Quest for Azrael
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Legutóbbi témák

» [Magánküldetés: Kyrien von Nachtraben] - Családi titkok
by Kyrien Von Nachtraben Kedd Nov. 05, 2024 6:37 pm

» Erlendr - emlékiratok
by Erlendr von Nordenburg Pént. Nov. 01, 2024 7:40 pm

» Küldetés: Az arany fényében tündökölvén (V.I.Sz. 822. Tél)
by Jozef Strandgut Hétf. Okt. 28, 2024 3:45 pm

» [Magánküldetés] Rote Fenster hinter den Wänden (V.I.Sz. 822. Nyár)
by Nessaris Maera Szomb. Okt. 26, 2024 6:21 pm

» [Útvesztő] A magoi hét próbája
by Ostara Kedd Okt. 22, 2024 12:49 am

» Élménynek túl rövid...
by Erlendr von Nordenburg Szer. Szept. 25, 2024 7:39 pm

» Képességvásárlás
by Jozef Strandgut Vas. Szept. 22, 2024 7:21 pm

» Mesterségekhez kötődő vásárlások, receptek, alapanyagok
by Hóhajú Yrsil Csüt. Szept. 19, 2024 12:19 pm

» Enoch ben Metathron
by Noel Vas. Szept. 08, 2024 12:18 pm


Ön nincs belépve. Kérjük, jelentkezzen be vagy regisztráljon

Azonnali játék: A medvés ember

+2
Hóhajú Yrsil
Wilhelmina von Nachtraben
6 posters

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali játék: A medvés ember Empty Azonnali játék: A medvés ember Szomb. Május 14, 2016 12:14 am

Vendég


Vendég

Jártál már valaha az Északi királyságban? Igen vagy Nem? Ha igen, akkor nem lesz nehéz megtalálnod azt a helyet, ahonnan a Nordenfluss ered. Egész Veronián ismert, hogy ott van egy halas-tó, ami finom ízű halakkal van tele;  azonban ott jelenleg medvék vannak, és szinte halálra dézsmálják magukat. Ami az egészben a legfurcsább, hogy a medvéknek van egy főnöke(agg, makacs mágus ember), aki eme bundás vadakkal képes beszélni. Napról napra nő a kár az állatok miatt.

Feladat: Menj a Halas-tóhoz, s keresd fel az idős hajthatatlan embert, aztán győzd meg arról, hogy kárt okoz Veroniának tettével. Ezután érd el, hogy az öreg mágus a medvéivel együtt elmenjen onnan, míg végleg ki nem fogják az összes halat a tóból.



Kellemes alkotást, s annyit súgok mindenki élményét el fogom olvasni! Sok megoldás van, maradjunk ésszerű keretek között!

A jutalom az élményért: 1500 Váltó

A határidő: Május 18.

2Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Szer. Május 18, 2016 8:27 pm

Wilhelmina von Nachtraben

Wilhelmina von Nachtraben
Vámpírmágus
Vámpírmágus

Ismét egy megbízatás, amire többé-kevésbé úgy jutottak el, hogy belebotlottak egy faluba, és annak problémáiba. Lassan kezdi magát a páros úgy érezni, mint holmi jótékonysági szolgálat, de hát ez nem is meglepő, hisz voltaképpen magukravállalták. Ők keresték a... hát, bajt is, meg a vele járó jót is, mert a jutalom sosem marad el. Néha még pénz formájában is megmutatkozik, nem, mintha azt tartanák a legértékesebbnek.
Ez a jelenlegi "feladat" kifejezetten tetszik nekik; nem is árt, ha megbarátkoznak a dologgal, amibe csöppentek. A meggyőzés nem szokott gondot okozni, hiszen Minát elég eszes fából faragták, nem keveset művelte magát az évek során, ezenfelül... - Majd legfeljebb rápislogsz a bácsira kettőt azokkal a hatalmas alkonyszemeiddel, és egyből elhordja a medvéi bundáját rögtön.
Vannak tehát tervek. Ily ambiciókkal állnak neki küldetésüknek, és teljesen pozitívan boldogan baktatnak a tó mentén, mintha csak kirándulnának. Talán, mert... azt is teszik?
Meglátnak egy kisfiút, aki éppen kacsázik a tavon, s úgy döntenek, ő kiváló delikvens lesz az idős úr fellelése céljából. Meg is közelítik hát. A fiú elég furcsállón néz rájuk, ahogy kétségtelenné válik számára, hogy igen, vele akarnak beszélni, s folyamatosan aggodalmas pillantásokat vet feléjük.
- Szia... - szólítja meg, ruháját gyűrögetve. Sohasem kezelte könnyen a gyerekeket. - Nem kell ilyen ijedten nézni. Csak keressük a...
- Medvés bácsit. Nem tudod megmondani, hol van?
- Tudod, övék a medvék, varázsol, meg beszél velük... - Mina nagyon reméli, hogy a pletykák, amiket hallott, többé-kevésbé korrektek, különben bolondokházába lesznek küldve egy kisfiú által. Így szinte rimánkodva néz azokba a szemekbe, de hála az égnek, a pletykák igazak lehettek, mert a kölyök szemeiben fény gyúl ki, s lelkesen bólogatni kezd. - Persze! Az öreget keresitek? De mit akartok vele? Elűzitek a medvéit? - kérdi szinte reménytelenül. Mina erre beletúr a hajába.
- Azt még nem tudjuk. Szeretnénk beszélni vele...
- De akkor miről?! - vág a szavába panaszosan a gyermek.
- Hát, mi is a medveprobléma miatt jöttünk, efelől ne aggódj. - A fiú megnyugodni látszik egy picit. - Majd meglátjuk, mire jutunk, nem feltétlen szeretnénk haragba kerülni vele, sem senkivel.
- Eddig annyian beszéltek vele és senkinek sem sikerült! Nem hallgat senkire, a vén varázsló! Pedig szépen mondták, először szépen, aztán már csúnyán is mondták, de mindegy volt neki. Tirátok talán hallgat, ti idegenek vagytok!
És ezért számítasz ránk, mert idegenek vagyunk, na hát ez is furcsa... - Megtesszük, amit tudunk. Én is varázsló vagyok, talán jutunk valamire - mosolyog. Igen, ezt az apró információt muszáj volt elejteni. Végül is, mi furcsa van egy varázslóban?... Mi furcsa van egy... vámpír... varázslóban? Rendben, azt nem kell tudnia a srácnak, hogy mit tud varázsolni...
...ám úgy tűnik, kíváncsi rá, új fénnyel világol fel tekintete. - Tényleg? Varázsló vagy? Akkor... Mi lenne, ha elvarázsolnád a medvéket, hogy menjenek el? Vaagy... hogy felfalják az öreget! - csettint egyet az ujjával az ötletre, majd felkacag, Mina pedig aggodalmasan ráncolja a szemöldökét.
- Az azért elég gonosz dolog lenne. Embert ölni igazán nem jó dolog...
- Ezt mondjátok az öregnek! - kap az alkalmon a kölyök. - Nem marad élelmünk, az összes halat befalják azok az éhenkórász...
- Rendben, ha azt szeretnéd, hogy változzon valami, akkor vezess el hozzá minket, légy oly szíves. - mosolyot rá Damien, amolyan feddő tanár-módon, a kisfiú pedig ódzkodva, lesütött szemekkel indul meg. Damien meg egy kicsikét gonoszul örül annak, hogy legalább egy kölyköt sikerült megijesztenie. Azt is biztosan csak a fekete bőre miatt.
Kutyagolnak egy darabon, a tó mellett, majd egy kisebb növénycsoportba rejtett fakunyhóhoz érnek. Nem is tűnne fel elsőre, hogy van itt valami, olyannyira körülnőtte már a természet, teljesen része magának a tavi atmoszférának. Érdekes lehet itt élni. Egy egész életen át mocsarat és halat szagolni. Bár, aki medvékkel barátkozik... A medvéknek se lehet valami rózsás illatuk. Ám biztos puha a bundájuk. Vajon az öreg szokta simogatni őket?
Ilyesfajta gondolatok siklanak át a leányzó arcán, ahogy a gyerek sietős léptei egyszeriben lelassulnak a kégli megközelítésekor. Mintha csak valami rituális félelem tartaná vissza, a varázsló lakának közelébe vonakodik menni. Úgyhogy meg is áll, és mutatóujjal rámutat a házra. - Ott tanyázik - suttogja. - Ha bementek, vigyázzatok, fura egy szerzet. Ki tudja, lehet, hogy most is egy medveboccsal játszadozik. Neveli rá, hogy pusztítsa a halakat...
- Rendben van, köszönjük, mehetsz most már dolgodra. - Bár nemigen hiszem, hogy van olyanod...
A gyerek hátrál pár lépést, gyanakodva a házra néz, vissza rájuk, int néhányat, majd sarkon fordul és elinal, ahonnan jött.
Mina kifújja a levegőt. - Fúha... Ki menjen be előbb?
- Megyek én... - sóhajtja a sötét tünde, majd az ajtóhoz lép, és rendeltetésszerűen koppant hármat. Ami elég mesterkéltnek hat, de az nem baj...
Ahogy sejtette, semmi válasz. Mina is kopog hármat. Erre már odabentről valamiféle állatnyöszörgés hangzik, meglepően tényleg kísértetiesen hasonlatos egys medvebocs hangjához...
Damien halkan, óvatosan benyitja az ajtót, és bekukkant... - Óh te... Pelyheske, ne méltatlankodj... úgy no... maradj szépen...
Most élénkebben hallja meg a nyöszörgést, amint az öreg - aki egy jókora ágyon ül - karjaiban próbál megtartani egy bolyhos medvebocsot, kinek apró mancsai kalimpálnak a levegőben, ahogy próbál szabadulni. Végül az erősebb ifjonc állat mégis kiszabadul, és a földön elkezd vágtázni a bejárat felé. Ez egészen addig működik is, míg bele nem ütközik Mina lábába...
...aki is elképedten bámul rá. Két apró fekete pöttyszem felpislog rá, s a maci értetlenül dörzsölni kezdi bevert orrát.
- Pelyhes...? - Az öregember kíváncsian néz feléjük, hunyorogva. Láthatóan alig lát már...
- Öhm... szép napot. - Mina nem éppen erre számított. Azt hitte, valami rémes, morcos, ijesztő, mesekönyvekben szereplő, ronda, ragyás arcú mágust kell majd keresniük, aki vérmes vadállatait, a medvéket szándékosan arra használja, hogy az embereknek kárt okozzon. ...Jó, talán nem hitte pontosan ezt, de valami gonoszabb kép élt a fejében. Amit lát, az pusztán egy kedves, törékeny öregember és egy... kisállat. Egy édes kisállat. Azzal pedig a vámpírt pillanatok alatt le lehet nyűgözni...
- Óh, idegenek? Jó házőrző vagy, Pelyheske. - nevetgél az öreg, Mina pedig elvörösödik. - Miért jöttél, fiatal leányzó? Segíthetek valamiben?
Damien nagyon sajnálja, hogy meg kell törnie az illúziót... - Attól tartok, uram, nem pusztán egy fiatal leányzó érkezett önhöz. - mosolyodik el kényszeredetten, még mindig az ajtóban álldogálva. - Elnézést, beljebb kerülhetünk?
- Csak gyertek már, a végén kiszalad Pelyheske!... Hagyjátok a fenébe ezt az udvariasságot... ha nem tudnám, hogy nem ártó szándékkal jöttök, nem lennék ilyen óvatlan.
Beljebb kerülnek hát, próbálva megkeresni a varázsló pillantását, amelyet meglehetősen nehéz, mert az mindig másmerre van, képtelen fókuszálni bármire is. - No, mondjátok, mi végett jöttetek erre? Valami mágikus főzet kellene nektek? Esetleg...
- Nemm, nem... - tiltakozik szokatlanul magas hangon és túlságosan is hamar -, semmi ilyesmi. Igazából azért jöttünk, mert... szeretnénk önnel beszélni.
Az öreg arcán először tiszta értetlenség, majd felismerés és azt követő komorság foglal helyet. Mina beharapja az ajkait. - Ti is a mackók miatt jöttetek, igaz-e? - Szinte nem is kérdés ez, inkább kijelentés.
- Igen, de mi nem úgy! - köti ki Mina. - Mi tényleg... csak meg szeretnénk beszélni. - Damien küld felé egy rosszalló pillantást, mire most mi van?!-nézés a válasz. Aztán rájön, hogy az előbbi mondata azt engedi feltételezni, hogy értesülései szerint az eddigi medvés próbálkozók minimum kövekkel vagy vasvillával érkeztek... Na, ezt megint elintézted, Mina.
- Beszélni, beszélni... - Nagyot sóhajt az öreg. - Hát akkor halljuk.
- Leszögeznénk, hogy ez nem ön ellen irányul. Pusztán hallottuk, mik a panaszaik az embereknek...
- No és mik a panaszaik? Nem tudnak elég halat horgászni? Az istenek haragjára, itt egy tó. Benne rengeteg hal. Ezt az adományt hogy zárhatnám el a medvéim elől? Nekik mért kelljen rosszul élniük?
- Máshol is akadhat sok hal - mutat rá. - Például, költözhetnének egy folyó mellé. Ott még élvezetet is lelhetnek a vadászatban a macik. A hegyi folyamoknál sokszor megesik, hogy a lazacok az árral szemben úsznak... - tör elő belőle a tudományos ismereteket szajkózó okostojás, majd megköszörüli a torkát. - Ha gondolja, segíthetünk.
- Mily nagylelkűek vagytok... Segítetek megválni az otthonomtól? Igazán kedves.
- Ne csak magára gondoljon! Az emberek sem azt akarják, hogy egyáltalán ne legyenek itt medvék. Csak, hogy valaki gátat szabjon a folytonos dézsmálásuknak. Láthatóan többet esznek, mint amennyire szükségük van.
- Azért... azért jöttem ide, mert tudtam, hogy itt boldog életük lehet. De nem. Még itt, a természet lágy ölén sincs nyugalmam. A társadalom mindenhová követ! Mindenhol üldöz! - temeti arcát a kezeibe az öreg.
- Ez egyáltalán nem így van! - Mina sóhajt egy nagyot, majd leguggol, kezeit óvatosan az öregember térdére helyezi, mire ő felnéz rá. Vagy legalábbis, amerre sejti, hogy ő van. A megbántottság még mindig látszik az arcán, de mintha valamennyivel elfogadóbb lenne... - Kérem. Próbálja megérteni. - Alkonyszemei valóban szinte könyörögnek. - Nincs sehol élnie? Sehol máshol, csak ebben a házban?...
Hatalmas sóhaj és hosszú elgondolkozás követi ezt a kérdést. - Tudjátok... bár a neveteket sem tudom, de őszintének tűntök... és jószívűnek... ami ritkaság ebben a világban. Én is őszinte leszek. A mágusok veszélyes emberek. Megbízhatatlanok. Mindig tudjátok ezt, amikor kapcsolatba léptek velük, bármilyen módon is. - Mina meglehetősen furcsállóan néz... és kezdi elég kellemetlenül érezni magát. Ő ugyan nem megbízhatatlan! - Persze mindenhol vannak kivételek. De én nem az voltam. Elvakult egy ember voltam... Mindegy is, a lényeg, hogy van egy lányom. Egyetlen szem lányom. Ám egyszer tettem valamit, amit azóta is nagyon bánok. Szinte meggyűlölt a szentem. Onnantól fogva a közelébe sem tehetem a lábam - meséli búsan. - Az egyetlen vigaszom a medvéim voltak. Ők megértenek, és meg is bocsátottak. Ezeknek a népeknek nem tudom elmagyarázni. Öreg vagyok már, mágia ide vagy oda, nem túl sok időm van ezen a világon...
- Pont ez az ok rá, hogy a legtöbbet kihozza belőle!... - Mina nem tudja, ez az életilozófia mennyiben segíti a jelenlegi problémájuk megoldását, de nem is igen érdekli... - Soha ne legyen olyan lemondó, hogy "most már mindegy, úgyis nemsokára vége", rendben? Soha ne...
Damien, mit nézel?...
- Könnyű még neked ezt mondani, lányom...
- Ne haragudjon, hogy beleszólok, de nem annyira. Nem annyira könnyű neki.
- Oly kedves lelkek vagytok, kár, hogy olyasmire akartok rávenni, ami nagyon bántja a szívemet...
- Szerintem van egy megoldás. Ki kellene békülnie a lányával. - Nem baj, hogy fogalmad sincs, ő hol él... ne zavarjanak ilyesmik... - Minának mindenre van megoldása.
- Ezt is könnyen mondod - nevet föl, immár valamivel vidámabban és őszintébben, mint az előbb. - Rendben, gyermekeim, néhány hét, és elhordom az irhám... Azt még nem tudom, hova megyek, de valahol csak szükség van egy kivénhedt mágusra, heh...
- Khm...
- Ugyan, ne is tagadjátok, hogy vén kecske vagyok. Voltaképp nem zavar, csak szeretem emlegetni, mintha idegesítene. No, gyertek, még megmutatom nektek a medvéket... Aztán ha találtunk egy lakhelyet, küldök levelet, hogy épségben megérkeztünk, nehogy a kisasszony aggódni kezdjék.
Mina pislog kettőt.

Beletelik egy időbe, míg az öreg tempójával elérnek a medvékig - akik is a tó majdnem túlsó felén vadásznak éppen ennivalóra.
- Sziasztok, édeseim - köszönti jószágait a mágus, majd miután az állatok abbahagyták tevékenységüket és körésereglettek, magyarázni kezd nekik. - Tudjátok, gyerekek, költöznünk kell. Ne nézz ilyen bánatosan, Gyöngyszem, szép helyre megyünk... majd... keresek nektek valami szép helyet. Igen, tudom, hogy eddig is ezt akarták, de most jött ez a két fiatal gyermek..
- ... igazából nem vagyunk fiatalok...
- Hozzám képest azok vagytok, kisasszonyom. És... valóban, meg kellene zabolázni az étvágyatokat.
- De ha megzabolázzák az étvágyukat, miért mennek el?... - kérdi, hisz akkor már fölösleges, az embereknek nem magukkal a medvékkel volt bajuk....
- Jobb lesz így, kisasszony, békésebb. Talán elfogadnák így a mackóimat, de életem utolsó éveit szeretném a magam dolgaival tölteni. S nem elpazarolni egy tó mellett poshadva.
Az öreg cinkosan rákacsint, ahogy beletúr az egyik maci szőrébe, aki egyik mancsát felemelve finoman magához húzza.

3Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Szer. Május 18, 2016 11:24 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő

Apró rókalábakon osonok közelebb. Vajon kinek a hangját hallom ? Csak nem Liáét ? A fenébe már elég kétségbeesetten próbálja meggyőzni a tagot. Bár az én aduászomat nincs semmi, ami felülmúlná.
- Délen sokkal laktatóbbak a halak - próbálkozik még, ám érezhetően kezd kifogyni az érvekből. - Több is van, és ott szívesebben is látják az ehhez hasonlatos különleges társaságot - utal a medvékre. - Még az ottani gyerekeknek is megmutathatná, miféle csodálatos bestiák ezek - jelenik meg egy kényszeres mosoly arcán.
- Mint mondtam, a nem, az bizony nem. - válaszol az idős már-már ingerülten az elhúzódó győzködéstől. Pontosan mögé állok, megvisszaváltozom. Nincs egy szempillantás sem. Felmagasodom, áthajolok Lia feje felett, és szélesen vigyorgom a nőre. Nem csodálnám ha meglepődne. Meglepetten és ijedten hátrál, ahogy megjelenek a feje felett, ösztönösen hátrálni kezd így nekemütközik, mire összerezzen. Válla fölött óvatosan, ösztönösen hátrapillant, de csak a vállamat látja. Ahogyan Lia ijedten hátrál...egyenesen a széles mellkasomnak. Érezhetően összerezzen, s láthatóan kissé...durcás ? Egészen aranyos így ahogy van, bár kár hogy ezt az oldalát igencsak ritkán lehet látni.
- Igazán makacs az új párod... - mondom széles jókedvvel, hangsúlyozva az utolsó szót, hogy ő is érezze a piszkálódást. Na nem mintha nem volna humorérzéke, csak néha úgy érzem mélyebben van eltemetve, mint ő maga. A hajam enged az előredőlésnek és néhány tincs az arcába hull, míg a többi a vállára omlik. Közben két karommal tetszetősen átkarolásba kezdek, ám csak egy furcsa félölelés lesz belőle. Azért én sem akarok öngyilkos lenne, ez én is, és ő is jól tudja.
- Párom...? - morogja fanyarul, az ölelés ellen pedig semmit sem tesz. Hála az égnek, pedig már féltem hogy egy csontit kapok a nyakamba. Vagy rosszabbat. Egy öt centit távolodok, karjaimat szórakozottam felemelem, jobbommal az arcom jobb felét eltakaró hosszú hajamat húzom el, míg balommal a másik vállára hullott hajamba markolok, lehúzva róla.
- ...pedig én azt hittem, hogy van esélyem, de az öregúr szakálla valóban egyedülállóan szépséges. - mondom jókedvűen, amelytől Lia kis híján felnevet, ám még így is kénytelen hirtelen szája elé kapni a kezét, és pillanatokra elfordulni, mire visszanyeri megszokott közönyös vonásait. A vén kecske meg csak rosszallón összevonja dús szemöldökét, és szúrós szemekkel néz. Az öreg láthatóan szúrós szemeket vet rám. Nem hiszem hogy örült volna a megjegyzésemnek, de így látható hogy a szakálla a gyenge pontja. Meg a büszkesége. Két gyönyörűen támadható pont. Eléggé makacsnak tűnik, elég csak ránézni. Nem fogja egykönnyen feladni az igazát, mire meggyőzöm akár este is lehet. Viszont van egy gyenge pontja, és én abba a gyenge pontba nyúltam bele...nyúltam bele, ez a helyes kifejezés rá ?
- Hát, nézd el nekem, érted nem fogok szakállat növeszteni. - mondtam, mire Lia csak legyintett egyet.
- Szükségtelen, nem mintha fontos kiegészítőnek találnám a szakállat. - válaszolja. Lehajoltam kissé, hogy az arcunk egymás mellett legyen. - Van ötleted hogy mihez kezdjünk vele ? - kérdeztem, miközben kissé megpiszkáltam a haját.
- Hogy mit kezdjünk vele... ez már a fogósabb kérdés - mondja halkabban. - Valahogy próbáltam hatni rá, de nem vagyok a meggyőzés mestere. Erre szerintem te is rájöhettél - vonja meg lemondón a vállát.
Ellibbentem mellette, kissé varázslatosan, és mosolyogva. Talán rossz nőre próbálok hatni, de hát ismer, tudja hogy nem gondolom komolyan. Mióta leszólta a mosolyomat, kissé meghalt bennem a remény. Az öreg egy kivágott fatörzsön ült, s gyanúsan méregetve nézett rám, ahogy leültem mellé és kezet nyújtottam.
- Yrsil vagyok, és fontos hírrel jöttem a Őszakállának... - mosolyogtam rá, mire az öreg keze meglendült. Lia kis híján felnevetett, éppen hogy a szája elé tartotta a kezét, és szélesen vigyorgott. Éppen csak kihajoltam a szelíd legyintés elől, amitől hanyattbuktam a fatörzs mögé. Fantasztikus, mindig mindenkiből Visszaváltoztam rókává. A fatörzs szélén bukkantam fel, az öregtől két méter távolságban.
- Nem vagyok kíváncsi... - kezdené az öreg, mikor visszaváltozom. Na persze, még nem. Majd ha beüt a ménkű, ne engem hibáztass. Fogsz te még sírni. Az öreg köhint párat, valószínűleg már megszabadulna tőlünk. Abból nem eszel kispajtás.
- Szóval nem vagyok kíváncsi semmire. Épp elegen jöttek már hozzám, hogy menjek innen a medvéimmel együtt. Egyik-másik még azzal is megfenyegetett, hogy lelöveti a drágaságaimat! - háborodik fel. - De azért mégis... Gondolja át a lehetőséget. Ott biztosan nem szólnának azért, ha letelepedne, itt pedig bármikor elfajulhat.
Besurranok a fatörzs közepén lévő lyukba, eltűnve szem elől, s csupán karmaim kaparászása hallatszik odabentről, ahogyan mászok át a vékonyabb részeken. Hmm, azt hiszem lassan ideje lenne szólnom az öregnek, hogy vihar közeleg. Vagy nem. Eléggé szemét is lehetnék.
~ Hé medvebarát, láttál már sárkányt ?
Tippelnem sem kell az öreg értetlen arckifejezésének mivoltán. Hogy Lia értette-e azt sem tudom. Hagyom eltöprengeni rajta, és lassan kimászok a túlsó oldalon. Visszaváltozom, újfent az emberi alakomba, s felegyenesedem, kinyújtóztatva a tagjaimat. Előhalászom a pipámat az övemről, majd nyugodtan tömni kezdem. Az öreg furán néz rám, majd megszólal.
- Miféle sárkányt ? - kérdezi a maga öreges, mély hangján. Kissé lehajtom a szemem, és hagyom hogy a hajam az arcomba hulljon, míg megengedek magamnak egy öntelt, és vészjósló vigyort. Nem hinném hogy ijesztő volnék, ugyan már, még egy mókustól is megijedtem ideúton. Viszont erős ellentétet alkot az eddigi kedves, és ártatlan jellememhez. Rágyújtok a pipámra, elégedetten pöfékelek. Az én egy szál nekromantám szemét behunyva masszírozza a rágyújtásig halántékát, enyhén fejcsóválva, a lemondó kérdés szinte lerí arcáról : Yrsil, már megint mit tettél? Hát hogy én ? Csak a szokásos ''semmi rosszat''. Ugyan már... A kifújt füstöt egy szívvé formálom, egy egy csók kíséretében Lia felé irányozom. Pont akkor fordul vissza, mikor a szív is érkezik, mire karba teszi a kezét, és szórakozott szemforgatással, finom mosollyal díjazza a mutatványt, utána az öreg felé biccent egy aprót, hogy cselekedjen, ha már van valami terve. Mélyet beleszívok és haláli nyugalommal, letelepedek a fatörzs szélére. A jobb lábamat felhúzom, erre rátámasztom a karom, majd a kifújt füstből egy női arcot formázok. Telt arc, szigorú tekintet, göndör haj, ennyi amit meg bírok formázni.
- Tudod, ilyesfélére gondoltam. - felem, majd az öreg arcára pillantok. Az öreg arcizmai jól láthatóan megrándulnak, ahogyan a kezében tartott botja is. Úgy tűnik az elevenére tapintottam. Lia a tekintetét visszafordítja az öregemberre.
- Csak nem egy kedves rokon? - érdeklődik, igyekezve elnyomni a fölényből adódó mindennemű maró gúnyt és magabiztosságot.
Felkacagok, ahogyan az öreg átvált egy kicsit húzódzkodóvá. Ahogy feláll, és szigorúan néz, az arcáról lerí, hogy mindent elbír, csak őt nem. Nem is csodálom. A felesége tényleg egy házisárkány. Miután összefeküdtem velem még képes volt megkérni arra, hogy mosogassak el.Képes volt kérni hogy mosogassak el. Kész, meghaltam. Meg persze mosogattam is. Szinte sajnálom az öreget. Na nem mintha idegen lenne tőlem a mosogatás. De közvetlenül azután hogy összefeküdtem vele ? Egek, az a nő nem normális.
- Engedd meg, hogy bemutassam Őszakállsága nejét, Othilliát. - fordítom felé az arcot, majd hagyom elveszni a semmibe.
- Igazán... Bájos teremtés - jegyzi meg, megpróbálva egy őszinte mosolyt csalni arcára, de csak egy gyenge próbálkozásra futja. Liára kacsintok, majd közelebb lépek hozzá. A kacsintásra félmosolyra húzódnak ajkai, a morgásra pedig a hang irányába fordul. Az öreg már nem is reagáll a megszólításra inkább maga elé mered. Egy hatalmas medve közelít hozzánk, meglehetősen vészjóslóan morogva. Balommal átkarolom Liát, s a jobb vállánál óvatosan a fülébe súgok. Összepréselt ajkakkal hátrál pár lépést, mire az ''oltalmazó'' balom mögé kerül.
- Csak nyugi, megoldom. Bízz az öreg Silben. - mondom halkan, de továbbra sem engedem el. Lehet hogy ezért kapni fogok, de félek, ha elengedem még valami hülyeséget csinál. Mint megidézni valamit. Akkor pedig történetesen lőttek a csodás tervemnek. Inkább egy pofont bevállalok, de ennyi belefér. Lia bólint egyet, de láthatóan nem ereszti a le a védelmét. Nem mintha valaha is megtette volna. Olyan mint egy két lábon járó vár.
- Hol láttad ? - kérdezett vissza az öreg, miközben a közeli erdőből kivezető ösvényt figyelte a tekintetével. A medve egyre közelbb cammogott, morogva, bár nem tett semmilyen támadó mozdulatot. Eddig azt hiszem pazarul megy minden. A pipámból kifújt füst Lia arca mellett halad el, a finom, enyhén édes illat szétterjed a levegőben. Apró táncoló alakokká formálom őket, akik egymást karonfogva táncolnak, majd széthullanak pillangókká. Gyöngyörű, és szórakoztató, ahogyan újra összeállnak, majd széthullanak...
- Mit is tervezel tulajdonképpen? - érdeklődik halkan, közben figyelve az alakot öltött, kellemes illatú füstöt. - Nem szívesen rontanám el a mulatságot.
Elszórakoztatom Liát még néhány percig, amíg az öreg valami furcsa nyelven a medvéhez beszél. Valami ismeretlen nyelv ez, bár hallottam már, de sosem értettem. Talán nem is kellene. A medve kellemetlenül elcammog, egyenesen a többihez, s az öreg felénk néz. Nagy sóhajtást ereszt el, majd a tenyerébe hajtja a fejét.
- A tervem ? - kérdezem Liától, miközben átlibbenek a baljára, és a jobbommal megfogom a fejét és oldalra csavarom, hogy rálásson az erdőből kivezető ösvényre. Egy derékban széles, arcban pirospozsgás és igencsak erős nőszemély közeleg, akár a vihar. Ő az, és már talán részben sajnálom az öreget, hogy idevezettem a nőt. Egek, inkább tiszta szívemből sajnálom.
- Ot...Ot...Othi... - hebegi az öreg, aki az erős medvéből hirtelen remegő nyárfalevél lett. Ez van, ha sárkány tartasz otthon. A nő jön is , nagy hangon kiabálva a remegő öregnek. Valóban rettenetes. Jobban megfigyelve, ijesztőbb mint egy sárkány.
- Te...te...te... - zihálja a nő. Ki van fulladva, láthatóan nem sétált, viszont az arca irtózatos dühről árulkodik. - Te szemét, utolsó, senkiházi... -kezdi meg a szitkozódást, ám meglepődötten tapasztalja, hogy én is itt vagyok. - Ohh, szia mosogatófiú ! - nyögi meglepetten, majd újra az urához fordul hogy szerepéhez hűen tomboljon akár egy sárkány. Az asszony már hazacipeli az urát és a medvéit is. Mondjuk, jobban megnézve én is elmenekültem volna. Hogy szeretkezés után még mosogasson is az ember ? Hát még mit nem ! Egy könnyed legyintéssel búcsúzom az öregtől, aki valószínűleg most lett esküdt ellenségem. Bár nem sokáig, maximum tíz évig. Elég öreg már. Viszont addig is jobb, ha a rókák nem barátkoznak a medvékkel. Immáron már csak egy dolog maradt hátra. Begyűjtani a jutalmat. Aljas módon lenyúlok, kissé megdöntve a karomba kapom Liát, aki némileg riadtan kap a hajamba. Kicsit meghúzza, de ezúttal nem szólok semmit.
- Azt hiszem ezért nem állapodtam meg...
- B-Bocsánat! - nyögi ki megszeppenten.

https://questforazrael.hungarianforum.net/t324-hohaju-yrsil

4Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Csüt. Május 19, 2016 12:25 am

Alicia Zharis

Alicia Zharis
Nekromanta
Nekromanta

- Délen sokkal laktatóbbak a halak - próbálkozik még, ám érezhetően kezd kifogyni az érvekből. Megannyi lehetőséget felvetett már, kezdve a falusiak jólététől a vadászok okozta fenyegetettségen át a rossz környezeti viszonyokig minden előkerült, mégsem sikerült meggyőznie a vén kecskét. Lassan már ott tart, hogy feladja, és nem érdekli, mennyi jutalom jár érte, annak ellenére is, hogy a pénz bizony pénz; ha nem megy, nem megy, nincs értelme erőltetni, és ez sajnos ilyen.
Képtelenség ezt a csökönyös vénséget bármire is rávenni, pláne, ha a kedves és aranyos medvéiről van szó. A levadászásukkal sajnálatos módon nem fenyegetőzhet, elvégre könnyedén széttéphetnék ezek a bestiák az ide merészkedőket, arról nem is beszélve, hogy Voiléval egy-kettővel még elbánnának, ezzel a mennyiséggel még ők sem tudnának mit kezdeni. Túl sokan vannak ahhoz, és elképzelhető, hogy a férfinak is van még pár elrejtett trükkje a tarsolyában. Hol van ilyenkor Alexander Deetz? Komolyan elhívja erre a nyomorult helyre, valamint szól neki, hogy még pár vadásztársát is értesítse a hatalmas kapásról, aztán jól profitálhatnának belőle. Ennyi kijár azért, hogy megtanította, hogyan bánjon a madarakkal, valamint hogy megkaphatta Voilét.
Tényleg, talán meg kéne látogatni valamikor…
Ha olyan körülmények közt lenne, még el is mosolyodna a gondolatra, de jelenleg nem teheti.
- Több is van, és ott szívesebben is látják az ehhez hasonlatos különleges társaságot - utal a bundás szörnyetegekre. - Még az ottani gyerekeknek is megmutathatná, miféle csodálatos bestiák ezek - jelenik meg egy kényszeres mosoly arcán, magában meg gunyorosan hozzáteszi, hogy táncoltathatná is őket láncon tartva, hadd szórakoztassa ezzel az a szerencsétlen emberi népséget.
- Mint mondtam, a nem, az bizony nem - válaszol az idős már-már ingerülten az elhúzódó győzködéstől sokadszorra, változatlanul elutasítva a lehetőséget. Egyszerűen sajnálja. Sajnálja, hogy nem ment bele, és hogy így nem juthat hozzá ahhoz a váltóhoz, amit ígértek ezért, de hát… Ennyit erről. Nem maradt más hátra, mint elmenni innen, itthagyni azt a csinos összeget, és keresni valami mást, amiből a napi betevőjét előkaparhatja.
Mielőtt még bármit is tehetne, egy pillanat töredéke alatt kerülnek fehér hajtincsek és egy furcsán ismerős arc fölülről látóterébe, vigyora is a szokott módon széles. Váratlanul éri mindez, így meglepetten és ijedten hátrál, viszont nekiütközik a hirtelen felbukkant Yrsilnek, mire összerezzen. Válla fölött óvatosan, ösztönösen hátrapillant, de a széles mellkason kívül nem talál semmi mást maga mögött - csapdába csalta.
- Igazán makacs az új párod... - mondja hatalmas jókedvvel, hangsúlyozva az utolsó szót, érezhetővé téve ezzel a piszkálódást. Jellemző. Közben, míg a férfi fölé hajol, az ezüstös tincsek előrecsúsznak, és ha nem lenne rajta egy köteg ruha, még meg is érezné azok cirógatását vállain, nyakán és fején, így azonban csak a éles kontraszt marad, melyet piszkos öltözékének feketéje és a másik hajának fényes tisztasága ad.
Két karjával belekezd egy átkarolásba, ám csak egy furcsa félölelés lesz belőle – ez ellen nem is ellenkezik, hiszen nem is nagyon tudna jelen helyzetben. Épp eléggé sarokba szorult ahhoz, hogy erre képtelennek bizonyuljon, így jobbnak látja, ha úgy viselkedik, mint egy duzzogós kislány, aki sértetten álldogál ott, tűrve minden őt ért külső hatást.
- Párom...? - morogja fanyarul inkább csak magának, közbeszúrva a szót.
Yrsil némileg eltávolodik, szórakozottan megemeli karjait, majd jobbjával arca jobb felét eltakaró hosszú fürtöket tűri füle mögé, baljával pedig az Aliciára omló hajzuhatagot söpri le.
- ...pedig én azt hittem, hogy van esélyem, de az öregúr szakálla valóban egyedülállóan szépséges.
Ennél a megjegyzésnél kis híján felnevet; kénytelen hirtelen szája elé kapni a kezét, és pillanatokra elfordulni, mire visszanyeri megszokott közönyös vonásait, a vén kecske meg csak rosszallón összevonja dús szemöldökét. Bizonyára még szúrós szemekkel méricskéli a démont is, tekintve, hogy igencsak érdekes sértéssel mutatkozott be nála, na meg… Az is zavarhatja, hogy egy újabb valaki került a színe elé, aki nem épp kívánatos személynek minősül. Tényleg, vajon ő is azért jött, hogy meggyőzze a vénséget a távozást illetően?
- Hát, nézd el nekem, érted nem fogok szakállat növeszteni – kér elnézést, bár nem mintha szükség lenne rá. Szakáll? Minek az?
A démon lehajol egy kissé, hogy a nővel egyező magasságban legyen, a nekromanta közben csak legyint egyet, reagálva a bocsánatkérésre.
- Van ötleted hogy mihez kezdjünk vele? - kérdezi, miközben megpiszkálja a sötételf haját, mire a nekromanta kissé elhúzza a száját.
- Szükségtelen, nem mintha fontos kiegészítőnek találnám a szakállat. – Itt tart egy kis szünetet. - Hogy mit kezdjünk vele... ez már a fogósabb kérdés - mondja halkabban. - Valahogy próbáltam hatni rá, de nem vagyok a meggyőzés mestere. Erre szerintem te is rájöhettél - vonja meg lemondón a vállát. A férfi végül mosolyogva ellibben mellőle, hogy az öreg mellé telepedjen egy kivágott fatörzsre, majd kezét nyújtja barátságosan a bemutatkozás szándékával.
- Yrsil vagyok, és fontos hírrel jöttem Őszakállának... - mosolyog rá, Aliciának pedig ismét kedve lenne jót kacarászni ezen, de ismételten elfojtja több-kevesebb sikerrel. Szája elé emelt keze alól mondjuk így is bőven kilátszódik a széles vigyor, amelyet a megszólítás okoz. A vénember viszont nemhogy bemutatkozna vagy kezet fogna, helyette úgy meglendíti a kezét, hogy Yrsil kénytelen kitérni előle, mielőtt egy csúnya pofonnak lenne nagygazdája. Éppen csak kihajol előle, ám ez sem egy sikeres művelet eleinte: hanyattbukik a fatörzs mögé.
A tünde érdeklődve vizsgálódik, kíváncsi, hogy mégis hová lett ilyen hirtelen egy ekkora test, ám, mint pillanatokon belül kiderül, visszaváltozott rókává. A fatörzs szélén bukkan elő, a vénségtől pár méter távolságban. Még a végén nyakon csípné, mi?
- Nem vagyok kíváncsi... - kezdené az öregember, mikor a démon ismét magára ölti állati alakját. Nagyokat pislogva vizsgálgatja, és bár korábban is észrevette az átváltozást, egészen idáig képtelen volt feldolgozni a látottakat. Bizonyára ez most sincs másképp.
Végül köhint párat, eloszlatva saját zavarát és a helyzet kínosságát egyaránt.
- Szóval nem vagyok kíváncsi semmire. Épp elegen jöttek már hozzám, hogy menjek innen a medvéimmel együtt. Egyik-másik még azzal is megfenyegetett, hogy lelöveti a drágaságaimat! - háborodik fel. Nos, ezért is örül annak, hogy nem hozta fel ezt az eshetőséget, márpedig nem állt attól messze. Hócipője tele lehet már mindezzel, és a nekromanta pontosan ezt akarta kihasználni, csak hát… Sikertelenül. Nem hatották meg a szakállas úriembert a szavai.
- De azért mégis... Gondolja át a lehetőséget. Ott biztosan nem szólnának azért, ha letelepedne, itt pedig bármikor elfajulhat – tesz még egy utolsó próbát, bár ez már az utolsót követő utolsó utáni volt. Itt lenne az ideje lezárni a témát, sarkon fordulni, majd keresni valami olyat, aminél eredményre is jut.
Yrsil mozgásba lendül, eltűnik a szemek elől, és csupán karmai kaparászása hallatszik odabentről, ahogyan átmászik az üregen.
~ Hé medvebarát, láttál már sárkányt ? ~
Ennek említésénél sem Alicia, sem a vénember nem tudják, miről is van szó. Sárkányt ő ugyan nem látott, élőt legalábbis, mesés könyvekben találkozott velük csupán, így felvont szemöldökkel vizsgálgatja a rókabőrbe bújt démont, aki kimászik a túlsó oldalon, visszaváltozik, majd előveszi pipáját, amelyet tömködni kezd. Mintha ekkor foganna meg benne egy halvány gondolat, mi is lehet a háttérben, ezért szemét behunyva masszírozza a rágyújtásig halántékát, enyhén fejcsóválva. A lemondó kérdés szinte lerí arcáról: Yrsil, már megint mit tettél? Mert egyértelmű, hogy valami olyan történt, amiről ő nem tud, de igencsak fontos szerepe van ebben.
- Miféle sárkányt? - kérdezi a maga öreges, mély hangján, és mintha csak Alicia gondolataiban olvasna. Pontosan efelől akart érdeklődni, csupán némán, mindössze a szemkontaktus felvételével.
Társa lehajtja fejét, hagyva, hogy néhány hajfürt arcába hulljon, mindemellé még megenged magának egy öntelt és vészjósló vigyort. Gyanús, roppant gyanús, ugyanakkor kifejezetten tetszetős ez az ábrázat, ugyanis vagy van valami tényleges terve, amivel megfoghatja a csökönyös szamarat, vagy az egész egy akkora blöff, amire még a vénember is ráharap.
Rágyújt, majd a kifújt füstöt egy szívvé formálja, amelyet egy csók kíséretében a sötételf felé irányít. A nekromanta pont ekkor fordul vissza, válaszul csak karba teszi a kezét, és szórakozott szemforgatással, finom mosollyal díjazza a nem épp mindennapi mutatványt. Egy apró biccentéssel jelzi társának, hogy ideje lesz cselekedni is, ha már van egy terve – nem kifejezetten szeretné a kelleténél tovább húzni egy medvékkel teli területen az időt. Lenne még dolga, a semmiért meg nem szívesen maradna.
A férfi mélyet beleszív, hatalmas nyugalommal újonnan letelepszik a fatörzs szélére. Jobb lábát felhúzza, erre rátámasztja a karját is, aztán a kifújt füstből egy női arcot formáz, melynek telt, szigorú tekintete, göndör haja egészen látványosan kirajzolódik. Nos, hogy ilyenre is képes, eddig nem tudta, és bár igyekszik leplezni, talán érzékelhető, hogy így is némileg nagyobbra nyíltak szemei.
- Tudod, ilyesfélére gondoltam - felel az öreget figyelve, akinek arcizmai jól láthatóan megrándulnak, akárcsak kezében tartott botja is keze egy-egy rángásától. Nagyon úgy tűnik, Yrsil, aki mellesleg felkacag mindennek láttán, eltalálta a vénség gyenge pontját, és ugyan ez is már-már egyfajta szokásnak minősül az esetében, a nekromanta mégis nagy örömmel fogadja, hogy valamivel megfoghatták ezt az öszvért. Szemének csillanásából, ahogy a démonra néz, könnyedén ki lehet olvasni a kérdést: csak nem egy jó éjszakája volt a hölgyeménnyel?
Tekintetét végül visszafordítja az öregemberre.
- Csak nem egy kedves rokon? - érdeklődik, igyekezve elnyomni a fölényből adódó mindennemű maró gúnyt és magabiztosságot. A vénember némileg visszahúzódóvá válik, feláll, és szigorúan néz, és mintha valamiféle elégedetlenséget vélne felfedezni vonásaiban, de lehet, ezt már csak ő képzeli hozzá.
- Engedd meg, hogy bemutassam Őszakállsága nejét, Othilliát - fordítja a nő felé az arcot, aztán hagyja elveszni a semmiben.
- Igazán... Bájos teremtés - jegyzi meg, megpróbálva egy őszinte mosolyt csalni arcára, de társa valószínűleg érzi, hogy nincs mögötte semmi őszinteség – ez csupán egy kelletlen színjáték, amit folytat, miközben tűnődik, miben is sántikál a férfi. Valószínűleg most egy csábdémoni húzásra kéne gondolnia, szóval ismételten csak rosszallón csóválja a fejét. Nem kívánja elrontani a szórakozást, amelyet Yrsil magának teremtett, na meg hogy őszinte legyen, abban sem bizos, jó-e egyáltalán az elképzelése. Mindenesetre vár addig, amíg szükséges, és csak akkor avatkozik közbe, ha kell.
Kacsint egyet a nekromantára, mint néhány korábbi kalandjuknál is tette, majd közelebb lépdel hozzá. Alicia ajkai egy félmosolyra húzódnak, és míg a démon megteszi azt a rövid távot, a nő lopva pillant az öregre, aki maga elé mered, nem is reagálva a névre, ezzel egyértelműsítve, hogy minden a helyén van, legalábbis… Reméli, hogy nem lesz semmiféle kirohanása, ami halálukat eredményezné.
Ami azt illeti, nagyot tévedett. Először csak a meglehetősen vészjósló morgásra figyel fel, és ahogy a hang irányába fordul, a feléjük közelítő hatalmas medvét lehetetlen nem észrevenni. Összepréselt ajkakkal hátrál, így akaratlanul is bekerülve Yrsil bal karja mögé, míg jobbról suttogásra figyel fel.
- Csak nyugi, megoldom. Bízz az öreg Silben - mondja halkan, de továbbra sem engedi el a tündét, aki némi hezitálás után beleegyezőn bólint egyet. Jobb várakozni, hiszen még nem veszett helyzet ez, ugye? Még túlélhetik, ugye? Csak egy nyavalyás medve közelít feléjük, semmi több, ezt még könnyedén túlélhetik. Majd… Legfeljebb megidéz pár lényt, ami amúgy a legrosszabb lépés lenne most, de az jelenleg teljesen lényegtelen.
- Hol láttad? - érdeklődik az öreg, közben a közeli erdő ösvényét figyeli. A medve egyre közelebb és közelebb kerül, Alicia egyre feszültebb és feszültebb, szinte már érzi, ahogy egyik ideg pattan el a másik után, annak ellenére is, hogy a megszelídített bestia nem tesz semmiféle támadó mozdulatot. Egyszerűen már a megjelenése baljós és félelmetes, amitől ösztönösen védekezne néhány idézett élőholttal, azonban… Nem teheti, már csak azért sem, mert akkor az összes bundást rájuk uszítaná a csökönyös vénember.
A pipából felszálló füst a nő arca mellett halad el, a finom, enyhén édes illat szétterjed a levegőben. Apró alakok jelennek meg, melyek táncolnak, végül pillangókká válva tűnnek el a levegőben – gyönyörű és szórakoztató, ugyanakkor ilyen helyzetben meglehetősen különös, valamint furcsamód nyugtató is. Részben mintha ez jelezné Yrsil békés állapotát, ami lassan átterjed Aliciára is.
- Mit is tervezel tulajdonképpen? – kérdez rá halkan, figyelve a füstjátékot. - Nem szívesen rontanám el a mulatságot.
Még pár percig eltart ez a különleges színjáték, majd az öregember is megszólal, ám nem hozzájuk; egy számára érthetetlen nyelven duruzsol, talán éppen ahhoz a medvéhez, ami finom ebédnek nézte őket egy darabig. Az állat kelletlenül elcammog, vissza társaihoz, az öreg pedig feléjük tekint, majd nagy sóhajtást ereszt el mind a sötét tünde, mind a csökönyös szamár, aki aztán tenyerébe hajtja a fejét.
- A tervem? – libben át a nő baljára, aztán jobbjával megfogja a fejét, hogy oldalra fordítsa, ezáltal, rálátást nyerve arra az ösvényre, ami az erdőből fut feléjük. Egy pillanatra újfent előkerülnek a hisztis vonások, de ezeket hamar leváltja a meglepettség, ahogy egy derékban széles, arcban pirospozsgás és igencsak erősnek tűnő, közeledő nőszemélyre figyel fel, de úgy tesz minden lépést, mint egy hatalmas pusztításra készülő vihar. Ez bizony a korábban megalkotott asszony.
- Ot...Ot...Othi... - hebegi az idős, akinek eddigi határozott fellépését gyakorlatilag elfújta a szél, amin, hogy őszinte legyen, nem kifejezetten csodálkozik. Roppant nehéz lehet kezelni a feleséget, már a kisugárzását tekintve is, így részben nem is meglepő, hogy errefelé garázdálkodott a ház ura, kicsit megszabadulva a hárpiától.
- Te...te...te... - zihálja kifulladva. Egyértelmű, hogy nem sétált, és egészen idáig a féktelen harag vezérelhette - legalábbis az a csúf grimasz erről árulkodik.
- Te szemét, utolsó, senkiházi... – kezd el szitkozódni, ám ahogy megpillantja az ezüsthajút, meglepetten figyeli őt. - Ohh, szia, mosogatófiú! – nyögi még félig megdöbbenve, de hamarosan visszatér urának szidalmazásához, valamint mélységes fájdalmának és csalódottságának kitombolásához. A tünde eddig bírta féken tartani magát, a mosogatófiú megszólításra egyszerűen nem lehet nem reagálni – nem sok híja van most se annak, hogy kirobbanjon belőle a nevetés. Hátat is fordít, hogy a lehető legkevésbé feltűnőbb módon, elfojtva kuncogjon, viszont ez sem tart sokáig: pillanatokon belül kapják fel a magasba, mire riadtan kapaszkodik meg abban, amiben legelőször tud: az ezüstös hajzuhatagba. Megérezve a selymes tapintást, azonnal el is kapja kezét, és nagyobbra nyílt szemekkel figyeli, hogyan is reagál a másik.
- Azt hiszem, ezért nem állapodtam meg... – jegyzi meg, mire csak megszeppenve válaszol:
- B-Bocsánat!

https://questforazrael.hungarianforum.net/t700-alicia-zharis

5Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Csüt. Május 19, 2016 8:45 pm

Gobz

Gobz
Arató
Arató

Gobz hallott egy történetet miszerint van egy tó, amiben sok a hal. A történet kissé hosszabb volt, de Gobzot annyira nem érdekelte, elég volt csak arról tudnia, hogy "sok" és "hal". Bár az út nem volt rövid, Gobz elvállalta, mivel annyi hal legalább egy hétnyi lustulást jelentett, ami kifejezetten motiválta Gobzot. Néhány napnyi séta után, több kisebb kerülővel (pár kereskedő megevése és a szokásos hasonlók) Gobz végül megérkezett a kívánt helyre. Nem számított másra, de valahogy mégis el volt keseredve.
Gobznak meg kellett erőltetnie magát, hogy nyugodtan az erdőbe sétáljon. Nem tudott csak egyenesen a tó felé menni, hanem kerülnie kellett a fákat, aminek a folyamatához már nem csak a lábát, hanem a szemét is használnia kellett volna. A fénylő démon tehát közeledett a tóhoz és a fárasztó manőver sikeresnek is bizonyult, amíg meg nem látta a távolból, hogy mi, pontosabban mik tartózkodnak ott. Gobz vetélytársakra lelt.
Normál esetben megette volna a vetélytársait, de ezek medvék voltak... meg egy öregember... de főleg medvék. Ha mindannyiukkal egyszerre kellene megküzdenie Gobznak, az nagyon, de nagyon nagy erőfeszítésbe kerülne és már a tudatától is kőhányás jött Gobzra. Alig tudta visszatartani, hogy forró kavicsokat engedjen ki magából annak tudtában, hogy mennyit kellene dolgoznia a halakért. Egyetlen olyan tó sem létezhet amiért Gobz ennyit megtenne. Azonban a Gobznak nevezett világító démon nem volt a legfeltűnésmentesebb dolog a világon. Az öregember észrevette ám őt és szemét összehunyorította, hogy jobban lássa mégis mi tartózkodik a távolban. Gobz ezt látva elengedte magát, majd hátra esett, egy kisebb kiálló dombszerűség mögé. Gobz büszke volt magára, hogy ezt a megoldást választotta, hátra lépni kettőt sokkal fárasztóbb lett volna.
Gobz éhes volt, de egy tervre volt szüksége, hogy ne egyszerre kelljen megküzdenie a medvékkel. Akarva-akaratlanul, de kénytelen volt a hosszútávú energiaspórolás érdekében megmozdulni, távolabb menni és egy kisebb gödröt ásni. Az ásás sosem vált nehezére Gobznak, nem fájtak tőle a szikla kezei. A gödör éppen elég nagy volt, hogy az egyensúlyvesztés miatt eltaknyoljon egy medve, de nem volt túl nagy ahhoz, hogy ne lehessen egy pár levél rásöprésével eltakarni. Hosszútávú energiaspórolás ismét. Nagyon okos.
Gobz tervében viszont más is szerepelt. Egy csali, amivel magához tudja csalogatni a medvéket. Az egyetlen probléma az volt, hogy a közeli gyümölcsöket már mind megette. Meg is bánta tettét, de hát mit tehetett, ha éhes volt. Kisebb kerülőt kellett tennie, hogy találjon málnákat. Nem csoda, hogy ennyi medve tartózkodott az erdőben. Málna is volt és hal is. Gobz valahogyan tudta, hogy a medvék a málnát szeretik, lehet még emberi múltjából ragadt rá ezen bölcs tudás, amit mint kiderült kamatoztathat. Azonban Gobz álmos lett a sok gyümölcs miatt így egy alvás erejéig kiment az erdőből.
Gobz medvehúsról álmodott. Nem véletlen, hiszen nagyon éhes volt. A gyümölcsök aligha elegek egy falánkságdémonnak, még akkor is, ha egy ötöd erdőnyit esznek meg belőlük. Gobz tehát a domb mögé ment ismét, ezúttal elkerülve, hogy észrevegyék. Fényes nappal szerencsére nem lehetett annyira megkülönböztetni Gobz fényét a napfénytől. Gobz a majdnem napos kalandja közben továbbá egy igazi vadászhoz hasonlóan megpróbált a medve fejével gondolkozni. Nem volt nehéz számára, mivel ő is éhes volt és a medve is. Gobz gondolta, hogy ha Gobz medve lenne, akkor nem tetszene neki, hogy annyi rivális medve eszik szintén halakat a tóból. Gobz ebben reménykedve előre dobott egy málnaágat... majd egy másik is kikukucskált a domb mögül.
Ez a kulcsa a csalinak. Egy málnaág még semmi, de két málnaág... az már a duplája az előzőnek! Négy málnaágat leszedni már túl nagy erőfeszítés lenne, így Gobz a kettőnél maradt. Az egyik medve észrevette. Először hátranézett a többi medvére majd arcán tömör kapzsiság ült ki. Még ha nem is tudta nagyon kifejezni, Gobz tudta, hogy ha ember vagy légy lett volna a medve, akkor markát dörzsölné. KÉT málnaág EGY medvének, eldobhatatlan ajánlat volt és mivel reggel volt ezért halakat sem evett még tehát legalább tizedannyi éhes volt, mint Gobz, ami pedig már korgó medvegyomorral érhet fel.
A medve tehát csalira kapott és követte az első málnaágat és jóízűen elfogyasztotta. Az öregember észrevette a furcsaságot, de annyira nem érdekelte őt, hogy utánajárjon. A medvéi amúgy is össze-vissza járkáltak folyton. A lakmározás után megindult a második málnaág után is. Nehogy már a többi medvéé legyen. Az egyik mancsa azonban nem ért földet az ötödik lépés és egy kisebb kanyar után. Egy kisebb gödörbe esett majd nyakkal előre esett. Gobz az alkalmat kihasználva egy jó nagyot vágott két öklével a földdel éppen ütköző medve fejére, majd a péppé loccsant medvét a domb mögé húzta. Gobz már nem látta, de az öregember felkelt székéből.
Gobz azt hitte, hogy halkabb lesz a művelet, de sajnos kénytelen volt távolabb vonszolni a medvét. A fejét a szájába tette, hogy a vér a hasába folyjon és ne a földre, majd mellkasához szorítva a nagy állatot kibandukolt az erdő szélére. Jót lakomázott. A medvének sok húsa volt, így bár Gobz nem szívesen tette mindezt a hacacárét, muszáj volt neki, főleg, hogy nyugtatta gyomrát. Gyönyörűet aludt.
Gobz a módszerével így minden nap eltüntetett egy-egy medvét, mindig máshol ásva gödröt. Muszáj volt pozíciót váltania, mivel a szokásos helyén már várta az öreg, kutatva, hogy vajon mi is történt ott. Körülbelül három-négyszer kellett még megcsinálnia Gobznak a folyamatot, majd egyszer csak már nem voltak ott. Gobznak volt sejtése miért, valószínűleg megijedt az úr, annak ellenére, hogy ruházata azt sugallta róla, hogy mágus. Gobz tehát boldogan a tó felé vette az irányt, de halat alig látott már benne. Lehet csak megették az összeset és tovább mozdultak.
Gobz nagyon mérges volt. Óriási erőfeszítés volt a sok medve és még a tó sincs teljesen tele. Körülbelül négy napig tartott Gobznak, hogy már ne tudjon több halat könnyedén elfogni, így hát Gobz bár elüldözte az öreget, mérgében meggyújtotta az erdőt és útjának eredt. Majd oltsa el az, akinek négy napnyi hal megér négy napnyi vergődést... Sajnos Gobz még éhes is volt megint, hiszen a halak nem bizonyultak annyira laktatónak, mint hitte volna. Gobz remélte, hogy útközben az erdőből visszafelé talál még egy medvét, hiszen a vadászati zsákmány sokkalta laktatóbb volt a célzsákmánynál. Lehet Gobz egyszer megkeresi az öreget, hogy megtudja honnan szerzett ennyi medvét... majd megeszi... igen, elég szolid tervnek tűnik.

6Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Csüt. Május 19, 2016 11:53 pm

Gerard D. Lawrenz

Gerard D. Lawrenz
Szemfényvesztő
Szemfényvesztő

A hosszú vándorút bizony kimerítő lehet pláne, ha még egy lova sincs az illetőnek.
~ Lia...!
~ Mi az?
~ Egyszer még... – kezd bele megtörten a lány társa – szerzek valahonnan egy lovat!
~ Ha engem kérdezel, szelídíts meg egy griffet, azok repülni is tudnak.
~ Nem rossz elképzelés...na de ha lúd legyen kövér! Egyszer még egy sárkányon fogok ülni!
~ Te, és mit szólsz a gargoyle-hoz?
~ Hm... végül is, miért ne.
Miután elcsigázottam bár, de megérkeztek az úticéljukat jelentő Nordenflusst elhatározták, hogy éjszakára az egyik közeli falu fogadójában maradnak. A környék híres a halas finomságairól és (Lia elmondása szerint) sehol máshol nem lehet olyan ínycsiklandó halászlevet kapni, mint itt. Gerard elégedetten ballagott oda a fogadóshoz.
- Szép estét! Szeretnék egy szobát foglalni egy estére. És kérnék egy adag halászlevet is.
A fogadós, egy ötvenes éveiben járó pocakos férfi csüggedten rázta meg a fejét.
- Igazán sajnálom, de jelen pillanatban nem tudok semmilyen hallal szolgálni.
- Hogyan?! – kiáltotta Lia és Gerard szinte egyszerre. A helységben egy pillanatra midnen tekintet rá szegeződött.
- Nos, már egy ideje így megy – kezd bele a tulajdonos a magyarázatba – egy vén mágus meg a csordányi medvéje ott garázdálkodik a Halas-tó környékén, így jobbjára egy fogásra való halat nem tudunk szerezni, mert ezek az átkozott dögök mindet felzabálják. Nem akarok semmit mondani de... lehet, hogy pár hónapon belül kipusztulnak a halak a tóból.
Gerard egy pillanatra elgondolkozott.
- Mondja csak, merre találom ezt a tavat?
Az estét átaludta a bérelt szobájában, majd másnap útra is kelt, hogy felkutassa ezt a rejtélyes „medvemágust”. Nem sok mindent tudott meg, a helyiek inkább csak hihetetlennek hangzó meséket akartak a fejébe verni, hogy a mágus beszélget a medvékkel, meg ilyenek. De természetesen a legendáknak mindig van valamilyen valóságalapja, így hát a fiú reggel még lázasabban indult útra, hogy a végére járjon ennek a rejtélyes esetnek. Hosszas gyaloglás után nagy nehezen rá is talált a Halas-tóra... és bármennyire is hihetetlen volt, egy egész falkányi medve éldegélt a partjainál békésen. A tó túloldalán egy kunyhó rajzolódott ki, a kéményéből füst szállingózott fel, így nyilván valóan lakik is valaki ezekkel a vadállatokkal.
~ Lia...az állatidomárok tudnak ilyet?
~ Hááát... mondjuk úgy, hogy elméleti síkon nem lehetetlen.
Lassan közeledett a terület felé, igyekezvén elkerülve a szőrös jószágokat. Szerencsére nem kellett sokat haladnia előre, ugyanis mielőtt még megkockáztathatta volna, hogy a medvék rávethessék magukat, előjött a kunyhóból a tegnap emlegetett mágus. Intett egyet, mire a medvék felhagyva a fiú bámulásával folytatták félbehagyott tevékenységeiket.
- Üdvözlöm, uram!
- Érezd magad otthon, fiatalember. Mi szél hozott errefelé?
- Egyszerű alkimista tanonc volnék, a környék gyógyfüveit jöttem tanulmányozni.
- Á, vagy úgy. Nos, ebben nem tudok sokat segíteni, de megnyugtathatlak – fordítja el a fejét egy pillanatra a medvéi felé – ezek a drága teremtések egyáltalán nem bántanak senkit, ha nyugton hagyják őket.
- Köszönöm... de egyébként, ha nem haragszik a kérdés miatt: nem sok ennyi medve ennek a tónak? Ha megnézem, csak az jut róla eszembe, hogy pár hónapon belül eltűnnek innen a halak.
- Fiacskám, ne is gyötörd magad ilyenekkel. A lenti faluból többen próbálták már bemesélni nekem ezt, megnyugtathatlak ezek csak az ő tévképzelgéseik. Remélem nem ők küldtek, hogy telebeszéld a fejemet, mert akkor nem ígérhetem, hogy sokáig lehetünk ilyen nyugalmas viszonyban.
- Nem, dehogy is... nos, ha maga mondja, biztosan úgy van. Hát, akkor én megyek is intézni a dolgomat.
Elindult arrafelé, amerről érkezett.
~ Hát, ez nem jött össze.
~ Néha igazán kisegíthetnél, amikor ki kell beszélnem magam.
~ Minek, úgyis látod mire gondolok. Na, hát akkor kénytelenek leszünk letenni arról az ínycsiklandó halászléről. De nem érdekes, majd csempészek róla pár emléket az álmaidba.
~ Köszi, sokat segítesz vele. Nem hiszem ez, hogy ennyire rövidlátó lenne ez a makacs vénember.
~ Hát, ha nem hiszi el, nincs mit tenni...
~ Ha nem hiszi el... hát akkor majd elhitetjük vele!
~ Mire gondo... te jó ég, ez kicsit nehezen kivitelezhető!
A fiú útja visszafele vezetett egyenesen a faluba. Volt egy pár fontos eszköz, amit be kellett szereznie, például egy jópár halászháló, rengeteg horgászcsali, vagy bármiféle, amit a halak megesznek és mindenek előtt egy bogrács. Kapott is mindent, amire szüksége volt elég volt csak annyit említenie, hogy ha kölcsönkapja ezeket, megoldja a medvékkel kapcsolatos problémát. A falusiak nem igazán láttak más kiutat, így hát kényszerükben kisegítették őt minden hasznos aprósággal. Az éjszaka leple alatt aztán véghez is vitte a zseniális tervét. Először is fogta a bográcsot, majd a két fülét egy-egy lánchoz erősítette, a láncot pedig egy kőtömbhöz. Az egész szerkezet úgy festett, mint valami házilag készített bója. A bádogedény füléhez hozzákötötte a hálókat is, kis batyukat formázva belőlük. Amint elkészült a remekmű, nem volt más dolga, mint felcipelni a Halas-tóhoz és elhelyezni benne. Először is a bóját bevitte a víz közepére, majd egy kevés levegőt kieresztett alóla a bogrács megbillentésével, így a szerkezet lesüllyedt a meder aljára. Előtte még azonban elhelyezte a horgászcsalit a bogrács alján, így azok vele együtt érkeztek meg a tó fenekére. A víz szerencsére közel sem volt annyira tiszta, hogy a közepén le lehessen látni az aljára, így semmi jelen nem volt a tákolmánynak. A bója a hozzá erősített hálókat is lerántotta magával, ezek ott lebegtek a vízben kicsivel a bogrács felett.
~ Kész is. Innentől már csak várni kell, hogy a hal horogra akadjon.
~ Milyen találó hasonlat...
A halaknak nem kellett sok idő felfedezni, hogy bőségesen található táplálék a tó közepére elhelyezett bográcsban. Az elemózsia nem úszott el semerre, mivel az edényben maradt még valamennyi levegő, így az nem borult fel. A halak egy nap leforgása alatt megették az össze odakészített táplálékot, így azt minden este pótolni kellett, de ez volt a legkönnyebb feladat annak, aki pontosan tudta, hova rejtette el a szerkezetet. Az idő haladtával néhány hal bele is akadt a hálókba, de ez már csak a hab volt a tortán. Az igazi eredmény az volt, hogy a halak lassacskán több időt töltöttek a mély vízben, mint a part mentén. Ebben leginkább az játszott közre, hogy a bogrács szájához egyszerre csap pár hal fért oda, így elég sok idő eltelt, mire az összes jószág lakmározni tudott a kikészített elemózsiából. Ennek a hatását a medvék érezték meg igazán. Ők is egyre kevesebb táplálékhoz jutottak, a végén már megesett, hogy összevesztek rajta és szegény öregembernek kellett megállj parancsolnia, mielőtt egymásnak ugranak. A férfi nem tudta, mitévő legyen, egyre csak az a gondolat járt a fejében, amit egy vándordeák pár napja bogár módjára a fülébe ültetett: „Ha megnézem, csak az jut róla eszembe, hogy pár hónapon belül eltűnnek innen a halak”. Egyik nap búsan üldögélt egy kidőlt fatörzsön, egyre csak ezen az egy mondaton elmélkedve, amikor hirtelen megjelent előtte a fiú.
- Szép napot. Miért ül itt leszegett fejjel?
- Haj, édes fiam... az a helyzet nem tudom, mitévő legyek. Talán tényleg igazad volt a halakkal kapcsolatban.
- Tényleg. Igazán sajnálom... mármint ami az állataival történik. De tudja, nem feltétlenül kell ennek így történnie.
- Hogy érted ezt?
- Terelje máshová a medvéit. Azt beszélik, maga a Nordenfluss rendelkezik a legbőségesebb halhozammal az egész országban. A hegy lábánál lévő területet nem rángatta magával a háború szele sem, s szükség esetén behúzódhatnak a magasabb térségekbe is. Ott valószínűleg minden akadály nélkül eléldegélhetne a bundás barátaival.
- Nos... nem is tudom, talán megér egy próbát.
- Ha gondolja, segítek. Tapasztalt utazó vagyok, ösztönből megérzem, merre vannak az erre alkalmas területek.
~ Lia, tudsz háborítatlan vadont a Nordenfluss völgyi részénél?
~ Lássuk csak... talán a hegy lábától pár mérföldre.
- Rendben van fiam. Akkor mutasd az utat.

7Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Pént. Május 20, 2016 12:38 am

Hilde von Nebelturm

Hilde von Nebelturm
Vámpír Toronyőr
Vámpír Toronyőr

A kövek halkan ropogva gurultak szét a lankás hegyoldalon, ahogy óvatosan ölelve járta a kicsiny patak vonulatát, mely nem más volt, mint maga a Nordenfluss. Furcsa volt belegondolni, hogy a hatalmas folyó most egy ilyen kis csermelyként haladt mellette, ám követni kívánta azt, ugyanis az egyik Déli főúr kedvelt étke volt az országba csempésze juttatott Fürge sügér, mely csakis ebben a kis tóban élt meg egész Veronián. A hal egyébként roppant szapora volt, ám tény, ami tény, bármikor megpróbálták átköltöztetni azt más területekre, kénytelenek voltak szembesülni a ténnyel, hogy egyszerűen nem élt meg csak itt, a folyó legtisztább, legoxigéndúsabb részén, egész pontosan a nagy tóban, mely a hegy egy kisebb síkságán hevert mintegy két négyzetkilométeres területen, s otthonaként szolgát a számos itteni horgásznak és borásznak, ugyanis a jó minőségű föld miatt a hely nagyszerű volt különféle savasabb szőlők tenyésztésére, melyek egyébként nem minden lépten-nyomon éltek meg. A táj egyébként meglepően szép volt, nyomát se érezte annak a romlottságnak, amivel mindig elképzelte Északot, s bár térképről jól ismerte, első igazi látogatásainak egyike volt a mai, amikor kvázi átszökött az elfek határain keresztül, kikerülve a felügyelt határokat mind Délről, mind északról. A nap delelő fele járhatott, nyakszirtje makacsul izzadt a barna köpeny alatt, mely bár jótékonyan takarta a bőrét, legalább annyira melegítette is, kétélű kardként simulva magához. Az emelkedők viszont ritkulni ritkultak, s időnként a távolban már fel is villant a hűs vizű tó. Ez mind persze jó jelnek bizonyult, ám némi aggodalomra igenis akadt oka, ugyanis a Nordfluss patak vizében nem egy sügér marcangolt teste úszott lefele, s útközben már három medvébe is botlott, akiket végül tűzzel sikerült csak elhessegetnie, hála a lándzsának. Időnként egyébként ezen jóvágású állatoknak a barnás formája is meg-meg jelent a távolban, egyértelműen jelezve, hogy bizonyos nem véletlen lehet, hogy már kettőbe botlott. Közben helyenként a meredélybe épített házikók is kezdtek felsejleni, melyek igen üresnek bizonyultak, ám bepillantva egyértelműsödött, hogy csak pár hete lehettek úgy, a por nem telepedett meg eléggé. Még egy fertályóráig bandukolt tovább, ahogy végül egy rettenetesen síró medve hangjára kellett felkapnia fejét, mely valahonnan előle érkezett. Reflexesen húzta magára a csuklyát, s a meredek lejtőn minden erejét összeszedve rohant felfele, hogy végül egy sűrű, víz széli erdőhöz jusson, ahol éppen egy medvebocs hevert egy durván megfaragott facsapdában, keservesen szenvedve. A fogak valahogy elvétették mancsát, szerencsére nagyobb állatra volt kitalálva, ám mozdulni így se tudott a láncok miatt, s mert igen erősen szorította a rugó. Gondolkodás nélkül vetődött oda a lényhez, lándzsájával hatalmasat lendítve.
ÁLLJ, NE TEDD, NE MERÉSZELD!
Kiáltott valahonnan egy elhaló hang, ám már nem tudta miben megakadályozni, s a fegyver könnyeden siklott bele az állat menti levegős földbe. Esze ágába se volt bántani a jószágot, pusztán csak le akarta támasztani valahova a fegyverét, hogy ki tudja szabadítani azt.
- Jól van, te szegény, csak egy pillanat.
Láthatólag a bocs mintha kissé megnyugodott volna, s halk hangjára már csak távolodva mocorgott, de sírni nem sírt. Erős kezét kinyújtva kifeszítette a csapdát, amire a medve kirántotta magát onnan, s pár lépésig előre rohant, mígnem végül megállt egy öregember előtt. Nagy, barna alak volt, hosszú szürke szakállal, s kopasz fejjel, melyeket tetoválások tarkították. Szeme szürkés volt, valamilyen hályogos jellegtelenséggel, s egyik hiányzott is, valamilyen sebnek hála. Nem tudta mikor és hogyan került oda, de szinte nem is volt jelenléte az öregnek.
- Nem megmondtam neked, hogy ne játszadozz az erdőben? * Az öreg hangja nagyon furcsa volt, egyszerre morgott és beszélt, s valamilyen olyan magasságot viselt, amiket nem nagyon tudott feldolgozni józan ésszel. Minderre a bocs fájdalmasan mordult meg, s a mágus odavágott neki hosszú, görcsös varázsbotjával * - Semmi de, nem érdekel a málna meg a méz, ott a tó, van benne elég élelem. Mit szólna anyád ahhoz, ha otthagyod a mancsodat. Mit? Eriggy a vízhez amíg szépen mondom.
Az állat egy sértődött rimánkodás után végül megindult a víz irányába, lassan, cammogva megtéve a távolságot. Nem igazán tudta volna megmondani milyen idős volt, de messze túl értelmesnek tűnt egy átlagos fajtabelijéhez, s a tény, hogy az öreg képes volt vele beszélgetni, igen csak sokat árult el milyenségéből. Ez biza valamilyen mágia lehetett, talán elf boszorkányság? Talán simán sátáni? Nem tudta, belekapaszkodott a lándzsájába, egyenlőre csak magához szorítva azt, nem fenyegetve az öreget.
- Várj, nem foglak bántani, csak köszönetem szeretném nyilvánítani.
Picit kóstolgatta a szavakat, nem volt semmi tétovázás benne. Nem fogja bántani, de ha akarná, tehetné. Okvetlenül is végigfutott a hideg a halántékán, s egy pillanatra oldalra tekintett, hogy merre tudna rohanni, ha arra kerülne a sor.
- Maga micsoda?
- Mi lennék?
Tárta szét a kezét a férfi, s mintha halkan felmordult volna, amire is a távolból a medvék jellegzetes ordítása válaszolt. Kisvártatva két, rettenetesen megtermett állat loholt az irányába, végül megállva mögötte, s meglepően értelmes, fekete gombszemekkel figyelve a vámpírra, aki közben kifejezetten megrémült.
- Pásztor vagyok csak, más semmi, ez pedig a nyájam. Kicsit nagyobbak, mint egy átlagos pásztor jószágai, de legalább olyan kezesek és hálásak, s én magam a végén nem vágom le őket, csak szolgáltatok nekik, azért cserében, hogy ne bántsanak embereket.
- Maga vezényli a medvéket?
- Csak annyira, amennyire ők engem.
Arcán halvány mosolyként szaladt végig a felismerés, hogy roppant nagy szerencsét jelentett számára a bocs. Ez a jóember talán szóba se állt volna vele, ha nem lesz adósa egy efféle kicsiny tettel, melyet egyébként jutalom nélkül is elkövetett volna.
- Megmentetted azt a fiatal bocsot, ki nékem lányom. Emiatt én adósoddá váltam, s kérésedet szívest teljesítem, amennyiben persze azzal nem más halálát vagy kárát kívánod... Igaz, aki egy ilyen jámbor jószágnak segít, az minden bizonnyal nem kérne semmi olyasmit, amihez vér tapadna.
- A helyi halászokat nagyon zavarja a medvék jelenléte, az itteni hal sokak megélhetését jelenti.
A mágus beletúrt tekintélyes szakállába, s igen gondolkodva nézett körbe, mintha nem értette volna a probléma milyenségét. Ennek végül hangot is adott, amire a medvék lassan távolodni kezdtek tőle, vissza a vízhez.
- De hiszen ez eléggé távoli terület, ennél jobbat aligha el tudnék képzelni a nyájnak... Ám legyen, a kérés már csak kérés. Van valamilyen ötleted, hogy hova tudnám terelni őket, ahol elegendő étket és lakhelyet találnék nekik?
A kérdésre kissé elgondolkodott, s sok érdekes megoldás keringett a fejében, többek között a pusztaföld, a partvidék és a tünde erdő is, ám végül elégedett mosolyként szalad át rajta a felismerés, s kezét elnyújtotta Délnek. Ha ugyan nem is sokat, de legalább egy kis kárt biztos tud okozni Északnak, ha már most ennyitől éppen meg is menti őket. 
- Észak területe számos halastóval rendelkezik, ahol aztán nagyszerűen tele tudnák lakni magukat, csak ez az egy olyan, ami fontos is. Valahol beljebb biztos szívesen fogadnák önt és a nyáját.

8Azonnali játék: A medvés ember Empty Re: Azonnali játék: A medvés ember Pént. Május 20, 2016 1:35 am

Vendég


Vendég

Noh elolvastam mindenki élményét, s természetesen mindenki elkönyvelheti az 1500 Váltót.

Ajánlott tartalom



Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.