[Magánjáték] Gyógymód-hajsza

A mocsár. Mondanám hogy felidéz bennem egyfajta nosztalgikus hangulatot. A jellegzetes bűz már egészen a távolból is jól érezhető volt, ám mostanra már orrom megszokta ezt a lapos, büdös szagot. Nemigazán kedvelem ezt a helyet, de a helyzetem olyan súlyos, hogy a megfontolásnak még csak a gondolata sem merült fel bennem. Nem másról van szó hanem Mikáról. Az én Mikámról, gondolom, és már már a sírás határán vagyok. Már öt napja hogy ágynak esett, öt napja hogy éjjel-nappal ápoltam őt, és most ott kellett hagynom egymagában, lázas betegen. Ezerszer átkozom magam, hogy nem felügyeltem rá eléggé, úgy érzem én tehetek erről is. Hála Istennek egy alkimista bukkant fel a faluban, és vállalta a meggyógyítását. Természetesen az alkimistát ismertem már egy ideje, így haloványan megbízok benne, de tudom, ha Mikának csak egy haja szála is görbülne, darált húsként adnám el a fickót a piacon. A tehetetlenségemtől düh, a bizonytalanságomtól félelem kavarog bennem, aggódásomban mélyen gyökeredző rettegés egyre jobban beárnyalja a reményeim apró fényét. Iszonyatos lelki vívódás zajlik bennem, szeretnék visszamenni, a kezét fogni, és száz, vagy ezer másik ember felfogadni. Ezret ? Talán az egész világot is, érte igen.
- Fen'Harel ma ghilana, Sil ! - szidom meg halkan magamat - Ar lath 'ma vhen'an, Mika.
Egyenletes léptekkel haladok a láp felé, az bennem kavargó érzelmi kavalkádot pedig egy kedvesen mosolygó arc zárja el a külvilág elől. Ezüst szemeim kedvesen, és nyájasan tekintenek a távolba, az arcomon honoló szelíd mosoly pedig teljes nyugodtságodtságról árulkodik. Mozgásom könnyed, mozdulataim kecsesek, ahogy a mocsár szélén lévő első akadályokat kerülgetem. A szél szétfújja a hosszú hajam, ám nincs időm leállni összefogni. Nem mintha valaha is összefogtam volna.
Jobbomról egy alak bontakozik ki a mocsárszéli ködből, útiránya hasonluló az enyémhez.
Kissé kopottas köpenyt és csuklyát hord, amely eltakarja alakja java-részét, ám mozgásával a szemem nem tudja becsapni, egy nő az. Alkatra némileg alacsonyabb tőlem, és vékonykának tűnik, ám szinte sikítanak a körülötte lévő hangok nekem, kétségkívül veszélyes. A botjára pillantok, ahol a két gyűrűt viselő szinte hófehér kézfejet pillantok meg, túl világos egy emberéhez, tippelem tünde lehet. A csuklya alól hosszabb fekete haj lóg ki, ám a szemét még így sem látom, bizonyára okkal fedi el kilétét. Ha tippelnem kéne, akkor...
//Bábjátékos, Sil. Nem meglepő, tekintve hogy a nekromanták kedvenc helyei közül az egyik a mocsár.//  
A láp szélére érvén megtorpanok és felé fordulok. Arcom akár a jég, a mosoly egy pillanatra sem lankad rajta, noha belül bennem kész érzelmi háború dúl. Kedvesen elmosolyodok, ám nem tettetem magam bolondnak, ha lehet a segítségét kérem.
- Garas quenathra ?- kérdezem tőle érdeklődőn. Nem tudom meg-e hallott engem, így hát újra megkérdem. - Miért jöttél ide ?

Belecsöppent abba a beszélgetésbe teljesen véletlenszerűen, amelyben egy különleges betegség miatt ágyat nyomó keresztes gondjairól társalogtak az egyik fogadóban. Ez a rész kevésbé volt érdekes a számára, így részleteket erről nem igazán tud, hiszen miért válna neki fontossá egy ismeretlen szenvedése? Biztosan vannak olyanok, akik a még emlegetett alkimistának felajánlják a segítségüket, hogy megmentsék Isten déli követőjét, viszont a sötételfnek nem áll szándékában ilyesmi. Távol áll tőle ez a fajta cselekedet, és még ha van benne némi segítőkészség is, akkor sem jellenző rá, hogy idegeneknek nyújtson kezet. Főleg egy hívők közül egynek, akik meg nem feltétlen nézik túl jó szemmel egy hozzá hasonló számkivetett cselekedeteit. Na nem mintha bárki más így tenne...
Egyetlen dolog ragadt meg fejében: a nekromanta csontvázának állkapcsa. Ez az, ami felkeltette az érdeklődését, és emiatt történt meg az, hogy útra kelt ismét, hogy begyűjtse ezt a relikviának számító tárgyat. Nem minden nap fog ilyesmire bukkanni, és most kell kihasználnia a lehetőséget, ha már így felkínálkozott. Remélhetőleg rábukkan erre a bizonyos csontdarabra, de közel sem azért, hogy aztán odaadja, hogy meggyógyítsa a beteget, nem... Elrakja, és ha szüksége lesz Aliciának rá, akkor felhasználja, addig pedig igazi kincsként őrizgeti.
Ezért van most itt. A láp szélét járja, mintha megfelelő helyet keresne arra, hogy belépjen az ingoványos területre. Párszor volt itt csak korábban, még néhai mestere sem kifejezetten kedvelte ezt a környéket, hiába hogy a nekromanták egy kedvelt környezete ez.
Botját a saras közegbe nyomja, keresgélve egy járható részt, azonban egyelőre még semmire sem talált. Újra és újra lemondóan sóhajt fel, ahogy újabb és újabb sikertelenségek érik - mégsem gázolhat át a folyósabb részen, könnyedén elsüllyedhet. Támogatás vagy társ nélkül pedig csak még nehezebb lenne a dolga, az életét pedig sokkal nagyobb veszély fenyegeti, ha egyedül van. Ez az igazság itt főként igaz.
Kissé elhúzza a száját, majd valaki megszólítja. Enyhén megemeli a fejét, ezzel az idegen rájöhet arra, hogy Alicia felfigyelt rá, viszont még nem fordítja oda a fejét. Voilét keresi maga előtt, és hamar meg is pillantja a ködszín tollazatot az egyik közeli ágon. Kissé felborzolja tollazatát, szárnyait félig kinyitja, majd ismét nyugalmi állapotba kerül: tovább gubbaszt a fán.
Az első kérdést nem érti. Meghallani meghallja, de képtelen értelmezni azokat a hangokat, amelyek elhagyják a férfi száját, viszont ahogy aztán ismét megszólal, már megérti az érdeklődést. Egyik kezét megemeli, csuklyája szélét megfogja, kissé mélyebbre húzza arcán a ruhadarabot, és óvatosan, lassan a másik felé fordítja a fejét. Hidegen néz az ezüstös szemekbe, majd gyorsan végigfuttatja tekintetét az idegenen, aki meglepően magas: ahova először nézett a szempárt keresve, csak a mellkast találta. Gyönyörű, hosszú fehér haja tűnik fel elsőként, majd egy különlegesség: csengő a nyakban. Enyhén felvonja szemöldökét ennek láttán egy rövid időre, de gyorsan halad is tovább, mielőtt elidőzne. A ruházatával nem foglalkozik különösebben - egyszerű, ennyi a lényeg, az arc viszont annál fontosabb. Finom vonások jellemzik egy igazán kellemes mosollyal, nők közt bizonyára igencsak nagy sikernek örvend ezzel a szép arccal, és Aliciából is egy furcsa szimpátiát vált ki. Sosem érzett első felmérésnél ilyesmit, mindig csak a negatívumot volt képes érzékelni, most viszont képtelen felfedezni bármi rosszat, ha nem koncentrál rá. Felettébb zavaró, mert nem tudja, mégis mi az oka, hogy nem jut eszébe azonnal pár rossz gondolat, ami okot adna neki arra, hogy elutasítsa a vele szemben álló személyt.
Nem tetszik neki a helyzet. Nem bízik meg ebben a férfiban, már csak azért sem, mert a bizalomgerjesztő látványa gyanakvást ébreszt benne. Olyan, mintha könnyedén képes lenne megnyílni neki pár órán belül, néhány mélységes titkának részletnyi elárulására is hajlandó lenne - lehet, már most. Mégis miféle bűbáj ez? Csak nem a korábban érthetetlen szavak fejtik ki épp a hatásukat?
- Oldd fel a varázslatot - közli hűvösen válaszadás helyett.

- Oldd fel a varázslatot. - hangzik a másik szájából a rideg válasz. Valahogy, valamiért, ilyesmi reakcióra számítottam, ám közel sem jelenti azt, hogy értem mire gondol. Láthatóan zavarja valami, és ezt szóvá is tette, ám hogy vajon mit érezhet, az továbbra is kérdés számomra. Talán más is varázsolna a közelünkben ? Kissé elmosolyodom, majd enyhén megrázom a fejem, a hajszálaim szerteszállnak a levegőben. Rávillantom a szemem, s arcom olyanná válik mint a legkedvesebb baráté.
- Akármit is érzel, én ugyan nem varázsolok semmit sem. - kacagok fel hangosan, majd könnyedén továbblépek az egyetlen járható ösvényre. A környéken csupán négy út járható befele, abból három az év ezen szakaszán járhatatlan, ha nem barangoltam volna már erre biztosan mondhatnám nem merészkednék el ide. Látszólag ez az út sem más mint a mocsár többi része, felismerni az árnyalatának színe, és néhány alig észrevehető, lápból kikandikáló növény végett lehet. Már megvan az első lépés, az ösvény innentől befelé vezet. Még megfordulok, s visszanézek a másikra.
- Bocsáss meg nekem, de nekem mennem kell. Vagy esetleg kalauzt keresel ? - érdeklődöm gyengéden. Semmi cicoma, egyszerű kérdést teszek fel, bár nem hinném, hogy valaki másnak is dolga akadna odabent. Jobbommal a hajamba túrok, vonzón hátravetem, míg a visszahajló hajszálakat szertefújom az arcomból. Arcom egy pillanatra igazán pajkos és játékos színt vesz fel, majd újfent a szelíd, derűs mosoly váltja fel. Néha igazán zavar, amikor az arcomba hullik a hajam. - Hát tudod a faluban most nemsokan vezetnének téged befele, az év ebben az időszakában elég veszélyes. Kérlek légy belátó a testi épségedre és ne merészkedj be egymagad. - folytatom kissé aggódó hangon. Nem tudom ki lehet ő, de remélem nem vette fejébe hogy maga szeretne bejutni, egy pillanat alatt elsüllyedne. Még ha nem is ismerem kissé aggódok érte, ez bizonyára furán hathat számára. Viszont innentől már sokat nem tehetek érte, egy szóval sem említette hogy velem tartana. Engem viszont szorít az idő, így hát mihamarabb indulnom kell.
Legugolok a földre, megvizsgálom a talajt. Az első néhány méteren elég járhatatlan, ám valamiért befelé sokkal jobbnak tűnik a helyzet. Néhány nővény kikandikál, jók lesznek helyzetmeghatározó pontoknak, viszont a talaj minősége korántsem bizalomgerjesztő. Néhány helyen lehet gázolnom fog kelleni, sőt talán rosszabbat. Sűrű a köd, és a nap is már későre jár, még talán az is lehet hogy rámesteledik. Bár elég alaposan felkészültem akár három napig is kihúznám odabent. De vajon Mika is bírná addig idekint ?

//Sil, csak indulj már el. A többit meg majd megoldod útközben//

Felállok, majd még egyszer a nőre nézek. Nem tudom kéne-e mondanom neki valamit. Elvégre semmi közöm hozzá. Az arcát még mindig nem látom, ám azt tudom hogy minden mozdulatomat figyeli. Nem is baj ez, elvégre jó az, ha résen van az ember, ha meg Bábjátékos akkor főleg. Még szorosabbra húzom a ruhámat, megigazítom, hogy stílusosan álljon, bár ez inkább csak amolyan búcsúzó mozdulat volt mielőtt itthagynám őt. Azért remélem nem esik majd baja...

- Csakugyan? Akkor mégis miféle szavak voltak azok korábban? - utal vissza arra az érthetetlen pár szóra, a férfi pedig csak egy rosszalló pillantást kap, ahogy Alicia meghallja a másik nevetését. Különös egy szerzet, erről már most meggyőződött, és nem hagyja nyugodni az a furcsa szimpátia, amit kivált belőle a látványa. Méghogy nem varázsolt semmit? Akkor mégis mitől érzi azt, amit? Nem a semmiért van, efelől nincs kétsége. Valamit csinált, valamit, amire ő nem tud rájönni, és érzi, hogy csak pár darabka hiányzik, hogy összeálljon a kép. Vagy talán mást rejteget? Egyáltalán ki ő? Honnét került ide?
Borsódzik a háta ettől az egésztől. Egyszerre utasítja el minden porcikája ezt a személyt, ugyanakkor egyszerre szeretné megismerni is - azonnal. Elméje sikolt, ellenzi, hadakozik a hamis érzések ellen, hiszen ezek hogyan is lehetnének igaziak? Nem akart soha senkit megismeri közelről, hát miben változtatna egy idegen? Esélytelen, hogy ne lenne valami a háttérben, olyan nincs, hogy ez egy légből kapott dolog lenne, amit saját magának köszönhet. Nincsenek már ilyen intenzív érzései, legalábbis eddig nem volt olyan, aki bármi mélyet kiváltott volna belőle. Most is közönyösnek kéne lennie, erre fel mit csinál? Nem mutatja, de belül fortyog, hogy képtelen rájönni, mi van emögött.
- Sosem kértem segítséget órákig tartó vezetéshez - veti oda kissé ellenszenvesen. Ennek a férfinak a gyengéd hangja váltja ki belőle ezt a szintű elutasítást gyanakvása miatt. Tudja magáról, hogy mással szemben lényegesen higgadtabb lenne, átgondoltabb, békésebb. Borzasztóan irritálja, hogy egyetlen személy csupán a megjelenésével gyakorlatilag felborítja egész érzelmi világát, és képtelennek találja egyensúlyban tartását, pedig eddig megőrizte hidegvérét. Most valahogy mégsem sikerül... Ezzel egyértelművé válik a számára, hogy a lehető leghamarabb el kell távolodnia ettől a férfitól, mielőtt még maradandó nyoma lenne ennek az esetnek: nem akarja, hogy instabil legyen a továbbiakban. De mi van, ha ez a varázslat nem fog csak úgy elpárologni? Mi van, ha ettől a selyemfiútól kell kikönyörögnie azt, hogy feloldja?
Száját húzza, és roppant kellemetlennek gondolja azt a szituációt, amibe került. A lehetőleg azonnal akar megoldást találni erre, valamilyen kiutat, csak az a baj, hogy eddig még soha nem került efféle helyzetbe. Nincs tapasztalata, nincs mire támaszkodnia, és pontosan ennek a hiánya okozza azt, hogy képtelen kezdeni bármit is ezzel az egésszel. Egyáltalán hogyan lásson hozzá? Hogyan próbálja megszabadítani magát ettől a kínosan kényelmetlen igétől?
Nyugtalanítja ez az ingatagság. Évek óta nem rendült meg egyetlen találkozás első pillanatában sem. Évek óta nem volt senki, aki ilyen hatást gyakorolt volna rá, és most sem így kéne lennie, érzi. Nemhogy gyengülne a gyanakvása, hanem még erősödik is, hogy az ezüstszemű mágiája van a dologban, már csak az a kérdés: miért? Miért ő? Miért itt? Ötlete sincs, miért állna szándékában ilyesmit tenni, valamint arról sincs fogalma, hogy ez később mire lesz jó. Elképzelhetőnek találja, hogy valamit megtudott Aliciáról, valami kis apróságot, és azt próbálja kihasználni. Be kell vallania, hogy ez az érzelmi bizonytalanság, a hozzá képest igenis kicsapongó, nyugodtságra képtelenség meglehetősen zavarja, ingerli, és ha valamit ezzel az idegen el akar érni, akkor bizony jó úton jár. Nem akarja beismerni, de így van: gyűlöli, ha mocskos trükkökkel befolyásolják.
Ahogy a férfi beletúr hajába, valamint folytatja a tincsek piszkálását, a nekromanta megállja, hogy szemét forgassa. Már így sem tűnhet túlságosan barátságosnak, de egyelőre nem kívánja ezt meggondolatlan gesztusokkal mélyíteni, hiszen ki tudja, miféle szerzetről van szó? Még az is lehet, hogy egy hatalmas mágussal áll szemben, erőfelmérés nélkül pedig nem javasolt butaságokat cselekedni. Azonban... Mégis mit csinál ez a piperkőc itt? Nem itt kell dobálnia a haját. Legyen nagy varázsló, legyen bármi, valahogy nem fér a fejébe, minek csinálja ezt, na meg érzelmeinek irányítását.
- Legközelebb kösd össze, nem a mocsárban van a helye önmagad kelletésének - jegyzi meg csípősen. Ez nagyon kikívánkozott belőle, és nemcsak azért, mert véleménye szerint bűvigét olvasott rá, hanem azért is, mert ezt - részben - alapból megköveteli személyisége. Apró szúrásokat ejteni, melyek talán sértőn hatnak a másikra, ám ha célt tévesztenek, az sem zavarja. Legközelebb máshol próbálkozik, más témával, más megjegyzéssel - előb-utóbb úgyis betalál, aztán meggondolja, kivel akar beszélgetni, ismerkedni.
- Inkább saját magad miatt aggódj. Nem a magadfajta hercegeknek való hely ez - nyomja meg a herceg szót gúnyosan. - Egyáltalán mit keresel itt? Ha gyakorlatilag senki sem vállal vezetést, valamint olyan veszélyes, minek jöttél ide? Nem tűnsz sem nekromantának, sem olyannak, aki itt lakna.
Valóban nem nézi helyinek. Nem lehet egyszerű paraszt sem, mivel ahhoz túlságosan kifinomult a modora, de még csak nemes sem lehet, mivel az a népség nem merészkedik ide. De akkor mégis ki a fene ez? Folyton ez a kérdés ismétlődik fejében, visszhangot ver elméjében, és nem tudja elásni, akármennyire szeretné. Ki akarja deríteni, hogy mi ez, mivel nem akarja a továbbiakban azt a bizonytalanságot érezni, ami most körülöleli.

//Hogy ennek mennyi baja van, Sil.//

Már kezdem kapisgálni miről beszél. Nem értette, ezért azt hitte valamiféle varázsige. Hogy is érthette volna ? Magamban jó derülök a félreértésen. Egyetlen dolog azonban máris nyilvánvalóvá vált, nagyon nem szívlel engem. Hallgatagon veszem a csipkelődését, bár arcomon még mindig ott a márványból vésett mosolyom. Más számára kedves, barátságos mosoly ez, számomra csupán megtört képségbeesésem maszkja, amely leplezi a belső szenvedésem a külvilág számára.
- Inkább saját magad miatt aggódj. Nem a magadfajta hercegeknek való hely ez. - gunyorosan megnyomva a ''herceg'' szót. Ez jó hír bizonyára nem ismer, akkor nem is megölni akar, másképpen nem méltatna szóra egy magamfajtát. - Egyáltalán mit keresel itt? Ha gyakorlatilag senki sem vállal vezetést, valamint olyan veszélyes, minek jöttél ide? Nem tűnsz sem nekromantának, sem olyannak, aki itt lakna. - veti oda nekem kissé fölényesen, tudálékosan. Valószínűleg nem esett le neki hogy én éppen a mocsárban állok míg ő a szárazföldön, ám csak egy lépést tenne előre, és a posványosba süllyedne. Én is ilyen voltam annakidején, bár és sokszor a magam kárán tanultam meg tájékozódni, felismerni és felkutatni a járható utakat. Délen a cuppogó mocsárban, vagy északon a jég borította fagyos pusztákon, mindben van valami egyforma ha az ember megismeri őket.
- Óó nem vagyok én sem herceg, sem nekromanta. Csupán egy egyszerű vándorbárd, aki kötelességét teljesíti. Jól ismerem az ösvényt befelé, ezért is állok ilyen nyugotan a lápon, amint azt láthatod. - felelem könnyedén, egy könnyedet hátralépve. A csizmám kissé cuppan ám stabilan megáll, nem süllyed el, bár ki tudja hogy csak szerencsém volt-e, látszatra úgy tűnik magabiztos vagyok a dolgomban. Tekintetem egy pillanatra sem veszem le róla, továbbra is állhatatosan mosolygok felé. - Keresek valamit. Egy nekromanta csontávázának az állkapcsát, amelyet valamilyen formában már átitatott a mocsár bűze. Bizonyára már te is hallottál róla.

//Biztosan jó ötlet elmondani ennek, Sil ?//

A válaszát, ha ad nem hallom már meg, ezt ő is látja. Tekintetem elréved egy pillanatra, Mikára gondolok, nagyot dobban a szívem. Szomorúan meredek egy pillanatra a távolba, a szél belekap a hajamba. Vajon Mika hogy lehet most ? Mennyire súlyosbodott az állapota ? Megcsillan a szemem, éppen csak egy alig észrevehető fél-pillanatra. A feladatra kell koncentrálnom, nincs vesztegetni való időm, amit erre a Bábjátékosra szánhatnék. Szerencsére van mivel tájékozódnom, így néhány másodpercny kutakodást megengedve, egy naplót húzok elő a táskából. Egyszer bőrkötéses, vastag napló, rajta egy jellegzetes mélyre vésett jellel. Minden nekromanta könnyen felismerheti, Modgudr jele ez. A történelem szerint egy nagyhatalmú nekromanta mester volt V.I.SZ.  682-ben, néhány tudmányos munkája pedig még mai napig vita tárgyát képezi számos nekromanta között. Rengetegen kutattak a sírja és feljegyzései után, főként miután szárnyra kapott a pletyka, hogy kísérletekkel próbált meg embereket visszahozni a halálból. Ez részint igaz volt, legalábbis annyi hogy akkoriban valóban megpróbálta. A sikereiről szólló mendemondák viszont mind buta hazugságok, messze nem volt olyan erős mint ahogy a róla fenmaradt egyre színesebb és színesebb mendmondák állítják. Felcsapom a naplót, egyenesen a területről írt jegyzeteknél, majd a óvatosan belövöm az irányt egyenesen előre.
- Tőled meg kell hogy kérdezzem ? A magatokfajták nemigazán csípik a társaságot, igaz ? - kérdek rá az itlétének okára, s egyben megválaszolom a saját kérdésemet. Ha nem válaszol legyen hát, túlságosan nem érdekel, hacsak nem a hirdetésemre jött.

//Nem tetszik ez nekem, Sil. Tűnjünk el innen.//

Az ismeretlen jó darabig nem szól, egészen addig, míg kilétére rá nem kérdez, és nagyon úgy tűnik, hogy nem veszi magára a piszkálódó megjegyzéseket sem. Egy pillanatra felmerül benne, hogy teljesen fölösleges a szurkálódás - és az esetek többségében valóban nem vezet eredményre -, viszont ha lehetősége adódik rá, akkor jelleméből adódóan úgyis ki fogja használni, hogy egy kicsit ismét odapörköljön.
A másik válaszán megakad. Egyszerű? Már ebben hibát vél felfedezni. Saját bőrén tapasztalja, hogy nem egy egyszerű vándorbárddal van dolga, azok nem tudják így felkavarni őt. Valami más lappang itt, csak bizonyára ez a férfi nem akarja Alicia tudtára adni. Talán még jót is szórakozik azon, hogy megviccelheti őt, viszont ha valóban így van, nem fog jót állni magáért. Azonban a következő mondattal saját magát cáfolja meg: az általa emlegetett vándorbárd mióta tud mocsaras területeken jól közlekedni, mióta ismeri a lápos vidéket jól? Alapvetően senki sem közelíti meg, aki nem áll közel a holdcsókolt fajtájához, a nekromantákhoz.
Mindvégig tartja a szemkontaktust az idegennel. Gyakorlatilag farkasszemet néznek egymással, és még akkor sem veszi el pillantását, amikor a férfi csizmája cuppan egyet az ingoványos talajon. Még mindig a káoszt érzékeli saját kis világában, és akárhogy próbálja csitítani a kavargó árt, egyszerűen képtelen rá - mintha egész eddigi érzelmei, melyeket elnyomott az évek során, egyszerre akarnának utat törni maguknak, és talán mindössze hatalmas önfegyelmének köszönheti, hogy ebből nem látszódik semmi. A következő szavakat hallva pedig már nem kell az erős tartás...
A férfi ugyanazt keresi, mint a sötét tünde: a nekromanta csontvázát. Belül minden hirtelen elnémul, fagyossá válik, ám külsőleg semmi sem változik. Ugyanolyan közönyös, mégis szúrós tekintettel figyeli a másikat, akárcsak eddig, csupán az eddigi örvény eltűnt.
- Valóban hallottam róla - közli kimérten és óvatosan, néhány másodperc elteltével. - Minek kell az neked? - kérdezi hidegen, és ez talán még fenyegető hatást is kiválthatna, ha az ezüstszemű nem révedne a távolba. Jelenleg viszont így semmi következménye sincsen, még válasz sem, ami azért elkéne. Várakozik egy darabig, nem dönt úgy, hogy ingerülten érdeklődik erről ismét, azonban a könyvecske, amit előhúz, Alicia arcára kiülteti a gyanakvó vonásokat. A nő összeszűkített szemekkel figyeli, és felismeri ugyan a jelet, de nem tudja, nagy jelentőséget kéne-e ennek tulajdonítani, vagy hagyja figyelmen kívül. Tisztában van azzal a ténnyel, hogy a nekromanták közt igencsak hírneves egyéné lehetett hajdanán ez a kötet - vagy legalábbis ennek az eredeti változata, ha a bolond mesék nem hazudnak. Hiszen... Miért is lenne bárki jelenleg élőnél egy ilyen réginek számító könyv?
- Nem egy egyszerű bárd vagy - vonja le a következtetést hidegen, és óvatosan, lassú mozdulatokkal közelebb lépdel a másikhoz, követve annak korábbi útvonalát, ám tart egy kis távolságot. - Ki vagy? Minek kell neked az a csont? - teszi fel a kérdéseket megtartva fagyos hangszínét. Kicsit sem érdekli, hogy a másik róla érdeklődött, most van fontosabb, amivel foglalkoznia kell. Na meg... Úgyis másfelé terelte volna a beszélgetés irányát, ha úgy alakult volna, így viszont nem kell fáradoznia, hogy az esetleges faggatózást valahogy kivédje. Most ő az, aki kikérdez.

-  Nem egy egyszerű bárd vagy - mondja valószínűleg leesett neki a lényeg. Óvatos léptekkel közelít meg, szorosan a nyomaimban taposva. Két méterrel arrébb megáll és újra kérdez. - Ki vagy? Minek kell neked az a csont?
Nem tudok más tenni, hangosan felkacagok. Tetszik a hölgyemény magabiztossága, főleg hogy ilyen közelre merészkedett, és ennyire felelőtlenül lépett a mocsárba. Így már egyszerűsödött a helyzet, bizonyára erősebb mint gondoltam. Vagy csupán ostobább. Elárulta magát, neki is arra fáj a foga. Lassan de biztosan egyértelműsödik az itléte és annak okai. Eddig is többet árult el magáról mint reméltem volna, remélem folytatja ezt a jó szokását. Elmosolyodom, ám nem nézek rá. A kérdéseit figyelmen kívül hagyom, még fél szemmel átfutva a jegyzeteket erről a vidékről. Modgudr jegyzetei már sokszor kisegítettek a mocsárban, és ha igaz amit mond, más veszélyesebb lényekkel csak elvétve lehet találkozni odabent. Bár az is igaz hogy ezek már majd egy évszázada íródtak, és a könyv inkább hasonlít egy salátára, mintsem igazi könyvre. Óvatosan összecsukom, nem hiányzik hogy még ''ez'' is letámadjon érte. Igaz számomra már nem kell, de talán számára nagy érték lehet.
- Nem bizony, nem egyszerű bárd vagyok. - egy pillanatra elhalgatok, és ráemelem tekintetem - Vajon melyik épeszű bárd merészkedne a mocsárba ? Bizonyára te is hallottál már a beteg keresztesről, akinek szüksége van erre. Az a helyzet, hogy tulajdonképpen...

//...ő a lányom. Ezt fogja mondani.//

...elfogadtam a megbízást. Ennyinek én sem tudtam ellenállni. - mondtam tovább a mondókát, és az orra alá toltam a hirdetést. Valóban szép summát ajánlottam mindenkinek, Mika élete számomra mindent megér. Uralkodok az érzelmeimen, emlékeztetve magam arra hogy én irányítok. Minden kis gesztus, mozdulat, szó pontosan úgy szól ahogyan én akarom, hogy szóljon. Fárasztó tevékenység élni. Két lépést hátrálok, könnyedén, pontosan úgy mint aki éppen most búcsúzott el egy régi jóbarátjától, ám félig elfordulva megállok. Érzem hogy egy könnyed széllökés érkezik szemből, pontosan hátrafújva a hajamat, a lehető legcsábítóbb mosolyomat elővéve ránézek. Valóban még festményt is festhetnének rólam így. Remélem ennyi már elég lessz hogy megolvasszam a jégkirálynőt, mert már ez sem elég, talán bennem van a hiba. Valahol mélyen, mégha mindent is eldobott magától, és a szívét is átszúrva lökte a mélybe...nőből van ő is.
- Alkut ajánlok. - villan rá a tekintetem, a lehető legkedvesebb és legszelídebb hangon szólva. - Ha eljutunk oda megtarthatja a zsákmányt. Még talán ajánlhatok többet is. - kezemmel a táskámra csapva a könyvre utalok. Az alku előnyös, számára és számomra is. Egy kísérő mindig jól jön, ha egy ilyen veszélyes terepre evez az ember. A befelé vezető út, az állkapocs és a könyv messze jóval nagyobb ár, mint amit felajánlhatnák neki. Ha meglessz a kripta, és még nem fosztották ki, akkor a leírás szerint még három állkapcsot is szerezhetek odabent. Hacsak nincsenek elporladva. Teljesen megfordulok ezúttal kissé kacéran rákacsintva felkacagok.
- Vagy ismersz más utat is befelé ?

Egyre biztosabbá válik a számára, hogy ez a férfi direkt ingerli őt, azért hagyja figyelmen kívül a kérdései többségét. Elég bosszantó dolog, amikor nem kap a sötét tünde választ, viszont most, hogy bizonyossá vált a háttérben lévő szándékosság, magára sem veszi. Ha az eddigi fagyossága nem lett volna elég, ténylegesen megnyugszik, bár ugyanúgy ki akarja verni belőle az információkat - lehetőleg képességhasználat nélkül. Kemény szavak azonban ugyanúgy nem fognak segíteni, mivel azokkal az ismeretlen mit sem törődik, így ez a lehetőség nem játszik. Erőfitogtatás maradt igazából csak, ha nem akar nagyon cseles lenni, de ilyenkor mégis mit lehet bevetni...?
Már a mocsárban állva várja, hogy a férfi valamit reagáljon. Alicia is egészen addig csendben van, míg a másik nyugodtan végiglapozza az oldalakat, bár egy gondolat erejéig feljött benne az elképzelés, hogy most kell gyomorszájon ütni. Egy pillanattal később ezt az ötletet el is vetette, mivel ha feltételezései helyesek, akkor nem egy átlagos bárddal van dolga, azaz egy ilyen meg se kottyanna neki, könnyűszerrel kerülné ki még így, olvasgatás közben is. Nem húzza fel magát a másik békés állapotán, amely a helyzethez cseppet sem illik - inkább megpróbál alkalmazkodni, ismét érzéketlenné válni.
Aztán méltóztatik válaszolni... Bevallja, hogy valóban nem egyszerű, ezzel megerősítve a nekromanta felismerését.
- Nevetséges - hangzik a rövid történetre a válasz. Tekintve, hogy különleges bárd, túlélheti, viszont akkor kell lennie mellette valamilyen másik képességnek. Erősödik benne az érzés, hogy egy mágusféle lesz, akárcsak Alicia, viszont valami akkor sincs rendben vele. Mi oka lenne egy mágusnak, hogy pont egy nekromantát bűvöljön el efféle mocskos varázslattal? Ebben nem látja a logikát, így valami mélyebb után kutakszik, de nem talál még semmit. Egy röpke időre még az is megfordul a fejében, hogy egy démonféle, de ekkor is húzza magában a száját - démonokat túl keveset látott, akit igen, az is rendelkezett pár jellegzetességgel. És az rendben van, hogy vannak olyanok, akik teljesen emberinek néznek ki, de hogy ennyire...? Túl keveset tapasztalt ebből a világból még, hiába vándor.
Vet egy pillantást a hirdetésre - az, amit ő is látott. Vagy legalábbis egy másolata. Valahogy még mindig nem hiszi, hogy egy ilyen alak elvállalt egy ilyen küldetést egy ilyen helyen. Túlságosan ápolt személy, és teljesen kilóg ebből a környezetből. Finomabb munkákat tudna elképzelni hozzá egy kellemes közegben, nem egy nekromantákkal teleszórt ingoványban, így a férfi egy kifejezetten feltűnő jelenségnek számít. Városban aligha tűnne fel neki - elkönyvelné egy magas rangú személynek, akit rendesen pénzelnek, gyakorta a semmiért.
A hátrálásra nem reagál semmit, nem lép előrébb, a szél érkeztével pedig megfogja csuklyáját, kissé mélyebbre húzza, hogy még véletlenül se essen le róla az anyag. Semmi kedve felfedni faját - nem akarja őket szégyenbe hozni. A másik mosolya láttán egyetlen gondolat villan át elméjén: hamis. Nem igazi. Nem őszinte. Ez csak valami... Valami rossz szokás, amivel próbálja a nőt becserkészni. Próbálja felhasználni testi adottságait, hogy puhítson. A mosoly erre való használata a legmocskosabb dolgok közé tartozik.
- Undorító a mosolyod - mondja összeszorított fogakkal, mintha csak szitkozódna. Akármilyen csábos és vonzó is legyen, pont ugyanannyira elutasító Alicia számára. Nem tagadhatja le, hogy ez tetszik neki, azonban ott a másik oldal, hogy gyanús neki. Úgy viselkedik, mintha magáévá akarná tenni a nőt, mintha fel akarná nyitni, viszont Alicia csíp, harap, karmol: minél erősebben feszegetik, annál durvábban válaszol, és ez pontosan ezt váltja ki belőle. Erősen próbálkoznak, erős a kísértés, ám ugyanolyan erős az ellenállás, mert tisztában van vele: ez csak képzelet. Olyan nincs az életben, hogy valaki az első pillanattól kezdve szimpatikus legyen mindenféle negatívum nélkül - ha nem vesszük figyelembe a nekromanta kritikusságát és gyanakvását.
Az alku hallatán közönyös marad. Nem tudja, mit akar, de hallani sem akar róla, ennek ellenére nem szól közbe. Türelmesen, hidegen figyel végig, viszont nem talál benne olyan pontot, ami a másik előnyére szólna. Ha övé a zsákmány... Akkor a bárdé mi lesz? Valami bűzlik neki itt. Ki akarja használni a csapatban való dolgozás előnyeit, az utolsó pillanatban pedig kiütni őt, majd elvinni azt, amit megszereztek? Ebből bizony nem eszik, mert így még a könyvet sem tudhatja majd magáénak.
- Elutasítva - felel az ajánlatra talán kicsit durván, a kacagására enyhén összehúzódnak szemei. - És ha igen? - érdeklődik megtartva hideg hangszínét.

Csendesen szemlélem a Bábjátékos makacs elutasítását. A történet csakugyan nevetséges, ezzel egyet kell értenem. Még egy vak is észrevette volna. Töprengek, vajon miféle szerzet lehet, ám mintha csak tudná mélyen az arcába húzza a köpenyét. Valószínűleg szégyenli magát, ám az is lehet hogy ismert arca van. Bár miért is törődöm én vele ? Nyilvánvalóan nem érdeklem, s inkább a mocsárba fúl, mintsem engedjen. Nem az én felelősségem hogy vigyázzak rá, egyébként is Mika sokkal fontosabb mint ő.
- Undorító a mosolyod. - veti oda, még erősítve bennem a hitet, hogy nincs értelme idő pazarolni rá. Hát, ezek szerint bennem van a hiba. - Elutasítva.

//Hagyd el, Sil. Nem pátyolgathatsz minden jött-mentet.//

-  És ha igen? - kérdez vissza ridegen. Hát ha ismersz egyetlen jó utat is befelé, megcsókolom mindkét lábadat kincsem. Szinte elfog egyfajta erős érzés, hogy elmondjam neki hogy ez lehetetlen, ám tartom a számat. Minden lehetséges. Ha saját maga rohan a vesztébe én nem állok ellen neki. Tekintetem parancsszóra változik meg, hideg és metsző lessz. Átnézek rajta, mintha egyenesen a lelkébe bámulnák, mintha csak valami fontos és hasznos tanácsot próbálnák egyenesen a józanabbik énjének suttogni, de egy szavam sem hallatszik. Nem mondanám hogy bántott amit mondott, sok kell ahhoz hogy megkarcolják azt a vastag páncélréteget amely körbevesz. Egy szót sem szólok, hagyom hogy a saját kérdése legyen az utolsó amely felcsendül kettőnk beszélgetésében. Övé az utolsó szó. Remélem elgondolkozik rajta, mit is utasított el valójában. A csend reánk borul, én pedig elfordulok tőle. Még intek neki, mielőtt egy szempillantás alatt eltűnök az ösvényen, gyorsabban mit szem képes észlelni. Könnyű a járás, minden lépésemnél emlékek tódulnak fel...tíz lépés után kissé balra, majd onnan tizennyolc lépés múlva éles jobbkanyar...ma kidőlt fánál csalóka a lépés, öt lépést balra, majd a lápnál egyenesen előre, ameddig csak a villámsújtotta fához nem ér az ember...
Emlékek, emlékek bizony. Jó hasznát veszem a világjáró tudásomnak ezúttal is. Meg persze Modgudr utasításai is kellemesen navigálnak. Egy rossz lépés és szépen lassan elnyel a mocsár. Onnan pedig nincs kiút, én már csak tudom.

//Talán rókaalakban könnyedebb lenne a járás.//

Végül is, miért is ne ? Látni éppenséggel nem lát senki, és az apró mancsaimmal is könnyebben venném az akadályokat. Egy szempillantás az egész, és kissé alacsonyabbról szemlélem a világot. Apró macsaimmal könnyedén szelem át az akadályokat, játékosan felugrálva a magasabb területekre hogy átlássam a helyzetem. A szagok, az ízek, és az ösztönök, imádok róka lenni. Jóval könnyebb a mozgásom, finomabban látom a környezet apró buktatóit és csapdáit is. Megy mint a karikacsapás.

Hirtelen változik a másik arckifejezése. Érzékeli, hogy már nem kifejezetten őt nézi, hanem valami teljesen mást, ám tartja magát, és hidegen tekint vissza a másikra. Kissé megfeszülnek izmai, mely a köpeny miatt nem látszódik ugyan, de így is próbálja a lehető legkevésbé kimutatni ezt is. Mintha attól tartana, hogy egy ilyen láthatatlan mozzanata elárulna bármit is.
Mindketten csendben vannak egy ideig. Kéne most bármit is mondania? Nem hinné, így hosszadalmasabb némaság telepszik rájuk, jéghideg némaság, egészen addig, míg a férfi meg nem mozdul. Elindul egyre beljebb a mocsárban, Alicia pedig végig nézi, figyeli mozdulatait egészen addig, míg ki nem kerül látóköréből, el nem takarja egy fa, vagy éppen bármi más. Ő pedig nem szól, hogy megállítsa.
Lassan eltelő percekig még áll ott egymagában. Egyedül maradt, és egyre könnyedebbnek érzi magát, ahogy fokozatosan visszaáll a régi rend, a megszokott nyugalom - a bárd távozásával ismét önmaga. Még mindig nem tudja biztosra, hogy ez a személy miféle szerzet lehetett, de hogy semmi jóra nem számíthat tőle, ez kétségtelen a számára. Eltűnődik azon, ki lehetett ez az alak, azonban nem azért, mert annyira szimpatikus lenne a számára, csupán próbál rájönni arra, hogy ki ez, hogy miért kell tartania tőle, mert hogy kell, ezt nem kérdőjelezi meg.
Mély levegőt vesz. Talán elnyeli a mocsár, bár nagyon magabiztosan állította, hogy tudja az ösvényt. Vajon kellett volna csatlakozni hozzá?
Megrázza a fejét. Jól van úgy, ahogy most van, győzködi magát, hiszen tapasztalhatta, hogy mit művel a közelsége, nem? Jobb, ha egymaga utazik, a társak csak hátráltató tényezők, akikkel nem feltétlen lehet közös nevezőre jutni. Az erőviszonyok is ha mások, meglepő módon kialakulhatnak veszekedések - elképzelése szerint. Alicia már eleve egy olyan személyiség, akivel könnyedén vitába lehet szállni, csak mert megjegyzései kihozzák a gyengébb idegzetűeket a sodrukból, a nő pedig nem rest kihasználni ezen alkalmait, hogy fölényhez juthasson hozzá.
- Voile! - szólítja madarát, aki tudván, mi a feldata, odasuhan a fáról egyenesen karjára. Rászorít a nekromantára, ezzel már biztosan letelepedve oda, várva, hogy elinduljanak. A bagoly még felborzolja magát, majd békességben üldögél félig lehunyt szemekkel, mivel úgy érzi, nem kell aggódnia amiatt, hogy esetleg bajba kerülnek. Ha meg mégis... Egyszerűen felröppen a magasba, és ott segíti gazdáját, ahol tudja.


Bemerészkedett a mocsárba. Nagyon ritkán jár erre, minden mozdulata bizonytalan, botját maga előtt tartja, ezzel ellenőrzi, mennyire szilárd is a talaj, amire lépni kíván. Sokszor fut zsákutcába, lassan halad, de legalább nem süllyed egyre mélyebbre, nem veszik el úgy, mint az a rengeteg szerencsétlen, akik belesüppedtek az iszapba. Nem szeretne ilyen halálban részesülni, sőt, egyáltalán nem szeretne meghalni - még. Még szüksége van az életre ahhoz, hogy elérje azt, amit akar, utána viszont már békés szívvel hagyja maga mögött ezt a mocskos helyet.
- Vajon mikor érünk oda? - mormogja az orra alatt, és a baglyára pillant, aki gunyorosan tekint rá vissza. Halvány, elégedetlen mosoly válik láthatóvá a nő arcán, és megforgatja szemeit. Persze, mire is számított egy néma állattól? Hihetetlen. Csak nézni tud, de azt is olyan vérlázítón, hogy még ő maga is elcsodálkozik ezen. Hogy lehet egy madárnak ilyen pillantása?


Még beljebb került. Még mindig lassan sétál, botját még mindig használja ellenőrzésképpen. Lép egyet, és lecsúszik a biztos részről a lába, zuhanás közben Voile a magasba emelkedik, Alicia pedig némán zuhan a sárba, arcáról az őszinte döbbenet olvasható le. Hogy...?
Ahogy tud, felemelkedik olyan magasra, amennyire csak lehet, fegyvere után kapkod, de az távolabb van - a szilárdabb részen. Fene essen bele, így viszont nem tud kijönni. Haragosan néz abba az irányba, és még dühösebbé válik, amikor egyetlen lehetőség kerül elő, mint megoldás. Nem akarja ezt, egyszerűen megalázó, de nincs más választása, máskülönben búcsút inthet szánalmas életétől, mely csak abból áll, hogy minél keményebben dolgozzon, hogy egyre közelebb kerülhessen legfőbb céljához. Alsó ajkába harap, majd feltekint az egyik fán gubbasztó Voiléra.
- Indulj, kerítsd elő azt a bárdot! - inti, mire a madár pár szárnycsapás után felszáll, és amilyen sebesen csak tud, már repül is, hogy megtalálja az ezüstös hajzuhatagot. Addig a nekromanta a lehető legkevesebbet mozdul - tudja, hogy az csak ront a helyzeten. Jobb, ha mereven áll, ha meg se rezzen, még akkor sem, mikor érzi, hogy a sár betörekszik ruhái alá. Undorítónak találja, ahogy az iszap egyre jobban befedi, ahogy cipőjébe folyik, lábujjai közé, és csak még ökölbe szorított kezekkel tűr mindent, ami ilyen undorító.
Óvatlan lett volna? Meglehet. Most viszont jobb, ha nem keresi a hibákat, hogy hol tévesztett, hanem nekromantákkal és sötét tündékkel ellentétben imádkozik az Istenhez, hogy valaki kihúzza innen. Persze... Azt lesheti bárki, mikor fogja ezt megtenni. A Hold sincs már tiszteleti körében, így minek tenne ilyeneket? Természetesen reménykedik abban, hogy kimenekül ebből a kínos szituációból, még ha ez valóban megalázó is.


Voile szárnyal, keringőzik az ágak közt, míg meg találja azt, akit korábban látott gazdájával beszélgetni. Amint ez megtörténik, igyekszik a látókörébe kerülni, és úgy megközelíteni őt, megragadva karmaival vállánál a ruhát, hogy finoman húzhassa egy irányba. Remélhetőleg nem fogja azonnal elutasítani őt, de ha így is tenne, akkor durvábban fog következőnek próbálkozni, hogy a helyes irányba terelje a férfit - Alicia irányába. Ha esetleg a vállhúzásra nem reagál különösebben, akkor a másik kényelmesen megragadható dolgot veszi célba: azt a hosszú hajat, amilye van. Erre legrosszabb esetben csak hallgat, nem?

Az ösvény végéhez közeledtem már, a láp széléhez mikor a magasból egy bagoly csapott le reám. Gyönyörű, hófehér bagoly, amely szolidan belekapott a ruhámba. Könnyed legyintéssel hessegettem el, és próbáltam felmérni a területet. Előttem egy fűvel borított mező terült el, egyik a leghalálosabb csapdáknak a mocsárban. Ugyanis a fű, igazából láp, amely hamarább elnyeli az embert mielőtt annyit mondhatna : bikmakk. Veszélyes és csalóka hely a mocsár, könnyen elveszejti azt aki nem tiszteli őt, s nem számol szeszélyeivel. Lassan kezdem kitapogatni egy egykori híd mohával benőtt maradványait, valamit, ami szilárd pontokra épít, valamit ami alapján elindulhatnék. Ám ekkor újfent visszatér a bagoly, karmaival a vállamba kapaszkodva mintha csak valami állat lennék amit el tud vinni. A lábán acélkarmok vannak, ám ezeket már csak akkor veszem észre, mikor beléhasítanak a vállamba. Persze, mert lépten-nyomon acélkarmos bagolyba botlik az ember. Mindig kifogom a legszerencsétlenebb helyzeteket. Dühödten legyintek a karommal, a kiserkenő vér, és az elszakadt ruhám láttán kezdek dühös lenni erre a madárra. A kicsit is törődnék a viselkedésével, talán megfejthetném mit akar, azonban túlságosal leköt az átjáró megtalálása. Újfent lehajolok, s ujjaimmal finoman tapogatózóm, próbálok rájönni, merre lehetne menni. Menjek körbe, vagy próbáljam meg a biztosabb támpontok alapján egyenesen menni ? Ám az elmélkedésem újra a bagoly szakítja félbe, amely egyenesen a hajamba száll. A drága hajamba. Az én gyönyörűen ápolt hajamba. Beletép, belefűl, beleragad, s veszettül próbál kiszabadulni-vagy húzni valamerre, képtelen vagyok eldönteni.
- Remélem elbúcsúztál mindentől. - ragadom meg jobbommal a hosszú hajamban vergődő madarat. A félhomályban fénylő ezüstös szemek vad őrülettel figyelik meg. - Egyelek meg ? Vagy Ő egyen meg ? - kérdezem szinte élvezkedő vigyorral az arcomon. Megfeledkezek magamról, a célomról, arról hogy hol vagyok. Ez a madár beletépett a hajamba. Ezért büntetést érdemel. Jörmungand könnyedén siklik elő a ruhám alól, csendesen akár a lágy szellő. Teljesen körbetekeri a szabadulásképtelen madarat, s érzem ahogyan elkezdi szorítani az egyre gyengébben kapálózó madarat. Még egy pillanatot vár, mielőtt összeroppantaná, száját kitátva elkezdené kiakasztani az állkapcsát, hogy egészben lenyelhesse. Azért még azokat a vaskarmokat levenném róla. Várjunk csak vaskarmok ? Az utolsó pillanatban ragadom meg Jörmungand nyakát.
- Engedd el. - mondom neki, mire a értetlenül néz rám, s közelebb emelkedik az arcomhoz. - Azt mondtam engedd el, Jörmungand. - nézek ridegen a szemébe. Láthatóan nem tetszik neki a parancs, ám nekem sem túlságosan. Nem hinném hogy sok ok lenne, hogy elengedjem a madarat bármi is történjen. - Majd később megeheted.
A madár vergődve szabadul ki a szorításból, ám bolond nem vagyok hogy elszállni hagyjam, főleg miután úgy beleakaszkotott a hajamba, hogy kibogozni is lenne vagy fél óra. Egy irány felé mutat minden épkézlább jellel amivel csak egy madár képes. Egy madár nem képes mutatni. Ehh...mindegy. Talán érdemes lenne megnézni, kit vagy mit is akar nekem megmutatni. Ha pedig az időmet pazarolja ? Akkor Jörmungandnak megteszik kései vacsorának. Vissza a lápos mocsárba ? Mégis ki az az eszement aki arra a részre megy ? Rövid baktatás után rájövök, hogy ki volt az a szerencsétlen. Hát persze hogy az előbbi modortalan kisasszony. Nem érdekel.
- Jörmungand... - hívom elő az én kis kedvencemet, hogy késői vacsoráján egy finom baglyot fogyasszon el. Lassan tekeredik a karomra, magabiztosan fonva körül az áldozatot. Elfordulok és távozni készülök, mikor egy pillanatra egy gyönyörű tünde alak lép a mocsárba esett nekromanta mellé. Szemeim tágra nyílnak, megremegek, és oldalt egy fának esek. Nem...nem lehet. Ragyog a fénytől, arcán szelíd mosoly dereng, mintha maga a nap mosolyogna rám.
- Illúvien... - suttogom könnyektől, s érzelmektől túlcsorduló tekintettel. De nem lehet, én láttam, én láttam őt...láttam hogy... Kedvesen eltekint a fák között egyenesen a rejtekembe, egyenesen a szemembe...nem is, egyenesen a lelkembe nézve. Ő az, kétségtelen. Kedves, mély tengerkék szemek, s az az aranyló hajzuhatag, ezer közül is, csukott szemmel is megismerném. A nekromantához lép, kedvesen megcirógatja az arcát, majd mosolyogva rámnéz. Megtörlöm a könnyező arcom, ám mire visszanézek már nyomát sem látom Ilúviennek. Az egész rejtélyes, s érthetetlen, az is meglehet hogy csupán az elmém játéka. Nem tudom miért, de újfent torkon ragadom Jörmungandot, aki dühödten veszi tudomásul, hogy ezúttal sem ehet baglyot. Elég egy fél perc, hogy újfent tökéletesen csodás állapotba hozzam magam, az arcomra kedves, meleg mosoly ül ki ebben a szórakoztató újra-egymásra találásban. Könnyedén, hangtalanul közelítem meg a mocsárba esett bábjátékost, ügyesen kerülgetve az akadályokat, pontosan a háta mögül próbálok érkezni. Egy farönkön találok kényelmes ülőhelyet, s immáron minden készen áll a csodálatos belépőmhöz.
- Ez itt a tiéd, nem ? - mutatom a magasba a hajamba gabalyodott baglyot. Szélesen vigyorogva nézek szegényre, s élvezem egy pillanatig a helyzetet. Ő nyakig mocsokban süllyed szépen lassan, míg én kényelmesen és vigyorogva nézem. A szürkölet beálltával a szemeim egyre erősebben, s kirívóbban fénylenek, s hosszú hajamat kissé megborzolja a kellemesen hűvös szél. Jobb kezemben a bagolyt tartom, balomon pedig kedvesen integetek neki, pontosan úgy ahogy a gyerekeknek szoktak.
- Ohó, nos lássuk mit kezdhetünk veled. Fogd meg a végét ! - vetem oda a korbácsom végét neki, hogy megkapaszkodjon benne. Kis ügytlenkedés után megragadja, majd erősen magához szorítja. Húzom ahogyan erőmtől kitelik, s nem is tart soká, míg elég közel húzom ahhoz, hogy innentől már puszta kézzel is menjen. Elengedem a korbácsot, s magamban jót kacagok az ijedt arckifejezésén, ahogy kissé visszacsúszik. Ám nem hagyom elveszni, lenyúlok és megfogom a hóna alatt, s jól meghúzom. Nagyon könnyű súlya van, még egy nőhöz képest is. Nagy cuppanással szabadul ki innen, ám én még mindig a levegőben tartom, egyszintbe emelve, s az arcom közelségébe húzva.
- Nyugalom, nem akarok semmi rosszat. - mondom csítítóan. Jól az emlékezetembe vésem a vonásait azt hiszem ezt egy életre meg kell jegyeznem. Két gyönyörű szürke tó tárul a szemem elé, egyikben mélylila, a másikban sárga színű, apró szigetecskékkel, arca kifinomult, ahogyan a tündék-é szokás, ám valahogy ez másnak tűnik. A világos bőre színének gyönyörű kontrasztját éjsötét haja adja meg, mintegy csodálatos színkombinációt állítva fel ezzel. Valóban gyönyörű hölgyemény. Óvatosan, akár egy babát, úgy ültetem korábbi ülőhelymre a farönkre, ám nem szólok semmit. Meghálálja vagy sem az már az ő dolga. Az enyém most az, hogy a baglyot kiszabadítsam a hajamból...

Amennyire csak tud, mozdulatlan marad, hogy a lehető leglassabban ereszkedjen egyre lejjebb és lejjebb - a halálba. Néha elfintorodik, ahogy megérzi a sarat, amely beissza magát a felvett szövetek közé, körbeölelve egész testét, botja nélkül viszont még csak kihúzatni sem tudja magát, így marad a tűrés hosszú ideig. Arcára igyekszik nyugodtságot erőltetni, ám ennek helyét párszor átveszi az ingerültség és kényelmetlenség vonásai, gondolatait is egyre inkább megtöltik a kétségbeesés gondolatai, amelyeket a lehető legmélyebbre zár - elméje legelrejtettebb zugába. Nem akar egy nyikkanást sem hallani.
Az idő teltével nem tudná eldönteni, hogy egyre idegesebbé válik-e, vagy egyszerűen elkezd eddigi életén tűnődni, már-már beletörődve, hogy itt a vége. Ő nem akar meghalni, még élni akar, viszont nem is tud saját magán segíteni, tekintve, hogy nincs nála semmi használható, amivel kihúzhatná magát ebből a szörnyűségből. Voile sem tért még vissza, és ez is aggodalomra ad okot: lehet, valami elkapta őt. Bár nem olyan madárból faragták őt... Talán még most is keres...
Vagy cserben hagyta, mint egyszer korábbi gazdáját.
Ahogy ez bevillan, elsavanyodottan figyeli környezetét, ha már mást nem tehet. Nem engedi, hogy elhatalmasodjon rajta a félelem, amit pillanatnyi megingása okoz, és eddig is tisztában volt vele, hogy a bagolyban nem lehet teljes mértékben megbízni, mégis furcsán keserű érzéssel tölti el.
Finoman alsó ajkába harapva tűnődik tovább, melyből egy korábban már látott alak és hangja rázza fel. Meg sem próbálja takarni meglepettségét, amit megjelenése okoz, azonban baglya felmutatásával visszajön a tőle megszokott hidegség - részben megnyugszik, hogy az állat mégsem hagyta faképnél, részben viszont ott van a bizalmatlanság az ismeretlen iránt. Nem veheti biztosra, hogy kihúzza, még annak ellenére sem, hogy most itt van.
Baglyára nézve kissé mintha szikráznának a nő szemei. Egyértelmű, hogy társára haragszik, hiszen bolond módjára támadott arra a hosszú hajra... És természetesen az lett belőle, ami egy madárnak a halála: nem tud repülni. Ilyenkor vonja igazán kétségbe a nekromanta, hogy valóban jó döntés volt-e elhozni, hogy valóban érdemes volt engedni a kísértésnek, és segítőjének fogadni. Egészen okos jószágnak tűnik az esetek többségében, de ilyenkor kiderül, milyen csökött agyú.
- Igen, az enyém - válaszol hűvösen, gondolatban pedig még mindig átkozza azt a szerencsétlen jószágot, amelyik most többnyire nyugodtan lóg a hajrengetegben, belenyugodva, hogy innen most nem szabadul. Az integetésre és a széles mosolyra a tünde azonnal megacélozza magát: nem hajlandó dühbe gurulni, még ha legbelül fortyog is benne a méreg, amelyet legszívesebben a jókedvű képébe sprickolna. Kár, hogy az érzéseket nem lehet folyékon állapotba tenni...
Nem várja el a másiktól, hogy kihúzza, viszont roppantul irritálja, hogy csak üldögél és nézi, ahogy Alicia szépen, kínzó lassúsággal elsüllyed. Ez is egy meglepően undorító szokás, de hát mit is képzelt? Majd biztos kimenti őt a korábbi beszélgetés után!
Percekig még mindig csak van ott, mereven, egyre inkább irtózva attól a rengeteg iszaptól, ami körülveszi, azonban a benne egyre csak erősödő kétségbeesés még mindig nem ül ki az arcára. Meredten figyeli az ezüsthajút, aki végül megszólal, de úgy, mintha valami portékáról beszélne. Mit kezdhet vele?! Ez mégis miféle kérdés?! Mindössze egy ideg rándul ennek elhangoztával az arcán, azonban folytatja a csendes szemlélődést, mert érzi, hogy ezúttal akár még meg is menekülhet, nem csak hiábavaló várakozás fog folytatodni. Ha meg mégis... Addig szidhatja, míg szájába és tüdejébe nem jut a sár.
Egy korbács kerül elé, amire enyhe döbbenettel pislog párat. Még szerencse, hogy próbálta végig a magasban tartani a kezét, hogy ne süppedjen az is bele az ingoványosba, számítva, vagy inkább reménykedve egy ilyen végkimenetelben, viszont a hosszadalmas tartásnak a következménye, hogy alig érzi ujjait. Zsibbadnak, bármilyen felülethez érve szinte semmit sem érzékel, így ügyetlenkedve fogja meg a felé nyújtott fegyvert. Eleinte meglepő gyengeséggel, aztán minden erejét beleadva szorít rá - hiszen az élete múlik rajta. Nem szabad most elvesznie, különben egész eddigi utazása fölöslegessé válik. Erőt ad neki ez a makacsság és kitartás, és talán ez az egyetlen, amiért képes ráfogni. Jól látható rajta, mennyire erőlködik, majd amikor egy kicsit visszacsúszik, elengedi a korbácsot, és a földet kaparva igyekszik felhúzni magát, hogy még véletlenül se kerüljön vissza abba az indorító posványba. Egyre kevésbé csodálkozik azon, hogy néhai mestere ritkán járt erre...
A férfi megfogja a hóna alatt, és mintha egy kisgyerek lenne, úgy emeli fel. Alicia valóban nem egy nehéz fajta, a megannyi nélkülözés miatt igencsak soványka, ami a ruhák miatt aligha látszódik, így nem is kéne csodálkoznia, hogy így emelgeti. Igazából sokáig nincs is ideje ezen tűnődni, mivel annyira lecsökken az arcuk közötti távolság, ami némileg már sérti intimszféráját, és ha tudna, már hőkölne hátra - jelen esetben viszont amennyire csak tudja, hátrébb húzza a fejét. A csitító szavak mindössze gyanakvást váltanak ki belőle, nem tényleges megnyugvást, és bár felemeli a szemöldökét egy rövid időre, valamint távolabb is marad, de végül enged egy kicsit, és ellazítja az izmait. Hagyja, hogy a másik alapos vizsgálódásba kezdjen, hiszen már mindegy - haja alól hegyes fülei kissé kilátszódnak, és ha már egy pillantást vetett selejtes szemeire, egyértelművé válhat fajtája. Nincs értelme tiltakozni, de ettől függetlenül még látható rajta, hogy nem feltétlenül bízik meg a másikban, ha másból nem is, hát a szeme csillanásából könnyedén lehet erre következtetni.
Végül a sokat vigyorgó bohóc lerakja a nőt arra a farönkre, amin korábban ült. A nekromanta feszélyezve érzi magát, de ennek jelét sem mutatja, helyette pillanatokig mered a másikra, várva, hogy bármi lépést tesz-e. Még végignézni sem tud rajta, mert a hajában csüngő Voile igencsak szembetűnő, így egy mély sóhajtással lecsúszik a fáról, óvatosan lép a biztosabb talajra. Elcsodálkozik saját súlyán - mintha elfelejtette volna, milyen érzés is járni, a saját testét tartani. Mondjuk ennyi idő után az ingoványosba szorulva... Talán nem olyan meghökkentő.
Még fogja a fát, amíg elmúlik bizonytalansága, aztán odalép a férfihoz. A haja felé nyúl, aztán feltekint rá, megbizonyosodva arról, engedélyezi-e, hogy hozzáérjen, avagy sem, és kedvező esetben amennyire csak tudja, a bagolyról letekeri a hosszú tincseket - egy ideig némán. Nem sieti el Voile kiszabadítását, próbálja úgy lehámozni róla az ezüstös láncokat, hogy a tulajdonosának se fájjon. Mégiscsak megmentette...
- Miért jöttél vissza?

Az apró tündekezek óvatosan kezdik kibogozni a hajamban ragadt kismadarat. Remekül belefűlt, de remélem ki lehet szedni. Ha más nem levágom. Mármint nem a hajamat, hanem a madár lábait. Majd pont az én gyönyörűséges hajamban tennék kárt. A bokáig érő, puha selymességű, csodálatosan hófehér hajamban. Az én egyik legféltettebb kincsemben. Az én leggyönyörűbb ajándékomban. A hosszú évszázadokon át kialakult rutinműveletté vált a gondozása, ám számomra mégis minden egyes alkalom jelentőségteljes pillanat. Ahogyan a fésű hozzáér, szinte hallom az örömsikolyát, azt a vággyal és kevélységgel dagadó büszke szellemének kéjes sóhaját. Nem is egyszerű haj, hanem egy külön személy, egy csodálatos lény akit fáradhatatlanul gondozok, és dédelgetek. Lehet hogy a rókabundám is ettől ilyen pihepuha. Az én legfőbb ismertetőjegyem, az én hófehér hajzuhatagom. Na persze akkor amikor fűbe fába beleakad, menthetetlenül ollóval fenyegetem.
- Miért jöttél vissza ? - hangzik a kérdés amelyről sejtettem hogy jönni fog. Vajom miért ? Elméletileg nem kell különösebb indok hogy segítsek egy bajba jutott emberen. Vagyis tündén. Végül is ezt diktálja a józan ész. Ezt egy percig sem gondoltuk komolyan, ugye ? Hát nem túl kedélyes társaság annyi szent. Viszont megmentettem az életét. Nem mintha zavarna a halála. Csak egy kicsit. Ennek a mocsárnak a rothadó bűzéhez nem illik, egy élet halálának fenséges pillanata.
- Nem tudom. - válaszoltam. Valóban, a sok ok közül kiválasztani a döntő érvet, nem volna könnyű feladat. - Te mit csináltál volna ha nem jövök vissza ? - kérdeztem, majd felé fordulva élesen villanó ragadozószemekkel fürkésztem a hajamba szorult állatot. Az aprócska kezei lépésről lépésre csomóztak ki az ezüstös rengetegbe veszett karmokat. Lassú és óvatos, én pedig próbálom rezdüléstelen arccal tűrni hogy meg-meghúzza a hajam. A ruhám alatt lassan tekeredik az én drágalátos kígyóm, egyre szorosabbra fonódva rajtam, hogy kiutat találjon a bal karomra csavarodva. Arcom közelébe emelktem karom, egy pillanatig gy tűnit mintha a tenyeremet bámulnám.
- Jörmungand ? - kérdeztem a ruhám ujjából előbukkanó kígyótól. Az alávaló könnyen kicsúszott a ruhámból, egyenesen a földre. Odalent körbetekerőzött, és felmagasodott megmutatva elképesztó hosszát és szépségét, majd elkezdett felkúszni a lábamon. Valójában sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan fér el rajtam, de sehogyan sem tudtam rájönni. Annyi bizonyos, máshol nem is lenne meg. Próbáltam már a nyakamban, táskában, még a hajamba csavarva is, de sehol sem tudott olyan jól meglenni mint a ruhám kellemes melegében. A mocsár füves buckái közé lecsúszva körbetekeredett rajtam, felmászva a törzsemen, a fülem mellett bukkanva ki a nekromantára hisszegett. Hátrahúzta a fejét, s elrugaszkodásra készült, ám még időben megragadtam a nyakánál, pontban mielőtt még a tündének ugorhatott volna. Kicsit rángatózott, majd hagyta hogy az orrára koppintsak, megszokott dolog volt ha rosszat tett. Elengedtem, hagyva hogy a földre essen, s a nekromantára néztem, mintha semmi sem történt volna.
- Nem kellene felelőtlenül járnod kellned a mocsárban. - mondtam tényszerűen, kicsit sem  dorgáló hangon. - Kíváncsi lennék arra, hogyan jutottál volna tovább, ha a legkönnyebben járható ösvényről is leszédülsz.

Tényleg próbálkozik azzal, hogy óvatosan, hajhúzás nélkül szabadítsa ki az idióta tollast, bár nem feltétlenül jár sikerrel. Néha egy-egy tincset másképp húz meg, mint amerre kéne, és csupán annyi a szerencséje, hogy nem tesz egyetlen hirtelen mozdulatot sem. Lassan csinál mindent, mintha idejük, mint a tenger lenne, még ha tudja is, nincs ez feltétlen így. Jó munkához viszont idő kell - tartja a mondás, elsietni meg most egy borzasztó döntés lenne.
Még mindig felfoghatatlan a számára a tény, hogy ez a bolond dög belerepült a másik hajába, és lehet, hogy elég mocskos húzás lett volna tőle, azért mégis... Gondolkodni neki mekkora megerőltetést jelent? Mert ezek szerint nagyot, pedig még egy hígagyú szárnyas is megállapította volna, hogy roppant bugyuta dolog ilyet csinálni. Vagy csak szimplán túl agresszív volt? Fene se tudja, de az még véletlenül sem fordul meg a fejében, hogy Voile aggódott volna érte, hiszen miért tett volna ilyesmit? Csak egy madár, aki képes cserben hagyni a gazdáját - akár Alicia. Ő is képes lenne faképnél hagyni azt, akinek szüksége lenne rá. Pontosan ebben hasonlítanak.
- Ez most komolyan kérdés? Szerinted mégis mit tudtam volna? - nevet fel halkan, gunyorosan. - Nem túl szívesen, de elpusztultam volna - ad aztán tömör választ, pár másodperccel később. Előbb-utóbb úgyis eljön érte úgyis a lelkeket összegyűjtő sötét alak, és már némileg ugyan könnyebben kezeli a korábbi életveszélyt, azért még tudja: nem szívesen lelte volna a sárban halálát. Túl megalázó lett volna, de pontosan egy nyomorult nekromantához illő, legyenek akármilyen nemes céljai is. Egy holtidéző holtidéző marad, azaz bűnös lélek.
- Mást úgyse csinálhattam volna, a mocsár nem olyan kegyes, hogy velem kivételt tegyen, csak mert elvileg a lakosa vagyok.
Gyakorlatilag meg nem. Szíve... Ha lenne még olyanja még Nebelwaldba húzná őt, vissza oda, ahol rég volt, abba a számára csodás, lenyűgöző környezetbe, melyet otthonának tudhatott, ahol várná egy szerető család, ha nem történt volna mindez. Fellobban benne a sors hideg átkozása, saját maga és döntéseinek szidalmazása, az a dühítő érzés, hogy belement abba még nagyon régen. Újra és újra, megállíthatatlanul tör elő belőle minduntalan, ha erre gondol, bár már rég nem kéne érdekelnie, mi is volt a múltban. Előre kéne néznie, előre, abba az irányba, ahol még találhat valamit, de csak részben képes erre. Mindig visszatekint, mindig visszafordul, csak hogy ismét maga előtt láthassa, mi is a célja. Tulajdonképpen abból merít erőt, amit már sosem hozhat vissza.
Finoman alsó ajkába harap, ahogy egyre csak bogozza ki Voilét a hajzuhatag ezüstös börtönéből. Nem húzza meg. Nem tépi ki a haját, mivel ez a minimum, amivel tartozik neki, de nem áll szándékában túlzásokba sem esni, így nem is kívánja felajánlani egész életét, csak mert most kapott egy új lehetőséget tőle. Ha elpazarolja... Az már az ő gondja lesz. Mindenesetre hajlandó megtenni egy komolyabb kérést, ha arra kerülne sor, sőt - szükségét érzi, hogy segítsen neki valamiben. Nem örömmel... De mégsem kényszerrel.
Egy számára érthetetlen szónál felpillant a férfira kérdőn, némileg várva, hogy mégis mit akar, abbahagyva a fejtegetést, és csak utána tűnik fel neki a kígyó, ami társa kézfején van. Megállja az undorodó vonásokat, melyeket annak gondolata vált ki, hogy a hajasbaba saját testén hordozza ezt a már most hatalmasnak tűnő dögöt. Ő képtelen lenne erre... Nem azért, mert annyira félne az állatoktól, a hüllőktől, a pikkelyesektől, egyszerűen csak a külső takarójuk olyan, amit nem viselne el a hasán, a hátán, a lábain. Frusztrálná őt, idegesebbé és ingerültebbé válna, így megértés gyanánt is csak annyit tud mondani: furcsa ízlése van a másiknak. Aztán... Aztán az a dög lekúszik a földre, megmutatva teljes valóját, amitől hátrálni kényszerül akarata ellenére is, elengedve a selymes hajzuhatagot. A bagoly igyekszik a lehető legnyugodtabb maradni a másik ragadozó látványától - korábban már megmenekült, talán most is van egy olyan csekélyke reménye, hogy nem fogja felfalni őt. Persze azért fél, nyugtalan, ezt szárnyának néhány ideges rezdüléséből könnyedén meg lehet állapítani.
A csúszómászó visszakúszik gazdájához. Feszülten követi a tekergőző mozgást, már ameddig a ruha ezt láttatni engedi, a következő pillanatban pedig már az óriás fejénél bukkan elő. Alicia szemeiben óvatosság, ugyanakkor elszántság és némi harag is csillan, hátha ezzel a tekintettel a kígyót visszavonulásra, vagy legalább megállásra készteti, de nem... Hátrahúzza a fejét, és a nő már későn tudna csak elhajolni, hogy elkerülje a fogakat, azonban a férfi megállítja a hüllőt. A holdcsókolt megkönnyebbülten engedi ki tüdejéből halkan a levegőt, még figyeli, ahogy a dög orrára koppintanak, aztán visszatér jelenlegi feladatához: a hajcibáláshoz, azaz... az óvatos hámozgatáshoz.
- Szerintem erre te magad is tudod a választ - vonja meg a vállát kissé dacosan. - Mellesleg ez egy figyelmeztetés volt, hogy Voile és én ennek a gyomrában végezzük, ha nem sietünk? - érdeklődik a házikedvenc felé bökve állával.

Ahogyan látom a másikat megfeszülni kis híján megnevettet. Ártatlanabb vagyok mint a ma született bárány. Elég ránézni és már megesik rajta a szívem. Bár nem látok a ruha alá, tudom hogy rettentő sovány. A súlyából könnyen meg lehetett állapítani. Vajon eszik rendesen ? Nem a mi dolgunk. Hát persze, miért is lenne az ? Elvégre nem kell mindenkit úton útfélen a nyakamba kapni és cipelni. Az elmúlt kettőszáztizennégy év során mindenkit felelőtlenül a nyakaba vettem és végül én maradtam itt, üres kézzel. Már lassan ideje volna megtanulnom a leckét.
- Szerinted elférnétek ketten a gyomrában ? - nézek rá értetlen tekintettel, szánt szándékkal kiforgatva a szavait. - Te még csak talán, de hogy az a szerencsétlen is... - mutatok a bagolyra. Felnevetek, majd egy picit hallgatva nézem ahogyan az utolsó gubancot is feloldja a bagolyról aki valószínűleg most repes az örömtől. Elvégre nem lett vacsora belőle, ennek meg talán mindenki örülne. Elfordulok, beletúrok a hajamba, majd könnyedén megemelem hogy sálként a nyakam köré tekerve hátradobjam a bal vállam felett. Még így is a derekam aljáig ér. Az én gyönyörű hajam egyedülálló jellegzetességem. Elégedetten sóhajtok egyet, jelezve a hálámat ezért a kellemetlenségért. Az hogy kihúztam a mocsárból, már nemsokat számít nekem. Csettintek egyet a nyelvemmel, mire Jörmungand alázatosan odakúszik a lábamhoz. Fejét leszegi, nagy ívben kerülve a tündét, akár egy gyerek aki valami rosszat művelt ki és most látványosan megbánást színlelve megpróbálna visszaférkőzni a kegyeimbe.
- Nem, nem. Felejtsd el. Tedd hasznossá magad, és akkor visszajöhetsz. - mondom neki látva ahogyan felkéredzkedne a ruhám alá. Tudom mennyire szeret ott lenni, és azzal szoktam büntetni, hogy megvonom a kellemes meleg zugot tőle. Ebből tanul, ha másból nem is. Jobb ha időben megjegyzi hogy nem nézek el neki mindent. Mint amikor megette a nyulat amit Mikának akartam adni. Akkor annyira begurultam hogy még azzal is megfenyegettem hogy kígyóbőr cipőt csinálok belőle. Akkor tényleg nagyon dühös voltam. Ki is vágtam az ablakon. Ravasz egy dög ez a Jörmungand. Szinte úgy érzem, tényleg van egy kis esze. Nem mintha tudna grimaszolni, de látványos szégyenkezéssel csúszik el, de tudom hogy csak arra vár hogy megsajnáljam. Na azt ugyan várhatja. Ahogyan háttal állok a tündének, hallom ahogy Frya megszólal a számon. Nemigazán tudok ellenállni nagyon, gyorsan kibukkan a két kérdés.
- Megyünk vagy maradunk, Sil ? Dolgunk van, emlékszel ? - hallatszik Frya finom, ám egy kissé torzított női hangja. Amikor nem engedem, mindig torzul a hangja. A visszhangként hallatszik, olyan mintha nem is az én számból jönne. Már megszoktam, de remélem nem ijesztettem rá a másikra. Talán ideje volna bemutatkoznom, ha már elárultad a nevem. Te áruló. Ugyan már, most mennyit számít ez. Kihúztad, mert megesett rajta a szíved. Hát még maradunk. Megfordultam, és egy enyhébb tiszteletteljes meghajlással bemutatkoztam.
- Yrsil vagyok. Egy egyszerű démon, már ha megbocsátod ezt nekem. Az előbbi hang pedig a társam Frya. - mondtam komoly arccal. Persze könnyen meglehet hogy gyűlöli a démonokat. Ez esetben egyszerűen továbbállok, elfogadtam hogy vannak akik erősebb ok vagy indok nélkül gyűlölnek minket. Nem hibáztatnám ha így tenne.
- Most pedig mennék, ha megengeded, mivel a lányomról kell gondoskodnom. - válaszoltam mély szomorúsággal a hangomban. - A kivezető ösvény arra van. - mutattam egy alig látható, bokrokkal benőtt vékony utat a távolban. - Ha esetleg velem tartanál, egy ideig elvezethetelek.
Kinyújtottam a kezem felé, miközben olyannyira csökkentettem az aurámat, amennyire csak arra képes voltam. Egyszerűen csak hagytam hogy szabadon döntsön. Mennem kellett, több időt veszítettem itt mint amennyit szabadott volna. Tekintetemet a tündére vetettem, arcomról eltüntettem a hamis mosolygást, s immáron csak barátságosan néztem rá, nem akartam bántani. Én ugyan nem...

A visszakérdezésre ismételten megvonja a vállát. Kéne tudnia, mennyit eszik egy kígyó általánosságban? Bőven elég, ha Voile étrendjét és a számára szükséges eleséget megjegyzi, na meg ott van saját ellátása is, mással viszont nem különösebben szeretne foglalkozni. Épp elég baja van már így is, főleg úgy, hogy a madár is sokszor csak púp a hátán. Nem mintha a bagolyra akkora figyelmet kéne szentelnie, hiszen többnyire megtalálja magának az étket pockok és más rágcsálók formájában, elég szabadon van engedve ahhoz, viszont ha városban vannak, ott azért rákényszerül arra, hogy vegyen valamit neki, amit aztán széttéphet, majd nyugodtan elcsipegethet, ami... Nos, cseppet sem romantikus látvány.
- Voilét legfeljebb később adod neki, vagy megeteted vele előbb őt, és míg meg nem kíván a háziállatkád egy rágós falatot, addig magad mellett tartasz - osztogatja az ötleteket közönyösen. Nem hinné, hogy bármi ehhez hasonló megtörténne, tekintve, hogy még most is életben van, abba pedig nem szól bele, hogy baglya kicsit sem szerencsétlen, mert azzal hazudna. Épp elég indokot adott ahhoz az állat, hogy rosszat gondoljanak róla, bár Alicia szemében aligha süllyedt volna ennél jobban. Így is elég mélyen van ez a dög, már találkozásuk pillanatában tudta jól, hol helyezkedik el a becsületskálán.
Ahogy lekerül a madárról az utolsó ráfonódott hajszál is, egy pillantra belekapaszkodik a nekromanta karjába, majd pár sietős szárnycsapással már fel is emelkedik a levegőbe, és egy odébb lévő fán telepszik le, onnan néz le gunyoros pillantásával a párosra. Gazdája követi tekintetével őt, és amint rászorít az egyik vastagabb ágra, csak lemondó sóhajtással fordul vissza megmentője felé halántékát masszírozva egyik kezével, másikkal leesett csuklyáját húzva vissza fejére. Ezeket követően lehajol botjáért, némileg forgatja kezében, és ugyan már megszokhatta fogását, a mocsár veszélyeinek megtapasztalása után mégis olyan idegennek hat elsőre.
A pikkelyes visszakéredzkedésére legszívesebben grimaszolna, ám a kiülő vonásokat igyekszik a lehető legjobban elnyomni. Valahogy nem vonzza a gondolat, hogy egy ehhez hasonló lény legyen a ruhája alatt. Meg úgy... Semmi se legyen öltözéke alatt, ami nem ő.
- Hogy bírod elviselni? - utal a hüllő cipelésének mikéntjére, miközben figyeli a meghunyászkodó teremtményt, amely magát sajnáltatva csúszik valamivel odébb. Undok, ravasz dögök, talán még rosszabbak, mint Voile, bár ő se egy szent. A gondolatára felpillant arra a fára, amire leszállt - biztos távolságra a férfitól -, csípőre teszi a kezét, és szórakozottan, egyben rosszallóan megcsóválja a fejét. Aztán... Az ezüsthajútól olyan hang érkezik, amire nem számított volna - elvégre ki mástól is jöhetett volna? Nincsen a környéken más, csak ők ketten, akik beszélni képesek.
Nem tudná mihez hasonlítani, leginkább egy eltorzított női hang jut róla eszébe, és éppen ezért is lép el az ezüstöstől egy-két lépést távolabb, pillantása gyanakvóvá válik, de nem kérdez. Megfeszült izmokkal várakozik, felkészül arra, ha esetleg néhány szolgálóját maga mellé kell parancsolnia, hogy saját életét mentse. Voile bizonyára itt ki is vonulna - egyértelmű, hogy nem akarja ismételten megközelíteni a másikat, főként a haja miatt.
A férfi megfordul, mire visszafojtott lélegzettel vizsgálja őt, lelki szemei előtt már látja a csontvázak pecsétjét, viszont a legváratlanabb történik: bemutatkozik. Teljesen elfelejt védekezni, a kemény védőfalak egy pillanat alatt válnak apró porszemekké, arcára kiülnek a meglepett vonások, és hirtelen szólni sem bír. Pont most? Hihet neki? És... Hogyhogy van egy társa? Mi ő? Azt leszámítva, hogy démon, mert ezzel sok minden magyarázatra talál, azonban azzal még mindig nem ért egyet, hogy egyszerű lenne. Ő az egyszerű, maga Alicia, nem egy pokoltűzre szánt, aki olyanokat művel, mint például a megmentése vagy a mocsárban való mászkálás. Az ezt követően elhangzó dolgok pedig csak még jobban sokkolják a nekromantát: lánya van. Felmerül benne a kérdés, hogy mégis ilyen hogy lehet, de amilyen barátságos démonok létezhetnek, könnyedén megeshet, hogy valakit befogadott egy emberkölyköt. Mert... Nem lehet gyerekük, ha jól tudja, vagy tévedne?
Megmutatja, merre is kéne mennie, ha ki akar találni az ingoványosból, viszont két okból sem menne: be akarja gyűjteni azt a különös tárgyat, amit hajkurásznak nem túl messze innen, hogy meggyógyítsák azt a keresztest. Másrészt... Ezeknek az információknak a birtokában nem nehéz kitalálnia, hogy mi is történik most - legalábbis ha nem téved.
- A lányod... Az a keresztes, akit meg akarnak gyógyítani? - érdeklődik, mielőtt követésének beleegyezése jeleként megfogná a kezét. - Mert ha igen, Alicia Zharis, szolgálatodra - teszi kezét mellkasára, szíve fölé, és kissé meghajol.

Nos, egy érdekes játék a mocsárban, amiért jár a 100 Tp, gratulálok.