Tessa!
Azzal megfogott, és (a segítségével) mindketten kiléptünk a folyosóra, majd lesétáltunk a lépcsőn, egészen ki a toronyból, bár később sohase tudtam visszaemlékezni arra az időszakra, ami az éjszaka és a városból való kilépés között űrként tátongott bennem. Talán jobb is.

Elmondhatatlanul izgatott voltam. Emlékeimben élénken éltek az otthoni bálok, és sosem gondoltam volna, hogy még valaha eljutok egyre is. Persze nem szórakozni mentem, hanem fontos küldetést bízott rám a priorissza… Ismét. Nem igazán értettem, miért megint engem küldött a terepre, de talán sikeresnek ítélte a legutóbbi akciót, vagy csak tudta, hogy a nővérek közül én biztosan el fogok boldogulni egy ilyen terepen.
Bárhogy is volt, kellett néhány nap, mire felocsudtam a döbbenetből, hogy engem küldenek el a démonkirály Darrakard százharmincadik újjászületési partijára, hogy kísérjek egy inkvizitort mint kém. Mivel ez a küldetés fontos volt, a szentszék úgy döntött a pénz nem akadály, így napokig válogattam a Carolusburgi szabóságok kínálatai között, sorozatosan beleesve a kevélység halálos bűnébe. Választásom végül egy napsárga szatén ruhára esett, hozzáillő arany ékszerekkel. Mindenki azt mondta, hogy ez az idei év színe, és ahogyan a levegőben úszott körülöttem a könnyű anyag, rövid időre igazi hercegnőnek képzeltem magam. Nem felejthettem el persze, hogy ez egy igazán fontos küldetés volt, és talán nem kellett volna ennyire feltűnőnek lennem egy beszivárgási feladat teljesítése közben, de ha nevetség tárgyává teszem magam az alulöltözöttséggel, az még a feltűnésnél is sokkal rosszabb lett volna.

Aztán elérkezett a nagy nap, amikor végre találkoznom kellett a kísérőmmel, bizonyos Johannes Hagen inkvizitorral. Igyekeztem minél kevésbé ragyogni, miközben csodálatos estélyimben és magassarkú fehér selyem borítású cipőmben a Katedrális déli bejáratáoz tipegtem, ahová a parancsom szólt. Csak egyetlen ember ácsorgott ott, egy fiatal, és egyébként meglehetősen jóképű férfi, egy barna színű, a szemszínét tökéletesen kiemelő ünnepi felöltőben. Ó, Uram csak add, hogy tényleg ő legyen, és ne valami szottyadt arcú vén püspök! A gyomrom ökölnyire zsugorodott, mikor odaértem mellé.
- Hagen atya? - szólítottam meg bizonytalanul.
- Ön minden bizonnyal Gloria nővér. - fordult felém. - Indulhatunk?
A hangja is kellemes volt. Úgy tűnt, hogy a Sacra Institutio igyekezett egy olyan inkvizitort választani, aki tényleg képes lehetett beolvadni a tömegbe, esetleg megnyerő mosolyával kínzás nélkül is információt kicsikarni a célpontokból. Egyelőre még hivatalban voltunk, így nem nyújtottam felé a kezem, elég volt a partyn foglalkozni az efféle formaságokkal.
- Így van. Örvendek a szerencsének. - mosolyogtam rá halványan. - Indulhatunk. Valahol elméletileg kell, hogy várjon minket egy hintó.
Ebben a cipőben biztos nem sétáltam volna el a toronyig, abba pedig bele sem akartam gondolni, hogy levegyem és mezítláb vágjak át a földeken.
- Kaptunk utasítást a fedősztorinkat illetően?
- Ebben az esetben keressük meg. - nézett körbe, majd indult meg határozottan egy irányba. Lassan követtem, és örömmel konstatáltam, hogy a lépteim még mindig magabiztosak. Nem felejtettem el egészen, hogy hogyan kell egy hüvelykkel megemelt cipőkben járni.
- Teljesen ránk bízták a döntést, a kikötés mindössze annyi volt, hogy távol álljunk az Egyháztól. Mi szeretne lenni Gloria nővér? Nemeskisasszony? Egy báróné? Netalán egyenesen egy hercegnő? - mosolygott rám.
- A kisasszony elég lesz. A legjobb fedőtörténet az, ami félig igaz, nemde? - kérdeztem tőle. - A polgári nevem Cornelia von Blumenfeld, és nem tartom kizártnak, hogy lesznek a partin olyanok, akik ismerik a családomat... Vagy egyenesen a családom. - húztam el kicsit a számat. Ha esetleg Crescencia, vagy még rosszabb esetben Robert letámad örömükben, és világgá kürtölik, hogy valójában apáca vagyok, akkor veszélybe sodorhatják a feladatot… De reméltem, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni, és ha a testvéreim meg is jelennek az ünnepségen, akkor is képesek lesznek a kellő diszkrécióval kezelni a helyzetet. A család persze bonyolult ügy, főleg, ha az ember lánya nem jár haza, és nem is nagyon küld levelet.
- De ha rossz ötletnek tartja, akkor természetesen hallgatni fogok önre, hiszen az ilyesmi nem a szakterületem. Csak annyit tudok garantálni önnek, hogy ha van tíz másodpercünk a haláláig, akkor túl fogja élni.
A hintó egy egyszerű fekete kocsi volt előtte hat lóval. Nem a legkihívóbb, de nem is pórias. Pont megfelelt.
- Tehát egy igazi nemes kisasszonnyal élvezhetem a ma estét? - kérdezett vissza. - Én pedig, ha nem bánja a kedves kérője leszek...Leo von Wetzel. Ne aggódjon az álnév miatt, az én esetemben nem áll fent annak a veszélye, hogy felismernek.
- Mondhatjuk úgy is, igen. - válaszoltam arra, hogy „igazi” kisasszony volnék. Vajon örökké az leszek? Vagy lesz egy pont ahonnan apácának számítok? És most melyik vagyok? Létezhet egyszerre mindkettő bennem? Azt hittem, hogy idővel ki fognak kopni belőlem a régi életem emlékei, de minden adandó alkalommal a felszínre törtek, amint lehetőségük lett rá. Bármennyire próbáltam magamban elnyomni Corneliát, és egyszerűen csak Gloria lenni, a két énem harcot vívott a lelkemért. Talán igaza volt Magdolna nővérnek, és igaza volt Andromédának a kettétépett lelkek elméletéről. És a legszörnyűbb az volt, hogy tudtam a megoldást. Tudtam, hogy létezik harmónia, amikor én csak én vagyok, mindennel együtt, hibákkal és bűnnel, hiszen minden ember bűnös volt Ádám és Éva óta. Egyszerűen el kellett volna fogadnom, hogy bármilyen gúnyát öltök is magamra, a lényeg nem fog megváltozni, és ettől nem biztos, hogy rossz ember leszek. Sajnos ezt átgondolni sokkal könnyebb volt, mint át is érezni.
Kis szünet állt be, ameddig odaértünk a hintóhoz. Az álnevére természetesen bólintottam, nem volt túl bonyolult. Neki nehezebb dolga volt megjegyezni az enyémet.
- Ilyen jó a gyógyításban? Bizonyára régóta űzheti ezt a "mesterséget" ebben az esetben...
Leo von Wetzel és a kérőm. Furcsán új helyzet volt, vajon hogyan illett viselkedni egy kisasszonynak a kérőjével?
- Igen, szerintem ezért engem küldtek magával. Nem tudom mi számít régnek, nagyjából öt éve élek a Szent Brünhilda rendben, de azt mondják a fa törzse a nagy teher alatt jobban erősödik.
Beszálltam a hintónkba és igyekeztem úgy elrendezni a ruhámat, hogy még mellé Johannes... Vagyis mostmár Leo is beférjen. Egy ideig összekulcsolt kezeimet fixíroztam, mielőtt óvatosan feltettem a kérdést...
- Mit gondol mennyire... Ha már a kérőm lesz, mennyire intim a kapcsolatunk? - bizonyára lángolhatott az arcom, ami meglehetősen kínos volt, ahogyan maga a kérdés is. Még csak el sem játszottam a gondolattal sem, hogy valaha bárkivel ilyen viszonyba kerüljek, most pedig egyenesen hiteles alakítást kellett volna nyújtanom. Az ájulás kerülgetett a gondolatra is, hogy mi fog történni, mit kéne csinálni… - Nem szeretnék pont valami ilyenen lebukni, vagy ott kerülni kényelmetlen helyzetbe, így is nehéz lesz... - szabadkoztam.
A férfi nagyon közel ült le hozzám, mintha már most gyakorolni akarná a szerepét. Nem tudtam, hogy ez teszt-e a részéről, hogy hogy bírom vagy… De nem gondolhattam rosszat az atyáról, hogy azért tenné, mert hiányzik neki egy nő közelsége!
- Tegyen úgy, ahogyan szívszerelmével tenné egy teljesen hétköznapi helyzetben. - fordította felém a fejét, úgy, hogy már csak alig tíz centi választotta el az orrunkat egymástól. Azt hittem mentem szívrohamot kapok. A döbbenettől egyenesen rábámultam. Komolyan feltételezte, hogy...? Hogy feltételezhet ilyet?! De végülis, lehetett volna kedvesem azelőtt, vagy legalább valaki aki tetszett, hiszen már tizenöt voltam, mikor Krisztus menyasszonyául szegődtem. Így végül nem húztam fel az orromat a kérdésen, az arcom viszont továbbra is lángolt.
- Nem... Nem volt.
Közel ült, már már túl közel, mintha direkt provokált volna, de miért? Ha viszont tartózkodóan viselkedtem, azzal nem követhettem el hibát. Szerencsére elfordította a fejét, levéve ezzel a súlyt a mellkasomról.
- Nem szeretném megsérteni kedves Cornelia, így a fogadás alatt megpróbálok minél kevesebb testi kontaktusba kerülni önnel. Kérésem csak az, hogy abban az esetben, ha valamit kezdeményezek, ne ellenkezzen. Remélem nem tart attól, hogy visszaélek a lehetőségeimmel. - mosolygott továbbra is. Bólintottam, amit mondott ésszerű volt.
- Nem fogok ellenkezni, az nagyon furcsán venné ki magát. Ha mégis visszaélne a helyzettel, tudom hogy tegyek panaszt. - villantottam rá a tekintetem egy angyali mosollyal kísérve. Azért nem ejtettek a fejemre engem sem. Kinéztem az ablakon. Bár ne lett volna ennyire kínos a dolog! Apáca voltam, de nem voltam fából, így jobban örültem volna egy kicsivel nagyobb távolságtartásnak. Régen már mindenféle rózsaszín hagymázas álmot szőttem volna a helyzet köré, de mintha kiveszett volna belőlem ez a képesség... És jelenleg ez jobb is volt így, képesnek kellett lennem a helyén kezelni a helyzetet.
- Oh nem hinném, hogy abban az esetben panaszkodnia kellene, kedves nővér. - vágott vissza Leo. - Ha meg nem sértem, egy jótanács mára. Érezze jól magát. Engedje el magát. Minden hölgynek kell néha egy kis kikapcsolódás, legyen Krisztus mennyasszonya vagy sem. Elvégre maga Krisztus Urunk is részt vett egy mennyegzőn… Biztos vagyok benne, hogy képes lesz rá.
- Igyekezni fogok... Leo. Köszönöm. És reméljük hogy ezen felül sem jöttünk hiába.[/color]
Ki ne emlékezne az Kánai mennyegzőre, ahol az Úr borrá változtatta a vizet… Persze könnyebb volt ezt mondani, mint csinálni, hiszen az Egyházban az élet a folyamatos önmegtartóztatásról szólt az élet minden területén. Szerénység, alázat és munka, végtelen munka, ami szerencsére el is terelte a figyelmet bármi másról. Nem tudtam emlékeztem-e rá, hogy hogyan kellett szórakozni.
Számos hintó állt a torony előtt amire ügyes varázslók vetítettek színes fényjátékokat. Volt, amelyik a tünde erdőt jelenítette meg, megint más víz alatti világot úszó halakkal. Elképesztően ügyes illúzionista kellett mindehhez, és úgy tűnt, hogy a démonkirály nem spórolt semmivel. Kíváncsi lettem volna, hogy az Ordo Malleus mit tett volna hellyel, ha őket vezénylik ide, de őszentsége az ő végtelen bölcsességében másképp döntött. Azon kívül, hogy sosem értettem volna egyet a vérfürdővel, abban is igaza volt, hogy előzetes felderítés nélkül a kegütőképesebb egységet beküldeni a démonok tanyájába felelőtlenség lett volna. És az előzetes felderítő egység voltunk most mi.
A nap lebukóban volt a nyugati horizonton, és minden felé díszes ruhakölteményekben, zsabókban selyemben érkeztek a vendégek. Olyan színes volt a társaság, mint egy ízléstelenül összeállított virágcsokor. A fejem tetején lévő nyomás jelezte, hogy bőven akadtak közöttük démonok is, még ha így messziről nem is tudtam volna rábökni, hogy pontosan melyikük. Felsétáltunk a lépcsőn, egyenesen a nagyterembe, ahol minden felé megrakodott asztalok vártak minket a legkülönfélébb ételekkel. Egy magaslaton zenekar játszott, előtte pedig nagyobb táncteret is kialakítottak. Szégyenemre fogalmam sem volt, hogy az idei bálokon melyik táncfajta volt a legdivatosabb, abban viszont biztos voltam, hogy Darrakard adott az ilyesmire. Amennyi információ morzsát össze tudtam róla csipegetni az alapján inkább tűnt kevélységdémonnak, semmint tudásdémonnak.
- Már most fáj a fejem... - súgtam halkan a kísérőmnek, közelebb hajolva, mint kellett volna, pedig éppen csak kiszálltunk a hintóból. - Van terv, vagy csak elvegyülünk?
- Van néhány kiemelt "személy", akiket meg kell figyelnünk. Kivel kommunikálnak, miről beszélnek, és hasonlók. Először őket kellene megtalálnunk. Persze csak miután ettünk. - vezetett az egyik megrakott asztal felé. - Természetesen csak azért, hogy ne legyünk feltűnőek. Egyébként mivel érdemelte ki ezt a...megtisztelő feladatot, kedves Cornelia? - kérdezte kicsit jobban megnyomva a „megtisztelő” szót.
- Az evés nagyszerű ötlet. - fogadtam el a kérőm karját. A kérdésére kecsesen vállat vontam. - Mostanában szeretnek nagyon sokféle különböző, de mindig megterhelő feladatot rámbízni. Eleinte azt hittem pikkelnek rám, de mostmár úgy tűnik inkább egy nagy teszt része az egész. A másik ok az lehet, hogy tényleg azt gondolják, hogy adódhatnak kellemetlenségek.
- Én mindeddig nem tudtam rájönni, hogy miért küldtek öngyilkos feladatba...bár lassan kezdem elhinni, hogy élve is kijuthatunk innen. Hogyan került a Szent Brühildába? Egy pohár bort? - emelt le két mélyvörös borral teli poharat az asztalról. Elfogadtam, különben hogy nevezhettem volna magam Corona priorissza tanítványának?
- Egy fontos célpontunk van igazából. A neve valamilyen...Agmamor, vagy hasonló. A lényeg, hogy egy idős, láthatóan beteg emberként szeret megjelenni, és valamit tervez. Jó lenne, ha rájönnénk kivel, és mit.
- Institoris püspök is hasonló küldetésekkel jutott a pozíciójához. Legyen optimista, talán látják magában a tehetséget. - vigasztaltam. Reméltem, hogy hallott a püspökről, aki a kinevezése előtt Norven Kather inkvizitorként tevékenykedett... Ki ne hallott volna? - Tizenöt évesen önként bevonultam ahelyett hogy férjhez mentem volna. - válaszoltam teljesen természetes hangon a kérdésére. Igazából mindennapos esemény volt az ilyen, legalábbis ezzel nyugtattam magam. Körbepillantottam. Tehát egy idős és beteg embert kerestünk... Valószínűleg ülnie kellett, amikor nem az ételes pultoknál válogatott. Odasétáltam a jégágyon fekvő osztrigákhoz, és a férfi felé nyújtottam egyet.
- Kagylót, kedvesem?
- Bízunk benne hogy így van. Nem tetszett a kérő? - folytatta közben a korábbi beszélgetést Leo, és a lehető legnegédesebb mosolyával nyitotta ki a száját, hogy etessem meg. Már-már lehetetlenül romantikusak voltunk, mintha egy regény lapjairól léptünk volna elő. Ragyogók, szerelmesek, és teljes mértékben irreálisak.
- Ó remek választás! - szólalt meg mellettünk egy feltűnően gyönyörű nő. - Ezektől remek estéje szokott lenni az embereknek...
Tűzvörösre festet ajkak, kihívóan mély dekoltázs és a lüktetés a fejemben mind azt erősítették, hogy egy csábdémonba botlottunk, pont a legjobbkor. Bár lehetett rájuk számítani, hirtelen nagyon zavarba jöttem. Tényleg nagyon szép volt, még ha az öltözéke és a sminkje közönséges is, és tökéletesen értett ahhoz, hogy ismét kínos helyzetbe hozzon minket, mikor már épp kezdtem feloldódni.
- Én.... - kezdtem, de nem is tudtam, hogy folytassam.
- Oh, a mi estéink nem az osztrigáktól szoktak jól sikerülni. - kacsintottam rám a kérőm, és jelentőségteljesen átkarolt. A csábdémon csengő hangon kacagott fel. Játszanom kellett tovább a szerepem, így a "kedvesem" vállára hajtottam a fejem, mikor az átölelt, égő homlokom a nyakához fúrva.
- Így igaz. - helyeseltem, és felhajtottam az osztrigát, majd leöblítettem egy apró elegáns korty borral. Hölgy nem vedel.
- Hát jól van kis turbékoló galamocskáim. Ha gondoljátok később megkereshettek, tudok mutatni néhány fogást....
- Átgondoljuk a lehetőséget. - kacsintott a démonra Leo, majd tovább húzott az asztalok mellett, hogy minél messzebb kerüljünk a csábdémontól. Miután biztos távolságba sétáltunk, újra közel hajolt hozzám. - Nos...fakultatív továbbképzés? - kérdeztem kajánul, majd mintha mi sem történt volna tovább faggatózott a múltamról. - Miért nem szökött el? Miért pont apáca?
- Csak tessék, én kihagyom. Ismerek egy Ordo Malleus tisztet, nem szeretném, ha megérezné és kivégezne. - suttogtam vissza. Keringtek olyan pletykák a rendről, hogy képesek megérezni a papokon, ha bűnbe estek csábdémonokkal, és többnyire meg is ölték a bűnöst… De nem tudtam, mennyire lehet hitelt adni a rossz nyelveknek. Talán az egyszerű emberek csak annyira rettegtek tőlük, hogy túlzásokba este. Mostmár azonban biztos voltam benne, hogy Leo folyamatosan provokált. Úgy használta ki a helyzetet, hogy ne emelhessek panaszt ellene.
- Mert mi lett volna belőlem, ha megszökök? Utcalány. De soha nem hoztam volna szégyent rájuk. Így a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt. Ön miért választotta a reverendát? - dobtam vissza a labdát. Különleges lélek kellett ahhoz, hogy valaki a szent hivatalt válassza, és ez cseppet sem volt megnyugtató számomra. Vajon mi rejtőzhetett a megnyerő mosoly és kifogástalan modor mögött? Milyen volt Johannes Hagen inkvizitor, ha nem Leo von Wetzel nemesúr volt? Közben még mindig a tömeget pásztáztam, és jónéhány öregembert kiszúrtam, aki akár a célpontunk is lehetett.
- Nem hiszem hogy a démonokkal való...együttlétet meglehetne érezni. No nem mintha tapasztalatból beszélnék. - szabadkozott gyorsan, mielőtt még rosszra gondolhattam volna. - Miért félti a családja becsületét, ha azok nem törődtek az Önével? Oh, engem természetesen az Úr iránti mély elköteleződésem győzött meg abban, hogy nem választhatok más utat, csakis ezt az ösvényt. - mondta el mindezt egy levegővel, olyan gyorsan mintha begyakorolta volna, és ez bizonyára így is volt. Hazudott, de mindenkinek megvolt a saját története, és ki voltam én, hogy firtassam mások titkait? Ez az ő szakterületének számított. - Ezt leszámítva tehetséges voltam, felfigyeltek rám. Nem túl érdekes történet.
- Dehogynem törődtek! Csak a legjobbat akarták nekem... Vagyis ami szerintük a legjobb parti volt számomra. Vagy nem vette észre, hogy csak félig vagyok ember? - kérdeztem szórakozottan. Ha nem vette észre ő lett volna az első. Nemeseknél pedig az érdekházasság volt a természetes.

- Oh, hogy ilyen konzervatív nézetek vall. Tudja...vannak ám olyan családok, akik meghallgatják a lányuk kérését, ilyen esetekben. - nem értette, de nem hibáztattam érte. Igaza volt abban, hogy sokan meghallgatták a gyermekeik kérését, már ha a gyermeknek volt választása. Szerencsére a hugaim az enyémnél jóval szerencsésebb helyzetben voltak, és ők már talán válogathattak is.
- Nem túl jó a szemem. - mondta még Leo, de ez sem lehetett más, mint egy kegyes hazugság.
Hirtelen hangzavar támadt, amire felkaptam a fejem. Öt démon fogott közre két fiatal férfit. Azok Bibliát vettek elő, és belekezdtek egy varázslatba, de a démonok gyorsabbak voltak, és még jól láttuk a körön át is, hogy egy-egy lándzsa fúródott beléjük.
- Esronielért… - suttogták még utoljára. Protestánsok voltak… de ami mégfontosabb: őrültek. Hogy gondolták, hogy betörnek erre a partira, és hogy majd ketten végeznek itt egy sereg démonnal? Talán fanatikus szakadárok lehettek, gyermekek akik hősöknek képzelték magukat. Emberek. Emberek akiket átszúrtak egy lándzsával. Haldoklók, talán még nem egészen halottak. A kezem szinte automatikusan mozdult, hogy felvegyem a harcot a démonokkal, hogy kihozzam őket, megmentsem a felelőtlen életüket… Nem azért, mert ők ők voltak, hanem mert én én voltam.
- Csókoljon meg. - közöltem a kérőmmel, majd további magyarázat nélkül tapasztottam az ajkam az övére, miközben fejben folyamatosan mormoltam az imát, ami a halálos sebeket gyógyította be. Ha még egy is élt közülük... Ha egy is, akkor meg tudtam menteni.... De nem láthatták, hogy én voltam, az akciót nem sodorhattam veszélybe. Szinte nem is figyeltem rá, csak amikor az ajkaink elváltak, akkor tudatosult bennem a nyelve puhasága, a csókja íze… Sosem vallottam volna be, hogy neki adtam az első csókom, és még csak nem is tudtam kiélvezni.
- Ugye tudja, hogy ezzel csak a szenvedésüket hosszabbította meg? Vagy protestáns mivoltuk miatt mentette meg őket a gyors és fájdalommentes haláltól? - kérdezte, még mindig meglepetten bámulva rám. A két protestáns felé pillantottam, de nem voltam benne biztos, hogy valóban sikerrel jártam. Innentől már csak rajtuk állt, mit kezdtek a második eséllyel.
- Én arra esküdtem, hogy életeket mentsek. Protestáns, katolikus, szegény gazdag, átkozott vagy sem, mindegy. Minden újabb esély az életre újabb esély a lelküknek. Talán okkal láttam pont én, aki tud segíteni. Talán okkal küldött ide az Úr, és ez az ő új esélye. Elvegyem ezt azzal, hogy nem teszek semmit, mikor pedig tudnék? - néztem vissza rá határozottan. Ez fontos volt nekem, de tudtam, hogy az inkvizítorok nem feltétlenül osztják a nézeteimet. Közben lassan az egyik öregember felé sétáltam, aki éppen egyedül ült. Azt figyeltem, erősödik-e a fejfájás... Nem hiszem, hogy sok démon választott volna ilyen álcát.
- Életeket. Netalán a démonokat is megmentené? Vagy a nekromantákat? Ha pedig igen, miben mások ők, mint a protestánsok? Mindannyian Istenkáromlók. Nincs határ, ahol már nincs tovább? - kérdezett vissza, miközben követett az öregember felé. Nem biztos, hogy tanácsos volt pont egy inkvizitornak beszélnem ilyesmiről de mi lettem volna, ha nem állok ki azért amiben hittem?
- Démonokat is. Nekromantákat is. Nincs határ. Az élet az élet, mert Isten adta nekik, és már csak ezért is értékes. - felpillantottam az arcára, kíváncsi voltam, mit szólt ehhez. - Persze könnyebb valami összetörni, mint megjavítani, de én hiszek abban, hogy lehetséges. Ez felháborítja önt?
- A Bibliában is számtalan példát látunk arra, hogy valahol meg kell húznunk azt a bizonyos határt. A túlzott kegyesség - akár a bűn felé is, mennyivel jobb, mint a bűn elkövetése? De ha már ezt nem is tiszteli a kedves nővér, mi a helyzet Pápánk parancsával, és a Déllel vívott háborúval?
- Krisztus ugyanakkor azt tanította, hogy a bűnt kell gyűlölni, nem a bűnöst. És hogy a bűnös is üdvözülhet, ha eltalál őhozzá. Nem nekünk kéne őket elvezetnünk?
A háborús paranccsal viszont megfogott. Lehetett dacolni a felettesek parancsával, lehetett filozofálni, lehetett vitázni. De nem lehetett ellent mondani Krisztus szavának, és Krisztus földi helytartójának, a pápa parancsának. És ha a pápa azt mondta Dél ellenség, és a Protestánsok eretnekek, úgy elfogadtam, hogy azok voltak. Ám még efölött is ott volt az Úr parancsolata: Ne ölj, és ott volt a halálos bűn, a jóra való restség.
- Nem vagyok katona, Leo. - mondtam óvatosan. - Gyógyító vagyok. A feladatom életet menteni a háborúban is.
Ingoványos terepre tévedtünk. Fegyvert adtam volna a kezébe? Közben elég közel értem az öreghez, de nem éreztem nagyobb nyomást, így csak apró fejrázás kíséretében indultam el a süteményes pultig. Darrakard vajon elfújja a százharminc gyertyát a tortáján? Vettem egy gyümölcsös kosárkát, mintha azért mentünk volna közel, és beleharaptam, mikor kiszúrtam egy másik, feltűnő ruhát hordó öreget. Feltűnő, vagyis legalább ötven évvel ezelőtti divat szerinti... Ki hitte volna, hogy egyszer még ez vezethet nyomra!
- Az a kézelő harminc éve nem volt divatban. - mondtam halkan a társamnak. - És a melltűje sem volt fényesítve évek óta. Ő lesz az.
- A Pápa pedig mit mondtam az ellenkezőjét ezekszerint? Ez nem vet túl jó fényt őexcellenciája tanításaira, kedves mennyasszonyom. Megmenti az ellenség életét, hogy az még többet gyilkoljon meg a mieink közül? Megmenti őket, hogy egy démon még egyszer megmártsa benne a fegyverét? - Elhiszem hogy lenyűgözi a látvány, de ne ilyen feltűnően. - Súgta a fülembe, miközben a feltételezett démont vizsgáltam. - Divat? Örülök, hogy nem csak a zárdában történő dolgok foglalkoztatják.
Volt egy rossz szokásom. Ha sarokba szorítva éreztem magam, akkor inkább bezárkóztam, nem pedig támadtam. Ha nem értettem egyet többnyire hallgattam, nem harcoltam. Leo pedig úgy tűnt éles nyelvű és szúrós fogú volt.
- Lehet az ön szemszögéből is értelmezni. De a háború a halandók kreálmánya, az ellenségeskedés, sőt talán még maga a halál is. A lélek viszont Istené, az Úr teremtette, és a léleknek hozzá kell visszatalálnia. Végső soron ennek nem kéne fontosabbnak lennie mint a háborúnak? Én erre adom meg az esélyt azoknak, akiket megmentek. - mondtam csöndesen, már-már lemondóan. Nem győzhettem meg őt, ebben egészen biztos voltam, így nem is értettem, hogy miért magyarázkodtam még mindig. A bámulásra észbe kaptam, és kicsit elszégyelltem magam.
- Régi berögződések. - rántottam meg a vállam. - De van amikor még mindig jól jön.
- Kérem, ne hagyja abba. Szeretek...beszélgetni a dolgokról, megismerni a másik ember gondolatait. Szakmai ártalom. - kérte Leo. Talán nem mertek neki a szent hivatalban ellentmondani sosem? - Ebben azonban téved. A háború a bűn ellen és a Sátán ellen ugyanúgy Isteni parancs, mit az is, hogy szeresd felebarátodat. Már hogy teremthetne az ember bármit is?
A férfi körbefordult, újra végigtekintve a pompázatos parti részletein.
- Miért, mostanában talán nem élvezné ezt? Bálok, ruhák...kérők. - lassan közeledtünk a kiszemeltünkhoz, de nem akartuk elengedni a beszélgetés fonalát. Végülis egy fiatal jegyespárnak meg kellett ismernie egymást legalább az esküvőig.
Így, ha nem is éreztem magam jobban, annyit még is elért a kérőm, hogy ne zárjam le a beszélgetést egy semmitmondó félmondattal.
- Harcolj a bűnnel. Igen. Ezt vallom én is, de az én fegyverem Krisztus fegyvere, és az nem a kard. Sokkal több mindent el lehet érni kedvességgel, megértéssel és szeretettel, mint hinné, és ez az egyetlen, ami nem szül még több fájdalmat. A háború a bűn ellen, és a felebarátok szeretete egy azon érem két oldala.
A következő kérdésére viszont elvörösödtem. Nem szerettem, ha az én lelkemben kutakodtak, főleg nem akkor, hogyha valami olyasmire találtak, amit szégyelltem.
- Talán... De ezek mind olyan dolgok, amikről lemondtam, mikor zárdába vonultam, a sóvárgás pedig csak kínozza a szívet.
Ahogy egyre közelebb és közelebb értünk a férfihoz, úgy erősödni kezdett a folyamatos, tompa fejfájásom. Sokatmondóan pillantottam fel az inkvizitorra, neki is éreznie kellett.
- Ha magára támadna egy démon, meggyógyítaná, vagy két kedves mondattal illetné, mielőtt széttépi? Ha egy déli nemzeti hősük nagy tettét akarja megismételni, csak ezúttal nem a pápával, hanem egy falusi plébánossal, hagyná hogy bekövetkezzen? A szokásos érvek, szokásos morális dilemmák amiket felhozott, de ezekre fel voltam készülve szerencsére.
- Úgy tudom a zárdába belépve a házasságról mondanak le a hajadonok, nem arról, hogy jólérezzék magukat. - folytatta, mintha csak tovább akart volna hergelni. Bizonyára észre vette az iménti pirulásom, és hogy talán a gyenge pontomra tapintott, ezt pedig próbálta kihasználni.
- Nem hagynám, hogy megöljön bárkit. - jelentettem ki határozottan. - De megmenteném az életét, lelakatolnám, és addig olvasnék fel neki a Bibliából, ameddig meg nem tér. Ha pedig az Úr nem segít meg, és ő kerekedik felül rajtam, akkor tudom, hogy már nincs több terve velem. - nem tudott megingatni az elveimben. Ebben nem. Hübrisz lett volna az is, hogy hittem abban, hogy képes lennék hatást gyakorolni rájuk? Eszembe jutott Johnathan. Láttam a szemében, mikor elviharzott, hogy a mag amit elvetettem termékeny földre esett, hogy hiába szolgálta a sötétséget vágyott a fényre. A kultista csak megerősített abban, hogy mi a dolgom ezen a világon. A kijelentésére viszont megráztam a fejemet.
- Gyakorlatban talán így tűnhet, de valójában nem. A bűnről kell végső soron lemondanunk és Krisztusnak szentelni az életünket, ebben pedig a bujaságon kívül benne van a kevélység vagy a jóra való restség is. - magyaráztam neki. A kevélység bűnére voltam a legfogékonyabb, de küzdenem kellett ellene, és abba nem fértek bele a bálok, vagy az hogy ahogy ő fogalmazott: "jól érezzem magam". Egy apácának nem volt ildomos báloznia, illegetnie magát vagy csókot lopni a függöny mögött. Már majdnem odaértünk, mikor a kérőm hirtelen meggondolta magát, és a táncparkett felé vezetett.
- Leo....? Maga nem...? Nem érezte?- kérdeztem tőle meglepetten.
Csapongott a témák között, mint aki nem tudta eldönteni, mire is volt kíváncsi valójában, de készségesen válaszolgattam neki, mintha csak kihallgatáson lettünk volna.
- Nem gondolja, hogy ez kicsit kényelmes megoldás? Ha vesztettem, akkor az Úr akarta így...nem lehet. hogy csak én voltam túl gyenge?
Felsóhajtottam. Félreértett.
- Nem vagyok harcos. Meg tudom védeni magam, de mindig lesz olyan, aki erősebb nálam. Meg kell tenni mindent, hiszen Isten is csak akkor segít meg, de nem biztos, hogy az a minden elég. Így értettem, amit mondtam az imént.
De nem engedhette el a másik vasat sem.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de téved. Egy olyan örömforrás sincs, amit a Sátán teremtett volna. Egyedül az történhet meg, hogy rosszkor, és jó időben élünk ezekkel. Mint már mondtam, még maga Krisztus Urunk is részt vett egy menyegzőn, ami mi, ha nem mulatság? Hát olyan kegyetlennek ismeri az Urat, mint aki szolgáinak nem engedi meg a szórakozást? És ha kísértések...mik ezek, ha nem próbák, ami által még erősebb lehet a hite?
Kezdtem gyanakodni, hogy a Leo bőrébe bújt Johannes, valójában a Johannes bőrébe bújt Sátán maga, aki azért van itt, hogy mézédes szavakkal kísértsen meg, és ezüsttálcán kínálja a vétkeket, amibe a legkönnyebben beleestem. Persze, ez képtelenség volt.
- A kísértések próbák, így van. És persze, engedélyezett a szórakozás, de mértékkel, keretek között, kerülve a kicsapongást és a túlzásokat.
Ha ez után sem értett meg, akkor már nem tudtam tovább magyarázni a dolgot. A vonósok új dalba kezdtek, a táncparkett pedig lassan megtelt élettel. A férfi átkarolta a derekam és elegáns tartásban emelte fel a kezeinket. A hátam megmerevedett, az államat pedig felemeltem, ahogy a testem teljesen magától talált rá újra az unásig gyakorolt tánctartásra.
- Ez is a terv...tervem része. Éreztem. Túlságosan is.
Próbáltam elhúzódni, mikor átkarolt. Feladatunk volt, amit el kellett végeznünk, de nem akartam feltűnést kelteni, és Leo nem eresztett, kénytelen voltam együtt játszani vele. Lábaim ösztönösen találtak rá a ritmusra. Ha nem itt lettünk volna, ha ez egy igazi bál lett volna, ahol mi igazi vendégek voltunk, és ő az igazi kérőm... Szinte mesébe illő volt a csodás ruhámban egy jóképű kísérővel. Régen másra sem vágytam.
- Mit érzett? - kérdeztem halkan, miközben átadtam magam a magabiztos vezetésének. Közben pedig visszatért az eredeti témára.
- Mi vagyunk azok, akik megakadályozzák a gondot...hisz mi van, ha nem tudja megmenteni ott és akkor? Inkább vesszen oda a kisgyerek, mint a démon, akit lehetősége lett volna megölni? Nem tudhatja, érkezik e meggyógyítani.
Sejtettem, mire volt kíváncsi. Mi a fontosabb? Kinek az élete értékesebb? Nem lehetett ilyen döntéseket meghozni tiszta lélekkel, de mégis adódhattak helyzetek, amikor nekünk, papoknak kellett meghoznunk őket.
- Ha választanom kell, hogy a gyermeket mentem meg vagy a démont, akkor a gyermeket fogom. Ha van lehetőségem, mindkettőt. Ha megmenthetem a gyermeket anélkül, hogy a démont megölném, akkor gondolkodás nélkül azt fogom választani. De... Ha mindenképp az egyetlen megoldás, hogy elvegyem az életét, a második esélyét az üdvösségre... Azt hiszem megtenném. - született meg végül bennem a döntés. - Nem bírnám elviselni a bűntudatot, amit a gyermek halála felett éreznék, de ez emberi dolog szerintem. Ameddig van másik megoldás, azt a másikat választom.
Valahogy... Arra számítottam, hogy el fog fogyni a türelmem, de ez nem történt meg. Egyszerűen nem idegesítettek a kérdései, mert azokat tette fel, amikre egyébként is számítanom kellett, ha meg kellett védenem a nézeteimet. A társam egy nagyszerű gyakorlat volt, még ha tudtam is, hogy egyikünk sem fog meginogni.
- - Örülök a döntésének. Higgye el nekem, általában nincs. - zárta le végül a témát, és folyatta a másikat, ami úgy tűnt módfelett érdekes volt számára. - Nem hinném, hogy kicsapongás lenne évente két ilyen bál. Ha úgy érzi kell valaki, akkor vigyáz, nehogy túlkapásba essen...tudja kit kell keresnie. - újabb kísértés. A kígyó már nyújtotta felém az almát, de még nem vettem el. Még nem…
- Mit éreztem? Sokkal jobban foglalkoztat az, amit most érzek.
A szórakozásra megráztam a fejem.
- Nézze meg ezt a ruhát. Maga szerint csak ameddig kiválasztottam hányszor estem bűnbe? Az ékszerek, a cipő, hogy csak az volt elég jó, ami a legújabb divathóbortoknak eleget tett... Mindenki küzd a saját démonaival, én sem engedhetek neki tűnjön bármilyen ártatlannak elsőre. Még évente kétszer sem.
Valamiért viszont úgy éreztem, nem ez volt a mondandója lényege, ezt pedig megerősítette a következő mondata is. Nem akartam persze gyors és hibás következtetéseket levonni, a szívem mégis a torkomban dobogott.
- Miért, mit érez? - néztem bele egyenesen a sötét szemébe.
- Miért, mi volt a bűne? Azt, hogy elképzelte önmagát szépként? Azt hogy elképzelte önmagát, ahogyan megnézik a férfiak? Ez lenne a bűne? Legközelebb jöhet egy szakadtabb ruhába is, ha úgy könnyebben engedi a lelkiismerete.
- Igen. Ez a halálos bűn felé kövezett sima szekérút. Szakadt ruhában pedig már nem érezném jól magam. - mosolyogtam rá. Pont az volt a bálok lényege, hogy az ember lánya gyönyörű legyen, hogy minden tökéletesen passzoljon, a ruha, az ékszerek, a cipők, a mulattsgáon pedig az étel a zene, a dekoráció. Ennek egyébként úgy tűnt, a démonkirály is mestere volt, amit ki sem néztem volna egy tudásdémonból.
- És a halálos bűn, ha jól értem az, hogy szépnek tartsa magát.
A hallgatásom beleegyezés volt, a megállapítása pedig helyes. A kérőm nem válaszolt a kérdésemre, hogy mit érez, és ez szintén a rosszabb feltételezésemet erősítette meg. Nem akartam, hogy érezzen irántam bármit is, főleg, hogy ilyen kérészéletű ismeretség után bármi is volt az, még nem lehetett több az újdonság varázsánál, puszta vágynál, hogy a magányunkat enyhítsük. Vagy hazudott, és a hiúság bűne után egy újabba akart belecsalni.
- Ne próbáljon játszadozni velem, Leo. A színdarab addig jó, ameddig a benne játszó színészek nem ripacskodják el a szerepüket.
- Ripacskodás? Úgy hiszem ebben nagyobb gyakorlatom van, hölgyem...és el sem tudja képzelni, meddig elmennék azért, hogy a színdarab és az álca tökéletes legyen. Főleg ha az életünk múlik rajta. - nézett körbe, de mindketten tudtuk, hogy ez rég nem arról szólt, hogy hogyan teljesítsük a feladatot.
- Meghiszem azt... De ha az életem múlik valamin, akkor próbálnék mielőbb túlesni rajta. - fordultam át a karja alatt, mielőtt kezem ismét megpihent volna a vállán.
- Ennek ellenére nem úgy tűnik, mint aki abba szeretné hagyni a táncot...és nem is úgy, mint aki szenved miatta. Vannak olyan apró örömei az életnek, amik még veszélyes helyzetekben is letudnak kötni. Önt talán nem? - kérdezte.
- Dehogynem. Húsból és vérből vagyok én is. És bevallom... Tényleg rég táncoltam. Ezért vagyunk most a parketten? - dobtam vissza neki a labdát. Mi volt az igazi feladata? A démon, vagy én?
- Mi van ha a feladataim közt szerepelt az is, hogy a mostanában oly sok próbát átélt...hölgy - válaszolta meg a kérdésemet, anélkül, hogy feltettem volna. - életébe egy kis szórakozást is vigyek?
A tánc véget ért. A zenészek megpihentek, és megengedték a fáradó vendégseregnek is, hogy kis frissítőért nyúljanak.
- Köszönöm a táncot. Egy élmény volt. - hajolt meg Leo. - És most?
Elegánsan pukedlivel viszonoztam a meghajlását.
- Most keressük meg végre az öregurat, mert van hozzá néhány szavam az öltözékéről.
- Biztos hogy kockáztatni akarja ezért az életét? - nézett rám a férfi hirtelen nagyon komolyan. Nem értettem a problémáját. Ha nem akartam volna mindent megtenni a sikerért, eleve nem is vállaltam volna a feladatot.
- Ön beszélt a pápa parancsáról korábban. Most tagadná meg? - kérdeztem vissza.
- Nem tudok eleget tenni a Pápa parancsának, ha az első adandó alkalommal a vesztembe rohanok. És az Ön ..képességei is kárba vesznének, Krisztus parancsára. - vágott vissza.
- Nem kell, hogy harcba torkolljon. - néztem rá félig felhúzott szemöldökkel. - Hacsak nincs olyan, amit nem mondott el a feladattal kapcsolatban...
- Ez itt nem harc lenne, ha rájönnek...kik vagyunk - súgtam a fülembe - , láthatta korábban is. Miért kockáztassunk? Láttuk. Beszélt. Sok démonnal. Még személyleírást is kreálunk a visszafele úton.
Újabb kísértés volt, de miért csinálta? Megráztam a fejem.
- Ez csak egy álca. Amit mond pedig kibúvó. Nem tudtunk meg semmit. Vagy talán... - fordultam vele szembe, hogy egyenesen felnézhessek az arcába. Már sejtettem mi volt a baj, mi volt az, amit nem mert bevallani. - ....fél?
- És ha igen? Íme, egy a sok kísértésem közül. Ahogy ön, úgy én sem szeretek fejjel nekik menni.
- Nem kell fejjel nekik menni. Maximum beszélgetni, és a megfelelő pillanatban, amikor túl forróvá válik a talaj elmenjünk. - győzködtem.
- Láttam mire képesek a démonok, és azok nagyon gyengék voltak. Több mindenre képesek ezek, mint azt Ön hinné. Nem biztos, hogy az apró beszélgetés nem lenne elég számukra ahhoz, hogy rájöjjenek mik vagyunk.
Sose gondoltam volna, hogy valaha ilyen dilemmával találom szemben magam. Azt hittem nekem kell majd visszafognom az inkvizitort, erre ő az, aki végül meghátrált. Nem hibáztattam érte. Talán nem volt még felkészülve az ilyesmire, talán az Úr végső soron nem is ennek szánta, de csak mostanában fog rájönni erre. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy életben tartsam Johannes atyát, nem az, hogy ereje és akarata végére kergessem. Végül csak lágyan megfogtam a kezét.
- Nem fogom elmondani senkinek.
- Mi lenne, ha alkut kötnénk. - kezdte, és ez már nem tetszett. Éppen most adtam meg neki a lehetőséget, hogy távozzunk, mit akart még? - én szembenézek az én kísértésemmel, amennyiben Ön is, a sajátjával. Egy bál. A következő hónapban. Még csak nem is kell, hogy én kísérjem el - tette hozzá. - Jól kell éreznie magát. Csinos ruhát felvennie. Én pedig most legyőzöm a félelmemet.
Meglepődtem, majd elnevettem magam, hiszen ez csak egy vicc lehetett.
- És ez miért segítene most magának? - kérdeztem. - Amúgy sem hiszem, hogy a priorissza elengedne.
- Sokkal könnyebb legyőzni a félelmet, ha megfelelő motivációja van az embernek. - válaszolta a férfi. - A priorisszát pedig hagyja csak rám...névtelen adomány egy borospincétől, azonnal meggyőzi majd, hogy az egyháznak részt kell vennie az eseményen.
Minden porcikám tiltakozott ez ellen az alku ellen. Volt itt még más is, egyszerűen éreztem. Megint bűnbe akart vinni, elérni, hogy megtörjek, hogy feladjam az elveim, a tisztaságom és elinduljak lefelé egy olyan lejtőn, ahonnan nem volt visszaút. De ezt nem vághattam így a képébe.
- Miért motiválja az, ha elmegyek egy bálba és még csak nem is magával? Mi a jó ebben önnek?
- Bármilyen nehéz is elhinni egy magamfajtáról, még én is vágyom néha, hogy mások arcára örömöt csaljak. - válaszolta, de ez nem volt igaz. Nem lehetett igaz.
- Ez nem válasz. Mondtam, hogy ne játszon velem. - néztem rá kihívóan.
- Akkor úgy fogalmazom meg, hogy láttam ma is a boldogságot. Tánc közben. A ruhában. Az asztalnál. Na meg talán még is reménykedek egy kicsit abban, hogy engem választ partneréül.
Hallgattam, végül megráztam a fejem.
- Nem. - jelentettem ki egyszerűen. Ez az ő feladata volt, az enyém az volt, hogy baj esetén életben tartsam. Ha nem akarta megcsinálni, akkor nem csinálta meg, én tartottam magam ahhoz, hogy nem fogom elárulni senkinek. De éreztem, hogy nem nekem akar jót, hiszen bele akart vinni olyasmibe, amiről kiderült, hogy bűnbe vezetett. Ha pedig annyiról volt szó, hogy újra akart látni, akkor azt is csírájában kellett elfojtani. Már így is végigfutott a fejemen egy esetleges viszony, és hogy abból mi lenne és... semmi jó.
- Adjon egy esélyt. Ön úgy látta, hogy ez rossz. Bűnbe viszi, elrontja. Adjon egy esélyt az inkv...nekem, hogy bebizonyítsam: nem így van. Ma sem esett bűnbe, pedig utólag belátom, én is hozzásegítettem. Sajnálom. De be kell látnia, nem arra hívott el Krisztus, hogy elnyomjuk a vágyainkat, hanem hogy megtanuljunk élni vele...még a menyasszonyaként is.
Azt hittem fel fogja adni. Őszintén csodálkoztam, hogy még mindig próbálkozott, mintha ez tényleg annyira fontos lett volna.
- Mondja el, miért jó ez magának igazából. Mit akar elérni vele? Látni, ahogy elbukok? Ez valami különös tesztje az inkvizíciónak? - kérdeztem, de a hangom még mindig mentes volt minden ingerültségtől, magamat is meglepve ezzel. - De tegyük fel elmegyek. Az egy dolog, hogy nincs miből ruhát vennem magamnak, beérem egy közepessel, de az már nem fog tetszeni igazából. Aztán elmegyünk egy bálba, ön és én, és jól érezzük magunkat, és még mindig feltételeznem kéne, hogy ez az egész ártatlan marad... De nem maradhat, hiszen a tiltott gyümölcs mindig édesebb, mint amit megkaphatunk. Én csak... Könnyebb elkerülni ezeket a helyzeteket, mint foglalkozni a következményekkel. - bukott ki belőlem végül feltörő forrásként az összes kételyem és problémám, amit inkább ki akartam kerülni. Még csak a lehetőségét sem akartam megadni annak, hogy valaki közel kerüljön hozzám.
- Miért, rám csak inkvizítorként lehet gondolni? Egyszerű emberként nem? Pedig ma még azt a gúnyát is levetettem! - válaszolt ingerülten. Ez lett volna a problémáinak gyökere? - Ruha? Ez csak kibúvó. Talán pont a bornál fogja érdekelni a primisszimát, hogy mit varrat magának. Következmények? Következményei voltak a nemesi származásának, következményei voltak annak, hogy nem akart férjhez menni, következményei voltak annak, hogy zárdába vonul. Csupa felelős döntés... Maga talán nem érdemli meg, hogy néha meg is kelljen gyónnia valamit? Amikor nem törődik a következményekkel....amikor ember.
Sok érzelem váltotta egymást bennem, miközben hallgattam az érveit, amiket egyre ingerültebben adott elő. Egyik pillanatban kedvem lett volna vele kiabálni, a másikban gyűlöltem, a harmadikban dühös voltam... Végül levettem egy pohár bort az asztalról, beleittam, és jó tíz másodpercnyi csöndet hagytam lebegni kettőnk között mielőtt válaszoltam volna. Erre nekem is szükségem volt, és azt hiszem az előbbiek után neki is.
- Nem értett meg semmit a történetemből, vagy bármiből, amit az este folyamán mondtam. Mindig a legjobb megoldást keresem, ami a legkevesebb fájdalommal jár mindenkinek. Ha tudom, hogy hibát követek el a pillanatnyi szórakozásért, aminek még annál is súlyosabb következményei lehetnek, akkor lemondok a szórakozásról. Ezt jelenti az önmegtartóztatás. Átmentem a tesztjén? - kérdeztem végül fagyosan. Közelebb lépett hozzám.
- Át, kedves Gloria nővér.
Egy pillanatnyi időm volt csupán az elégedettségre, hogy átmentem a tesztjén. Az ajka gyorsan de puhán ért az enyémhez - újra - és mire túljutottam a döbbenet okozta dermedtségen már véget is ért. Ez után már csak Leo hátát láttam... Az igazi nevemen szólított, így a csók már nem az álcánknak szólt, hanem nekem... De nem tudtam mit kezdjek vele. A továbbiak alól pedig pont a feladat mentett fel. Az inkvizitor már jó öt méterre járt tőlem, mikor végül összeszedtem magam és kopogó magassarkúban futottam utána. Nem szóltam, csak felzárkóztam mellé.
A démonok pedig pont ezt a pillanatot választották, hogy koronát tegyenek az estélyre. Eloltották a lámpákat, és az egyik ajtón egy hatalmas, négy emeletes tortát toltak be, rajta pontosan százharminc égő gyertyával, melyek bevilágították a báltermet. A torta mellett egy magas démon állt szarvakkal, mindennemű álca nélkül, majd hosszas beszédbe fogott, mielőtt elfújta volna az újjászületésnapi gyertyáit.

"A tánc a belső érzelmek kifejezésének egy sokkal kifinomultabb formája, amely már feltételez egy bizonyos mértékű kultúrát és tanultságot. Ordítozni, és trágár szavakat egymásnak vágni bárki tud - de egy tánccal kifejezni az ellenszenvet, ahhoz már stílus kell."
- Adrienne Redcreek

- Tehát azt mondod, hogy ez a ruha....
- Az Ön méreteire lesz szabva, jó uram. Ezért tart ilyen sokáig.
  Nyugtatott meg a szabó. Két óráig tartott, mire megtaláltam a legjobb szabót egész Hellenburg-ban. Kaptam egy ruhát még Eichenschild-ben a bárónétől...de most valami sokkal egyszerűbbre és egyben hatásosabbra vágytam. Az éjfekete színű ruha, a magas, szinte már pengére emlékeztető felhajtójával, amelyet alaposan kikeményítettek, fenyegető, és egyben elegáns is volt. A fehér bélés meleg volt, hogy az Északi hideget is bírjam benne. Lágy esése volt, minőségi anyagból készült...és tényleg, volt egy fajta stílusa. Amikor megláttam, még fél óráig keringtem a ruhák között, remélve, hogy találok még egy második opciót is, azonban a szívem mindig vissza húzott ehhez a darabhoz, folyton ez járt a fejemben - így hát végül ki is választottam azt. Az ára is ennek megfelelően jó borsós volt, de egyszerűen...szerelmes lettem ebbe a ruha darabba. Miközben karjaimat széttártam, a szabó egy zsineggel mérte le a távolságokat, amelyeket le kellett mérnie, és halkan hümmögve egy széndarab segítsével írkált jegyzeteket egy megkopott pergamenre. Dracon tipikus pasi volt, akit untatott a vásárlás folyamata, így behúzódott egy sarokba és onnan nézte a jelenetet álmosan pislogva. A kezeimről áttért a lábamra, aztán a csípőmre, derekamra...amikor a koronázási ékszerek körül kezdett matatni, elkapott a vágy, hogy fejbe csapjam, de hát...biztos ott is valami fontos méret volt. Mire végeztünk, a Nap már kezdett lemenni, így legalább megszabadultam az idegesítő tűzgolyótól.
- Ha ragaszkodik hozzá, Uram, egész este fent leszek és holnap reggelre készen lesz a ruhája.
- Igen, az Úr ragaszkodik hozzá. Még hosszú út áll előttem, mire elérek a Toronyhoz.
- A Démonkirály Újjászületésének Napja? Nem értem, hogy igazi, hithű keresztényeknek...vagy akár a maga fajtájának mi ottan a dolga? Főleg Északon? Háborúban állunk velük!
- És éppen ezért lenne jó kideríteni, hogy a démonkirály szövetségben is áll-e velük, vagy csak a véletlen folyamán ragadt ott északon, netán teljességgel a semlegesség felé húz-e a szíve? Már hogy ha van neki.
  A férfi még mindig hümmögött és morgott, de nem szólt a továbbiakban hozzám. Mikor végzett a méretek felvételével és a jegyzetelgetéssel, szabadon bocsájtott engem....

  Az út fárasztó volt. Átkelve a déli királyságon Karolusburg-ba érkeztem, még épp időben ahhoz, hogy csatlakozzak egy társasághoz, amely szintúgy a démonkirály ünnepélyére tartott. Erre az útra kivételesen lóval jöttem, nem akartam gyalog végigtalpalni az egész utat, és legfőképpen nem akartam lekésni róla. Nekem is meg voltak a terveim az estéllyel kapcsolatban, amelyek még ha nem is vállnak be, de legalább jó esély lenne arra, hogy felmérjem magamnak Darrakard-ot, a Királyt, akiről már annyit hallottam...leginkább a Liliputi tábornok csajsziról. Csak reménykedtem, hogy annak az idegbeteg minidémonnak a társaságát sikerrel el fogom kerülni.
  A társaság, amelyhez csapódtam, színes volt és tényleg mindenfajta alak meg volt található benne. Az egyszerű kis paraszttól a nemesen át a lovagig és a papig...egy szóval mindenki. Egész Veronia fantáziáját megmozgatta az esemény és teljesen biztos voltam benne, hogy az összes létező frakció, banda, szervezet és szövetség tagja képviselteti magát. Kémeket küldenek a Démon Toronyba, hogy megpróbáljanak minél több információt megtudni a hírhedt Darr-ról. A régi, jól megszokott és már igen csak kopottas utazó ruhám volt rajtam, amelynek a csuklyáját mélyen az arcomba húztam. Nem sokan ismernek itt engem erre felé, és szerettem volna is, ha ez így marad.
  A menet lassan vánszorgott előre, a sebességet és a táborozások idejét találom szerűen választották ki a különböző csoportok. Az idegességem egyre jobban nőtt, de nem akartam egyedül átvágni ezen az ellenséges területen, még hogy ha most nem is támadtak ránk - de arra semmi garanciát nem láttam, hogy nem koncolnának fel, hogy ha megtudnák, hogy Délről jöttem ide. A szeráf gyűrűmet - ahogy a felszerelésem nagy részét - a Hellenburg-i lakásomban hagytam, hogy minél kevesebb árulkodó jel legyen nálam. Dracon velem ellentétben teljességgel élvezte az utat. Önfeledten repkedett felettünk, azonban megfigyeltem, hogy soha, egyetlen egyszer se fordult abba az irányba, ahol valaha a Tünde-erdő vagy Köd-erdő állt...és ahol most kísértet járta furcsa fatömeg terpeszkedett. Én is kerültem a távolban feltünedező fák látványát, és cska megszaporáztam a lépteimet, amikor túl közel kerültünk hozzájuk, hogy minél hamarabb magam mögött hagyhassam az erdő külső peremét.  Aztán a menet második napján a távolban feltűnt az úticélünk.

   Magam elé engedtem mindenkit. A jelenlegi kompániám nagyjából húsz-huszonöt főt számolhatott, bár menet közben voltak, akik megunták, voltak, akik csatlakoztak lóhalálban, így ez a saccperkábé szám az állandó tagokat jelentette. A távolból méregettem magamnak a komor tornyot, a kőfalakat, a fiatornyokat, a környezetét. Az, ami egykor minden bizonnyal egy szívszorongatóan rideg és hideg látvány volt, most átalakult. Azonban akármennyi lampiont aggattak a falakra, akárhány díszes zászlót lengetett a fel-feltámadó, északról jövő hideg szél; akárhány trubadúr és bárd és dalnok próbálkozott hangszereivel vidámságot csepegtetni a nyirkos és nyálkás késő tavaszi alkony hangulatába - nem nagyon jött össze. A lovamról lekapva a táskámat elő vettem a fekete ruhát, amit még Hellenburg-ban szabattam át magamra, és elő vettem egy másik tárgyat is, amelyet egy másik boltban találtam. Egy ideig elmélázva figyeltem a fekete alapon ezüsttel futtatott farkas maszkot, s amint átöltöztem a ruhámba, az arcomba húztam. Minden egyéb felszerelésemet a táskámban hagytam - a fegyvereimmel egyetemben. Nem hittem volna, hogy ilyet beengednek és nem is akartam kísérteni a sorsomat. Tombolót - a lovat, amelyet a fogadóstól kölcsönöztem - felvezetve a rámpán az első utamba kerülő szolga gondjaira bíztam és végül beléptem Darrakard, a Hetedik Veroniai Démonkirály Szerény Lakjába.

- Szép maszk. Nem is tudtam, hogy maszkos bálra készülünk!
  A rikácsoló hang magára vonta a figyelmemet. Egy szőke, hosszú hajó nő állt mellettem, akin fehér selyemruha díszelgett. Elegáns darab volt az is, amit Ő viselt, a kivágás is finom volt és szelíd, nem az a fajta, amelyből a fél melle kilátszott volna. Ujján csak egy zöld színű ékkővel díszített gyűrű volt - ha jól sejtettem, smaragd. A kezében tartott legyezővel igyekezte hűsíteni magát - vagy pedig egy fajta pótcselekvésként szolgált nála.
- Ahogy hallottam, a Démon Király is eléggé titokzatos alkat....szeretném én magam is ugyanezt hinni magamról.
- De Darrakard Király az estély folyamán fel fogja fedni magát. Hát maga?
- Én még szeretnék egy kicsit misztikus és titkolózó maradni.
- Áh, az ember még azt hinné, hogy valami rosszban sántikál!
- Biztosíthatom arról, Hölgyem, hogy szándékaim nem álnokok és nem is hátsóak. Ez csak egy fajta szakmai ártalom nálam.
- Utalgat, utalgat, de nem mondja ki, hogy kicsoda és micsoda is maga. De én már kitaláltam a szavaiból...de játszom hát tovább ezt a játékot, és én magam is titkolózó és sejtelmes maradok, kedves....
- A nevem Wulf....Cynewulf. Ő pedig Dracon.
  Biccentettem a sárkánygyík felé, aki a fejét kapdosta ide-oda, hogy minél több látványosságot megnézhessen magának. Az előteremben biztosítottam a helyi őröket arról, hogy nincs nálam semmiféle fegyver, és kivételesen valaki hitt is az adott szavamnak, aztán beléptem a főterembe...ahol rám akadt Frau Szöszi.
- Az én nevem pedig Angelica.
- Angyalian elbűvölő egy név.
  A nő egy halk kuncogást engedett meg magának, miközben mellettem állva a vendég sereget mérte fel. A tömeg egyelőre a kihelyezett asztalok körül ácsorgott, finoman - vagy nem éppen finoman - csipegetve a Veronia különböző tájairól összehordott ételek között. Az egyszer biztos, hogy a démonok fejedelme nem sajnálta az aranyat arra, hogy összedobjon egy partit. Az ablakokat damasztfüggöny takarta, s a Nap fénye ahogy átszüremlett rajta, bársonyos árnyalatot vett fel.
- Nem hittem volna, hogy ennyien kíváncsiak lesznek az eseményre.
- A legtöbbjük nem önszántából jött ide, csak úgy küldték őket, ebben egészen biztos vagyok!
- Jajj, kedves uram, hát hova tűnt a titkolózása és a tapintata? Ez teljesen egyértelmű, hogy jó pár kém és ügynök van itt, akiket könnyen kiszúrnak még a szakavatatlan szemek is. Kár rámutatni a teljesen nyílvánvalóra. Én, a részemről , szeretném meghagyni az Ő küldetésüket is egy fajta misztikumnak, eljátszadozva a gondolattal, hogy önszántukból jöttek.
- Óh, hát ebben az esetben fogadja bocsánat kérésemet - és őszinte gratulációmat és hálámat, amiért ilyen alkalmas társaság talált rám.
- Az öröm az enyém, Herr Cynewulf. Kóstolta már a kaviárt? Állítólag igen drága egy étek, és igen csak nehezen beszerezhető.
  A nő finom ujjaival csippentett egy tálból, amely a mellettünk lévő asztalon volt. A furcsa, gömb alakú valamik, ha jól emlékeztem, egy bizonyos halfajta ikrái voltak. Hihetetlen, hogy az emberek milyen fajta dolgokat voltak hajlamosak megenni csak azért, mert...
- Igazi kuriózumok. Óh, az értékük szinte semmi, de pont ugyanúgy, mint az aranynál és a gyémántnál - ha már itt tartunk, az összes drágakőnél - az árukat mesterségesen tartják fenn ilyen magasan. Hihetetlen, hogy még a látszólag értéktelen dolgokból is milyen értékeset lehet csinálni. Ekkora a szavak ereje.
- És hihetetlen, hogy az értékes dolgokból milyen könnyen lehet értékteleneket csinálni...
  Jegyeztem meg szerényen, miközben egy aranyporral behintett édességet vettem fel. Egy ideig a kezemben tartottam a kis étket, majd élvezettel haraptam belőle egy falatot.
- Az arany, mint olyan, egy puha fém, így őrölhető és megfelelő nyomásnak kitéve lapítható, szinte már olyan vékonyra, mint a legjobb minőségű pergamen. Ha most erre a témára alkalmas társasága lenne, a metallurgus elmondaná magának, hogy milyen karátú arany az, amit még meg lehet emészteni.
- Óh, hát a gazdagságot valahogy fitogtatni kell - hisz más különben, mi értelme van?
- Még szerencse, hogy egy buzgó aranyásó sincs most a közelben, különben már rég lecsapott volna az összes édességre, ami csak itt található.
- Igen, sajnos vannak olyanok, akik képesek lennének az anyagi haszon reményében a kultúrát és a kifinomultságot is elpusztítani. Csak gondoljon bele! - borzongott meg a nő tettetve, ahogy egy pillanatra a tekintete elkalandozott. - Elpusztítani valamit, ami értékes csak azért, hogy vélt vagy valós haszonhoz jussunk. Szörnyű egy dolog.
  Arcomon egy őszinte mosoly jelent meg. A nővel való beszélgetés a maga nemében nagyon is élvezetes volt. Anekdotákkal, hasonlatokkal beszélgettünk komoly dolgokról úgy, hogy egy külső szemlélődő számára teljesen felszínes beszélgetés lett volna. A további gondolatmenetet a bárdok megjelenése szakította félbe, akik felsorakoztak a pódiumon, kezükben hangszereikkel.
- Megtiszteltetésnek venném, hogy ha Frau Angelica nekem szánná az este első táncát.
  Hajoltam meg a nő irányába. A teremben fáklyák gyúltak fel, a tetőről lelógatott lampionokban ezernyi színű gyertyák égtek, s legtöbbjük valamifajta folyadékkal voltak töltve, amelyek nem oltották ki a lángokat, de a folyamatos áramlásuk miatt úgy tűnt, mint ha a szivárvány színei is táncot jártak volna a falakon.
- Azt hittem, hogy fel sem fog kérni! Igazán tapintatlan lett volna és még meg is sértődtem volna!
- Távol álljon tőlem, hogy ilyenre vetemednék!

- A zene egyszerűen lenyűgöző. Ez az, ami már nagyon hiányzott. A kultúra. Barbárok is azok, akik nem értékelik a zene és a tánc értékét!
- Még hosszú az út, mire kitörünk a barbárságból és kilépünk a sötétségből a fényre!
- Addig is, megmaradnak nekünk az árnyak és a sötétség.
  A nő szemében visszatükröződött a lampionok és a színes fáklyák fénye, kiemelve arca komplexitását. A kis redőket, a szarkalábakat, a kis gödröcskéket, amelyeket csak közelről szemlélve lehetett észre venni. Párok keringtek körülöttünk, ahogy a lassú, de energiától lüktető zene ütemére ringtak. Kinyújtott kezünk tenyerei éppen hogy csak súrolták egymást tánc közben, ahogy egymás körül keringtünk egyenletes körökben, néha-néha változtatva meg a forgás irányt.
- Mennyi kört írunk le, folyamatosan egy pont körül.
- És miközben azt hisszük, hogy távolodunk... - kezeink szétváltak egymástól, ahogy mindketten kétszer megfordultunk a tengelyünk körül, hogy ismét közel lépjünk egymáshoz - közelebb, mint az induláskor.- ...a végén újból csak visszakeringünk ugyan oda, vagy még közelebb.
- Az élet maga egy tánc. Egy éveken, évtizedeken keresztül folyó lágy lejtésű, vagy éppenséggel energiától kirobbanó keringő.
  Lépteim nyomán felvertem a port, ami az utazók csizmájáról esett le - vagy éppenséggel amit mesterségesen szórtak fel. A türkizkéktől kezdve a mély vörösön át az ősszel lehulló levelek barnáján át a patyolat fehér és a fekete porig minden meg volt itt található. A tánc közben sikerrel megtaláltunk egy helyet, amit kevésbé világítottak meg a lámpások.
- És egyre csak a sötétség felé haladunk, mint mindig. Érdekes, nem igaz? Nézze csak az árnyékunkat, miközben táncolunk.
  Elszakítottam a tekintetemet az acélkék szemű nőről, s az Adrienne által tanított kecses mozgásokkal folytattam tovább a táncot. Az árnyékaink mint ha csak önálló életre keltek volna. Remegtek, aztán újra alakot öltöttek. Kezeik kinyúltak, és a semmibe markoltak. Összefonódtak, aztán ismét szétváltak.
- De a zene egyszer véget ér. Felcsendül az utolsó húr pendítés, elhal az utolsó dobverés, s a fuvola és a síp egy utolsó, szomorú sóhajjal halkul el. De mi még táncolunk tovább egy ideig, nem véve észre a zene végét.
- Táncolunk hát addig, míg már senki sem lát minket. Aztán ahogy az utolsó szemlélődő is elfordul...
-... a táncnak már csak emléke sem marad.
- Nem illik ehhez az estéhez az ilyen fatalista gondolkozásmód.
- Ne nevezzük fatalistának...inkább realistának, ha már mindenképp szavakat akarunk aggatni egy egyszerű metafórára. Nevezzük nevén, ha már itt tartunk, s ha mindenképp nevet kell használnunk, hát adjuk neki a Halált. Előbb-utóbb mindenki meghal, s a tánc véget ér...és csak az emlék marad, egészen addig, míg marad, aki a táncot figyeli. De az érdeklődés elhalványul, az utolsó szemlélődő is elfordul, s mi kiveszünk az emlékből.  Egy személy addig él, míg van, aki emlékezzen rá.
- Hát éljünk úgy, hogy ne feledjenek el minket.
- Ez csak a nagy személyekre igaz, akik bele kerülnek a regősök meséibe, a dalnokok költeményeibe. De milyen emlék marad meg róluk? A költők ferdíthetnek, az emlékek átalakulnak.
- S nem marad utánuk amúgy se más, csak egy gondozatlan sír egy elhagyatott ház mellett. A síron virágok helyett hazugságok nőnek.
- Vagy csak éppen a sírfelirat készíttetője nem tudta az igazságot. Ebben az esetben nem hazugság - legalábbis nem a szó szoros értelmében.
- Szemantika...minden csak szemantika. A szavak is táncolnak, elbűvölnek minket, elkápráztatnak...és annyira jól csinálják ezt, hogy észre se vesszük, hogy mi rejlik a táncuk mögött. Élvezem ezt a kis beszélgetést. De most...csak táncoljunk.

  Az este folytatódott tovább. Jó ideig nem beszéltünk Angelica-val, csak a dalnokok lágy zenéjének dallamára táncoltunk. Nem tudtam elszakadni attól a kék lélektükörtől. Azonban, amit éreztem, messze állt a csodálattól, az olyantól, amelyet egy elbűvölő nő irányába éreztem volna más helyzetben.
- Azt mondják, hogy a démonkirály az illúziók mestere.
  Törtem meg a csendet, ahogy már érezni lehetett, hogy az utolsó zenére pendítik a bárdok hangszereik húrjait. Angelica felkapta a fejét és merően nézett rám.
- Láthattuk ezt már a mai napon is. Szobrok, amelyek életre keltek, vad csaholásban kitörő márványkutyák, a gargoyle-ok, amelyek nem is élnek, a vízköpők, amelyek vadul acsarognak azokra, akik illetéktelen helyek felé kacskaringóznának.
- Igen, láthattuk ezt is ma. De vannak illúziók, amelyek jobb, hogy ha csak azok maradnak, akik: egyszerű szemfényvesztések. Túlságosan botor és durva lenne mindet leleplezni.
- Ebben teljesen egyetértek. De lám, a zene a végéhez ért. Nemsokára megérkezik gondolom a hatalmas torta, az ünnepelt beszédet mond és a társaság nagy része elhagyja ezt a csodálatos tornyot.
- Igen. Cynewulf, be kell vallanom valamit....ha már ilyen szépen leleplezzük az illúziókat: meg kell vallanom, hogy vajmi keveset változtál. Még szinte látom az arcodon a...
- Nem kell kimondani, szavak nélkül is értem, hogy mire akarsz utalni. Ne rontsuk azért el teljesen a látszatot. Gondolom a kedves közös ismerősünk örülni fog annak, hogy ilyen véletlen csoda folytán összeakadtunk.
- Egyszerűen repesni fog, ha elmondom neki, milyen jó egészségnek örvendesz! Igazán sajnálta volna, ha még mindig nehéz keresztet cipeltél volna.
- Áh, a keresztemet már levetettem és utána pompás látvány tárult a szemem elé. Mondd meg neki, hogy igazán köszönöm az ajándékát!
- Megmondom, hidd el. Hát akkor, viszlát...Cynewulf. - a nő tartott egy kis szünetet a "nevem" előtt.
- Viszlát, K.
  Biccentettem a nő felé, akinek a szeme idegesen villant, majd ajkaim csak halkan formálták az "Angelica" nevet. A táncpartnerem átvágott a tömegen, én pedig egy márványoszlopnak dőlve figyeltem, ahogy az ajtó ebben a pillanatban tárult szélesre, és begurítottak rajta egy hatalmas tortát, rajta a 130 gyertyával. Egy pillanatra mint ha még láttam volna "Angelica" alakját a tömegben, aztán a szőke fürtök eltűntek. Elmélázva hallgattam csak a démonkirály ünnepi beszédét.
- Ez egy érdekes este volt, azt már meg kell hagyni.
  Végül csatlakoztam a tömeghez, amely elhagyta a termet. Páran még maradtak, hogy az est további részét is kiélvezzék, de nekem már nem volt itt semmi keresnivalóm. Megtaláltam azt, amiért jöttem...s ahogy mindig, a látszat most is csalt. Mint ahogy mindig, csak egy indokot kellett találni, s miközben egy hamis okot hajkurásztam, megtaláltam az igazit is. A hűvös, esti levegőre kilépve még egy ideig éreztem a táncpartnerem illatát, amely régi emlékeket idézett elő bennem. Szomorú arccal indultam meg, hogy összekapjam Tombolót és Dracon-t, aki a mulatság elején csatlakozott a lóhoz az istállóban. Az acélkék szempár látványa még jó ideig kísértet...és sokkal rémisztőbb volt, mint a szarvakkal rendelkező démon viszont látása.

Ünnepi ruha

Nem tudja, meddig fogja állni a hatalmas vörös bociszemeket. - Mina. Kérlek. Megtennéd, hogy most nem teszel megjegyzést? - Szinte kedve támad nevetni magán. A vámpírlány arcán látszik, hogy mosollyal küszködik, végül Damien is megadja magát és elvigyorodik, fejét csóválva.
- Szerintem - jegyzi meg a vámpír két falat között - nyugodtan megeheted azt a pitét. - Hangja halk, óvatos, mint egy kitörni készülő vulkán, tekintete félő és menekülésre kész.
- Azt mondod? - néz fel Damien.
- Azt.
- Ám legyen - adja be a derekát, azzal óvatosan, mint egy ereklyét, ujjai közé veszi a süteményt és nekilát. Kötelességtudóan. Nézzenek oda. Rám parancsolt ez a kislány, én meg megteszem, amit mondott. Próbálja elnyomni a borzasztó fura rátörő érzéseket, azzal kapcsolatban, hogy ezt a sütit mondjuk Wynnek kéne ennie, és nem neki. Gyomra is túl szoros hozzá, de egyébként nagyon finom... szóval... engedelmesen eszik és próbálja élvezni.
Csendesen igyekszik nem fülelni a konyharészlegben zajló beszélgetésre, ám nem tudja azt kizárni. Valami megüti a fülét és nem bír tovább ülni selymes sötételfpopóján. -...szükségem lenne egy jó erdőismerőhöz a hozzávalók összegyűjtését illetően.
- Jó erdőismerőt hallottam? - lép be kiismerhetetlen hangsúllyal a folyosószerűségre, ami elválasztja a vendéglőteret a konyha/mosogatórésztől. Körülbelül olyan bátorságot igényelt ez, mint egy tűzviharba csak úgy belépni.  - Szoktunk vadászgatni a környéken - jelenti ki készségesen. - Na nem állatokra.
- Kincsekre. - segíti ki Mina.
- Régi kacatokra.
- De akadnak köztük érdekes cuccok.
- Akkor.. ez eldőlt. Végzek a söpréssel, amint minden megvan. Köszönöm a munkát. - Azzal Wyn a kijárat felé veszi az irányt.
Nem szakadt rájuk az ég. Csak elviharzott mellettük a hurrikán.
A sötételf kérdően Minára néz, vajon a vámpírlány úgy ítélte-e meg, hogy van még joguk utánamenni. Amaz viszont csak vállat von és megindul. Jóságos fűzfavirág.
- Szerintem één... talán hazamehetnék és... alhatnék még egy kicsit. Mit gondoltok? - kérdi, miután Damien is utánakullogott a fogadó elé. - Még nappal van.
Damien pislog. Ez most komoly? Inkább Wynre néz. Ő maga most képteken bármiben is határozottan állást foglalni. Wyn pedig bólint. Mi....???
- Menj, pihenj. Majd hazaküldöm Damient, ha már nincs rá szükségem. Odakint készítem el. - Damien próbál a legkevésbé horrified arcot vágni.
- Elkészíted Damient?! - kérdi Mina ijedten, mert fogalma sincs, ebből mire kéne gondolni. Aztán rájön, hogy ez valószínűtlen, hisz Damien már kész van. Túlságosan is.....
- Indulhatunk?
A sötét tünde jobbára úgy állt ott, mintha lábai Wyn kedvelt növényeihez hasonlatos tápanyagfelszívó szerveket növesztettek volna a földbe. Indulhatunk-e? Semmi tiltakozás? Nézzenek oda - Rájön, hogy ezt a kifejezést ma sokszor alkalmazza. Még ha gondolatban is.
- Hááát... te tudod, Mina... - hogy aranyosan itthagysz-e engem ennek a miniatűr nőstényördögnek, vaagy... vagy itthagysz. Már elhatároztad, értem.
Mina arcán viszont bizonytalanság tükröződik. Valójában csak azon aggódik nagyon erősen, jól döntött-e. De végül  feltett csuklyával, integetve megindul. - Éés... köszönöm, Wyn, biztos jó lesz!
- Nincs mit. Segítettetek, nem?
Már a hajizére gondolsz, igaz? Damien nagy levegőt vesz és nyel egyet. Majd ráparancsol lábaira, hogy mozduljanak és az erdő felé veszi az irányt. Semmi gond. Ismerem a terepet. Ebbe még senki nem halt bele.

Fogalmam sem volt, hogyan juthatott eszembe ennyi elszökési tapasztalat után elhagyni egy egész csomag száraz élelmet. Illetve, ha még csak elhagytam volna... jobban mondva el sem hoztam otthonról, ahogy a megszokott, agyonhordott hátitáskám sem volt velem ezúttal. Túl hamar kellett kereket oldanom a közeledő közös családi vacsora elől, amíg még nyílt rá alkalmam. Utáltam ezeket az estéket, a mostanit pedig még a szokásosnál is jobban gyűlöltem volna, hiszen nyilvánvaló volt, mi képezte volna a társalgás fő témáját. Édesanyám ugyanis mostanában ismét szóba hozta, mennyire helyteleníti, hogy az apám után megyek, és elmondása szerint átveszem a hóbortos szokásait. Ez egyáltalán nem volt igaz, ahhoz pedig, hogy mit tanulok, egészen addig nem is szabadott volna megjegyzést fűznie, amíg nem holdpapnak készülök, az pedig, valljuk be, olyan kategóriába tartozott, amit sohasem választottam volna. Legalábbis, úgy nem, hogy folyton megpróbálják rám erőltetni...
Szóval, újra úton voltam, céltalan céllal, csak követtem a lábaimat és megpróbáltam eldönteni, merre lehetnek olyan érdekes történések, amelyek elfeledtetik velem saját egyszerű, unalmas, börtönnek is nevezhető életem átkát.
És még azt mondják, a kinézetünk miatt vagyunk átkozottak.
Jelenleg azonban magamra voltam mérges, pontosabban a nagy sietségre, ugyanis már napok óta úton voltam, ezzel pedig csak egy baj volt: elhagytam Tünde-erdőt, így a biztos élelem- és szállásforrást is. A síkság, a természettől való kezdetleges eltávolodás kellően lefoglalt, hogy ne gondoljak arra, mi lehet odahaza, s egy darabig azon is segített, hogy elvonatkoztassak korgó gyomrom maró, üreg érzésétől. De aztán... már annak is örültem, hogy egyáltalán házakat és földeket látok, az a tény pedig, hogy pontosan előttem egy kisebb erdővel körülvett falucska terült el, kétszeresére növelte a megszokott, egyébként sem lassú gyalogolási sebességem.
Csak azt tudnám, miért gondoltam, hogy fák mellett élők majd nem viselkednek olyan furcsán és azt tisztelik, amit én...
Mindenesetre, itt voltam. Egy földesút végéhez érve, amely becsatlakozott a falu ténylegesen lakott területének alapjához. És csak álltam, azt lesve, vajon hol kellene kezdenem az egészet, tekintve, hogy a táskámmal együtt a megspórolt pénzemet is otthon hagytam. Azt hittem, lesz időm gondolkodni. Azt hittem, most még, itt, egyedül vagyok. A két alak, akik éppen az erdő felé - felém - tartottak, pedig fenekestül felforgatta ezt a biztonságot és pillanatnyi nyugalmat jelentő tévképzetet, arról már nem is beszélve, hogy szinte éreztem, hogy tekintet cikázik át rajtam. Megvizsgáltak maguknak, én pedig jelenleg, elég ingerült lévén, úgy gondoltam, nekem is jogom van őket szemügyre venni. Meg is tettem... egyikük minden kétséget kizáróan sötét tünde volt, amely tény meg kellett volna, nyugtasson egy kissé, de nem bíztam a fajtámban, ugyanúgy, ahogy senki másban sem, most azonban teljességgel erre a két idegenre voltam utalva. 
Ha nem szeded össze magad és nem leszel kedves, éhen mehetsz tovább. - figyelmeztettem magam keserűen konstatálva, hogy nem bújhatok ki ez alól a találkozás alól.
Azonban ahogy tekintetem a lányra tévedt, már nem is igazán akaródzott elmenekülnöm. Túlságosan furcsának találtam, hogy ő - akármi is legyen, démon vagy ember -, ennyire feszélyezetlenül viseli egy sötételf társaságát. Szokatlan volt. És Veronia működését tekintve, még úgy is, hogy Dél területén jártunk, mondhatni értelmetlen. Mit kerestek együtt itt? A nő - vagy lány - finom öltözködési stílusa nemességre utalt, ők pedig nem járnak ilyen aprócska falvakba...
Jó lesz óvatosnak lenni.
Az is ezt támasztotta alá, mennyire közvetlenül szóltak hozzám. Szinte már ijesztő volt... Ha megtehettem volna, azt hiszem, nem is válaszolok, most azonban gyomrom hangos kordulása megsürgette a nyelvem.
- Szia! Segíthetünk valamiben?
- Ez itt Schnellbach, ha ez mond valamit. Merrefelé tartasz? - csatlakozott társnőjéhez a sötét tünde is. 
- Üdv. - feleltem kurtán, miközben hol egyiket, hol másikat fürkésztem. 
A leány szájában hegyes fogak csillantak, elmém pedig azonnal riadót fújt. Hiszen egyértelmű: a sötét tünde segített neki prédát keresni, hogy őt magát ne támadja meg! Összeszűkítettem a szemem, de egyelőre ezt nem tettem szóvá. Nem volt most alkalmam elrohanni. Elkaptak volna. Nyugodtnak kellett látszanom.
- Nincs különösebb úti célom. Talán egy olcsó vendéglő, ahol munkáért cserébe is adnak meleg ételt.
Gyűlöltem, hogy kiszolgáltatottnak tűntem, egyszerűen túlságosan felidegesített. A földet kezdtem bámulni, koszos csizmám orrát, mintha attól szem elől téveszthetővé vált volna az arcomra kiült feszélyezettség és némi harag.
- Munkáért cserébe? Hát, Anja fogadójában szerintem mindig jó néven veszik, ha pihenhetnek egy kicsit. - mondta a férfi - És elnézést a tegezésért, nagyon fiatalnak tűnik.
Az is vagyok. - gondoltam felpaprikázva, mert fogalmam sem volt róla, ők vajon mennyi idősek lehettek.
De valami nem volt rendben azzal a sötételffel. Furcsa volt az arca, olyan… mint amikor dühbe gurult valaki odahaza Nebelwaldban, csak valahogyan egyáltalán nem árasztott magából haragot vagy feszültséget.
- Miért segítenek? - tettem fel végül a kérdést, újra felnézve rájuk, már nem is különösebben igyekezve azon, hogy minden érzelmet letöröljek az arcomról.
- Miért ne tennénk? - felelte a sötét tünde, már-már természetesen, ami azért kissé ijesztő volt - Éppen erre jártunk, itt lakunk. Körbevezethetjük, ha gondolja, nekünk sincs különösebb dolgunk. Illetve Mina, ha tényleg magad lennél, nem akadályozlak meg, de vigyázz a testi épségedre.
- Miért, a lelkire majd vigyázol te? - kérdezett vissza a hölgy, valahogy egészen olyan benyomást keltve, mintha keserű, penészes kenyérbe harapott volna, és a nemesi öltözékéből kifolyólag biztosan nemes neveltetése miatt nem volt - Köszönöm, maradok. - tette hozzá, aztán a földet kezdte bámulni, de olyan arccal, mintha a tekintetével akarta volna megölni a fűszálakat.
Talán… régen ivott már vért? Legyek magasabb fél méterrel, ha ezt értem.
Néhány pillanatig csak csendesen bámultam rájuk. Mit ne mondjak, kellemes csalódás voltak, főleg a mostanság tapasztalható szörnyű állapotok közepette. Túl kellemes, szinte már gyanúsan kellemes... De az illem úgy kívánta, hogy levetkőzzem a dühöm, így hatalmas levegőt vettem, amit az orromon fújtam ki, közben félrenéztem. Ha valóban le akartak vadászni, hát itt volt az alkalom, hogy megtegyék az első lépéseket. Bár ebben egyre inkább kételkedtem. Az az óriási égimeszelő - utólag belegondolva - még zavarba is jött, vagy micsoda... Persze nem róttam fel neki, gondolom, egész idáig azt hitte, hogy egy kisfiúval van dolga.
- Szóra sem érdemes. Folyton megtörténik. - zártam le a témát ennyivel - Ha megmutatnák, merre van ez a fogadó, örömmel venném. Vagy inkább... - néztem a vámpírnő irányába, akiről nem tudtam eldönteni, mégis mi baja lehet velem. Hiszen neki ott volt a két szép keble és le mertem volna fogadni, hogy a sok ruharéteg alatt gyönyörű alakot is birtokol. Ezzel ellentétben én úgy festettem, mint egy tízéves, némi hozzávetőlegességgel tizenkettő, de nem több egy kicsivel sem - Elég, ha elmagyarázzák, és már itt sem vagyok.
Hangom olyan tárgyilagos volt, hogy még én is meglepődtem rajta. Arrébb is léptem néhány aprócskát, hogy jelezzem, eszem ágában sem volt felhergelni a nőt, bár tényleg nem értettem, ahogyan azt sem, miért érezte szükségét az a sötételf annak, hogy idegenvezetőt játsszon nekem, holott... nem is tudom. Ki tudja, mit zavartam meg?
Nagyszerű... mindenkinek sikerül. - engedtem meg magamnak egy egészen halk sóhajt, aztán ismét felnéztem rájuk.
- Mostanság nem túl segítőkészek idegenekkel, legyek bármerre is Veronián. Meglepett. Ha kérhetem, vegyék meg nem történtnek az értetlenkedést és az illetlenséget. - azzal magamat ismételten meglepve feléjük nyújtottam fakéreg illatú tenyerem - Wynnesa Silvernight-Gentlesaline. - mondtam enyhén lerövidítve a nevem, magam sem tudom, miért.
Soha nem gondoltam volna, hogy egy fikarcnyit is rosszul fogom magam érezni, ha mások önzetlenségét betartással hálálom meg. Márpedig határázottam szúrt a mellkasom, még ha éppen csak egy hangyányit is.
- Nem, nem, szívesen megmutatjuk, tényleg - ajánlkozott az eddig lefelé néző vámpírnő - Akár iszogathatunk mi is valamit, nem? Igen, ezt mi is észrevettük - tette hozzá, bár nem értettem, miért estek ilyen hibába, ha tudták - Nem volt illetlen....
- Örvendek. Damien Nightwind, bár a Nightwindnek sok értelme nincs már. - érkezett a bemutatkozás a zöld szemű idegentől.
- Én pedig Wilhelmina von.... őőő izé... - pirult el, mintha valami rosszat akart volna tenni, aztán mégis meggondolta magát. 
Ha lehetett ilyet kijelenteni, most még jobban össze voltam zavarodva. Nem értettem a vámpírnőt, akárhányszor is vizsgáltam át sápatag arcát, s hatalmas, csillogó szemeit. Hiszen nem zavartam meg a titkos találkájukat, sőt, ő szólt hozzám először. De mindegy is, hiszen bocsánatot kért. Igazán különlegesen festett olyan sápadt bőrrel. Már-már földöntúli szépségnek mondtam volna, ha hozzávesszük, milyen gyönyörűen ápolt sötét hajat birtokolt. Egyre kevésbé csdálkoztam rajta, hogy együtt látok vele egy férfit - még ha sötételf is.
- Khm. Wilhelmina von Nachtraben. - mondta ki végül, de én nem reagáltam semmit.
Csendesen, nyugalmasan hallgattam a bemutatkozást, aztán amikor az a hatalmas, magas férfi megindult a falu felé, bólintottam és követtem őt és társnőjét. Nem hittem, hogy odabent az épületek között meg mernének támadni, főleg nem azok után, hogy nyilvánvalóan mindketten az igazi nevükkel válaszoltak a sajátomra, némileg...nem, biztosan azt a benyomást keltve, hogy nem túl büszkék rá. Vagy csak nem szívesen adják tudtára egy jöttment, furcsa idegennek. Nem ismertem a vámpírokat és úgy éreztem, ha kimutatnám bármiféle ellenérzésemet is, azzal csak védtelenebbnek tűnnék, manapság pedig, ki tudja, mik történtek Veronia-szerte. Nem voltam vámpír- sem pedig semmilyen fajgyűlölő, csak éppen szerettem, ha azt hiszik, nem félek. Nagyon is.
- Akkor szerinem forduljunk is vissza.
A falusi élet látképe furcsán, kicsavarodottan nyugtatott meg, talán a fák miatt, amelyek belógtak látóterem minden egyes kis szegletébe, azt a benyomást keltve, hogy itt is van egy szeletke otthon, egy kis darab abból, ahová tartozom. Egészen el is bambultam, s csak a fogadós jellemzésére irányítottam vissza rájuk a tekintetem.
- Anja már évek óta dolgozik fogadósként. Kicsit nagyon közvetlen a stílusa, de meg lehet szokni, kérem, ne vegyen a szívére semmit - folytatta Damien, ismételten mosolyogva.
Furcsa egy sötételf vagy te.
- Nem érdekes, ki hogy viselkedik és kicsoda, amíg helyesek az eszmék, amikben hisz. - válaszoltam, és ezzel vissza is kanyarodtam a szörnyű feszültséggel keretezett bemutatkozáshoz - A név sem számít. Csak szavak, amelyeket a szüleink aggattak a nyakunkba akaratunk ellenére. Olyan, mint a származásunk, és egyikbe sincs beleszólásunk, abba pedig főképpen nem, mit gondolnak rólunk mások. Ezért fontos az elfogadás és a megértés. - néztem célzottan előbb Wilhelminára, aztán Damienre - De azt hiszem, Önök ezzel tisztában vannak, máskülönben nem ajánlották volna fel a segítségüket. Anja is hasonló lehet, ha hajlandó belátni, hogy nem mindenkinek van pénze.
- Persze, hogyne... Nagyon örülök, hogy így gondolja. - válaszolta Wilhelmina, kicsit mintha maga sem akarná elhinni, hogy ezt mondtam. 
- Szívesen segítenénk bárkinek, ez nem áll feltétlen szoros kapcsolatban az elfogadással, tehát... legfeljebb akkor tagadnánk meg, ha az illető egyértelműen támadó szándékú. Bocsásson meg, fogalmam sincs, miért mondok ilyeneket... A lényeg, hogy... ne féljen, akárhonnan is jön, akárhová megy, nem áll szándékunkban bántani. 
Sokáig gondolkodtam... talán pont azzal követtem el hibát, hogy engedtem leleplezni magamat a beszédemmel. Most mintha mindketten kötelességüknek érezték volna ezt a merev udvariasságot átvenni tőlem. Pedig magam sem értettem, hiszen az illem rendkívül bosszantott legtöbbször, főleg, ha kilátásban volt egy esetleges jó beszélgetés. Miért is tettem ezt? Á igen... szokásomhoz híven hagytam magam felmérgesíteni és elvesztettem a fejem. Na remek.
Aztán ennek tetejébe következett a sötételf férfi - Damien - kijelentése. Még hogy én félek?! Természetesen megijedtem, de azt hittem, nem látszódik. Szinte soha nem tűnt fel senkinek, mert elrejtettem, teljesen biztosan, felismerhetetlenül! Akkor mégis hogy volt képes...?
Amikor elértük a fogadó - meglehetősen szokványos, kis falura jellemző felépítésű épület - bejáratát, Damien lovagiasan ajtót nyitott, mint valami nemes. Csendesen leintettem, éppen ideje volt. Kezdett valóban elegem lenni ebből, főleg, hogy nyilvánvalóan mindketten idősebbek is voltak nálam. Némán hagytam, hogy a vámpírnő besétáljon előttem, azonban Damien udvariasságát már nem utasítottam vissza. Jobb, ha egy férfi tudja hogyan kell bánni egy nővel. Ő nincs híján ennek a tudásnak. Valamicskét azt hiszem, mégis megértettem abból, hogy lehetett, hogy ők együtt...
- Szép jó napot, díszes társaság! Rég láttam magukat Új husit is hoztak? 
- He...? - kaptam fel a fejem, minden bizonnyal Anja hangjára, aki, még a róla alkotott képet is felülmúlva produkálta a közvetlenséget. 
De ez jó volt. Annyira jó, hogy már nem is érdekelt, hol vagyok és miért. 
- A kisasszony még nem járt a faluban, átutazó. - előzött meg Damien, de ezt azért nem hagyhattam annyiban.
- Üdv, asszonyom. - néztem a nő felé óvatosabban, mint korábban odakint az erdőszélen tettem - Wynnesa vagyok, átutazóban...
Még akkor sem, ha csak megismétlem.
- Foglaljanak helyet! Mit adhatok? 
Azonban, mintha valamire figyelmeztetni próbált volna az invitálás egy asztal felé, így abbahagytam a beszédet, enyhén meghajtottam a fejem, jelezvén, hogy majd még visszatérek beszélgetni, amint megtudom, mi folyik itt. Ösztönösen ültem le, a falhoz egyik legközelebbi székre. Le? Akarom mondani, inkább fel. Tehát felültem és figyeltem őket. Damien még mindig túlzottan udvariasan viselkedett, már-már annyira, hogy legszívesebben félbeszakítottam volna, ám valahogy mégiscsak kivártam, hogy befejezzék a társalgást.
- Wynnesa, meghívhatom valamiféle italra? Mina, kérsz valamit?
- Ha van citromfűtea...
- Nem, köszönöm. Inkább... - kezdtem bele egészen halkan, mintha hirtelen visszatértem volna a komoly, nyugodt, csendes önmagamhoz - … kérem, hagyják abba a magázást. Minden bizonnyal mind a ketten idősebbek nálam. És Wyn. Szólítsanak így, ezt szeretem a legjobban. A többi csak formaság.
- Rendben. Mint angolul a tél fele - jelentette ki a vámpír - Egyébként én is csak Mina vagyok. Ami több három szótagnál, az már hosszú. 
- Köszönöm a diplomáciád, Mina - felelte a sötételf, mire mindketten elvigyorodtak.
Egészen addig nem is tűnt fel, hogy nem a tündék nyelvén szóltak, ahogyan az sem, hogy önkénnyesen átváltottam az emberekére, amíg Wilhelmina... azaz Mina meg nem említette a nevem hasonlóságát a fehér, hideg évszakhoz. Feltettem a kezeimet az asztalra, hogy biztosabban üljek és valamivel kényelmesebb legyen, aztán ismételten a vámpírnőre irányítottam a tekintetem.
- Igen, ahogyan a te nyelveden is. De leírni nem úgy kell. - magyaráztam halkan, a korábbi hangnememhez képest egészen nyugodtan - Rendben, Mina. Így foglak hív...
Nos igen... a kommunikáció szépségei. Vagy egymással szórakoztak, vagy pedig valamilyen oknál fogva senki sem adott Damiennek becenevet. Nem értettem őt... sokkal jobban örültem volna, ha egyáltalán nem is rendelkezem ilyennel. Vagy az összeset én találhatom ki.
- Na de ha tegezünk, akkor sem kérsz semmit, Wyn? - kérdezte Damien.
Ez miféle összefüggés? 
- Illetve ez rossz kérdés. Kérsz valamit?
- Mmm... - csúszott ki a számon egy sóhaj és nyögés keverékének betudható, megadó hang. 
Éhes voltam. Nagyon is. Végtelenül. Végérvényesen. Már jó ideje az ájulás előjeleit is éreztem magamon, így csak idő kérdése volt, mikor mondja fel a szolgálatot a testem. Gyűlöltem megadni magam, a helyzettől pedig csak dühöt éreztem saját személyem ellen. Felmordultam, tenyerembe temettem az arcom egy pillanatig, azután felnéztem a sötételfre.
- Bármit. - mondtam a szokásostól mélyebb, határozottabb... ijesztőbb hangon - Bármit, amit meg lehet enni. Amint pénzhez jutok, kamatostul visszakapjátok az árát.
Arcom vörösödött... éreztem. Hogy a haragtól vagy a büszleségemet ért sérelemtől, nem tudtam. Csak arra voltam képes gondolni, hogy ha van egy kis szerencsém - és még nem lett elege belőlem Minának és Damiennek -, hamarosan megoldódik minden.
- Vala....Valamii.. édeset esetleg?
- Ajánlom a napi menüt, aki szereti a csirkehúst. Gyerekadagot esetleg? Bár ahogy nézem, beléd fér a felnőtt is.
- Egy felnőtt napi adagot kérnénk, Anja. - javította ki Damien egy szemforgatás kíséretében.
De hát eddig úgy tűnt, jól elvannak egymással. 
- Pár perc, aranyaim. Ti nem kértek semmit?
- De - kezdte a vámpírleány vékony hangon - Egy almáspitét, ha lehet. - azzal levette a csuklyáját.
Egyébként is látszott a gyönyörű, fekete haj, de úgy… egyenesen irigy lettem rá. Miért nem lehetett volna nekem is ilyen fekete hajam? Nem is beszélve mondjuk egy nem fehér szemről.
- Szerinted milyen frizurát csináljak a bálra? 
- Tudod, mi a válasz.
- Akkor ne az legyen....
- Akkooor... Két fonat innen elölről, középen összekötöd őket, majd folytatod úgy, hogy a széléről mindig beveszegetsz ilyen apróbb részeket. Na érted.
- Sokkal jobb.
Annyira fortyogott bennem a düh, hogy jóformán azt sem értettem, mit beszélnek... már ha egyáltalán megszólaltak. Az egyetlen, amely kibillentett elmém állandó, fékevesztett forgásából, a gyermek mennyiségű étel említése volt, amelynek hatására tiltakozólag emeltem fel a fejem. Vége volt. Egy lépést sem tudtam volna már megtenni saját erőmből. Némi megkönnyebbülést hozott Anja gyors cselekedése és a remény, hogy mindjárt újra kordában tudom tartani az érzelmeim...
Bár azt hiszem, hamarabb kellett volna intézkednem. A bál szó említésére kirázott a hideg, s éreztem, hogy minden apró átlátszó kis pihe égnek áll a bőrömön. Meg is rezzentem a gondolatra.... női ruhák, csillogás, kifinomult ízlésű zenészek, tánc... fogak...
Fogak?!
- Hát mégis valamiféle célpont lennék? - kérdeztem egészen csak tátogva, mielőtt még bármit is tehettem volna az ellen, hogy ez megtörténjen. Az egyetlen szerencsém az lett volna, ha nem tudnak szájról olvasni, bár nem lepődtem volna meg rajta, ha az arcomra is kiül a tanácstalanság. De legalább így talán már nem csak ők néztek rám félve... vagy ami az az előbbi pillantás lenni akart. Mintha Crispint láttam volna, amikor azt hitte, démon vagyok.
- Maga rosszul van. - hasított belém a felismerés, hogy az a bizonyos maga csak én lehetek, így pedig nyilván ennyire látszik a szenvedésem - Én meg megint elfelejtettem. Bocsánat. Anja, egy jókora kancsó vizet is kérnénk.
- Vizet?! - kérdezett vissza Anja olyan hanghordozással, mintha csak egy sötételf lett volna - Pedig a pálinka meg a jó bor az, ami minden bajra jó, de rendben, te tudod.
- Nincs semmi bajom. És a te is tökéletesen megfelel még mindig. - jelentettem ki a sötételfnek olyan finoman, ahogy tudtam.
- Tudom. - hangzott a válasz egy bűnös kisgyermek bánatos hanghordozásával.
- Bo-bocsánat, Wyn, hangos voltam? - kérdezte Mina. - A fenébe, így sose lesz meg az a csirke. - Megyek és körülnézek, megpróbálom összedobni.. amíg Anja vissza nem ér. Kifizetjük.
- Köszönöm, Mina...

Csak hallgattam egy darabig. Próbáltam összekaparni a maradék tartásom, aztán amikor végre kihúztam magam és a tekintetem sem vánszorgott ide-oda, újból rájuk néztem.
- Kész vagyok! - és az étel már ott is termett előttem.
Mina felé fordítottam a fejem.
- Tudtam volna várni... Nem. Nem voltál hangos. Csak nem szeretem azokat az eseményeket, ahol elvárások közé szorítják a nőket. Hosszú ruhák... kényelmetlen cipők. Fűző.
De bárhogy erőlködtem, a tekintetem az ételre vándorolt és egyre inkább minden megszűnt számomra létezni. Az sem érdekelt, hogy talán túl sokat mutattam magamból... csak az illat, amellyel már önmagában is jóllaktam egy kicsit. Azért volt még bennem annyi, hogy ne kezdjem el csak úgy.
- Ha éhesek vagytok, vegyetek belőle, elvégre ti álljátok. - toltam egy kicsivel közelebb hozzájuk a tányért.
- Nem kötelező hosszú ruhában menni Az én ruháimból is nagyon kevés a fűzős. Hát... mondanám, hogy szívesen kölcsönadnék párat, ami kényelmes, de...
- Ha szabad valamit hozzáfűznöm, nem csak a nőket szorongatják. Legalábbis vannak olyan ruhák... 
- De vannak kényelmesek is!... Ja, jó étvágyat. Én nem vagyok éhes, köszönöm. Vagyis megvárom az almáspitét. Kérsz te is egyet? Naagyon finomak...
- Egyél csak. Több szükséged van rá, mint nekünk, elvégre már úton vagy... mióta is?
Bólintottam válasz gyanánt, majd hatalmas mozdulattal magam elé húztam a tányért és... kivettem a botomat az övemből, hogy ne zavarjon, aztán összeérintettem a két tenyerem a tányér előtt és lehajtottam a fejem, egészen úgy, mint Basil, amikor szokásos hajnali imádságát végezte. Csak éppen én ezt alkalmaztam az étel és egyéb dolgok iránti hálám kifejezésére is.
- Köszönjük Neked, Mindenható Természet, hogy teremtményeidből táplálkozhatunk. - mondtam a tündék anyanyelvén egészen halkan, de nem volt erőm folytatni. Beletöröltem a kezem az ingembe és erőltetett tempóban enni kezdtem, mialatt társaságomat hallgattam. Csak néha álltam meg levegőt venni, illetve elgondolkodni, mit feleljek.. MIT?! Komolyan képes voltam ezen gondolkodni?!
- Ne! - kértem határozottan - Gyűlölöm a bálokat és a női viseletet is. - aztán végignéztem a vámpírnőn, azon gondolkodva, vajon sértésnek vette-e - Csak magamon. Másokon nem. - tettem hozzá gyorsan.
Nos igen... Damiennek igaza volt. Az előkelően öltözött férfiaknál kevés dolog nyújtott gyomorforgatóbb látványt, amelyet Veronia a hátán hordott, és némelyek - főleg a gyermekek - arcán elvétve látszott is a kín, amelyet átéltek abban a mozgékony, rugalmas, mégis megbéklyózó börtönben.
- Háttöö... mozogni nem a legkönnyebb bennük, dee… Ha táncolsz bennük, akkor elképesztően szép látvány tudnak lenni. 
- Nem izgat, milyen szép látvány, ha nem egyezik a nézeteimmel. A legjobb az lenne, ha mindenki természetesen nézne ki. - motyogtam két óriási falat eltüntetése közt, elvégre már úgyis mindegy volt, mit mondok, és különben is, azt sem tudtam, mit beszélek az éhség miatt.
- Tudod, most... válság elé állítottál. - nevetett a lány - Én is gondoltam ilyesmire, egy időben. - folytatta - Csak vannak bizonyos problémák azzal, ha mondjuk... hát... a természetes azt fedi, hogy... téged nem fed semmi. Nem?
- Igen. - válaszoltam még mindig nyugodtan - Senki sem érti. Tudatlanok és eltávolodtak a Természettől, már megbocsássatok. Ez nem jelenti azt, hogy valaki nem járhat helyes úton meditálás nélkül. - nézem rájuk a szokottnál is komolyabban, amely nála azt jelentette, nyomatékosítani akarom a mondandómat.
Meglepett az a korábbi kérdés. Főleg most, hogy már tudtam rendesen figyelni, így úgy éreztem, visszakanyarodhatok rá.
Mióta...? Fene se tudja...
- Nem emlékszem. Rendszeresen megszököm otthonról, felesleges számolnom a napokat. - magyaráztam két nyelés között, de nem érdekelt, milyen illetlennek tűntem. Éppen ezt akartam elérni: félredobni most mindent, ami zavart valaha is - Mindenesetre, egy megjegyzés. Odahaza nemes anyám egy növénykivonattal keni a haját összejövetelek előtt, hogy fényes és könnyebben kezelhető legyen. Ha gondolod, elkészítem.
És késő volt... kimondtam, nem is gondolva arra, mit teszek. Éppen kiteregettem magamat két idegen előtt, akiknek még csak a nevükkel voltam tisztában!!!
May the Eternity of Nature be with me...
- Hát... nos... köszönöm, az kedves lenne. Csak így össze tudod ütni bármikor?
Gyorsan eltüntettem mindent, egyúttal csalódottan konstatáltam, hogy közel sem álltam még a jóllakott állapothoz. Ezt leplezvén a hasamra szorítottam a kezem, mintha túl sokat ettem volna, aztán megtöröltem az arcom az ingujjammal és egy köszönömfélét jelentő biccentést irányítottam Mina és Damien felé.
- Druida vagyok. - feleltem egyszerűen, mintha ezzel a vámpírnő minden kételyére választ adtam volna, miközben a fülem mögé tűrtem a hajam, ugyanis észrevettem, hogy innen-onnan beleragadt némi étel.
Érdekel is engem... minél jobban eltávolodom az úri kinézettől, annál jobb. Hát még ha kormos lennék!
- Egészségedre. - mondták egyszerre, amikor látták, hogy befejeztem az evést. 
- Egyébként nem akármilyen bál lesz - jelentette ki Damien - Igencsak fontos személytől kaptunk meghívást. 
Nem érdekelt a bál... nem, nem, nem és nem, hallani sem akartam róla. Mégis udvariasan hallgattam, de hogy miért, hát fogalmam sem volt róla. Megtehettem volna, hogy faképnél hagyom őket azzal az indokkal, hogy gyűjtögetnem kell a hajápoló főzethez. De nem tettem.
- A démonírnoktól - tette hozzá a vámpír.
...Mi?! Démonírnok?! DÉMON...???
Sóhajtottam. Szegények bizony nem tudták mire vállalkoznak, amikor eltervezték, hogy elmennek. A démonok, legjobb tudomásom szerint idegesítő, szárnyas, érthetetlen lények voltak, akik szerettek olvasni és mindenféle jelet vájni az ember.. self… félself bőrébe.
- Jobban teszitek, ha nem mentek. A démonok... - kerestem a szavakat - …tehetnek veletek dolgokat.
- Nem hiszem, hogy audienciát kapnánk a híres Darrakarddal. De már az se semmi, hogy ott lehetünk. Maga a tudat. Szerintem hatalmas tömeg lesz, el fogunk veszni. 
- Meghívót kaptunk. Már lassan udvariatlanság lenne nem elmennünk. Nem?
- Szerintem egy ilyen démon nem bánja, ha egy meghívóra nem egy, hanem több személy jut. Ha esetleg lenne kedved elkísérni minket... - adta alá a lovat a sötételf, mire a vámpír elmosolyodott.
Darrakard… Nem rémlett semmi ezzel a névvel kapcsolatban, csak Észak. Ott még sohasem jártam, amely tény felcsigázott ugyan, ámde visszahúztak a hátráltató tényezők. És... azt akarták, hogy menjek velük?! Nem voltam elég világos?
- Nem veszek fel lányruhát... És ha nem akartok kitűnni a tömegből, jobb, ha eszetekbe sem jut magatokkal vinni engem. Egyébként sem vagyok oda való... Azért a hajadat még megcsinálom, Mina. De ahhoz szükségem lesz az erdő nagyjábóli ismeretére és a bál időpontjára. - mondtam tárgyilagosan, lezárva egy nemmel az invitálást.
Mert én ugyan nem... és ez holtbiztos!
- De... de ezek igazából... díszek. Hogy kiemeljék a szépségedet. Attól még te vagy ott belül. Persze, vannak, akik annyira... átalakulnak, hogy eggyé válnak az ilyen ruhákkal, de amíg csak néha viseled őket... igazán érzed, hogy az egy különleges alkalom. De minden attól függ, hogy viseled őket. Felszegett orral hordod ide-oda magad, vagy csak élvezed, hogy felszabadult vagy és szép, de nem kötöd ezt mindenki orrára.
- Az én díszeim a hajamba ragadó levelek. - intettem le Minát egyszerűen, egyszersmind szószátyárnak képzelve magam, hiszen, mint már említettem, úgyis mindegy volt.
Abban viszont igazat adtam neki, hogy felcicomázott és felcicomázott között is volt különbség. Nem is kicsi. Például el nem tudtam volna képzelni Wilhelminát Damien oldalán sétálni és a legújabb divatról beszélni fennhangon, kifordított, természetellenes szavakat használva.
- Nem feltétlen kötelező a lányruha - tette hozzá Damien, én pedig elképzeltem saját magamat a jól öltözött tömegben a szokásos öltözetemben - Ez egy démonlord bálja, ha valakit kitiltanak az öltözéke miatt, akkor... legyek holdcsókolt, vagy nem is tudom.
Kezdheted. Velem megtennék.
- A válaszom akkor is nem. - feleltem sötételf társamnak késlekedés nélkül - Ha elmennék, azért tenném, hogy a frászt hozzam a felfuvalkodott rétegre... és az ételért. Semmi másért. Valóban jobb, ha feladjátok. - mondtam enyhén mosolyogva... azért az a bizonyos megmutatni-hogy-ki-is-igazán-úrikisasszony tetszett. Hogyne tetszett volna, hiszen bizonyítás, és önmagam értékekkel való felruházása rejlett benne, némi várható, választékos szavakkal megfogalmazott vitával és egy kis alkohollal. Na meg a szegény elkényeztetett leányok arckifejezésével, akik éppen akkor döbbennek rá, hogy nem a keblek teszik a nőt.
De még mennyire, hogy nem! Én is tudok csinos és igényes lenni... csak éppen semmi kedvem hozzá.
- A frászhozás már nem is elég vonzó? Az étel meg biztos király lesz. És ha már elmentünk... azt teszünk, amit akarunk.
Azt tenni, amit akarok... - elmélkedtem - El tudnám viselni. 
- Az időpont... - esett gondolkodóba Wilhelmina, aztán már pattant is fel - Elfelejtettem! De mindjárt hozom a meghívót, hazaszaladok érte.
Gyorsan eltűnt, így kénytelen voltam egyedül maradni a még a lánynál is furcsább fajtársammal. Némileg idegesített ugyan, de kizártnak tartottam, hogy olyasvalaki, mint Damien szitokszóként vagy hasonlóként használja a Holdcsókolt kifejezést, legalábbis velem szemben. Azért még eljuttattam felé egy kérdő tekintetet, amint tényleg felfogtam, hogy Wilhelmina már ott sem volt. Esélyt sem kaptam rá, hogy visszatartsam a rohanásban, de hát ha neki volt erre energiája, álltam elébe megtudni, mennyi időm van elkészíteni azt a löttyöt, amit anyám sokszor jobban istenített, mint a Holdat.
- Jóllaktál? - kérdezte ő hamarosan.
- Nos... az igazat megvallva nem. - jelentettem ki, hogy aztán egyetlen másodperc erejéig zavartan bámulhassak magam elé, azon tanakodva, mégis mióta hanyagolhattam a testi szükségleteimet, ha képes volt annyira megtörni, hogy... ezt tegye velem.
Rám férne egy alapos meditálás... 
- De - böktem ki végül, bár kicsit erőltetve, de azért sikerült kimondanom - így már minden rendben lesz... köszönöm.
- Akkor csak jó lesz az az almáspite.
- Almáspitét hallottam? - szólt hirtelen egy hang, amely emlékezetem szerint Anjához tartozott.
- Igen, Anja, kettő lesz! - erősítette meg a sötételf. 
A lány perdülf-fordult, aztán mire észbe kaptam, egy a kettőből már ott is gőzölgött az asztalunkon. Ám ekkor…
- Hát a husi meg honnan volt? Nem is emlékszem, hogy felszolgáltam volna, te meg már meg is etted?
- Öhm... Bocsáss meg, izé... kiszolgáltuk magunkat.
A szőke leány erre felvonta a szemöldökét. Nem csodálkoztam, hiszen mégiscsak egy fogadóról volt szó.
- Hát csak egészségetekre. - felelte, aztán már ment is a dolgára. Nem lehetett valami szívbajos, az egyszer biztos.
- Látod? Nincs semmi gond. Ez egy barátságos falu, az itteniek nem bántanak senkit, a háziállataikat leszámítva, de hát valamit enniük is kell.
- Zavar téged. - tettem szóvá - Természetpap vagy?
- Nem... - válaszolta és fejet hajtott, mintha bocsánatot kérne - Igazából... semmik nem vagyunk, amiknek kéne lennünk. Afféle... renegátok, vagy nem is tudom. Nekem csak tőreim vannak és jól bele tudok olvasni a tömegbe, ha akarok. Egy ideje nem volt erre szükségem. Családom nincs már nagyon kicsi korom óta. 
Máris ábrándozni kezdtem meglepődött, irigy, sőt, felháborodott tekintetekről, amelyek engem néznek. És tovább is képzeltem volna, ha nem hallom meg azokat a szavakat, amelyektől minden fáradtságom elszállt, mintha sosem lett volna: Damien szánt engem. Kevés dolgot utáltam ettől jobban. Amikor a csupa mosoly-mindig pörgő fogadósleány odalépett hozzánk és letette a pitét, egy határozott mozdulattal Damien elé toltam az egészet, aztán összefontam a karjaimat a mellkasom előtt és az általam kiürített tányért szemléltem.
- Egyél. - szóltam a sötételfre, egyelőre gondosan kikerülve a kérdezés nélkül idehozott és eltüntetett csirke témáját.
Elvégre munkát akartam itt kérni, főtt étel reményében. Még a fejemet is lehajtottam, de azt hiszem, kusza - és nagyon fésülést igénylő - hajam mögött láthatóvá vált az arcom. Valamelyest tudtam, ha sötétség éri, rendkívül démoninak tűnhet, és talán most először nem találtam ezt a túlságos fehérséget előnyösnek.
- Saj... sajnálom. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Tényleg csak... én... én abszolút nem vagyok éhes, úgyhogy nem fogom megenni. - mondta és nevetett. 
Nem volt vicces. Vegyél komolyan, a fenébe is! Most! 
- De most... remélem, nem haragszol rám emiatt. Nézd, Wyn. Kifizetheted. Hogyha nagyon szeretnéd. Tudod, mit? Akár a bálon is. De semennyire nem fogok rád neheztelni, ha nem teszed. Nem fogok megsértődni, nem fogok haragudni... semmi. 
Tovább is boncolgattam volna, ha nem látok meg a visszatérő vámpírnál valamit... valamit, ami túl kicsi volt ahhoz, hogy a saját ruháját hozta volna megmutatni. A szavai pedig gondolataim rettegett igazságát támasztották alá.
- Idenézz, Wyn! - mutatta fel az éjszín ruhát lelkesen - Fogalmam sincs, ez miért van nálam, még nagyon kicsi koromban kaptam, de nálam van, és fuh, nem is hittem, hogy valaha jól jön még! Mit gondolsz, nem lenne pont jó rád?
- Heh..?! - csúszott ki a számon egy sóhajjal egybekötött meglepődés, miközben Mina szándékait próbáltam kiolvasni a szeméből.
Nem tudtam, megérné-e beleküszködnöm magam abba a valamibe, csak azért, hogy végre egyszer én is mások agyára mehessek, ne csak ők az enyémre...
- Mármint... Az enyém volt. Csak régen. De ne aggódj, jó anyaga van, nem fog úgy kinézni, mintha... na szóval szerintem jól állna rajtad. Kényelmes volt nagyon.
Csak felsóhajtottam... aztán Minára néztem és ismét. Hosszas hallgatás következett, aztán egy jól irányzott ugrással lent termettem a székről. Eszem ágában sem volt elmenni arra a bálra, de nem ám! Távozni pedig azért készültem, mert félő volt, hogy mindent megennék, ami az asztalra kerül. Igazán kínos lett volna, az érzelmeimet pedig úgy tűnt, ma egyáltalán nem tudom kordában tartani.
- Majd fizetek. Köszönöm az ételt. - tértem ki a vámpír keze elől, melyen a ruha lógott, mint a végzetem lobogója - Jó étvágyat.
Azzal léptem egy hatalmasat, hogy minél távolabb kerüljek tőlük... a következő pillanatban pedig már csak azt láttam, hogy a fogadó padlója vészes sebességgel közeledik felém. Aztán távolodni kezdett, és hirtelen olyan volt, mintha valamiféle puha és meleg mellény került volna rám. Lenézve szürke bőrű kezeket pillantottam meg, amelyektől néhány pillanat elteltével meg is próbáltam szabadulni. 
- Hát az almáspitével mi lesz? - kérdezte Wilhelmina, mintha ő maga sütötte volna, és felháborodott, hogy Damien nem evett bele azonnal. 
Azért egy köszönömféle bólintást megejtettem felé, mielőtt még Anja odaért volna. Határozottan néztem rá. Ezzel akartam leplezni, hogy nem értem a sötételfet. Egy vámpírt hamarabb képes voltam értelmezni, mint egy fajtársamat! Legalábbis... Mina zaklatottnak és kissé sértettnek tűnt. Damien meg pont olyannak, mintha el sem akart volna ereszteni, ha egyszer már hozzám ért...
- Azt te is szereted, nem? - jött a válasz, amely egyértelműen arra utalt, a sötételf arra pályázik, hogy Mina egyen először. 
- De kettő van - közölte a vámpír értetlenül, én pedig osztottam a véleményét.
- Ejnye no - szólt rájuk a fogadós, de nem mondott többet, legalábbis nem ehhez kapcsolódóan - No ha a kicsi kisasszony annyira nem akar enni, hát akkor akar-e majd enni, ha monjuk segít nekem elintézni ezt a nagy rakás piszkos maradékot?
- Üljetek le és egyetek. - mondtam, miközben eltávolodtam Damientől és megigazítottam szakadt, túlméretezett ingemet.
- Valójában erről akartam beszélni, amikor jöttem. - feleltem, miközben magamat önállósítva elvettem tőle a terhét és egyensúlyozva elindultam arrafelé, amerre Mina rohant, mikor a húst hozta - Hol moshatom el ezeket?
- Hátul azon az ajtón be, a kis szobácska. Tele van a dézsa már vízzel, és ide pakold. - magyarázta, miözben egy polcra mutatott.
Engedelmesen... vagyis inkább csak úgy téve mentem be az aprócska helyiségbe, majd lehelyeztem a mosatlant a hozzám képest hatalmasnak tűnő, vízzel teli dézsa mellé, aztán helyet foglaltam - volna, ha nem lett volna túlságosan alacsonyan a szék, így inkább feltérdeltem, s úgy igazítottam meg a ruháimat, végül inkább már nem is érdekelt. Ha vizes lettem valahol, hát az lettem, de a tányérokat akkor is el kellett mosnom. Anja teljesen úgy festett a felajánláskor, mintha tudta volna, miért jövök, ami egyszerre volt ijesztő és megnyugtató.
Csak ne tapadt volna ennyire rám ez az átkozott ruha...
Tudni se akartam, hogy festek, legszívesebben elkezdtem volna fésülködni, de félő volt, hogy rajtakapnak, ráadásul a tiszta, csepegő edények felett nem is lett volna túl jó ötlet. Így inkább csak mosogattam tovább, csendesen, a vizet bámulva, mígnem Damien érintésének emlékére kirázott a hideg. 
Behatolt a személyes terembe!
- De serényen csinálod. No aztán a csirke ízlett-e?
Kicsit megrezzentem a hirtelen kérdésre. Azt sem vettem észre, hogy Anja a közelben van. Na de mégis hogyan kerülhettem ennyire messze önmagamtól?! Hiszen annyira figyelmes voltam, főleg a körülöttem lévőkkel szemben... Elmostam még egy tányért, aztán végül felnéztem rá. Gyönyörű szőke haja volt és vidám, csupaszín arca. Nem olyan fehér, mint az enyém. És szép alakkal is rendelkezett.
- Igen, köszönöm. - feleltem röviden - Ha nem lenne gond, szeretnék itt dolgozni még egy kis ideig, ételért cserébe. Szállás nem kell.
- Hát egészségedre váljék. Rád is fér, sőt még jó pár olyan rád férne szerintem, ahogy így rád nézek.
Ó, remek. - gondoltam, de egyáltalán nem úgy tekintett rám, mintha zavarná a soványságom és a laposságom.
- Rám meg rám fér, hogy végre pihenhessek egy kicsit, úgyhogy ha téged ez boldoggá tesz, mindkettőnknek jó. - azzal összedörzsölte a kezeit, amolyan ’’Ezt megbeszéltük’’-félét sugallva - Hát aztán aludni hol fogsz? Csak nem...? - mutattt egészen félreértelmezhetetlenül arra, amerre nemrégiben ültünk Minával és Damiennel.
- Nem. - feleltem olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam - Nem ismerem őket. Miattuk vagyok most itt, azt mondták, szívesen alkalmazol bárkit, aki hajlandó dolgozni.
Hát én hajlandó voltam. Némelyik edényt ugyan áztatni kellett, de hamarosan az egésszel készen lettem, s amelyek már megszáradtak, felemeltem őket, és eltettem a helyükre. Annál kevesebb időm volt gondolkodni: Bál... Idegenek. Sötételf. Vámpír. Bál... Ruha. Érintések. Közvetlenség.
Zavart. Mintha arra törekedett volna az a kettő odakint, hogy minél többet megmutassak magamból, azonban ez egyet jelentett volna a pajzsom eldobásával. 
Azt már nem...
- Természetpap vagyok. - mondtam - Szeretek az erdőben lenni.
Csak éppen főzni nem tudok... - tettem hozzá magamban, mialatt a ruhámba töröltem a kezeimet.
- Nem tűnsz valami rablófélének - felelte Anja, miközben megigazította a haját, amely ugyan nem volt olyan szép, mint Mináé - és nem is nézett volna ki jól rajtam - de egészen lenyűgözően állt neki - Meg aztán hol férne el nálad bármi is, amit el akarnál vinni? Harmadiknak pedig, kinek kellenek ezek az ócska tányérok?... No de azért a finom étel ezeken is jó. 
- Pedig valami hajkencét emlegettél, nem? Vagy az nem főzés? 
Éppenséggel…. nos, nem…
- Mi a következő feladatom?
- Egész nap dolgozni szeretnél? Hát akkor én hogy pihenjek? - nevetett egyet - Hát figyelj... kisöprögetheted a fogadó előtt, a sok virág hullajtja a szirmát meg még a levelek is. A levelek, ilyenkor! - panaszkodta - De ha újra megéheznél a nagy munkában, csak szólj.
Lekászálódtam hát a székről, mintha nem lett volna mit mondanom, csak úgy menni akartam, ki innen, ahol mindent olyan könnyen ki lehetett belőlem szedni. Csak el... el, minél gyorsabban.
- Igen, azt meg kell csinálnom. - utaltam arra, hogy a sepregetés után... vagy előtt inkább talán gyűjtögetnem kellene - De szükségem lenne egy jó erdőismerőhöz a hozzávalók összegyűjtését illetően.
Aztán csak vártam... megint megtöröltem a kezem, és vártam tovább, hol a küszöböt nézve, hol pedig Anját.
- Jó erdőismerőt hallottam? - toppant be hirtelen Damien, mintha egész eddig az ajtónál hallgatózott volna - Szoktunk vadászgatni a környéken. Na nem állatokra.
Hát ilyen mentalitással meg is nézném.
- Kincsekre.
- Régi kacatokra.
- De akadnak köztük érdekes cuccok. 
- Akkor.. ez eldőlt. - jelentettem ki, mialatt visszafordultam Anja felé - Végzek a söpréssel, amint minden megvan. Köszönöm a munkát. - aztán ismét az ajtó felé irányítottam magam.
Túl segítőkészek... 
De nem volt más választásom, így elindultam az ajtó felé, átvágva az egész fogadón, remélve, hogy követnek. Nem néztem vissza, csak szippantottam egy hatalmasat a kinti levegőből, és megálltam a bejárat mellett, várva, hogy kíséretem kiérjen.
- Szerintem één... talán hazamehetnék és... alhatnék még egy kicsit. Mit gondoltok? Még nappal van.
Tessék?!?! - kérdeztem, jobbára csak a szememmel, mert nem nyitottam ki a számat, de azt hiszem, megértettem. Elvégre Wilhelmina vámpír volt. Ki tudja, valójában mekkora szenvedést jelentett neki idekint lenni nappal. Vajon rosszabb volt, mintha sötételf lett volna? Mindegy... bólintottam.
- Menj, pihenj. Majd hazaküldöm Damient, ha már nincs rá szükségem. Odakint készítem el. - mutattam az erdőre, amelynek szélénél találkoztunk, majd a sötételfre néztem, aki... nem tudom, mit gondolt, hogy így nézett rám, de nem különösebben érdekelt.
- Hááát... te tudod, Mina...
Az ő baja, ha feszélyezi a társaságom.
- Indulhatunk? - néztem a férfi felé, mialatt tettem egy határozott lépést az előbb kezemmel felvázolt irányba, közben rántottam egyet az ingemen, hogy kényelmesebb legyen.
- Elkészíted Damient?!
Az idegeit biztosan. - mosolyogtam magamban, szinte élvezve, hogy valaki végre fél tőlem.
- Éés... köszönöm, Wyn, biztos jó lesz!
- Nincs mit. Segítettetek, nem? - feleltem a vámpírleánynak, aztán gyorsabb tempót diktálva folytattam utamat az erdő felé.

~::0::~

- Bocsáss meg, ha megbántottalak.
Damien mozgása olyan volt, mintha tápanyaghiányos vasfák táncra perdültek volna. Már-már azt hittem, romlott pitét evett, de Anja nem tűnt olyannak, aki alapvető hibákat vétene, úgyhogy szó nélkül mentem tovább, azon gondolkodva, vajon mennyire tűnnék együttérzőnek, ha megkérdezném, jól érzi-e magát. Végül halogattam.
- Te engem? - kérdeztem vissza, egyenesen az arcára nézve, amely olyan volt, mintha éppen most készülne bevallani, hogy elhagyta a botomat... ami tényleg nem volt nála. Még szerencse, hogy - fogalmam sincs, mikor, de - visszacsúsztattam az övembe, mielőtt elhagytam volna a fogadót.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen, annak az okát keresve, miért kérdezte ezt egyáltalán - ...Rosszul érzed magad?
Pedig már a nyelvem hegyén voltak az összetevők...
- Ezt jó tudni. Én? - kérdezte, mintha azt hinné, hogy nem látok - Nem hinném. Vagyis, nem. Mire is van szükséged?
Hát... nem értem.
És amit általában nem értettem, az rendkívül idegesített. Így nem volt csoda, hogy hamarosan kipirult az arcom a nagy gondolkodásban és mérlegelésben. Majdnem el is felejtettem válaszolni.
- Szükségem lenne nyírfakéregre, néhány almára, egy patakra és még néhány dologra, attól függően, melyiket találom meg itt nálatok. - feleltem gyorsan, majd még egy kicsivel sebesebben kezdtem sétálni.
Remélem, nem fogsz elájulni...
Pedig mindenhogy tűnt, csak úgy nem, hogy ezt most megúszom. És valami azt súgta, Mina rendkívül mérges lett volna rám, ha Damiennek baja esik.
- Na hát almához nem kellett volna az erdőbe jönnünk. Az nálunk is van. De nem baj, gondolom, csak visszatérünk még...A patak nincs messze. Mindig ilyen messze szoktál szökdösni?
Tűlevelek...
Megálltam lecsippenteni néhányat némi kézösszetétel és suttogás kíséretében, olyasféle módon, ahogyan az asztalnál tettem azt, bár sokkal hangosabban. A nadrágzsebembe süllyesztettem a jellegzetesen illatozó zöld leveleket, aztán Damien után siettem.
- Nem csak almára van szükségem. - magyaráztam, illetve csak kezdtem, ugyanis már kaptam is a következő kérdést - Változó. Voltam már Hellenburgban, Elatha körül is. Mindkettő ugyanolyan messze van az otthonomtól.
Nem értettem, miért kérdezte. Csak még egy dolog, amin gondolkodnom kellett. Kivéve, ha...
- Mit értettél azalatt, hogy már nem vagy Nightwind? - viszonoztam a kérdezést, bár bevallom, kicsit érdekelt is, hiszen legszívesebben én is eldobtam volna a saját nevem.
- Nem sok értelme van ennek a névnek számomra. Nincs senki más, akire emlékeztetne, szerintem én vagyok az utolsó. Egyébként se voltunk nemesek, vagyis... legfeljebb nagyon régen. A szüleim nagyon szegények voltak. Akkor talán találkoztál Dariannal is? Egy ottani holdpap.
- Holdpap? - fújtattam nagy hirtelenséggel, de aztán sikerült magamra parancsolnom - Nem. A neve sem ismerős.
Egyébként sem kellett volna elítélnem a holdpapokat anyám kényszerítése miatt, hiszen - kis túlzással - talán lehetett volna rájuk mondani, hogy olyanok, mint a druidák, és különben is, maga az élet tulajdonosának viselkedése számít. Mindig azt kellett néznem és kelleni is fog.
- Voltak. - jelentettem ki, mintha nem is kérdezném - Tehát most egyedül vagy. Wilhelminával.
Szerencsés... - gondoltam.
A család csak béklyót jelentett számomra, akadályt és problémákat. A szeretetüket pedig nem voltam képes értelmezni, sokszor nem is hittem el, hogy valóság, elvégre ők egymással folyton összeszólalkoztak, főleg apám és Raleigh. Ha pedig nem egymással, hát velem vitatkoztak mindenféle értelmetlenségről, amelyről váltig állították, hogy a javamat szolgálja. Azért még motyogtam egy részvétem-félét Damien felé, mialatt lehajoltam egy különösen öreg fenyő tövébe és lekapartam egy kis mohát a kérgéről.
Legalább már azt sejtettem, miért viselkedett ilyen furcsán. Mintha valósággal vonzotta volna egy másik sötételf társasága, akárhányszor csak esélyt látott rá. Talán nem érezte magát biztonságban a fajtája nélkül, de ha így volt, miért nem tért haza, Mistwoodsba?
- Menjünk tovább, arra. - mutattam egy olyan magas fűfolt felé, amely valószínűleg a térdemig fog érni, ha odalépek - Ott van.
- Voltak, igen. Leégett a házuk... én meg épp nem voltam ott. A piacról jöttem hazafelé. Mindig ilyen véletlenek miatt élik túl azok a néhányak... Igen, Minával élek.
Irigy voltam rá. Szabad lehetett, bár a szavaiból ítélve visszavágyott a múltba, a szüleihez, a családjához. Talán őt nem kötötték le így. És ha így volt, akkor hatalmas veszteség érte. Azt hiszem, kezdtem egy kis sajnálatot érezni iránta.
- Na, jobban kiismered itt magad, mint én. - jegyezte meg, de figyelmen kívül hagytam.
Persze, hogy jobban kiismertem magam, de gyorsabban elkészülök, ha van segítségem. Mármint olyan, ami ér is valamit, nem csak beszél.
- Tudod, tényleg nem kötelező mindenért megdolgozni. Az nem szánalom, ha adnak neked valamit. Well, nem minden esetben.
Beleugrottam a magas pázsitba, s lehajoltam a különleges zsurlófaj néhány szervéért, természetesen hálaadás kíséretében. Csak azután néztem fel Damienre, és egyáltalán nem azért, mert érdekelt volna, hogy Wilhelminával lakik... Nem... Nem-nem...
A fenébe is! Miért lehet mindenki boldog?!
Lenyeltem a kitörni készülő irigységgel kevert haragot, éppen annyi időre, hogy a sötételf következő kijelentésétől újra vörösbe szökjön át az arcszínem. És eltelt egy perc... két perc...
- Meg tudok dolgozni akármiért! - tört ki belőlem ridegen, szigorúan és szinte már szemrehányóan - Ne hidd azt, hogy gyenge vagyok. Egyedül is tudok boldogulni! Elegem van abból, hogy mindenki megsajnál. Nincs semmi bajom és jobban teszed, ha nem úgy nézel rám, mint valami életképtelen, aranyos kislányra, mert nem vagyok az, úgyhogy menjünk tovább.
Azzal határozott, óriási léptekkel, összeszűkített tekintettel hagytam le egy kissé, még mindig fortyogva néztem újabb hozzávalók után, abban bízva, hogy egy-két nagy levegő, és ismét a magam ura leszek. De ezúttal nem akartam megnyugodni.
Tudd, hol a határ, Damien.
- Persze, hogy meg tudsz dolgozni. Ezt nem kétlem, láttam is, a saját két szememmel. Nem úgy nézek rád, mint egy aranyos életképtelen kislányra. Ha életképtelen lennél, nyilván itt se lennél. De te most olyanokat feltételezel, amikről én nem tudhatok. Nem sejthetem, hányan tartanak gyengének vagy hányan hiszik, hogy problémád van. Az, hogy benned felgyűlt az idegesség ezzel kapcsolatban, nem az én hibám. Sajnálom. De te sem tudod, hogy énbennem mik gyűltek fel, szóval készséggel elhiheted, hogy az, hogy nem akarlak éhesen hagyni, nem csak temiattad van, hanem esetleg énmiattam is. Ne hagyd, hogy bármi is korlátozzon, Wyn. Ne tartogasd az ilyen sérelmeket. Akárminek nézhetnek, ha te tudod, hogy mi vagy, akkor ne hagyd, hogy ártsanak a minősítő pillantások vagy szavak. Elhiheted, mi is kaptunk már egy párat.
Mi..?
El sem hittem, hogy képes volt elkezdeni ezt az egészet, amelyben azt állította, NEKI jó, ha NEKEM is jó. Ilyen emberek... tündék... sötét tündék vagy vámpírok, hogy a démonokról már ne is beszéljünk, NEM léteztek. Főleg nem olyasvalakivel szemben kijelentve ezt, akivel nagyjából ha egy órája ismerték egymást. Elfordultam tőle, tovább mentem előre, véletlenül se nézve rá. Azt vártam, hogy elmenjen, ám mivel nem tette, egy örökkévalóságnak tűnő idő után végül visszanéztem rá a vállam felett.
- Persze, hogy minősítenek benneteket. Nem szokványos egy sötételf-vámpír szerelmespár. Sőt. Egyik sem az, amelyik nem fajtársakból áll.
Még szerencse, hogy nekik nem lehetnek gyerekeik. - gondoltam - Ki tudja, melyik rokon támadná hátba őket bérgyilkosokkal. Egy élet sem érdemel ilyen sorsot.
- Tényleg ezt gondolod? Önmagunkban is minősítenének minket. Például, hogy mit keresünk egy emberfaluban. Vagy hogy miért nem iszom alkoholt. Ezer meg egy ilyen ok lenne. De miért érzed szükségét, hogy megbántottnak érezd magad?
- Nem az én gondolataim. Veroniáé. - válaszoltam, aztán kis késéssel hozzátettem - Apám tünde.
Mivel követett, nem éreztem szükségét tovább menni. Menekülni gyávaság és megadás lett volna, és különben is, egészen kedvem lett megértetni vele, hogyan viseltessen bizonyos dolgok iránt. Leültem hát, távol a fenyvestől egy tölgynek vetve a hátamat és előkaptam a mohát meg a tűleveleket. Egy lapos, kerekded kőre fektettem őket, majd fogtam egy botot és görgetni kezdtem rajtuk, mígnem jellegzetes, furcsa illat kezdett szállni körülöttem.
Csak akkor kerültem olyan állapotba, hogy felelni tudjak, kissé nyugodtabban. Azt hiszem.
- Nem vagyok megbántott. Csak a határokat húzom meg. - aztán eszembe jutott, hogy segítettek - Ülj le.
- Köszönöm, de jó nekem így. - biztosított, én pedig nem az a fajta voltam, aki másokat kérlel, úgyhogy annyiban hagytam - Nyilván. De miért nevezel minket szerelmespárnak, ha te nem gondolod, hogy azok vagyunk? 
- Azt hittem. - mondtam elmélyülten - Teljesen úgy látszik, de mintha takargatnátok. Ezek szerint tévedtem. Elnézést.
- Nem gond. Csak... nem szeretném, hogy ezt hidd. - mondta, de nem értettem, miért volt ez olyan fontos?... - Mina nagyon közel áll hozzám, és tudom, hogyha pusztán röviden megpróbálom összefoglalni, hogy is van ez, akkor egyértelműen arra fogsz következtetni, amit... amit gondoltál. Mitől határolod el magad?
Addig gördítettem a zöldes maradványok felett a botot, amíg porhanyós, darabos nem lett és ki nem engedte a felesleges ragadós anyagot a tűlevél, elvégre nem akartam, hogy Mina haja összeragadjon. Az őrleményről a nadrágomba töröltem a felesleges nedvességet, ezután az üres pénzes tasakba töltöttem. Mitől határoltam el magam? Mindentől. Mindenkitől. Mindig.
Halk sóhaj. A követ bámultam.
- Találkozunk a bálon. - mondtam, aztán felkeltem a helyemről és leporoltam az ingemet hátul, mert a nedvességtől minden ráragadt.
Ezután jeleztem, hogy indulhatunk tovább. Sok dolgom volt még azzal a hajfényesítővel... és a mostanában kelleténél többet nyitva tartózkodó szám miatt most majd két adagot is csinálhatok belőle.
- Tessék?! - mondta, mintha nem jól hallotta volna. 
Márpedig én aztán nem fogom elismételni. Elégedj meg ezzel az eggyel.
- Te aztán tudsz meglepetéseket okozni.

~::0::~

Hogy is fogalmazhatnék úgy, ahogy nemeshez illik... de igazából nem fontos, mert sokkal nagyobb gondjaim is akadtak most ennél. Elsőnek például itt volt ez a ruha. Kék volt, mint az éjszakai égbolt, fényesen simán terült szét rajtam, s még a bő, földig érő ujjakban is brmelyik pillanatban hasra eshettem volna. Egyszóval szörnyen éreztem magam benne, és talán életemben először vontam le azt a következtetést, hogy deréktól lefelé tulajdonképpen meztelen voltam, és ez zavart. Milyen világban éltek a társadalom felső rétegáhez tartozók, ha képesek voltak elhitetni egy druidával, hogy a természetes kényelmetlen? Legszívesebben letéptem volna magamról az egészet, de nem lehetett. Valószínűleg az egész társaság nekem esett volna, hogy merem elrontani ennek a Darrakardnak a csodálatos ünnepségét.
Mondhatom, valóban csodálatos... sehol egy növény, és egyeseken még prémek is vannak!
Fogadni mertem volna, hogy nem adtak érte hálát a Természetnek, ráadásul úgy éreztem magam közöttük, mintha én lennék a vigadalom tárgya, a nevetségesen festő, furcsa, flatchested dark elf, aki eltévesztette a címet és véletlenül itt jelent meg a druidakör által szervezett fontos Abaddónellenes tanácskozással egybekötött rendezvény helyett. Már ha egyáltalán létezett ilyen.
De nem... nekem most szótlanul tűrnöm kellett, már csak azért is, mert nem hozhattam szégyent azokra, akik miatt most itt lehettem. Azokra, akik jót tettek velem, pedig savanyúbb voltam velük, mint amilyennek az az idegesítő poszméh tartja a self gombapálinkát.
- Wyn?!
Alig fogtam fel a kiáltást, annak gazdája, és a kísérete már ott is termett mellettem, mielőtt bármit is tehettem volna, hogy kiderítsem, miért hallok ismerős hangokat. Hát persze... akik miatt most itt voltam. Valójában most a legkellemesebb társaság is tehernek tűnt. Csak elmenni akartam innen, levenni ezt a ruhát és érezni, ahogy a szellő a bőrömet simogatja meditálás közben... Nem értettem, mit nem fogok ezen megbánni, hiszen már rég megtörtént! Ennek ellenére valami mosolyfélét erőltettem magamra, de éreztem milyen kínosan festek.
- Szóval tényleg eljöttél - folytatta Wilhelmina, amikor odaért hozzám - Remélem, nem bántad meg. Illetve biztosítalak, hogy nem fogod megbánni.
Azt majd meglátjuk…
- Üdvözlöm, Kisasszony. - csatlakozott hozzánk a sötételf, Damien is - Bocsánat. Üdvözöllek, kisasszony. Akár hiszi, akár nem, csodásan néz ki. Régóta várakozik?
Még egy magázás és valami olyat teszek, amit meg fogok bánni…
- Örülök, hogy látlak titeket. - nyögtem ki végül - Remélem, minden baj nélkül eljutottatok idá….
És akkor éreztem, hogy megáll bennem az ütő. Kétség sem fért hozzá, a szemem sarkából szárnyakat pillantottam meg. Átlátszó, fénylő szárnyakat. Corly... És nem volt egyedül. Andromeda felé fordulva vizslatta őt, a fehér szárnyú, ezüst hajú nefilimet figyelte, akivel még Lightleaf határában találkoztam.
- Hát ez az este tényleg érdekesnek ígérkezik...
- Ugye nincsen ... khm... nem vagy veszélyben, Wyn?
Szerencséd…
Azt hittem, nem látok jól... Azt még valahogyan megértettem, hogy Andromeda mit kereshet itt. Nyilván őt is meghívták az eseményre, ahogy mindenki mást is, és valahogy nem lepett meg, hogy szereti a női ruhákat. Jól is állt rajta a kelme, gyönyörűséges fehér szárnyaival a háta mögött pedig egészen úgy festett, mint egy valódi, földre szállt angyal - de természetesen nem Abaddón! Ugyan a nefilimleányban mindig is valamiféle furcsa ijesztő jellemvonást véltem felfedezni, azt hiszem, mindent egybevetve örültem, hogy itt van és hogy.. minden bizonnyal lesz alkalmam vele beszélgetni azok után, hogy minden kétséget kizáróan észrevett az imént. De nem is ez volt a probléma, hiszen Andromeda már látott akkor, amikor szabadjára engedtem az érzelmeim. A gond a társaságával kapcsolatban ütötte fel a fejét, nem is kissé: egy démon, méghozzá nem is akármelyik. Azokkal a szárnyakkal, a hosszú, furcsán vörös, hullámos hajával és egyértelműen nem lapos mellkasával, csak egyvalaki lehetett, olyasvalaki, akihez most éppenséggel nem rendelkeztem elég idegzettel. Corlieva Avaerthearrum. Ráadásul ők így együtt álldogáltak a terem - mondhatni - másik végében, és szemmel láthatólag valamiféle beszélgetésbe kezdtek egymással.
Viszlát, jó hírem...
- Veszélyben éppenséggel nem vagyok, Damien. - feleltem enyhén érdekes, feszélyezett, s félig ingerült hanghordozással, miközben szemem le nem vettem volna a nem mindennapi látványról - Az a démon a gazdájának tart engem. Csak a viselkedése hagy maga után némi kívánni valót, de rögtön rájöttök, miről beszélek, amint dühössé válik a nefilim arckifejezése. - azzal, mintha meggondoltam volna magam tudat alatt, hátat fordítottam a tömegnek és szembe találtam magam Wilhelminával - Nos... Jobb lesz, ha ehhez előbb megerősítjük magunkat egy kis alkohollal. 
És részemről nem csak ehhez…
- De hol...
- Alkohol?... Az... jó a démonok ellen? Vagy inkább a nefilimek ellen? - kérdezte Mina, mintha egyáltalán nem tudná, miért isznak a kétlábú fajok ilyesmit.
- Én köszönöm, kihagyom. - tette hozzá a sötételf, amely szavakra alig tudtam megállni, hogy ne mutassak ki semmiféle érzelmet - Józanul sokkal hatékonyabban tudok fellépni, ha szükség van rá.
Visszafordultam... ugyanis mindennemű élelem és ital egészen pontosan a nefilim jobb oldalánál került felszolgálásra, egészen a fal mellett kiépített elegáns, személyzettől zsúfolt asztalokat is tartalmazó, kissé elkerített teremrészen. Nos.. mit volt mit tenni, ha az az irány, akkor hát előre! De előtte még visszanéztem leendő kíséretemre.
- Á, dehogy. Rá hatástalan lenne, Andromeda pedig valószínűleg nem fogyaszt alkoholt, csak a vallásának megfelelő időben. Bár még sosem kérdeztem tőle. - feleltem nyugalmasan - Corly csak beleöntene egy üveg mézet. Az alkohol arra való, hogy nyugodtak maradjunk mellette, úgyhogy jól gondold meg, Damien.
Egy self… - kezdte rá a lelkemben valami furcsán - ...aki nem iszik, ha van rá lehetősége?! Át kell nevelnem...
- Alkohol társaságában ritkán szoktam nyugodt lenni sajnos, Wyn. Kívülről lehet, hogy úgy látszik mondjuk.
Miben fogadunk, hogy csak azért mondod, mert zavar, hogy akkor nem tudsz magázódni. - fújtattam magamban. 
- Ti nem éreztek valami furcsa illatot?
- Éédes gyümölcsillat... onnan! - felelte Mina, mielőtt bármit is reagálhattam volna, és már meg is indult arrafelé, amerre az imént nézelődtem… csakhogy mire észbe kaptam, ő már a földön feküdt, a nefilim szárnyaival való találkozástól. 
- Ou. - hallatszott felőle egy nyögésféle - Gyönyörűek ezek a csillárok.
Mondanom sem kell, mekkora körben kerültem ki Corlievát.. hiszen a méltatlankodó vendégek - miért is ne méltatlankodtak volna, ha egy furcsa, alacsony élőlény eltrappol közöttük, megszakítva a fennkölt társalgást - mindenféle zajjal járó megnyilvánulása elárulta lépteim útvonalát a színes kelmék, mozgó lábak és jóval az enyém fölé tornyosuló fejek között. Aztán.. valahogyan mégis csak ott kötöttem ki Andromeda előtt, meglátva a padlót előnyben részesítő Minát, kicsit oldalra hajtott fejjel néztem a nefilim aranyszín szemeibe.
- Üdv Wynnesa.
- Jó újra látni, Andromeda... Öh... Igazán csinos vagy.
Nem azért mondtam így, mert nem volt az, egyszerűen csak kerülgetett az undor magamtól, ahogy abban a kék, mások táncának ritmusára körülöttem lengedező akármiben álltam mozdulatlanul. A tekintete kérdő volt. Kérdő... de mire másra, mint a démonra? Miden bizonnyal elárulta neki a paktumot és most talán haragszik rám.
- Nem voltam beszámítható állapotban, amikor megegyeztünk. - jelentettem ki kissé túl diplomatikusan, azzal egy hirtelen mozdulattal felemelte a szoknya szélét, egészen a combomig, ahol egy pillanatra elővillant a bőrömbe égetett lángnyelv - Neveletlen, szertelen és őrült. Vigyázz, nehogy mézet tegyen az italodba. - fejeztem be mondandómat, meghagyva a lovagiasnak tűnő Damiennek a vámpír felsegítésének tisztes feladatát. Na meg azért, mert én egyébként sem bírtam volna el, de ezt nem állt szándékomban kimutatni.
- Lesz valami... Beszéd vagy ilyesmi? Megnyitó? Vagy... ez a káosz uralkodik a továbbiakban is? - kérdezte Damien, bár nem akaródzott válaszolnom neki - A... khm... a méz károsabb, mint az alkohol? Azt erősen kétlem. De hallod, Wyn, lassan kezdek vele egyetérteni.
A hanghordozására lassan ránéztem a szemem sarkából. Engem bámult, azért beszélt így. De ha azért beszélt így, akkor… vonzónak tartott? Na nem… Az képtelenség.
- Khm... Damien... ha te alkoholt iszol, akkor... - szólalt meg ekkor Mina, amiért hálás voltam. Már így is kezdtem volna belesüppedni a gondolataimba.
- Hm?
Mintha valami álomból ébredt volna fel… ch.
- Akkor lehet, hogy én is inni fogok.
- Nem tennéd...
A vámpírleány erre csak elmosolyodott.
- Egy démonlord partiján vagyunk. Khm... Wyn... Bemutatnád aa.... hölgyeket?
- Nos... 
Nem tudtam, mitől gondolta meg magát a sötételf, de örültem neki. Így kellett lennie, így működtek a hagyományaink, nem húzódhatott ki alóluk, hiszen a vérében volt! Andromedát sajnáltam. Láttam, hogy megivott valamit, amit az örökké tervezgető, sunyi tudásdémon nyomott a kezébe. Tényleg sajnáltam. Tudtam, micsoda szörnyű kotyvalékot képes Corly összekeverni, így több sem kellett, elindultam hát az alkoholok felé, határozott, óriási léptekkel, elnézésekre sem pazarolva az időt. Aki úgy érezte, neki nem kell félreállni, hát az megtudta, milyen is, ha Wyn Silvernight rálép a lábára.
Valami erős, tömény illat szállt felhőként - falként - a levegőben. Enyhén zöldes színben játszott minden, mintha valaki ködöt varázsolt volna a terembe. Na de zöld köd? Viszont nem késlekedhettem. Rezzenéstelen arccal vettem el négy poharat. Négyet, mert démonom már kiszolgálta magát. Mindben gombapálinkára hasonlító anyag hullámzott, csak épp zöld színben... és a furcsa gőz is belőlük eredt. Édes-kellemes illata magával ragadott, így csak akkor kaptam észbe, amikor visszaérkeztem a társasághoz.
- Íme az első kör. - jelentettem ki komolyan - Nem tudom, mi a neve, úgy betűzték, hogy y-ö-l-d.
- Y-ö-l-d? Az ö betű zavaró. Nem tudom, milyen nyelven kéne gondolkozni.
Én sem tudtam, de úgy őszintén, nem is érdekelt, a fő, hogy alkoholt tartottam a kezemben, így nem is igazán akartam válaszolni a vámpírnak, bármennyire is nem tartozott azok közé, akiknek nem lettem volna most a társaságában. Mint például Corlieva. Na az övét folyton igyekeztem elkerülni.
- Nna nem mondtam, hogy feltétlen... - kezdte meg az ellenkezést a sötét tünde - Wyn, ennyire elhiszed, hogy változtatok nem is tudom, hány évnyi szokásomon?
Azt hittem, menten felképelem. Magam sem tudom, pontosan miért. Eddig csak az zavart, ha magázódott velem.
Hát fogsz. Már csak azért is, mert megbámultál!!!
- Úgy tűnik, senki nem mutat be minket, de akkor bemutatom én magamat. Mina vagyok, kedves szárnyasok...
- Én pedig Damien. Szabad megkérdeznem, honnan ismerik egymást Wynnesával? 
- Nevem Corlieva Avaerthearrum.Ti Wyn szövetségesei vagytok? Ha akarják persze segítek Wynnek. - ekkor a nefilimhez fordult, én pedig magamban már a fejemet csóváltam, persze cask gondolati szinten - De ha már itt tartunk, akkor te is segítesz Wyn szent céljának elérésében?
Szent cél….? Holy Nature. A szájára vette azt a szót, hogy SZENT?! Mi van ma mindenkivel?
… És legfőképp velem. - néztem a feketébe öltözött sötét tünde irányába.
- Az erdőből. - felelte Andromeda nagy bölcsen, én pedig megkönnyebbültem egy kissé. Legalább ő nem mondott el minden felesleges dolgot mindenkinek - Ez nem sör.
Hát bizony nem.
Akkor vettem észre, hogy megérezte a hatását.
Láttam magam mellett felfelé szállni a zöldes-átlátszó-gomolygó ködöt. A táncolók és beszélgetők halmaza már nem is idegesített. Elmosódtak, mintha ki tudnám törölni a látképből azt, ami lényegtelen vagy zavaró. És ha már itt tartottunk, kissé talán túl erősen is nyomtam a társaságomat képező személyek kezébe a poharakat.
- Nem. Ez pálinka, de olyan, hogy sem apám, sem a másik nem ismeri. - kotyogtam ki, mire meglepődve néztem fel rájuk.
Tényleg nem tudtam volna elrejteni az érzelmeim? Megint?!
- Hát ez elég hivatalos fogalom, de nem vagyunk az ellenségei, szóval gondolom, igen. - felelte Wilhelmina a démonnak, aztán ismét rám nézett - Mármint... az anyukád? Hmm... Y mint Young... vagy Youth... Ö mint... Ö.L.D. Öld. De kit ölj meg?
- Na de... de... kérem... Wyn... - motyogta Damien… és már megint magázott!!! - Szépen csengő neved van. Csak nem emlékszem az egészre. Le tudnád majd írni?
He?! Minek az neked? 
- Majd igen. - feleltem, de nem is érdekes, mert úgysem fogja tudni elolvasni - Igyátok meg. - közöltem, mintha hálátlanságnak vettem volna a tétovázást.
- Te most... komolyan azt akarod, hogy ezt igyam meg? - folytatta a sötét tünde, mire csukott szemhéja mögött csak a szememet forgattam.
Idegesítő egy egyén vagy, tudod-e?
Csak azután néztem körbe és fogtam fel mindent, mikor teljesen kiürült a poharam, jóllehet, utóbbi tevékenységem nem tartott tovább néhány szemvillanásnál, ám addigra már a vállamig ért a zöld áttetsző felhőréteg körülöttünk. Sóhajtottam, ám mintha még az is zöld lett volna.. mindenhol zöld zöld és zöld. Egy pillanatig elgondolkodtam, vajon a nefilim idézett-e meg valamit, aztán inkább elvetettem a kérdést, tekintve hogy a nyakamba kaptam több másikat.
- Két apám van. - fújtam természetességgel, mintha csak arról tájékoztattam volna őket, milyen szépek a színes gyertyák fényei a félhomályos, itt-ott vöröslő teremben. Talán a drapéria... vagy azért láttam így mindent, mert Wilhelmina ölést emlegetett?….
Lunasa!
NEM!
Megráztam a fejem, aztán komoran rájuk tekintettem.
- Wow… Akkor azért vagy ilyen... fehér? - kérdezte Mina, kissé összefüggéstelenül, így inkább nem is válaszoltam rá. Nyilván neki is megártott az alcohol.
Egyedül az nyugtatott meg, hogy Andromeda teljesítette a kérésem... egészen addig, amíg viszont nem láttam azt a furcsa, levegőben testet öltött fegyvert, amelyet egyszer rám irányított Tünde-erdőben. Nem tudtam, támadni készül-e avagy náluk, nefilimeknél létezett egy afféle botos tánc. Hát... csak egy módon tudhattuk meg.
Egy őr közelített, fényesre tisztított, fehéres fémpáncélban, itt-ott sötétebb foltokkal. Egy dárda volt nála, igen hosszú, díszített, mintha magát az öltözéket nem is tényleges veszélyelhárításra tervezték volna. És éppen itt volt az ideje egy kis színjátéknak, amelyben már annyira otthon voltam.
- Na na na de kérem, kérem, ne, nem akarok vért... azazhogy...
Nem lesz itt vér, nyugalom.
Odafordultam az úriember... illetve mélyen ülő, sötét, vöröses pillantásából ítélve démon felé, meglibbentettem a szoknyám, arcomra varázsoltam egy fénylő mosolyt, aztán...
- Engedelmével, uram. - kaptam ki a kezéből a dárdát és toltam a nefilimének, aztán megfogtam a ruhám szélét és meglóbáltam, magam elé képzelve egy leveleket a hátán cipelő szelíd, táncoló szélfuvallatot. Tánc.
Hát... rajtam Veronia szeme.
- Látod, Wyn? Mondtam, hogy jók ezek a ruhák! Pontosan erre valók, pontosan! Pörögj is, akkor körbe-körbe fog szállni a szoknyája, így! - az az így pedig gondolom, nem azt akarta takarni, hogy pálinkától mámoros fejjel és tétova léptekkel ismételten a padlóra kerül - Auuu...
- Mina! Vigyázz már magadra... - szólt rá Damien, s megnyugtatóan vettem észre, hogy felsegíti.
- Jajj. A ruhám - méltatlankodott szerencsétlen vámpírleány, aki nem bírta az alkoholt, aztán… rácsodálkozott az általa összetört pohár üvegszilánkjaira? - Uuuh, ezt összeszedhetem és hazavihetem, csinálok belőle szép ékszereket, légysziii?
- Nem, Mina! Úristen, megvágod a kezed... 
Micsoda aggódás…
De hát, mi mást tehetett volna? Wilhelmina látszólag teljesen részeg volt. Miért zavart ez engem? Aztán minden újra a régi volt.
- Wyn, azt javaslom, vigyázz te is, még a végén belelépsz ezekbe a...
Miért érzem jól magam?! - értetlenkedtem - Utálom, ha sebezhetőként kezelnek!
A mozgás, hullámzás a zöld köd borította, átmelegedett levegőben egyszerre tűnt könnyednek és bonyolultnak. Néhány pillanatig eltartott, míg rájöttem, hogy én táncolok, nem pedig valaki más, akinek a szemeivel át Andromedát látom. Ő is táncolt... varázslatosan, a csípőjét mozgatva, egészen máshogy, mint azt valaha is láttam. Eszközeink egymáshoz értek, a sok lengő kelme pedig mintha tengert formált volna körülöttünk. A háttér is mozgott, meg nem állt volna egyhelyben.
Ropp.
Üvegszilánk tört a talpam alatt, a padló sikamlóssá változott. Már így is nehéz volt irányítani az óriási dárdát és tartani a lépést a nefilimmel, most azonban még arra is vigyáznom kellett, hogy ne hagyjam abba a táncot. Bíztam benne, hogy az őrök idővel tovább állnak.
Egy hosszú, széles talpú pohár repült a levegőbe, éppen a fejünk felett, magából furcsa virágsziromnak tűnő dolgokat szórva szerteszét, mielőtt visszasüllyedt eldobója biztos kezeibe. A sziromszerű apró, lengedező darabkák selymesen, enyhén csillogva hullottak alá és borítottak be bennünket. Gyönyörű volt... igazán gyönyö…
Corly, te meg mi a ferdén nőtt Holdkalapot csinálsz???!!
Azt hittem, megállok. De nem volt szabad. Csak néztem, ahogyan egy rakás alkalmazott kergeti a… seprűvel keringőző???... tudásdémont a táncoló, színes, hullámzó tömegben. És mozogtam tovább, mígnem annyi sziromalak gyűlt össze az alattam elterülő yöldtócsában, hogy megbotlottam, a dárda pedig elegáns mozdulattal repült ki a kezemből ferdén felfelé, elsüvítve Andromeda fegyvere mellett, el-el egészen a tömeg felett, aztán belefúródott egy függönynek tűnő kelmébe, melyet a mennyezetre függesztettek.
A következő pillanatban pedig könnyed, sötét por szállt alá egyetlen felhőként a táncparkettre. Szemcséit megvilágították a fények, melyek megtörtek rajtuk, miközben lassan, szinte táncot járva hullottak alá a mulatozókra.
Holy Nature...what have I done?
- Ez... tök szép ruha lenne... Wyn, neked nem tetszik? - hallottam meg Mina hangját, ám mire odanéztem, már elkezdte magára aggatni a függönyt, mintha szoknyát akarna csinálni - NÉZZÉTEEEK - ordibálta lelkesen - Ugye milyen szép ruhám van?
- Wyn? Wynnesa, itt van még? - szólt ezúttal Damien, ismét magázódva… - Nem kér még egy pohárral? 
Csak azért nem mondtam neki meg a magamét, mert azon derültem, hogy szegény Corlytól végül elvették a seprűjét, amit táncpartnerként használt. Sőt, hamarosan, kicsit odébb már taksrításra is befogták a daliás… tisztítóeszközt. Hát ez nem az ő estéje volt, az biztos… és az enyém sem, ugyanis amikor magamhoz tértem, már a földön feküdtem, Andromeda lábai előtt. A nefilim azonnal felsegített.
- Köszönöm. - mondtam röviden, de tudtam, hogy a nefilim nem fog érte haragudni.
Hogy honnan? Nem beszélt hosszan, akárcsak én, az ilyen jellemek pedig azt hiszem, szavak nélkül is képesek lettek volna megérteni egymást. És valóban, sokszor azt sem tudtam, mi célból jártatják mások annyit a szájukat, s milyen értelem fogja össze azt a sok szót. Felegyenesedtem hát, megigazgattam teljesen össze-vissza álló ruhámat, aztán bólintottam a nefilim kijelentésére. Étel. Elvégre ez volt az egyik cél, ami miatt ma itt voltam. De előbb...
Tettem egy határozott fordulatot hátrafelé, csak hogy Damien elé toppanhassak. Felnéztem rá, egyenesen mélyen a szemeibe, bár már néhány pillanat után azt gondoltam, a fene esne belé, hogy ilyen langaléta égimeszelőnek kellett lennie. De nem ez volt a lényeg. Arcom levetkőzte az érzelemmentességet, amellyel az elesést és a lándzsa repülését kísérte, csak hogy valamiféle figyelmeztetés ülhessen ki rá.
- Ha még egyszer magázódsz, leöntöm a torkodon a poharad tartalmát.
De jobban meggondolva éppen itt volt az ideje, hogy meg is tegyem, ne csak fenyegessem vele. Megfogtam a csuklójánál és húzni kezdtem arra, amerre Andromeda indulni akart, aztán intettem Wilhelminának a fejemmel, hogy kövessen bennünket. Corlievánál nem volt szükség jelzésre, ebben biztos voltam. A tudásdémon rajongott az édes ételekért, s inkább az lepett volna meg, ha a yölddel áztatott, csillogó, átmelegedett táncparketten marad.
- Éppen azt akartam mondani, hogy győzz meg... - válaszolta nagyjából úgy, mintha egy inkvizítor kínzókamrájában lenne, ez pedig tetszett - De nem éppen így gondoltam. 
Olyan mosolyt produkált, amelytől egy pillanatra azt hittem, lefagynak a mozdulataim. Szórakozott volna rajtam? 
- Na de várjunk, kicsi Wyn - folytatta… - Ahhoz, hogy leöntsd a torkomon, fel kéne érned idáig - húzta végig mutatóujját a torkától a szájáig.
- Ételt emlegetett valaki? Kérek gyümiiiiit!
Mina részeges lelkesedése egészen jó kedvre derített…volna, ha elengedtem volna a fülem mellett azt a szót. Kicsi…. Kicsi?!
- Vigyázz a szádra. - mordultam rá, szorosabban fogva a csuklóját, miközben a lábamat félreértelmezhetetlen irányba - a Damien két lába közötti terület felé haladva - toltam, egyelőre csak a padlón, de reméltem, elég fenyegetően ahhoz, hogy megértse, rossz selffel szórakozik - Nem kell felérnem odáig, ha te jössz le hozzám.
Nem vártam tovább egy percnél. Elvettem a lábam, figyelmeztetően nézve, a legközelebbi efféle próbálkozása részemről már rúgással fog végződni, aztán húzni kezdtem az asztal felé. Igazán furcsa látványt nyújtott az Andromedát kínálgató tudásdémon párosa... olyannyira furcsát, hogy igyekeztem minél távolabb maradni a zöld ködben lágyan lengedező tollas és fénylő szárnyaktól. Helyette inkább szabad kezemmel Mináéba erőszakoltam egy igazán egzotikus gyümölcstálat meg egy poharat, amelyben biztosan nem yöld volt, ugyanis lila színű folyadék úszkált benne, amelyről egészen bizonyosan látszott, nem szörpről beszéltünk. Mindenesetre reméltem, hogy elfogadja, így elengedtem a tálat is a másik keze felé tolva, csak azért, hogy aztán megragadhassam Damien yöldes poharát.
- Idd ki. És lesz egy következő is, mert kicsinek neveztél.
- Mind az enyém? Oooh... köszi... De azért vehettek, ha kértek... 
Szegény vámpírleány… rosszabbul fog festeni holnap reggel, mint az étkezőrészleg, amit Corly mézzel hintett tele, és amennyire ki tudtam venni, valamit kóstoltatott is Andromedával.
- Miért, tán térdeljek le előtted? Most bántani akarsz engem, vagy leitatni? Amúgy mi is ez pontosan? Még nem láttam ilyen löttyöt. - kezdte méregetni Damien a kilátásait - Szeeerintem nem is kell innom belőle, már az illata is jól a fejembe szállt... Maga igazán nem jól viseli a.. khm... szóval igazán nem jól viseled a vicceket. Még az ital sem feledteti veled a kisebbségi komplexust? Nem jó dolog az ám.
- Csak egyél, Wilhelmina. - artikuláltam, miközben végig Damienre néztem a vámpírleány helyett, szigorúan... mérgesen... aztán elmosolyodtam - Nem is rossz ötlet. Térdelj le. Nem viccnek szántam, hogy megitatlak ezzel.
- Wilhelmina? Mégis kit hívnak így? Ja hogy engem. Hát, mondjuk nem hívnak így. Ez csak a nevem. Az nem ugyanaz.
Felvettem egy poharat, amelyben ugyanolyan furcsa, lila folyadék volt, mint amit Mina fogyasztott. Szintén párolgott, bár nem olyan erősen és tömény, édeskés illatot árasztott magából. Sejtettem, milyen arcot fog produkálni a sötét tünde, de hát ő kereste magának a bajt. Elnéztem Andromeda és Corlieva irányába. Vlamilyen oknál fogva félteni kezdtem a nefilimet a démon étkezési szokásainak ártalmas mellékhatásaitól épelméjűekre nézve, így odaszóltam.
- Ne merj olyat etetni vele, amitől rosszul lesz, Corly. - figyelmeztettem a vigyorgó....
RAJTAM NEVET?! SÁMLI??!!
Átvettem a másik kezembe a poharat, villámgyors sebességgel megragadtam egy rendkívül vörös lekvárral megtöltött süteményt, mézbe mártottam és egy jól irányzott, dühtől vezérelt mozdulattal elhajítottam az egészet a nevetgélő poszméh felé.
Hogy zuhanna rá egy félbetört vasfa...
- Haha. Ahhoz tenned is kéne valamit, hogy letérdeljek. - mosolygott megint a sötét tünde, mintha ez a gesztus a szerves részévé válna, amikor hozzám szól - Miért kapod föl mindig ennyire a vizet? - tette hozzá aztán - Azért bántanak mindig... csak... nézz rájuk hidegen... vagy ne is nézz... és akkor nem lelik majd benne örömüket. Na de hogy fogod ezt megitatni velem?
Azt… még nem találtam ki! Ó, hogy süllyednél el Nebelwald mocsarában térdig!
A démon és a nefilim figyelésével nyugtattam meg magam. Úgy tűnt, egészen jól elszórakoztak, persze tisztes távolságra egymástól, hogy a poszméh ne hányja el magát a szentségtől. Valamit beszélgettek, de túl távol voltak, hogy halljam, és egyébként sem arra figyeltem. Az izgága tudásdémon sajnos elkapta a felé repülő süteményt, ám olyan erősen összekente vele magát, hogy néhányan a háta mögött nevetni kezdtek. Nekem is nevethetnékem támadt volna, a kellő mennyiségen bevitt alkohol is rásegített volna… ha nem lett volna a közelemben egy bizonyos - erősen irritáló - személy.
Corly nem érdekelt többé. Bíbor találkozott zölddel és betöltött mindent, körülöttem és bennem is. Nem éreztem magam fáradtnak, mérgesnek, de még szomorúnak sem. Olyan volt, mintha úsztam volna valamiben, amely meleg, puha takaróként ölelt körbe és nem akartam ledobni magamról - ellentétben a kényelmetlen ruhával, ám még néhány pillanat és már az sem zavart. Fehérség költözött a sokszín ködbe. Tollak lepték el egyik oldalam, aztán megpillantottam a nefilimet. Mintha arany csillogás ölelte volna körbe, gyönyörű volt, elegáns és fennkölten kérdezett...
Mit is...?
- Komolyak a szándékaid?
- Mármint miféle szándék... 
Damien szándékai...
Nem értettem...
Aztán...
"Sajnálom. De te sem tudod, hogy énbennem mik gyűltek fel, szóval készséggel elhiheted, hogy az, hogy nem akarlak éhesen hagyni, nem csak temiattad van, hanem esetleg énmiattam is."
’’- Nem gond. Csak... nem szeretném, hogy ezt hidd.’’
Egy egész vihar szabadult fel bennem, mintha az álcám meggondolta volna magát és egyszerre engedte volna ki az összes érzelmet, amelyet valaha is elfojtottam, mert nem akartam, hogy szeressenek. Mert nem mertem szeretni. A szavak kövekként gördülve visszhangoztak lelkem harangjának ütődve. Az kongott, betöltött mindent a bíbor-zöld-arany köddel együtt, egyetlen gondolatot hagyva csak meg nekem. Egyetlen egyet. De az az egy megváltoztatta előttem a világot. A kezem magától mozdult.
- Hé, hé, hé... - tiltakozott Damien, de nem eresztettem el.
Erősen és biztosan kapaszkodtam meg a sötételf felsőruházatában és tiltakozást nem ismerve húzni kezdte magam felé... húzni...és még... és még közelebb. Amíg végül letérdelt… Elértem az arcát.
És megcsókoltam.
Lecsukta a szemét. Magam sem tudtam, miért tettem, de nem vetettem véget neki, hiszen megérintett. Magához húzott, úgy, hogy alig kaptam levegőt, illetve mégsem. Gyengéd volt, mégis úgy éreztem, megfulladok. Talán… mert még sohasem csókoltam meg senkit és azt sem tudtam, hogyan csinálják. Legalábbis anyám sosem érintkezett így az apámmal, így job híján elvétve láthattam. Hálás voltam neki azért, hogy vezetett. És veszélyesen elégedett. Mert végül mégiscsak megkóstolta azt a yöldet.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire eleresztett - legalábbis kicsit lazábbra vette a fogást és… a magasba emelt, mintha meg akarná mutatni az egész teremnek, milyen szép vagyok. Vagyis, az arca valami iylesmit tükrözött, ahogy egyhelyben forgatott, vigyázva, mint valami művelt, végtelenül kedves nemesúr, aki nem utolsó sorban nagyon értett hozzá, hogyan kell bánni velem. És azt hiszem, életemben először ez egyáltalán nem zavart.

Üresen bámultam magam elé egy darabig. Alig fért a fejembe, hogy talán életemben először hivatalos vagyok egy ilyen rangos rendezvényre, még akkor is, ha az a démonkirály volt. Nem tudtam, hogy érezzek efelől: egy hatalmas báli meghívás, azonban az elkövetője maga a démonkirály volt. Nem találkoztam életemben sok démonnal, főképp csak történetekből hallottam róluk, amiket a zsoldostársaim meséltek: csábdémonok, akik trükkel rávesznek, hogy összefeküdj velük, aztán azon veszed észre magad, hogy legnemesebb testrészeden át csapolja le az életedet, és nem marad belőle más ezután. Irigységdémonok, akik ha meglátnak nálad valamit, ami kell nekik, rád támadnak, és elveszik tőled. A rafináltabb fajtája elkezd követni, megtudja, hol laksz, majd álmodban kirabol… esetleg meg is öl. Éhségdémonok, akik ha meglátnak, elevenen felfalnak. Háborúdémonok, akik könnyűszerrel széttépnek akárkit. Aztán voltak olyanok, akik mindennél hiúbbak voltak, és képesek lennének bárkinek nekiesni, aki a hiúságukat megsérti. És a tudásdémonok… egyedül velük volt mélyebb tapasztalatom, legalábbis tudomásom szerint. Igen, ahogy Crispin mondta… vagy nem? Mindenesetre az volt az egyetlen, ami ráillett. Gerard. Az a pattogós, nagyszájú kölyök, akivel a toronyban küzdöttünk, és aki legyőzte a félangyalt, aztán elmenekült előlem. Aztán együtt kellett innom vele, de sajnos megakadályozták, hogy bántsam. Akárhogy is nézzük, a démonok nem jó társaság… Rám viszont rám fér a szórakozás. Hosszú belső küzdelem után elindultam Karolusburg felé, ahova hirdették az eseményt: Hosszú út állt előttem, de volt még egy hetem.

Arra gondolni se mertem, hogy én majd szép báli öltönyökbe fogok bújni, és abban ott tipegni. Egyedül annyit voltam hajlandó megtenni, hogy keresek egy félreeső patakot útközben, és amennyire lehet, megtisztítom magam és a ruháimat. A ruháimba ragadt sárfoltok nem jöttek ki teljesen, de legalább a csizmámat egész szépre sikerült suvickolnom: nem volt egy cipészmunka, de szebb lett, mint volt, és ez volt a fontos. Tudtam, hogy ha pénzemből futná is, időm biztos nem lenne kitisztíttatni valakivel a ruháimat, úgyhogy maradt ez. Aztán mialatt magamat mostam mindenfélétől, kitettem száradni a ruháimat, végül pedig egy napsütötte, széles és lapos kőre magam is kifeküdtem. Nem sűrűn került sorra az ilyen mértékű tisztálkodás nálam, de bálba mentem, és tünde lévén meg kellett adni a módját. Úgy egy óra sütkérezés után felöltöztem, és elindultam Karolusburg felé, nagyon szurkolva, hogy nem találkozom útközben esővel, ami sarat csinál, ami pedig keresztbe húzza ezt az egész délelőttön át tartó procedúrát.

Végre odaértem a toronyhoz, ahol meglepetésemre nem álltak őrök, de gyorsan leesett, hogy valószínűleg pont azért, mert mindenki meg van hívva, afelől pedig nem volt egy percig se kétségem, hogy megvannak a királynak a saját módszerei arra, hogy rendet tartson. Bátortalanul lépkedtem befelé a nagyterembe a tömeg után, akik izgatottan beszélgettek egymással. Ők látszólag tudták, hogy mi lesz, velem ellentétben. Kicsit ideges is lettem a végére, de amint a bálterem hatalmas ajtói kitárultak, mindenről elfeledkeztem. Teljesen elállt a lélegzetem a hihetetlen elegáns és díszes falak láttán. A fehérre meszelt falak mellett az aranyszínű oszlopok nagyon jól mutattak, és a falfestmények is impozánsan mutattak, nem beszélve a csillogó, mennyezetről lógó csillárról. Teljesen elámultam az egész terem látványától, és ehhez hozzátett még az, hogy az ott lévők közül mindenki eszméletlenül elegáns és szép ruhában volt, és olyan elegánsan mozogtak, hogy hirtelen földbe gyökerezett a lábam, és bizonyosan ott is maradtam volna, ha egy mögöttem lévő, két nő koszorújában álló úr nem sodort volna félre a sétapálcájával. Mérgesen néztem rá, de ő elintézte a dolgot egy önelégült mosollyal kísért kalapérintéssel, majd továbbiak hozzáfűzése nélkül hátat fordított, és elvonult. Hát ilyen ez a nemeslét, nincs ideje olyanokkal foglalkozni, aki egy ilyen nívós eseményre csak koszos ruhában képes megjelenni… Valahol azért nem hibáztattam, igaza volt végtére is. Még egyszer körülnéztem, hogy magamba igyam a ruhák és a terem látványát, amikor is megláttam azt a részt, ami nekem is tartogatott jó lehetőségeket: büféasztal. Megnyertem a ma estét.

Hosszú asztal volt, és nem is álltak mellette olyan sokan, csak néhány tekintélyes öregúr és terebélyes öregasszony nem tudott magával mit kezdeni az este során, csak enni, és beszélgetni az úri dolgaikról, vagy arról, hogy Helga néninek mennyire viszket a háta, vagy az unokahúgát milyen másodrangú kisherceg kérte meg. Mindezt hangosan, mert már egyikük se hallott jól, és muszáj volt kiabálniuk. Ilyen az élet. Az asztalon mindenesetre sokféle jó volt, gyümölcsöktől kezdve szaftos húsokon át a desszertekig, nem is tudtam hirtelen, hogy mihez nyúljak. Végül úgy döntöttem, hogy nem fogok nagyon válogatni, eszem, ami éppen a kezembe kerül. Az asztal egyik végénél háttal nekitámaszkodtam a falnak, és a kezem ügyében lévő gyümölcsöstál tartalmát kezdtem el fogyasztani, miközben néztem a műsort.
Éppen új zene kezdődött, miután a hangszeresek kicsit átrendeződtek, és meg is kezdődött a következő zene. Volt ott vonósok és fúvósok mellett egy nagydarab, furcsa alakú doboz, aminek ki volt nyitva a teteje. Az egyik végén szélesebb volt, és egy nagyon rokonszenves ember ült mögötte, aki nagy beleéléssel jártatta a kezét két sor valamin, túl messze volt ahhoz, hogy kivegyem pontosan. Rövid, sötét haja volt, rajta pedig fekete öltöny, a zakója háta pedig megmagyarázhatatlanul hosszú volt. Annyira beletette magát a zenébe, mintha eggyé vált volna vele: hatalmas élmény volt őt nézni, biztos voltam benne, hogy az egész estét el tudtam volna tölteni azzal, hogy őt bámulom. Azonban észre se vettem, és a gyümölcsök elfogytak. Körülnéztem, és azt láttam, hogy nem ugrik senki, hogy újratöltse a tálat, viszont úgy éreztem evés nélkül, hogy végképp semmi jogom nincs ott lenni, így más harapnivaló után néztem. Az asztal vége jól bevált, így komótosan átsétáltam a másik oldalra, ahol egy desszertes tálca volt. Azzal se volt semmi különösebb problémám, egyedül csak a hellyel talán annyi, hogy a zenészekre már nem láttam rá olyan jól, de ennyivel még el tudtam számolni. Ehelyett rákoncentráltam a sok elegáns ruhában táncolóra.
Befejeződött a zene, és csak akkor vettem észre, hogy ilyenkor milyen furcsán viselkedik mindenki: hátrább lépnek, a nő kicsit leguggolt, a férfi pedig meghajolt, esetenként kezet is csókolt, aztán továbbálltak. Nem értettem egyáltalán, hogy miért volt ez, de sok időm nem volt gondolkodni rajta, mert már a következő zene jött. Egymáshoz elég közel álltak, oldalt összefogva az egyik kezüket, a nőnek pedig a másik keze a férfi vállán nyugodott, aki a partnere derekát fogta. Vagy feljebb? Nem tudtam nagyon megítélni. Ahogy a zenéből lement egy kicsi, elkezdtek együtt mozogni. A párok összevissza voltak szétszórva a teremben, de mégis olyan rendezettnek tűnt az egész, pedig senki nem mozgott ugyanúgy, ennek ellenére mégis mindenki egyszerre mozdult. ~ Ezt én is akarom tudni… ~ Mondtam magamban elismerően, azonban kizökkentett, hogy valaki durván megragadta a vállamat.
- Kifelé, koszos! - Mordult rám a böhömnagy démonfajzat, és elkezdett cibálni kifelé, olyan erővel, hogy hirtelen levegőt venni se mertem, nemhogy ellenkezni. Az utolsó, amit láttam, mielőtt kihajítottak a torony elé, az a pacák volt, akivel az este elején is találkoztam, és ugyanazt az önelégült vigyort villantotta rám. Hogy az a…..!

Ada ugyanabban a ruhában érkezett, amit még a pápa fizetett meg, amiben a kert megnyitójára is ment. Csak a haját nem volt aki megcsinálja, ő pedig hiába próbálkozott a feltűzéssel, nem tudta olyan művészire megoldani, mint ahogy a gyógyító ujjai fűzték füzérekbe és karikákba. Így végül szabadjára engedte ezüstösszőke tincseit, ahogy harc közben néha kibomlott. Az aranyszínű brokáthoz illő könnyű tüllöktől tűnt a ruha egyszerre nehéznek és könnyednek, mint a felhők, mint az ég. Az ezüst cipőn masni, a bőrén az ékszerek, és Ada megint érezte azt, amit akkor érzett először, azon az első bálon, hogy nő volt. Nem úgy, mint akkor a sötételf karjaiban, amikor eggyé váltak, de mégis gyermek maradt. Gyermek, aki összezavarodott, aki fellángolt és ellobbant. Ebben a szerelésben viszont más volt a lépte, s nyugodtabbnak érezte magát a számára különös helyzetben - a harcos nővé vált a súlyos ruha ölelésében, a tanításokban, amit az egykori kisasszony hagyott rá az élet másféle dolgairól.
A tömeg persze megbámulta, de az mindenhol megbámulta. A félangyal a maga kiismerhetetlen arcával, égő szemeivel nézett vissza rájuk. Azért jött, hogy tanú legyen, a démon írnok tanúja, azoknak a népeknek a látója, akiket a shedim vonzott. Barak jobb keze bízta rá a küldetést, a belső kör a nefilimek között, s Ada elvállalta, mert hozzájuk is tartozott, s ezáltal tartozott nekik. Akkor még nem fordult meg a fejében, hogy Barak ne tudna róla...
Úgy úszott a hosszú folyosókon a káprázatos, csillogó tömegben, mindenféle pompás ruhák, ékkövek, pezsgőspoharak között, mint egy furcsa álomban. A gazdagság és a pompa őt is elvarázsolták, bár sosem érezte magát szegénynek, még akkor sem ha huzatos templomokban szállt meg. Volt egy másféle gazdagság benne, de ez a világ is vonzónak tűnt, érteni kezdte Glóriát, miért bújt el előle a formátlan, barna csuha mögé.
És akkor sikoltást hallott, s látott valamit, valamiféle tüllt...de nem, ez nem uszály. Őt figyelték. A félangyal megfordult és egyenesen arra nézett, amerre a démon lopózott, s egész ügyetlenül tette az a másik, mert a saját szárnyai, hatalmasak, áttetszőek, elárulták. Ada eltűnődött, hogy beszéljen hozzá, de aztán a szokás erősebb volt, mint a tanult viselkedés.
- Mutasd magad. - szólította fel. Az alakja szoborformán merev, az arca tűnődő, a sikoly forrását keresték az aranyszín szemek.
S a felszólítására elő is lépett a rovarok szárnyait magán viselő lány hogy bemutatkozzék. Corlieva Avaerthearrum jól gondolta, amit gondolt. Egy nefilimnek a démon olyan, mint madárnak a bogár, s ő valóban olyan a maga tollaival és eleven szemeivel, mint egy hattyú és egy sas különös keveréke. Minden ereje, még az aurája is azért van, hogy a démont égesse. Ha közelebb jönne hozzá a lány, rosszullét fogná el, már csak attól, hogy mellette áll, a szentség áthatja a testét és a lelkét.
Ada először maga sem tudta, mit lát, de csakhamar a test különös jegyeiből megértette, hogy egy shedim állt meg előtte, s mutatkozott be neki.
- Andromeda. - felelte, bár érződött a hangján, mely mélyebb volt a várnál, hogy fenntarttásokkal van iránta. - Miért követtél?
Nem ő volt az első akivel találkozott. Látta már önmagukat sanyargató társait, akik a lelküket próbálták megszabadítani vétkük feladásával, egy egész toronyra valót, találkozott a hercegnőjükkel, s azokkal is, akik a saját érdekeikért játszanak a világgal. Darrakardot sem először látja majd, bár ezt ő nem tudja, ha caka nem mutatja meg démoni alakját, nem fogja felismerni az írnokban azt a szarvas lényt, aki a vámpírtoronyba felrepítette őket, hogy szereznék meg a mélységit fogva tartó követ.
Ekkor pillantotta meg a háttérben Wynnesát, s a kis társaságot, melynek tagjai mind feléjük pillantgattak. A lány rendkívül kétségbeesettnek tűnt, s bár gyönyörűen festett, egészen furcsának is ebben a kőpalotában, olyan távol minden zöldtől és élőtől, amit tisztel és szeret. Tudattalan egy gondolata támadt a társaságában ácsorgó sötételffel: Valaki bántani akarná?
De még itt volt a shedim előtte, először vele kellett számolnia.
A félangyal ujjai megmoccantak. Ha a démon találkozott volna hozzá hasonlóval, menekülőre fogja, mert a nefilimek nem hordják látható helyen a fegyverüket, és bármelyik pillanatban a kezükbe idézhetik. Aztán elmúlt a pillanat, és Ada arcára a semmiből hirtelen kiült valami tűnődésféle. Mi van, ha a másik tényleg ennyire...kerge? Eddig az volt a gyanúja, hogy a bohóckodásával elvonni akarta a figyelmét, de amikor megtorpant előtte, volt abban valami őszintén egyszeri és esetlen. Látott már ilyen gyermetegséget...hányan vannak őrültek?!
Nem tudta, mit tegyen, ha nem támadja meg, hogyan oldja a hangulatot, hiszen egy bálban voltak... Az ellenség megszűnt. A szeme kísérte, a figyelme nem lankadt, de már hallotta a zsivajt maga körül, tekintete magába foglalta a fényeket, a ragyogást, a báli forgatagot, s úgy fogadta el benne a démont.
- Iszod a sört? - nézett rá nagy komolyan, talán szigorúbban is, mint eddig. Ez a mondat vált a védjegyévé, s minden kikapcsolódásra törekvő elfoglaltságának alapkövévé. Nem akart cimborálni egy démonnal, de ha már a társaságába keveredett, akkor ez fontos kérdés volt. Megadni az esélyt... megadni... A félangyalban lent, mélyen, túl a helyzet adta furcsaságon, vadul tombolt az örök harc: Él szentsége, vagy a Világ igazsága? Lehet-e mindkettő, s vajon milyen áron?
Nem volt idő filozofálni, a shedim örömtáncban tört ki. Ada vonakodva összébb húzta maga körül a szárnyait, miközben a démon körbeugrálta. Ezüstszőke feje és felsőteste forgása folyamatosan követték a másikat, míg a lábai nem mozdultak a helyükről. Adonai, mi végre hoztad vissza a halál peremvidékéről ezt? ...őt? - fordult meg benne a gondolat.
Nem gyanakodott, nem furcsállta, hogy egyetlen nefilimként állt a démonbál forgatagjában, még nem tudta, hogy a sajátjaival is szembe kerül újfent... még csak szemlélt és csodálkozott.
Közben az egyik félfordulatban egy fiatal nő elvágódott mellette. Utána hajolt, de a sápadtsága... egy emlék... emlékek… cápamosolyra húzódó fogak... Ez az a nő, aki az előbb még Wyn mellett állt.
Egy vámpír.
Ada nem tudta rávenni magát, hogy segítsen neki, elemelkedett fölüle, felegyenesedett. Balra tőle az eltrappoló démonnal, jobbján az érkezőkkel, Wyn felé fordult, és egyenest a szemébe nézett.
- Üdv Wynnesa. - mondta neki, s próbálta szavak nélkül megérteni, a másik mit keres itt.
- Jó újra látni, Andromeda... Öh... Igazán csinos vagy.
- Nem voltam beszámítható állapotban, amikor megegyeztünk. – tette hozzá a holddal rokon lány, azzal egy hirtelen mozdulattal felemelte a szoknyája szélét, egészen a combjáig, ahol egy pillanatra elővillant a bőrébe égetett lángnyelv - Neveletlen, szertelen és őrült. Vigyázz, nehogy mézet tegyen az italodba. – figyelmeztette azoknak az elszánt büszkeségével, akik vállalják a tetteik következményét. Volt benne valami ijesztően logikus és csodálnivalóan meggondolatlan.
Ada szeme mégis értetlenül villant a paktumra, de nem elég látványosan ahhoz, hogy a lány felismerje benne. Csak egy szikra volt az öntött arany tengerben, ami a szeme volt. A szavak és a combba égetett jel lassan érték el a nefilim értelmét. Túl sok volt a kép, a hang a szín, és bár ő nem volt az erdő gyermeke, így is könnyedebben harcolt a zöldek, kérgek és az északi sziklák között, mint a bál szédítő forgatagában. Minden anyag a maga táncát járta, minden sál, kendő, redő és csipke. A terem hullámzott, s a hullámok között ott állt az apró lány, akiről Ada azt hitte Él kiválasztotta, és azt árulta el neki szégyen és megbánás jele nélkül, hogy egy démonnak adta magát. Annak a démonnak, aki most is ott táncikált körülötte. Hogy miért volt fontos az a két érzelem, csak beidegződés, a népe felmagasztalja a mély érzéseket, de anélkül nem is tudta volna olvasni a lányt és érteni az indokait.
Hirtelen ő maga lett rosszul. Olyasfajta fájdalommal, mint egy anya, aki azt hiszi, a gyermeke hamis útra tért. Haragudnia kellett volna a démonra, elsétálni, de nem tudott elmenni, nem tudta cserbenhagyni a lányt. Rá sem nézve, elvette a körötte settenkedő shedim noszogatta poharat. Beleivott és megdermedt nyelés közben. Ilyenek lehetett a sóbálványátok, ha voltak valaha Verónián, mert az a sör förtelmesen édes volt. Amint a nyelvéhez ért, megdermesztette az elméjét, s vele együtt az egész testét.
- Úgy tűnik, senki nem mutat be minket, de akkor bemutatom én magamat. – fordult feléjük a vámpírnő, akit immáron sötételf társa labra állított. - Mina vagyok, kedves szárnyasok... – mondta, nem törődve, talán nem is látva, mi történt, s úgy tűnt maga előtt is furcsállta a szavait. A pillái, mintha ködön kereszül nézte volna őket, s valóban, egyfajta zöld köd kezdett kerengeni köröttük, miután Wynessa eltűnt s egy tálcán számukra zöld lével töltött poharakkal tért vissza.
- Én pedig Damien. Szabad megkérdeznem, honnan ismerik egymást Wynnesával? – kérdezte a sötételf, szintén láthaó erőlködéssel a nem csak a szemet, de az elmét is ellepő kipárolgással.
- Y-ö-l-d? – a vámpírnő rögtön elkezdett gondolkozni azon, ez minek a rövidítése lehet, amint Wyn bejelentette az italt. - Az ö betű zavaró. Nem tudom, milyen nyelven kéne gondolkozni.
Ada nem felelt a beszédére, most már nem is faji alapon, egyszerűen csak a cukor a fejébe szállt a méztől. Nézte őt, a társát és a démont, mint egy mozgóképet, egy színpadi darabot, ahogy beszélt és találgatott. Aztán csak a nyelvére jött valami:
- Az erdőből. - mondta lényegretörően, hogy aztán egy újabb hullám kapja meg Wyn yöldjétől.
- Ez nem sör. - összegezte egy halk nyögés után.
- Nem. Ez pálinka, de olyan, hogy sem apám, sem a másik nem ismeri. – kotyogta ki a lány, s meglepettnek tűnt ő is, a saját szavaitól. Valami volt az italban, vagy az ital maga volt a valami…
Ada úgy érezte forrni kezdett körülötte a levegő, mint a sivatagban, a meleg rányomódott az érzékeire, beterítette, beburkolta. Nem égette ugyan, egy nefilimet nem gyötör a forróság, de annál inkább zavarta, hogy a többieket is ezen a vibráló ködön keresztül kezdte látni. Aztán a kezébe nyomtak valamit, Wyn volt az talán, ő pedig felhajtotta, hiszen ki nem inna ilyen melegben, ennyi mézre, de akkor tudta csak meg mi az az égés... a torkán végig a gyomrába, még sosem érzékelte ennyire pontosan mi hol helyezkedik el benne.
És mégis, csak egy pillanatig tartott, aztán megszűnt, és furcsa szálló, könnyű, vattaszerű érzés maradt a helyén, és egyúttal a fejében. Az elme és a yöld ködén keresztül furcsa szójáték szállt felé... yöld... öld...
Ló tircách! Gyilkolni bűn.
A félangyal kezébe idézte az égi vértet, de azt se tudta kire fogja rá, úgyhogy csak állt ott teljes arany-ezüst báli díszben felvont fegyverrel. Ha most nem takarítja el az őrség, akkor sosem.
Egy őr közelített, mint az óramű, fényesre tisztított, fehéres fémpáncélban, itt-ott sötétebb foltokkal. Egy dárda volt nála, igen hosszú, díszített, mintha magát az öltözéket nem is tényleges veszélyelhárításra tervezték volna.
Úgy volt, hogy Adának beszélnie kell, vagy megvédenie magát… ám ekkor az apró kék ruhákba burkolt lány, Wynessa, megbillentette a szoknyáját, arcán fénylő mosollyal a katonához fordult:
- Engedelmével, uram. - kapta ki a kezéből a dárdát és tolta a nefilimének, aztán megfogta a ruhája szélét és meglóbálta.
Ada fegyvere valójában a lelke manifesztációja, így ha a lándzsa ott égett a kezében felvontan, ő sem lehetett kevéssé feltüzelt állapotban. Mégis... a helyzet furcsa volt, s megdermesztette a tény, hogy nem szabadott volna fegyvert rántania. Nem, ő megfigyelni jött. Most mi legyen? A büszke, szoborszerű alak mozdulatlanságán nem látszott, hogy teljességgel oda volt.
Kacskaringós, lengő mozdulatok, az elméje lassan értette meg, suhogott a kék ruha. Ada szemei elkerekedtek.... Wynnesa táncol!
Sosem volt jó az improvizációban, de ez más volt, ez a vérében volt, maga előtt is rejtély gyanánt. Hiszen az álom előttről, talán kislány korában ugrálhatott a tűz körül utoljára, de később amikor visszavonult és csak a képeinek élt, akkor is a lelkében pezsegtek a nefilim hangszerek húrjai és dobjai.
Így Wyn eleinte maga lengett, de nem soká. Ada csípője magától mozdult, ami nem volt annyira látványos egy ekkora arany-brokát ruhában tüllökkel, inkább csak mozgékonnyá tette az eddig szobormerev alakot. S aztán lépett is hozzá. A lándzsát a másikénak döntve, mintegy ellent tartva, úgy lépett, hogy a másik, mindig a fegyverek túloldalán legyen. S aztán fordult, s a másik irányba vissza. Lépések, lengések, csípő...
Mire valamennyire felocsúdott, vagy ha nem képzelődött a zöld párától, az egész terem velük mozdult lassan. A vámpírlány egyszerre megint a földön volt, s a démon egy seprűvel keringett… egy sperűvel keringett?!
A bálnép botnak valót keresett, senki sem akart ki vagy alul maradni. S ahogy terjedt a yöld, úgy egyre több pár hevült neki, s volt, akik tálcát is felkaptak hozzá, s akörül keringtek. Az őrület ragadóssá vált.
Így hát Ada táncolt, s látá, hogy ez jó. Körülötte pedig a teremben mindenhol lendületes ívekben repkedtek a lehető legelképzelhetetlenebb dolgok, emberek, kelmék, tálcák és fegyverek... El sem kellett húzódnia, a penge szépen elszállt a feje és a lándzsahegy előtt. Wyn elterült mellette és meglepő módon, amilyen apró volt, olyan hangosat puffant.
A vámpírnő hangja vonta magára a figyelmét, NÉZZÉTEK, kiáltotta és Ada nézte. A fejét is odalra biccentve magában el kellett ismernie, hogy a függöny anyaga majdnem olyan szép, mint akár a saját ruhájáé. Azt persze ő nem tudta, hogy a hosszú ing, amit felhasználtak hozzá, szintén Darrakard tulajdona volt... Ő csak ..magához vette akkor, egy magában ártatlankodó aranyozott brokátanyagocskát... Ne lopj - kúszott le a hátán a szárnyai közt valami, ami vagy a rájuk hulló szirmesőből jött, vagy a porból. De én nem loptam - ismerte el magában -, s ekkor becsúszott elé a démon is.
Most már ketten feküdtek a lábainál, a gazda és az áldozat, démon és Wynnesa, akinek az életére Ada úgy tekintett, mint azok az elvont, elvonult pusztai mesterek, akik már kivonták magukat a Világ körforgásából. Ő még maga is fiatal, de olyasmit látott a lányban, amire úgy érezte, ő maga képtelen volna, pusztán azért, mert az, aki. Az egyikük nefilim, a másik a természet lánya. Adának nem volt kapcsolata ezzel a hatalmas erővel.
S a másik... a démon, aki ezt összezilálni készült. Tapasztalata is oda vezete, hogy Él akaratának tudatos és nagyívű ellenségét lássa benne és a népében, s ezzel egyezett a saját választása is, ő nem is akart másképp nézni rájuk, de nem tudott az elébe hulló rovarlányra ítéletet vonni ma. Talán a Világ romboló erőit képviseli, de nem tehet mást, saját maga rabja és szolgája is egyben.
Mint akkor a vámpírban, most benne látott valamit, ami határos volt a szánalommal, és mégsem az. Ha felmagasztalni akarná a saját érzéseit, kegyelemnek, hívná, de nem volt oka magasztalni. A dolgok úgy voltak olyanok, ahogy voltak, nem volt min merengeni: Wyn odaadta magát, s most már egymáshoz tartoznak ezen a furcsa köteléken keresztül. Ada eltüntette a lándzsát és aláhajolt a ködökbe, hogy a sápadt elfet a karjánál fogva, a másikat meg a szoknyája derekánál húzza fel. Mégsem akarta, hogy rögtön kihányja magát, amint hozzáér…
Corlieva kacarászott, a rovarszárnyak pedig vadul zizegtek a shedim örökös izgatottságában, mégis felhúzta őket valahogy, jóval erősebb volt, mint azt törékeny alakja láttatni engedte, s hogy ezzel végzett, végignézett rajtuk.
- Együnk. - állapította meg nagy komolyan, mint a legjobb orvosságot erre az őrületre. Azzal elindult a megrakott asztalok felé. Szeme a házigazdát kereste, s körben pusmogtak is, hogy merre lehet, aztán elhallgattak, ahogy közelebb ért. Lehet, más teremben volt a beszéd, talán zártabb körben, de ha megjelent volna, végre tudná, ki vezeti a démonok seregeit.
- Köszönöm. - mondta röviden Wyn, s ennyi elég volt, hogy mindent értsenek.

Ahogy közeledtek az ételesasztalhoz, ami bár ízlésesen volt felépítve, mégis roskadozott a sok finomság alatt, azért Ada is veszített az égi voltából. A gyomor mégis csak gyomor volt, akárkiben volt is benne, és ő szerette ezt a szervét, tagadhatatlanul. Az aranyló szemek nem tudták merre meredjenek, egy fánkokkal kirakott rész vonta magára a figyelmét, amikor húsos tálat toltak egyenest az álla alá.
- Tessék. – nyújtotta lelkesen és elutasítást nem ismerőn a démon. - EZ a legfinomabb.
A félangyal meghőkölt és bár azonnal megragadta a tányért, mégis megfontoltan meredt belé.
- Nem-e disznó ez, igaz? – krédezte, és egy pillanatra fennakadt a dolgok különös voltán, hogy a német is összezilálódott benne a nem-kóserségek gondolatára, de közben a keze már el is indult a körettel a szája felé. Ha disznó is, de a másik oldalról veszi, ami nem érintkezett vele... hmm... finoman fest, s ahogy a dolgok meg az édesszájúsága állt, talán méz sem ártott neki, ha abból kapott. Mert ha nem is sejtette, hogy az étel is utana lett ízesítve a buzgó démon által, az orra megsúgta neki ezt a tényt.
Míg ő ezzel foglalkozott, fehér kezével megfontoltan, de azért folyamatosan adagolva magába az ételt, Wynessa és a Damien néven bemutatkozott sötételf között szópárbaj alakult ki. A nefilim eleinte még a yöld ködén keresztül mélán nézte, ám ahogy a szó haladt előre, az arcuk, a mozdulataik… egy olyan történetet meséltek el, ami több volt, mint játékos évődés. Ha hírnök volt a része, s angyal a kártyákon, ahol a szeretők között, az égi közvetít, fel kellett ismernie a vágyat, ami a kettő között megszületett.
- Vigyázz a szádra. – mordult Wyn, s szorosan fogta a férfi csuklóját, lábát a férfi lábai közé tolva, mintegy fenyegetésként. - Nem kell felérnem odáig, ha te jössz le hozzám. Idd ki. És lesz egy következő is, mert kicsinek neveztél. – tolt elé egy lila színű italt a másik kezébe.
- Miért, tán térdeljek le előtted? – kérdezte vadul a másik. - Most bántani akarsz engem, vagy leitatni? Amúgy mi is ez pontosan? Még nem láttam ilyen löttyöt. Szeeerintem nem is kell innom belőle, már az illata is jól a fejembe szállt. Maga igazán nem jól viseli a.. khm... szóval igazán nem jól viseled a vicceket. Még az ital sem feledteti veled a kisebbségi komplexust? Nem jó dolog az ám.
- Csak egyél, Wilhelmina. – mosolygott Wyn, mint ahogy az emberek az ördögöt képzelik mosolyogni, csábítón, készen minden csínyre. - Nem is rossz ötlet. Térdelj le. Nem viccnek szántam, hogy megitatlak ezzel.
- Haha. Ahhoz tenned is kéne valamit, hogy letérdeljek. – mosolygott vissza rá a sötételf kábán. - Miért kapod föl mindig ennyire a vizet? - kérdezte tőle. - Azért bántanak mindig... csak... nézz rájuk hidegen... vagy ne is nézz... és akkor nem lelik majd benne örömüket. Na de hogy fogod ezt megitatni velem?
Ada ekkor már egy ideje emésztette a lélektelen mennyiségben odatolt mézescsirkét. Valakik szerint a csirke kannibalizmus egy nefilimnél, Ada másképp gondolta, főleg, ha bárányon meg kecskén élt az év nagyjában, mint ahogy az úgy is volt. Nem panaszkodhatott, mégis lélekben, ha ételről volt szó, gyakran élt ezzel.
Mindeközben azonban nem tudta nem észrevenni, hogy mi folyt le Wyn és a vámpír között. Bár a shedim és a mutatványa kibillentették, de csak amíg megcsodálta a bravúrt. A zizegő lány egy feléje repülő süteménydarabért ugrott, a felét a levegőben a szájával kapta el, másik fele a mellkasára hullott le. Ada sosem felejti majd el ezt a pillanatot, később álmodni is fog róla, de a kártyák sem tudják majd megmondani miféle jelentősége van egy kutyaként sütiért harapó démonnak...
Él, mi ez a kavarodás?
Nem akart beleszólni, de aztán mégis közelebb lépett az elfek párosához, kezében a tállal, a falatot gyorsan lenyelve, maga is érezte, hogy nem hat elég szigorúan, de talán pont azért annál fenyegetőbb volt. Egy mohó, zabáló nefilim, aki lát téged s hogy mire készülsz...
- Komolyak a szándékaid? - szegezte a kérdést Damiennek, nem sejtvén, hogy ezzel akár mindent el is ronthat. Pedig jót akart Wynnek, nem szerette volna, ha a lánynak is száz élőholtat kéne leölnie, hogy a bűnét lesmossa. Bár ki tudja, náluk ez hogy van, nem azok az áldozós fajták... Ezen merengett, míg a választ várta.
- Mármint miféle szándék... – nézett rá megannyi belső és külső szer ködén túl a kormos bőrű Damien.
Ekkor azonban Wyn magához vonta és forrón megcsókolta.
Ada, ha tanúnak jött, tanú is lett. Dolgok nem várt tanúja. A gerincén végig futott, mint egy eleven nyíl, az emlékezés. Furcsa volt a vágyat, így kívülről látni, de még most sem érezte, hogy szégyenkeznie kéne, akár maga miatt, akár helyettük. A nefilim számára, az ő hagyományaik szerint, ahol sátrakban és kecskékben mérik a szerelmet, ez nem volt elfogadható, s úgy ismerte, az emberek előtt is megvetendő volt. De ők egy démonbál kellős közepén álltak, s ők ketten sötételfek közül valók. Talán ennyi volna az ő, Andromeda, erkölcse is, egyezne démonokkal és átkosokkal?
-Fujj!- kiáltott fel a démon, amikor a csók viszonzásra talált és a testük a padlón összefonódott. Aztán mást gondolhatott, mert az arcán mosoly terült szét és körbependerült.
Adában pedig tovább forgott a képek és gondolatok malma: Talán a fenevad érintése mérgezte meg, hogy nem háborítja fel, s nem tartja Él ellen valónak, hogy társai legyenek egymásnak egy csókra, egy éjszakára, mindezt a házasság kötelékén kívül?
Mire ezt végiggondolta volna, már nem is gondolt vele. Nem volt ez esküvő, de Ada legalább olyan komolyan szépnek látta, s a démon öröme a vágyak uralma felett, s az azt hozó lehetőségeken, ugyanúgy helyénvalónak érzettek.
Szárnyán a tollakat hűs szellő borzolta fel, valaki kitárt egy ablakot. Igen, Wyn és Damien, ma döntést hoztak, döntést, hogy kitárják a szívüket, még ha fáj is, még úgy is, ha elítélik a merészségüket. És ez, yöld ide vagy oda, már önmagában csoda volt. Andromeda tudta ezt, s most már azt is, hogy nem védhet meg senkit a száz élőholt útjától. Mert aki meg akarja élni a Teremtést, s végig járni az Él által rászabott utat, annak vállalnia kell a veszélyt, hogy elveszik.
S hogy felnő.

Türelmetlenül várakoztam a Katedrális déli bejárata előtt. No nem mintha a halálomba siettem volna, de ha bármi esély is van arra, hogy ezt az egészet túléljük, minél hamarabb túl szerettem volna rajta lenni. Elvileg egy apácát küldenek velem meghaln…felderíteni.
Bármennyit is gondolkodok nem tudok rájönni arra, hogy kinek vétettem akkorát – vagy jött rá arra, hogy én voltam – hogy a halálba küldjenek. Sőt, tovább gondolva az egészet azt sem, hogy egy apáca kit tud feldühíteni ahhoz, hogy a vesztébe küldjék...meggyógyított volna egy démont? Megitta a híres priorissza borát? Merthogy egy apácát küldtek velem erre a „küldetésre”, hogy könnyebb legyen beolvadnunk az ünneplők tömegébe.
Nem is kell sokat várnom, míg megjelenik egy különösen is feltűnő hölgyemény a Katedrális kijáratánál. Kifejezetten csinos, ruhája pedig csak még jobban kiemel természetes szépségét. Legalább nem egy vénasszonnyal kell meghalnom – bár magam sem értettem miért vagyok ilyen negatív, miért pont két egyházi tűnne fel egy eseményen, ahová mindenki hivatalos? Ahogyan lassan közelebb ér, feltűnik rajta a magassarkú: ebben sem fogunk menekülni.
- Hagen atya? - hallom bizonytalan hangját.
- Ön minden bizonnyal Gloria nővér - válaszolok megszólalására.
- Így van. Örvendek a szerencsének. - válaszát követve próbálom kézcsókkal fogadni, ám úgy tűnik vagy nem elég jól nevelt hozzá, vagy meg akarja hagyni az udvariaskodást a bál időpontjára. Így tehát nincs más hátra, mint előre.
- Indulhatunk?
-  Indulhatunk. Valahol elméletileg kell, hogy várjon minket egy hintó. - Oh. Egy hintó. Eszembe se jutott, hogy még ilyen luxust is megenged az Egyház szerény szolgáinak erre az alkalomra. Megnyugtató könnyebbséget jelentett ez, nem csak a nő magassarkú cipőjére tekintve, hanem arra is, hogy elég lesz visszafelé futnunk.
- Ebben az esetben keressük meg. - ajánlom és el is indulok a Katedrális fala mentén az egyik irányba – az előbb mintha láttam volna ott valamit.
– Kaptunk utasítást a fedősztorinkat illetően? - kérdezi.
- Teljesen ránk bízták a döntést, a kikötés mindössze annyi volt, hogy távol álljunk az Egyháztól. Mi szeretne lenni Gloria nővér? Nemeskisasszony? Egy báróné? Netalán egyenesen egy hercegnő? - mosolygok rá. Semmi okát nem látom annak, hogy ne szórakozzak jól a mai nap...elvégre ez a feladatunk.
- A kisasszony elég lesz. A legjobb fedőtörténet az, ami félig igaz, nemde? – válaszolta – A polgári nevem Cornelia von Blumenfeld, és nem tartom kizártnak, hogy lesznek a partin olyanok, akik ismerik a családomat... Vagy egyenesen a családom. De ha rossz ötletnek tartja, akkor természetesen hallgatni fogok önre, hiszen az ilyesmi nem a szakterületem. Csak annyit tudok garantálni önnek, hogy ha van tíz másodpercünk a haláláig, akkor túl fogja élni.
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogyan elhúzta a száját a családja említésére – később még jól jöhet.
- Tehát egy igazi nemes kisasszonnyal élvezhetem a ma estét? - kérdezek vissza. Felkeltette érdeklődésemet a lány, így a közösen eltöltött esténket nem leszek rest arra szánni, hogy a lehető legjobban megismerjem.
- Mondhatjuk úgy is, igen - vártam meg a válaszát, mielőtt belekezdtem volna az én fedőtörténetembe.
- Én pedig, ha nem bánja a kedves kérője leszek...Leo von Wetzel. Ne aggódjon az álnév miatt, az én esetemben nem áll fent annak a veszélye, hogy felismernek. – Nem lesz tíz másodpercünk, jut eszembe még az előbbi megjegyzésére, de a pesszimizmus helyett inkább tovább puhatolózom. - Ilyen jó a gyógyításban? Bizonyára régóta űzheti ezt a "mesterséget" ebben az esetben...
Lassan elértünk a hintóhoz. Egy egyszerű, fekete kocsis, hatosfogat volt. Kicsit csalódtam – nem hinném, hogy pénzügyi gondjai támadtak volna az egyháznak, ha kicsit kihívóbbat tolnak a fenekünk alá. Nem volt azonban mit tenni, legalább nem leszünk annyira feltűnőek.
-  Igen, szerintem ezért engem küldtek magával. Nem tudom mi számít régnek, nagyjából öt éve élek a Szent Brünhilda rendben, de azt mondják a fa törzse a nagy teher alatt jobban erősödik. - mondja, mielőtt beszállna a hintóba. Ahogyan követem, az oldalon foglalok helyet – elvégre a kérője vagyok. Azonban ha őszinte akarok lenni, sokkal inkább érdekelt az, hogy hogyan reagál az apáca öt év zárda után egy férfi ilyen szintű közelségére.
Összekulcsolt kéz, egy pont bámulása – a reakció nem lepett meg, kérdése azonban annál inkább:
- Mit gondol mennyire... Ha már a kérőm lesz, mennyire intim a kapcsolatunk? Nem szeretnék pont valami ilyenen lebukni, vagy ott kerülni kényelmetlen helyzetbe, így is nehéz lesz...  – szabadkozott. Arca lángolt, már-már attól féltem, hogy ott helyben felgyullad. Ennek ellenére nem siettem a válasszal.
- Tegyen úgy, ahogyan szívszerelmével tenné egy teljesen hétköznapi helyzetben. - fordítottam felé az arcom, hogy még kínosabbá tegyem a helyzetet. Vajon hogy reagál majd rá? - Már amennyiben volt része ilyen élményben a zárdai élménye előtt… - fogalmaztam meg talán kicsit túlságosan is provokatívan, ám ez tökéletes alkalmat nyújtott arra, hogy felmérjem a határokat: mikor pofoz fel?
Egy darabig csak bámult, ám egy idő után megformálódtak a szavak ajkain.
- Nem…nem volt.
Ezekszerint nem az agresszív fajtából faragták – bár létezik egyáltalán olyan apáca akit igen? Elfordítottam a fejem, még mielőtt túlfeszült volna a húr, és úgy folytattam.
- Nem szeretném megsérteni kedves Cornelia, így a fogadás alatt megpróbálok minél kevesebb testi kontaktusba kerülni önnel. Kérésem csak az, hogy abban az esetben, ha valamit kezdeményezek, ne ellenkezzen. Remélem nem tart attól, hogy visszaélek a lehetőségeimmel. - mosolygok rá a monológ végén újra.
Egyre kíváncsibb voltam a lányra, és arra, hogy mire is vágyik ettől az estétől. Nem csak puszta természetemből fakadóan, de azért is, hogy abba az irányba tudjam terelni a beszélgetést. Nem került sok koncentrációmba, hogy megérezzem: üljek messzebb. Nem egy bonyolult vágy, és jelen esetben teljesen érthető is. Közben a megjegyzésemre is válaszolt:
- Nem fogok ellenkezni, az nagyon furcsán venné ki magát. Ha mégis visszaélne a helyzettel, tudom hogy tegyek panaszt. – villantott rám egy angyalinak tűnő mosolyt. Hát mégis tud csípni a nyelve a kis szende apácának?
- Oh nem hinném, hogy abban az esetben panaszkodnia kellene, kedves nővér. – jegyzem meg a témabefejezése gyanánt. Hintónk egyre lassuló zötykölődése mindkettőnk számára jelezte célunk közelségét, így úgy döntöttem, hogy néhány bíztató (de mire?) szóval készítem fel a bálra való belépésre - Ha meg nem sértem, egy jótanács mára. Érezze jól magát. Engedje el magát. Minden hölgynek kell néha egy kis kikapcsolódás, legyen Krisztus mennyasszonya vagy sem. Elvégre maga Krisztus Urunk is részt vett egy mennyegzőn… Biztos vagyok benne, hogy képes lesz rá.
- Igyekezni fogok... Leo. Köszönöm. És reméljük hogy ezen felül sem jöttünk hiába. - mindig csak az a munka…
Nem sok bálon vagy rangosabb fogadáson vettem részt eddigi életemben, meglepett tehát az óriási vendégsereg és azok kirívóbbnál kirívóbb ruhakölteménye. És ha még csak a ruhák lettek volna. Az egész hely pompázott a szivárvány különböző színeiben, hála az ügyes varázslóknak, még a hintók is. Talán nem volt annyira nagy negatívum, hogy beolvadunk a tömegbe a feketével – vagy pont ezzel tűnünk ki? Kinyújtom a karomat, ő pedig elfogadja, elvégre egy pár vagyunk. Voltam már egyáltalán nyilvánosság előtt ilyen szép nővel? Isabellel nem mutatkozunk nyilvánosan.
- Már most fáj a fejem... - súgta halkan a fülembe, meglepően közel hajolva. Vajon kezdi beleélni magát a szerepbe?  – Van terv, vagy csak elvegyülünk?
- Van néhány kiemelt "személy", akiket meg kell figyelnünk. Kivel kommunikálnak, miről beszélnek, és hasonlók. Először őket kellene megtalálnunk. Persze csak miután ettünk. - vezettem a bőségesen megrakott svédasztal felé. - Természetesen csak azért, hogy ne legyünk feltűnőek. Egyébként mivel érdemelte ki ezt a...megtisztelő feladatot, kedves Cornelia? - kérdeztem, irónikusan megnyomva a megtisztelő szót. Csak remélni tudtam, hogy senki nem hallja majd meg, vagy ha igen, képtelen lesz összerakni.
- Az evés nagyszerű ötlet. - fogadta el az ajánlatomat minden viszakozás nélkül. Igen, határozottan kezdi beleélni magát a szerepbe – elvégre van emlék, amiből építsen. A kérdésére kecsesvállvonás mellett válaszolt. – Mostanában szeretnek nagyon sokféle különböző de mindig megterhelő feladatot rámbízni. Eleinte azt hittem pikkelnek rám, de mostmár úgy tűnik inkább egy nagy teszt része az egész. A másik ok az lehet, hogy tényleg azt gondolják, hogy adódhatnak kellemetlenségek.
Nagy terv része? Kétlem, szerintem csak azt akarják, hogy otthagyja valahol a fogát. Lehet a priorissza irigy a szépségére…vagy ahogy már korábban tippeltem, megitta a borát. Nem titkolom előtte feltételezésem.
- Én mindeddig nem tudtam rájönni, hogy miért küldtek öngyilkos feladatba...bár lassan kezdem elhinni, hogy élve is kijuthatunk innen. Avatatlan szemnek úgy tűnhetett volna az egész, mintha el akarnák tenni magát láb alól..hogyan került a Szent Brühildába? Egy pohár bort? - kérdeztem, s mikor láttam hogy igennel felelt, a kezébe nyújtottam a poharat. Még mielőtt válaszolhatott volna, tértem vissza a munka témájára– Egy fontos célpontunk van igazából. A neve valamilyen...Agmamor, vagy hasonló. A lényeg, hogy egy idős, láthatóan beteg emberként szeret megjelenni, és valamit tervez. Jó lenne, ha rájönnénk kivel, és mit.
- Institoris püspök is hasonló küldetésekkel jutott a pozíciójához. Legyen optimista, talán látják magában a tehetséget. - vigasztalt a kis aranyos. Természetesen hallottam már róla, és ezt tudva abban is biztos lettem, hogy szerette őt az Úr, ha ezeket túlélte. – Tizenöt évesen önként bevonultam ahelyett hogy férjhez mentem volna. - válaszolta meg személyes kérdésemet, elég szűkszavúan ugyan, de legalább -feltételezésem szerint – őszintén.
- Bízunk benne hogy így van. Nem tetszett a kérő? - ám még mielőtt válaszolhatott volna, étellel kínált.
- Kagylót kedvesem? - kérdezte, miután a jégágyon fekvő osztrigákhoz sétált. Természetesen mindent meg kellett tennem a küldetés sikeréért – és csakis emiatt – nyitott szájjal vártam, hogy megetessen.
- Ó, remek választás! – szólalt meg mellettünk egy túlságosan is gyönyörű nő – Ezektől remek éjszakája szokott lenni az embereknek.  
A tüzvörösre festett ajkakat és a felettébb mély dekoltázst kísérő fejfájás kétséget kizárólag árulkodott arról, hogy egy csábdémonnal állunk szemben.
- Oh, a mi estéink nem az osztrigáktól szoktak jól sikerülni. - kacsintottam rá a kedves páromra és karoltam át. Végülis mi másra utalhatnék, ha egy csábdémonnal állok szemben. Amaz csengő hangon kacagott fel válaszomra, ahogyan pedig nyakamhoz fúrta a fejét, éreztem égő homlokát. Milyen könnyen zavarbajön…
- Így igaz. - helyeselt, miután kibújt ölelésemből.
- Hát jól van kis turbékoló galamocskáim. Ha gondoljátok később megkereshettek, tudok mutatni néhány fogást....
- Átgondoljuk a lehetőséget. - kacsintok a démonra, majd tovább haladok az asztalok mellett. Miután biztonságos távolba került, odahajolok Corneliához - Nos...fakultatív továbbképzés? – provokáltam, és reméltem, hogy a helyzetünkre tekintve nem csinál cirkuszt. Egyre szórakoztatóbb ez az este.
- Csak tessék, én kihagyom. Ismerek egy Ordo Malleus tisztet, nem szeretném ha megérezné és kivégezne. - suttogott vissza, nyugodtan hangon, mint amire számítottam.
- Nem hiszem hogy a démonokkal való...együttlétet meglehetne érezni. No nem mintha tapasztalatból beszélnék. – szabadkoztam gyorsan….bár lehet hogy ez most határozottan elültetett egy bogarat a fülembe. - Miért nem szökött el? Miért pont apáca? - kérdeztem, visszatérve a korábbi témára, minden figyelmemet a nővérre koncentrálva. Nem igazán érdekelt a feladat és amiért jöttünk, a nő sokkal jobban szórakoztatott.
- Mert mi lett volna belőlem ha megszökök? Utcalány. De soha nem hoztam volna szégyent rájuk. Így a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt. Ön miért választotta a reverendát? – kérdezett vissza.
- Miért félti a családja becsületét, ha azok nem törődtek az Önével? - utalok arra, hogy nem érdekelte őket a párválasztása. - Oh, engem természetesen az Úr iránti mély elköteleződésem győzött meg abban, hogy nem választhatok más utat, csakis ezt az ösvényt. - mondtam el mindezt egy levegővel, és talán pici iróniával. Az eddigiek alapján biztos hogy leszűri belőle, mennyire mondok igazat. - Ezt leszámítva tehetséges voltam, felfigyeltek rám. Nem túl érdekes történet.
- Dehogynem törődtek! Csak a legjobbat akarták nekem... Vagyis ami szerintük a legjobb parti volt számomra. Vagy nem vette észre, hogy csak félig vagyok ember? - nézett rám döbbenten.
- Oh, hogy ilyen konzervatív nézetek vall. Tudja...vannak ám olyan családok, akik meghallgatják a lányuk kérését, ilyen esetekben. - aranyos volt, ahogyan még mindig a családja tettét védi. - Nem túl jó a szemem.  - szabadkoztam. Talán túlságosan is keveset tekintettem a fejére, és máshová kalandozott a pillantásom, ezért nem vettem észre.
Hirtelen hangzavar támad. Mire odapillantok öt fegyveres démon fog közre két fiatalabb férfit. Azok Bibliát kapnak elő, és még épp érkeznek elsütni egy varázslatot, mielőtt öt lándzsa fúrná át a testüket.
- Esronielért… - olvasható le az utolsó szó ajkaikról. Protestánsok voltak. Nem kár értük. Kíváncsi voltam azonban Gloriára...ő is így gondolja?
- Csókoljon meg. - lepett meg. Azt hittem én leszek az, aki előbb elsüti ezt. Nem ellenkeztem, sőt, a kelleténél talán picit tovább is élveztem az adódó lehetőséget. Persze tisztában voltam vele miért csinálja, a figyelem elterelés klasszikus eszköze.
- -Ugye tudja, hogy ezzel csak a szenvedésüket hosszabbította meg? Vagy protestáns mivoltuk miatt mentette meg őket a gyors és fájdalommentes haláltól? - kérdeztem meg miután elváltak ajkaink, annak ellenére, hogy a válasz nyilvánvaló volt.
- Én arra esküdtem, hogy életeket mentsek. Protestáns, katolikus, szegény gazdag, átkozott vagy sem, mindegy. Minden újabb esély az életre újabb esély a lelküknek. Talán okkal láttam pont én, aki tud segíteni. Talán okkal küldött ide az Úr, és ez az ő új esélye. Elvegyem ezt azzal, hogy nem teszek semmit, mikor pedig tudnék? - kérdezett vissza olyan határozottsággal, amit talán ki se néztem belőle. Bátorsága is bőven akadt, hiszen jól tudta, hogy inkvizítorral készül épp megvitatni ezt a témát. Közben lassan egy öregember felé kezdett sétálni, én pedig követtem.
- Életeket. Netalán a démonokat is megmentené? Vagy a nekrokantákat? Ha pedig igen, miben mások ők Követtem  mint a protestánsok? Mindannyian Istenkáromlók. Nincs határ, ahol már nincs tovább? - szerettem ezeket a kérdéseket feszegetni, és a lány vitapartnernek tűnt.
- Démonokat is. Nekromantákat is. Nincs határ. Az élet az élet, mert Isten adta nekik, és már csak ezért is értékes. – nézett egyenesen az arcomra, fürkésző tekintettel – Persze könnyebb valami összetörni, mint megjavítani, de én hiszek abban, hogy lehetséges. Ez felháborítja önt?
- A Bibliában is számtalan példát látunk arra, hogy valahol meg kell húznunk azt a bizonyos határt. A túlzott kegyesség - akár a bűn felé is, mennyivel jobb, mint a bűn elkövetése? De ha már ezt nem is tiszteli a kedves nővér, mi a helyzet Pápánk parancsával, és a Déllel vívott háborúval? - kérdeztem vissza. Nem hiszem, hogy ezek után kedve lenne jelentést tenni ellenem.
- Krisztus ugyanakkor azt tanította, hogy a bűnt kell gyűlölni, nem a bűnöst. És hogy a bűnös is üdvözülhet, ha eltalál őhozzá. Nem nekünk kéne őket elvezetnünk? – kérdezett vissza. – Nem vagyok katona, Leo. Gyógyító vagyok. A feladatom életet menteni a háborúban is. - próbált kibújni a Pápa parancsa alól. Közben az öreghez is odaértünk, ám sem én nem tapasztaltam fejfájást, sem Gloria nővér, legalábbis az arcából úgy tűnik. Kiszúrt azonban egy újabbat. – Az a kézelő harminc éve nem volt divatban. – suttogta – És a melltűje sem volt fényesítve évek óta. Ő lesz az.
- A Pápa pedig mit mondtam az ellenkezőjét ezek szerint? Ez nem vet túl jó fényt őexcellenciája tanításaira, kedves mennyasszonyom. Megmenti az ellenség életét, hogy az még többet gyilkoljon meg a mieink közül? Megmenti őket, hogy egy démon még egyszer megmártsa benne a fegyverét? - eléggé feltűnően figyelte szerencsétlen öregapót, figyelmeztettem hát - Elhiszem hogy lenyűgözi a látvány, de ne ilyen feltűnően.  - súgom a fülébe, a kelleténél talán kicsit közelebb hajolva. – Divat? Örülök, hogy nem csak a zárdában történő dolgok foglalkoztatják. - mondtam a kis elemzésére. Nem sértő szándékkal, de nem is különösképpen dicséret gyanánt: úgy érthette, ahogyan csak akarja.
- Lehet az ön szemszögéből is értelmezni. De a háború a halandók kreálmánya, az ellenségeskedés, sőt talán még maga a halál is. A lélek viszont Istené, az Úr teremtette, és a léleknek hozzá kell visszatalálnia. Végső soron ennek nem kéne fontosabbnak lennie mint a háborúnak? Én erre adom meg az esélyt azoknak, akiket megmentek. - mondta halkan, már-már lemondóan. – Régi berögződések. - rántotta meg a vállát. – De van amikor még mindig jól jön.
- Kérem, ne hagyja abba. Szeretek...beszélgetni a dolgokról, megismerni a másik ember gondolatait. Szakmai ártalom. - sütöttem el egy béna viccet, amivel még inkább csak azt érhettem el, hogy visszahúzódjon. Mindenesetre folytattam. - Ebben azonban téved. A háború a bűn ellen és a Sátán ellen ugyanúgy Isteni parancs, mit az is, hogy szeresd felebarátodat. Már hogy teremthetne az ember bármit is? - nem akartam túlságosan támadni, mert féltem, hogy inkább feladja a témát, mintsem megpróbál valamennyi teret visszanyerni magának. - Miért, mostanában talán nem élvezné ezt? Bálok, ruhák...kérők. - bombáztam újra kérdésemmel, közben pedig szép lassan el közeledni az öregemberhez, hátha bejön az apáca megérzése.
- Harcolj a bűnnel. Igen. Ezt vallom én is, de az én fegyverem Krisztus fegyvere, és az nem a kard. Sokkal több mindent el lehet érni kedvességgel, megértéssel és szeretettel, mint hinné, és ez az egyetlen ami nem szül még több fájdalmat. A háború a bűn ellen, és a felebarátok szeretete egy azon érem két oldala. - a beszélgetésünk másik fonalára láthatóan elvörösödött. Büszke voltam magamra, hogy végre megtaláltam ezt a témát. – Talán... De ezek mind olyan dolgok, amikről lemondtam, mikor zárdába vonultam, a sóvárgás pedig csak kínozza a szívet.
- Ha magára támadna egy démon, meggyógyítaná, vagy két kedves mondattal illetné, mielőtt széttépi? Ha egy déli nemzeti hősük nagy tettét akarja megismételni, csak ezúttal nem a pápával, hanem egy falusi plébánossal, hagyná hogy bekövetkezzen? Lemondás? Úgy tudom a zárdába belépve a házasságról mondanak le a hajadonok, nem arról, hogy jólérezzék magukat. - piszkálom tovább.
- Nem hagynám, hogy megöljön bárkit. - jelentette ki határozottan. – De megmenteném az életét, lelakatolnám, és addig olvasnék fel neki a Bibliából, ameddig meg nem tér. Ha pedig az Úr nem segít meg, és ő kerekedik felül rajtam, akkor tudom, hogy már nincs több terve velem.  – majd át tér a másik témára is – Gyakorlatban talán így tűnhet, de valójában nem. A bűnről kell végső soron lemondanunk és Krisztusnak szentelni az életünket, ebben pedig a bujaságon kívül benne van a kevélység vagy a jóra való restség is.
Ahogyan lépdeltem közelebb a kiszemelt démonhoz és hallgattam kedvesem válaszát, úgy erősödött a fejfájásom. Egészen más volt, mint amit a sok körülöttem lévő dög okozott...és rossz értelemben. Egyáltalán mi akadályoz meg egy ilyen démont abban, hogy egy szempillantással megöljön? Érdemes ezért ilyen mértékben kockáztatni az életemet? Ez csak egy...opcionális feladat végülis. Karon fogva indulok el a lánnyal az ellenkező irányba, a táncparkett fel. Így legalább az is kiderül, mennyire kötelességtudó...
- Leo....? Maga nem...? Nem érezte? – kérdezte meglepetten. Nem válaszoltam neki, csak mikor már a táncmulatsághoz vezettem. Odaérve átkaroltam és elvegyültem vele a táncoló tömegben. Csak ekkor válaszoltam nem csak erre a kérdésére, hanem az előbbi témákra is.
- Ez is a terv...tervem része. Éreztem. Túlságosan is. - mondom sokat sejtetően, aztán folytatom a csapongást, aminek a hibájába már korábban is beleestem – ám nem bánom. Nem meggyőzni akartam jelenleg, hanem minél szélesebb körben megismerni a véleményét. - Nem gondolja, hogy ez kicsit kényelmes megoldás? Ha vesztettem, akkor az Úr akarta így...nem lehet hogy csak én voltam túl gyenge?
És a kevélység témájánál azonban hiába rázta az előbb a fejét, nem győzött meg vele. Fogékony rá. Nem engem akart meggyőzni a mondókájával, hanem önmagát. Folytassuk hát…
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de téved. Egy olyan örömforrás sincs, amit a Sátán teremtett volna. Egyedül az történhet meg, hogy rosszkor, és jó időben élünk ezekkel. Mint már mondtam, még maga Krisztus Urunk is részt vett egy menyegzőn, ami mi, ha nem mulatság? Hát olyan kegyetlennek ismeri az Urat, mint aki szolgáinak nem engedi meg a szórakozást? És ha kísértések...mik ezek, ha nem próbák, ami által még erősebb lehet a hite?
- Nem vagyok harcos. Meg tudom védeni magam, de mindig lesz olyan, aki erősebb nálam. Meg kell tenni mindent, hiszen Isten is csak akkor segít meg, de nem biztos, hogy az a minden elég. Így értettem amit mondtam az imént. - Oh. Ez esetben félreértettem. Sebaj, így is elmondott legalább magából valamit. Nem futamodott meg a szórakozás témájától sem, ám feltűnően kerülte a tekintetem miközben válaszolt. Véletlen volna? – A kísértések próbák, így van. És persze, engedélyezett a szórakozás, de mértékkel, keretek között, kerülve a kicsapongást és a túlzásokat. - válaszolta miközben táncoltunk.
- Mi vagyunk azok, akik megakadályozzák a gondot...hisz mi van, ha nem tudja megmenteni ott és akkor? Inkább vesszen oda a kisgyerek, mint a démon, akit lehetősége lett volna megölni? Nem tudhatja, érkezik e meggyógyítani. - tértem vissza az eredeti témára. Érveim ugyan gyerekesnek tűnhettek, ám nem véletlenül: próbáltam olyat keresni, amik nem túl támadóak, és nem is erősek ahhoz, hogy a hölgy visszakozzon, ám kellően körül lehet őket beszélni – nem volt egyszerű. Arra is jó volt azonban ez, hogy kiderüljön hogyan reagál az elvakultságra, aminek most tökéletes iskolapéldáját nyújtottam. - Nem hinném hogy kicsapongás lenne évente két ilyen bál. Ha úgy érzi kell valaki, akkor vigyáz, nehogy túlkapásba essen...tudja kit kell keresnie. - játszottam a szépfiút, egyszerűen azért, mert élveztem. Az előbb mintha éreztem is volna egy kis ellenállást, azonban ő is tudta mennyire feltűnő lenne ha most felfordulást csinálni. Ezek a körülmények…szörnyű.
- Ha választanom kell, hogy a gyermeket mentem meg vagy a démont, akkor a gyermeket fogom. Ha van lehetőségem, mindkettőt. Ha megmenthetem a gyermeket anélkül, hogy a démont megölném, akkor gondolkodás nélkül azt fogom választani. De... Ha mindenképp az egyetlen megoldás, hogy elvegyem az életét, a második esélyét az üdvösségre... Azt hiszem megtenném. – bökte ki végül a választ. – Nem bírnám elviselni a bűntudatot, amit a gyermek halála felett éreznék, de ez emberi dolog szerintem. Ameddig van másik megoldás, azt a másikat választom. - fejezte be a gondolatmenetét, legalábbis ebben a témában. – Nézze meg ezt a ruhát. Maga szerint csak ameddig kiválasztottam hányszor estem bűnbe? Az ékszerek, a cipő, hogy csak az volt elég jó, ami a legújabb divathóbortoknak eleget tett... Mindenki küzd a saját démonaival, én sem engedhetek neki tűnjön bármilyen ártatlannak elsőre. Még évente kétszer sem.
Lassan sikerül lekeríteni a dolgokat, ez pedig jó, itt az ideje, hogy újakat vessünk hát fel – így gondolhatta ezt ő is, hiszen most kérdezett rá a korábban levegőben hagyott mondatomra.
- Mit érzett? - kérdezte halkan.
- Örülök a döntésének. Higgye el nekem, általában nincs. - zártam le a magam részéről is a gyógyításos történetet. Lehetett volna még vitatkozni, ám elég volt már a kérdéseimből. A hiúságát azonban még nem engedtem el… - Miért, mi volt a bűne? Azt hogy elképzelte önmagát szépként? Azt hogy elképzelte önmagát, ahogyan megnézik a férfiak? Ez lenne a bűne? Legközelebb jöhet egy szakadtabb ruhába is, ha úgy könnyebben engedi a lelkiismerete. - valamiért…látni akartam bűnbe esni. Élveztem volna a felette való hatalmat, azt, hogy én voltam az, aki elérte azt, hogy elbukjon. Nem voltam rest ezért tovább próbálkozni. Mit éreztem? Sokkal jobban foglalkoztat az, hogy most mit érzek. – válaszoltam halk megszólalására.
- Igen. Ez a halálos bűn felé kövezett sima szekérút. Szakadt ruhában pedig már nem érezném jól magam. – mosolygott rám -  Miért, mit érez? – nézett mélyen a szemembe. Nem, ez a trükk nem fog bejönni, bármennyire is próbálkozott, mindössze folytattam a táncunkat. Talán ez erősíthette meg benne negatív feltételezését. – Ne próbáljon játszadozni velem, Leo. A színdarab addig jó, ameddig a benne játszó színészek nem ripacskodják el a szerepüket.
- És a halálos bűn, ha jól értem az, hogy szépnek tartsa magát. - fejeztem be helyette is a gondolatmenetét. Nem akartam rákérdezni, miért érzi ezt bűnnek, hisz a válasz egyértelmű lett volna. Talán az eretnekek és boszorkányok utáni hajsza annyira lekötötte volna a figyelmemet, hogy nem is figyeltem volna az "egyszerű vétkekre"? Csakugyan bűn ez? Tettem fel magamban a kérdéssort. Talán egyszer megbeszélem valakivel. Talán pont vele. Azonban ez nem ma este lesz. - Ripacskodás? Úgy hiszem ebben nagyobb gyakorlatom van, hölgyem...és el sem tudja képzelni, meddig elmennék azért, hogy a színdarab és az álca tökéletes legyen. Főleg ha az életünk múlik rajta. - tekintettem körbe, ezzel nyomatékosítva a mondandómat.
- Meghiszem azt... De ha az életem múlik valamin, akkor próbálnék mielőbb túlesni rajta.
- Ennek ellenére nem úgy tűnik, mint aki abba szeretné hagyni a táncot...és nem is úgy, mint aki szenved miatta. Vannak olyan apró örömei az életnek, amik még veszélyes helyzetekben is letudnak kötni. Önt talán nem?
- Dehogynem. Húsból és vérből vagyok én is. És bevallom... Tényleg rég táncoltam. Ezért vagyunk most a parketten? - Hát nem sikerült kiölni azokat a fránya vágyakat öt év alatt?
- Mi van ha a feladataim közt szerepelt az is, hogy a mostanában oly sok próbát átélt...hölgy - kerülöm el ügyesen az nővér vagy apáca szót - életébe egy kis szórakozást is vigyek? - Teljesen egyértelmű volt, hogy ez a saját magam által kitűzött „cél”, mégis így mondtam el. Érdekli mit akarok?
A zene elhallgatott, a tánc pedig véget ért. Talán pihenni mentek a muzsikusok, nem tudhatom, ám mivel szinte mindenki újra az asztalokhoz vette az irányt, mi sem tehettünk másként.
- Köszönöm a táncot. Egy élmény volt. - hajoltam meg. - És most?
- Most keressük meg végre az öregurat, mert van hozzá néhány szavam az öltözékéről.
Eddig tartott volna a szórakozásom? Egyelőre lehet, hiszen így is eléggé túlfeszítettem már a húrt, hagynom kell kicsit pihenni. Az eddigiektől más hangnemben, érezhetően komolyabban tettem fel a kérdésemet. Hogy komolyan gondoltam e következő gondolatsort? Természetesen nem.
- Biztos hogy kockáztatni akarja ezért az életét?
- Ön beszélt a pápa parancsáról korábban. Most tagadná meg?
- Nem tudok eleget tenni a Pápa parancsának, ha az első adandó alkalommal a vesztembe rohanok. És az Ön ..képességei is kárba vesznének, Krisztus parancsára.
- Nem kell, hogy harcba torkolljon. - néztem rám felhúzott szemöldökökkel- Hacsak nincs olyan, amit nem mondott el a feladattal kapcsolatban...
- Ez itt nem harc lenne, ha rájönnek...kik vagyunk - súgtam a fülébe - , láthatta korábban is. Miért kockáztassunk? Láttuk. Beszélt. Sok démonnal. Még személyleírást is kreálunk a visszafele úton. - kísértettem.
- Ez csak egy álca. Amit mond pedig kibúvó. Nem tudtunk meg semmit. Vagy talán... - fordult velem szembe és nézett egyenesen az arcomba – ....fél?
Ritkán van az, hogy maga az áldozat ajánlja fel nekem, mivel verjem át – ez azonban azon kevés esetek egyike volt, amikor ez történt.
- És ha igen? Íme, egy a sok kísértésem közül. Ahogy ön, úgy én sem szeretek fejjel nekik menni. - és bár láttam az egyenes utat arra, hogy ezt az érvelést ledöntse, mégis elsütöttem. Ő vajon meglátja?
- Nem kell fejjel nekik menni. Maximum beszélgetni, és a megfelelő pillanatban, amikor túl forróvá válik a talaj elmenjünk. - Nem, vagy nem vette észre, vagy nem akarta – helyette buzdítani próbált.
- Láttam mire képesek a démonok, és azok nagyon gyengék voltak. Több mindent eltudnak érni, mint azt Ön hinné. Nem biztos, hogy az apró beszélgetés nem lenne elég számukra ahhoz, hogy rájöjjenek mik vagyunk.
- Nem fogom elmondani senkinek. – mondta, majd gyengéden megfogta a kezemet. Ennyire megértő lett volna? Tényleg képes lett volna itt hagyni a parancs ellenére az egészet, csak azért mert én azt mondtam félek? Kezembe adta a lehetőséget egy egészen érdekes befejezésre.
- Mi lenne, ha alkut kötnénk. - mondtam, bár ez tipikusan démoni szófordulat volt. - Én szembenézek az én kísértésemmel, amennyiben Ön is, a sajátjával. Egy bál. A következő hónapban. Még csak nem is kell, hogy én kísérjem el - teszem hozzá - Jól kell éreznie magát. Csinos ruhát felvennie. Én pedig most legyőzöm a félelmemet.
- És ez miért segítene most magának? - kérdezte, miután elnevette magát – Amúgy sem hiszem, hogy a priorissza elengedne.
- Sokkal könnyebb legyőzni a félelmet, ha megfelelő motivációja van az embernek. – válaszoltam magyarázat gyanánt, ezt kivételesen teljesen őszintén - A priorisszát pedig hagyja csak rám...névtelen adomány egy borospincétől, azonnal meggyőzi majd, hogy az egyháznak részt kell vennie az eseményen.
- Miért motiválja az, ha elmegyek egy bálba és még csak nem is magával? Mi a jó ebben önnek?
- Bármilyen nehéz is elhinni egy magamfajtáról, még én is vágyom néha, hogy mások arcára örömöt csaljak.  - hazudtam a szemébe...még sem mondhattam elvégre azt, hogy látni akarom hogyan tud ellenállni azoknak a sokat emlegetett kísértéseknek.
- Ez nem válasz. Mondtam, hogy ne játsszon velem. - ajaj, szorul a hurok.
- Akkor úgy fogalmazom meg, hogy láttam ma is a boldogságot. Tánc közben. A ruhában. Az asztalnál. Na meg talán még is reménykedek egy kicsit abban, hogy engem választ partneréül. - ebben végülis nem hazudtam, hiszen újfent élvezettel néztem volna végig a mai jeleneteket…vagy talán többet is?
- Nem. - válaszolta egyszerűen. Az egy szóból álló visszautasításával nem tudtam mit kezdeni. Ha érveket sorolt volna fel, vagy indokokat adott volna elém, arra tudtam volna reagálni, de így? Csak az eddigit tudom hajtogatni.
- Adjon egy esélyt. Ön úgy látta, hogy ez rossz. Bűnbe viszi, elrontja. Adjon egy esélyt az inkv...nekem, hogy bebizonyítsam: nem így van. Ma sem esett bűnbe, pedig utólag belátom, én is hozzásegítettem. Sajnálom. De be kell látnia, nem arra hívott el Krisztus, hogy elnyomjuk a vágyainkat, hanem hogy megtanuljunk élni vele...még a menyasszonyaként is.
Ez volt az utolsó dobásom, és ezt én is tudtam. Kételkedtem abban, hogy ez megfogja győzni, de ha nem, akkor ma én vesztettem. Tanulságnak jó lesz.
- Mondja el, miért jó ez magának igazából. Mit akar elérni vele? Látni, ahogy elbukok? Ez valami különös tesztje az inkvizíciónak? – kérdezte, teljesen semleges hangon, ami meglepett – De tegyük fel elmegyek. Az egy dolog hogy nincs miből ruhát vennem magamnak, beérem egy közepessel, de az már nem fog tetszeni igazából. Aztán elmegyünk egy bálba, ön és én, és jól érezzük magunkat, és még mindig feltételeznem kéne, hogy ez az egész ártatlan marad... De nem maradhat, hiszen a tiltott gyümölcs mindig édesebb mint amit megkaphatunk. Én csak... Könnyebb elkerülni ezeket a helyzeteket, mint foglalkozni a következményekkel. - bukott ki belőle végül a kétely minden forrása.
- Miért, rám csak inkvizítorként lehet gondolni? - válaszolok neki, már-már nem is figyelve arra, hogy milyen szavakat használok. - Egyszerű emberként nem? Pedig ma még azt a gúnyát is levetettem! - válaszolok tetetett ingerültséggel, egy kis szomorúsággal vegyítve. Talán némi érzel hiányzott ahhoz, hogy hatással legyek rá?
Felvázolta hogy eljön. Ez talán már valamiféle hajlandóságot mutatna arra, hogy hajlik az alkum iránt?
- Ruha? Ez csak kibúvó. Talán pont a bornál fogja érdekelni a primisszimát, hogy mit varrat magának. Következmények? Következményei voltak a nemesi származásának, következményei voltak annak, hogy nem akart férjhez menni, következményei voltak annak, hogy zárdába vonul. Csupa felelős döntés..Maga talán nem érdemli meg, hogy néha meg is kelljen gyónnia valamit? Amikor nem törődik a következményekkel....amikor ember. - válaszoltam neki, legalább annyi műharaggal a hangomban mint az előbb. Egyértelműen rizikós volt a választott taktika, vagy nagyot nyertem vele, vagy nagyot vesztettem. Ez esetben az utóbbi történt.
- Nem értett meg semmit a történetemből, vagy bármiből, amit az este folyamán mondtam. Mindig a legjobb megoldást keresem, ami a legkevesebb fájdalommal jár mindenkinek. Ha tudom hogy hibát követek el a pillanatnyi szórakozásért, aminek még annál is súlyosabb következményei lehetnek, akkor lemondok a szórakozásról.  Ezt jelenti az önmegtartóztatás. Átmentem a tesztjén? - válaszolta egy korty bor és rövid csönd után. Nem lepett meg a megszólalása kinéztem belőle, hogy van ennyi logikája. Mégis, jelen esetben nem teljesen volt igaza. Kérdésére egyszerűen feleltem.
- Át, kedves Gloria nővér. - azt azonban mégsem engedhettem, hogy teljesen győztesen jöjjön ki a szituációból. Egy nagyobb lépéssel az orra előtt teremtem és csókot nyomtam az ajkaira. Nem tartott sokáig, ahhoz azonban épp eléggé hosszú volt, hogy elgondolkoztassa. A csók után se szó, se beszéd indultam el az öregember legutóbb pozíciója felé. És hogy mi értelme volt? Mindössze annyi, hogy összezavarja a magabiztosságát, amit a kérdéséből és válaszából kiéreztem…és talán egy kicsit vágytam is rá.

Rengett a föld is, ahogy a díszes menet megindult a torony irányába. Egy hatalmas kőóriás vonult át a boltíven, melyet kis híján el is döntött. A toronyra vezető tér előtt a fal egyik gyűrűje húzódott, vaskos kapuval és rácsokkal megerősítve. Ott álltak a városőrök, s engedtek be mindenki, aki meghívóval érkezett. Ennek a vendégnek viszont nem volt szüksége felmutatni...
A monstrum egy könnyed mozdulattal megragadta és szélesre tárta a kaput, ezután nemes egyszerűséggel kettéosztódott, majd a két fele a kapu egy-egy sarkába húzódott, s egy antik szobrot megszégyenítő nyakatekert pózban megmerevedett. Három démon követte, mindannyian egy-egy zászlót tartva a magasba. Gerard volt a jobb szélső közülük. Daliásan húzta ki magát. Úgy érezte, majd szétdurran a benne túlcsorduló büszkeségtől. Lilithyra Daemnas Q'rgal megszámlálhatatlan újászületettnek parancsolt. Mégis őt választotta ki, hogy az egyik zászlóvivője legyen. Nem sok kellett, hogy né érzékenyüljön el, ahogy besétált a kapun, és az ott tébláboló tömeg örvendezve fogadta őket. Nem is csoda, hiszen a pokol királyának egyik legfelsőbb emberét kísérték.
A három zászlóvivőt egy szakaszra való harcos követte, merev alakzatban, egyenletes léptekkel menetelve. Ők voltak a három herceg követői, akik a zászlóvivőkkel együtt érkeztek. Mikor a menet megállt, az első sor kihúzódott oldalra, s a második sör lépett előre. Aleena, Klaus is a második sor részei voltak. Kezükben puskával tisztelegtek, majd a sor többi tagjával együtt az ég felé szegeték a fegyverüket és sortűzzel jelezték a tábornok érkezését. Fegyvereikből mágiával átitatott lövedékek repültek az ég felé, s ott ezernyi szentjánosbogárként hullottak darabokra és kezdtek el a torony felett körözni.
Egy fegyveresekkel körbevett szekér zárta a sort. Díszes, aranyozott jármű volt, melyet két, színtiszta kőből álló, ékköveket viselő ló húzott. A tetején ott pihent Lilithyra-tábornok híres kígyója, egy jelelgzetes forma, amit a szikláinak választani szokott. Hosszú, daliás fogai, merev, pajzs alakú pikkelyei most is ugyanolyan tiszteletparancsolóak voltak, mint eddig bármikor. A kísérek maradéka, a felfegyverzett démonok két hosszú sort alkottak, ahogy a bejárat előtti utat szegélyezve a magasba emelték a fegyvereiket. Az egyik zászlóvivő nyugodt, elegáns léptekkel sétált oda a kocsi ajtajához és nyitotta azt ki. A tábornok elegáns léptekkel érkezett meg, s üdvözölte a többi vendéget. Azaz csak intett nekik, nem szólt egy szót sem. Nem volt rá szüksége. Egy másik zászlóvivője, történetesen Gerard a torony kapuja elé állt, ahol az odarendelt katonák vigyázták, hogy senki se okozzon felfordulást a neves ünnepségen.
- Bejelentem I. Darrakard, a démonok királyának első tábornokát, Lilithyra Daemnas Q'rgal úrnőt! – hangzott a hivatalos bemutatás.
A díszes társaság ezután bevonult a toronyba, ahol elvezették őket a terembe, ahol a rangosabb démonok gyűltek össze és élvezték az estélyt. Ott aztán rövid bevonulást és egy újabb bemutatást követően szabadon lettek eresztve a zászlóvivők, így mindenki mehetett arra, amerre akart. Normálisan nem ez szokott dolgok rendje lenni, de Lilithyra már így is elég ideges volt, hogy „tábornokhoz méltó módon” kellett ide bevonulnia. Azóta sem értette, miért nem lehet csak simán csendben elintézni az ilyeneket.
- Elképesztő, nem...? – és mindenki közül pont a diplomata volt a leginkább elképedve.
- Ezt hogy érted? – mondta Lia.
- Még életemben nem voltam ilyen rangos eseményen. A családom nem igazán vitt csak kisebb összejövetelekre. Beleborzongok ha csak eszembe jut, milyen egyezségek születhetnek egy ilyen helyen.
Végül aztán egy kisebb asztal mellett álltak meg, egy tél péksütemény körül. Akkor szúrt szemet mindenkinek, hogy mintha egy kicsivel több figyelmet kapnának a kelleténél. Sőt, a démonok egy jelentős hányada őket figyelte fél szemmel, amióta csak megérkeztek. És nem éppen kedves pillantásokat kaptak tőlük.
- Valami rosszat tettünk? – fordult Maria felé Klaus, akinek fogalma sem volt, hogy kell ri közegben mozogni így azt feltételezte, hogy valamivel megsértették a többi vendéget.
Gerard idegesen fordította hátra a fejét.
- Azt hiszem erre tudok válaszolni. – sóhajtott egy nagyon - Emlékszel meséltem, nem sokkal azután, hogy megkaptam a címem azonnal elküldtek egy misszióra, amin a teljes királyság nevében szólhattam. A hercegek nagy része csak pitiáner feladatokban vehet részt. Gondolhatod, mekkora viszhangja volt ennek...
- Lám, lám, lám. – szólt egy idegen hang - Gedeon herceg, csak nem? Eddig még egy helyen sem láttalak, hogyhogy most idetoltad a képed?
Egy emberként fordultak a hang irányába. Mögöttük egy majd két méter magas, nyurga testalkatú, hosszú hajú, két szárnnyal és szarvval megáldott démon figyelte őket. Tisztán érezték a szavaidól áradó gyűlöletet. Olyan volt, mintha le akarta volna őket szúrni.
- Nem is tudtam, hogy mások is ismernek. Ez olyan hízelgő. – fordult felé Gerard mosolyogva, tudomást sem véve a démon gyilkos pillantásairól.
- Ne add nekem itt a hülyét. Azt hiszed olyan nagy dobás lettél, csak mert véletlenül megakadt rajtad egy tábornok szeme? Nem vagy több egy jelentéktelen kis porszemnél.
Gerard vett egy nagy levegőt. Ezt akár már kihívásként is értelmezhette volna.
- Talán a pozíciómra fája  fogad? – rúgott belé még egyet a sazvaival – Kedves...hogy is hívnak? Nem jut eszembe.
Ez megtette a hatását. Az idegen démon döhtől vörös fejjel vicsorogva lendült neki Gerardnak. Az öve felé nyúlt, s egy díszes kardot húzott elő.
- Szóval ezt akarod?! Felcakkozom a nyelved!
Hangos csattanás zúgott keresztül a termen. De a kard nem érte el Gerardot. Leo hárította a csapást, feltűnően elegáns mozdulattal.
- Én vagyok Lord Gedeon bajnoka. A vitás kérdésekben úgy illik, én vívok meg.
- Neked talán nincs bajnokod, pajti? – kérdezte tőle gúnyosan Maria.
- Te rohadék! – ordítota mostmár teljesen vérgőzös hanggal, miközben ismét lecsapott.
Leo isméthárított. A démon megkerülte, bár ő nem követte, ismét lecsapott. De Leonak ez sem okozott gondot. Ellenfele ismét oldalra futott, majd ismét sújtott. A tünde kardja újra megakasztotta. Leonak nem okozott hárítani a csapásait úgy, hogy oda sem nézett. Persze a démon nem tudhatta, de Gerard időközben használta a Gondolattovábbítást, így Leo pontosan látta mindazt, amit Gerard is.
- Miféle alantas trükk ez...?
- Ezt intézzük el máskor. Nem akarod te sem magadra haragtani a tábornokokat, ugye?
A démon sértődötten távozott. A kis csapat tagjai jót nevettek rajta.
- Hát ez haláli volt! – törölt le egy könnycseppet a szeme sarkából az inkvizítor.
- Látjátok mit mondtam. Bármely ellenfél megfutamítható, ha nem képes átlátni a cseleiden.
- Pontosan, kedves Li’adrynn. – tapsolt a hátuk mögött Lilithyra tábornok.
6- Ön végig figyelt?[/color]
- Természetesen. Ó, és Gerard. Legközelebb az illúziód is varázsoljon, ha annak takarásában használsz egy igét. Biztos vagyok benne, hogy több herceg és hadvezér átlátott rajta.
Gerard idegesen kapott a homlokához. Illúzióval fedte el a kis jelenetet, hogy ne borzolja fel a vendégek kedélyeit. De úgy látszik még van mit tanulnia róla.
- A...ahogy kívánja. – és őt hatan elindultak, hogy élvezzék a bál nyújtotta lehetőségeket.

Vidáman döngicséltem a szobámban, nyakig elmerülve a könyvekben. Ami azt jelentette, hogy rám borult az egyik könyves polc. A robajra nem jött senki, régen gazdám lépései már visszhangoztak a folyosón. Furcsa.. csend van. Mire nagy nehezen kihúztam magam, egy nő állt az ajtómban, még mindig egy botra támaszkodva, de már kellően stabilan ahhoz, hogy járjon.
- Csodálkoztam, hogy még meg van az összes mézes csupor. Nem gondoltam volna, hogy egy démon ennyire el tud merülni a könyvekben. - majd felém nyújtott egy tányért, amin mézes kenyér volt. Az aranyló nedű teljesen beterítette a tányért, benne apró kenyér darabok úszkáltak. A látványától a nyálam kicsordult, végigfolyt az államon. Oda ugrottam, szárnyaimmal össze-vissza verdestem. A szobámban annyi könyv szekrény került be, hogy alig tudtam mozdulni.
A tányér tartalma hamar elfogyott, már csak a maradék pár cseppet nyalogattam le a széléről. Fel se tűnt, hogy gazdám lánya rejtélyes mosollyal vigyorog rám.
- Tudod, ha részt veszel egy ünnepségen rengeteg finom süteményt kóstolhatsz.
Itt abba hagytam a tányér nyaldosását és rágcsálását majd ránéztem a szalma szőke nőre. Nem folytatta, kényelmes léptekkel bejött és óvatosan kerülgetni kezdte a könyveket és a polcokat, majd leült egy székre.
- ...hhmm.. habár egy démon aki nem ismeri az etikettet a démonkirály szülinapi bálján... - hangja itt enyhén lemondó volt és ettől a hátamon futkorászott a hideg. Csak nem ki akarnak hagyni valamiből? Nem az zavart, hogy nem érezte megfelelőnek, hogy részt vegyek egy ünnepségen hanem az ott felszolgált édesség kihagyása zavart pontosabban ha szülinap akkor mindenféle finomság megfordul.
Össze kaptam magam és a tányért magam elé tettem hátam kihúztam és igyekeztem úgy tenni mint aki most várja hogy felszolgálják az ételt.
- Nagyszerű! - ugrott fel a székről már amennyire egy botra támaszkodva ez kivitelezhető. - Ma este lesz .Gyere velem!- Követtem a szobájába majd végig néztem ahogy kirángat pár ruhát az egyik szobalány segítségével a szekrényből és elém rakja.-Ez nem jó ,túl kicsi.-Itt vörös lettem és ösztönösen magam elé kaptam a kezem.- Tökéletes !-kiáltott fel szemei ragyogtak az örömtől.-Ez lesz a ruhád!-Zöld ,szeretem ezt a színt megy a hajamhoz.Válla kellően széles volt hogy a szárnyaimnak se okozzon semmi kellemetlenséget.-Már csak a hajaddal kell valamit kezdeni, ne hogy úgy járj mint múltkor.-itt nagyot néztem rémlik az esett a sok ragacsos étel miatt a hajam össze állt és nem tudták kibontani sőt a végén már a fésű is meredezett ki belőle egy győzelmi zászlóra emlékeztetve. A megoldás egy kis víz volt pontosabban egy hatalmas felhőszakadás ami kimosta az összes ragacsot a hajamból.
- Kontyba kellene fogni, kisasszony úgy ha még össze is keni kevesebb gond lenne vele egy ideig nem kellene kibontani.
A kisasszony igenlően bólintott és neki álltak össze készíteni a bálra.
- Ön miért nem jön velem ?-kérdeztem már útra készen az ajtóban állva.
- Csak nézz rám nem tudok hosszabb ideig állva maradni nem hogy táncolni tudjak.Ez már a fiatalok dolga.-nevetett.Egy nő aki saját kapzsisága miatt nyomorba döntötte a lányát majd utolsó éveiben félve a tehetetlenségtől helyre akarta hozni...
Hosszú zöld ruhámat kivételesen nem a hagyatéki cuccokból szereztem gazdám lánya erre a különleges alkalomra a legújabb divat szerint öltöztettet saját ruhatárából.Az izgalom járta át a testem hatalmas tömeg zene és étel.Aztán hirtelen elnémult minden .Szárnyak de nem hasonlítanak az átkosokhoz fehér szárnyak tollal borítva .Szemeim elkerekednek és kíváncsian tisztes távolságba lopózom .Ahogy araszolok egy nő felsikít mellettem a kisegerem nevét harsogva.Mit akar tőle egy vámpir ? Ahogy elnézem nem a vacsoráját .Így folytathatom a megfigyelésem.Szárnyaim zizegtek egy pillanatra se hagyták abba .
- Mutasd magad. - szólított fel. Az alakja szoborformán merev, az arca tűnődő.A hangja tekintély parancsoló volt.Nem démon .Reméltem hogy hasonlo hozzám de nem ő más.Elgondolkoztam még sose láttam ilyet .könyvekben olvastam róla de ez más volt.Elfussak ? Nem tudni akarom mi ez, ki ez? A szárnyai fehérek és mindha egy galambból tépték volna ki és ragasztották a hátára. Megálltam és kővé dermedtem oda megyek .Kiléptem a tömegből de tisztes távolságra ettől a furcsa madártól. gyorsan újra elővettem titkolt etikett tudásom :
- Nevem Corlieva A... és elkezdtem nézni a szárnyait nem ragasztott milyen érdekes teremtmény. Számat nyitva hagytam.
- Andromeda. - felel neki.- Miért követtél?
Elmosolyodtam. SZárnyaim jobban táncoltak mint kellet volna.Éreztem hogy ha itt folytatom repülni is megtanulok .
- Nem követelek semmit .-tyúklépésbe próbáltam közelebb menni hozzá. Hallottam hogy aurájuk negatív hatással van ránk de mennyire?Számolgatni kezdtem.Az a furcsa kellemetlen érzés egyre erősebb lett végül inkább megálltam. 
- Téríteni vagy itt?
- Iszod a sört? - nézett rá nagy komolyan.
Szárnyaim izgalma tovább terjedt a lábamba és nem tudtam mit tenni magammal .
- Jajj de jó iszunk-körbe ugráltam Andromédát de aztán felvillant bennem valami és megtorpantam:
- Ti is szeretitek az alkoholt?Ez csodás ! Gyere menjünk! Rengeteg édesség is van ott.-gyorsan előkaptam  a tarisznyából egy kis mézes üveget és elindultam.Ezeknek az italoknak borzalmas íze van megédesítem hogy a nefilimnek finom legyen.
Mikor vissza indultam volna láttam h Wyn és díszes kísérete oda verődőt .Így még 3 poharat vettem el és izésítettem meg majd egy tálcát lenyúltam és arra álittotam rá a poharakat és gyorsan vissza sompolyogtam a többiek.Végig nézhetem ahogy wyn felemeli a szoknyáját ege k az a borzalom bőr és pont ilyenkor nem hord nadrágot ha annyira utálja aa szoknyát miért tolta le?Előveszem a legüdébb mosolyom és visszatérek:-elnézést hogy késtem de gondoltam hozok nektek is valami frisitőtt toltam a táláct az orruk elé.Majd várakozva néztem adára.Nem tudtam a kezébe adni .Így  tálca szélét fogva igyekezet keze közelébe juttatni a poharat
- Íme az első kör. - jelentette ki Wyn .Aki elment miután megkínáltam a társaságot finomsággal.Azt mondta valami yöldnek hívják .Nekem furcs volt.
- Nna nem mondtam, hogy feltétlen... - kezdi a sötét elf.- Wyn, ennyire elhiszed, hogy változtatok nem is tudom, hány évnyi szokásomon? - Micsoda? Nem is tudom, hány évnyi? Csak tudom, hány éves vagyok. Vagy nem?
 - Úgy tűnik, senki nem mutat be minket, de akkor bemutatom én magamat. Mina vagyok, kedves szárnyasok... - mondta a díszes ruhába öltözött vámpír.- Én pedig Damien. Szabad megkérdeznem, honnan ismerik egymást Wynnesával
Nem értetem a vámpir és self reakcioját miért nem veszik el a poharukat.Wyn gazdám jelezte hogy  át adja nekem amiért hálás voltam mivel a sajátomat már megittam most ezen volt a sor :
-Nevem Corlieva Avaerthearrum.Ti Wyn szövetségesei vagytok?ha akarják persze segítek wynnek.-Adához fordultam de ha már itt tartunk akkor te is segítesz wyn szent céljának elérésében?Kérdeztem meg egy hatalmas vigyorral az acomon
- Az erdőből. -reagált Androméda bár kicist megkésve.
- Ez nem sör. - összegezte egy halk nyögés után a nefilim.
- Nem. Ez pálinka, de olyan, hogy sem apám, sem a másik nem ismeri. - kotyogtam ki, mire melepődve néztem fel rájuk.
- Hát ez elég hivatalos fogalom, de nem vagyunk az ellenségei, szóval gondolom, igen - vonja meg a vlát a vámpirnő.  - Mármint... az anyukád? - kérdi Mina.
- Na de... de... kérem... Wyn... - habogja Damien kezei úgy kulcsolodnak  apohárra mintha imára készülne.
A helyzet kezedett furcsa fordulatott venni .Nem értetem mi a gondja adának a sörrel amit hoztam neki de örültem h a többiek is meghagyták így nyugodtan tudtam iszogatni míg kerestem vmi enni valot és rá kellett jönnöm h nem elég édes az étel."öld meg"-néztem értetlnül az elf fickóra.Megölni kit?Lehet h véletlenül beadtam neki vmit?
- Két apám van. - jelentette ki Wyn.
Androméda megidézte fegyverét .A levegőt még mindig a furcsa zöd köd töltötte ki .Wyn igykezet megakadályozni a gondot így lenyalta a közeledő őr fegyverét.
A vámpirlány félörültként igykezte összeszedni az üveg szilánkokat. A táncolás nem erősségem ,pontosabban még sose táncoltam ennyi lényel  megtöltött terembe ráaádsul egyedül milyen szomoru mindenkinek van párja csak nekem nincs.Válat vontam a tánc lényege hogy össze kapaszkodj vkivel.Ahogy gondolkoztam hogy kezdjek-e egy unalmas táncba a levegővel vagy pedig fogjak egy tál ételt és azzal keringőzzek ami persze csöpögőt a méztől megjelölt 2 szolgáló kezükbe seprű. láttam wyn mutatványát és mivel nem jött még több katona így oda mentem határozotan elkértem majd megfordítottam hogy a szörs seprűfeje meredjen az égnek és mintha az volna  a természetes elkezdtem táncolva vele körbe körbe nem törődve a furcsa párolgo zöld cuccala  földön se a takarito személyzettel aki próbálta tőlem vissza kérni .főleg hogy fejem egyre zsongot és ez a  seprű szép lassan egy egyre jóképűbb férfé formáját vette fel..
Nem volt könnyű dolgok a szolgáloknak nagy nehezen elveték tőlem a seprűt aki ekora már egy daliás férfi volt és irto jó tánc partner de a végén az egyik szolgálo hosszas kergetés után lecsapta  kezemről .Vmit gagyogott h ő az ő hercege majd elrohant vele.Lehetsz brki urinő vagy szolgálo uralkodonő vagy koldus és kis yöld és a seprű lesz álmaid hercege..A társaság akihez csapódtam enm nagyon foglalkozott velem így fogtam egy tálca ételt ami már teljesen beszivta a mézet .Majd elkezdtem keringőzni vele közbe mindig egy kicsit csenni belőle amihez magasabbra kellet emelnem a tálcát igy nem láttam semmit.Így történt hogy a számhoz emeltem a tálcát és akkro vmi furcs érzés eluralkodott rajtam a féle fájdalmas kellemetlen érzés mikor a nefilim közelébe áltam mikor ezt realizáltam már késő megbotlotam vmiben .vagy inkább vkiban .Nem csoda ha az self mindig látószög lett van könnyen pofára esnek benne  ahogy én .Az étel amivel vidáman és elégetten táncoltam becsúszót a táncparkett közepére és akik nem figyeltek hasonló talajlazítást végeztek mint én .Bár a díszes kövön finomítani nem lehetet
Nevettem ahogy a torkom kifért szárnyaim össze vissza verdestek,Örültem hogy a nefilim felsegitett ami még az emberek között is ritka volt hisz ki segiteni szívesen egy démonnak .Igaz csak a ruhámat fogta meg igyis éreztem számomra fojtogat auráját de a kellő távolságba egész elviselhetetlenek tünt,Mindeki az ételek irányába idutl meg és erről én se maradhattam le igaz ami igaz hogy amig a társaság trécselt addig én eszeget .De meg kell hagyni nagyon jó és finom ételek vannak igaz votl ami nem volt elég édes íy igyekeztem fűszerezni de a mézem elfogyot ki gondolta volna h egy előkelőség ünnepségén spórolnak a mézzel?!
-Tessék!- toltam be Andromeda orra alá egy tál húst vmi körtettl ez az étel azok szerencsések egyike akiket utólag  izésítetem.-EZ a legfinomabb.
A vámpírt egy ideig néztem ő az előbb az italt se fogadta el tőlem de azért hátha az éhsége erősebb főleg amint hallottam a gyümölcs szót.-Abba a tálba vannak a legfinomabbak-mutattam egy tálra amit valószínűleg inkább dekorációnak gondoltak mintsem eledelnek ennek ellenére egy kis véletlen folytan a mézes üvegemből került rá eme isteni nedűből. Wynt alapból meg se kínáltam .Az ízlése az alakja és modorával együtt olyan mint valami furcsa deszka néha felszívja magát de amúgy lapus sivár és egyáltalán nem finom  
- Nem-e disznó ez, igaz? - szegezte nekem a kérdést.
Csodálkozva néztem a nefilim kérdésére.
-Nem tűnik annak . Arról a tálcáról csentem belőle.
A kis zűrzavar fel keltett érdeklődésem. Tetszett hogy nem csak én megyek Wyn idegeire így szépen leültem magam elé vettem egy tál süteményt meg sört amibe már nem került méz így irtó savanyú volt de azért valamivel le kellett öblítenem a száraz ételt. SZóval ilyen lehet külső szemlélőnek lenni mikor Wyn kezd bepipulni.Még így harmadik félként se tudnám komolyan venni.Ezen nevetnem kellett -Wyn hozz magadnak sámlit vagy létrát úgy mégis több az esélyed.-nem vagyok hozzá szokva az ilyen tömény sörhöz kicsit kábultnak zsibbadtnak éreztem magam .De még mindig mulattatott a társaságom .
Szemeim kitágultak el se hiszem repülő kaja mennem se kell érte. Kinyitottam a számat és mint valami hű vadászkutya ami a leeső zsákmányt akarja reptébe elkapni ugrotam előre a süti után.A mutatványom teljes mértékbe sikerült volna ha túl méretezett táncoló szárnyaim nem akadályoztak volna így a süti szélét kaptam csak el aminek következtében a a lekvár rajta finoman meg indult az állam felé majd mivel csak egy kis részét tartottam eltört és egyenesen a mellkasomra esett .
A döbbent arcok kizárták a zenét.Mintha a csapat számára meghalt volna a tánc és jó kedv.Körbe néztem.Neme törtem össze semmit nem döntöttem fel senkit a mutatvávnyom során.Ada mondata lehet az oka mert azután állt be a csend. MIt akart vele kifejezni. Ekkor láttam meg ahogy Wyn arca valaki más arcához ér.Vágtam egy grimaszt:
-Fujj!-Majd elgondolkoztam de ez azt jelenti hogy...Itt elkezdtem tapsolni.Igen ez azt jelenti de vajon Wynre hogy hatna a terhesség ?Olyan pici.A vámpir lány arca olyan mintha most tudta volna meg h a máglyára kerül. SZóóval Wyn tolvaj is ő nem halottakat lop hanem szerelmet természetesen másét. Ez az apróság már mosolyt csalt az arcomra és körbe penderültem.EZ egy jó mulatság .Hisz sok kis utód finom ételek,mulatság.

Remélem mindenki élvezte az alkalmat és kihasználta a lehetőségeket.

A jutalmatok 150 TP, 1500 váltó és a következő:

Név: Gift of the Demon King
Leírás: Egy fekete, lila szalaggal átkötött doboz. Küldetésenként egyszer kinyitható, és benne mindig egy más tárgy található. Az, hogy ez a tárgy mi és mennyire hasznos kockadobás és a mesélő fantáziája dönti el.