[Halloweeni azonnali]Szellemjárás

Eljött hát ez az időszaka is az évnek! Sütőtök, hulló levelek, meleg tea és tábortűz. Nameg a szellemek. Mindenszentek éjszakáján a holtak visszatérnek, de minden alkalommal más formát választanak ennek a visszatérésnek. Idén minden holt visszatér, akire emlékeznek. Elveszett barátok, családtagok és persze régen legyőzött ellenségek is. Ezek az ellenségek pedig pontosan emlékeznek rá, hogy mégis kinek kösznhetik szellemlétüket, és bosszúra szomjaznak. Szerencsére akárhogy is legyen, nem maradtok egyedül a harc során, hisz visszatérnek a szeretteitek is segíteni benneteket.

A visszatért szellemek, egy sima, nekromanták által idézett szellemmel egyenlő erősségűek.

Jutalom: 150 tp és egy szezonális fogyóeszköz
Határidő: November 2.

Minden évben van egy nap, amelyet különlegesnek vélek, pedig nem sokkal különb, mint bármelyik másik nap az évben. Ezen a napon akárhova is szólít a kötelességem, várhat, mert lábam csak egy utat hajlandó járni. Falbwichtól északra volt egy kis falu. Lakosságát a járványok és banditák ritkították, míg végül teljesen elhagyatottá nem vált. Azóta útonállók, haramiák és egyéb törvényen kívüli szervezetek táborhelyéül szolgál. A faluba vezető út elvadult, a környező mezőket a művelés hiányában benőtte a térdig érő gaz.
Már sárgára festette a lenyugvó nap az ég alját, és miközben a megszokott úton közeledtem, mozgolódást véltem felfedezni az omladozó falú házak között. Tizenhat szempár figyelte minden lépésemet. Mikor már elég közel értem a faluhoz, mind a tizenhat kivonult elém, hogy kopott pengéikkel üdvözöljenek. Nem viseltem a maszkomat, de kabátom elárulhatta számukra mifajta ember vagyok, így nem volt meglepő, hogy arcukon kíváncsiság és zavarodottság látszott. Megemeltem jobb kezem és integettem nekik, melynek köszönhetően a csoport zavarodottsága csak nőtt. Nekem ez csak jó, mert amíg nem értik a helyzetet, addig nem is akarnak fémet mártani a húsomba.
- Megállni! – kiáltotta az egyik szakállas alak, s én úgy is tettem, tőlük alig öt méterre. – Mi dolgod van velünk doktor?
- Nekem nincs veletek dolgom!
- Akkor hagyd el ezt a helyet! Ez itt a mi táborunk és nem szeretnénk, ha behoznál valami ocsmányságot közénk!
- Sajnos nem tehetem, mert nekem a hellyel lenne dolgom. - erre a banditák értetlenül összenéztek. Nem egy gyors felfogású csapat. – Nem kívánok konfliktust teremteni. Csak engedjétek meg, hogy maradjak az éjszakára és reggelre már csak hűlt helyemet találjátok.
A szakállas alak egy ideig még vizsgálta a ruhámat, gyanítom rejtett fegyvert keresett, majd eltette kardját az oldalán lógó hüvelyébe.
- Egy aranypereműért nem bánjuk, igaz srácok? – kérdezte körülnézve társain, akik hümmögve, vagy morogva helyeseltek. Számítottam rá, hogy nem úszom meg oly egyszerűen, így nem ért meglepetésként sem az ideiglenes bizalmuk ára. Belenyúltam igen lesoványodott zsákomba és kis kotorászás után kiemeltem a száz váltót jelképező érmét. Átdobtam a szóvivőnek, aki röptében elkapta, majd miután kigyönyörködte magát benne, szó nélkül elsétált dolgára, a többiekkel együtt.

Lassan sétáltam a házak között, elmém egyik kis szegletében felidézve azok régi állapotát és lakóit. A hamis kép lassan eltakarta a valóságot és én újból aprónak és gyámolatlannak éreztem magam. Az egyik ház ablakából egy öreg bácsika kipirosodott arca nézett rám, míg egy másik ház kertjében teregető asszonyság hangos kiáltással üdvözölt. Az a néni egy kedves néni volt. Mindig kaptam tőle mézet, ám most a házimunka fontosabb volt, mint a falubeli gyerekek elkényeztetése. Pár fiú, akik mellettem sétáltak, visszaintegetett, majd az egyik, kinek nevére már nem tudtam visszaemlékezni megcsapta a vállamat, miközben azt kiabálta, hogy „te vagy a fogó”. Már majdnem éreztem is az ütést, ám amint eltávolodott a közelemből köddé vált, a többiekkel együtt. Nem lepődtem meg, elmém minden évben ugyan azt a játékot játssza velem. Végül elértem a házhoz, ahova el kellett mennem. Két ablaka vágyakozóan nézte az utcát, ajtaja tárva nyitva állott, csak arra várva, hogy betehessem a lábamat az udvarra. De nem akartam bemenni. Tudtam, hogy amint átlépem a kaput, az illúzió szertefoszlik és szembesülnöm kell újra az igazsággal.
Egy női hang hallatszott a házból. Vacsorára hívó ismerős hang. Nem sokkal később illatok is társultak hozzá és a nyál összefolyt a számban. Nosztalgikus illatok, melyeket már nagyon régen nem éreztem. Az is csábított befelé. De én nem mozdultam. A hang először kérlelt, hogy menjek már, mert kihűl a finom étel. Később már felszólított, hogy azonnal menjek vacsorázni. Azután pedig játékos fenyegetéseket dobált felém. De nem mozdultam. Vártam.
Vártam és reménykedtem, hogy ha elég sokáig húzom a fonalat, majd kijön a hang forrása és újból láthatom őt. De ez soha nem történt meg. Mindig csak a hangok. Mindig csak a kérlelések.
Az alkony ideje elmúlt és a fekete égbolt felhőtlensége fényesen világította be a valóságot, melyet már nem rejtettem gyermeteg emlékképek mögé. Az ablakok betörve adtak utat bármilyen nemű szélnek, a tető összeroskadt, megadva magát az időjárás viszontagságainak, a hatalmas kaput, melyen egykor még szekerek is befértek, most a borostyán takarta be zöld takaróként és kiskapunak csupán tartó oszlopai jelezték egykori létezését.
Nagyot sóhajtottam, majd beléptem az udvarra. Az elkerített részt, mely régen a fűszeres kert volt, nem lehetett megkülönböztetni a kert többi részétől. Mindenhol hatalmas mennyiségű növényzet volt. Meg se próbáltam megnézni a fészert, visszakerült-e oda valamilyen csoda folytán a kasza. Helyette inkább a két apró dombocska helyét kerestem a sötétben. Az már nem volt nehéz, hisz a keresztek szentségét még a legaljasabb útonállók is tiszteletben tartják. Odasétáltam hát és leellenőriztem, hogy stabilan állnak e még a földben, majd öklömmel püföltem a tetejükön párat, hisz nem lehet elég biztos az ember.
Ezután felnéztem az égre és vártam. Hallgatóztam, reménykedve abban, hogy az elzárt gyermek ismét megtréfál valamely emlékével, de semmi. Csalódottan térdeltem le a két kereszt közé és egy rövid imádság után lehunytam a szemeimet és mesélni kezdtem.
Elmeséltem milyen helyeken jártam az elmúlt egy évben, milyen különös kalandorokkal találkoztam és milyen ostoba betegekkel kellett foglalkoznom. Elmeséltem miket tanultam és azt is, miket szeretnék még megtanulni erről az őrült világról. Majd miután már nem volt mit mesélni, csendesen hallgattam a világot körülöttem. Hallottam, ahogy a szél végigsuhog a fák levelei között. A falu szélén az egyik egészben maradt házban a banditák nevetgélnek, valószínűleg iszogatnak is. Hallottam lassú szívdobogásomat és a halk zúgást a fülemben. Azon kívül pedig csak a csend volt.

Lábaim elkezdtek gémberedni, így lassan felkeltem a sírok közül és leporoltam magam. Megkerestem a régi korhadt padot a ház oldalában, mely hangosan recsegve, de kitartóan megtartotta a súlyomat, mikor ráültem. Tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, hogy elhajszoljam az álmosságomat, ám mikor újból felnéztem, kételkedni kezdtem szemem világában. A két kereszt előtt két alakot láttam. Egy kisgyermeket és egy felnőtt nőt. Bőrük fehér, áttetsző. Egymás kezét fogták. Engem néztek.
Szótlanul figyeltem őket, ám szavaimat nem a félelem vette el. A hosszú évekig visszafojtott könnyek most gombócként zárták el a torkomat és arcomat milliónyi gyűrődés torzította el. A gyermek elengedte az asszony kezét, majd két tenyerét feje mellé emelve kinyújtotta rám a nyelvét. Ezután nevetni látszott, bár hangját nem hallottam, és eltűnt egy pillanat alatt. Az asszony még maradt. Nem mozdult semmije, még is ezernyi gondolat sugárzott arcáról. Mosolya oly gyöngédnek látszott arcán, szemei büszkeséget és boldogságot mutattak. Szótlanul ültem, őt nézve, majd lehajtottam a fejem és hagytam, hogy könnyeim némán záporozzanak a földre.
A hajnali nap sugarai a padon ülve találtak rám és ébresztettek fel finom érintésükkel. Miután kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, ígéretemhez méltóan igyekeztem minél hamarabb elhagyni a falut. Ellenőriztem a zsebeim tartalmát, nem loptak e meg miközben én aludtam, s miután mindent rendben találtam, még egy utolsó pillantást vetve a keresztekre, jó érzésekkel távoztam a romos házból, melyet régen még otthonomnak neveztem.

- Nem jelentkezett be … - jegyzem meg, megpróbálva a szabályok mibenlétébe kapaszkodni.
- Nekem már nem kell.
A hangja furcsa, olyan … földöntúli? Hosszú köpenye a padlót söpri nem látszik ki alóla a lába. A kezei  a köpeny alatt, teste előtt összefonva, ahogy sejtem. Csak áll ott, és néz. Borzongató.
- Mit akar?
- Felnőttél.
- Igen, a gyerekekkel általában ez történik az évek során. - hangom kicsit ingerült, pedig sokkal inkább vagyok rémült, mint dühös.
- Volt egy megrendelésem nálatok két éve. Nem teljesítettétek.
- Sajnos az történt …
- Tudom, mi történt.
- Akkor nyilván megérti …
- Nem. Soha nem tanultál elég lelkesen. Nem voltál elég felkészült, mire itt volt az ideje hogy átvedd a szüleid helyét!
- Soha nem volt tervben, hogy én veszem át a szüleim helyét.
~ Mégis ehhez meg mi köze van? Honnan veszi a bátorságot, hogy rém törjön, és kritizáljon?
Valóban nem volt tervben, engem férjhez akartak adni, és a lány, ha férjhez megy, akkor a férjéhez is költözik, tehát az eredeti tervek szerint nem vehettem volna át semmit. A szüleim feleslegesnek tartották olyan ismeretekkel tömni a fejem, amiket utána esetleg nem is tudok használni.
- Kellett volna az a védelem.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztunk, de nem emlékszem, hogy visszakövetelte volna az előleget.
- Nem állt módomban.
Ekkor megmozdul, hátra veti a köpenyegét, és meglátom a testét.
~ Nincsenek lábai!?
Az idegen megindul felém lebegve, és a tekintete semmi jót nem ígér.
Menekülnöm kellene, de azt nem értem, hogy ha nincs lába, akkor kinek a lépései kopogtak? Mielőtt elérne, véget ér a dermedtségem, és még éppen időben el tudok hátrálni előle a konyhaasztal mögé. Egy pillanatra megtorpan, aztán lassan újra megindul, és egyszerűen átlebeg az asztalon.
Ez az a pillanat, amikor úgy érzem, mindjárt elájulok. Tovább hátrálok, ki a folyosóra, bár nem tudom, ez mit segíthet rajtam. Meddig hátrálhatok még, hiszen úgyis követni fog! Teszek még pár lépést, mert képtelen vagyok megállni, és egy kellemes, megnyugtató melegség jár át.
- Semmi baj, bogárkám, ezt majd én elintézem. – hallom a nagyim hangját, aki a hátam mögül tűnik elő, de gyakorlatilag átlebeg rajtam, és kettőnk között megáll.
Az idegen is megtorpan, és egy ideig nagy a csend. Mindenki méregeti a másikat. Mit fognak vajon most tenni? A nagyi már nem él. Akkor az idegen sem? Ők... kísértetek? Vannak kísértetek? Tényleg? Lassan megértem, hogy a férfi azért keresett fel most, mert engem, vagyis a családomat vádolja a saját haláláért.
- Itt az ideje távoznod! – szólal meg nagyanyám kemény és határozott hangon. Mindig is karakán nőnek gondoltam, de most meglep a ridegsége.
- Ezt még …. ez még… még visszatérek! – sziszegi az idegen, de aztán egyszerűen szertefoszlik.
A nagyanyám még egy pár pillanatig ott lebeg mozdulatlanul, miközben én az ájulás ellen küzdök, aztán felém fordul.
- Szerintem nem ártana neked most egy jó kis nyugtató tea. Ha jól sejtem, amúgy is van készen …
Belebeg a konyhába, én tántorogva követem, és lerogyok az első székre. Még mindig nem értem, mi miért történt.
- Ne feledkezz meg a teádról. Kitölteném, de sajnos már nem tudok semmihez sem hozzáéri ezen a világon.
Felállok, és remegő kézzel kitöltöm magamnak a bögre teát.
- Ha benyúlsz a kredenc sarkában, leghátulra, ott találsz egy üveget. Vedd elő!
Engedelmeskedem. Az üveg egyébként félig van csak tele, látszik, valaki már fogyasztott belőle, bár akkor az hónapokkal ez előtt történhetett, mert én nem emlékszem rá.
- Tölts bele egy pár kortyot abba a teába!
Az italnak fura, de kellemes illata van.
- Mi ez, nagyi? Valami varázsfőzet.
- Rum. Most rád fér.

Kopp.
Átfordulok a másik oldalamra.
Kopp.
Kinyitom a szemem. Valaki kopog?
Kopp.
Valami kopog a …
Kopp.
… az ablaktáblán.
Kopp.
Valaki valamivel dobálja az ablaktáblát.
Kopp.
~ Anyád…
Felkelek és kinyitom a táblát, így a következő kavicsot már én kapom. S na, kiáll a másik oldalon? Az egyetlen hullám, akit jelenleg arcról ismerek.
- Páran szeretnénk beszélni veled.
- Páran kik? …Te nem haltál meg?
- De. Éppen ez az …
Ezt nekem így ebben a formában még emésztenem kéne egy ideig, de nem sok időt hagy erre a fickó.
- Gyere ki!
- Majd bolond leszek …
- Ne légy gyáva, gyere ki! – a hang igencsak parancsoló.
Nekem itt nem a bátorsággal van problémám elsősorban, hanem … ez most tényleg egy valódi kísértet? És kik a többiek?
- Johann, te se szeretnéd, ha ezt a kastélyban intéznénk el. Nekik ugyanis ehhez semmi közük.
Ja, hogy ez zsarolás! Az egyetlen dolog, amivel meg lehet fogni. Nem, valóban nem akarom, hogy Minán és Damienen csattanjon az ostor. Egy lemondó sóhajjal kiugrom az ablakon, és követem, ahogy eltávolodunk a kastélytól. Úgy egy nyíllövésnyire népes sereg vár. Egy falugyűlés biztosan kitelne belőle. Egy idő után azért nem nagyon akaródzik nekem közelebb menni hozzájuk. Megállok. A fickó is megáll félúton köztem és köztük, majd körbemutat.
- Ők itt az áldozataid.
- Úgy érted az összes?
- Mért? Kevesled?
- Úgy értem az összeset én öltem meg?
- Igen.
- Őőőő…. huhh….
Ez… ez most azért így egy szuszra eléggé sokkoló. Tudtam, hogy valami ilyesmi fog kiderülni. A múlt szellemalakok nélkül is kísértett, amióta újra feleszméltem.
- Meg még kettőt … - súgja mögöttem egy hang, és ekkor jövök rá, hogy ketten a hátamba kerültek. – Menj szépen előre!
Ebből baj lesz, érzem. A gyávaság egy dolog, amivel nem érzek rokonságot, de ettől már nekem is vannak kényelmetlen érzéseim. De már nincs mit tenni, elindulok előre, és hamarosan egy kör közepén állok, köröttem az áldozataim szellemei lebegnek.
- Mit akartok tőlem? – kérdem, és a hangom kicsit megremeg.
~ Olyan sokan vannak!
- Megismerkedünk. – feleli a fickó, aki ide vezetett.
A szó magában nem hangzik annyira rosszul, mint ahogy kiejtette. Attól tartok ez több lesz egy sima ismerkedésnél. De akkor ő maga már elém is áll.
- Joachnim vagyok. – és nyújtja a kezét.
~ Hajaj …
Valaki hátulról szelíden, de határozottan megtolja a könyököm. Mivel menekülni már úgysem tudok, óvatosan mozdulok és kezet fogok Joachimmal. Az érintés pillanatában pedig mindjárt meg is bánom. Nincs szó szerint keze, mégis „találkozunk”. Valami áramlás indul meg közöttünk, és megtudom ki volt ő, hogyan élt, mit tervezett még véghezvinni az életben, és ki mindenkit hagyott hátra. Egy pillanatra „én leszek ő” halála minden terhével. Aztán az érzés elmúlik, Joachim hátralép, és máris ott áll (lebeg) a következő, s nyújtja a kezét.
- Ezt akartad, nem? Megtudni a múltadat. Hát most itt a lehetőség. Ernest vagyok, Joachim fia.
- Téged is  … - felrémlik, már tudom,  hogy Joachim halála előtt nem sokkal elvesztette egyetlen fiát.
- Bizony.
Aztán jönnek többen is, sorban, és ha nem nyújtom a kezem, valaki mindig akad, aki hátulról biztat, tegyem meg. Nem tudom, hányszor önt el valaki szenvedése, mire térdre rogyok. Ez nagyon fáj. Már nem erőltetik a kézfogást, de kegyelmet nem kapok. Odalebbennek elém, és a fejemre teszik a kezüket, minta áldást osztanának, de ez minden, csak nem áldás. Patakokban folynak a könnyeim. Mégsem bírom azt mondani, hogy hagyják abba. Valami belül látni akarja ezt az iszonyatot. Valami belül azt súgja: megérdemlem, amit most átélek.
Aztán egyszer csak elfogynak. Nem érzek több érintést, nem ömlik belém újabb sorstragédia. Képtelen vagyok mozdulni, ott térdelek tovább, lehunyt szemmel, hangtalanul zokogva. S érzem, még valaki odaállt elém. Aztán még valaki … Még nincs vége? Még többen jönnek?
Újabb érintés, de ez meleg, szerető, gyógyír vérző lelkemnek.
~ Anya …
- Itt vagyok, fiam.
- Anya én ….
- Ssss … tudom. Láttam. Apád és én nagyon sajnáljuk, hogy nem tudtunk megvédeni és felnevelni. Ha melletted maradunk mindez nem következett volna be.
Újabb érintés érkezik, s megérzem apám jelenlétét.
- Így van, fiam. Anyád és én elvonultunk a világtól, hogy békében felnevelhessünk, de nem voltunk eléggé óvatosak. Mi csak az életünkkel fizettünk ezért, te az egész jövőddel.
- Hogy érted ezt, apa? Mért kellett óvatosnak lennetek?
- A családom miatt, Johann. Gyere, meg kell mutatnom neked még valakiket. Ők nem fognak idejönni hozzád, de itt vannak a közelben.
Apám segít, hogy talpra álljak, és két öregebb ember szelleméhez vezet oda. Ők ketten egymásnak háttal lebegnek, és elfordítják a tekintetüket, amikor odalépünk melléjük.
- Ők itt az apám és a nagybátyám. Apám kitagadta az unokatestvéremet, aki emiatt meghalt egy ütközetben. Erre a nagybátyám bosszúból megölte őt, és aztán engem és anyádat is.
Levegő után kapkodok, ahogy rám ömlik a családi mocsok és rárakódik saját bűneimre.
- Akkor ez a gyilkos hajlam családi vonás?
- Nem hiszem, fiam, én nem éreztem ilyesmit saját magamban soha. Te is nagyon kedves, okos, jószívű gyerek voltál mindig.
- Akkor hogy lettem …
- Ezt valahol a lelked mélyén te is tudod. Átneveltek. Egy gyermeket könnyű ide-oda hajlítani.
- Megtörtek. Átformáltak.
- Soha nem törtek meg teljesen. Gondolj a nyakláncra!
Anyám átöleli a vállamat. El sem tudom mondani, mennyire megnyugtató, és vigasztaló az érintése, még ha nem is valódi érintés. S ugyanakkor mennyire fájón nyilvánvaló lesz ettől, mit is vesztettem el. Soha nem kívántam még ennyire, hogy bár alakult volna másképp! Nem csak magam miatt. Az a sok ember…
- Őket megölte volna valaki más. – szólal meg apám. – Te soha nem a mozgatórugó voltál, csak az eszköz a kezükben.
- Akkor ők miért?
- Ők ezt nem tudják. Vagy nem akarják tudni. S semmiképp sem vagy mentes teljesen a tetteid következményei alól.
- Nem, valóban nem. Nem tudom, hogy leszek képes így tovább élni!
- Lehetnek céljaid. Úgy sejtem már vannak is. A terheket nem tudod letenni, de ezekkel a célokkal elviselhetőek lesznek.
Apám a hátam mögött a horizontra pillant.
- Lassan kel a nap, mennünk kell.
- Máris?
- Igen.
- Látlak még titeket valaha?
- Lehet …
Anyám felé nyújtom a kezem, aki még egy mosolyt küld felém, majd apámmal együtt szertefoszlik.

"The equinox marks the balance between the dark and the light, before the darkness overtakes the light. For us, it is the time, when the Veil thickens and the spirits of the other world visit us."
- Jegyzetek az Ősi Rituálékról

  A magány itt, mindennek a közepén csak még jobban érezhető volt. Egy elhagyatott faház egy kis erdőben, a déli királyság területén. Néha talán egy nemes vadászlakja lehetett, mára viszont teljesen elhagyatottá vált. Üveges tekintettel üldögéltem a párkányon, nézve a kinti terepet. Az őszi falevelek már rég lehullottak a földre, aranyos-barnássá festve a fák alját - már ha látni lehetett volna őket, de még az én sötétséghez szokott tekintetem is csak sötét halmokat, torz alakokat láttak mindenfele. A szél feltámadt, s az eső dühös erővel ostromolta a megviselt fakeretet és az üveget, amely elválasztott a kinti sötétségtől. A fák nyikorogtak, mint ezernyi szellem kínos sóhajtásai szállt fel az égbe, s fázósan húztam össze magamat. A fa pattogása, a lángnyelvek vöröses színe némileg megnyugtatott, ahogy a lefelé rohanó esőcseppeket figyeltem a koszos üveg túloldalán. Néha egy-egy farkas vonított fel, siratva az éjszakát s hívva a Holdat, áldást kérve, vagy csak a magányukat kürtölve világgá. A szél még jobban feltámadt, s a fák hangosan nyögték a súlyát, olyan mértékben ingadozva, mint részeg emberek egy átmulatott éjszaka után.
  Félre fordítottam a fejemet. Dracon a tűz mellett szunyókált, farkát szorosan maga köré tekerve, szárnyaival eltakarva az arcát, miközben néha nyugtalanul fel-felnyüszített egy borongós rémálomban. A fehér tollazatán visszatükröződött a lángok narancsossága. Lehajtottam a fejemet, a kezemben lévő bögre, és annak forró tartalma átmelengette a kezemet, a szívemet viszont semmikép sem tudta. Rossz dolgokat éreztem, olyanokat, amelyeket már évek óta nem. Kínban égő szemeimmel a teliholdat figyeltem, a ragyás arcot, amely most vöröses színben ragyogott, mint ha Hold Anya vérben ázott volna. Emlékeimben felderengett anyám megviselt, ráncos arca, ahogy az év ezen szakaszában felkészült volna a rituálékra, melyek békét hoznak az eltávozottak szellemének, kiengesztelés a haragosoknak, nyugtatás a szenvedőknek. Rituálék, amelyeket már nem végez, s talán már népünk más tagjai sem végeznek. A sötét elfek kivándorlásával a holdszentélyek is megszűntek, a papságunk nagy része - vagy talán mindenki - követte Armin-t és Lory-t Anwnn-ba.
  Szorosabbra húztam magam körül a köpenyeget, miközben recsegő izületekkel tápászkodtam fel, hogy pár fát dobjak a tűzre, hogy kitartson az éjszaka óráiban. Fáradt voltam, viszont nem annyira, hogy álomba tudjak szenderedni. Főleg nem éjszaka, bár holnap hosszú út vár rám, s legszívesebben már most útra indultam volna, viszont a levegő az északi tundrák fagyosságát sodorta magával, a szélviharban tapodtat se tudtam volna előre haladni, így kénytelen leszek nappal útra kelni, már ha addigra csendesedik az idő.
   A levegő olyan hirtelen hűlt le, hogy arra épeszű, racionális magyarázatot nehéz lett volna tapasztalni. Dracon felnyögött, bánatos sírása szívbe markoló volt. Az ablak felé perdültem, amelyen most jégvirágok ültek meg. Az ezernyi különböző alakban pompázó, miriádnyi csillagra emlékeztető formák határozottan nem illettek a képbe, viszont a rozoga ajtó résein befúvó fagyos szél már annál inkább. Tettem még egy lépést közelebb...aztán az üveg elpattant, s a kintről beáramló erős szél nagy erővel dobott hátra - eléggé ahhoz, hogy a falnak csapódjak. Sikoly és nevetés keserédes együttese csapott le a házra, s mint ha egy pillanatra elsuhanó árnyakat láttam volna, bár ezt betudtam annak, hogy kisebb agyrázkódást szenvedhettem. Dracon reszketve tápászkodott fel és óvakodott mellém, miközben a szél ott kavargott körülöttünk, fagyos párát és leveleket sodorva magával, mint egy őrjöngő, bosszúszomjas kísértet had.

  A levelek kavargása közepette alakok jelentek meg. Riadtan hőköltem hátra, szememben jeges rettegéssel, szívem helyén csak egy jégtömbbel. Az arcok, amelyeket soha se felejthettem el. Az arcok, amelyek évek óta rendszeresen kísértenek. Az arcok, amelyekről azt reméltem, hogy soha se látom őket többé. Remegő kézzel kapartam elő a fegyvereimet, bár tudtam, hogy ezen jelenések ellen semmit se fognak érni. Nyelni igyekeztem, azonban a torkom kiszáradt, s egy szélfuvallat hatására a kandallóban pattogó tűz egy utolsó fellángolással kialudt, sötétséget hozva magával. Három alak állt velem szemben. Két gyerek, akiknek a testén mély vágások éktelenkedtek, belőlük vér csöpögött még akkor is, amikor már rég nem kellett volna. A mögöttük álló középkorú nő - az anyjuk - nyaka körül egy hóhér kötele feszült és morbid, torz módon lengett a levegőben. Holtfehér kezükkel vádlóan mutattak rám.
- Nem...nem...hagyjatok engem békén! Meddig kínoztok még?!
  Ordítottam el magamat, miközben hátrálni próbáltam, de a hátam már rég a falat nyomta. A két gyermek...miután az apjukkal végeztem, épp igyekeztem elhagyni a házat, azonban ők pont hazaérkeztek. Mit tehettem volna? Hogy hagyhattam volna őket életben, amikor lebuktathattak volna? Meg kellett tennem...nem volt más választásom, hát nem értitek? Az anyjuk, akikre rákentem a gyilkosságot és akit emiatt felakasztottak. De...de az már évekkel ezelőtt volt!
- HAGYJATOK BÉKÉN!
  Sikítottam fel, a két fegyveremet remegő kézzel tartva magam előtt. A szellemek azonban nem szóltak egy szót sem, csak bámultak rám meredten, szemükben néma vádlás: "miattad haltunk meg. Azért, mert gyáva voltál. Azért, mert féltél. Hát ártottunk mi bárkinek is?" A gyerekek arcára ráfagyott a halál előtti utolsó pillanat félelme és rettegése. Az anya arcán az értetlenkedés, az őszinte bánat, az őszinte harag, amiért olyan halált kell lakolnia, olyan bűnért kell szenvednie, amit soha el sem követett. S az áradat nem állt meg. Mögöttük újabb és újabb alakok tűntek fel. Olyanok, akikkel végeztem. Jogos bosszúból vagy csilingelő érmékért. Kezükben kis erszényeket tartva, a vérdíjat tartalmazó szütyőket, amelyből véres érmék potyogtak ki. Változatos sérülésekből frissen szivárgó vérrel, arcukon vádlással és bosszúval fordultak felém. Nyögtek és sóhajtoztak, ahogy a fák is nyögtek és sóhajtoztak körülöttünk. Az egész ház remegett, vagy csak én? Némán indultak meg felém, mint ha csak madzagon rángatták volna őket. A holtak serege, akik visszatértek, hogy kísértsenek engem a bűnökért, amiket elkövettem. Kísérteni jöttek, hisz már nem volt senki sem, aki megnyugtatta volna a szellemüket. A rituálék, amiket nem értettem, a rituálék, amelyeket lenéztem végső soron még is csak hasznosak voltak.
  Négy, maximum öt lépés választott el engem a kísértet seregtől, amikor egy újabb alak jelent meg. Ráncos arc, reszketeg kezek, mélyen ülő szemek, bánattól és kortól megőszült haj, hegyes fül, a holdpapok és papnők ceremoniális öltözete.  A nő egyenesen rám nézett, szemében szánalommal és szánakozással.
- Anyám...
  Rogytam térdre a jelenés előtt. Hát Ő is engem vádol a haláláért? Hát Ő is büntetni jött engemet? Beletörődően hajtottam le a fejemet. A büntetést megérdemeltem mindazért a kegyetlenségért, amit életemben valaha is elkövettem. De nem fogok feladni harc nélkül. Ha egyszer megöltem őket...még egyszer megtehetem, nem igaz?
- Don't you ever dare to speak to me in that cursed language! - csattant fel az anyám. A hidegség megmaradt, a szellemek megtorpantak.
- Mo...mother. Are you really here? Why are you here?
- The Equinox, my son. The night of the dead. The Veil between the worlds has thickened. We roam free once more. To seek revenge. To seek peace. Our lives were taken with horrors unmeasurable. We cannot rest. You shold know that...They are your legacy. They are the victims of your crimes.
- I made mistakes. I...
- Mistakes? You call it a mistake? To take lifes? What about them? - ujja a két gyermekre és az anyjukra szegeződött. - You took their lifes because you feared your Master! You feard the consequences. They could have lived. They should have. But I'm not here to judge you. I'm here to help you. Because you are my Son, after all. Even if you abandoned me. Forsaken me.
  Erőtlen karjaimból kiestek a fegyvereim, Dracon szűkölve húzta meg magát mellettem. Nem tudtam mit mondani. Nem tudtam mit tenni. Nem tudtam mozdulni és legfőképpen nem tudtam tagadni.
- The Equinox holds a great power. The tormented spirits are raging, and this rage, this...madness tore the Veil apart. They suffer, and there is nothing you can do about it or against it. The only way is to make peace with yourself. When you live in the past you have no present nor future.
- But my past is what defines me. My actions, my mistakes, my crimes shape what I am.
- No. You can learn from the past so you will never make the same mistakes. But if you let your past to haunt you, to hunt you, you will always live in fear. You have to let it go...or you will be destroyed by it.
  Az árnyak közelebb merészkedtek, s anyám ragyogása is halványulni kezdett. A vérszomjas szellemek közelebb értek. Ragacsos, a kripták hidegét idéző kezek nyúlkáltak felém s ahol hozzám értek, égés nyomokat hagytak. Szűkölve húzódtam egy sarokba, vakon hadonászva magam előtt.
- They cannot harm you unless you let them to. I'm here, because I am your victim after all. But you were my salvation at the same time. You abandoned me, and that hurt me like nothing else could. But you returned to me, in the end, and that is all that matters. A mother always forgives.
- But how could you forgive me? I left you to die alone and miserable. I was your only family. And I fled to seek revenge, not realizing that it means nothing.
- The revenge you were seeking truly means nothing, that is true. But you asked for forgiveness and I gave it to you. Have I known what your father did to you and your sister....but I didn't know. I was blinded by the love he did not deserve.
- You couldn't possibly know. We had to keep it from you, otherwise he...
- I know. I know. But know this: the world is about to change - for better or worse, that I cannot tell. There are choices yet to be made. You must gather all your strenght to shape it. But if you live in the past, you'll be powerless, and the waves will eventually crush you.
- You keep saying that I shall not live in the past. Yet these spirits are haunting me. Not just at the equinox. Always.
- And I'm keep saying that you have to let it go. You cannot fight the past and the future at the same time.
- But how can I let it go?
  Néztem fel rá kérlelő tekintetekkel. A szellemek visszavonultak, mint ha valami visszatartaná őket. Az égésnyomok a felkaromon és a mellkasomon megmaradtak. Rettegve néztem vissza rájuk. Vannak ellenfelek, akikkel fel lehet venni a harcot fegyverekkel vagy akár mágiával is. De hogyan lehet képes valaki a múltjával harcolni? Hogyan tudnám elengedi ezeket a rémeket? Hogyan feledkezhetnék meg arról, amit tettem?
- You must understand this: they feed on your sorrow. Your sorrow is what attracts them.
- So the only thing I need to do is to forgive myself?
- ..and to learn your lesson. You must not repeat the horrors you've done before. But you already changed. You seek blood no more. But you still full of hatred. You still blame those who did no wrong to you. Atleast not directly. You keep punishing the world around you. You keep punishing yourself. That is not the boy I raised. That is not who you are. Stop this madness. Let's put an end to this. What happend to you my boy?
- Things that I can hardly explain myself. But most of all: my father happened.
- I should have known. He was a miserable man. He still is. You abandoned your friends to kill him - yet no revenge can right the wrong that has been done to you or to Kristen. See the spirits behind me. Feel their wrath. Do you really want to kill others, so the ones that haunt you will grow in numbers?
- How can I not hunt him down? That will never change. I will have my revenge.
- Then you are hopeless. You are so fixated on that matter that you let nothing to change you. So much thing happened to you. Things that others could only dream of. Yet they had no effect on you.
- Great things? Yeah, tell me about them! The monsters I faced. The enemies I had to fight. The destruction I've seen. The destruction I've brought.
- The friends you made. The people you helped. The love you lived.
- The friends who left me in the end. Or I left them. The people I helped? Cannot name anyone. The love I lived.  The love I cared for much , yet I couldn't keep it, because of who I really am.
- Oh, shut up already! You've been on a downward spiral ever since. You are so pathetic. You keep saying that the world has abandoned you. That everybody is against you. You just want everybody to pity you. You think that you are an outsider. Lies that you've been telling to yourself. Can't you see how pathetic that is?!
  Anyám kifakadása mint ha arcon csapott volna. De végső soron igaza volt. A szellemek ismét ott forgolódtak körülöttem. Harcolni akartam ellenük, de a fegyvereim semmit sem értek, s az erőmet lassan kiszívták.
- You know, the weakness you feel. It is not their doing. It is yours and yours alone. You want to fight them with weapons, but they will have no effect on them. You must gather your strenght. You feel weak because you want to feel it. Because....you use it as a cloak. As a curtain. To hide behind it. So you don't have to do anything.
- That's not true. I fought my fights. I'm not idle after all.
- Yes, you fought. But not for yourself. You fought wars that weren't yours. I cannot help you if you are not prepared to help yourself. Maybe others will...
  Az anyám alakja elhalványodott és a szellemek, amelyeket eddig visszatartott, most rám rontottak. Éreztem, ahogy a tűz fellángolt bennem és forró ködbe vont mindent. Dracon szerencsére eddigre már jó távol került tőlem ahhoz, hogy ne árthassak neki. Igyekeztem felvenni a harcot a rémálom ellen, amely kísértett. Egy lány. Tizenöt éves. Egy balszerencsés véletlen áldozata. A banditák elleni harcban nem vettem észre, hogy Ő is ott van a házban, amely lángokra kapott a harcom következtében. Élve égett el, s most az arca elfolyt. Férfi. Húsz-huszonöt éves. Nem tett soha se semmi rosszat. Csupán egy irigye akart véget vetni az életének, hogy elmarkolhassa tőle a nőt, akire annyira ácsingózott. Átvágott torkából véres érmék potyogtak ki. Arcok mindenütt.
- Mit akartok tőlem?
- Megnyugvást...a haragodtól nem tudunk nyugodni. Életünkben szenvedtünk és most arra ítéltetsz minket, hogy a túlvilágon is szenvedjünk... - búgta a kórus összhangban. - Haragudtunk. Féltünk Gyűlöltünk téged. De a halál sok mindent megváltoztat. Lelj békére - hogy mi is megtehessük ugyanezt.
- Hát megtudnátok bocsájtani?
- Harag? Gyűlölet? Szenvedés? Ezek a halandók ostoba játékai... - szólalt fel egy másik hang. Egy arc, amit már majdnem elfelejtettem. Egy barát a tanonckoromból, akivel együtt mentünk néha küldetésekre, és amelyek összekovácsoltak minket. Meghalt egy rosszul sikerült misszió közben, testét soha se találtuk meg. Az egyetlen barátom abból a korszakból. - Mi már csak letükrözzük azt, amit tőletek, élőktől kapunk. A lelkek nyugtalanok, mert az élők is nyugtalanok. Harcoltok háborúkat, amelyeket nem érdemes megvívni. De a tetteitek nem csak erre a világra vannak kihatással. Számos lélek csatlakozott hozzánk a tetteid nyomán. Mindegyikük túlvilági létét befolyásolod.
- Sajnálom... - rogytam a földre, kezeimből kihullott fegyverekkel néztem fel a szellemekre, kísértetekre, lidércekre.- Sajnálom, hogy életemben annyi szenvedést okoztam. Nektek. Sokaknak. Sajnálom az életeket, amelyeket feleslegesen ontottam ki. Sajnálom...de végső soron el kell engednem. Ezt hajtogatjátok. Ezt mondta az anyám is.
- Amint megszűnsz harcolni önmagaddal, békére lelsz. Amint békére lelsz, mi is azt tehetjük. Mert mi értelme folytonos harcban és háborúban élni? Mi értelme folyton a múlton búslakodni és bánkódni? A múlt megtörtént, és akárhány keserű éjszakán is vádlod magad, amikor a világ sötéte összezárul körülötted, mint egy kripta...akárhányszor is ostorozod magadat, a múlton már nem változtathatsz. De a jövőn igen. Még mindig van esélyed megnyugvásra lelni. Nekünk egy egész örökkévalóság jut ki a múltból, hisz jövőnk az már régen nincs. Csak létezünk és...többet nem mondhatok arról a világról. De hidd el nekem, hogy ha folytonos önsanyargatásban élsz, elveszted a lehetőséget, hogy igazán élj. Lépj túl ezeken a dolgokon, vagy örökre fertőzni fognak téged. Az életet élni kell. Lépj tovább.
- Hát a múlt nem jelent semmit sem?
- Megtanultad a leckét, amit már meg lehetett. Minden más csak felesleges önámítás.
- Megpróbálom...
- Tedd, vagy ne tedd - de ne próbáld!
  Hátamat a falnak vetve tápászkodtam fel. A szellemek vadul csillogó szemekkel meredtek rám. A kis ház belsejét lángok nyomai csúfították, ahogy félelmemben a bensőmben lakozó erőhöz nyúltam védelemért és megnyugvásért. De...van ott más is. Túl a borzalmakon, amiket átéltem; túl azokon, amiket tettem és tenni fogok; túl a tűzön ott van egy kis mag. Egy kis mag, a józanság egy kis foszlánya. Egy hang, amely mindig is jelen volt, és mindig is jelen lesz. Egy hang, amely megbocsájtásról súg édes dallamokat. Egy hang, amely kérlel és áhítozik a figyelemért.
- Ennyire egyszerű volna?
- A megbocsájtás soha sem egyszerű. A legnehezebb harc, amit bárki is megvívhat. Úgy érzed, hogy van elég erőd ahhoz, hogy megvívd ezt a harcot?
- Készen állok erre a harcra. Készen állok rá, mert tovább nem halogathatom.
- Mi csak ennyit kérünk tőled. Hadd leljünk békére, Crispin Shadowbane.
- Készen állok a megbocsájtásra. Ha ti is.
- Mi már rég megtettük...
  Ismét végig néztem az árnyakon. A kötél az anya nyakában már nem volt ott, a gyermekeit ölelte át, akiknek a sebei tovatűntek. A lány égett arca helyre állt. A sebek, amelyeket okoztam, a vér, amelyet ontottam, mint ha tovatűnt volna. S mindehhez csak annyi kellett, hogy kinyissam végre a szememet.
- Remember this night, my son. Remember all that you've seen, all that you've felt. You need to be strong for the world is about to change. And when the time comes do not hesitate. Do not make the same mistakes over and over again. Live for the future. And now it is time to say good-bye. Fear not: we will meet again. Until then: farawell, my son.
  Az árnyak lassan oszlani kezdtek. Halk sóhajok szálltak az ég felé, s ahogy az ablakhoz sétáltam egy pillanatra mint ha köd lebegett volna a tájék felett. A telihold aranyos sárga színnel tekintett le az alatta elterülő világra. Arcomon megkönnyebbült mosoly játszott...

...aztán csatakosra izzadt ruhában ébredtem fel az ablakpárkányon, a kezemben tartott bögre immáron kihűlt tartalma az ölembe borult. Elaludtam...és a világ legszörnyűbb rémálmát éltem át. A napéjegyenlőség utolsó órái eseménytelenül teltek el, de akármennyire is rémálomnak tűnt ez az egész, valahol mélyel legbelül úgy éreztem, hogy az esetek valósak voltak. De nem maradt semmi nyoma sem, csak a testemen érzett fantom fájdalom és egy fajta...beletörődés.

Felriadt az éjszaka közepén. Nem tudta volna megmondani mitől… De fázott… Pontosabban a hideg futkosott a hátán… Furcsa volt… Mintha történt volna valami…Álmosan pislogott, törölgette a szemét, és kezdett kutakodni a táskájában a melegebb kabátja után. Nem volt energiája azon gondolkozni, mitől a kellemetlen érzés, szeretett volna belebújni a kabátba, és aludni tovább a kellemes melegben.
Ekkor ütötte meg a fülét a halk susogás... Nem tetszett neki.
-Itt van valahol! –.
– Keressük meg! –
– Ő tehet róla! –
– Bosszút állunk –
Még félálomban nem tudta összekötni a dolgokat. Az is éppen csak eljutott a tudatáig, hogy a hangok ismerősek, azt nem tudta volna kitalálni, hogy honnan. Még Armaros halk kuncogása sem tűnt fel neki…
Azt vette észre, hogy valami nyomán még a kabátban is áramütés-szerűen megrázta a hideg… Kicsit megijedve nézett körbe, és hamar szembe találta magát egy mosolygós, kedves idősödő nő derengő alakjával… Nem ismerte, de a furcsa látomás mégis… valahogy ismerős volt neki…
- Ne félj, kincsem, gyere velem, nem hagyjuk, hogy bajod essen – simított végig szellem-kezével a lány arcán szerető tekintettel. Suzi nem értette miről beszél a néni, de automatikusan elindult utána, és hamarosan csatlakozott hozzájuk egy második szellem-alak
– Látom megtaláltad. – nézett az őszülő férfi mosolygós tekintettel, de egyébként mogorva arccal a nőre. – Mit tettél, gyermek? – kérte számon a kislányt, aki egyre éberebben, de még mindig értetlenül pislogott… De hát… Ő nem csinált semmit…
– Gustav, hagyd – csitította a kedves néni – Ráér még megbírkózni a valósággal, nem ezért jöttünk. – emlékezteti kedvesen a férjét, majd a lányra mosolyog.
– Csillagom, nem maradhatunk itt, gyere utánunk – kérte kedvesen Suzit, aki kérdően pislogott. De meghallotta a közeledő susogást
– Már közel van –
– Miénk a lány –
– Nem menekül –
Eddigre eléggé felébredt, hogy felismerje a hangokat, és megdermedjen… Már emlékszik hol hallotta őket… A bálon… Ők…Meghaltak… De nem az ő hibája volt! Ő nem tehet róla… Gyorsan, kapkodós léptekkel indul a két idősebb szellem után… Nem tudná megmagyarázni, miért, de biztonságosnak érezte a társaságukat.
Folyamatosan nyomukban a susorgással kivezették a fogadóból, ahol aznap este aludt, keresztül a falun. Óriási megkönnyebbüléssel vette észre, hogy senki nincs az utcákon, így ténylegesen szabad volt az útja egészen a falu határáig.
Néhányszor már a hátán érezte a vérfagyasztó érintését annak a három szerencsétlennek, aki őt okolta a bálon történtekért… Ilyenkor vagy az őt kísérő nő, vagy a férfi lebbent oda, és hessentette hátrébb a bosszúszomjas szellemeket, Suzi pedig sietősebbre fogta a lépteit, és végül már fut előlük, de hiába. Végül a falu melletti erdőbe fut, menet közben befogva a fülét.
– Te voltál –
- Te öltél meg –
– Bűnhődni fogsz! – sutyorogták mögötte a szellemek. Nem akarta hallani… Mióta hallott, először fordult elő, hogy jobban örült volna, ha nem hall valamit…
A szellem nő kedvesen, bátorítóan végigsimított a hátán.
– Ne félj, Bogárkám, nem engedjük, hogy bajod essen. csitította a pánik felé közeledő lányt.
Egy kicsit segített, de Suzi így is futólépésben igyekezett eltávolodni az őt üldöző hármastól… Hiába.
– Nem menekülhetsz! –
– A te bűnöd! –
– Gyilkos! – susogták egyre hangosabban állítólagos áldozatai. Erre a férfi tette a vállára a kezét határozottan.
– Ha a lelkiismereted tiszta, nincs mit szégyellened. Emelt fővel viselheted a következményeket! – mondta a maga morgós hangján, de valahogy mégis bátorítóan. Suzi nem állt meg. Már a fák, és bokrok között futott, egy-egy ág fel is sértette a kezét, másik a lábát, még az arcát is végigkarcolta egy… De nem állt meg. Eddigre ténylegesen pánikba esett, és mondhatni konkrétan az életéért futott.
Végül kezdett kifáradni, és nem vett észre egy nagyobb ágat, ami keresztbe feküdt két fa között, és elbotlott benne. Mire összeszorított fogakkal, riadtan járó tekintettel, felhorzsolt térdét átfogva feltápászkodott, a triumvirátus már körülvette.
– Bűnhődj – sipította az egyik
– Nem tett semmit, ami miatt kellene! – vette védelmébe a nő
– Megölt minket! –
– Bizonyára rászolgáltatok, és nem tehetett másképp! – mordult fel a férfi, védelmezőn állva Suzi előtt. A kislánynak eleredtek a könnyei.
– Az ő döntése volt! – jegyezte meg jegesen a harmadik. Suzi remegni kezdett. Pontosan emlékezett mit tett, és pontosan tudja azt is, hogy mi volt annak a következménye…. Nem akarta elfogadni… Nem akart tudatában lenni, de így volt… A három szellemnek igaza volt…
– Hogy lett volna az ő döntése! – csattant fel a szellemnő
– Nem volt tudatában… - csatlakozna a férfi is, de félbeszakította Suzi hangos zokogása.
– Bo-csá-nat! Ne-m a-ka-tam… Én ne-m a-kar-tam! – zokogta tenyerébe temetett arccal.
A nő ellágyult vonásokkal nézte egy pillanatig a lányt, aztán a három szellem felé fordult, és égtelen hangon rájuk ripakodik.
– Látjátok? Nem akart ártani nektek! Most pedig hordjátok el magatokat, ameddig szépen vagyunk! –
És nem telik el néhány másodperc, hogy a férfi is csatlakozzon hozzá, egy Suzira vetett komoly, elégedett pillantás után.
– Ha még egyszer meglátom magukat az ükunokám közlében, Isten a tanúm rá, hogy az lesz a legkisebb bajuk, hogy eltávoztak az élők sorából. – jelentette ki. Halkan beszélt, de olyan határozottsággal, hogy nem sok halandó ember mert volna ellent mondani neki.
A három szellem úgy tűnik értett a szóból… Soha nem derült ki, melyikből… De ezután néhány pillanatig meredtek a sírástól rázkódó, azóta is bocsánatkérést mormoló lányra, aztán elmentek.
A nő, és a férfi közösen léptek oda, és ölelték át szellemalakjukban a lányt, akit így nem zavart ez a gesztus, sőt, megnyugtatták a fülébe sutyorgott szavak.
– Semmi baj, csillagom, vége van –
– Fontos leckét tanultál ma, gyermek. Büszke vagyok rád! –
Sokáig maradtak még így, de egy idő után talpra tessékelték Suzit, és folyamatosan duruzsolva a fülébe a megnyugató szavakat, visszakísérték a kislányt a fogadóba. Nem volt messze a hajnalhasadás, Suzinak pedig szüksége volt még egy kis alvásra a következő nap előtt. Nehezen aludt el… Sokáig remegett a akaró alatt, de ükszülei mellette maradtak, halkan estimesét duruzsoltak a fülébe. Megtette a hatását. Mire a hajnalhasadással az ősei távoztak elaludt.
Armaros vidám, nevetős megjegyzése volt az utolsó, amit hallott
~ Hát ez jó móka volt! ~

„És azzal, hogy ezt az erőt elfogadod, neked is viselned kell a bűneim terhét. Ennyi az egész.” – Lia, a tudás démona

Éjfél volt. Gongott a harang a falu öreg tornyában. Magasan állt a hold, töretlen világította meg a tiszta csillagos égboltot. Gyönyörű éjszaka volt. Mégis aznap szokatlanul csendben voltak az erdei állatok. Ők már érezték azt, ami közeledett.
Különös mágia járta át az erdőt. Mindenki érezte, még az is, aki nem varázsló. Egyszerre, minden irányból. Egy másik világból kanyargó érzés ragadta meg őket. Különös alak lebegett mindenki szobájában. Klaus meghökkenve állt fel az ágyáról. Előtte ott lebegett egy hajdani ember szelleme...neki meg fogalma sem volt róla, ki volt az.
- Visszatértem! Végre valahára bosszút állhatok!
- Igen...ö...kihez van szerencsém?
- Nem emlékszel rám?! – ordította a szellem – Rám, Gregor Mendelre, akit aljas módon leszúrtál az ivóban!
Klaus felemelte az ujját.
- Nos ilyet kérdezni elég nagy illetlenség. Odahaza elég kevés ember van, akinek ne lenne a számláján legalább egy elhunyt személy.
- Meghalsz! – ordította a szellem és megindult felé.
Aleenánál sem volt rózsásabb a helyzet. Ő felismerte azt, ki ellátogatott hozzá. Magas szellem, hatalmas szarvakkal a hátán, kezében egy gigászi kaszával. Szemei izzottak a dühtől és a haragtól.
- Hát ismét találkozunk, Csipkebokor Tüskéje. – köszönt neki fenyegetően dudorászva.
A néha inkvizítor pontosan emlékezett minden démonra, akit hajdanán megölt. Még akkor is, ha hezitálás nélkül támadott nekik. Ezzel a démonnak, akinek a szelleme ott állt előtte nem mutatkozott be, de emlékezett az arcára.
- Magammal rántalak a pokolba téged is!
Aleena némileg megijedve lépett egyet hátra, miközben a kezével a fegyvereit kereste.
- Már más vagyok, mint voltam. – tiltakozott.
- Úgy nézek ki, mint akit érdekel?!
Hirtelen hatalmas reccsenés rázta meg a tornyot. Maria nem hezitált, amikor felbukkant előtte rég nem látott haragosának szelleme. Gondolkodás nélkül megpróbálta teljes erőből megagyalni. A keze persze könnyedén átcsúszott a szellemem, és annyit ért el vele, hogy izomból odavágta az öklét a falhoz. Ordított is egy mérgeset, ahogy a kezét dörzsölgette.
- Te utolsó rohadék, így rászedtél.
A szellem megvető tekintettel nézett rá.
- Fölösleges erőlködnöd. Csak egy szellem üthet meg egy másik szellemet.
- Pofád lapos! – rohant neki még egyszer.
- Ö...eléggé eltévedtem, nem tudod merre találok egy fekete hajú varázslót?
Maria megtorpant. Ekkor gondolt csak bele, a szellem egyáltalán nem volt neki ismerős. Igazából azt se tudta, mit keres itt. Nem is csoda, nem volt neki haragosa. Mariát a családja a széltől is óvta, egészen mostanáig, így aztán nem sok ember volt, aki magára haragított volna.
- Persze, az erdőben van. – mutatott ki az ablakon Maria fapofával.
- Ó, köszönö...hé, nehogy azt hidd, hogy elhiszem! – ordította le a fejét. Aztán elrepült egy emelettel feljebb.
Maria megvakarta az tarkóját. Talán szólnia kéne a többieknek...
- Mit keresel itt? – nézett Leo farkasszemet a szellemével.
Leo ott állt előtte, kivont karddal a kezében. Kardjait sose hagyta magától túl messze. Megszokás volt ez a gárdában. Ezt pont az tanította neki, aki előtte állt, vagy talán inkább lebegett. A majd két méter hosszú, széles vállú, villogó szemű szellem hajdanán egy tünde volt, akárcsak Leo. Ő volt az a tiszt, aki annak idején halálra ítélte. Végül párbajban győzte le, amikor felfedezte a rejtett tehetségét, hogy mindkét kezében képes kardot forgatni.
- Lám, eddig eljutott a gárda szégyene... – morogta a szellem,a hogy előrántotta hatalmas kardját.
Leo gyorsan suhintott, a férfi mellkasát célozta. De a kardja egyszerűen átcsúszott rajta. A tünde gyorsan gondolkozott, megidézte a természet hatalmát a fegyverére, s úgy suhintott vele. A penge áthatolt a szellemen, aki idegesen sziszegett.
- Ismerem a gárdisták hatalmát. Nem lesz elég varázserőd, hogy ezekkel megölj... - Leo idegesen az ajkába harapott. Ez a csata kezdett egyre kilátástalanabb lenni.
Gerard különös mágiát érzett a levegőben. Az irányába fordította a fejét. Ismerte ezt az érzést. Már találkozott vele valahol. A padló alól egy alak emelkedett ki. Egy magas, elegáns ruházatú fiatalember volt, pajzzsal a kezében. Szőke haját hátrafésülte, egyik kezében bibliát tartott.
- Francis...? – nézett rá megdöbbenve a démon.
- Nem megmondtam: egy a millióhoz az esélye, hogy valaha is legyőzz engem.
- De megtörtént. – Gerard jól emlékezett rá. Ő volt a lelkész, akivel megküzdött, hogy kiszabadítsa a déliek fogságából Aleenát. Erős volt és tapasztalt, de végül a magabiztossága lett a veszte. Egyszer legyőzte Gerardot, de aztán újra összecsaptak, s a végén a démon megölte.
A démon nem sokat hezitált, nagyjából három tippje volt rá, mit keresett itt a néhai lelkész szelleme, és egyik sem volt túl optimista gondolat. Sötét dárdát idézett meg és nekidobta. A fizikai támadások hatástalanok egy szellemmel szemben, de a varázslatok meg tudják őket sebezni. Ám a szellem jól ismerte Gerard varázslatait, s már felkészülten érkezett. Nem lepődött meg az éjfekete fegyvertől és könnyedén kitért előle.
- Átlátok az ostoba kis trükkjeiden! – lőtt felé jégszilánkokat.
Gerard a pajzsával hárította őket, majd gondolkozott. Olyan varázslat kellett, amit nem tud elég gyorsan elkerülni. Viszont a szellem jól ismerte a trükkjeit, nem fogja tudni átverni sem. Rosszul állt a szénája.
Hirtelen több másik, új mágiaforrás jelent meg a semmiből. Egy pillanatra a haragos kísértetek is megtorpantak. Ők is érezték, hogy történt valami. Valami amihez nem volt közük. Gerard mellett egy másik szellem bukkant fel a semmiből. Magas, kényes, fekete hajú nőalak volt a hajában egy pánttal, hosszú, a varázslókéra emlékeztető ruhában. Gerard elképedve nézte a másik szellemet. Még sosem látta, de valamiért biztos volt benne, neki jött segíteni.
- Hát te meg ki vagy? – pislogott tágra nyílt szemekkel.
A szellem barátságosan mosolygott rá.
- Nem csoda hogy nem emlékszel. Alig voltál egy-két éves még...
Aleena előtt egy rég nem látott barátja jelent meg. Emlékezett rá, soha el sem tudta volna felejteni. Vidám arcú, lelkes tekintetű fiatal zsoldos volt, akivel együtt rótták a pusztát és teljesítettek megbízásokat a rendnek. Jól emlékezett rá, hogy vele együtt annak idején őt is foglyul ejtették a déliek. A társa feláldozta magát, hogy Aleena el tudjon Gerarddal menekülni. A lány sose felejtette őt el.
- Marcus! – nézett rá, mint aki szellemet látott – Hogyan...életben vagy?
Marcus nevetett egyet.
- Nem, meghaltam. Csak gondoltam... – csapta össze az ökleit, ahogy a másik szellem felé fordult – Visszajövök még egyszer egy kis felfordulást csinálni.
Leo előtt is pontosan ugyanabban a pillanatban jelent meg az őrző-védő szelleme. Az illető ugyanúgy egy tünde volt. Magas, szikár, noha nem volt egy monstrum, mint az ellenséges szellem, de jó kiállása volt neki. Hosszú szakállat viselt, látszott rajta, hogy már megélt pár napot, arca is beesett volt és ráncos. Ennek ellenére nem tűnt gyengének, sőt, sok csatát megélt katona képe szűrődött át a félig áttetsző fátylon. Leo jól ismerte, azonnal rá is jött, kicsoda.
- Ernest kapitány?! Maga szellem? – Ernest Thorntwig, az apró kis tünde helyőrség néhai kapitánya, s egyben Leo hajdani mestere. Neki hála jutott be Leo a gárdába és tőle tanulta mindazt, amivel most gazdálkodik.
- Már lassan két éve...na de csitt, erre ráérünk máskor is! – fordult a másik kísértet felé – Előtte még adok egy leckét a kedves utódomnak.
A legjobban mégis Klaus lepődött meg. Életében akkor látott először szellemet, noha hallott róla legendákat, hogy a haragosaid vissza tudnak térni a halálból, hogy kísértsenek az álmaidban, de aki aztán ellátogatott hozzá segíteni.
A szellem szinte pontosan úgy nézett ki mint ő. Talán az arcvonásai egy kicsivel markánsabbak voltak, illetve a haja itt sokkal rövidebb, de ezt a két dolgot leszámítva szinte kiköpött mása volt neki. Nem is csoda. Az illető nem más volt, mint Rober Haeckel, Klaus rég elhunyt bátyja. Egy szerencsétlen, tragikus balesetben vesztette életét, amikor Klaus még alig volt tíz éves. Az egyik romos ház dőlt rá, amikor a közelében kutakodott különféle ottfelejtett értékek után. Békés ember volt, akinek első és egyetlen elve volt, hogy kerülje a konfliktusokat. Most viszont mégis harcra készen emelte előre a kezét.
- Nem megmondtam, hogy maradj a seggeden, Klaus. – nézett rá ravasz mosollyal Robert.
- Nem...én csak...tudod hogy megy ez, az ember kénytelen vállat vonni, amikor... – Klaus próbált valami tőle megszokott elmés, velős választ adni, de annyira ledöbbent, hogy képtelen volt rá.
- Nem számít. Tanítsuk móresre ezt az anyaszomorítót.
Gerard elképedve bámulta a köpenyes, fekete hajú nőt, ahogy intett a kezével.
- Maradj hátul, drágaságom.
- Csak egy szellem tud egy másik szellemnek ártani. - Ernest kapitány is hasonló véleményen volt.
- Majd én megküzdök vele. - Ezzel Marcus is egyetértett.
- Csak vigyázz, nehogy el tudjon kapni. – tette hozzá a végére Robert Haeckel.
A kis csapat tagjai meglepődötten néztek a szellemeikre. Aztán szinte egyszerre mosolyodtak el, majd léptek előre őrző-védő kísértetük mellé. Eszük ágában sem volt meghátrálni.
- Legmélyebb sajnálatom, hogy ki kell ábrándítsalak...
- De nem áll szándékomban meghátrálni.
- Még ha az ellenfelemet átsiklik a kardom is...
- Képes vagyok harcolni!
Gerard szobájában ekkor kicsapódott az ajtó. Maria zakatolt be rajta nagyokat lihegve. Eddig fel sem tűnt neki, milyen irdatlan sok lépcső van ebben a toronyban.
- Gerard...egy sze...ó, látom már egymásra találtatok. – forgatja körbe a fejét – És ki ez az aszott képű nő melletted?
Gerard elgondolkozott.
- Nos, nem igazán tudom... – mondta. De szinte ugyanabban pillanatban gondolt bele. A nő kinézete, ahogy beszélt hozzá, az az ismerős, de mégis idegen arc, tekintet. Egyre csak egyre tudott gondolni.
- Na, elvileg okos vagy, próbálkozz egy kicsit.
- A...anyám? – szökött egy apró könnycsepp Gerard szemébe. Nem emlékezett az anyjára, réges-rég meghalt már, alig volt pár éves, amikor elvesztette a családját.
- Látod, megy ez. – mondta a nő nyájasan, ahogy alaposan szemügyre vette – Látom megváltoztál.
Maria némileg elszégyellte magát. Elég csúnyán leszólta az elvi alapon jegyese anyját. Nem egy túl jó ómen.
- Nos...igen, eléggé. – nyelt egy nagyot Gerard.
Francis szelleme eddig bírta.
- Megfeledkeztetek rólam! – repült Gerard irányába.
A szellem ütésre emelte a kezét, de a női kísértet megállította.
- Nem hagyom! Amíg én itt vagyok, a fiam soha nem lesz egyedül.
A két szellem vad kézitusába kezdett. Gerard maga is meglepődött rajta, hogy az anyja milyen jól bánik egyszerű asszony létére az öklével. Azonban nem állt még így sem túl jól a szénája. Francis jégszilánkjai meghátrálásra kényszerítették, nem adtak neki lehetőséget, hogy visszatámadjon, éppen hogy csak el tudta kerülni a lövedékeket. Gyorsan megrázta a fejét, kizökkentette magát a döbbenetből. Majd körbenézett. Hirtelen oldalra fordította a fejét. Már tudta, mit kell tennie.
- Ugyan, anyám. Eddig sem voltam. – biccentett egyet Maria felé.
Maria, aki eddig csöndben hallgatott a szellem mögé lopózott, majd nemes egyszerűséggel átugrott rajta. A nő szelleme eltűnt, Francis pedig tanácstalanul bámulta az előtte landoló Mariát.
- Miféle aljas játék ez...
~ Meg kell mondjam, ez nekem nem jutott volna eszembe. – szólalt meg a szellem Maria fejében.
~ Rutin...legalábbis Gerardnál. – szerencsére az alma nem esett messze a fájától és a kedves anyuka is megértette, amikor Maria átszaladt rajta, hogy a testébe akarja őt beengedni. Mariára jóformán alig hatnak a jégszilánkok – Fejezzük be.
Francis rémülten lőtt újabb jégszilánkokat, de Maria páncéljáról úgy verődtek viszsa, mintha csak apró kis kavicsok lennének. Meg sem érezte őket. Közelebb futott és teljes erőből megütötte a szellemet. A nő kísértete ebben a pillanatban ugrott elő belőle. Megragadta Francist és lefogta.
- Mit akarsz...?! – vergődött a haragos kísértet.
- Én? Én semmit. Gerard, most!
Gerard más előkészítette a reciprokáció pecsétjeit. A mágiát, amellyel bármilyen varázslatot meg tud szüntetni. Csak az kellett, hogy a szellem egy helyben maradjon. Francis még visított egy utolsót, mielőtt elhalványult, majd felszívódott volna.
- Ez megvan. – gyorsan gondolkozott. Több mágiaforrást is észlelt – Gyerünk a többiek után.
- Ó, amiatt ne aggódj. – válaszolta az anyja – Nem lesz velük semmi baj. – kacsintott egyet.
Egy másik szobában Leo és néhai mestere vad kézitusát vívtak a visszatért kapitány szellemével. Leo annak idején is le tudta győzni, ám most, hogy csak a Force of Nature erejére támaszkodhat, sokkal nehezebb dolga volt. Ha mestere nem jelent volna meg előtte, már biztos halott lenne.
- Ez így nem lesz jó. Előbb fáradsz el mint ő. És ha te meghalsz, én is el fogok tűnni.
- Igen? Miféle szabály ez.
- Hát miattad tértem vissza, szóval...de nem érdekes, csak csináld ahogy mondom![/color]
Az öreg ismét támadott. Vágásával kettéhasította a szellemet, aki aztán azonnal újra összeállt. Leo ekkor támadta meg a nyakát egy varázslattal. Ahogy számított rá, a varázslat eltalálta, a szellem pedig szertefoszlott.
- Eddig bírta.
Ernest mester meglepődötten nézett rá.
- Meglepően tájékozott vagy ilyen téren.
- Nos...volt már dolgom élőholtakkal.
Az öreg tünde körbenézett.
- Látom messze utaztál.
- Igen. Nem hitte el, igaz? Hogy egyszer tényleg útra kelek.
Ernest nagyot sóhajtott.
- Van ez így. Vigyázz magadra. – azzal a kísértet vállba veregette Leo-t, majd elrepült. Jól emlékezett rá, mennyit erősködött neki a tünde, hogy egyszer majd kimegy az erdőből és többé vissza se néz. Elnevette magát. Mire is gondolt, amikor annak idején jószándékkal vissza akarta tartani.
Klaus mágia híján egyelőre meghúzta magát és figyelt. Nem tudott közbeavatkozni. A két szellem ádáz küzdelmet vívott, nem is gondolta volna, hogy élőholtak így tudnak egymás ellen harcolni. Röpködtek a jégszilánkok és az ütések, mindketten kaptak sérüléseket, de egyelőre úgy látszott, nem tudnak a másik fölé kerekedni.
Gondolkodott, gondolkodott erősen, hogy mit tudna tenni, de semmi sem jutott eszébe. Aztán egyszer csak rájött. Nyilat tűzött az íjára, majd lőtt. Nem a szellemre célzott, hanem a háta mögé a polcra. Régi polc volt, amit azóta sem vitt ki, hogy beköltözött ide. A tetején ott állt egy váza, amiben vagy por volt, vagy valami másnak a pora. A váza összetört, belőle a por kiömlött egyenesen a szellemre.
- Ez meg mi akart lenni? – nézett rá Robert.
- Jaj, hagyd már, támadd meg!
Robert a szemmellre nézett, aki elveszett a hatalmas porfelhőben.
- Áh, már értem.
- Még ha az illetőn átsuhan minden tárgy, a látását meg lehet zavarni. – mutatott a szellemre Klaus.
Robert nem szalasztotta el a lehetőséget, megidézett egy nagy jégszilánkot és egy csapással kivégezte a szellemet. Ő és Klaus nagyokat lihegve álltak oda egymás mellé.
- Te aztán megéred a pénzed.
- Kérlek. Ez olyan kihívás, amit nekem, Klaus E. Heackelnek nem kihívás teljesíteni.
Robert nevetett egy nagyot.
- Még mindig a csili-vili dumák megszállottja vagy.
- Hogy-hogy itt vagy?
- Visszatértünk a szentek éjszakáján, hogy megsegítsünk titeket.
- Értem.
- Maradnék még csevegni, de az időm lassan lejár...ileltve, lejárt már egy pár évvel ezelőtt.
- Várj még! – nyúlt Klaus utána. Szinte fel sem dolgozta, amit látott.
- Mire? Úgyse tudunk koccintani. – intett a szellem aztán köddé vált. Klaus pedig az ágyára roskadva próbálta a történteket feldolgozni.
Aleena valamivel jobban boldogult. Ám a szellem, aki meglátogatta jól ismerte, magasra szállt előle mert tudta, hogy mennyire veszélyes rá a szent mágia...noha Aleena maga nem tudott a kardjába mágiát vezetni. A démon szelleme jóval többet képzelt róla, mint amire képes volt.
- Ennek így sosem lesz vége – nyögte Marcus – Nem is tudok az ítéletnapjáig itt maradni veled.
- Valahogy rá kell vegyük, hogy lejöjjön. – gondolkozott Aleena. Aztán csettintett az ujjával.
A lány fogta magát és nemes egyszerűséggel nekidobta a kardját a démonnak. Az persze gond nélkül átrepült rajta. Marcus jégszilánkokat lőtt felé. A démon ekkor vérszemet kapott, el a lövedékeket elkerülve egyenesen Aleenának rontott.
- Mit sem változtál. Pont ugyanolyan hirtelen haragú vagy...
Az inkvizítor maga elé emelte a kezét. Marcus újabb adag jeget idézett meg vele és Aleenára lőtte. A jégszilánkok őt és a démont is eltalálták. De a démonnak egyik elég volt, hogy feladja. Elhalványult, majd visszament oda, ahonnan jött.
- El se hiszem,h ogy sikerült. – örvendezett Marcus.
- Én se... – gondolkozott el Aleena. Aztán ránézett – Figyelj...csak azt akartam mondani, hogy...sajnálom.
Marcus meglepetten nézett.
- Ugyan mit.
- Ha nem lettem volna olyan szűklátókörű, talán most te sem lennél halott.
- Hogy az? - mosolygott rá Marcus, majd átkarolta a lányt – Soha ne bánd, ami megtörtént. A holtakat nem lehet feltámasztani. Csak annyit tehetsz, hogy okulsz a hibáidból. Ezzel tiszteled meg azokat, akik az életüket adták érted.
- Marcus...köszönöm.
- Igazán semmiség. Bár ahogy elnézem, most bőven van min gondolkodnod.
Aleena megvakarta a feje búbját.
- Nos történt egy-két dolog.
- Ne félj! – nevetett Marcus – Csak annyit ne felejts, soha el ne feledd, merre is tartasz. – azzal nagyokat integetve eltűnt ő is.
Gerard érezte, hogy az összes mágiaforrás szép sorban eltűnik. Egyedül az anyja szelleme maradt meg, ott a szobájában.
- Azt se tudom...azt se tudom mit mondjak.
- Segítek egy kicsit. A nevem Rosalyn Lawrenz.
Gerard könnyekig hatódott. Nem emlékezett az anyja nevére, senki nem tudta neki megmondani. Belegondolt, hogy annyi éven át nem is érdeklődött utána. Most pedig végre megtudta. Melegség járta át a szívét. Úgy örült, mint előtte oha semmi másnak.
- Na, azért ennyire nem kell eltúlozni.
- Elnézést...elnézést csak...azt se tudom mit mondjak most neked.
- Egy anya megérzi mire gondol a gyereke. Úgyhogy nem is kell. – próbálta meg arra ösztökélni, szedje magát össze.
Maria döbbenten nézett a nőre. Aztán odaállt elé és pukedlizett neki.
- Szép napot, asszonyom!
Rosalyn meglepődve nézett Gerardra.
- A barátod mindig ilyen feszült?
- Nem, csak amikor családról van szó. Akkor mindig elveszti a fejét.
- Hé, nem is! – ordította le Maria.
A nő végignézte őket.
- Látom sok barátra leltél. Ennek örülök.
- Meghiszem azt. Ennél jobb dolgom nem is lehetne.
Rosalyn melankolikus szemekkel nézett rá.
- Ez az út, amit választottál...valahogy olyan idegen. Apád és én sosem gondoltuk volna, hogy ezt fogod választani.
Gerard mélyen anyja szemébe nézett.
- Ez az út is csak egy volt a sok közül. Azért választottam ezt, mert méltán tükrözi az elhatározásomat.
Rosalyn elmosolyodott.
- Mert vannak dolgok, amikért egyszerűen csak megéri küzdeni.
- Azt hiszem nem kell téged féltenelek. Lorennek nagy szerencséje van ám veled.
- Jaj, ne mondj ilyet, zavarba hozol. – nevetett Lia az amulettből.
- ti ismertétek egymást?! – nézett rájuk Gerard. Erről az emlékről ő sem tudott.
- Névről. Aztán felismertem a mágikus auráját. Nagyjából ennyi.
Rosalyn szelleme elkezdett halványan fényleni. A nő meglepetten emelte az arca elé a kezét.
- Úgy látszik eljött az órám. – mosolyodott el – Nekem most mennem kell.
Gerard utána kapott.
- Ne, várj! Annyi mindent akarok még kérdezni. Annyi mindenről mesélni! Annyi dolog van, amit nem tudtam neked megmutatni.
Rosalyn Gerard ajkára helyezte az ujját.
- Ne sirasd a holtakat. Őket semmilyen mágia nem tudja feltámasztani.
Gerard meg akarta fogni. De megálljt parancsolt a kezének. Csak még jobban elkeseredne, ha a karja átcsúszna a szellemen.
- Menj tovább, meg ne állj. Soha ne add fel, amíg meg nem találod, amit keresel!
A szellem szép lassan kezdett szertefoszlani.
- Ég veled! – kiáltott Gerard utána – Legyetek boldogok apával a mennyben.
A szellem nem felelt. Csak elmosolyodott, megcsóválta a fejét, majd eltűnt. Gerard térdre rogyott. Maria odasétált hozzá, majd lekuporodott mellé.
- Haver, ez nem lehetett túl könnyű. Elismerésem. Anyád nagyon jó ember...te jó ég, és milyen alakja volt. Irigylem.
Maria az ajkába harapott. Ez talán nem a legmegfelelőbb pillanat. De Gerard csak kuncogott egyet.
- Örülhetsz, hogy ilyen jó szüleid voltak. – mondta Lia. Érdekes volt ezt tőle hallani, a démonok nem sokra beszülik a családot – Ezekrét a pillanatokért éri meg embernek lenni...
- Nos igen...boldogok a mennyben...bár...
Elkezdett gondolkodni. Hirtelen eszébe jutott valami. Nem gondolat volt, nem emlék, nem következtetés. Egy megérzés. Ahogy az anyja a végén elköszönt...ahogy beszélt. A szerettek szellemei vigyáztak a lelkére annak, akit megtámadtak a régmúlt ellenségei. És ő eljött neki segíteni...az a fejcsóválás. Csak ő jött el, senki más. Gerard meglepetten kapta fel a fejét és nézett rá Liára és Mariára.
- Az apám életben van..!

- …Borongós, sötét este volt. A zuhogó eső minden egyes csöppje azt üzente, hogy ma este valami nagyon rossz dolog készülődik…
- Veled voltam aznap, Johannes. Nem csak hogy nem esett, de a Hold olyan fényes volt, hogy egész este a melleimet bámultad.  – vágott közbe a nő, miközben fürtjeivel játszadozott. A társaság harmadik tagja, egy fiatalabb lány bort prüszkölve nevetett fel hangosan – nem csak a közbeszólás szórakoztatta, hanem a szúrós tekintet is, amivel a férfi válaszolni próbált.
Láthatóan egyiküket se hatotta meg a történet, annak ellenére, hogy minden adott volt hozzá. Pont olyan sötét volt a szobában, mint ahogyan azt a nagykönyv előírja. Ablaktáblák behajtva, minden gyertya kioltva, egy kivételével, amit az asztal közepére helyeztek. A falon táncoló árnyékok, és a polcokon sorakozó különféle üvegcsék színjátékai akár ijesztőek is lehettek volna, de így, hogy senki nem fordított rájuk figyelmet – hiszen vagy a gyertyalángot próbálták bűvölni a szemükkel, vagy egymás reakcióin szórakoztak – nem igazán érték el a céljukat. Pedig a jelenlévők még önmagukat se sajnálták annak érdekében, hogy a megfelelő hangulatba kerüljenek: az asztal lábánál sorakozó üvegek, és az eltört poharak száma nem a három alak józanságát bizonyította.
- Nem emlékszel túl jól…az apró dolgok valahogy nem maradnak meg a fejemben. - tapogatta meg a saját, határozottan lapos mellkasát a férfi egy túldramatizált grimasz kísértében.
- Ez nem volt vicces. - vágta rá a fiatalabb lány, miközben gondolatban összehasonlította magát a Isabelle-el. A különbség még gondolatban is szembetűnő volt, és nem a pozitív irányba. Inkább megrázta a fejét, és folytatta a mondandóját - Miután megölettem egy démonokkal teli tornyot, szerinted ettől majd megijedek? – zsörtölődött tovább, és nyelt egyet a borból – Elrontottad. Én jövök. - lehúzta a maradék bort, megköszörülte a torkát, majd már-már komikusan elmélyített hangon belekezdett – Néhány éve történt az erdőben. A nap már lenyugvóban volt, amikor épp gyógyfüveket indultam gyűjteni. Nem rég éltem még akkor ott, voltak olyan helyek, amiket nem ismertem. Ilyen volt ez a korábban felfedezett tisztás is…mintha szabályos körben nőnének körülötte a fák. Kíváncsi voltam, úgy döntöttem ott keresgélek aznap. Először semmi furcsa nem történt, ám abban a pillanatban, hogy a nap lebukott a horizonton, hirtelen egy szellem jelent meg a tisztás közepén! - dramatizált a lány, ám hirtelen éles csörömpölés hangzott fel, amire mind a nő, mind a történetet mesélő lány ijedten riadt fel ültéből. Mindössze az inkvizítor kezdett el hangosan nevetni, miközben hangosan lóbálta a lábát, még mindig rugdosva a felborított borosüvegeket.
- Míg megölettél egy halom démont, addig én végeztem már néhánnyal. Sőt, nagyobb szörnyűségekkel is.  Nem fog egy szellem megijeszteni. - jelentette ki.
- Száz szellemnek is ezt mondanád? – hangzott fel egy idegen, tónusához képest meglehetősen vékony hang.
- Ez jó trü.. - nevetett fel az inkvizítor, majd hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról. Felpattant a székből és a Fenrir után kapott – A gyertyákat. Heidi, nyisd ki az ablakokat. Isabelle, gyújtsuk meg a gyertyákat. - józanodott ki nem csak az italból, de az eddigi hangulatából is egy másodperc alatt a férfi.
Mindketten tették amit mondd, a nő azonnal észbekapva, és félredobva eddigi incselkedő stílusát, míg Heidi kissé dülöngélve ugyan, de hallgatva a férfi parancsára. A fellobbanó láng előbb csak halványan világította meg a sarokban álldogáló lényt, majd ahogyan hirtelen egyre több gyertya gyulladt fel, úgy teljesen kivehetővé vált az alakja. Egy nagyjából Heidi korabeli lány volt az, talán még fiatalabb is, valahol dühös, ám egyszerre szomorú tekintettel. Alakja fehér és átlátszó volt. Szellem. Nem kellett sokat gondolkodnia a férfinak, hogy eszébe jusson ki ez – nem ez az első alkalom, hogy kísérti, még ha eddig nem is szellemként tette. Újra végeznem kell vele? – tette fel magában a kérdést.
Ahogyan Heidi kitárta az ablakot azonnal hátralépett, és szótlanul mutogatott ki rajta. Johannes odanézve legalább ötven szellemet látott sorakozni. Csöndesek voltak, és fegyver sem volt náluk, mindössze vádlóan néztek először a házra, majd miután feltűnt nekik az inkvizítor jelentére, rá. A jeges tekintetek ledermesztették egy pillanatra, utána azonban pörögni kezdett az agya: Mit akarnak? Nekromanta idézte volna meg őket? Nem, ahhoz túl sok van és túlságosan…emberiek. Hogyan győzzem le őket, ha ártani akarnak? A fegyvereimmel semmire nem megyek, ők pedig túl sokan vannak...
- Tudom mi jár most a fejedben, számító dög. Mit akarnak tőlem? Megbüntetni. Nem tudom feltűnt-e, hogy nem vagyunk idegenek. No persze te lehet, hogy nem láttál minket túlságosan különlegesnek, hiszen csak egy voltunk a sok közül. – mondja a szomorú helyett immár szórakozottabb hangon a szellem-lány, akit láthatóan elégedettséggel töltötte el a férfi reakciója – Tehát szépen kijössz velünk. Tartunk egy rendes tárgyalást – amire nekünk oly gyakran nem adtál lehetőséget – és végrehajtjuk az ítéletet. Ne aggódj, az ítélkezés igazságosan fog zajlani. - nevette el magát úgy, ahogyan csak egy bosszúra szomjazó valaki tudja.
Az inkvizítor fejében pörögtek a gondolatok – hogyan tudná elűzni őket? A harc még mindig nem opció. El kell menekülnie. Hová nem követhetik? Templom – ötlötte ki gyorsan, hiszen tisztában volt azzal, hogy a felszentelt földre nem tehetik be a lábukat az élőhalottak. Valahogy azonban el kell jutnia addig. Gyorsan megszületett az ötlete arra, hogy mi az, ami távol tudja tartani a szellemeket ameddig biztonságba érnek, addig azonban meg kell mutatnia a lánynak, hogy kooperál.
- Hadd vegyem fel a kabátom. - mutatott a kabátja és köpenye felé, amiben a füstölőjét tartotta. Heidi és Isabelle csak szótlanul figyelték a jelenetet – úgy tűnik a szellemeket eddig nem érdekelte az ő jelenlétük – most azonban ők is a saját ruháik után nyúltak, valamivel csökkenteniük kellett a feszültséget és a tehetetlenségük érzését.
- Jöjjetek csak. - bólintott a szellem – Legalább lesznek tanúk is…bár kicsit elfogultnak tűnnek. Őszintén meglep, hogy képes vagy normális kapcsolatot fenntartani valakikkel. Vagy őket is csak kihasználod?
- Semmi közöd hozzá. - felelte az inkvizítor dühösen, majd elindult az ajtó felé. A szellem is megfordult, hogy a falon áthaladva menjen ki az utcára, társai mellé, de előtte még figyelmeztette az inkvizítort.
- Felesleges bármivel is próbálkoznod – csak elodázni tudod azt ami rád vár.
Az pont elég lesz, gondolta magában az inkvizítor, majd amikor látta hogy a szellem „kimegy”, a kezével mutogatni kezdett a két nőnek. Futni fognak, méghozzá a legközelebbi templomig. Ő megy elől, ők pedig követik. Gyorsan elvette az egyik gyertyát és begyújtotta vele a füstölőjét, majd a hátamögé rejtette, mielőtt kilépett volna az ajtón. A szellem, hallva a hangot, folytatta elégedett kiselőadását.
- Szerencséd, hogy akik nem közvetlenül miattad haltak meg, nem találtak ide. Jóval többen lennénk.
Johannesnek csak egy pillantásnyi ideje volt megszemlélni a szellemek sokaságát. Valóban sokan voltak, és ha nagyon erősen próbált volna emlékezni, talán a felének a nevét fel is tudja idézni. A többieket vagy úgy ölte meg, hogy nem tudta a nevüket, vagy egyszerűen nem voltak elég szereplők. A pillanat azonban gyorsan letelt, az inkvizítor pedig azon kapta magát, hogy a tömjénezőt néhányszor meglengetve kezdett el futni az utcán. Sehol nem látott egy lelket se - ami elég furcsa volt, tekintve hogy a Fővárosról beszélünk – így nem kellett arra koncentrálnia, hogy kikerülje őket.
- Ne hagyjátok elszökni! - kiáltotta a lány, a szellemek pedig vagy megindultak utánuk, vagy egyszerű varázslatokkal próbálták megállítani őket: jégtüskék, apróbb tűzgömbök, és kitudja még hányfajta mágiának a lövedékei vették célba őket. Szerencsére a legtöbb mellé ment, az a kevés pedig amelyik vagy őt, vagy a társait találta el, nem okozott komolyabb sérülést.
A szellemek egyértelműen gyorsabbak voltak, mint ők – ezt kompenzálta a tömjénező. Mivel az utca nyílt volt, komoly kárt nem okozott bennük, arra azonban tökéletes, hogy vagy egy-egy pillanatra megtorpanjanak tőle, vagy kerülgessék, ami szintén lassította az előrehaladásukat. Persze volt olyan dolog is, ami az ő sebességükre fejtett ki negatív hatást: a még mindig részeg Heidi nehézkes járása. Hála azonban a tömjénezőnek, az is belefért, hogy az inkvizítor vagy felsegítse az elesettet, vagy támogassa a haladásban.

Néhány perccel később lihegve fordultak be az egyik templomba. Johannes bezárta az ajtót, hogy a varázslatokkal nehogy célba vegyék őket, majd fáradtan ült le az egyik padsorba Heidi és Isabelle mellé. Nagy szerencséjük volt ezzel a meneküléssel, és azzal is, hogy ilyen közel volt ez a kisebb templom. Szinte érezte, ahogyan köröznek az épület körül a szellemek, ám képtelenek "rálépni" a felszentelt földre, előbb vagy utóbb pedig el kell tűnniük a másvilágra. Megvizsgálták egymás sebeit, és miután konstatálták, hogy semmi komoly, megkönnyebbülten sóhajtottak fel. A lassan kínossá váló csendet végül a hollódoktor törte meg.
- Mondtam már, hogy ne hozd haza a munkát.

Nagyon szép azonnalik voltak, mindenkinek sikerült megragadni a dolog lényegét. Egy kis bűntudat, némi szeretet, egy kis veszély, nagyon ügyesek voltatok. Mindenkinek jár a borzongásért a 150 tp és mivel ünnep van, kaptok egy szezonális tárgyat is:

Név: Szellem a palackban
Leírás: Egy apró üvegcse, amibe három szellemet zártak, bár hogy pontosan kiknek a szellemeit, azt nem tudjátok. Amikor kihúzzátok a dugót, akkor egy szellem kijön az üvegből és megtámadja azt, akit mondtok neki. Ereje megegyezik egy szokványos, nekromanták által megidézett szellemével, és hasonlóképp lehet legyőzni. Ha mind a 3 szellemet felhasználtátok, az üvegcse is szétporlad.