Wilhelmina von Nachtraben

Spark of Light in the Darkness

Part Three

- Sajnos korántsem... - hangzik egy sóhaj odalentről.  - Higgyék el, én sem élvezem az itt lent tartózkodást.
- Akkor talán nézhettél volna a lábad alá... - szinte hallatszik a levegőben a ki nem mondott "kölyök" szó, vagy valami ehhez hasonló.
- Na de uram! - csattan fel némi tisztelettel, de azért egészséges felháborodással Betti, és csípőre tett kézzel néz szúrósan a nagybácsi felé, kinek arcáról viszont ez nem törli le a nem túl jól titkolt megvetést. Látszik rajta, hogy semmi kedve itt lenni és egy hegyesfülű után koslatni, pláne nem segíteni neki. Damien csak megfeszül a sértés hallatán, lassan szívja be a levegőt és Kieran arcát fürkészi, vajon hogy viseli, amiből nyilván már kapott nem kevés ízelítőt.
Hát úgy viseli, mint azt, hogy alapból egy veremben kuksol. Rezignáltan és látszólag nemtörődömül. Hogy mi lehet a felszín alatt, az az itteniek nagy részét esélyesen nem érdekli.
Mivel senki nem mond semmit, némi kínos csönd áll be, melyet a sötételf dönt úgy, hogy megtör, mégpedig kizárólag gyakorlatias okokból.
- No. Gondolkozzunk. Elszaladjunk kötélért, vagy van egyszerűbb mód is, hogy kimásszon onnan?
- Hát belógathatnak egy fadarabot, ám szerintem ha abba kapaszkodom, akkor ahogy önök mondanák - pillant Edwinre, aki  oda se figyelt, és mikor észleli, hogy neki szól valami, idegesen rebben oda a tekintete -, keresztet vethetek a ruhám épségére. Már ami maradt belőle - teszi hozzá, megelőzendő a további gúnyt vagy efféléket.
- Én elmegyek kötélért. Van a fogadó raktárában egy csomó. - jelenti ki Betti, jelentőségteljes hangsúllyal.
- Kisasszony... maradjon csak hát, nem kisasszonyoknak való a rohanás.
- Ugyan, ugyan, kérem, hát nem látta, mi zajlik a fogadóban? - veti hátra tincseit büszkén a lány. - Egész nap sürgünk-forgunk, meg se állunk. Szaladgálok én eleget.
- Hát az azért mégse állja, hogy...
- Nyugodjanak meg, pár perc, és megjárom. Várjanak itt.
- Nem-nem! Megyek - ragaszkodik az emberférfi, Betti önelégült mosolyával a háttérben.
- S mit szól ahhoz, uram, ha én is megyek? Közben még benézek Anjához és megvigasztalom, hogy a vőlegénye jól van.
- Ez... ez egy okos ötlet, kisasszony. - morogja Edwin, láthatóan nem tudván eldönteni, hogy bosszús legyen, zavart, vagy önelégült.
Damien rájön, hogy sose fogja teljes mértékben megérteni az emberek játszmázásait... de egy sóhajjal beleegyezik.
- Rendben, én addig itt várok.
- Úgy, úgy, őrizze csak a vadat - ejt meg egy vigyort még a nagybácsi, mire Damien nem nagyon hajlandó még kényszeredett mosollyal se reagálni, inkább csak nézi, ahogy eltávolodnak.
Betti valószínűleg örül, hogy visszakerülhet a faluba. Talán ott is marad, biztosan nem akar mindenképp részt venni a kötélhúzásban. De Edwin azért visszajöhetne...
Morfondírozása közben rájön, hogy még mindig háttal áll a tündének, így gyorsan megfordul.
- Elnézést. Elgondolkoztam.
- Semmi gond. Nem kötelessége egy verembe esett vaddal beszélni.
Kezdi irritálni ez a stílus, így úgy gondolja, az udvariaskodásnál talán fontosabb, ha ténylegesen rákérdez a dolgokra.
- Mondja, sportot űz abból, hogy áldozatnak állítja be magát?
- Oh, nem, legalábbis nem állt szándékomban... puszta irónia volt, az iméntiekre reflektálva.
- Nem semmi szókincse van. - kezdi érezni, hogy a gúnya részben az előbbi feszültségekből is fakad. Egymásnak feszülő érdekek, ellentétek... eh... nehezebb az ilyen dolgokkal megbirkózni, mint egy csatával. Oda csak stratégia szükségeltetik, erő meg persze valamennyi ügyesség is, ám a lélektannak nem egy ilyen kifinomult részével találkoznak ott. Nincsenek játszmák, csak rejtőzködés és felfedés, tettetés és megmutatás, de nem ilyen áttételes kifejezése az ellenzésnek. Edwin csak egy icipici pont a történetükben, mégis igen nagy tintafoltot fog hagyni életük papírján, ha nem simítják el ezt egyszer s mindenkorra.
- Utazgattam erre s arra - jegyzi meg Kieran. Többet nem szól, ám mivel még minden bizonnyal legalább egy fertályóra, vagy kettő, mire a kötél megérkezik, úgyis lesz idejük, amit jobb nem csendben tölteni.
- Erre s arra?
- Távol a Tünde-erdőtől, többnyire. Nem kitaszítottság miatt, pusztán... önszántamból.. így alakult.. lehetne érveket felhozni. Fölösleges.
- Akkor hasonló cipőben járunk.
- Sok szólást eltanult az emberektől. Hosszú ideje él közöttük?
- Eléggé. Minával.
- A vámpírlány, Anja jó barátja?
- Igen - mosolyodik el. Vicces, Mina akármennyi idős is lesz, mindig csak vámpírlány marad. Talán ha itt lenne, sem tiltakozna.
- És persze az öné.
- Így van. Békés volt ez a falu, hiába laknak benne emberek, jobban eléltünk itt, mint bárhol máshol tettük volna.
Kieran megvonja egyik szemöldökét. - Szerencsések. Én, úgy néz ki, nem jártam ilyen jól... na de nincs jogom mások jó sorsát szidalmazni.
Na jó, akkor most van itt az idő egy kis elsimításra, talán, amíg a többiek vissza nem érnek. Valahogyan el kell érnie, hogy ez az ünnepély ne torkolljon katasztrófába.
- Nem szidalmaz. De ha már itt tartunk... hogy kötött ki az erdőben? Nem köteles elárulni, de gondoltam, egy kérdést megér.
- Nincs mit titkolnom. Igazából... igaza volt. Abban, amit akkor mondott, mikor ráijesztettem. A virágot sajnálom kissé... - veti neki magát a gödör falának, mintha az egy ugyanolyan terem lenne, mint mondjuk a fogadó. - Lassan egészen otthonosan érzem magam itt.
A sötételf elmosolyodik. - Anja hogy viseli, hogy túlzásokba esik az öniróniája?
Mielőtt még megrémülne, hogy ez mennyire tapintatlan kérdés is volt, kap egy választ, így... így ez is érvényét veszti. Meg tudják még lepni. - Mit gondol? Próbál kinevelni belőle. Fogalmam sincs, egyébként. Az ő döntése volt, hogy elfogad, én csak a legnagyobb mértékű hálát mutathatom ez iránt. Például beleeshetek egy gödörbe a menyegzőm napján...
- Ki fog mászni belőle. Most már nem hagyhatjuk, hogy kudarcba fulladjon.
Ám a viccek mintha elmúltak volna, mintha olyan vízre eveztek volna most, amit semmiféle irónia nem old már meg. Elég nehéz belátni az üregbe, de amennyire ki tudja venni, Kieran nem lehet túl jókedvében úgy általában, és ezt nem tudja a végtelenségig leplezni.
- Azt hiszem, nem önökön múlik. Nem kötélen és nem ruhán, még csak nem is a ceremónia hangulatán, ez... egyszerűen... talán hibát követtem el.
- Nem mondja, hogy ki akar hátrálni az egészből.
- Akarok?... Nem. Pusztán nem akarom megkeseríteni egy lány életét azzal, hogy szenvedésben és megvetettségben éljen. Nem érdemli azt, hogy nap mint nap szembesülnie kelljen a rokonai utálkozó pillantásaival. Vagy nem is utálkozó... nem mindig ilyen nyilvánvaló, és nem mindenkinél. Sokakat láttam már. Valaki úgy tudja érzékeltetni, hogy megvet, hogy közben esetleg még dicsér is, vagy úgy tűnik, hogy nem is törődik a másikkal. Ám akkor is lehet érezni. A családtagok pedig még jobban éreznék. Az összes összejövetel, ünnepség, étkezés egy olyan protokoll, ami pokol, hogyha nézeteltérések vannak. Rám pedig elég rám nézni, hogy a nézeteltérés megszülessen.
Túlságosan is egyetért, pedig ellent kellene mondania. Ellent kellene tudnia mondani. Azt kellene mondania, hogy nem számít, hogy majd minden megoldódik és szép és jó lesz, de nem így lesz. Talán nem. Nem mindenki reagál ugyanúgy a bántásokra. Van, amikor egyszerűen csak túl sok már és elég, és el akarsz bújni minden és mindenki elől, hogy semmiféle megjegyzés ne érhessen a puszta létezésed miatt.
Átérzi. Duplán is.

- ...és imádja a természetet. Komolyan mondom, már elterveztem, hogy lesz egy gyógynövénykertünk, ilyen füveskertünk. Legalább valaki nem fogja elfelejteni meglocsolni őket. Én mindig elfelejtem. Feldolgozni fel tudom őket, de amíg nőnek, addig törődni... hát majd lesz, aki vigyázzon rájuk. ...Mi ez a zaj? Ki rohangászik lent?
Mina figyelmesen bólogat, majd a megszokott, békés beszámoló megszakításakor idegesen kel föl ő is helyéről. Anja letrappol a lépcsőn, ahol is szembetalálja magát nem túl kedvelt nagybácsijával és Bettivel, a segítőjével.
- Hát ti?
A páros, mint akit rajtakaptak, torpan meg. - A raktárba megyünk csak. Kötélért.
- Kötél?! Mit akartok, felakasztani a férjemet? Na nem mintha annyira tiltakoznék, ha már így elkószált.
- Nem, felakasztani, neeem... csak ki akarjuk szedni a veremből, amire beleesett.
Anjának elakad a szava. Ami meglehetősen ritkán esik meg. Majd annyit lát a vámpír, aki fent ácsorog a lépcső tetején, hogy a fogadóslány keze a homlokán csattan.  

- Edwin nem fogja mindenhová üldözni magukat.
- Úgy tudom, az emberrokonokat nem nagyon lehet lerázni...
Hirtelen megtört a magabiztos reményvesztettség. Szinte Damien se akarja elhinni, de Kieran  megingott a bánatában, vagy legalábbis úgy tűnik. Olyan naivitással néz fel rá ezeknél a szavaknál, ami szinte meghazudtolja azt az állítólagos sok évet, amit utazgatott. Valószínűleg ő is inkább a társadalom szélén mozgott, nem a belsőbb körökben, és kevesekkel létesíthetett mély kapcsolatot.
- Noss... hogy nehéz-e őket lerázni... igen. Vannak fontos szokásaik, ünnepeik, ez tény. Azokhoz ragaszkodnak is, ha valaki nem tűnik fel valamelyiken, meg tudnak sértődni évekre, ez igaz. Ám... van számos ellenpélda. Ott vannak mondjuk a vámpírcsaládok, náluk szabálykövetőbb népséget nem olyan könnyű találni.
Pislog egy kicsit lefelé, hogy van-e létjogosultsága a szavának, de úgy tűnik, hogy van, így folytatja.
- Nem azért, mert személyes dolgokkal akarok példálózni, de Mina évek óta nem tartja a kapcsolatot a családjával, mert... ezt választotta, és más irányba fordult az élete.
- Más szerencséje nem feltétlenül ismétlődik meg bárki sorsában.
- Ez... tény. De ha bármi miatt is meggondolja magát, akkor szerintem ne külső tényezők miatt tegye.
Ha egy grófnő együtt lehet a lovászával, hát egy tündét csak nincs joga kiközösíteni a társadalomnak. Azt hitte, ennél már fejlettebb világban élnek.
- Köszönöm.
- Anja biztosan hajlandó elutazni is.
- Ő, hogyne. Bárhová. De azért fájna a szíve, ha itt hagyná ezt a fogadót...
- Ami azt illeti, nekünk is.
- Ne fájjon a szíve senkinek, mindjárt kiszedjük onnan! - hangzik Betti éles kiáltása, ahogy büszkén kihúzva magát sétál Edwin mellett, ketten fogva egy jókora kötelet, amivel aztán ki is segítik a foglyul ejtett vadat a gödörből.

- Ezzel leköteleznek. - közli Kieran, amikor végre sikeresen kikászálódik a gödörből. Bár a segítő kötélnyújtási akció eleje némileg nehézkesen indul, tekintve, hogy Edwin próbálja a feladat oroszlánrészét elvégezni, amit Betti természetesen nem hagy, Damien már nem is igyekszik, hogy odafurakodjon, úgyis csak több bajt okozna vele, mint amennyit segítene.
Tehát így jár a humora, még egy ilyen helyzetben is. Hát ebben is van valami tiszteletreméltó... A sötételfnek fogalma sincs, hogyha az ő esküvője lenne néhány tucatnyi perc múlva, akkor képes lenne-e ilyen nyugodtságra.
- Az kellene még. Akkor aztán biztos, hogy nem lenne kész időben.
Visszasétálnak hát a fogadóhoz, ahol is Anja és a vámpírlány már várják őket odabent, első pillantásra talán valamiféle rizses desszertet majszolván az egyik asztalnál. A szőke fogadóslány arca, amikor megpillantja a sáros ruhást, leírhatatlan.
Amint a páros egymásra talál, Damien úgy látja, ideje kívül vonulni a harci zónából, így Mina társaságában vonulnak ki a fogadó elé, ahonnan azonban még mindig lehet hallani Anja hangját, amint nem mondhatni, hogy csúnya szavakkal, ám igencsak emelkedett hangnemben és lelkülettel közli szíve választottjával, hogy miféle dolgokat lenne kedve vele tenni, amelyeknek az illető nem olyan biztos, hogy örülne.
Minának nehezére esik megszólalni, egyrészt azért, mert kíváncsi arra, mit fog hallania, vagy mikor repül ki a legelső tányér vagy egyéb edény... ám szerencsére ilyesmi nem történik.
- Szerintem befejezhetjük az őrködést - súgja Damien.
- Rendben...
Távoznak vegyes érzelmekkel. Pár perce még teljesen hihetetlen volt, hogy az egész ne fulladjon kudarcba. S mindezt egyetlen kötözködő rokon miatt.
Furcsa érzés jelen lenni ott, ahol mások veszekednek. Nyilván nem mindenki érez olyan mértékű kíváncsiságot, mint ő... nem mindenki akar jelen lenni és tisztán hallani minden egyes szót, hogy aztán az összeszedett információ után belekontárkodjon abba, amit hallott, vagy csak simán eltegye, és később hozzárakhassa ahhoz a paklihoz, ami az adott személlyel kapcsolatban az agyában van. Talán nem mindenki. De ő igen, és ezért elég nehezére esik csak úgy otthagyni őket. Az érzés, hogy lemarad valamiről és hagyja az eseményeket kicsúszni az irányítása alól, akaratlanul is ott van. S az érzelmek. Amikor érzelmek csapódnak egymáshoz egy szférán belül, akkor aztán még inkább nehéz elhagyni a teret.
Bár sejti, hogy azért a veszekedés sem tarthat örökké. Ez meg a másik ok, amiért nem lehetnek ott. Eh. Társadalom és annak a szabályai. Bár.. tény, ha ő lenne Anja helyében, valószínűleg őt is zavarná, ha néznék, ráadásul ha Marcus eszébe jut, akkor már az a gondolat is zavaró, hogy a dologról TUDNAK, nemhogy látják, hallják vagy egyéb... ezek ár egyenesen hátborzongatóak és elérik, hogy olyan gombóc keletkezzen a torkában, amit csak egy jó forró húslevessel lehet eltüntetni onnan.
A fogadó előtti térségen meglehetősen nehéz átverekedniük magukat. Anja tábora, egy rakás fehérnép és hímegyed császkál mindenfelé ételkészítési folyamataik közepette, melyeknek illata mennyeien csábítóan lengi be a teret. A szél fúj, de az sem távolítja el messzire a sülő húsok és sütemények illatát. Rengeteg fogás lesz, ez már látszik, az asztal is feldíszítve, hatalmas fehér vászon van végigterítve rajta, az evőeszközök pedig a legritkábbak és legértékesebbek, amelyet a fogadó készletei valaha is tartalmaztak. Nem ezüstből készültek ugyan, de növénymintáik, részletes vonalaik mesteremberek és tanítványaik fárasztó kézimunkájába kerülhettek, szívvel-lélekkel minden bizonnyal. Mindenki utasításokat osztogat vagy teljesít, edényeket adnak át egymás kezébe, kanalak csörrennek, levek folynak, tekintetek találkoznak, ám látszik, hogy mindenki viszonylagos örömmel végzi a munkáját. Ez egy falu, mindenki ismer mindenkit, a rokonság pedig, lévén hasonlatosak most házasulandó hozzátartozójukhoz, könnyen teremtenek ismeretségeket.
Kivéve Edwint, a fekete bárányt.
Edwin ugyanis a fogadó falát támasztja a túloldalon, furcsa mód meglehetősen önelégülten. Mina egy pillanatra meg is torpan, és bár agyán átvillan, hogy ő az, aki a bajt okozta, igyekszik ezt nem teljes erővel sugározni a szemein keresztül.
- Mi a gond? - kérdi Damien, de a feszültség a hangjában inkább köszönhető a reménynek, hogy valamivel beleköthetnek végre ebbe az alakba, mint annak, hogy miért nem mennek tovább dolgukra.
Dolgukra? Nincs is már dolguk. Csak meg kell várni azt a néhány hátramaradó percet és aztán élvezni az előadást, ceremóniát, ünneplést. Azazhogy ez lenne, ha nem lebegne a levegőben az aggodalom szaga.
- Na, hogy van az ifjú pár?
A vámpír összerezzen. Ez most komolyan megszólította őket? Remek. Biztos örülne, ha azt hallaná, hogy Anja már tányérokat csapkod a falhoz, és nem lesz az egész esküvőből semmi.
- Hisz látta őket, nem igaz? Jól megvannak.
Megelőzték. Na most akkor játsszon békítőt, vagy...
- Láttam. De érdekes lesz egy ilyen piszkos ruhában feszítő vőlegény.
- Hát majd átöltöznek.
A fakó szemek most rászegeződnek. - Akkor hát késni fog a rendezvény.
- Miért örül ennyire ennek?.. - Nem tudja magában tartani az irritációit. - Csak nem maga ásta azt a gödröt is?
Edwin tekintetében a meglepettség, a büszkeség és a felháborodás vívnak harcot. - Örülök...? Én... heh. Hallja, kisasszony, jó lett volna, ha én ásom, de nem, az a gödör éppen csak jókor volt jó helyen.
- Tán maga csalta oda?
- Még az sem... - Mintha kicsit csalódott lenne, hogy valóban, nem az ő ördögi terve volt az egész.
- Hát akkor mit tett? - bátorodik fel, hogy nem ütközik ellenállásba. Ez van, amikor valakinek a büszkesége maga ellen fordul, és ahelyett, hogy tagadna, inkább eldicsekszik azzal, épp mit is tervezett. Bár valószínű, hogy voltaképp semmit sem tervezett...
- Az én fegyvereim pusztán a szavak voltak. - villant meg a férfi egy mosolyt, aminek következtében Mina körmei erősen bele akarnak vájódni a tenyerébe.
- Mi maga, valami tudásdémon?
Az túl szép lenne. Túl egyszerű, vagy éppen túl bonyolult, de mindenképpen túl mesés... bár egy pillanatra elgondolkozik rajta, hogy talán tényleg valamiféle magasabb szintű entitással van dolguk. Vagy magát magasabbnak hívővel. De nem... elég egy pillantás azokba a szemekbe, és tisztán látszódik a kicsinyesség.
- Tudás? Mi köze ennek a tudáshoz?
Megnyugodott. Ebből az emberből esélytelen, hogy bármiféle démon szülessen halála után. Annyira nem fog nagy szerepet bejátszani e földön, hogy visszahozzák.
- Szerintem Mina azt akarja mondani, hogy fölöslegesen ne ártsa a dolgát mások dolgába.
- Egyben tévedsz, fiacskám. Ez nem a "mások dolga". - villannak vészesen Edwin szemei és Mina megrémül, hogy mit kell majd megakadályoznia.
- Valóban?
- Lehet, hogy titeket már megszokott a nép, de az én rokonságomat nem fogom hagyni, hogy ilyennel mocskolják be...
Megfagy a teste és egy pillanatra úgy véli, soha nem lesz képes megmozdulni, aztán a levegő gyorsan áramlik a tüdejébe. Feszülten figyeli Damient, ahogy az küzd a késztetés ellen, hogy lendületből pofon vágja az emberférfit. Utóbbi pedig mintha csak erre várna. Balhét akar kiprovokálni.
- Szóval mocsoknak gondol minket, igaz? - lép közelebb a sötételf, Mina pedig nem tudja visszafogni magát, hogy ne kezdje el ismételgetni a nevét hangosan, hátha ezzel felhívja magára a figyelmet. Tudja persze, hogy pontosan figyelnek rá... csak épp van fontosabb dolog is. És- És mi az az ember, aki meghívó nélkül érkezik egy rendezvényre? - kérdi közelről a szemeibe nézve, így látszik, mennyivel magasodik Edwin fölé.
- Az az ember...
-...tönkre akarja azt tenni.
- Semmi közötök hozzá, értitek? Semmi közötök. - érződik a félelem és aggodalom a hangjában. Mina tudja, hogy tennie illene valamit, de nem tudja rávenni magát, hogy megtörje ezt a felettébb elégedettséget okozó megszégyenítő pillanatot.
- Most kérlek, vidd innen a kormosodat.
Damien kuncogni kezd. Na persze, majd ennyitől elpattan a húr, azt hiszi, mi? Abból aztán nem eszik.
- Ezt a világszemléletet már fel kellett volna, hogy váltsa a felfogás, miszerint... ág, mindegy.
- Miről beszélsz itt?
- Mindegy, úgysem értené. - sóhajt fel kissé talán színpadiasabban a kelleténél, majd óvatosan és finoman megérinti Damien vállát. - Szerintem menjünk...
El is vonulnak hát, kihúzott háttal, de rezgő idegekkel. Mina még látja a szeme sarkából, ahogy Edwin zaklatottan igazítja meg felsőruházata gallérját és idegesen tekint körbe.
- Nos, azt hiszem, ideje átöltözni nekünk is, kisasszony. - közli a sötételf a lehető legtöbb nyugalommal, amit magára tudott erőltetni.
Nagy sóhajjal lépi át újra a ház küszöbét. Megszólalna, de nem tudja, szavai mennyire lelnének pozitív fogadtatásra. Vajon nem mondta-e el már ezerszer őket, s váltak-e ezáltal értelmetlenné? Ugyanazt tudná csak ismételgetni, ami egyébként is egyértelmű. Különben egy olyan szálkát kellene kihúznia, amely évszázadok vagy ezredek óta sújtja a világot, és ez a feladat talán túl hatalmas az ő számára. Na nem, mintha feladná. De már egy ideje próbálkozik. Viszont nem tudja enyhíteni olyan könnyen azok fájdalmát, akikét nem osztja. A vámpírok se a legkedveltebb népség a világban, pláne az olyanok, akik még csak nem is élnek a családjukkal, de akármit is tesz, soha nem lesz tünde, aki átélte az ő fájdalmukat, és valahányszor ezt közlik vele, akár szó szerint, akár csak áttételesen, amikor csak érzi, s ott lebeg a tény előtte, még mindig szomorú.
Szótlanul ölti fel magára vérvörös kosztümjét, mely rózsákkal van díszítve, s bújik bele magas sarkú cipőjébe, melyet nyugodtan viselhet, hiszen ha lebeg, márpedig most azt fog jó sokszor, úgy sejti, akkor súlya nem nyomja össze ízületeit és nem okoz kényelmetlenséget.
Kicsit elkoszolódott már ugyan a tükör, és elég szürreális a poros felületen megnéznie magát eme díszes ruhában. Amikor kilibben az ajtón és Damien szembejön vele, azonban mégis sikerül egy egészen őszinte mosolyt a férfi arcára csalnia. - Gyönyörű vagy még mindig.
Alig áll meg egy szemforgatást. - Köszönöm... remélem, lesz is miért.
- Ha más nem, gyönyörű ruhában rendezünk tömegverekedést.
- Kétlem, hogy Anja örülne egy olyannak az esküvőjén.
- Kétlem, hogy te is azt tennéd... - Halvány mosoly. Közben kiértek, a tömeg nagy része viszont már a fogadó irányába tendál. Az egyébként nyüzsgő és népes utcák most üresek, érződik, hogy a figyelem másfelé irányul.
- Magadról nem nyilatkoztál - jegyzi meg a vámpír, ahogy büszkén lépdel a díszes öltözékben, akár idegen tollakkal ékeskedő madár, ki az idegen tollakat egy időre teljességgel magáénak vallja.
- Inkább nem nyilatkozom. Ha azt akarod, hogy életben maradjon.
- Ilyet sem mondtam... De komolyan, akármit forralnak Anja ellen, nem hagyom, hogy bántsák.
- Én pedig... nem hagyom, hogy...
- Hogy Kierant bántsák? Meg téged? Azt majd én nem hagyom.
- Remek. Háború még itt is, hát nem csodás?... Amikor végre azt hinnéd, hogy nyugtod lesz...
Csak egyet tud érteni. Bár úgy tűnik, a falu mintha nem venne tudomást az egészről. Ők csak arra számítanak, hogy meg lesznek vendégelve, elsüthetik majd vicceiket, megtölthetik a gyomrukat és leöblíthetik a torkukat, találkozhatnak ismerősökkel és táncolhatnak egy jót.
- Képzelgek, vagy megint valami veszekedés zajai hallatszanak... a templom felől?

Enyhe bűntudat költözött a szívébe, ahogy készülődött. Természetesen mindenki óva intette attól, hogy ismét visszatérjen oda, ahová már nem lenne kötelező. Ám azt mondják, aki egyszer elkezdett egy háborút, azt újra meg újra vonzani fogja. Magában már egy ideje elhatározta, hogy nem engedélyezheti magának a pihenőt, míg pontot nem tettek az ügy végére, az pedig csak igen apró lépésekben lehetséges. Damien nézte ki a megfelelő utat, ahol körbemehetnek. Természetesen mindig is jobb volt a rejtőzködésben, és hatékonyabb is, mint egy vámpír nehézpáncélban, ám eddig jól megoldották. Már-már kezdi megenni az unalom, amikor a sötét tünde hosszú percek óta csak vár és figyel, majd végül megállapítja, hogy az eddigi megfigyelések alapján az őrök egy ideig a tábor más részein fogják végezni dolgukat, és szerencsével meg ügyességgel elkerülhetik őket, ha gyorsan cselekszenek. Persze mivel az őrök is emberek, nem lehet kiszámítani, mit tesznek pontosan, itt jönnek a kockázatfaktorok, de azért megindulnak. Nem szabad Északot ennyi előnyhöz jutni már. És a legszerencsésebb, ha csendesen, információkat felhalmozó módszerrel jutnak előnyhöz.
Két barikád között sikerül besurranniuk, odabent pedig egy pisszenésnyi hangot sem hallatva, Mina kihasználva, hogy képes lebegni és így a nehézpáncélja sem annyira zajos, valamint léptei sem hallatszanak, elkerülik az őrök figyelmét. Hihetetlenül gördülékenyen mennek a dolgok, ám mire ennek megörülne, feltűnik valami, ami nagyon nem hasonlít az átlag északiakra. Szinte szellemszerűen lebeg el előttük aranyló színben, olyan fenséget sugározva, amilyent még életében nem látott. Amint meglátja az aranyló jelenést, mindketten megtorpannak, összenéznek, és úgy tűnik, egyetértenek abban, hogy ha fontos információt akartak szerezni, akkor ő az lehet. És nem vette őket észre. Ami azt jelenti, hogy zavartalanul.... - Ő lehet az, akiről beszélt... Titánia. - súgja a self Minának. Nehéz visszafognia magát és továbbra is hűnek lenni a csendhez, amely szükséges ahhoz, hogy le ne lepleződjenek. Ő tette ezt... Cinderweald fái miatta lángoltak, ő az, akit az északiak elvittek előlük, és még csak nem is láthatták. Be kell vallania, hogy titokban reménykedett, hogy valamikor szemet vethet az ominózus lényre. De hogy sétálgathat csak így zavartalanul? Nem őrzi senki? Nem félnek, hogy baja esik? Ha ő tett volna szert és tartana a táborában úgymond egy ilyen értékes, akár fegyverténynek is számító élőlényt, nem engedné csak úgy mászkálni... bár.. arra se számíthatnak, hogy minden pillanatban déliek bujkálnak közöttük. - Követhetjük egy darabon? - Amíg tiszta terepen halad, persze... Így megindulnak utána. Remélhetőleg az aranyló jelenés nem tervez túlzottan tömeggel teli területre tévedni, akkor ugyanis visszavonulót kell fújni. Bár már az sem semmi, hogy egyáltalán látták.
Pár lépés után suhogást hallanak, mintha hatalmas madár - vagy sárkány - libbentené meg a szárnyait, majd mögülük egyetlen szót:
- Felesleges.
Oh.... Valamiért megkönnyebbül. Így tehát nem lehet már kérdéses, hogy megbizonyosodhatnak róla, ki is ez. Mina majdnem elfelejt megijedni, amikor a fenséges teremtmény felé fordul. Négy szárny... és az aranyló aura. Egyértelműen kitűnik a nefilimek közül, még ha rájuk is hasonlít leginkább. Hozzájuk tudja hasonlítani, hiszen még csak őközülük látott egyet is. Mindig is irigyelte azokat, akik megszemlélhették a sárkányt, aki végrehajtotta a rájuk kiszabott ítéletet. Pedig mekkora szenvedés lehetett nekik... mégis, irigyelte őket. Ám erre nem számított. Ami a legjobban meglepi, hogy mennyire fiatalnak látszik. Mintha csak egy kisfiú lenne, egy gyermek, ám naivitás helyett egy márványszobor üressége ül az arcán. Gyönyörű és rémisztő egyszerre. És már az első szava is úgy hangzik, mint egy ítélet. Most talán végük? - Felesleges? Az, hogy itt vagyunk, vagy általában... - Szerintem a rejtőzködésre gondol. Lehet. - Ösztönösen ki is egyenesedik. Körbepislant. Ha mások nincsenek itt, akkor az angyal elől úgysem tudnak már elrejtőzni. Nem, ránéz, és biztos benne, hogy lehetetlen elrejtőzni előle... késztetése támadna arra, hogy lesüsse a szemeit és szégyenteljesen elbújjon. Miért is? A kötelességét, a feladatát teljesíti, akkor mégis hogy lehetséges...
- Hazudni. Magadnak, neki... - fordítja tekintetét a sötét tünde felé. - Nekem.
Elkerekednek a szemei, aztán pislant párat. Rendben, ez a fordulat gyors és hirtelen volt. Talán álmodik, meg kéne csípnie magát. Bejutott egy északi táborba és moralizálni kezd vele egy négyszárnyú angyal....? Ez túl valószínűtlen. Talán túl fáradt volt és az agya mindenféle furcsaságot kitalál már.
Nem pislant oldalra, de érzi, hogy Damien tekintete egy pillanatra felé fordul. - Hogy érted... miben hazudnék neki? - Ez az, ami a leginkább 'felháborító". Hogy magának hazudik-e, az más kérdés, a nefilimnek - angyalnak, javítja ki magát - pedig még semmit sem mondott. Már a létezésével hazudna? Vagy az ittlétével?... Épp csak elkezdtek beszélni és máris megannyi kérdés meg gondolat.
Hát ez az. Beszélni. Egy ellenséges táborban.
[color=#ffed93]- Hogy elhitted, hogy jót tesztek. Hogy elhitted, hogy a békét szolgáljátok azzal, hogy északiakat öltök. A háború befejezését, nem pedig észak elpusztítását. Hogy beletörődtél az egészbe, így ő sem kételkedik melletted.*
Elismerően nézi az aranyszín jelenés mozgását, aki fölemelkedik és súlytalanul közelít feléjük. Lebegni ugyan ő is tud, ám még így is lenyűgöző a könnyedség, ahogy természetesnek veszi azt.
Nagy levegőt vesz. A kedvenc témája. Furcsa, hogy a döntése előtt egy kocsmában Leo-val is erről folyt a téma, és most is. Bár azt hitte, már senkit nem érdekel, hogy... beszéljen róla. Csak csinálják. Mechanikusan. Túlságosan fáj, hogy újra meg újra szembesítik ezzel. Valaki adhatna már jobb ötletet is azonkívül, hogy kijelentik: amit tesz, nem helyes.
Damien hátrálni kezd és kezei a fegyvere felé mozdulnak. - Légy óvatos. - Ne, várj... Honnan tudod mindezt?- kérdi a négyszárnyút. - Honnan tudod, hogy mit akartam és miért vagyok itt?
Ki fogja használni az alkalmat, hogy válaszokat találjon, hisz ki tudja, mikor adódik még egy ilyen lehetősége.
- Tőlem nem kell tartanod. - néz Damienre a furcsa angyal. - Én több életet nem veszek el.
Damien enyhe gyanakvással, de végül belenyugvással helyben hagyja a holdezüstöket. Talán mégis meg lehet bízni e tekintetben valakiben, aki tudja, mi jár a fejükben... Mina szíve viszont belefájdul ebbe a válaszba. Vajon elítéli őket, amiért ők igen?
Az aranysárkány, akit Abbadónnak neveztek, ekkor visszanéz Minára. - Tudom, mert ez a feladatom. Én vagyok e földnek bírája, az a dolgom, hogy megmérjem az emberek lelkét.
"Én vagyok e földnek bírája." Borzongás fut végig rajta. Mennyiszer idézték ezt a mondatot... s ami hozzá kötődik, a pusztulásuk kijelentése. Reméli, hogy iszonya nem ül ki az arcára, bár tekintve, hogy ez a lény az okot is tudja, amiért egyáltalán az ostromba beszálltak, nem sok lehetőség van elrejteni bármit is. - És... akkor biztosan tudod befolyásolni is a lelküket. Te meg tudnád tenni. Véget tudnál vetni az egésznek, ha arra képes vagy, hogy lásd, mit gondolnak.
- Nem. Arra senki nem képes, még az atyám sem. Mert az Ő akarata az, hogy szabad akaratból választhassák a jót vagy a rosszat.
Valóban... az ő atyja... mindenki atyja. Akkor vajon hogy képes egyáltalán elviselni az ő jelenlétüket?
Megcsóválja a fejét. Ez a legfelháborítóbb az egészben. Mégis hogyan lehet valaki alkotó, amikor miután megalkotott valamit, hagyja azt tönkretenni a saját munkáját? - De hiszen ő adta a vágyat is, hogy birtokolhassunk, nemde? Akkor az ő műve az, hogy mind Észak, mind Dél területeket és hatalmat akar. Erre neveltek a szüleink - már akinek voltak, vagy megmaradtak.... -, ezt visszük tovább.
Mina kicsit meglepetten pislant oldalra, bár kétségkívül örül a fejleményeknek. A beszélgetés sokkal jobb, mintha összeverekednének itt. Ami feltételezhetően... lehetetlen, hiszen hogy támadnának rá egy angyalra? Annyira még ő sem érzi magát erősnek, sőt talán soha nem is lehet olyan erős... másrészről miért bántaná? Hisz most mondta, hogy ő nem vesz el több életet. És valamiért olyan könnyű ezt elhinni.
- Pontosan. Miért hozott létre valamit, ami aztán...- körbemutat - ezt csinálja?
- Mert az embernek nincs feladata. Nem egy láncszem, nem egy... - tart egy kis szünetet - rúna egy mágikus körben. Nem azért lett teremtve, hogy szolgáljon, akár a világot, akár Atyámat. Azért lett teremtve, hogy uralkodjon a világon. Hogy tegyen vele, amit akar. Még akkor is, ha Atyámnak nem tetszőt tesz.
Na ebben találja meg a vámpír lánya a logikát. Az elméje belefájdul, ahogy próbálja megkeresni a szavakat, amelyek majd kulcsok lehetnek a végső megoldás kibontásához. [color:5ad0=#e88ata]- Hogy... direkt.. olyannak teremtette, ami majd neki nem tetszőt tesz? Miért tenne ilyet bárki? Főleg, ha olyan hatalma van, hogy bármikor közbeléphetne... Akár most is... Szinte várja, hogy hirtelen becsapódjon egy meteorit vagy berontson egy őr, vagy egy követ, vagy valami csoda történjen hirtelen. Bár mit akarok még több csodát? Egy angyal beszélget velem.
- Nem. Olyannak teremtette, aki bármit tehet, amit akar. Mert azért teremtette, mert szereti őket. Te talán megtagadnád a gyermeked, hogy olyat tegyen, ami neked nem tetszik, ha szereted?
Ahhoz előbb kellene valahonnan gyermek. Amire sajnos nem sok esélyt látok most. - gondolja keserűen. - A gyermekeknek is jó néha, ha elmondják nekik, mit szabad és mit nem... - Teremthette volna őket bármilyenre. Akár olyanra, akik teljesen békésen elélnek egymás mellett és tudják értékelni azt, amijük van... olyanra, amiről csak álmodozni tudunk, mert a valóság pont az ellentéte.
Nagyon reméli, nem fogja túlfeszíteni a húrt. Az angyal olyan türelmesnek tűnik valahogyan, és a lány roppant hálás azért, mert hajlandó válaszolni neki. Elszokott már ettől, hogy a válasz nem penge vagy mágikus támadás, esetleg halálos csönd, hanem tényleges gondolatok.
- Atyám elmondta, hogyan kellene élni. Megadta a lelkiismeretet, megadta az örömöt, amely a jó után eltölti a lelket. Ha azonban ellehetetleníti, hogy az ember megtagadja a jót és válassza a rosszat, úgy az ember nem Isten gyermeke lett volna. Csupán a bábja. Mint én.
Szavai dobbannak, csörrennek, visszhangzanak, akár kiáltás egy barlang szájánál. - A bábja lennél?... Hát... ha meglenne a képességem, hogy mindenki elméjébe belelássak csak úgy... függetlenül attól, hogy az illető milyen messze van, és akarja-e, vagy sem... ez elég nagy hatalomnak tűnik.
- Helytelenül értelmezed a hatalmat. - lép közelebb az angyal. Igen, sejtette, hogy nem lesz jó szó, egyébként sem a kedvence, ám nem tud minden gondolata előtt órákig gondolkodni. Abbadon szárnya ekkor hirtelen lángolni kezd, olyan természetességgel, mint amikor valakinek a karja libabőrös lesz, kicsit sem zavarja, vagy talán még ennyire sem. Lángok. Amelyekre felesküdtek, hogy kioltják őket. Ha tudták volna, hogy ő okozza... Ösztönösen odapillant, majd nagy nehezen leveszi róluk a tekintetét és az angyal arcára tér vissza. Majdnem sajnálja már. - Látom mindenkinek a lelkében élő jót és rosszat, a testem nem pusztulhat el és képes lennék lángba borítani az egész csatamezőt. Mégis, nem tehetem meg, hogy meghalok, nem tehetem meg, hogy ellentmondok az Úr akaratának, mert én így lettem teremtve. Te megteheted azt, amit még egy Cherubim sem tehet meg. Melyikünké a nagyobb hatalom?
- De mi hiába vagyunk szabadabbak, akkor se tudjuk elérni, amit aakarunk. Mert a képességünk nincs meg hozzá... és mivel mindenki más is szabad, így keresztülhúzhatják a terveinket.... ez a szabadság okozza azt, hogy öljük egymást. - hajtja le a fejét.
- Nem. Nem a szabadság okozza, hanem a döntés. Ahogyan a te döntésed is.
- Igen.... mert megvan a lehetőségünk, hogy döntsünk. Ezek szerint neked nincs.... Damien közben körbejártatja a szemeit, hogy nem jár-e erre valamely nemkívánatos északi őr vagy bárki, aki zavarhat. Bár valószínűleg az angyal elintézte, hogy ne... különben már rég rájuk rontottak volna.
- Feleslegesen aggódsz, Damien Nightwind. Engem nem mer megközelíteni senki, így titeket sem jelenleg. -közli az angyal kifejezéstelenül.
- Ezt... jó tudni. - Viszont az az "egyelőre" egy zavaró részletecske ott. Mindegy. Annál semmi sem lehet rosszabb, mint amikor a temetőbe próbáltak meg bejutni. Bár... ha ugyanannyira rossz, azzal sincsenek sokkal előrébb, tekintve, hogy az hogyan folytatódott.
Az angyalsárkány visszanéz Minára. - De te mégis átkozod a lehetőséget. És megbántad a döntést.
- Ezt tudod, de mégis bánod amit teszel. Ezzel minden élet fájdalmasabb módon foszlik szét a kezeid között. Végül meg fogsz törni, összeroppansz a megbánástól és meghalsz a világnak, elmerülve a fájdalmadban. A háború nem csak annak végzetes, aki a penge élével találkozik. Annak is, aki a kardot tartja.
Gyorsabban kezd dobogni a szíve és valamiért hirtelen felébred benne a gyanakvás. Ez a lelki hadviselés mégis ellenük lenne? Mégis Észak oldalán áll az angyal? Egyáltalán... miért védi őket most, amikor nyilvánvaló, hogy a céljaik következtében Észak nem fog jól járni, ha sikerrel járnak... sőt, ha élve visszatérnek a táborba, akkor sem feltétlen. - Egy háború sem tarthat örökké.- töri meg Damien a csendet, amelyben a kimondott prófécia avagy átok szavai már kezdték belevésni magukat a vámpírba.
- Atyám úgy rendelte, hogy védelmezőjének álljak az ő választottjai közül háromnak, akik észak királysághoz hűek. - az emléklángok eltűnnek, újra felfedve a hasonló színű tollakat.
- Ugyanúgy, ahogy fivérem, Azrael dél királyának udvarában rejtőzik. Úgy gondoltad semleges vagyok. Úgy hitted, mert nem veszek el életet nem veszek részt a háborúban. Tévedtél, Wilhelmina von Nachtraben. És abban is tévedsz, miszerint észak kárára lesz, ha megüzened délnek amit látsz.
Megvonja a szemöldökét. - Atyád rendelte úgy? Biztosan nem annak a három északinak volt köze hozzá? Viszont... Azrael.... dél királyának udvarában? Nos, ezt feltétlen jó tudni. Bár már nem biztos, hogy tisztában van vele, mi szerepük is az ilyen hatalmas teremtményeknek a világ folyásában. Viszont nem tudja leplezni csalódottságát. - Északon te... délen Azrael.. mégis mi ez, valamiféle sakkjátszma?
Ha nem is lesz Észak kárára... nem akar ő már kárt senkinek. Abbadon pontosan kell, hogy tudja, mit akar. Úgyhogy nincs helye magyarázkodásnak.
- Közük volt hozzá. Te úgy hiszed átejtettek, hogy jogtalanul eloroztak. De megláttam bennük atyám utasítását és a józan döntést. Az, hogy emiatt haragos vagy egészen emberi. Még ha Leliel átkát is viseled magadon.
- Leliel? Hát így hívták?... - Emberi. Hát lehetséges.. legalább végre nem naivnak és bolondnak titulálják. Bár lehet, hogy annak is gondolja, nincs kizárva. - Nem haragosnak mondanám.. bár az is. Inkább csak csalódott. Az, hogy itt vagy, a saját kudarcunk is. De valóban csak az időn múlt volna? Ha mi érünk oda előbb, akkor lehet, hogy most nem ebben a táborban társalognánk?
- Nem. Cinderweald bukása nem egy versenyfutás volt. Ha hamarabb találtok rám, mint azok akkor sem rejthettétek volna el a gondolatokat, amelyek miatt őhozzájuk kötődtem.
Tehát a mi gondolataink nem voltak elég jók.... Kicsit zavaró, hogy sejti: gyermeki sértettségét biztosan érzi a másik. - Logikus. A tündék is egy másik világból érkeztek, az átkozottakat pedig.... hát.. atyád nem kedvelheti túlzottan. - jegyzi meg Damien.
- Az Átok maga atyám büntetése. Az, hogy rajtatok maradt azt jelenti, hogy még magatok sem hiszitek, hogy megérdemlitek az enyhülését.
- Mi elhinnénk... - megerősítésért oldalra néz. - Igaz? - Azt hiszem... tudnia kell a szándékunkat, ha pedig azt látja, akkor... - széttárja a karját.
- Tudja. Ismeri a szívetek. Pont ezért látja a naív jóra törekvést, de látja a gőgöt és büszkeséget is. Látja a keserűséget és a haragot, amibe kapaszkodtok. Az, hogy Atyám miért dönt úgy, hogy az utóbbi súlyosabb az előbbinél csak Ő tudja.
Furcsa. Valaki pontosan tudja, hogy mit éreznek? Eddig nem hitte el, vagy nem akarta, de most mintha remény éledne a szívében. "Egészen emberi." - Lehetséges volna, hogy csak néhány egyén megszabaduljon az átoktól? Nem az egész faj, csak néhányan, akik... megérdemlik?
- Megtörtént. Hétszáz és hetven éve, amikor az új, Veroniai Egyház megalapult. Akik visszatértek Atyám hitébe és hajlandóságot mutattak kiengesztelni. Akiket ma úgy hívtok, hogy "emberek".
Elkerekednek a szemei. - Mi... voltunk előbb? Nem pedig ők? - Most vagy ő rettenetesen buta, vagy van néhány részlet, amelyet a világ elhallgat előlük. Mert már senki sem tartja lényegesnek, hogy hogy volt régen, a lényeg, hogy elrontották és nem tudták helyrehozni.
- Ti... - Abbadón arcán halvány mosoly jelenik meg. - Érdekesen értelmezed a dolgokat. Ti.. lettetek az emberekből, ám egykoron, az Ítéletkor minden ember Leliel átkát szenvedte. Egy részük megtért vissza, egy részük nem. Azoknak a leszármazotta vagy, akik nem kértek a kegyelemből, mert nem tudtak lemondani a büszkeségről és fejet hajtani.
Elpirul hát, részben azért, mert épen egy északi táborban ácsorogva derül fény megannyi érdekes információra drága helyzete felől, valamint, mert egy négyszárnyú fiatal arcú angyal mosolyog rá. Hm... vajon ez kellő kárpótlás azért, hogy lehet, percek múlva meghalnak? Vagy lehet, hogy nem... az angyal biztos tudja, de elárulni nem biztos, hogy fogja.
- Igen, ez... ironikus... Gyakorlatilag bármit tehetek már, az nem fog változtatni azon, ami vagyok, igaz? Vagy... hogyan változtak vissza, akik megtértek? A gyermekeik lettek mások, vagy már ők is? Álomszerű kép lenne, hogy egyszer csak nem ártana többéneki a napfény, nem kellene vért szívnia és... nem neveznék átkozottnak.
- Alázatot mutattak. Alávetették magukat, szolgának és hívőnek nevezték és abban a pillanatban Atyám megkegyelmezett nekik és lepergette róluk az Átkot. Ez az, ami miatt a te néped, a "vámpírok" sosem gyógyulhatnak meg. Mert egyetlen vámpír sincs, aki magát szolgának és utolsónak tartaná.
Nem akarja elhinni, hogy csak ez lehet a megoldás. Nem érti. Márpedig sose tartotta magát a nehéz felfogásúak közé, sem pedig olyannak, mint legtöbb fajtársa. - De... miért kellene... szolgának és utolsónak tartani magunkat? Nem cselekedhetünk anélkül jót, hogy magunkat lealacsonyítanánk? Miért kellene azt mondanunk, hogy nem érünk semmit, mikor.... mikor nem igaz?
[color=#ffed93]- Jegyezd meg ezeket a szavakat. Mert ezek a szavak tartanak meg az Átokban, Wilhelmina von Nachtraben. Atyám előtt nincs hatalmasság és nincs érdem, aki magát felmagasztalja aláhullik, aki aláveti felmagasztaltatik. Ameddig az alázat erényét nem érted nem leszel soha ember. *
A tehetetlenség dühe fortyog benne, mint valami lávapatak. Újra meg újra ugyanabba ütközik bele. Sose fogja megérteni... - Őseim bűne miatt nem én vagyok a felelős... és társaim sem. Mégis őmiattük bűnhődünk. Minek kellene alávetni magam? Mit kellene elfogadnom? Tudom, hogy létezik és őmiatta vagyunk olyanok, amilyenek, de mit tehetek többet? Azonkívül, hogy jót cselekszem és arra törekszem, hogy szebbé tegyem ezt a... ez... megint közönségesen hangzik. De akkor is igaz. Damien elmosolyodik, ahogy Mina sokadjára próbálja nem ugyanazokkal a szavakkal kifejezni, mi is a célja. Nehéz dolog...
- Az őseid bűne a tiéd is. Mert te sem tudod ugyanúgy elengedni a büszkeséged. Mert büszke vagy arra, amit teszel, büszke vagy arra, amire képes vagy. Büszke vagy az erődre, a mágiádra, a bátorságodra. Engedd el. Tagadd meg. Vesd alá magad, vedd magadra az alázat egyszerűségét. Nézz magad mellé. - pillant Damienre. Mina engedelmesen oda is néz. - A tündék, akiket átok ért szenvedtek, haragudtak de aztán megbékéltek. Megtalálták és elfogadták testvéreik segítő karjait, alázatosan beletörődtek gyengeségükbe és hálából szolgálták egymást. Akik teljesen feloldódtak ebben az érzésben visszanyerték eredeti ajándékukat, de még azok is, akik csak elfogadták a feléjük nyúló karokat megenyhültek a szenvedésben.
Az említettnek akadnak fenntartásai ezzel kapcsolatban. Nem éppen minden sötét tünde hajlik annyira az egymás segítésére és támogatására, még kevésbé alázatra.
Hát igen, szép páros ők, két átkozott faj, akik megváltanák a világot. - De mi elfogadjuk. Én elfogadnám a segítséget, ha.... - hirtelen eszébe jut valami. - A családom miatt? Amiért őket elhagytam? Velük kellett volna maradnom?
Annyiszor gondolt már erre, ám akkor teljesen jogosnak érezte felháborodását.
- Nincs olyan, hogy kellett volna. Az út sosem zárul le. Atyám minden megtérőnek örül... ahhoz azonban meg kell térned. Szembe kell nézned a hibáiddal, amelyet nem akarsz látni, és aztán el kell hagynod őket. Talán egy templom küszöbén, talán egy sziklán egy szakadék fölött. De az Átkot csak Atyám moshatja le rólad, ő pedig nem erőlteti a találkozást. Csak úgy fogod látni, ha keresed.
"Egy sziklán a szakadék fölött." Vajon azt is látta? A sziklájukról is tud? Mennyi minden történt ott... ha az a szikla megőrzött minden gondolatot, amely ott tartózkodáskor született, nehezére eshetett nem leszakadni. - Amit a családom tett, nem az én hibám. Hiába tudom, mi az én hibám, és hiába fogadnám el a kinyújtott kezeket, ha nincsenek... ha a fajom többi tagja nem olyan, mint én, nem fognak velem összefogni. - keres kétségbeesetten. Az lett volna a hiba, hogy eljött egy házból, ahol megölték a húgát?
Abbadon ekkor kinyújtja felé a kezét.
- Alázat, Wilhelmina. Ez a kulcs, onnan már minden ajtó megnyílik.

Magasra húzódik a szemöldöke, ahogy furcsa, félő melegség költözik a szívébe. Most... szó szerint kapott egy kinyújtott kezet? Hát ez hihetetlen. De vajon nem fog fájni pusztán fizikailag az is, ha hozzáér? A szent dolgokhoz soha nem szabad hozzáérnie. Már az angyal jelenlétének is kellemetlennek kéne lennie számára. És viszont. Hevesen dobog a szíve. Ez egy döntés, ismét. De mi történik, ha elfogadja azt a kezet? Oldalra néz, tekintete találkozik a sötét tündéével. Ám abban is csak ugyanazt látja, amely az agyában ismétlődik. "A te döntésed." - Légy hálás, hogy megadatott ez a lehetőség... Szóval most már nem csapda? Hmm. Hála. Arr még képes. Talán. Sőt. Tétován kinyújtja a kezét és közelíteni kezdi az angyaléhoz.
Nem érez fájdalmat, semmiféle szúró, égető taszító erőt, amit olyannyira megszokott.
- És mi fog... történni? Remek, ezt az entitást folyamatosan faggatni kell ahhoz, hogy tisztában legyen a dolgokkal. Talán csak nincs hozzászokva, hogy mások nem látnak át mindent olyan tisztán, mint ő maga.
- Nem tudom. De bármi is, segítek neked. Megtalálni az alázatod, megtalálni a megoldásod.
Nem tudod....?? Elmosolyodik. A francba is, ha ez valami olcsó trükk arra, hogy elnyerjék a bizalmát, akkor túlságosan jól sikerült. És még Damien, a józanság szava se próbálja megállítani. Veszélyes. Akkor talán a kézfogás csak egy gesztus. De ha ez is, roppant hálás érte.... nem számított ilyen kedves fogadtatásra egy északi táborban. - Köszönöm.. - mondja halkan, félve, reménykedve, ahogy meglöki az akaratát és megmozdítja újra a kezét, hogy az Abbadon - most nem érzi úgy, hogy illene hozzá ez a név - keze köré fonódjon. Segíteni fog neki. Érzi a meghatottságot, ahogy végighullámzik rajta, és minden veszélyérzetet kimos belőle, csak a tiszta bizalom marad. Talán mindig is vágyott erre, hogy valaha így érezzen, és ne azt, hogy puszta léte miatt megvetendő, és az égető fájdalmat, amit a szentségek okoztak. Pedig a szentségek csak fizikai megtestesülései annak a tiszteletének, aki létrehozta őket. Aki létrehozott mindent.
Már teljesen elhitte, hogy nem fog történni semmi, hogy mindössze annyit fog érezni, mint bármely más kézfogáskor. Meleget. A test melegét. És a hálát, amiért valaki felajánlotta, hogy segít neki... ám valami mégis megváltozik. Érzi az egész testében, hogy valamiféle talán mágikus erő áthatja. Bizseregni kezd és ahogy letekint a kezére... Illúzió. Eichenschild palotájában használta legutoljára. A bőre élénkebb lett tőle, a szemei sem vörösesek, a szemfogai pedig eltűnnek. Kívülről nézve. Ám.... Most tényleg nincsenek ott. Légzése eddig is gyors volt, ám most még inkább felgyorsul. - Te jó ég...- szólal meg Damien, hirtelen nem is figyelve fel rá, milyen mellékzöngéi lehetnek ennek egy angyal társaságában. Mina kissé rémülten és elhalványodva néz vele farkasszemet, mert a sötételf úgy néz rá, mint aki csodát lát. És azt is lát. - Mi tört... ez... mágia vagy valóság? A sötételf szinte szóhoz se tud jutni. Nem hitte volna, hogy valaha ilyennek lesz szemtanúja. Valóban olyan, mintha mágia volna, ám sokkal több, érzi, hogy ennek messze nagyobb kell legyen a jelentősége, mint egy puszta álcának...
Csak nézi a kezeit és nem meri megmozdítani őket. Sokkal élőbbnek tűnnek. Átalakultnak. Természetesnek. Legszívesebben kérne egy tükröt most rögtön, hogy az arcát is láthassa. De vajon ez maradandó? Ez most.. tényleg megtörtént? Kiérdemelte volna? Pár perce még azt sem hitte, hogy ez lehetséges, most pedig...
- Egy lehetőség. Úgy tűnik Atyám nem akar a sötétben hagyni.
Szóval lehetőség. Szóval ez még... nincs. És nem is biztos, hogy valaha lesz. Lassan ráveszi magát, hogy vegyen levegőt. Már azt hittem... Nem tudja pontosan, hogy csalódott-e, ahhoz, hogy ezt eldöntse, még  ki kellene lábalnia a sokkból. - Oh... ez... jó hír. Tehát lehet ember. Konkrétan emberré változhat, még az ő élete alatt... Nevetni lenne kedve, vagy sírni. Vagy mindkettőt. - És mire van lehetőség? Mit kell megtennem?
Persze, alázat. De hogyan nyilvánuljon ez meg? Még mindig nem tudja, miért kellene alacsonynak éreznie magát. Persze nyilván... el kell fogadnia a tényt, hogy ő maga képtelen világokat alkotni, és van egy entitás, amely igen, hisz meg is tette ezt. De ezenkívül mi lehetne még, amit máshogy kellene tennie?
- Nem kell alacsonynak érezned magad. Azt kell érezned, hogy nem akarod magad rangsorolni, hogy nem akarsz sem jobbnak, sem rosszabbnak lenni másoknál. Mert tudod, hogy mindez lényegtelen. Mert az az entitás, akit te nem mersz a nevén nevezni hatalmasabb mindenkinél, olyannyira, hogy az emberek és elfek erejének különbsége lényegtelen. És ha úgy éled a napjaidat, hogy tudod ezt, utána elfogadhatod azt is, hogy ez az entitás nem csak büntethet. Segíthet is.
És még most sem mondja, hogy elege van a kérdésekből, még most is hajlandó válaszolni.
- Miért ne merném nevén nevezni? Istennek hívjátok... hívják. Nem tudom, van-e másik neve is. Bár ha ő volt az első, ki adott volna neki nevet?...- Hacsak nem az utódai. - De... attól, hogy ő hatalmasabb, még mi sem vagyunk egyformák. Mindig is voltak, akik többet segítettek és többet ártottak, akik többet tudtak meg akik kevesebbet. Ez... hogyhogy ez nem számít?
Erőnek erejével kell visszafognia mind hangerejét, mind megválogatnia szavait, hisz mégis egy angyallal beszél. El kell érnie valahogy, hogy ne hadarjon, kiabáljon, hogy összeszedettnek és hajlandónak tűnjön, mert az is, az akar lenni, és ezt tudnia kell annak, aki belelát a lelkébe.
- Mert az Úr szemében mindannyian egyformák vagytok, az ő tökéletes alkotásai. Jobban szeretnéd-e a gyermeked, amely ügyesebb a betűvetésben annál, amely kevésbé? Jobban szeretnéd-e a gyermeked, amely gyorsabban fut annál, amely kevésbé? A szeretet nem néz érdemet és nem néz különbséget. Ne tartsd magad különbnek másoknál, tudd, hogy mindenki ugyanolyan tökéletes. És ebben a hitben kérd az Atyát, ő pedig, mert szeret, felelni fog.
De hisz... hogy lenne mindenki ugyanolyan tökéletes? Van, aki sokkal kevesebbet lát, mint mások, van, aki árt nekik, más pedig a lelkét is kidolgozná, nem törődve saját fájdalmával, hogy másoknak segítsen. Ők nem lehetnek egyenlők.
Belegondolni, hogy valaki úgy tekintsen az egész világra, mint a gyerekeire... - Ezek a képességek... viszont vannak a világon gyilkosok, tolvajok, másokat kihasználó hazudozók, gyávák... Nagyon fájna a szívem, ha az én gyermekem ezek közül bármelyik lenne, és megpróbálnám megmutatni neki, hogy máshogy is lehet élni.
- Valamint...- szól közbe a sötételf - az egy dolog, hogy mit gondolunk, a másik, hogy rólunk mit gondolnak. Sokan csak azért tartanak kevesebbre, mert átkozottak vagyunk. Ördögi kör.
Abbadon hirtelen elengedi Mina kezét, ami olyan, mintha teljes sötétség zárulna be körülötte egy pillanat alatt. Kezei elveszetten tapogatják a hideg levegőt. Mintha zuhanna. Lelke belül halványan elmosolyodik. Pár pillanatig tényleg azt hitte, hogy mostantól másmilyen lény lesz. De nem... hogyan is lenne az ilyen egyszerű. Egy kézfogás? Ugyan már. Ám azért ez a kézfogás mégis sokat jelentett. Félve pillant fel. Elbukott. Elrontotta. Ne engedjék el, még ne.... megpróbálja. Újra meg újra. Addig, amíg nem sikerül.
- Még nem érted. A gyilkosok, tolvajok, hazugok bűne utálatos és megvetendő, de a bűnösök nem. Mert a bűnös megtérhet, ahogy a rossz gyermek is visszatérhet atyjához, bocsánatért esedezve. A gőg, a büszkeség ezzel fojtja meg a világot. Azzal, hogy kisebbnek tartod a gyilkost és tolvajt magadnál letaszítod a bűnbe, ahol senki nem nyújtja felé a kezét.
Amit az angyal mond, abban van logika. Borzasztóan megbocsátó hozzáállás, de érthető. Utolsó szavaiba bele tud viszont kapaszkodni. - De én feléjük nyújtom... ha elfogadják. Feléjük nyújtanám. - Eszébe jut az apja. Mennyi harag volt a szívében iránta, most már inkább szomorúság, de... neki is meg kellene talán bocsátania azért, amit tett? - Jelen esetünkben az atyámnak kellene hozzám térnie. Több bűnt követett el, mint én őellene. De ha... ha meglátogatom, ha visszamegyek hozzá, az... számít?
Tisztában van vele, mennyire gyerekesnek hathat, de valahol könnyebbség is, hogy nem kell titkolnia semmit. Mert nem lehet.
- Ez egy hosszú út lesz, Wilhelmina. De Atyám boldog, amikor megbocsájtást lát. Amikor a szeretet győz a haragon. Ha megteszed, elindulhatsz az úton, amely végül odavezet téged, ahol lenni szeretnél. A békéhez.
Az túl szép lenne, hogy igaz legyen. Túl gyönyörű. Bátortalan mosoly jelenik meg az arcán. Valóban olvasnia kell a lelkét, hogy ilyen szavakat mondhasson. Nagyon reméli, hogy helyesen érzékeli a jószándékot irányából. - Bár mindenki megértené ezt. De akkor.. így lesz. Igyekszem. - Csak egy jókora viharfelhő maradt. - De a háború.... nem hagyhatom cserben a népemet most már. Számítanak ránk, és ha az ő céljuk az, hogy Dél győzedelmeskedjen, akkor segítenem kell őket ebben.
- Tégy úgy. - Ennél valamiért bonyolultabb válaszra számított. Picit megrendül. Talán az angyal elunta a társalgást. Ám aztán meghallja, hogy emberi léptek közelednek. - Ehhez talán előnyös, ha nem fognak el egy északi táborban. Jobb lenne elmennetek.
Ez logikus... Bár legszívesebben a végtelenségig itt maradna, hisz egész biztos lenne annyi kérdése, hogy addig feltegyen mindig egyet-egyet.
Damien körbepislant, majd felidézi az útvonalat, amelyen jöttek. Valószínűleg arra észrevétlenül vissza is slisszanhatnak. Kicsit másféle ismeretekkel, mint amit szerezni óhajtottak, de azért panaszra sincs ok... - Köszönjük, hogy hagysz minket élni.- Simán megtehette volna, hogy beengedi ide az északiakat, vagy szól nekik. Sőt valószínűleg egy ujjcsettintésére halottak lennének, de legalábbis lángokban, az elmondottak és látottak alapján. - Köszönjük. Remélem, valahogyan találkozunk még.... földbíra. - tekint még egyszer vissza a gyönyörű és különös jelenésre, mielőtt elindulna.
- Fogunk. - bólint az angyalfiú. - Emlékezz erre a napra, Wilhelmina. Atyám kegyelme legyen veletek.
Biztos, hogy örökre emlékezni fog rá, ehhez kétség sem férhet. És most... szinte össze kell préselnie a szívét egy pici darabba, hogy elviselje, hogy vissza kell sunnyogniuk ki ebből a táborból és vissza a sajátjukba. Vissza az igazi világba, mert mintha ez egy másik lett volna. Egy apró burokban voltak, amelyből furcsa lesz visszaszokni a közönségesbe. Ám az emlékeket örökre elteszi. A szavakat. A reményt. Azt a néhány pillanatot, amíg majdnem elhitte, hogy itt és most emberré változott. Amikor kezet fogott egy angyallal.
Egy északi táborban.
És túlélte. Ráadásul azzal az angyallal, akit azt hitte, gyűlölni fog mindig is.
Furcsa titkokat tartogat ez a világ.

A fogadótól nem messze található templom irányából hangos beszélgetés zajai szűrődnek ki. Azazhogy... kissé emelt hangú ahhoz, hogy pusztán beszélgetésnek lehessen hívni. Az épület ódon falai mellett három alak rajzolódik ki, az egyikük már hangjából kitalálhatóan Anja, a másik a nagybácsi, a harmadik pedig a falu lelkésze.
Összeráncolja a szemöldökét. Itt baj lesz. Azaz baj van.
Szerencsére a Denevérfület rakta a fülébe, így hamarabb hallja, mit beszélnek, mint egyébként tenné. A "nem tehetik ezt" szófordulat sokszor kihallatszik a többi közül. A gyönyörű, zöld ruhába öltözött Anja tehetetlen mozdulatai pedig elárulják a többit.
Ahogy Edwin meglátja közeledésüket, az ég felé fordítja tekintetét, mintha azon gondolkodna, miért veri az Isten ilyen makacs élőlényekkel.
- Már csak maguk hiányoztak. Mit akarnak hát?
- Kérem, uram... figyelmezzen az Úr háza előtt a beszédére.
- Az Úr háza előtt?... Alfred testvér, ennek az ágrólszakadtnak semmi se szent. Még a húgának a lányát sem képes békében hagyni. - Edwin az irritációt valami hihetetlen módon képes elfedni afféle mézes magyarázkodással vegyes könyörgéssel a hangjában. Sokat gyakorolhatta. Akármiféle is ez az ember, jó kérdés, hogyan lehet a tűzrőlpattant lány rokona, hiszen lelkiekben semmi közös nincs bennük, talán annyi, hogy az igazukhoz, vagyis az annak vélt dologhoz a végletekig ragaszkodnak.
- Leányom... nagybátyád csak a javadat akarja. - magyaráz a jószívű egyházfi. Szegény, valószínűleg tényleg csak jót akar.
- Hogy akarná a javamat, ha mindenkinek bogarat ültet a fülébe...
- Leányom, gondolkozz. Gondolj a jövődre is. A házasság egy felelős döntés. Az egész családodat megítélik az alapján, kivel kötöd össze az életed. Biztos vagy benne, hogy jó döntés ezt egy üldözöttel megtenni? Egy olyan valakivel, akire mindig csúnya szemmel fognak nézni? Téged is megbélyegeznek. A saját javad ez. Most még dühös vagy, ez érthető is, hiszen a szíved vezet, annak pedig kell egy kis idő, hogy lenyugodjon.
Az egész lány maga a tiltakozás. Arca fintorba gyűrődik a gyötrelemtől, ahogy elméje próbálja elzárni magát a szavaktól, amelyeket olyan gyűlöletes hallania.
- Nem érdekel, hogy hogy néznek rá. És nem is igaz, hogy mindenki úgy nézne. Senki más nem bánta...
- Anja... nem mindenki mutatja úgy, mit gondol, mint te.
- Tessék? A többieknek is bebeszélted, hogy rossz, amit csinálok?! - A fogadóslány úgy néz nagybátyjára, mintha elárulták volna. Ami valószínűleg nem is áll túl messze az igazságtól.
- Csak az igazat mondtam... - vált át a férfi ismét hidegségre. A lány ekkor újból a lelkészhez fordul.
- De... Alfred testvér... kérem... hisz el volt tervezve. Megígérte!
A lelkész elgyötört arccal sóhajt, majd felemeli tekintetét a párosra, akik eddig pusztán szemlélőként voltak jelen, együtt lélegezve az összeütköző érdekekkel és érzelmekkel.
- Hallották... akkor hát... ismerik, igaz? Kérem, beszéljenek a lelkére...
- Arra ugyan várhat! ... Ők legalább még nem.... ti ugye nem... ugye nem?
- Nem, Anja, dehogy. - jelenti ki a self határozottan, aztán Minára néz, aki szintén megrázza a fejét. Nem, ennyi idő alatt nem kapott agymosást.
Csak sokkot. Túlságosan is emlékeztette ugyanis a beszéd a saját helyzetére. Amire pedig nem lenne szabad gondolnia. Ha más igényel segítséget, függetlennek kell maradni, bár a tapasztalatainkat megoszthatjuk, de nem kellene, hogy a túlságosan intenzív érzelmek befolyásoljanak minket...
Úgy látszik, erről a higgadtságról le kell mondania.
Anja viszont zokogni kezd ismét, arcán teljesen elkenődve a festék, de valószínűleg kisebb gondja is nagyobb ennél.
A lelkészre tehát nem számíthatnak. Új megoldás után kell nézniük.
- Nos, azt hiszem, itt befejeztük. Köszönöm, hogy hallgatott az érvelésemre. bólint Edwin és szinte húzni kezdi maga után Anját, aki már fáradt ellenkezni, dühe szomorúságba váltott.
- Most boldog vagy? Elérted, amit akartál. Most megint hazamész és évekig szót se hallunk rólad? Hagyj békén... eressz el...
- Anja... Anja, az isten szerelmére, maradj már nyugt... áhh!
Anja fizikai ereje is felülmúlja átlag kor- és faj-, valamint nemtársaiét, így dühödten és bánatosan ki tud szabadulni Edwin karjai közül. A fogadó felé rohan. Mina már tudja is, hogy a fenti szobájában fogja majd megtalálni. Ám addig még van egy kis elszámolni valójuk.
Edwin lihegve néz a lány után, de nem veszi a fáradságot, hogy utánaszaladjon. Miért is tenné, hiszen az azt feltételezné, hogy megvigasztalás vagy efféle a szándéka...
- Mit akarnak? Itt koslatnak a nyomomban. - fordul vissza hozzájuk ingerülten.
- Csak a hangos zajt követtük igazából...
- Heh.... ez a lány se tudja, mi az az illem. Hogy illik egy szent emberrel beszélni.
- Hogyne... szent emberrel. Komolyan ez volt a célja? Ezért jött ide? Azt hiszi, ezzel megvalósította élete legnagyobb jócselekedetét? Hogy ez annyira "szent" dolog volt? - Nem tudja, hogyan csavarhatná a hangját jobban, hogy teljesen egyértelművé váljon a maró irónia, amelyben legszívesebben megfőzné ezt az embert.
- Nem várom el, hogy egy vérszívó... kisasszony megértse, de az emberek legtöbb családjában vannak... igények. Elvárások. Ha éppen tudni akarják, bár nem tartozom maguknak magyarázattal. - Edwin megáll és keresztbe fonja a karjait mellkasa előtt.
Ó, de fellengzős és büszke lett valaki hirtelen...
- Zseniális, minden fajra van egy szép közönséges szava, amivel lehet sértegetni őket. Szóba állni is csak emberekkel áll szóba?... Mindegy. Mit gondol, Anjával mi lesz? Ezek után annyira kedvelni fogja magát?
- Nézze, kisasszony, maguknak semmi köze a családomhoz. Világos? Mostantól legyenek szívesek, hagyjanak minket békén.
Most már nem érzi, hogy forró a talaj a talpa alatt, mi? Gyáva dög. Mocskos rosszindulatú gyáva...
- Anjának már kinéztem egy tökéletes férjjelöltet. Jó családból való. Végre itt hagyhatja ezt a nyomorult kis viskót, és normális életet élhet, amit meg is érdemel.
Elkerekednek a szemei. Hát ez volt a terv végig? Ennyi a lényeg?
A meglepettségtől és egyben megkönnyebbüléstől nevetni kezd. Edwin pedig csak néz, hogy miért. Mina megnyugodva jön rá, hogy nem kell félniük ettől az embertől.
- Arról aztán álmodozhat... Látszik, hogy évek óta nem ismeri Anját. Őt soha, soha nem fogja rávenni, hogy hozzámenjen valami pénzes alakhoz, akihez nem akar.
Barátnője borzasztóan gyakorlatias tud lenni, de ha saját magáról van szó, senkinek nem engedi, hogy befolyást gyakoroljon az élete felett. Csak fel kell bátorítani kissé, hisz egy ilyen traumát nyilván nem lesz könnyű feldolgoznia.
Máris megvan a fejében a terv.
Bár a terv eddig mindössze ugyanaz, amit maga Edwin emlegetett nemrég, a szavak hatalma, de... ezek a szavak őszinték, jó szándékúak és erősek lesznek.

- Nem... nem... nem fogja megtenni ezek után. Látom a szemében. Ki tudnám kaparni a szemeit ilyenkor, olyan sötét lesz, olyan... aahh! Mintha elege lenne mindenből. Akármit teszek. Akármennyit főzök, dalolok neki, mindig visszatér ide. Ebbe a sötétségbe. Nem hagyja, hogy megmentsem és hiába mondom, hogy el fog veszni. Nem. Nem fog. Soha többé nem jön vissza ide, elmegy és soha többé nem jön vissza, de előtte még elmondja, hogy mindig legyek boldog, és lehetőleg felejtsem el, meg hasonló bolondságokat...
Anja szemeiből már majdhogynem elfogytak a könnyek. Mina kétségbeesetten küzd azzal, hogy higgyen a szavainak, mert túlságosan is sokszor látta ezt a sötétséget mások szemeiben. De ezúttal nem hagyhatja. Szorosan markolja a szőke lány kezeit, bízva benne, hogy érintése elég erőt tartalmaz ahhoz, hogy ő sem adja fel.
- Egek... Képes lennék ilyenkor... egy jó nagyot lekeverni az arcára. Érted te ezt? Hát lehet ilyet? Így gondolni valakire, akit szeretsz? Hogy bántanád?
A vámpír néhány pillanatra elmélyed magában. Vér, fogak, nyakak, tánc... a szív ritmusára sebesen és erősen köröző folyadék a testben. Szoros ölelések, fojtáserősségűek. Nem eresztlek, velem maradsz.
- Lehet. Nagyon is lehet ilyet. - Miután rájön, hogy hangja kissé túlságosan is sötét, megrázza a fejét. Nem róla lenne most itt szó elvégre. - Eez... öhm.. azért van, mert jót akarsz neki, vagyis azt akarod, hogy rendesen lássa a dolgokat. Nemde?
- Gondolod, hogy a bölcsességeid segítenek itt bármit is?... Eh, minek is fárasztalak. Mennetek kellene a dolgotokra. Bocsánatért kellene esedeznem, amiért iderángattalak titeket feleslegesen, amikor foglalkozhattatok volna a mittudomén... házatok népével, a falvakkal, hát hogy is lehet egy akkora uradalmat csak így otthagyni, mit gondoltam én eszetlen fejemmel...
Vállára teszi a kezét, hogy beléfojtsa a motyogást. - Anja. Nem lesz gond. Damien beszél vele.
- Igen, és ki ő? Hát tán kerítő kell nekem? Énnekem kellene jártatnom a számat a fejének, az én férjemuram lenne, hát nem igaz?
- De talán ő... ő... - Próbál kievécikélni a mások meg-nem-bántása és a lényeg elmondása kettős tüzéből. Azazhogy mind a kettőt el kellene érnie egyszerre, ami nem egyszerű. - Ő osztja a fájdalmát.
- Én tán nem osztom? Az isten szerelmére, mindenki fájdalmát szívesen osztom, csak Edwin bácsi tűnjön el egyszer s mindenkorra a föld színéről.
- Anja... bízd rám. Majd én beszélek az emberekkel. Ha kell, kiosztom Edwin fejét is és elküldöm oda, ahová megérdemli.
- Mit érdekel már az engem? Mindenkit elküldhetsz oda!
Nyilván, ez logikus. A helyében Mina is így érezne.
- Kieran nem fog eltűnni nélküled. Ha az embereknek nem kell ő, neki viszont te kellesz. Ha igazán fontos vagy neki, magával visz oda, ahol szabadon élhettek.
- Hát hol van az?
Eszébe jut Wyn és a szavai Anwnn-ról. Vajon ott békében élhetnének? A rejtélyes kapun túl, amelyhez az ittenieknek csak fájdalom kötődik a szívében, amely elvett tőlük oly sok mindent? A reményt, a szeretteiket, az itteni életüket?
- Nem tudom. De ígérem, segítek megkeresni. A kastélyomban pedig bármikor vendégül látlak titeket.
Furcsa érzés ilyen pozitív világképpel rendelkezni, amikor mellette valakinek épp összedőlni látszik mindene.... de nem, biztosan nem. Egy ember bolondságának nem lehet behódolni ilyen egyszerűen. Ez csak egy kis falu, a fenébe is!

Spark of light in the darkness

Part Six

- Miért jöttél? Hogy emlékeztess arra, mekkora naiv őrült voltam, vagy megpróbálj megvigasztalni, hogy nem így van?
Kieran füstös szemöldöke alól pislog sötét szemeivel, melyek afféle "nem megmondtam?"-tekintettel néznek a világra. Könnyen elképzelhető, hogy már a fák leveleinek színét sem úgy érzékeli, ahogy más halandók.
- Nem. Azért, hogy rávilágítsak, van más megoldás.
Kieran hosszú ideig nem szól semmit. Nem jön zavarba a csendtől, nem úgy, mint azok, akik sok ideje nyüzsgő városokban élnek és számukra ez mindenképp valami kellemetlent kell, hogy hordozzon.
- Miért törődtök egyáltalán velünk? - kérdi az udvariatlanság leghalványabb sugallata nélkül, kíváncsian. - Mi okotok van erre vesztegetni az időtöket, egyre a sok történet közül, amely tragikusan ér véget?
- Nem ért még véget. - A tünde csak hallgat. Nyilván nem ez volt a válasz a kérdésére... - Tudod, akármennyire is úgy tűnik, hogy a világ legfontosabb dolga egymás irtása, nem az. Valakinek az ilyesmivel kell foglalkozni. Akár úgy tűnik, hogy van rá idő, akár nem... - szólalt meg Damien, az önjelölt esküvőszervező. Kieran elmosolyodik. Akkor pedig már volt értelme.
- Valld be, hogy csak azért vagy itt, mert életben akarod tudni azt a... inkább nem minősítem szavakkal, hogy mit. - Kieran szemében a tűz nyilvánvalóvá teszi, hogy Edwint vígan a föld alá küldené. Vajon Anja látja, hogy miféle indulatok bújnak meg a felszín alatt? Vajon mennyit osztott meg vele a múltjából?
- Talán életben akarom tudni. Jó kérdés, hogy miért. Ez valami, amit még nagyon korán eldöntöttem, és valami oknál fogva tartom magam hozzá...
- sóhajt fel Damien fehér üstökébe túrva, ahogy eszébe jutnak azok a hónapok, évek, amikor a kegyetlen világot úgy járta, mintha az megérdemelne minden mozdulatot, mellyel segíteni próbál annak. Kigyomlálgatta belőle azt, amely gyomnövénynek tűnt, hogy az értelmesebb, hasznosabb, de gyengébb szálak feltörhessenek az ég felé és kaphassanak a nap fényéből. Szinte érezte minden pillanatban az egyház szent, szelíd kérdéseit, miszerint mégis ki ő, hogy eldöntse ezt, hogy ki él és ki hal, mikor ez senki más, csak Isten feladata. Viszont akkor miért van egyik teremtménynek képessége egyáltalán életet adni és elvenni azt másoktól?
- Nem ártottál soha egy ártatlannak sem?
Oldalra néz, hogy ellenőrizze, ez vád volt-e vagy csak kíváncsiság, esetleg együttérzés. Mintha némi csodálkozást és kétkedést kihallott volna a hangjából. Nem is tudja visszafogni a fújtatást, ami kiszökik belőle. Egy ártatlant se. Hát hogyne.
- Amikor betetted a lábad egy harctérre, ezt már nehéz megmondani. De talán az ellenséges királyság katonái... szükségesebb veszteség voltak. Bár jó kérdés, hogy azzal érek-e többet, ha a többezer főből egy-kettővel kevesebb van, vagy ha egy banditacsapat éppen készül kifosztani egy szegény családot, ahol ott remeg bent a kislány a játékmackóját szorongatva. Az utóbbi jobban érződik, az biztos, az előbbi viszont kötelesség. - Onnantól, hogy betetted a lábad a harctérre, teszi hozzá gondolatban.
- Mindenesetre köszönöm az együttérzést. De hamarosan el kell hagynom a falut. - közli Kieran kissé szárazon és távolságtartón.
- Nos, ez nyilvánvaló.
A tünde meglepetten néz rá. - Valamit forgattok a fejetekben.
- Ne számíts valami nagy meglepetésre. Csak gondoltam, nem akarsz lemondani egy életcélról csak úgy. Egyetlen ember miatt.
- Nem egyetlen ember. Egy falu, egy... közösség. - Kieran lassan fújja ki a levegőt, erőlködve, hogy el ne veszítse hidegvérét, miközben kezei ökölbe szorulnak. - S az összes többi osztaná a véleményüket. A legegyszerűbb, ha eltűnök. Mindig is ezt csináltuk, nem? Visszavonultunk. Társaink valószínűleg jól eldagonyáznak a napsütötte forrásaikban, vagy ki tudja, de muszáj volt nekik is visszakozniuk... Mindegy. Nem lényeges. Nem az én feladatom, hogy szidjam, hogy a szőlő savanyú, miután képtelen voltam velük tartani.
- Nem. Teljesen jogos, hogy hibáztatod őket.
- Jó tudni.
- Mégsem kell az emberek kénye-kedvében járnod, ha nem akarsz.
- Kétlem, hogy elkerülte volna figyelmedet az a szembetűnő tény, hogy Anja történetesen az ő nemes fajukba tartozik.
A sötételf mosolyra húzza a száját. Jó is, hogy nem minden tünde hagyta el Veroniát. Hiányoznának. - Amennyire őt ismerem, nincsen ellenére a népeteknek. És nem is túlságosan kedveli a családja... egy bizonyos részét.
- Neki itt van megélhetése. Jobban jár egy fogadóval, mint egy vándorénekessel, aki mellett csak "asszony" lehetne...
- Te sem gondolod komolyan.
Kieran hallgat. Valóban nem gondolhatja komolyan. Szinte kézzelfogható a háború, amelyet magával vív, gondolkozva, megéri-e a harc egyáltalán s nem lesz-e csak több veszteség a belefordított energia hatására.
- Nincs egy hely sem, ahová hazamehetnél, ahol az otthonodat tudhatnád? Ahol élni tudnál vele?
A tünde hosszú szünet után szólal meg. - De. Csak egyszerűbb lenne magányosan járni a pusztákat elnézve a háború pusztításait és sajnálnom magam, amiért itt vagyok és gyűlölni az embereket, amiért elkezdték ezt. Szidni mindent és mindenkit, magát Istent is, amiért engedi ezt, az uralkodókat, vagy akármit. Egyszerűbb lenne egyedül maradni és szidni Anja családját, amiért ő nem lehetett az enyém, vagy talán őt magát, amiért embernek született.
- Tehát van ilyen hely...
Kieran bólint. - Az, hogy a lelkemben van, nem a legjobb válasz, igaz? - fordítja oldalra a fejét enyhén.
- Ennél kreatívabb választ elvárnék egy költőtől.
- Inkább énekes. De igazad van, költeni is tudok néha. Például az imént említett sajnálatról és magányról, szinte tökéletes téma. - A magasba emeli kezeit, hogy megropogtassa kissé a vállát és a hátát, sóhajtva, mint aki épp most kel fel egy jóízű alvás után és készül belevetni magát a napi munkába. - Van még egy kis sáv, amely megmaradt a Tünde erdőből. Kis csontot odavetett nekünk az az akármi, ami elvitte a többit. Egy kis erdőrész. Élünk ott néhányan. Nem tudom pontosan, hogy kik. Talán lesz ott pár ismerős arc, akikkel nagyon régen találkoztam. - Kétkedő árny suhan át az arcán, mintha csak jelezné, hogy nem egészen biztos, hogy ezek az arcok örülni fognak, amikor látják. - Nos, a döntés nem az én kezemben van. Meg kell kérdeznem, velem akar-e jönni...
- Tégy úgy.
Majd elfogadja a felé nyújtott kezet. Egy szó rezeg az ajkán, de végül úgy dönt, nem mondja ki.

Betti csalódott. Mint mindenki, arra várt, hogy lesz egy hatalmas lakoma, ahol majd jól megvendégelik, és annyit ehet, amennyit az év összes többi részében egyszerre. Meg aztán lesz jó zene és lehet táncolni. Elképzelte, hogy fog rajta mutatni a barackszínű ruhácska, amelyet még a mamácskája varratott neki pár évvel ezelőtt, akkor még alig jött rá, de most már eléggé lefogyott, most már szép lett volna benne. Megnézett volna magának egy-két legényként, és persze sorban állt volna, tülekedett volna, hogy mikor a menyasszony eldobja a virágcsokrot, ő lehessen az, aki elkapja.
Bettinek természetesen némileg idealizált képei voltak a házasságról, de hisz fiatal is volt még, így megengedhette ezt magának.
Másrészről Anját is nagyon szerette, így fájt a szíve, hogy szegény lány így járt. A család, a család... Mindig ők okozzák a legtöbb problémát. Neki is baja volt belőle, a nővére ugyanígy járt, próbálta őt győzködni, hogy szökjenek el valahova messzire, aztán mi lett belőle, az a szerencsétlen rablótámadás, és most szegény Hilda a föld alatt nyugszik már.
Nehéz gondolatokkal hajtja hát álomra a fejét. Ám az alvás hamar eljön, hogy levegye a ködöt a lelkéről és hagyja, hogy a test új energiákat szívjon magába.
Reggel, ahogy a nap és a megszokás által felébred, s lesétál, meglepetten veszi észre Anja nyilvánvaló hiányát. Bekopog a szobájába, s onnan sem érkezik válasz. Megrémülve és dobogó szívvel próbálja meg kinyitni az ajtót, mely enyhe nyikorgással enged is az erőfeszítésnek, feltárva a teljesen üres szobát, melyből eltűntek a kis tárgyak, melyek a fogadóslányhoz is tartoztak, maga az ágy van csak ott és a szekrények. Elhűlten nyitogatja őket, néz be az asztalok alá, a fiókokba, hát sehol semmi, csak egy kis por. Hűlt helye mindenkinek. Na még...
Anja éjjeliszekrényén egy papiros áll. Na igen, ez biztosan hasznos lesz, csak az a gond, hogy ő nem tud olvasni.
De hát Anja meg mióta tud írni?
Elmélázva nézegeti a krikszkrakszokkal, ám elég szépekkel, mintha csak rajz volna, teli lapot.
Útnak indul hát a faluba, hogy kérdezősködjék és találjon valakit, aki el tudja olvasni ezt a drága irományt. A falu feléledt már, hiszen nagyjából mindenki a nappal egy időben, ha nem korábban kel fel, hogy állatainak enni adjon és nekilásson a ház körüli munkáknak. A kút, mint minden falu egyetemes központja, most is kiváló pletykaforrásként szolgálhat, így Betti először is oda ered, hogy információt szerezzen.
Néhány asszony beszámol arról, hogy látták a fogadóslányt távozni, a tündékkel együtt és a vámpírkisasszonnyal. - Furcsa egy leányrablás vót, az szent.
Tehát mégse maradna el a menyegző?
Amikor megérdeklődi, mi a helyzet Anja nagybátyjával, a lányok-asszonyok bizonytalanul tekintenek össze, majd bizalmasan közel hajolnak hozzá.
- Olyanokat kiabált, hogy még a kocsis is megirigyelné. Aztán dúlva-fúlva a lovára pattant és eltűnt. Azt mondta, soha többé nem jön vissza ide.
- Csak ha majd porig akarja égetni ezt a koszfészket. Igen, ezt mondta!
Na szép. Betti enyhe megkönnyebbüléssel igazítja füle mögé egy-két kósza tűzszín tincsét. Akkor hát nincs már itt, ez is csak egy jó hír.
- Azt nem tudjátok, hová mentek?
- A nagybácsi? Hát csak nem utána akarsz menni? - tör ki az enyhe vihogás.
- Anja, meg az egész pereputty! Hová mentek a lovakon?
- Valami erdőt emlegettek. Tündékhez viszik őket. Isten tudja, talán oda, ahova a tündék tűntek, elviszik a lányt is.
- Oda emberek nem mehetnek be, azt mondják. Nem fognak tudni bejutni.
- Majd én segítek nekik... - Fogalma sincs, mennyi igaz ezekből a legendákból, de azt tudja, hogy utánuk akar menni. Anja mindig is olyan volt neki, mint egy nővér, és hogyha mégis megtartják azt a menyegzőt, akkor semmiféle tündék nem állíthatják meg őt ebben...

Hangulatváltozások. Imádta őket, mindig is.
Hát persze.
Csak bámulja egyre növekvő hasát, sokadjára, ezredjére már ebben az évben, időt szakítva arra, hogy elmerengjen, mekkora bolond is volt. Mekkora bolond is. Aztán persze rájön, hogy nem gondolhat pusztán erre. Azzal megsértené azt a valakit, aki benne nyugszik.
Nyugszik?
A kis lény – lány? Fiú? Baba? Idegenek még a szavak és furák, nem tudja, hogy hívja, nem tudja, hogy szabad hívni – élénk mozdulattal cáfolja meg ez a kijelentést. Már nincs rosszul tőle.
Hosszú ideje mintegy száműzöttként retteg birtoka falai között.
Birtokuk falai között.
Amilyen közel vannak, olyan távol, a grófnő nem szól semmit, hallgat, az időjárásról fecseg, hosszasan gondolkozik arról, milyen fogások készüljenek, a ruháit válogatja, átalakíttatja őket, hiszen nagyobbakra van már szükség, terebélyesebb lett deréktájban. Ha Damien és ő egy légtérbe kerülnek, folyton csacsogni kezd valamiről, nehogy neki szegeződjék bármilyen kérdés. Nehogy belefulladjon egy pillantásba, ami hosszabb, mint amit el tud viselni. Magán viseli a vádat. Vagy csak ő képzeli? Fogalma sincs.
Nem haragudhat önmagára, és… őrá sem, ezt tudja, hiszen akkor megőrülne. Magában őrzi hát az örömét, ami lassan nő, lassabban, mint ez az apró gyermek, és néha retteg, hogy mi lesz majd, hogyha megérkezik.
Mit fog neki mondani?
Persze természetes lesz számára. Az anyja lesz, egy ideig a világ közepe, s talán egyszer majd természetes lesz elmondani is… mindent.
Emlékei gyakran visszatérnek, gyakran, amikor nem szeretné. Bár nem szeretné semmikor. De nehéz elűzni őket, mint a hideg szelet, mely a téllel közelített, amikor rájött, hogy mi is történt.
Amikor fölismerte az állapotát, beköszöntöttek a kemény fagyok, melyek őt sosem zavarták, ám most fázósabb lett. Érzékenyebb, s a szokásosnál is gyorsabban váltott vidámból szomorúba, reménykedőből kétségbeesettbe. Aztán egyszer csak rosszul lett. Semmi oka nem volt rá. Az étellel semmi baj nem lehetett. A teste egészséges volt… és ekkor egyértelművé vált az, amire nem is tudta, miért nem gondolt addig.
A falnak támasztotta magát, s csak állt, ahogy a hideg-forró zsibbadás átfutott a testén, befészkelve magát a bőre alá. Aztán valamiért a válla elkezdett rázkódni, ajka mosolyra fordult és érezte, hogy nevet. Hogy rázkódik. Aztán remegő kezeit a hasára tette, mert érezte, hogy már fájdalmasan dolgoznak ott az izmok, hogy valahogy levezessék a feszültséget.
Percek alatt csillapodott a nevetése, s végiggondolta az egész életét gyermekkorától mostanáig.
S ahogy a családjára gondolt, édesanyjára, akivel évek óta alig beszélt, elképesztő szégyen fogta el és elképzelte, hogy levelet ír neki, melyben elmeséli, hogy most neki is gyermeke lesz, s ugyanúgy vámpír lesz, ugyanúgy átkos, mint ők… bár már rég nem tekinti ezt átoknak.
Gyermeke lesz.
Ismételgeti és próbálja leküzdeni az újra meg újra megjelenő bizsergést. Sosem gondolta volna, hogy ekkora szégyent ekkora büszkeséggel együtt érezhet valaki.
Idővel szeretné elfelejteni, honnan származik a gyermek és csak arra figyelni, hová érkezik majd.
Ekkor keserűen belécsapnak a pletykák emlékei.
Nem lehetett eltitkolni az emberek elől, hogy gyermeket vár. Természetesen először erre gondolt. Először rettegett, s el akart bújni mindenki elől. Damien vigasztalva tárta ki felé a karjait, de eltolta, nem bírt ránézni, s aztán csak saját magát égette még jobban gyűlöletével emiatt.
Nem így tervezte.
Tervezni? – motoszkált a gúnyos gondolat. Ha tervezett volna, mindez nem történik meg.
Éhes szemek. Igen, ez az. Amire rég várt. És csak ömlenek a gondolatok, amelyeket régóta gyűjtögetett magában, hogy egyszer majd így akarja őt valaki, és érintheti, és szabad, és...
Nem gondolkozott. Nem akart gondolkozni. Csak kapkodott és olyan egyszerű látni innen már, de akkor nem látta…
Legyőzötten fúrja az arcát a párnába. Aztán megfordul. Nem nagyon tud már hason feküdni.
- Mi lesz velünk? – kérdezi a kislányt vagy kisfiút. Kibontatlan, ismeretlen kis csomag.
Persze, ő a sajátja. Hisz egyszer már – a szüreti báli esetnél jóval tudatosabban – hozott egy döntést. Egy ideig nem tudták, minek nevezzék, de most már biztos benne: a gyermekének fogja hívni.
Ahogy egyre növekszik az apróság, úgy egyre nagyobb szeletet hasít ki az életéből és a gondolataiból. Idővel már nem gondol arra, hogy is jött létre, csak az a fontos, hogy létezik. Nincs egy perc, amikor ne ő forogna a fejében. Néha megszakítja az éjszakáit is. Amikor felébred, rögtön érzi, hogy másmilyen lett a teste, mint volt. Óvatosabban kell mozdulnia, már nem futhat könnyeden, amikor kedve támadna rá. Mert néha még mindig kedve támad rá, mint gyerekkorában. S eszébe jut, ahogy rászóltak, ne siessen a folyosókon. Ezt persze már egy ideje vissza kellett fognia. Úgy sejti, a grófnők nem szoktak szaladgálni. Főként azért, mert cipőik elég kényelmetlenek ehhez. Nem mindenki tudja megtervezni a sajátjait.
Állapota miatt egyre több feladatot levesznek a válláról. Ennek következtében rengeteg szabadideje marad, s ezek egyikét tervezgetéssel tölti ki. Apróbb korában kedvtelésből rajzolt. Ez most is megmaradt, azonban ezúttal a saját ruháinak tervezetét veti papírra.
Egyik reggel azon kapja magát, hogy le akarja rajzolni az apróságot. Tisztában van vele, ez mennyire abszurd ötlet, hiszen még honnan tudhatná, hogy milyen lesz? Ezerféleképp elképzeli persze. A haja valószínűleg sötét lesz. Hisz mindkét szülőjéé az… Abszurditása ellenére a gondolat nem hagyja nyugodni, így firkálgatni kezd, a lapokon pedig egyre gyarapodnak a különféle gyermekarcok. Ezeket a képeket gondosan elrejti. Nincs kedve magyarázkodni senkinek. Újra meg újra eszébe jut, hogy nincs ennek az egésznek értelme. Mégis megnyugtatja addig, amíg csinálja, s az idő pedig elmegy vele. Aztán éjszaka nagyot sóhajt, mielőtt beásná magát a puha takaróba, mely alatt egyre nagyobb halomként rejtőzik.
S vajon mi legyen a neve? – Erre a gondolatra riad fel gyakran gondolataiból – forogjanak azok bármi körül. Az első, ami eszébe jut, az Adelin. Kiskorában egy időben mindig másokról akarta elnevezni leendő gyerekeit. Később ezt nem tartotta olyan jó ötletnek. Most – fogalma sincs. Az Adelin név azonban egy adag becsomagolt fájdalom.
Ahogy ő is – jut eszébe, de amint a gondolat megszületik, már gyűlöli magát miatta. Rázkódó vállal kér elnézést az apróságtól. Nem vagy fájdalom. Nem. Nem vagy fájdalom.
Az elképesztően egyszerű nevektől a legbonyolultabbakig mindenfélék eszébe jutnak, s próbálja elgondolni, illenek-e majd Rá.
Honnan is tudhatná? Furcsa ez. Elnevezni valakit még azelőtt, hogy tudnánk, milyen.
Aztán megnyugszik abban, hogy ez végül is csak egy mód lesz, ahogyan majd szólítsák. Sokféleképp fogják majd szólítani, kicsikémnek, apróságnak, kislányomnak, aztán, ha felnő, valakinek a kedvese lesz, ő is becézi majd, megannyi új nevet kaphat. Ahogy ővele is történt. Mina. Grófnő. Hölgyem. Úrnőm. Vámpír. Átkos. Déli fattyú.
Megrázza a fejét. Próbálgatja a neveket. Mi lesz a családneve? Fölnevet. Az apjáé nem lehet. Hiszen nincs neki. Nem lesz apja. Továbbviheti tehát a Nachtraben-nevet… Egyelőre.
Agatha von Nachtraben. Nora. Rosalin. Idegenül hangzanak még, de majd ha látni fogja őt, meg fogja szokni…
Rosalin. Hasonlít az Adelinre. De nem annyira, hogy zavarjon. És a rózsa illik… illik hozzá? Abban biztos, hogy őhozzá illik, de hogy Rosalin mit gondol erről…
Talán túlgondolom a dolgot.
Ez is olyasmi, amit szívesen megvitatna Damiennel – de nem igazán képes rá. A kisgyermekről beszélni vele olyasmi lenne, mint belesétálni a tűzbe. Nem tudja rávenni magát.
Aztán egyre fáradtabbnak érzi magát nappalokkor, s belegondol, hány éve is fordította meg szokásos létét, hány éve aktív akkor, mikor a nap ragyog és alszik akkor, amikor az emberek is. Hallott róla, hogy várandósságkor furcsa kívánságok tudnak felszínre törni, s talán nála ez is egy közülük… hogy ismét nappal óhajt aludni s éjjel ébren lenni. Összességében véve nála ez nem furcsa. Így hát legyűri a bűntudatot, melyet az okoz, hogy keveset segít Damiennek a birtok ügyeinek intézésében és próbál erőt gyűjteni. S akkor aludni, amikor jólesik.
Napjai egyre nehézkesebbek. Haragszik magára, amiért haragszik a benne fejlődő valakire, hisz kényelmetlenül érzi magát, mintha nem illene a saját bőrébe. Az, hogy nappal alszik, megkönnyítette a dolgát – sokkal kevesebbekkel találkozik. Nem akarja látni őket, nem akarja látni vádló arcukat, sajnálatukat, kíváncsiságukat. A szolgálóik is biztosan mindenféléket beszélnek a háta mögött. Mit a háta mögött, hisz el is kap néhány ilyen mondatot. Persze, amikor tudják, hogy ő ott van, kedvesnek s jószándékúnak tűnnek. Nem kellene ezzel törődnie. Hisz azt teszik, amit mond. S kapnak tőle pénzt. Mindenki jól jár.
Mindenki jól jár.
Elkeseredve töröl le egy könnycseppet a szeméből. Majd megint. És újra. A sokadikat már nincs kedve letörölni. Mostanában nem tudja visszafogni őket. Még egy ok, hogy ne lássa senki. Néha azt sem tudja, miért. Csak jönnek a könnyek, mint nem várt vendégek, és jóízűen lakomáznak és dorbézolnak a lelkében. Aztán úgy döntenek, maradnak az éjszakára, s neki semmi beleszólása nincs.
Elvesztette az irányítást.
Minden éjjel kényszeríti magát, hogy megmozduljon, kissé fölélénkítse elpuhult végtagjait, hogy hajlandó legyen cipelni hatalmas hasát. Sosem gondolta, hogy ilyen érzés lesz, hogy ilyen látvány lesz, s nehéz megérteni, hogy ez mégiscsak ő; amikor a kicsi mozdul, ő érzi, s attól ő még ugyanúgy az, aki volt, csak most már nincs egyedül önmagával. Ráveszi magát, hogy nagyon lassan lesétáljon a lépcsőn, ki a rózsakertbe, hogy az apróság érezhesse a rózsaillatot; nem tudja, érzi-e, de talán abból érez valamit, hogy ő jól van, hogy megnyugszik kissé a Hold fénye alatt az éjjeli, hűvös kertben. Ezek a séták adnak ritmust a végeláthatatlanul ismétlődő napoknak.
Mindezeknek végül véget vet Sebastian születése.
Hallott már róla sokat, mennyire elképesztő fájdalommal jár, azonban arra számított, amikor ezzel találkozni fog, a fájdalom éles kontraszt lesz az egyébként érzett békével, boldogsággal szemben. Arra számított, hogy mikor gyermeke születik, szerető párja ott lesz vele és együtt nevelik majd fel őt és esetleges testvéreit.
A gyermek születését megelőző napokban azonban nem volt boldognak nevezhető. Így mikor fájdalmainak természete olyanná alakul, hogy kétség sem fért hozzá, elérkezett a pillanat – illetve az órák kezdete –, amikor a kicsi világra jön, meglepve tapasztalja az újfajta érzést, mely eltereli a figyelmét minden másról. Sokféle fájdalmat érzett már – ilyet még nem, s igyszik erre figyelni ahelyett, hogy átélné és átengedné magát neki. Igyekszik legyőzni testét, ráparancsolni és rábírni, hogy újra hallgasson rá.
Ekkor éppen hajnalodik, ezért Mina éppen lefeküdni készült. Nemsokára azon kapta magát, hogy amalgámnyakláncával a nyakában, s hálóköntösében egy másik helyiségben fekszik. Ismerős, bár ilyen szögből még nem látta. Ő nevezte ki a helyiséget gyengélkedőnek, s ha valakinek kisebb-nagyobb sérülése volt, ide jöhetett, a hozzáértők összevarrták, fertőtlenítették. Adott esetben a nap kellemesen besütött, azonban a függöny elég sötét volt, hogy aki nem kedvelte a fényt, azt ne érje. Megnyugtató zöld színűre festtette a falakat, s a termet gyógynövények illata lengte be általában, ahogy most is. Vagy ez csak levendula? Volt benne valami más is, de nem tudta volna megmondani, mi.
Ahogy azt sem, miért gondolkozik a teremben szállongó gyógynövényillatokról, amikor mindjárt megszületik a gyermeke. A legfurcsább apróságokba képes belekapaszkodni.
- Csak pihenjen, grófnő. Próbáljon ellazulni. – hallja a kedves, ismerős hangot.
- Laza vagyok, Edith, nyugodj meg… - feleli lágyan, s fáradtan engedi, hogy feje nekinyomódjon a párnának. Nyugtatja a fájdalmát, közben szavak repkednek fölötte ide-oda, hol halkított, hol kevésbé halkított felszólítások, dolgokat ide s oda kell pakolni, valami hűs, nedves kendővel simogatják a homlokát, pedig nem is izzad, hát akkor miért?
Kérni akarja, hogy szóljanak Damiennek, de nem teszi, hiszen mit szólnának, hogy láthatná most, így…
Emiatt egy pillanatra elkeseredik, ám utána a teste olyan élesen követeli magának a figyelmet, hogy nem is tud semmi másra gondolni.
A szavak egyre hangosabbak lesznek, majd időnként elhalkulnak, arcok villannak fel a szemei előtt, vörös, tűzvörös színek, pedig a terem halványzöld.

Nem biztos benne, mennyi idő telik el, amíg a fájdalom csökkenni kezd és a hangok körülötte izgatottabbá válnak. Fáradtan kapkodja a levegőt, szédül, föl akar támaszkodni, ám ahogy megfeszíti az izmait, illetőleg megpróbálja, rájön, hogy ez nem olyan jó ötlet.
Sötét foltok szikráznak a szemei előtt. Mi történik? Tudni akarja.
Aztán elnyújtott, magas, vékony hangot ad, babasírást, és megkönnyebbülten felnevet, bár a nevetés is fáj… Azt mondták, ez a hang jót jelent, már nem lesz gond…
Rosalin – ismételgeti a nevet magában boldogan. Fáradt mosolyra húzódnak az ajkai. Kimondani gyenge a nevet, de hisz fogja még mondani annyiszor…
- Jól van, apróság, minden rendben! Gratulálok, grófnő… kisfia született!
Hogy… tessék?
Nagy szemeit Edithre és a többi körülötte ténykedőre veti. Értetlenül. Minden bizonnyal nem ezt várták tőle. Aztán az Edith kezében tartott apró csomagra tekint.
- Egészséges, semmi baja. Gyönyörű. Már csak meg kell mosdatnunk.
- H-hogy mi… elviszik? – A kétségbeesés elsöprő hullámként zúdul rá, ahogy nagyra nyitott szemekkel nyúl kezével a baba felé. Üresnek érzi magát nélküle, a teste még nem tűnik a sajátjának, nem nyerte vissza igazán…
- Csak nyugodtan fogja meg. Csak nyugodtan. Tessék. Isolde, hozz, kérlek, egy kis vizet a grófnőnek. – Edith elképesztő hozzáértéssel tudja fogni a hihetetlenül apró lényt, s Mina mellkasára helyezi. Hitetlenkedve nézi, hisz oly idegen tőle, mégis ez az egyetlen mód, ahogy nyugodt tud lenni. Így majdnem ugyanolyan közel van hozzá, mint eddig volt. Testük melege összeér, képzeli, hogy hallja a szíve dobbanását…
Isolde visszatér egy kancsó vízzel. Edith elnézéskérő mosollyal néz Minára. Ő méltatlankodóan néz vissza.
- Bocsásson meg, grófnő, kérem, adja vissza a gyermeket egy pár percre. Ígérem, vigyázunk rá.
- Ho…hova viszik…
- Sehová messzire, itt leszünk a teremben.
- Az… az jó. Hozzák vissza hamar, kérem.
Kisfia született.
Nem is tudja, miért, de hónapok óta úgy tudta, lánya lesz. Sokat olvasott erről, s sosem tudta elképzelni, hogy is van ez, hogy az anyák tudják. Mégis honnan tudhatnák? Egy ideje mégis Rosalin élt a fejében, biztos volt benne, hogy kislánya van, a kép is egyre élesebb lett, hogy hogy fog kinézni, ha megszületik…
Valahogy erre nem volt felkészülve.
Könnyeden felnevet, de aztán inkább abbahagyja, nehogy zavarja a rajta fekvőt.
Tekinteteket érez magán.
- Oh. Öhm… hogy-hogyne… - Próbál lenyugodni, ahogy kiveszik a… a kisfiát a karjai közül, de utána nehezebb levegőt venni, s hiába látja, hová viszik, követi a tekintetével, akarja vissza egyfolytában, hiányzik, csak az üres levegőbe kapadozik nélküle.
Borzasztóan hosszúnak tűnnek a percek, de amikor visszahozzák, már sokkal kevésbé rémisztő a külseje. Őt persze amúgy sem zavarta. Csak legyen itt vele.
Mikor újra visszakapja, fellélegzik. Mikor érzi a teste hőjét, már be meri csukni a szemét. Már tudja, hogy nem eshet baja, itt van vele. Mocorog.
- Most már mehetsz, Isolde, öltözz át. Én itt maradok a grófnővel még egy picit – hallja Edith utasításait a háttérből, majd az asszony közelebb lép hozzá és tisztes távolságból, de őszinte érdeklődéssel figyeli őket. Ahogy Mina az arcára pillant, mosolyt lát ott.
- Hogy érzi magát? – kérdi tőle Edith. Kiváló kérdés. Nehezebb, mint gondolná.
- Én… nem tudom, nos… eléggé fáradt vagyok – feleli gyengén, majd elnézéskérőn elmosolyodik. Mit kell ilyenkor mondani? Hogy repes a boldogságtól? Hogy fél? Edith arra kíváncsi, hogy bírja a fájdalmat és kér-e valamit esetleg?
Kezei ösztönösen simulnak a gyermek fejére, de aztán elkapja őket. A keze ormótlannak tűnik a pici testhez képest, fél, hogy bántaná…
- Ez érthető. Most már lesz ideje pihenni. Nagyon ügyes volt.
Ösztönösen elmosolyodik, mint egy gyermek, akit dicsérnek. Ügyes voltam? Végül is itt van…
…hát… nem Rosalin. A fiúneveken elfelejtett gondolkodni körülbelül négy hónapja. Kissé buta ötlet volt.
Szinte pont ekkor, mikor idáig jut gondolatban, kérdi meg Edith:
- Hogyan szeretné hívni a gyermeket?
Most vallja be, hogy jelenleg fogalma sincs? Hogy jelenleg a legfőbb dolog, amit érez, az a megnyugvás, hogy most már minden rendben lesz, hisz a kicsi él, ő pedig jelentősen kevésbé fáj már? Hogy legszívesebben csak ölelné és behunyná a szemét?
Gondolatban átfut férfineveken, melyeket az életében hallott. Visszafogja a nevetést, amikor eszébe jut, hogy a gyermek viselhetné az apja nevét. Hiszen abban sem biztos, melyik az igazi.
Gyorsan elűzi a gondolatot. Nem számít. Ő itt lesz neki.
- Nem szükséges most eldöntenie. Ha szeretné, hogy hagyjam pihenni…
- A Sebastiant szép névnek találod, Edith?
Edith pislog párat, készségessége átvált meglepetésbe, majd kissé túlságosan is élénk lelkesedésbe.
- Igen! Szerintem gyönyörű név.
Mina fáradtan bólint. Inkább csak lehunyja szemét egy pillanatig. – Szerintem is. Akkor… őt Sebastiannak fogják hívni. – néz az apróságra, aki a legkevésbé sincs még ennek tudatában. Mina reméli, tetszeni fog neki.
- Most mi fog történni, Edith? Nagyon… nagyon álmos vagyok.
Edith arckifejezése enyhe aggodalomba fordul.
- Elnézését kell, hogy kérjem, de tudna várni még pár percet? A gróf úr már egy ideje az ajtó előtt to… várja, hogy láthassa Önt… Hm. Önöket.
Oh, tényleg.
Hirtelen felpattannak a szemei és új adag lelkesedést kap. Hát erre várt. Amikor még emlékezett rá, hogy erre várt és nem akart borzasztóan elaludni.
- Persze. Engedje csak be, hogyne.
Damien arcán a félelem és a megilletődés keveredik az agresszív aggodalommal. Léptei sietősek, ahogy besétál, majd, ahogy meglátja az immár megtisztult és betakart Minát a picivel, hirtelen megtorpan.
- …Jól vagy? – kérdi félszegen és álldogál továbbra is úgy három méterre az ágytól.
Mina nem teljesen figyel oda a kérdésre, csak az jut el az agyáig, hogy Damien végre itt van.
- Szerinted a Sebastian szép név? – kérdi halványan.
Damien szemöldöke feljebb kúszik, majd halkan felnevet.
- Igen. Persze. Tökéletes név. – majd megkönnyebbülten elmosolyodik. A mosoly Edithére emlékezteti Minát. Nem teljesen érti, miért mosolyognak így. Mintha féltették volna az életét. Miért aggódnak, hiszen már minden rendben van.
Sebastian öntudatlanul mocorog rajta, ő pedig behunyja a szemét, és hagyja, hogy kimerültsége beljebb húzza ebbe a kellemes puhaságba. Hisz most már pihenhet.

[A Nebel der Stadt II: New fog és a Malomkövek közt küldetések között játszódik]

Damien többnyire csendesen halad tovább, az elmúlt történéseit felidézve újra meg újra, Seamus tekintetét, vajon felismerte-e, hogy mik a valódi szándékaik, egyáltalán érdekli-e, s egyáltalán, mit akar. S ez az egész nem óriási őrültség-e. Némileg fellélegzik, amint a ghoul már nincs velük. Nem nagyon van tapasztalata velük, s bár a... lény nem adta jelét, hogy akarna bármi mást, mint megszűnni, az ösztönei folyton figyelmeztetik. Nyilván így van ez a legtöbb nekromanta-teremtménnyel. Hisz természetellenesek.
Valami úton-módon én is az vagyok. Átkos. – jut eszébe, de feltehetően csak azért, hogy próbálja valahogy megszokni a gondolatot.
Alicia rendel magának italt, de ételt nem, így Damien bátorkodik megkérdezni:
- Fogyasztanál valamit? - Kisvártatva hozzáteszi: - Úgy értem, valami szilárdat. Ehetőt.
Megy a fogalmazás, tökéletesen.
A nő így már érti, mire gondolt.
– Ó. Nem, köszönöm. Nincs különösebben étvágyam most, de ha neked van... – felel vállvonós hangsúllyal, s a pult felé int.
Pár pillanatig vacilál, a pult felé révedve. Ha rendel, az tovább tart, kevesebbet alszik majd, de ennyi kavargó gondolattal ez úgyis várható volt. Az erő pedig fontos. Vándorlásai során is meg kellett ragadnia minden lehetőséget, amikor ehetett.
- Hát jó. Gyűjtök még egy kevés energiát holnapig. Egy pillanat. - siet a pulthoz, ahol érdeklődik, maradtak-e még sültek. Bár későre jár, valamennyi még akad, így egyszerű burgonyakörettel kérvényez egy tállal, és egy könnyebb italt. - Valami süteményük akad esetleg?
- Van még pár diós. Nem a legfrissebb már, tegnapi, és kissé megszáradt, ilyenkor kevésbé viszik.
- Jó lesz.
Fizet, közlik, meddig várjon. Biccent, majd visszatér az asztalhoz, négy darab diós süteménnyel egy tálcán.
- A húsomra még kicsit várni kell, de nem szükséges megvárnod. Addig is viszont... hoztam ilyet. Nem a legújabb, de... - összeráncolja a szemöldökét, majd elvesz egyet és rágcsálni kezdi. Tényleg száraz, de a dió íze azért érződik rajta. És az édesítést sem spórolták ki belőle. - Egész jó.
Meglepetésére – kellemes meglepetésére – Alicia elmosolyodik, majd még meghökkentőbb módon el is vesz egy süteményt.
Ennél tovább nem jut, de ez is valami.
- Állítólag egyébként sem ajánlott éhgyomorra inni - mondja, mintha akkora áldozat volna sütit fogyasztani.
Mintha a jég megtört volna. Ezek után a hallgatással töltött pillanatok sem tűnnek olyan szorongatónak.
- Nem tudom, jól döntöttünk-e. És nem tudom, mennyi lehetőségünk lesz elsimítani az ellentéteket. – mondja ki végül mindkettejük aggályát.
- Ugyanezeket mondogatom magamnak már egy ideje... - sóhajt megkönnyebbült-gondterhelten. Legalább nincs egyedül. - Azt gondoltam, egy időre elég volt abból, hogy benne legyen a kezem abban, hogy alakul a királyságok sorsa. - mondja halkan, feltehetően csak Alicia hallja. Hacsak Seamus nem bujkál valamelyikük poharában, nem hallgathatja ki őket.
- Nos, ezzel nem vagy egyedül – nevet fel kissé Alicia, de kevés öröm van a hangjában. - Én sem akartam újra egy ilyen esetnek a célkeresztjébe kerülni – Olyasmi érzése támad, mint amikor bármelyik piactéren járva az árakról, vagy épp a háború szenvedéseiről való panaszkodást hallja az egyszeri emberektől. Valahogy könnyebbnek, kellemesebbnek tűnik minden attól, hogy mások is ugyanazt gondolják valamiről. Persze ez számos tapasztalat alapján csak egyetlen lépés, és messze nem elég ahhoz, hogy ténylegesen változzon valami…
Alicia kettétöri a süteményt.
- Tudod, nem szeretném, ha ez háborúba torkollana - néz Damienre, aki myel egy nagyot, szerencsére ez az utolsó falat volt a süteményből. Egyelőre nem vesz következőt. Lehunyja a szemeit pár pillanatra, majd lassan fújja ki a levegőt. - Abból azt hiszem, mindannyiunknak elég volt.
Ez nem ellene való vád. Nem. Mégis úgy tűnt egy pillanatra.
Nyugodtan kezd beszélni, fegyelmezve magát minden szónál.
- Gondolj bele. Ha nem teszünk semmit, ez akkor is megtörténhet. Elhatározta. Vannak rá elegen. Ha követik is... akkor megteszi azt, amit meg akar tenni. - Minden pillanatban eszébe jut, hogy legalább a szobába fel kellett volna ezt megbeszélni, de legutóbb ott lebegett át Seamus a falon, így nem sok értelme lenne. Mindazonáltal érzékeit élesen tartja körbe, ha bárki hosszabb ideig figyelné őket, vagy valami váratlant tenne, időben tudjon reagálni. - Nem tenni semmit puszta menekülés lenne. Szembehunyás. - Hangja nem csak azért fojtott, mert igyekszik halkan beszélni. Nyilvánvalóan magát is éppannyira próbálja meggyőzni erről, mint Aliciát.
Alicia összepréseli ajkait, láthatóan neki is kellemetlen, de érzi az igazságértékét.
- Igen... Azt hiszem, ebben igazad van – harap bele kínjában a süteménybe. - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy valamelyik birodalom pártját fognám, hiszen sem északhoz, sem délhez nem tartozom, sőt... Mindkettő mintha inkább csak kitaszítana; egyik birodalomban sincs igazán hely a számomra. Ezzel a kitaszítottsággal és hontalansággal, amit közülük talán mind tapasztalnak, tudok azonosulni, és így valamilyen szinten megértem, mit érezhetnek... – húzza magához ismét a poharat. Damien pár pillanatig kihagyja a pislogást. Rá kell szólnia magára, hogy újra vegyen levegőt. - Ugyanakkor ez továbbra sem jogosítja fel őket arra, hogy háborút kezdeményezzenek.
Damien tekintete visszatér a poharához. Igyekszik uralni a vonásait, de nem bízik benne, hogy maradéktalanul menne, ezért inkább iszik még egy kortyot. Többször nyitja szólásra a száját, de végül becsukja.
Szóval Alicia támogatná ezt az egészet? Belegondolva, minden oka megvan rá, hogy tegye. Mégis… ez vajon ellenfelekké teszi-e őket?
Az ő helyzetében talán Damien is máshogy gondolkodna. De ezt nehezen tudhatja meg. Azt sem tudja pontosan, mi az, amiken keresztülment, hisz nem éppen arról híres Zharis kisasszony, hogy sokat fecsegjen magáról.
Ez is érthető. De akkor is… Nem számított, hogy ezzel az érvvel kell majd szembeszállnia. Ő egyszerűen csak beépülni tervezett Seamus-höz, és valahogyan megakadályozni pusztító terveit.
Végül, mikor kissé megnyugodott és összeszedte gondolatait, megszólal.
- Ez... ha az lesz, amit ő akar... abból csak káosz lehet. Két olyan birodalomról van szó, amely már többször bizonyította az erejét. A pontos számukat nem lehet tudni, de... de S... neki az a terve, hogy előbb támad, mint bármelyikük. Gondolod, hogy megállna azzal, hogy kap egy országot? Ennyi elég lenne? Vagy inkább porba akarna tiporni mindent, ami eddig létezett? - A torka kezd fájni az erőltetett halkságtól, így iszik még egy kortyot. Most még talán a kevés alkoholtartalom sem fog megártani... - A lázadó győztesek meg szoktak állni a győzelmük után? Vagy inkább átesnek a ló túloldalára és ugyanabban az elnyomásban részesítik a többi felet, mint amiben őket részesítették mások? - néz vissza Aliciára.
Ahogy pillantása viszonzást kap, úgy érzi, üzenete átjutott.
- Nem tudom. Én csak Észak és Dél konfliktusát ismerem, és a tényét annak, hogy bárki, akit fenyegetésként él meg mind a kettő, az ellen összefognak. Valamiért akkor képesek félretenni a nézeteltéréseiket, valamiért akkor mégis képesek együttműködni... Mintha embereken kívül más helye nem lenne ezen a kontinensen, tündéknek semmiképpen sem – néz le Alicia a poharába. Damien nem biztos benne, lenne-e elég önuralma ahhoz, hogy ne jegyezze meg: nem a tündesége miatt tapasztalhat inkább elutasítást, sokkal inkább varázstevékenységei miatt, de Alicia folytatja is. - Nem kívánom senkinek azt a sorsot, amire én jutottam, de a tündék kivonulásával mintha sokkal többen lennének azok, akik képtelenek beilleszkedni. És köztük már nemigen akadnak hozzám hasonló foglalkozásúak, elvégre Észak és Dél összedolgozott, hogy eltiporja őket – hallgat el egy időre, a férfi pedig láthatóan elgondolkozik. Nem mindenkinek jutott az, ami neki. Egy ilyen hely, gazdagság, lehetőségek. Innen könnyű beszélni, mondanák sokan. És igazuk is lenne. Igazuk lenne? - Seamus most összefogja, irányítja és egységben tartja ezeket a kitaszítottakat. Otthont ígér a hontalannak, amit úgy tűnik, be is kíván tartani, és bár nem veszélytelen, talán hagynunk kéne, hogy kialakítsa Finsterwaldban ezt az otthont azoknak, akiknek nincs. És amíg ez zajlik, talán tudjuk puhítani, talán el tudjuk terelni diplomatikus irányba a berendezkedését, ám ha mégis túlzásba esne... Még közbeléphetünk – jegyzi meg. - Mi ketten leszünk ott az egyetlenek, akik más szemszögből látják az eseményeket és fel is mernek szólalni. És talán mindezek után a történelemben nem jótevőként fognak ránk emlékezni, de akkor már úgyse leszünk itt, hogy emiatt aggódjunk – azzal ismét kortyol egyet az italából, ezúttal elfintorodik utána.
Amíg beszél, Damien folyamatosan dobol lábaival a földön. Amint észreveszi, igyekszik leállni vele. Túl feltűnő. Még magára vonná mások figyelmét.
Nem tudja teljesen tagadni az igazát annak, amit hallott. Pont ez a legzavaróbb benne. Ennek ellenére nem engedheti. Mit számít, a történelem mit fog róla gondolni? A tudat, hogy egy újabb vérengzést engedett útjára, soha többet nem engedné nyugodni. Elkövetett már épp elég hibát, amelybe talán maga  a világ hibája kényszerítette.
- Te bízol benne? Hogy a világ, amit alkot, az megéri? Ő maga mondta. Nem kell az alattvalóinak tudnia, mik kellettek hozzá, hogy ezt elérje. De én tudom, hisz elmondta. - mély levegőt vesz, és majdnem nyúl a másik kettő sütemény egyikéért, de inkább nem. - Aki ennyire elszánt, nem biztos, hogy szavakkal meg tudjuk állítani. Hidd el, én is azt szeretném. Épp elég ideje ismerem... Wilhelminát ahhoz, hogy értsem, ez mennyire fontos. És nekem is az. De túl sok helyzet van, amikor nem lehetséges. - mondja komoran.
- Nem bízom sem benne, sem a megoldásaiban – Alicia hangja kissé élesebb, megbántott. - Csak... Szeretném, ha lenne lehetősége valahol békében gyógyulni az ittragadt tündéknek - De nem csak tündék vannak. És… Seamust nem az ő érdekeik érdeklik. Bár ebben sem biztos. Mi van, ha Seamus tényleg szeretne jót nekik? Pusztán nem érdekli az áldozat? - És mindenkinek jobb lenne, ha sikerülne őket letelepíteni valahol, minthogy útonállókká vagy városi rablókká váljanak.
Még egy dolog, amiben talán a nőnek több tapasztalata van, mint neki. Kap híreket, akadnak problémáik fosztogatásokkal, persze, de általában birtokosi szemszögből kell ezekkel foglalkoznia. Hiszen az. Déli, és földbirtokos, csak azután sötét tünde.  
Láthatóan viaskodik magával. Visszafordul ismét a pohara felé.
- Megint csak az a gond, hogy Seamus és a népe két külön dolog. - Ekkor jön rá, hogy ezúttal kimondta a nevét, de teljesen mindegy, eddig is egyértelmű lehetett, hogy róla beszél, ha valakiben volt annyi figyelem, mint egy darab kőben az út szélén. - Nem gondolod, hogy pusztán kihasználná ezt a vágyat? A valahova tartozás akaratát?... Ha egy ilyen ország létre is jönne, annak... egy olyan vezető kellene, aki nem lemészárolni akar tömegeket, majd ezt eltussolni, azért, hogy a népe békében élhessen.
Lefelé néz. Majdnem hozzátette, hogy ő nem akarna ilyen békét, de lényegében most is egy ilyen béke van...
- A berendezkedéshez idő kell és erőforrás, és szerintem nincsenek annyian, hogy egyszerre bocsátkozzanak háborúba és mellette még építkezzenek is. Finsterwald jelenleg nagyon veszélyes, és nem lesznek felesleges csapatai, amit viaskodásra használhat – csóválja meg a fejét Alicia, a pohárban lögybölve a maradék innivalót. Enyhe félelem költözik Damien tekintetébe. - De ha nem egy élhető közeg kialakítását választja, idővel biztos lázadni fognak, elvégre biztonság és élelem nélkül nincs békesség, legyen szó bármilyen nyugodt társaságról. Ők itt – bök Alicia a gyakorlótér irányába - olyanok, mint a feszített húr az íjon. Előbb fognak összemarakodni, már csak a sokszínűségük miatt is.
Addigra késő lesz. De vajon tényleg, mi történne, ha megtennék? Ha elegen ellene fordulnának? Egymaga nem győzhetne le egy egész sereget a finsterwaldi mágiákkal felvértezve… Először meg kellene tudni, pontosan milyen is a finsterwaldi mágia. És, hogy tudjuk-e használni.
Nem fűlik a foga hozzá, hogy ilyen piszkos dolgokhoz legyen eszköz, de hiszen miről beszél, megígérte Seamus Fairbranch-nek, hogy ő lesz a szeme és füle.
- Szerintem vannak annyian. Nagyon... elszántnak tűnt. Amíg nem közöltem, hogy vele megyek... gyakorlatilag fenyegetett, figyelmeztetett, hogy Dél nem lesz elég erős, hogy kivédje, amit tervez. - néz vissza újra Alicia szemébe, szinte könyörögve, hogy higgyen neki.
Sikerült ismét érezhetően felidegesítenie, a nő ugyanis fújtat egyet, majd miután gyorsan eltüntette az utolsó kortyokat is, lecsapja a poharat az asztalra.
- Ha így történne, akkor levadásszuk – jelenti ki, elszántan visszanézve rá, mire Damien szemei még jobban kikerekednek. - Ráz a hideg a jelenlététől, de pont ezért lesz könnyebb eltenni láb alól. Nem tudok nem ellenségként tekinteni rá – néz le az üres pohárra, majd elmélázva a pult irányába…
Damien poharában még maradt pár korty, megissza hát a sejtése szerint utolsó előttit nagyjából.
- Csak szeretnék előbb többet megtudni, mik a tervei Finsterwaldban a... "népével". Hogyan akar bármit is kiépíteni. Eközben pedig kitapasztalhatjuk a rutinját is, de ha esetleg út közben szeretnél tenni valamit, számomra igencsak kétséges, hogy bármilyen lépést is tudnánk tenni, amivel eltávolíthatnánk.
- Szavamra, meg tudsz lepni. - kuncog halkan. Jelentősen megkönnyebbült, hogy Alicia azért nem áll Seamus pártján.  - Még egy kört? - biccent a pult felé. - Talán nekem sem ártana...
Fogalma sincs, mi történt vele, korábban nem szokott ilyet művelni. De sokat úgysem árthat. Még gyermekkorától kezdve hallotta, hogy a faja alapvetően erősebb ezekkel az anyagokkal kapcsolatban.
Hátranyúl és pár mozdulattal kioldja a szalagot a hajából, majd csak leteszi maga elé az asztallapra. Nemsokára úgyis itt a lefekvés ideje. Másik kezével kissé meglazítja az immár szabad haját. Nyilvánvalóan ellazult, nem, mintha az épp most eltervezett cselekedet a legjobb lenne mind közül, de egyértelműen olyan változást mutat, amellyel már tud dolgozni.
- Útközben aligha. De ugyebár... nem csak mi vagyunk itt. - villantja meg a szemét, emlékeztetve Aliciát a tagukra, aki minden bizonnyal úton van jelenleg... Nem, mintha nem aggódná halálra magát miatta. De ezt nem engedheti elhatalmasodni magán. Mina is meg tudja védeni magát. Mindössze csak annyi, hogy kevésszer voltak ennyire elválasztva egy jó ideje. Nagyon kevésszer. - Hellenburg egy idő után értesülni fog róla, mi történt. Legalábbis nem lesznek felkészületlenek. Azonban nem ártana jobban megismerni azokat, akik vele dolgoznak. Különfélék. Démonok. Vámpírok is vannak. Nagyrészt persze tündék... Megtudni, mi az, ami hajtja őket. Hogy érhetnék el ezt talán máshogyan, mint... fölösleges áldozatokkal. Talán... van-e ötletük arra, milyen országot képzelnek el. Ez egyezik-e azzal, amit ígértek nekik. – morfondírozik.
Mi fog itt történni…
Senki sem lenne boldogabb, mint ő – és persze Mina – ha a diplomácia elegendő lenne ennek az egésznek a megoldásához. Talán, ha elég embert megmozdítanak, elég is lehet. Lesz rá idejük vajon?
- Hmh, még egyet- fogadja el a meghívást Alicia, megemelve a poharát, majd egy újabb mosoly jelenik meg az arcán, már ki tudja, hanyadik. Tán nem túlzás azt állítani, egy incselkedő mosoly, aztán megkérdezi:
- Csak nem kiengedett hajjal több alkoholt vagy képes fogyasztani mellékhatások nélkül?
- Meglátjuk. Még nem kísérleteztem. Egyébként... nemigen szoktam sokat. - jegyzi meg, teljesen fölöslegesen, fecsegve. Meglepi, mennyire jólesik bármi másról beszélni, mint Seamusről.
- Hmmh, igen... Azt tudom garantálni, hogy a hozzám hasonlóakkal meg tudom majd ezeket beszélni, de másokkal... – néz fel Alicia a plafonra, mintha valami lehetetlen küldetésről lenne szó. Majd az asztalra könyököl.  - Nos, majd igyekszem azért. De ezeknek az ismeretében biztos könnyebb lesz terveznünk.
Az itallal kapcsolatban  megjegyzi:
- Én sem élek ezzel a fajta szórakozással, de jó társaságban nem esne rosszul még egy kör... Vagy kettő – támasztja le a fejét a tenyerébe. - Aztán én is kiengedem a hajam, hátha segít egy újabb kör legyűrésében – tér vissza ugyanaz a csalafinta mosoly, mire Damien csak megvonja a szemöldökét.
Egy ideig néz még maga elé elgondolkozva, majd felszedelőzködik, hogy ismét meglátogassa a pultot.
- Akkor bocsáss meg egy pillanatra, kérek még mindkettőből egy pohárral.
A vigyorát csak akkor engedi szabadjára, mikor már háttal áll Aliciának. Vissza kellene térnie erre a hajkiengedős megjegyzésre?
Hogy jutott idáig, hogy világmegváltó terveik közepette ilyen gondolatok járnak az eszében? Úgy fest, túlságosan is menekülni akar a felelősségek elől.
Úgysem fog. Mármint, meg kell tennie, amit meg tud. De ez csak egy nap a sok közül, melyben efelé haladhat, és már így is tovább jutott, mint pár órával ezelőtt volt… jelentősen.
A fogadósnak meglehetősen huncut a mosolya, mikor ismét eléje járul, és közli, hogy kér még egy körrel abból, amit a hölgy kért, és amit ő. De nem szól semmit. Damien egy félmosollyal veszi át a poharakat, majd tér vissza az asztalhoz ismét, Alicia elé téve az ő poharát, maga elé a sajátját.
- Óvatosan kell majd csinálnunk persze. Ha túl hamar a fülébe jut, hogy mikkel beszélgettünk másokkal, talán előszed minket. Mindenképp nagyon erős a mágiában. Azt sem... azt sem egészen értem, hogyan hiszi, hogy mindent megteszek majd, amire kér, miután felsoroltam a kételyeimet. - idézi fel újra a beszélgetést, miközben iszik egy újabb kortyot.
- Szerintem számol vele, hogy nem fogsz mindent megtenni. Mégse hagyhatja figyelmen kívül, hogy birtokod van délen és közeli kapcsolatban vagy Minával - veszi kezébe Alicia az újonnan telt poharat. Ez esetben Seamus meglehetősen arrogáns. Tisztában van a színleléssel, egyszerűen csak nem érdekli? Úgy sejti, így is eléri majd, amit akar? - Velem szemben talán kevesebb kétsége van, hiszen nincs különösebb indokom szolgálni az emberi birodalmakat, ezen felül annak idején segítettem a káosz mélyítésében – vesz Alicia mély levegőt. Erre Damien nem is tér ki tovább, fölösleges feszegetni, nyilvánvalóan kellemetlen téma, és a tényeket már így is megtudta… - Az elején biztosan a beilleszkedésre kell fókuszálnunk, meg érdemes lesz érdeklődnünk arról is, hogy miként használják a varázslatokat... – dörzsölgeti állát elgondolkodva.
Damien bólint.
- Arról, úgy tűnik, szívesen beszélnek. És szívesen oktatnák is. Attól tartok, ez alól nem fogom tudni kivenni magam. Mina szerencsésen megúszta. - nevet fel halkan. Mintha tényleg csak valami könnyed mindennapi eseményről diskurálnának.
- Ugyan, Damien, legrosszabb esetben kivirágzol, amint a tenyeredbe ültetnek egy magvacskát – legyint Alicia, mire Damien arcára szörnyülködéssel vegyes meglepetés ül ki. - Sebastian biztos nagy örömmel fogja tépegetni a szirmokat a hajadból, Mina pedig sokkal egyszerűbben cserélheti majd ki a vázában a növényeket – Ekkor már akaratlanul is nevet. Már magán a tényen is, hogy a helyzetet Alicia ennyire viccre veszi. Ettől pedig ő mintha még szélesebben mosolyogna. Nem biztos benne, minek köszönhető de annak ellenére, hogy nem fűlik hozzá a fogat a legkevésbé sem, hogy növények nőjenek ki belőle, örül neki, hogy ilyeneket hall tőle.
Alicia koccintásra emeli a poharát.
- A küldetésünk sikerére – simul ki az arca. - Megbízhatóbb bajtársat szerintem nem kívánhatnék.
Mosolyogva emeli meg a poharát, és bár szinte el se hiszi, hogy ez történik, koccint. Az utolsó mondat újfent meglepi, megilletődötten pislant párat, majd újra elmosolyodik.
- Hát... köszönöm. - rejti az arcát és mosolyát pár pillanatig a pohara mögé, ahogy egyre több vér tolul az arcába.
Ha ilyen csodák léteznek, talán még a küldetésük is sikerrel járhat.
Alicia egyben ledönti az egész poharat, amit Damien enyhén zavart, és némileg aggódó pillantása követ. A nő arca úgy fest, mintha vissza kívánná adni a gyomra tartalmát azon pillanatban, végül viszont újból kinyitja eddig csukva tartott szemét, és felpillantva megkérdi:
- Még egy?
Na jó.
- Tessék, itt van, ha kérsz az enyémből... ez egy gyengébb fajta. De talán... nem kellene elérnünk a másnaposságot holnap. - húzza el a száját, mintha lenne fogalma, milyen az, pedig odáig sosem jutott el. De az alapján, amilyen arcot Alicia most vágott, nem valószínű, hogy kellene neki még több. Így is alig evett valamit.
Az biztos, hogy nem hajlandó még egy új pohár alkoholt adni neki. Talán már így is sok volt. Ha baja esik miatta… eh, a francba is.
- Hmh, nem – rázza meg a fejét Alicia. Ezen valahogy nem lepődik meg. A felajánláskor eszébe sem jutott, hogy sokan nemigen isznak mások után. - Az a te adagod, de köszönöm a lehetőséget – dől hátra ismét. Ha gondolod, miután megittad, lepihenhetünk – töri ketté az utolsó süteményt. - Várhatóan hosszú lesz a nap.
Volt még valami, itt motoszkál az agyában, amire még várni akart…
Áh, igen.
Ahogy meglátja a közeledő fogadóslány alakját a tállal, melyben burgonyakörettel ott várja a sült, eszébe is jut, mi volt az.
- Ja igen, erről megfeledkeztünk. - kuncog egy sort. - Köszönöm szépen. - veszi át a leányzótól, és nagy levegőt vesz. Enni sem a legjobb elalvás előtt, de már elég régen tette. - Te pihenj csak le nyugodtan. Ha bármi van... tudod, hol leszek.
Próbál nem arra gondolni, hogy Seamus hirtelen megjelenik és valami zűrt okoz, addig, amíg ő itt lent eszeget. Talán… talán várni fog egy kis ideig, mielőtt nekilát, s biztosra megy, hogy Alicia szobájába sem került be valahogyan senki.
Alicia elgondolkodó arcot vesz fel, megvonja a szemöldökét és végigsimít az állán. Itt valami vicc fog következni ismét.
- Nem hiszem, hogy egyedül kéne hagynom téged. Még a végén megjelenik valaki, és egy zsákban elvisz valahova az akaratod ellenére. Így legalább a fenyegető kisugárzásom áldása alatt lehetsz, és garantáltan nem mernek megközelíteni téged ártó szándékkal – húzza félmosolyra az ajkait, majd kis hatásszünet után közli: - Jó étvágyat.
Kikerekednek a szemei. Ez a nő miért olvassa a gondolatait? Vagyis... fordítva, de az nem számít.
- Jó... akkor nem itt fogyasztom el, hanem inkább elviszem a szobába. Holnapig kibírja. - kontráz, de csak félig viccel. Aztán eszébe jut: - Vagy még jobb, te vidd inkább. Úgyis többet ittál, mint én, és... - ...jóval soványabb is vagy, mint én. Te jó ég, majdnem kimondta, majdnem. Áh, igen, erre mondják, hogy szűnnek a gátlások, nem? - Nah, az a sütemény igazán nem volt sok.
Alicia összefűzi az ujjait, s szigorúan néz rá, mintha csak egy diákra nézne valami oktató. Damien állja a pillantását, láthatóan nem óhajt tágítani elhatározása felől.
- Felezzünk ebben az esetben – jelenti ki végül higgadtan a kompromisszumot.
Elsőre meg is lepi, hogy belement abba, hogy bármennyit is elfogadjon az ételből.
Ez már nem az első alkalom ma az effajta meglepetések terén…
Felezni. Ahhoz kelleni fog még egy tányér.
- Legyen. Egy pillanat. - áll fel, és minden erejét összeszedi, hogy faarcot vágva kérjen a pultnál még egy tányért.
- Toronyórát lánccal még nem kértek? - kérdez vissza a férfi, majd röhögve nyújt oda egy újabb tálat. - Csak aztán hozzátok is vissza, össze ne törjétek!
- Ne aggódjon, meglesz - felel ő is nevetve, valahogy nehezére esik ezt visszafogni most. Az asztalnál aztán kettévágja a húst és kettéosztja a burgonyát is. Megfordul a fejében, hogy Aliciának egy kissé többet szedjen, de úgy sejti, feltűnne a különbség, és nem engedné úgysem.
- Megfelel? – pillant fel rá.
Alicia közelebb hajol, s nagyon alaposan vizsgálat alá veti, hogy valóban egyenlő mennyiségű étel kerül-e mindkét tálcára. Egy ponton Damien nevetni kezd, és el kell takarnia a száját, hogy csendben tudjon maradni.
Tudta. Annyira tudta.
- Ránézésre jónak tűnik – feleli végül hosszú másodpercek után, s kiegyenesedik. – Köszönöm – vesz evőeszközöket magának, de még nem lát hozzá.
- Egészségedre.
Nah szóval. Hogy kell enni. - próbálja lenyugtatni rángatózó rekeszizmát és kizárni minden mást az elméjéből, hogy az evésre tudjon koncentrálni, majd nekikezd.
– Egészségünkre – mondja Alicia, és ismét mintha egy mosoly jelenne meg az arcán.
Utána enni kezd, mindenféle teketóriázás nélkül.
Damien csendben falatozik, óvatosan tartogatva az állapotot, hogy Alicia hajlandó volt osztozni, és még eszik is. Néha megkérdőjelezi, ez biztos a valóság-e.
Badarság. Annyit nem ittam.
A hús maga egészen jó, nem mondaná kitűnő minőségűnek, de evett már rosszabbat is ezért az árért. Picit sietősre veszi a falatjait, hisz már aludni készültek, és nem akarja Aliciát feltartani sokáig.
Bár az ételre koncentrál, nem tudja elkerülni a figyelmét, ahogy Alicia néhányszor felpillant rá.
És meglepetésére ő az is, aki először megtöri a csendet.
- Na és mi az úr véleménye a kosztról? Van olyan jó, mint a hazai?
Felnevet kissé.
- Hát... ár-érték arányban egészen jó. Mondjuk, az otthoniak kissé... változatosabbak. És több fogásból állnak. De nem éltem én sem mindig egy kastélyban. Meg aztán, Mina rendszerint felkéri a személyzetet, hogy az összes meglévő fűszerrel szórják meg az ételeket. Könnyű, ha van egy jó nagy füveskerted.
Megilletődve folytatja az evést, mikor rájön, mennyit beszélt.
- Hmh, igen, emlékszem arra a füveskertre. A rózsakertet kerestem eredetileg, és elég nagy meglepetés volt, hogy egy darab rózsát nem találtam ott, mert hát... A füveskertbe jutottam – A mosoly, úgy tűnik, állandó vendég Alicia arcán… Már, amíg föl nem emeli a villáját felé vádló tekintettel. - Tudtad, hogy egy hatalmas labirintus a kastélyotok?
Damien halkan kuncog ismét.
- Hogyne tudnám. Segítettem építeni. Renoválni - lebegteti meg a tenyerét, mégsem ugyanaz a két fogalom. - De a kert tervezése Mina "bűne", attól tartok. Mindkettőé. Hasznosak. - jegyzi meg bólogatva. Azért nem csak puszta fényűzés az egész.
- Ejha, a puha grófi kezeiddel emelgetted a súlyokat? Vagy félreértem, és csak koordináltad a népet a tervrajzos papíros fölött? Netalán lóhátról, hogy jobban belássad a felújítandó területet? – sorolja a kérdéseket rezzenetlen arccal Alicia, mire jelentős pislogás a válasz. - Egyébként jó ötlet volt mindkettő. Nyugalmas ott. – teszi hozzá, de Damien még leragadt az előző résznél.
- Öhm... nagyrészt a tervezés-részében segítettem, igen. A súlyemelgetés-részt sajnos építőmunkások végezték, nem jómagam. - Zavartan elgondolkozik, volt-e valami konkrétan fizikai tevékenység, amit ő végzett. - De magam pakoltam fel pár festményt. Meg le. Egyébként... A puha grófi kezekhez már korábban grófnak kellett volna lennem - mutat rá, és rájön, hogy a tányérja még mindig jócskán tele, így betöm egy falatot. - De csak akkor lettem az.
- Ebben az esetben... – hajol közelebb Alicia, ő pedig csak pislog a világos szemekbe, várva, hogy mi következik. - A puha tündekezeiddel
Erre számíthatott volna. Mégsem tudja, mit mondjon. Nem nagyon tud megmozdulni, a tény, hogy Alicia ilyen közel hajolt hozzá, és nyilvánvalóan heccelni akarja, leköti a figyelmét és még nem találta ki, hogy reagáljon az ilyenekre.
Az arca viszont egyre forróbb.
– Nos – a nő visszadől hátra. Damien pedig felszabadul, és hirtelen azt sem tudja, hol van. Alicia említi Mina és az ő terveit, és talán dicséri őket, de nem biztos benne, hogy mi is hangzott el pontosan.
Tányér. Étel. El kellene fogyasztani.
Nagy levegőt vesz, és egy darabig kételkedve nézi az ételt a tányérján, majd megpróbálja rávenni magát, hogy folytassa az evést. Elég lassan halad. Alicia mondata némi késéssel ér el az agyához.
- Mm....hmm. - mormog egy elnyújtott "ahá"-t, csak teli szájjal. Nem biztos benne, hogy emlékszik, mire is kellene most büszkének lennie. Fölemeli a kezeit és gondolkodva végigsimít a bal tenyerén a jobb keze pár ujjával.
Puha tündekezek. – ismétli magában. Próbál visszagondolni, mennyi pohárral is ivott meg. Lehet, hogy rosszul emlékszik és sokkal több volt. Alicia nem tenne ilyet. Mégis miért tenné? Sosem volt ilyen. Egy-két mosolyt talán hajlandó volt megmutatni, de…
Márpedig minden más, az egész fogadó, az ételek szaga, a mormogó tömeg nagyon is valóságosnak látszik.
Ahogy lopva felpillant, látja, hogy Alicia nyugodtan falatozgatja az ételt.
Némileg sóhajtáshoz jobban hasonlító levegővételekkel eltünteti az étele maradékát, határozottan abba bámulva, nem fölfelé. Az evés régen tűnt ennyire feladatszerűnek.
- Azt hiszem, itt az ideje végre lepihennünk. – hallja egyszer csak, s gyomra kissé összerándul.
Gyorsan eltünteti, ami még maradt, majd föláll ő is, s picikét meg kell kapaszkodnia a szék támlájában, úgy tűnik, hirtelen csinálta. Egy idei néz maga elé, megbizonyosodva róla, hogy tud egyenesen állni, majd visszaviszi a tányérokat. Ezúttal csak sietve mond egy köszönömöt, kerülve a fogadós pillantását. Kérdően néz Aliciára.
- Nos, köszönöm. És egészségedre.
Egy biccentést kap csak válaszul, s Alicia megindul a szobája felé.
Még a lépcsőn is figyelnie kell. Nemhiába mondta, hogy nem szokott ilyet.
- Holnap reggel – tekint rá Alicia, ahogy megáll az ajtaja előtt. - Addig is jó éjszakát.
- Jó éjt - feleli tétován, intésre emelve jobb kezét, ahogy a nő eltűnik a zárt ajtó mögött.
Egy ideig csak bámulja azt, igyekezve nem belegondolni,  mennyire szerencsétlenül álldogálhat a folyosón. Úgysem nézi senki. Kivéve persze, ha Seamus valahogy itt van. Ezen a ponton tán kísérteni fogja. De nem különösebben zavarná jelen pillanatban.
Egy fáradt sóhajjal Alicia ajtajának támasztja a fejét, s lehunyja a szemét, élvezve, ahogy a hűvös, kemény felület megtámasztja a homlokát, és csak lélegzik. Most érzi csak, mennyire kimerült.
Ideje eltűnnie innen. Aludni sem ártana valamit holnapig.
Visszatámolyog saját szobájába, ledől az ágyra, s percekig még nyitott szemmel bámulja a plafont.
Puha tündekezek.
Megemeli ismét a kezeit és vizsgálgatja őket egy ideig az ablakon beszivárgó kevés fényben. Feltehetően nem kellene felidéznie a párbeszéd minden egyes elemét, és azon tűnődni, mekkora hibát vétett velük.
Összességében sosem gondolta volna, hogy ennyire vidáman fog alakulni ez az este, és ez talán többet ér most, mint bármi más. Kuncog egy kicsit, majd oldalra fordul és beássa magát a takarók alá.
Végre nyugalom…