[Magánjáték] Érték az élet

//A játék közvetlenül a babalátogatós azonnalit követi.//

Lassan csukja be az ajtót, magára hagyva Minát és gyermekét a gyertyafénnyel megvilágított helyiségben, a kilincset viszont mereven szorongatja még a csendes kattanás után is. Hosszú másodpercekig csak mered maga elé, teljesen lecövekelve ezen a helyen, pedig Damien elég egyértelműen indult el a folyosón ahhoz a szobához, amit ittlétére ideiglenesen odaadnak neki, ő mégsem képes megmozdulni. Bármikor máskor könnyű teendő lenne megemelni a lábait egymás után, áthelyezni a súlyát egyikről a másikra, hiszen ez a legtermészetesebb mozgás, most ez mégis egy lehetetlen küldetésnek tűnik, olyan bénító módon uralkodnak elméjén az érthetetlen érzések.
Nem tudja ezt mire vélni, elvégre azt nem mondhatja el, hogy egy különleges csodával vagy mágikus tárggyal lenne dolga. Nem történt semmi viilágmegváltó esemény sem, de talán pontosan ez váltja ki belőle ezt a furcsa, már-már irritáló elérzékenyülést, mert itt pontosan azt tapasztalhatja, amit legalább egy évtizede nem: hétköznapiságot, és az ezzel járó otthonos nyugalmat és békességet. Nagyban segíti ezt az érzetet, hogy Damien és Mina teljes természetességgel kezelik az ittenieket és még őt is - mintha ez lenne a megszokott és bevett, és mintha nem a nekromantát látnák benne, hanem a személyt, aki ezen tiltott tanok mögött húzódik, akiről tudják, nem egy beteg elhivatottság vagy érdeklődés vezette őt ide, hanem a fájdalom. Elképesztően sokat jelent ez neki, hiszen holtpapi mivolta mindig gondot és bizalmatlanságot okozott, ellenszenvet és sok esetben gyűlöletet, ellenben itt baráti bizalommal fogadják őt. Ez még értékesebbé teszi az itt lakó párost a számára, ám a túlcsorduló pozitivitás mellett mégis befészkeli elméjébe magát a félelem, enyhén szorítva össze gyomrát is.
Ismeri magát, ismeri a fajtáját és ismeri azokat a helyzeteket, amikbe belekerülhet, és most nagyon észnél kell lennie, mert bár már távol áll tőle a nekromanták egykori élete, mégis bármelyik lépésével közelebb kerülhet bizalmuk elárulásához, ha nem is közvetlenül, de közvetetten. Fél, hogy lesz egy nap, amikor nem lesz más választása, minthogy hátat fordítson nekik, hogy olyan tettet kövessen el, amivel árthat nekik; mégsem felejtheti el, mi ő, és pontosan ezért kéne távol maradnia, viszont ez a közeg olyan erővel vonzza őt, mint egy tiltott gyümölcs a gyarló embert. Mintha ez lenne az ő vétke, a nyugalomra való vágy, nem a tiltott tanok tudásának birtoklása, ami egy pillanatra keserédes mosolyt csal az arcára, olyannyira ironikusnak találja a helyzetet és azt, hogy még van benne ragaszkodásra való készség. Meggyőződése volt ugyanis, hogy ez már teljes kiirtásra került belőle.
Lassan végre sikerül elengednie a kilincset egy mély sóhajtás kíséretében, maga mellé engedve a kezét pedig oldalra néz Damienre, feltéve, ha nem három folyosóval arrébb ment.
- Ne haragudj, mondtál valamit? - érdeklődik bocsánatkérőn, némileg felé fordulva, hogy végre ténylegesen követhesse őt.

Kellemetlen - nem szokása annyira elgondolkodni, hogy megfeledkezzen a környezetéről és nem is szeret úgy szólni, hogy annak aligha legyen értelme. Mindig lebegett előtte valami cél, szavai mögött mindig bújkált egy háttérindok, a rosszakarat, az elszántság, mostanában mégis egyre többször kapja magát azon, hogy az érzései elsodorták őt olyannyira, hogy egyáltalán nem emlékszik pár pillanatra. Szinte már kényelmetlenül érzi magát emiatt most is, mikor kérdése nyomán Damien felvonja a szemöldökét talán inkább aggódásában, semmint értetlenségében. Bár nem vett volna mérget arra, hogy fajtársa mondott volna bármit is, talán jobban tette volna, ha nemes egyszerűséggel csak felé fordul és figyelmen kívül hagyva elkalandozását, indulásra kéri. Mégis, mintha a helyszín kellemes udvariassága őrá is hatással lenne, meglehet, csupán az itt lakók őszinte kedvessége és látható gondtalansága miatt, melyet meglehetősen szürreális élmény tapasztalnia annyi megpróbáltatás és hányódás után.
Ösztönösen válaszolna a kérdésre egy igennel, és már szólásra nyílik a szája, mikor visszahúzódik, megfontolva, helyes lenne-e egy nyilvánvaló hazugsággal áltatnia magukat. Yrsil átlát rajta minden bizonnyal puszta ember- és elfismeret alapján, tapasztalattal, Kys a logika mentén kezdte el elemeire bontani a lényét, Shina pedig a tetteiből és szavaiból kiindulva vonja le a következtetéseket, és mindannyian sikeresen tapintanak rá olyan nyomasztó pontokra, amikről képtelen beszélni. Damien miben lenne másabb? Igaz, hogy nem démon, de aki napról napra próbálja megfejteni mások esetleges hátsó szándékait, olvasni a tetteikben, annak aligha jelenthet megpróbáltatást az ő megmozdulásai mögé látni az indokokat.
Jobbjának csontos ujjait végül baljának felkarjához emeli, bizonytalanul rászorítva, fejét is elfordítva kissé a vár urától.
- Nem - válaszol. - Mármint - kapja fel pillantását azonnal, hogy bővebb magyarázattal szolgálhasson, tudva, mennyire félreérthető ez, de megakad; fogalma sincs, hogy kéne szavakba öntenie, ami benne mozgolódik. - Csak... - tesz még egy kísérletet a megfogalmazásra, kissé bosszúsan véve levegőt, mikor realizálja próbálkozása pillanatnyi sikertelenségét. - Csak kevés helyen fogadnak így - int az ajtó irányába, talán több szomorúságot mutatva, mint szeretné. - Szokatlan, hogy nem vagyok elítélve, hogy nem egy ellenségként kezelnek egy ilyen helyen... Hogy a jóindulatotok mögött nincs önzőség, cél a kihasználásra... Én csak... Nem ehhez vagyok szokva és még nem igazán tudom eldönteni, miként kéne kezeljem. Nem... Nem tudom kezelni - vallja be, lassacskán megtalálva a megfelelő kifejezéseket. Szemkontaktust ez alatt nem vált, és mikor nem jelzésértékkel néz végig az impozáns falakon vagy díszes ajtókon, akkor maga mellett bámulja a szőnyeget, csak kicsivel később, de annál nagyobb önfegyelmezéssel nézve fel Damienre.

Már-már kínosan engedi le pillantását az udvariasan mosolygó Damienről, amikor győzködésbe kezd, továbbra sem igazán értve, mire fel ez a meleg fogadtatás és kedvesség. Elég hosszú ideje nem látták egymást, és akkor is csak talán pár nap erejéig, így minden joguk meglenne, hogy figyelmen kívül hagyják a jelenlétét, mégis úgy tesznek, mintha valamiféle régi jó barátok lennének. Viszont ha a férfi tudná, mégis mennyi mindenért lehetne őt hibáztatni, hogy mennyi bonyodalomnak a részbeni okozója és mennyi életnek a megkeserítője... Akkor bizonyára nem mondaná ezeket, hanem kiutasítaná a birtokról leginkább Mina és gyermeke védelmében, ahogyan azt kell, bár nem mintha képes lenne feltárni tetteinek bármely szegmensét. Már a puszta gondolatuk is mintha belülről marná és emésztené fel őt, nemhogy az emlékük... Mindezektől már csak menekülni akar, elrejtőzni, ha már kitörölni nem lehet, és még mindig nem teljesen biztos abban, hogy ez a hely segíteni fog rajta, vagy tovább fogja mélyíteni szégyenét.
- Remélhetőleg továbbra is fog. Nem lenne jó, ha egy báránybőrbe bújt farkas visszaélne a vendégszeretetetekkel - húzza fel kissé a vállait, engedve a maga pesszimista mentalitásának, majd kínosan hozzáteszi, amint realizálja megjegyzése borússágát: - De biztos vagyok benne, hogy te azonnal észrevennéd az ilyet - teszi hozzá sietősen, hátha menthető még a visszafogott jókedv, noha nem érzi magát túl sikeresnek sem ebben, sem abban, hogy egy öt szónál tovább tartó párbeszédet képes legyen megtartani.
Összepréseli az ajkait, és kisvártatva megköszörüli a torkát.
- Khm, bocsánat, nem az a célom, hogy elrontsam a mai nap hangulatát - igazgatja fölsőjét kényelmetlenségében és jobb melléktevékenység híján. - És biztosan rengeteg dolgod is akad a gyerekköszöntő miatt. Tényleg nem szeretném az idődet rabolni és feltartani, főleg úgy, hogy bármelyik pillanatban beeshet a következő látogató. Szóval, öhm, mehetünk, és megpróbálok nem elkalandozni, bár még mindig nehéz felfognom a kastélyotok szépségét - erőltet magára egy mosolyfélét, igyekezve átvenni Damien udvarias gesztusait, érezve, mennyire kinevelődött belőle az általános illem a vándorlásainak és a vele szemben tanúsított általános elutasításnak köszönhetően.

Megemeli kissé szemöldökét, és bár nem arra gondolt elsősorban, hogy Damiennek kéne az emlegetett feladatokat ellátnia, így visszaemlékezve őt is egy beosztott fogadta először, nem pedig maguk a birtokosok. Az is elég nyilvánvaló így utólag, hogy a férfi a jelenleg igencsak kiszolgáltatottnak tűnő Mina oldalán fogadja a beeső vendégeket, és így belegondolva, ha valaki érkezik, biztosan azonnal megkeresik a beosztottak és értesítik őt. Viszont végül akkor talán fajtársának is van némi ideje fellélegezni, és ha megengedheti magával szemben az őszinteséget, még talán jobban is örül ennek, mintha magára maradna ebben a zavarbaejtően nagy épületben. Lehet, a hatalmas falak között csak még elveszettebbnek érezné magát társaság nélkül, ami már csak azért is furcsa, mert a falakon túl egy ezerszer hatalmasabb világ terül szét, mégis valahogy járhatóbbnak tűnik. Talán csak azért érzi így, mert élete döntő részét a szabad ég alatt töltötte.
- Ezek tényleg nem hangzanak túl érdekes tevékenységnek... - somolyog egy kissé, szándékosan vonva a közöny mellé némi piszkálódó hangsúlyt, mintha Damient a feladatköre mulasztásán kapta volna. Yrsil még talán büszke is lenne rá, hogy a megszokott rosszmájúságán túl képes valami mást is kifejezni.
Egyetértő bólintás kíséri a tényét, hogy Minának is szüksége van a pihenésre, noha tapasztalata ezen a téren egyáltalán nincs és semmi köze sincs a tényleges gyerekekhez, a nagyra nőtt démongyerekek, akik puszta szórakozásból nem egyszer táncolnak az idegein, igencsak lezsibbasztják őt a bolondságaikkal.
- Gondolom, ez ilyen... grófi kötelesség? - érdeklődik némileg bizonytalanul. - Meg egyfajta alapozása a bizalomnak...? - találgat tovább, érezhetően nem látva át ennek a rendszerét, illetve az előnyeit, ugyanakkor ha kapna is betekintést, akkor se biztos, hogy képes lenne felfogni a politikai jelentőségét.
Az iránymutató intésre pár bizonytalan lépést tesz, és csak akkor bátorodik fel igazán, amikor Damien maga is elindul. Figyeli közben a gondosan megmunkált és lefestett ajtókat, ezzel felváltva éberen fürkészve kísérőjét, melyikhez fordul majd oda.
- És mit csinálsz, ha van egy kis szabadidőd? - erőlteti meg magát pár lépés után, ne álljon be a kínos csend. - Feltételezem, hogy itt elég sok mindent kezdhet magával az elf.