[Magánjáték] Der Engel der Kneipe

Magánjáték: Johannes Hagen & Suzanne Walford

---

Őszintén szólva… Elfelejtette. Teljesen elfelejtette, hány napja történt, hogy megint az északi fővárosba vezetett az útja… Túl sok minden történt azóta.
A különbség az volt, hogy most egészen konkrét elképzelése volt, hogy miért szeretne ide jönni. Armaros említette neki, hogy információkat kell szerezni, hogy eljuthasson hozzá. Ő pedig szeretne eljutni hozzá, mert akkor végre rendesen, személyesen is megmondhatná, hogy mennyire hálás az ajándékért, amit tőle kapott. Ezért elhatározta, hogy megpróbál információt találni. Persze… csak nagyon óvatosan. Erre Armaros figyelmezettte: Nem szabad, hogy feltűnést keltsen a kutatása. És hát hol kezdhetné a kutatást máshol, mint Carolusburgban? Tehát visszatért a városba, és a megszokott 3-4 naphoz képest jóval tovább is maradt. Nem történt baj, messzire elkerülte a palotát, a katedrálist, és az összes templomot, inkább az utcákon próbált valami információt találni... Ahol mágiát érzékelt.
A keresgélés viszont azzal járt, hogy nem tudott úgy dolgozni, mint ahogy szokott, és apadni kezdtek a készletei. Nem számolta el nagyon a beosztást, épp csak egy kicsit. Ami éppen elég volt hozzá, hogy egy hét után éhesen, szomjasan és kialvatlanul elkeveredjen a külvárosba, és egy fogadó közelében kimerültségében ne tudjon tovább menni. Talán órákkal, talán csak percekkel később az egyik felszolgálólány vette észre, és segítette talpra. Bevitte az épületbe, adott neki pár falat kenyeret, és megengedte, hogy aludjon egyet a konyhában, a kemence mellett.
Ezután már szinte adták magukat az események… Egy kevés alvás után hálálkodott a lánynak, aki beengedte, néhány mondatból pedig kiderült, hogy már nincs pénze se élelemre, se szállásra. A lány megsajnálta, és felajánlotta neki, hogy ha besegít a fogadóban, akkor, ha más nem, a saját fizetése egy részét odaadja neki, hogy tudjon egy szobát kivenni itt, és az élelemmel se legyen gondja. Kicsit magára ismert a lányban… Ő is hasonló módon került ide…
Azóta eltelt egy újabb hét, Suzi felfüggesztette a kutatást, hogy rendesen dolgozni tudjon, és sürög a fogadóban, ahol éppen kell. A kedves lány pedig kitanította, hogy mire figyeljen, és mit mondjon el neki azonnal. Idáig nem is volt semmi gond. A problémás vendégeket mindig sikerült elkerülnie.
Most éppen egy olyan férfi asztalához igyekszik, akit eddig még nem látott itt, de hát nem is csodálkozik ezen, hiszen nem dolgozik itt régóta...

Már menet közben észrevette, hogy ez az alak problémás… Látta a vörös színt az orrán, és az arcán… Részeg.
De nem ijedt meg… Gyorsan letette a poharat az asztalra, és remélte, hogy csendben el is tud sietni a következő kihordanivalóért… Nem lett igaza.
– Hé, gyönyörűm! – szólítja le. Suzi pedig ártatlan arccal, kicsit riadtan, de halvány, kedves mosollyal néz rá az addigi lesütött tekintet helyett. Úgy tűnik ez az alak nem az a részeg, aki mindenről megfeledkezik az alkohol hatása alatt. Felfogta, hogy a kislánynak hiába tenne ajánlatokat, nem értené, amilyen naív arckifejezéssel várta mit akar… – Hozz még egy kört! – változtatja meg végül, amit eredetileg mondani akart, és visszafordult a tele korsójához. Ez sem az ő napja…
Suzi bólintott, és elsiet, folytatva a pincérkedést. Fél füllel kapja csak el a pultnál zajló beszélgetést.
Az a lány elegyedett beszélgetésbe, aki olyan kedves volt vele, és befogadta.
– Szegény kis csavargó. Nem volt hol aludnia, úgyhogy szállásért, és némi élelemért cserébe dolgozik – vonja meg a vállát. Nem köti az idegen orrára, hogy ő volt az, aki megsajnálta a lányt. Ennyit is csak azért mondott, mert a pénz nagyon jól jött neki, különösen így, hogy a fizetését Suzival is megosztja.
A kislány az utolsó néhány szóból is megértette, hogy róla van szó, de nem fért a fejébe, hogy miért. Ez lehet az oka, hogy a következő néhány fordulója alkalmával, amikor a tálalásra váró porciókért ment hátra, talán kicsit feltűnően is megpróbált elég közel elsétálni a férfihoz és a kedves nőhöz, hátha elkap a beszélgetésből még valamit, amiből rájön, miért beszélnek róla.

Csavargó. Nincs hol aludnia. Végülis minden kis kém így kezdi. Aztán valaki, akinek több esze van rájön arra, hogy milyen jó füllel bírnak ezek az apróságok, és hogy mennyire könnyű kifizetni őket azzal, ha egyszer-kétszer rendesen jóllakatja a hasukat. Ez a kocsma azonban nem fog azzá a hellyé válni, amit lehallgatnak. Sőt, a dolgozóimtól is elvárom, hogy ne azok az emberek legyenek, akik ezt elősegítik. Majd kiderítem valahogy melyik volt az, amelyik megengedte, hogy besegítsen, és eldöntöm, hogy mi legyen vele. Kirúgni veszélyes lenne, találni kell egy módot, ami csöndesen elhallgatja…ezen viszont még ráérek gondolkodni. Mit tehetek a lánnyal? Ha megölöm, az feltűnhet a megbízójának – leszűri, hogy valami zajlik itt. Ha így hagyom, egyszer talán még meghall valamit, amit nem kellene. Előreszaladtam. Előbb tisztáznom kell azt, hogy biztos kém-e.
- Sajnálom. Végy neki ételt és valami ruhát, ne fagyon meg télen. – csúsztatok felé még néhány váltót az erszényemből, hátha ezzel megnyerem a jóindulatát, úgy tűnt érdekli, hogy mi van a lánnyal.
Kortyolgatom a söröm tovább, és ahogy beszélgetek a pincérrel, feltűnik ahogy a lány sandán figyel. Egyre inkább afelé mutatnak a dolgok, hogy mégsem véletlenül van itt. Ha lenne lehetőségem leülni vele beszélgetni, ki tudnám deríteni, hogy ki küldte. Ahhoz azonban puhítom még kicsit a „gazdáját”.
- Sokan járnak szerencsétlenül mostanság…az apja elment a háborúba, az anyja meg meghalt, vagy otthagyta, ők meg kezdjenek magukkal, amit akarnak vagy tudnak. – sóhajtok egyet, majd húzok egyet a sörömből.

– Igazán nagylelkű Öntől, uram – lágyul el kissé a felszolgálólány hangja, és arca is. Nem számított rá, hogy ilyen helyen találkozzon emberséggel… Vagy legalábbis ahhoz hasonlóval.
– Ez a legvalószínűbb, de szinte semmit sem tudunk róla. – vonja meg a vállát. Suzi keveset beszélt, főleg magáról, de mivel még kevesebb gondot okozott, és félénk volt, nem is nagyon faggatták.
Suzi közben saját magának is meglepő módon egészen gyorsan boldogul a felszolgálással, nem botlik meg, nem felejti el, amit kértek. De nem is beszél senkivel.
A férfi utolsó mondatát meghallotta, és a következő jó negyedórában ezen gondolkodik. Eszébe jut Mia… valószínűleg ő is ezek közé a szerencsétlenek közé tartozik… Aztán eszébe jut az a néhány csatatér, amit hetekkel az ott zajlott események után látott… És felmerül benne az is, hogy elképzelése sincs róla, mi történt a szüleivel… Vagy hogy egyáltalán kik azok…
Majdnem az elgondolkodás okozza az első hibáját az este, mert a tálca meginog a kezében. Szerencséjére idejében észbe kap, és sikerül megtartania a tálca egyensúlyát. De még mindig nem tudta meg, miért beszélnek róla… Nem tudja elképzelni, mit csinálhatott, ami felkeltette valakinek a figyelmét, hiszen nagyon óvatos volt de mégis ijesztő számára a gondolat, hogy valaki utána érdeklődik, mert akkor az is könnyen előfordulhat, hogy kérdezni fog, ő pedig nem szeret hazudni…

A taktika bevált, és a nő észrevehetően kedvesebb lett velem – jó hatást értem el. Szavai őszintének tűntek, de ebbe nem igazán bízhattam: nem véletlenül választottam őket, amikor személyzetet kerestem ide – jól tudtak hazudni is.
Szóval nem tudnak róla semmit. Miért? Nem úgy ismertem ezeket a nőket, mint akik nem vetik rá magukat rögvest egy friss húsra, ha nem másért, hát az ingerszegény – vagyis inkább érdemi ingerektől szegény – közeg miatt. Biztos vagyok benne, hogy alaposan megpróbálták kifaggatni, csak nem sikerült. Nem hazudott, mert akkor elmesélte volna a hamis történetet a nő. Nagy valószínűséggel elkerülte a kérdéseket. Inkvizítorként csak ügyesebb leszek, mint néhány ex-prostituált.
- Beszélhetek vele pár percet? Hátha sikerül megtudnom valamit a szüleiről… - teszem fel végül a kérdést. Nem volt szükségem az engedélyére – hiszen egyszerűen szóba elegyedhettem volna a lánnyal - de így sokkalta jobban tűntem jó modorúnak. Valakinek, aki nem akar rosszat ettől a szegény lánykától, mindössze beszélgetni. Remélem az előző pár szavam eléggé meggyőzte erről a képről. Amennyiben beleegyezik, úgy felállok a pulttól, és az egyik közeli – de ahhoz épp eléggé távoli - asztalhoz ülök le, ami körül nincs nagy tömeg, majd helyet foglalva intek a lánynak, hogy jöjjön oda.

– Nem vagyok az anyja, hogy ehhez az engedélyemre legyen szükség – felelt a felszolgálólány ismét vállat vonva, aztán kicsit közelebb hajolt – De kérem, legyen tapintatos. Rendkívül félénk teremtés – kérte bizalmasabb hangon.
Suzi a beszélgetésnek ezt a részét nem hallotta. Éppen a sokadik, és a neki átadott helyi rend szerint utolsó korsónyi sört töltötte ki némán egy távolabbi asztalnál.
Azt viszont visszatérve a konyha fel látja, hogy a férfi arrébb ül. Néhány perc múlva lép ki újra a vendéglátó helyiségbe, kezében a teli tálcával.
Az intést látva nyel egyet, de nem torpan meg, elviszi a tálcát az asztalhoz, ahova indult vele, óvatosan lepakolja róla az ételt, aztán a tálcával a kezében odasétál a férfi asztalához.
– Miben áll-hatok szolgála-tára? – kérdezi, ahogy azt illik. Egyelőre a saját butaságának és túlzott félelmének tudta be, hogy bekövetkezni látja, amitől tartott. A férfi eddig róla beszélgetett, most pedig oda intette az asztalához… De ez még nem feltétlenül jelenti, hogy kérdezősködni fog… Ugye?

Bólint, jelezve, hogy értette, és megjegyezte a rendelést. Már indulna is a konyhába, de még el sem léphetett az asztaltól, mert a férfi folytatja…
Pár pillanat hezitálás után ismét bólint… Nincs mit tenni… Valóban elfáradt az este folyamán, de éhesnek nem éhes, hiszen vacsorázott… Beszélgetni pedig… Azt nincs kedve, különösen nem az erősödő érzéssel, hogy nem fogja tudni elkerülni a kérdéseket… de nagyon udvariatlan lenne visszautasítani az ajánlatot, ha már a kedves felszolgáló beleegyezett, hogy nem lesz baj, ha pihen kicsit…
Tisztelet teljes főhajtás után elsiet a konyhába, útközben gyors, megerősítő pillantást és bólintást váltva a pultnál álló nővel, és jelzi a szakácsnak a rendelést. Ameddig pedig az a tál hús elkészül, még másik két asztalhoz elviszi az oda rendelt italt.
Nagyjából 10 perc múlva érkezik vissza, a tál hússal, és egy pohár borozott vízzel. Leteszi a tálcáról a férfi elé a tányért és egy másik székhez a poharat, majd bizonytalanul ő is leül.
– Köszö-nöm a nagylelkű-ségét! – hebegi nem tudva mire számítson.

Szokása szerint nem igazán beszél, ameddig nem muszáj. Tudja ő, hogy nem csak neki megerőltető, de a másik félnek is nehézkes érteni, amit mond.
Így a férfi kérdésére sem szóban válaszol, csak bólint egy határozott mozdulattal. Eric… néhány pillanatig ismételgeti magában a nevet, hogy megjegyezze, azután ránéz a férfira, és illedelmesen ő is bemutatkozik.
– Suzi vagyok – talán a sok ismétlés teszi, hogy ez a mondat már teljesen gördülékenyen hangzik el. Ezt a nevet mondta a többi felszolgálónak is, most sincs oka hazudni…
Bár a félelme beigazolódik, hiszen tényleg kérdezi Eric, az első félelme kicsit csillapodik, hiszen ez a kérdés egyáltalán nem volt kellemetlen. A félelem helyett megmarad viszont az idegen társaság miatti feszengés. Hiába találkozott már sok emberrel, még mindig idő, viszonylag hosszú idő kell, hogy hozzászokjon egy addig ismeretlen ember jelenlétéhez a közelében.
Különösképpen, hogy ez az illető mágiát áraszt magából. Emlékszik Armaros figyelmeztetésére, hogy óvakodjon a mágiahasználóktól, épp ezért Ericcel szemben is óvatosnak kell lennie.
Néhány apró kortyot iszik az italából, közben megpróbálva kitalálni, hogy milyen kérdéseket tehet még fel a férfi, hogy anélkül tudjon rájuk válaszolni, hogy Armarossal kapcsolatos dolgot említene,

Hát… határozottan nem ilyen kérdések fordultak meg a fejében, ahogy próbálta előre kitalálni a válaszokat... Épp hirtelen végig is kell gondolnia, hogy milyen ételeket szeret… Úgy egy percbe telhet, mire megszületik a válasz
– A csir-ke sült! – jelenti ki végül. Bár való igaz, hogy nagyon ritkán kóstolhatta… Ha egyedül vándorol az ember lánya, főleg Armaros szolgálatában, hát akkor bizony ritkán ehet hús félét, sőt, általában a kenyérnek is örül, egy briós a péktől pedig maga a mennyei lakoma.
Ugyan hangosan nem kérdez, de a tekintetéből látszik a kérdés: Miért? Nem fér a fejébe, hogy miért hívta Eric az asztalához, hogy ilyeneket kérdezzen… Nem mintha baj lenne, sokkal szívesebben válaszol ilyen kérdésekre, amire nem kell féligazságokat vagy teljes hazugságokat felelnie.

Nagyon közel voltam ahhoz, hogy megunjam a várakozást, amikor végre megszólalt. Még mindig habogott, de ennyi idő után nem várhattam mást, ha a félelemtől volt, ha pedig mástól, akkor ideje megszoknom erre a pár órára. A válaszból először azt hittem, hogy következtethetek valami újra, de inkább csak azt erősítette meg, amit eddig is tudtam. Utcagyerek, vagy születésétől fogva, vagy jó ideje. Ha az előbbi, úgy érthető miért szereti a húst, míg ha az utóbbi, és valami nemes kis kidobott fattya, úgy hiányozhat neki az otthon íze.
- Nyugodtan ehetsz ebből is, ha közben megéhezel. – próbálok megszabadulni időközben az átoktól – Hol etted eddig a legfinomabb csirkét? – Ezzel a kérdéssel remélem valami hasznosat is kitudok szedni belőle, azon kívül, hogy miközben beszél olvad a jég. Nem csak azt tudhatom meg merre járt már, de ha hazudik, úgy később könnyebb lesz egy esetleges visszautalással. Eddig minden a tervek szerint megy…

Még mindig nem érti miért szerette volna Eric, hogy leüljön beszélgetni vele… De tény, hogy jól esik neki a pihenés, és lassanként kezdett megnyugodni... végülis nem is olyan szörnyű kicsit leülni, és kortyolgatni a frissítő innivalóját.
A férfi nem csinált semmi ijesztőt, nem kérdezett kellemetleneket, még kifejezetten kedvesnek is tűnt.
A mágia jelenléte ugyan még mindig vészharangként csengett a fejébe, óvatosságra intve, de már nem félt annyira attól, hogy mi történhet.
Az ajánlatot tudomásul véve aprót bólint. Ha megéhezik persze, venni fog belőle, viszont még nem telt el sok idő azóta, hogy vacsorázott... talán ha másfél óra...
– Köszö-nöm, de tény-leg nem va-gyok éhes. – mondja halvány mosollyal az arcán.
Végül nem bírja már megállni… Eléggé kíváncsi, és eléggé megnyugodott, hogy meg merje kérdezni... Csak nem lesz baj belőle ugye?
– Miért hív-tál ide?   Nincs semmi hátsó szándék a kérdés mögött, mindössze szeretné megérteni, és ezzel valami újat tanulni az emberekről. Amin az elmúlt öt évben igyekezett is…

Megretten tőle, hogy Ericközelebb hajol, de még így sem lesz feszült annyira, mint amikor idejött. Csak nyel egyet, és várja a kérdést.
Mikor végre kiderül mi az, halkan még fel is nevet. Csak ennyi? Hiszen ezt nyugodtan megkérdezhette volna csak úgy, miközben futkos össze vissza. Meg az elejétől… Csak az előbb mondta, hogy a csirkét szereti… De nem akad fenn a gondolaton. Biztos arra gondolt, hogy a kedvenc ételéből hol ette a legfinomabbat. Armaros pedig mintha vele együtt nevetne.
Némi gondolkodás után félig meddig vidáman válaszol.
– A bá-lon, ebben a vá-rosban – szívesen emlékszik vissza a finomságokra, amiket volt alkalma megkóstolni, és Cenciékre is, ugyanakkor nagyon erősen fájdalmassá teszi az emléket az, ami végül a bálon történt. Annyira, hogy kicsit meg is rázza a fejét, hogy elhessegesse azokat az emlékeket.

Dice Mihi:

A kezdeti feszültsége teljesen megszűnt. Már beszélgetnek egy ideje, de Eric még mindig nem kérdezett semmi olyat, ami miatt törnie kellett volna a fejét, hogy hogyan alakítsa úgy a választ, hogy Armaros kimaradjon belőle. És annak ellenére, hogy mágiát áraszt, már nem érzi magát veszélyben.
A király? Ó, igen, a király is ott volt! Bólint. A király bálján volt. Aztán megrázza a fejét. Nem… Akkor éppen nem dolgozott. És utólag is örül neki, hogy olyan későn már nem kellett amiatt aggódnia, hogy elront valamit, így is rettenetesen kifáradt az este végére…
Vendégként volt ott, és egy darabig nagyon élvezte.
– Ismer-kedtem – pontosít vidáman további kérdés nélkül. Egészen meglepődik, hogy nem is kellett sokat gondolkodnia, szinte egyáltalán… Az igazságot tudja mondani, anélkül, hogy Armarost említené. Mindenesetre emlékezteti magát, hogy azért ne beszéljen túl sokat a bálról, mert a végén nehéz lesz a mélységi említése nélkül.
Árva? Az olyan valaki, akiknek meghaltak a szülei… De… Ő emlékszik, hogy volt egy nő meg egy férfi ott, ahonnan eljött… Akkor ő nem árva, ugye?
– Egye-dül vagy-ok, de nem ár-va… azt hi-szem – válaszol, aztán sietve, együttérzőn hozzáteszi
– Sajná-lom… – úgy gondolja, valami rosszat juttatott Eric eszébe… Árvának lenni szomorú dolog, amire bizonyára nem szívesen gondol az ember… Megérti ezt az érzést, mert neki is vannak dolgok, amikre nem szívesen gondol.

Az újabb kérdés kicsit elbizonytalanítja... Akkor éppen elhitték neki amikor azt a nevet használta, amit sokat emlegettek a házban ahonnan Armaros elhozta, de... Az a ház biztos, hogy nem egy nemes háza volt...
Végül megrázza a fejét, de szemernyi határozottság sincs a mozdulatban. Eddig nem sokszor gondolkodott rajta, de most eszébe jut, hogy tulajdonképpen nem is tud semmit arról, hogy mégis kicsoda ő, és honnan jött...
~ Majd ezt is kiderítjük, ne aggódj ezen ~ jegyzi meg izgatottan csengő hangon Armaros.
Komolyan bántja, hogy olyan téma merült fel, ami még számára is láthatóan elszomorítja... Még akkor is, ha azt mondja nem baj. Amennyi segítséget kapott azt érzi a legkevesebbnek, hogy nem okoz szomorúságot senkinek...
Mire megpróbálna valami vidámabb témáról beszélni - például a virágokról a bálon, vagy a zenéről, vagy a kedves lányokról akikkel találkozott - Eric mesélni kezd. A történetet hallgatva, Amraros nevetésétől kísérve, sokadszor is hálát ad a mélységinek, aki nélkül neki is sokkal sokkal rosszabb sorsa lehetne..
Armaros csak nevet, nem mond semmi mást, miközben Suzi szinte fel sem fogva, hogy ez a kérdés már sokkal közelebb van a kellemetlenhez, mint az eddigiek, a már jól megszokott történet szerint válaszol.
- Így job-ban lehet tanul-ni - Nem teszi hozzá, hogy mindig egyedül volt, ahogy azt sem, hogy az "élete" ezzel az egyedülléttel kezdődött, amikor Armaros látással és hallással ajándékozta meg, cserébe pedig követi minden utasítását, egyedül. Ő egyszerűen csak tanulni akar a világról, se többet, se kevesebbet.

Megrázza a fejét. Nem lett gondja belőle... Ami azt illeti elég volt csak a nevét mondania, és beengedték. Akkor nem gondolt bele, de most sem érezte ezt furcsának. Bizonyára mindenkit szívesen láttak a vendégek között, akinek volt szép ruhája...
Kissé elfintorodva megint megrázza a fejét. Nem hinné, hogy Eric meg akarta volna nézni a bált. Ameddig még volt zene meg finomságok, addig nagyon jól érezte magát, de az a sok fegyveres férfi elrontotta az egészet... Sokan megrémültek és néhányan meg is haltak... Az egyik férfi is, aki segített Cencit kimenteni...
Ez a kérdés már egyértelműen kellemetlen neki, de nem annyira, hogy különösebben megzavarja. Hiszen, végülis... nem kell hazudnia...
- Látt-am a plaká-tokat és kíván-csi lett-em - feleli apró vállrándítással. Ez teljesen természetes nem? Máshogy honnan tanulhatta volna meg milyen egy bál?

Az újabb kérdésre Armaros újra felnevet.
~ De még mennyit taníthatna neked... De még mennyit ~ Suzi viszont csak kicsit elgondolkodva, kicsit meglepve pislog.
- Min-denfé-lét. - kezdi a választ - Varázs-latot, Törté-neteket, szabá-lyokat… - sorolja, természetesen a teljesség igénye nélkül. Máskor kapna az alkalmon, hogy valaki felajánlotta, hogy tanítani fogja, de most... Nincs rá ideje, különösen, hogy nem akar a feltétlenül szükségesnél több időt a városban tölteni.

Egy talpig fegyverben lévő férfiról sem feltételezte volna, hogy a bálon kitört harcban részt akart volna venni. Eric pedig nem volt talpig fegyverben. Persze, bizonyára volt nála valamilyen fegyver, háború van, mindenkinél van, de Suzi nem fordított különösebb figyelmet arra, hogy ezt felmérje.
Megrázza a fejét. Nem volt szükség ilyesmire. Igazából Armaros mondta el neki, hogy bál lesz, de a plakát körül állók susorgásából vagy hangos megbeszéléseiből is kiderült ugyan ez.
– Sokan beszél-tek róla –
Igazából nagy bajban lett volna, ha olvasnia kellett volna… Még sehol nem töltött elég időt, hogy valaki ilyen téren a szárnya alá vegye, a mélységi pedig nem tartotta különösebben fontosnak, hogy kis szolgálója elsajátítsa az olvasást.
Kissé elbizonytalanodott… Még sose varázsolt… Vagyis de… akkor is varázsolt… De csak akkor… másféle varázslatot nem tud…
Már éppen nyitná a száját hogy elmondja, hogy a varázslatról tanul, és csak annyit tud, hogy megmondja mi vagy kicsoda az aki mágikus… De Armaros közbeszól.
~ Ne mond meg Suzi. Rengeteg kérdést tenne föl, azt pedig nem akarjuk. ~ utasítja még mindig élvezve a helyzetet.
Így végül megrázza a fejét.
– Még nem sza-bad varázsol-jak. Még túl keve-set tu-dok róla. – mondja.
Közben igyekezve nem udvariatlan vagy nagyon feltűnő lenni lopva a pultnál szorgoskodó nőre pillant. Kezd kimerülni a beszédtől… De nem biztos benne, hogy nem lenne baj belőle, ha visszavonulna, hogy aludjon a reggeli sürgés-forgás előtt.