Magánjáték: Hullajó találkozás

Párszor megfordult itt néhai mesterével, de nem voltak törzsvendégek vagy ahhoz hasonlóak, inkább csak átutazóban tartózkodtak a helyen pár napot. Ez a terület a nekromanták egyik kedvelt terlüetének számít, így mostanáig sem értette meg, hogy miért távoztak innen olyan hamar. Talán nem volt jóban a többiekkel? Még a hozzá hasonlóak is üldözték valamiért? Nem fogja megtudni, van egy olyan érzése, és talán nem is jó ötlet bolygatni a múlt ezen részét.
Konkrét célja annyira nincsen a mocsárvidéken való járkáláson kívül, bár azért reménykedik abban, hogy talál valakit, aki kicsit tud neki segíteni Azrael kardjának hollétéről. Persze, legenda, nem kéne ennyire hinnie ebben a mesében, de úgy érzi, ha nem próbálja ki ezt a lehetőséget, minden fölösleges volt egészen idáig. Csak a szokásos gondolata jön elő ismét, amely előre mozdítja őt, amely lépteit és tetteit irányítja hosszú ideje. Gyakorlatilag ez az egyetlen dolog, ami életben tartja őt.
Dacosan tapossa a járható részeket, ügyelve arra, hogy az ennél ingatagabb talajra ne lépjen - még a végén elnyelné a mocsár, és ő is feléleszthető csontvázzá válna. Semmi kedve egy másik nekromantát szolgálni ilyen módon, meg úgy semmilyen módon.
Enyhén ellenséges tekintettel vizsgálgatja a környezetét, amely elég nyomasztó a sötét színektől. Az egyik ilyen körbenézéssel megpillant egy pillangót, amit kérdőn figyel egy rövid ideig. Eltűnődik rajta, hogy mégis mit keres errefelé egy ilyen lény, mivel itt alig van élet, nem kéne ennek a gyenge szárnyasnak ezen a helyen lennie.
Elfelejtve céljait, követi ezt a kis lényt, amelyet egy könnyed mozdulattal el lehetne pusztítani. Valamilyen oknál fogva elkezdi jobban érdekelni őt a színes szárnyaival, mint maga a nagyhatalmú fegyver, és ez már eleve különös. Nem szokott túl nagy figyelmet szentelni arra, ami nem céljához vezet, vagy talán támadt egy olyan buggyant ötlete, hogy a lepke majd elvezeti őt a fenséges pengéhez? Ugyan már...
Viszont követi. Eddig nem járt ösvényre tér, nem is figyel a lába elé, merre lép, így sikeresen megtalálja az egyik mélyebb helyet, ahova elkezd az eddigieknél jobban süllyedni a lába. Riadtan tekint arra a pontra, botját belenyomja a hátrébb lévő sártengerbe, és ez, valamint korai feleszmélése elég ahhoz, hogy vissza tudjon lépni. Akármilyen rideg is, szíve azért gyorsabb tempót diktált ennél a meglepetésnél.
Kissé elhúzza a száját, majd elhatározza, hogy nem megy az után a nyamvadt rovart után, így visszafordul, és megpróbálja megkeresni azt a területet, ahol az előbb volt, hogy folytassa a félbehagyott ösvényt. Alig tesz meg pár lépést, egy pillangó ismét az útjába áll. Valószínűleg az előző az, ami visszatért a nekromantához, és bár a nő nem szívesen, de ismét kíváncsisággal fordul a törékeny teremtmény felé. Újabb utat mutat Aliciának, ő pedig kelletlenül, valamilyen titokzatos erő hatalmába kerülve újra lépéseket tesz felé. Célja, mely most sem másabb, mint korábban, feledésbe merül, a szárnyas útmutatásában jobban bízik, mint saját magában. Talán ezúttal nem bánja meg...
Követi, szemei rajta függnek, és még véletlenül sem néz más irányba, nehogy szem elől tévessze ideiglenes vezetőjét, amely most kivételesen jónak bizonyul. Az imbolygó talaj nem süpped be jobban lába alatt, a mocsár ezen a részen nem akarja őt elnyelni, és egyre magabiztosabban teszi meg a nehézkes lépteket. Kiemeli a sárból a lábát, majd ismét visszateszi, hogy előrébb kerüljön, és bár ez meglehetősen undorító lehet egy pusztasághoz, szép erdőséghez vagy városhoz szokott hölgyeménynek, ő már nem tartozik egyikhez sem. Ha gondolna is ilyenre, akkor ez a kis rovar most elfeledtetné vele úgyis.
A pillangó váratlanul elszáll. Szinte fájdalmasan néz utána, ahogy felemelkedik a levegőbe, és csak ekkor eszmél rá, hogy merre is van: a mocsár szélén, nagyjából térdtől csupa sárral borítva, botja hasonlóan mocskos. Nem fogja el a méreg, azonban nagyon kellemetlen a tudat, hogy milyen mélyen bent lehetett, és talán még közel is volt a céljához, erre egy morzsolásra alkalmas kis színes valami kivezeti.
A mocsárral szembe fordul, hideg szemmel veszi szemügyre az elé táruló utat, de nagyon nem kívánkozik visszamenni ettől a sikertelenségtől. Legfeljebb máskor.

Tűnődve, szánjon-e még időt arra, hogy visszamenjen, hátha talál valami érdekeset, vagy inkább hagyja az egészet, és térjen vissza egy faluba, még álldogál magában. Most jött ide, talán most kéne alaposabban megismerkednie a környékkel, viszont az erre való hajlandósága nincs meg - elveszett, amikor kiért a széléhez.
Bámulja még a mocsárvidéket, hátha erőt tud gyűjteni magában, viszont még mielőtt végleges döntésre juthatna, eddig nem hallott hangra lesz figyelmes. Oldalra fordítja a fejét, hideg tekintettel néz a közeledő férfira, de csak az arcára és a szemére. Zöld haja azonnal magára vonja Alicia figyelmét, és különlegesnek véli azokat a fürtöket, mivel ilyennel még nem találkozott - még a vörösnél is furcsább árnyalat ez. Alaposabban felmérni azonban egyelőre szükségtelennek gondolja, és bár lehet, komor ábrázata van, nem úgy tűnik, mintha annyira Aliciára akarna támadni. Akkor valahogy másképp festene ez a sziruáció. Mindemellett a nő sem kíván harcba bocsátkozni, mivel tudja magáról, hogy nem elég erős ahhoz, hogy csak úgy letámadjon idegeneket, ráadásként nem egy olyan természet sem. Meg sem fordul a fejében, hogy kezet emeljen a felé sétálóra.
Alicia egy tapodtat sem mozdul helyéről. Nem érez félelmet attól a gondolattól, hogy esetleg egy nekromantával van dolga, és még a szúrós pillantás sem riasztja el. Végig állja az ismeretlen tekintetét, az átoktól színesre pettyezett szemeivel nem néz másra, csak tartja a szemkontaktust. Az ő arcáról se lehet sokat leolvasni, viszont érzéketlen kifejezése utalhat arra, hogy nem keveset gyötrődött, míg eljutott idáig.

Még mindig a férfi szemeibe néz. Meg sem fordul a fejében, hogy egy mozdulatot is megtegyen, a meghátrálás pedig még utolsó lehetőségnek sem merülne fel benne jelen helyzetben. Továbbra is áll kezében botját tartva, melyre ujjai nem szorulnak rá, mivel egyáltalán nincs benne feszültség a másik jelenlététől, támadásra pedig ugyanúgy nem készül. Tekintete a végtelen hidegség, és ha egy melegszívű, jókedvű egyén lenne a közelében, bizonyára az azért hezitálna a megszólításával - lehet, azonnal el is felejtené ezt az ötletet.
Az ismeretlen megáll, Alicia még mindig nem tesz meg egy lépést sem, hogy ezzel továbbengedhesse az illetőt. Látva, hogy nincs semmi reakció, az idegen meglendíti a kezében tartott tárgyat, mire azért valamennyire megfeszülnek izmai, de nem látványosan, szemöldökét pedig enyhén összevonja. Hűvösen figyeli egy darabig még a férfi tekintetét, aztán a botra tér pillantása. A durva magyarázat alatt végig a fegyvert vizsgálgatja, majd az utolsó szavaknál ismét kezdődik a szemezgetést.
Ha a mondandó nem lenne elegendő, akkor a másik kisugárzása meggyőzi arról, hogy nem egy békés természetű személlyel hozta össze a sors, ami elég nagy balszerencsének ígérkezik. Szinte már látja maga előtt, ahogy ráront, de valahogy ez se rendíti meg. Elképzelt már nem kevés dolgot, melyek megerősítették, azonban a jelenlegi helyzet végkimenetele cseppet sem biztató első végiggondolásra, így jobbnak látja a szúrós megjegyzéseit elrakni egy másik alkalomra, melyek most kikéredzkednének belőle.
- Merre tartasz? - kérdezi közönyösen, ezzel gyakorlatilag teljesen figyelmen kívül hagyva a figyelmeztetést. - Lehet, egyezik az úti célunk.
Nem az a fajta, aki csak úgy csapódna bárkihez is. Meglehetősen utálja, ha a környezetében tartózkodnak, nehezen elviselhetőnek találja, viszont néha szükséges, és ez is egy ilyen alkalomnak bizonyul.

A férfi mosolya értetlenséget vált ki belőle, de ez nem látszódik meg rajta még egy rövid homlokráncolás formájában sem. Ezúttal már normális arckifejezéssel hallgatja kérdésére a meglehetősen rövid választ, amelyből a titokzatosság sem hiányzik - bár annak kevésbé izgatottságot kiváltó formája. Sokkal inkább az elutasítást érzékeli belőle, még azon bizonyos gesztus ellenére is, ami az ismeretlen arcán található pár másodperc erejéig.
Kellőképpen kifejezi megnyilvánulásával, hogy Alicia nem egy várt társaság, a nő határozottsága viszont még mindig nem inog meg. Neki sincs ínyére a dolog, azonban a sárban sincs kedve úszkálni, ezáltal az útról sem kíván letérni. Ez a felállás azt a helyzetet idézné elő, aminek nem kíván áldozata lenni, így valamit ki kell találnia. Tudja jól, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy egy agresszív cselekedetet váltson ki a másik félből, ezzel mélyítve az értelmetlen konfliktust.
Továbbra is farkasszemet néz az idegennel, aki válaszát követően közelebb lép, de Alicia még mindig nem hátrál, mintha nem lenne tudatában az egyértelmű ténynek.
- Ez esetben én is arra megyek - jelenti ki váratlanul, majd hátrébb lépve egyet megfordul, és elindul azon az ösvényen, ahol talán nem süllyed el. A férfinak így szükségtelen erőszakhoz nyúlnia, mivel már a nő nem áll az útjában, hanem előre halad, méghozzá abba az irányba, amerre ő is akar menni. Végső soron nem hátrált meg, nem riadt vissza a konfliktushelyzettől, mert ha így lenne, akkor már az iszapban állna bokáig süllyedve benne.
A fordulat közben azért még figyelő szemmel kíséri a nekromantát, válla fölött is hátranéz egyszer, de aztán igyekszik nem sok figyelmet szánni rá, gyanakvását kissé háttérbe szorítva - épp elég az útra terelni tekintetét, valamint keresgélni azokat a pontokat, ahol biztosan a felszínen marad.

A férfi nem tesz semmit. Nem hagyja, hogy az elburjánzani kívánkozó gondolatok irányítsák őt, hogy a lehetetlent megpróbálják elhitetni vele, és még csak azt sem engedi, hogy a reális dolgokat megfogalmazhassa elméjében. Teljes csendet igyekszik teremteni önmagában, és bár rettentően kiélezett helyzetben van, mégsem reagálja túl. A nyugalom viszont csak részben van jelen, hiába is akarná teljessé tenni, attól még a csillapíthatatlan vészkiáltások fejében nem hallgatnak el. Folyamatosan hajtogatják, hogy nézzen hátra, ellenőrizze a másikat, hiszen a nekromantákban nem lehet bízni - még saját magában sem teheti.
Nem reagálja túl? Á, dehogy. A felszínen biztos nem, másik oldala viszont kétségkívül óvatosabb, és bizony az lenne az igazi énje. Ez az emlegetett óvatosság most valahogy nincs meg benne, ugyan mi ütött belé? Viszonylag könnyedén megfordult, elöl halad, amivel gyakorlatilag védtelenné tette saját magát. Ez nem vall rá.
Kissé lemondóan látja be, hogy egyrészt büszkesége az, amit nem akart az iszapban elnyelve találni, másrészt talán kiszedhet ebből a személyből némi információt, ami számára értékes lehet. Remélhetőleg lesz olyan kedves válaszolni pár kérdésére, melyek teljesen átlagosak - hiszen ha különleges dologról érdeklődne, még gyanússá válna. Bár... Már önmagában az érdeklődés is bőven elegendő indok a gyanakvásra a nekromanták között, főleg egy ilyen szituációban, ilyen helyen, ilyen személyekkel.
Mivel nem talál olyan megoldást, amivel elkerülhetné a gyanakodó pillantásokat, némileg lejjebb csúsztatja a fontossági listán az elővigyázatosságot, és igyekszik egy normális beszélgetési lehetőséget kialakítani. Persze... Ő és a beszélgetés, karöltve járják a világot. Jó vicc. Mindenesetre tényleg nem ártana valamit kezdeni ezzel a csenddel, még ha maga a némaság nem is kifejezetten zavarja.
- Korábbi kérdésemre visszatérve... - kezdi. - Van konkrét hely, ahová mész? Vagy csak a bóklászás a cél?