Küldetés: Édes álmok

Elégedetten dőlt neki a kunyhó falának. Végre feltette a pontot erre a nem hétköznapi ügyre. Zsebében ott lapul az Édes Álom receptje, ha netán később még hasznát venné neki és az egyetlen ember, aki rajta kívül ismeri a vegyület titkát, halott.
~ Azt hiszem, ideje megnézni, mennyi tudást harácsolt össze a vén fazon.
~ Na végre, valami ami érdekel is.
A kunyhó tele volt könyvekkel, alapanyagokkal, bájitalokkal. Elsőnek természetesen a vaskos köteteket futotta végig. Lopva belepillantott egy-egy érdekesebb című könyvbe, de egyébként csak a szerzőket és a címeket olvasta át, tiltott, indexlistára tett könyvek után kutatva. Főleg kézzel írott példányok voltak, tele lábjegyzettel, receptekkel, kiegészítésekkel, több kutatási anyagnak tűnik. De semmi tiltott.
~ Milyen kár, nem igaz.
~ Igen. Meg az is kár, hogy nem tudsz tündéül...
Úgy döntött, átkutatja a néhai alkimista ruházatát. Igaz, egy csomó szárított növénymaradványon és egy emlékmedálon nem is talált semmit...legalábbis azt gondolta, ám az egyik zsebébe nyúlva valami furcsa alakú, fémes tárgyba toppant.
~ Te is érzed?
~ Körülbelül.
Óvatosan kiemelte a tárgyat. Egy amulett volt az. Egyszerű, alig díszített darab, nem is olyan nagy, mint amibe Liát zárták. Érdekesnek nézett ki, így elrakta, hogy később megvizsgálhassa.
Ezek után szemügyre vette a szobában található bájitalokat. Nem volt kedve egyenként végigkóstolni őket, viszont rá-ránézve, majd beleszagolva azonnal feltűnt neki egy mágiaellenes ital, jellemző szagáról.
~ Ez még akár jól is jöhet nekem.
~ Ha más nem, dísznek otthonra.
Egy laza mozdulattal zsebre vágta a becses főzetet. Mellette a polcokon csupa beazonosítatlan főzet, valamint megszámlálhatatlanul sok bódítóital és egy üveg lassítóital sorakozott. Több fiolát viszont már nem akart magával vinni, ezért azokat otthagyta a rozoga emelvényen porosodni.
Dolga végeztével kisétált az udvarra. Volt ott temérdek ládányi abból a borzalomból, aminek a receptjét őrizgette most a zsebében. Volt még köztük pár láda, amik nem voltak felcímkézve. Kíváncsian nyitotta fel őket, majd rájött, hogy ezekben bizony a felbérelt sötételfek személyes holmija találhatók. Ruhák, személyes tárgyak és pár könyv. Az egyik könyvön meg is akadt a szeme. Nem azért, mert egy erotikus ponyvaregén volt, inkább az író neve akasztotta meg a tekintetét.
~ „Yrsil...”? Nézzenek oda, szerinted ez az, akire gondolok?
~ Úgy látszik, Dalos talált magának valami csendesebb elfoglaltságot.
~ Ezt megtartjuk! – vigyorgott, miközben eltette a vaskos kötetet.
Már csak a titokzatos amulett mivoltára kellett rájönnie. Óvatosan elővette. Egy darabig csak forgatta az ujjai között, valami rúnát, vagy gravírozást keresett rajta, de semmi beazonosítható. Ekkor egy hirtelen ötletből vezérelve felvette.
~ Óvatosan, még összekoccantassz vele!
Ahogy a nyakába akasztotta, egy pillanatra elhomályosodott a látótere, majd újra minden normális lett. Zavarodottan forgatta a fejét, nem értette, mit is művelt vele az amulett. De nem adta fel a kutakodást, elvégre Liánál sem tudta elsőre, mihez kezdjen...igaz, sokat segített, hogy ő maga mondta el a dolgát neki.
Ahogy nyugalmas léptekkel visszasétált a kunyhóba arra lett figyelmes, hogy hallucinál. Több tárgy elkezdett körülötte fehéres fénnyel izzani.
~ Te is látod?
~ Végül is én hordom...
~ Lehet, hogy az öreg kikísérletezett valami tartós változatot ebből az anyagból.
~ Nem hiszem...
Ahogy pontosabban szemügyre vette rájött, hogy a világító tárgyak közt képes némi összefüggést találni. Egészen pontosan két földre hajított tőr, és Mina pár ékes csecsebecséjét övezte egy a halvány fényű szegély. Csupa olyan tárgy, amit Gerard alig pár perce szívesen megragadott volna, mert jól jöttek volna a csatában.
~ Talán a számomra használható dolgokat mutatja meg.
~ Tegyünk egy próbát.
~ Rendben...szükségem lenne egy korty vízre, eléggé kiszáradtam.
Ahogy rágondolt, azonnal elhalványultak a fények, egyedül a polcokon világított pár tárgy. Kivétel nélkül az összes fénylő fiolában színtelen, szagtalan és megkóstolva íztelen folyadák volt: víz.
~ Hasznos kis csecsebecse.
~ Az. De remélem, attól még én vagyok a kedvenced.
~ Ez csak természetes.
- Kell egy fuvar valakinek? – kérdezte készségesen a többiektől.
Majd vígas mosolyogva kiballagott és a korábban otthagyott szekérrel egyenesen visszament Hellenburgba.


A városba érve első dolga volt beköszönni az alkimistának, hogy megüzenhesse a jó hírt.
- Üdvözletem! Remélem hiányoztam. Örömmel jelenthetem be, hogy az Édes Álom nem jelent többé problémát.
Az öreg gyógyító valamiért meglepően jókedvűnek tűnik. Mosolyogva bólint vissza neki.
- Örülök. Remélem akkor ez elég lesz mindenkinek... tessék a jutalma. – adja oda a megígért fizetést - Remélem végleg megszabadult a világ ettől az átoktól.
Gerard hálásan bólint egyet. Távozás lőtt még lopva benézett a lányhoz, hogy megnézze, hogy megy a sora. Az ágyban olvasott egy könyvet, s bár még mindig holtsápadt volt látszott rajta, hogy gyógyulófélben van.
Az utcára érve a fiúnak érdekes gondolatok jutottak eszébe.
~ Milyen furcsa utazás volt.
~ Az. Kíváncsi vagyok, mi veszi rá az embereket, hogy ilyet vegyenek.
~ Ne is mond... – gondolkozott el – tudod Lia, egyvalamit azért sajnálok.
A lány felkacagott az elméjében.
~ Érdekes, én nem látom a gondolataid között. Ugyan mi lenne az.
~ Talán mert számomra olyan természetes. Nem mondtam el annak az embernek, mi is volt a valódi bűne.
~ Mi lenne az?
~ Hogy ezt a nevet adta a főzetének. Álomnak nevezni azt, ami csupán csak egy hamis valóságot fest elénk.
~ Mert mi más az álom? – tette fel a költői kérdést.
~ Fogalmam sincs. De biztos nem olyan, amit ennyire könnyű lenne elérni.
~ Furcsa ezt pont egy örökké fiatal démontól hallani. - felete a lány szarkasztikusan.
~ Mondja az, aki másokat tesz démonná...

Rettenetes szomjúság gyötör.
Hullámzó, fájdalomtól szilánkos az ébredés, amely rám talál: résnyire nyitott szemhéjamon káprázatos erősségű fénypászmák furakszanak be, lángra lobbantva a koponyámat kívül-belül. Nyöszörögve szuszogok, mintha a lélegzetvételen hangjai győzhetnének csak meg arról, hogy valahogyan életben maradtam: a szám összetapadt a szárazságtól, a nyelvem durván és esetlenül súrlódik a szájpadlásomnak, ahogy próbaképpen nyelek egyet. A gyomrom nyugtalanul mocorog, ám a hányinger leghevesebb rohamai egyelőre elkerülnek.
Megmoccanok, és ettől hirtelen tudatosul bennem, hogy a hátamhoz kellemes tapintású anyag súrlódik; puha, száraz és jólesőn átmelegedett, akármi legyen is, olyannyira, hogy ösztönösen is biztonságban érzem magam tőle. Hanem a hátam meg a hátsóm egy kissé elzsibbadt a mozdulatlan fekvéstől; óvatosan fordulok az ágyban - mert mi más lehetne - a fény felé egy kicsit, hagyva, hogy az Úr napja részvétteljesen simogasson... a tetőtől talpig beborító, puha takarón át is finoman süti a hasamat, és hosszú idő óta először járok a legközelebb ahhoz, hogy jól érezzem magam.
Csak ne lennék ilyen átkozottul szomjas...!

Pár percig bírom, aztán kíváncsian pillantok fel a kellemes félálomból.
Ismeretlen, szerény berendezésű szoba: nem úgy fest, ahogyan az ispotályok szoktak, és nemesi házra vagy dormitóriumra, apáti vagy priorszállásra sem emlékeztet. Odakintről eltéveszthetetlen, elszórt sirályrikoltás és rengeteg, friss sós víz halvány illata szűrődik be.
Ettől csak még szomjasabb leszek; feltekintve, mintha egy álomban járnék, éjjeliszekrényt pillantok meg. A tetején egyszerű, mázas cserépkorsó áll; mellette széles vizestál, amilyeneket mosakodásra használnak.
És egy pohár.
Egy pillanatig küzdök a gondolattal - ha felkelek, az alighanem rettenetesen fog fájni -, végül mégis győz a víz látványa: végtelenül lassan támaszkodom fel az ágyban, s a talpam a kőre simítva, szédülősen remegve felkászálódom.
Az ágyam lábánál, egy széken összehajtogatva ott vannak a ruháim, egytől egyig. Ahhoz, hogy felvegyem őket, sokkal több erőre lenne szükség, mint amennyit érzek magamban: helyette lassan araszolva kapaszkodom a szekrény felé, merőn figyelve a poharat.
Már éppen megkaparintanám, amikor megdördül az ég.
Öblös, női hangon.

- Maga meg mit keres talpon?! - követeli; most, hogy eljutott az agyamig, hogy a leghangosabb dörej az ajtóé volt, már látom a rajta nagy lendülettel berontó asszonyságot is. Tenyeres-talpas, megtermett nőszemély, egyszerű, de távolról sem csúf ábrázatán olyan jogos felháborodás tükröződik, amely még a dúsan hullámzó kebléről is elvon minden tekintetet.
Az enyémet legalábbis biztosan.
- Mars vissza az ágyba, ilyen sérüléssel nem szabad csak úgy mászkálni! - parancsol rám köszönés nélkül; számonkérő, dohogó hanghordozása olyannyira megingathatatlan, hogy egy pillanatra tökéletesen megilletődöm tőle. Kissé szédülve, megszeppenten pillantok rá, mint a tilosban járó kisdiák; szófogadón huppanok vissza az ágyra, mielőtt egyáltalán eszembe juthatna közölni vele, hogy a pápán és a rendfőnökön kívül senkitől nem vagyok köteles parancsot elfogadni.
Egyébként sem úgy fest, mint akit az ilyesféle lárifári férfikifogások meggyőznének bármiről.
- Mi történt? - kockáztatom meg inkább.

- Hogy érti, hogy mi történt? - teszi a kezét csípőre ingerlékenyen, mintha azt mondaná: tessék, elég egy percre kitennem a lábam. - Be van törve a feje, majdnem egy napig küzdöttünk, hogy levigyük a lázát, erre mit csinál? Feláll!
Dühösen, ingerülten fújtatva mered rám, és én valami megmagyarázhatatlan, ősi bűntudattal húzom be a nyakam ösztönösen... mire bármelyikünk feleszmélne, a feszültség elillant, és ő ellágyuló vonásokkal kapja fel a korsót, hogy vizet töltsön a pohába.
- Tessék - nyomja a kezembe, a neheztelés egyre halványuló zöngéjével a hangjában. - Hiszen ezért ment, nemde? Aztán mondja, kavarog-e még a gyomra? Van citromos hallevesem, a gyógyulásnak jót tesz, ha az ember fia nincs éhen.
Zsibbadtan, szédülve hallgatom, ki tudja, milyen arckifejezéssel pillantva föl rá.
- Köszönöm - jegyzem meg szokatlanul szelíden, leginkább az elhangozttakra válaszul. Aztán - alighanem az átható pillantása miatt - ráébredek, hogy sokkal illedelmesebb lenne észrevétlenül visszakúsznom a takaró alá, de a fejem túlságosan fáj, hogy komolyan, kapkodva szemérmeskedni kezdjek. Leginkább csak megköszörülöm a torkom, visszamászva az ágyba.
Már éppen megráznám a fejem, amikor az első, öntudatlan mozdulatra emlékeztetőül egy villámcsapást kapok a koponyámba. A gyomrom újult lendülettel ugrik meg, végül azonban úgy dönt, megkegyelmez.
- Nem vagyok igazán éhes - sietek a válasszal. - Hol vagyunk?
- Carolusburgban, a kikötőnegyedben - feleli vendéglátóm szelíden. - Nem sodorta olyan messzire a csatorna... szerencséjére, különben már nem élne. De még nagyon gyenge, pihennie kell. Amikor a férjem becipelte magát, azt hittük, meg sem marad, de úgy tűnik, az Úrnak még tervei vannak magával.
Jólesőn nehezedem vissza a párnára. Úgy érzem, a legtöbb energiámat előre felhasználtam.
- Ez az ispotály?
- Nem. Nem mertük olyan messzire vinni, hívtunk egy gyógyítót, megnézte a sebet meg kitisztította, de azt mondta, többet nem tehet magáért. Szóval nálunk maradt. Ne féljen, a fiam az apjával halászik, a lányom meg egy hónapja ment férjhez. Nem fogják háborgatni.
Kábán botladozom az elhangozott információk szilánkjai közt. Sok minden hiányzik még.
- Mi a neve?
- Nekem?
Bólintok, vesztemre. Rövid nyöszörgés következik, aztán fölnézek rá megint.
- Igen. Meg a férjének.
- Erna - feleli anélkül, hogy váratna. - A férjem meg Sigfrid, de ő csak este jön haza. Tegnap kevés volt a hal, helyette magába gabalyodott a háló, de az uram szerint minden fogást meg kell becsülni, hogy az Úr másnap is adjon. Óh, a dolgos jóember még így, tizenhat év után sem változott semmit!
Meghatottan lép az ágyhoz, hogy betakarjon nyakig - békésen tűröm a szokatlan műveletet, mert a szemhéjam mintha ólomsúly húzná lefelé.
Abszurd módon biztonságban érzem magam.

- Vegyen egy ív papirost, vagy kérjen a templomban, Erna - hunyorgok rá, a párnára fektetve a fejem óvatosan. - Írja rá a nevét, meg a férjéét, és alá annyit: Megmentették az életemet. Aztán írja le, melyik a házuk és végül... pecsételje le. Volt nálam két gyűrű; az egyik köves, a másik vésett. Használja azt. A vésettet. Aztán adja oda a papnak. Ő tudni fogja, hova kell vinnie.
Tetőtől talpig elvörösödik válaszul, szégyenkezőn pillantva végig a padló tisztára súrolt deszkáin.
- Én... Én... nem tudok írni - böki ki rövid tétovázás után. - Egyszerű emberek vagyunk mi, tudja. De a gyűrűjét elvihetem a papnak, ott van amúgy mindene a ládában, még a kardja is.
Kimerülten mosolyodom el, engedve az ellenállhatatlan húzásnak. Mit szólna az atya, ha egy halászasszony megjelenne a küszöbén, gazdátlan inkvizítori pecséttel...! Lehunyom a szemem.
- Megijesztené szegény ördögöt azzal. Megírom én, csak elvigye neki, Erna.
Időben pillantok föl, hogy lássam a bólintását.
- Hát jól van - sepri le a szoknyáját zavartan. - Hozok papírost meg pennát. Addig pihenjen. Biztos nem kér levest?
- Köszönöm. Talán később.

Fogalmam sincs, mennyi időm telt el alvással, amelyet várakozással is tölthettem volna, mégis, amikor felébredek, Erna lépteit hallom közeledni. Kis vászonzsákkal a kezében lép be, annak tartalmát - papír, penna, tinta, itatós és pecsétviasz - alighanem valóban a templomból hozta.
- Tessék - szól szelíden - Írja meg a levelét, de vigyázzon, ne csöpögtesse le az ágyneműt. Ez még a hozományomból való!
Egy pillanatra szégyenre emlékeztető szúrást érzek: fel sem merült bennem, hogy ezek az emberek mindenüket nagy becsben tartják. Magam nem tudnám megmondani, éppen milyen ágynemű lehet odahaza az ágyamon: talán bordó, talán barna selyem, de az is lehet, hogy sötétlila. Vagy csontfehér.
Valójában azt sem tudom, feküdtem-e kétszer ugyanabban a felszentelésem óta.
- Ne aggódjon. Bár alighanem csináltam elég felfordulást már a házukban.
Ügyetlenül, szédülve körmölök, aztán - talán némi szerencsétlenkedés után - képes vagyok lepecsételni az üzenet alját és a hajtás közepét is. Óvatosan seprem le az itatós finom szemcséit a takaróról.
- Miért mentett meg? - nyújtom át végül a levélkét az asszonynak. Ő elveszi azt, a kérdésemre azonban értetlenül néz.
- Hát már mondtam - feleli aztán, mint aki nem is érti, miért kérdem kétszer ugyanazt. - Maga volt a tegnapi fogás, az uram meg olyan, hogy minden fogást megbecsül. De egyébként is, maga nem húzna ki egy sebesültet a Nordenflussból?
Anélkül nevet föl szelíden, hogy választ várna.
- Na látja, hogy igen!
Szívdobbanásnyi ideig csak bámulok rá, tisztának látom, mint a Madonnát - tudja, Erna asszony, én inkább az a fajta vagyok, aki miatt odakerülne -, de aztán csak biccentek. Hát hogyne. Mindenki ezt tenné.
Nem tanulok soha semmiből. Kíntól vakon nehezedem az ágyra egy kicsit, amíg kitisztul a kép.
- Megfizeti a jóságukat az Úr.
- Meg szokta.

Ezúttal, ahogy visszatér az atyával, ő maga odalent marad a konyhában. A kopott fekete reverendás, fiatal férfi óvakodva, egyedül merészkedik át a küszöbön - a mozdulatait átjáró tapintatos alázat azonnal helyrezökkenti körülöttem Erna sarkaiból kifordult világát.
Odaadón hajol meg előttem, illedelmes távolságra az ágytól, nehogy túlságosan felfelé kelljen fordítanom a tekintetemet.
- Excellenciás uram - kezdi, arcszínétől kissé megfosztottan, hogy ilyen nagy méltóság elé keveredett. - Kézhez kaptam a levelét, de nem is tudom, mit mondhatnék... az Úr neve legyen áldott, hogy megtartotta magát. Hogy történt?
- Az övé és a háziaké, akiken át cselekedett - intek a szememmel az ajtó felé, nagyvonalúan eltekintve a kérdezősködés viszonylagos kotnyelességétől. - A városban terjedő szer nyomában jártam. Édes Álomnak nevezték az utcán. A szegénynegyedben tűztem össze a felelősökkel.
Felvonom a szemöldököm, mert elég egyértelműnek kell lennie, mi történt.
- Élesebbnek hittem a karmaimat meg a fogaimat, mint amilyenek valójában. Nagydarab, északi akcentussal beszélő, szőke férfit keressenek egy nyurga termetű, fekete hajú fickóval együtt! A negyedben van egy lakatlan templom olyan oltárral, amely a tied szégyenben hagyja, testvér. Onnan nem messze tanyáznak a csatornában. Bitón a helyük.
- Értettem, továbbítom a városőrségnek - bólint a fiatalember katonásan. - Sajnálom, hogy excellenciádnak kellett ilyen alantas ügyekkel foglalkoznia.
Szívdobbanásnyi ideig várok.
- A ház ura húzott ki a Nordenflussból. Egy napja? Kettő? Több? Nem tudom.
Látogatóm egyetértőn biccent.
- A jóasszony szerint ez lesz a második éjszaka, amit excellenciád a házban tölt.
Eszembe jut, ahogy Erna délelőtt visszaparancsolt az ágyba; a megszokott természetemmel ellenkezik ugyan, mégis mulatságosnak találom a gondolatot, mit szólna, ha kiderülne, hogy egy püspökre ripakodott rá.
Arról nem is szólva, hogy egyikünk sem volt audienciához öltözve.
- A ház asszonya talán megriad egy kicsit, ha megtudja, ki vagyok - jegyzem meg nyugodt, parancsoló hangon. - Nagyon szemérmes. Kímélje meg ettől... hacsak el nem járt már a szája - mosolyt ugyan nem láthat az arcomon, de ha jó az érzéke ehhez, sejtheti, hogy ott bujkál a vonásaim mögött. - Küldje a levelet tovább Augustinus rendfőnöknek! Az asztaluk nem maradhat üresen, ha már meghívtak mellé.
Az ifjú atya fegyelmezetten hallgat.
- Nem említettem neki, fő a diszkréció - siet a válasszal, nehogy kiessem a kedélyes hangulatomból. - Természetesen továbbküldöm a rendfőnöknek. Küldjünk magáért valakit, aki hazaviszi?
- Na még csak az kéne! - tromfolja le a ház asszonya vadul, olyan villámló tekintettel toppanva a helyiségbe, hogy egy pillanatra összerándulni látom a férfit. Nem kétséges, hogy Erna bárkit képes visszazavarni a szobájába vacsora nélkül. Valószínűleg még a birodalmi főírnokot is. - Ilyen betegen nem viszik sehova, amíg én itt vagyok! Szépen megerősödik, ha az Úr is megsegít minket, ahol háromnak jut, jut egy negyediknek is. Maga meg csak imádkozzon a felépüléséért, atyám.
A pap jóízűen felnevet.
- Azt hiszem, a ház úrnőjével nem lehet vitatkozni...


Három hét hosszú idő, ezt mindenki tudja; addig azonban, amíg ágyhoz kötve nem kénytelen eltűrni az ember, mégsem érezheti át teljesen. Sigfried és Erna háza ennyi ideig az én vendégházam is, és bár soha nem gondoltam volna, mégsem találom a társaságukat kellemetlennek vagy dühítőnek. Még a fiuk is úgy tűnik, kedvel engem... annak ellenére, hogy a halászaton kívül semmi máshoz nem konyít.
Olyan jámbor, dolgos emberek, amilyenekről eddig csak a példázatokban olvastam.
Miért döbbent meg az őszinte alázat, Norven Kather?
Miért döbbent meg a kapzsi számítást nem ismerő odaadás?

A szédülésem lassan alábbhagy, és vele együtt apad el az Édes Álom folyása is: egyedül a szőke, nagydarab fickó talpa alatt fütyül a szél, mire először járok templomban, s noha a vallomása alapján jóval többen voltak, mégis kámforrá váltak még aznap, ahányan lehettek.
Legyenek csak az ördögé.
Hanem Sigfrid és Erna egyöntetűen rázzák a fejüket, amikor a Katedrális hintaja megérkezik értem. Megrakott ökrös szekér nyikorog a nyomában; egyiken sem lepődnek meg, mostanra pontosan tudják mindannyian, mégis ki volt a vendég, akit kimentettek a Nordenflussból.
Mégis van bőr a képükön, hogy ellenkezzenek velem.
- Vannak, akiknek nagyobb szükségük van erre, mint nekünk - mondja Sigfrid, mindenfajta gőg nélkül. - Látja, nem vagyunk gazdagok, de mindig jut az asztalra elég, még a lányunkat is férjhez tudtuk adni...
- Adja azoknak a kis árváknak odafönt - szól Erna is. Több tisztelettel viseltetik, mióta rájött, miféle úr vagyok, mégis... az alázata nem az a fajta, amelyet a szolganéptől megszoktam. - Legyen rendes iskolájuk meg templomuk nekik, lehet még tisztességes, dolgos kezek lesznek megnőve!
Mással ellenkeznék, türelmetlenül.
Nekik szabad.
- Adják nekik maguk, ha akarják, de az ételt megtartják, ha már a magukéból adtak - felelem egy biccentéssel. - Ha a Katedrálisban akad dolguk, keressenek név szerint engem. Akár maguk... akár a fiuk.
Meghajolnak előttem, de a vonásaik mosolytól lágyak egytől egyig.
Nem félnek tőlem.
Nem érzem sértve magam.
- Köszönjük, püspök úr! Isten áldja... és imádkozunk magáért. Imádkozzon értünk maga is, ha bokros teendői engedik.

Büszkeséggel telve érkeztünk vissza búvóhelyünkre, ahol akkora volt a felfordulás, amekkorának eddig meg nem nagyon voltam szemtanúja. Végignézve az arcokon, kevert érzéseket lehetett látni. Valaki félt, valaki ideges volt, valaki azt sem tudja mihez kezdjen magával… de ez sejthető volt. Az bennem pezsgő hatalmas adrenalin hatására még oda kellett figyelnem, hogy egyenesen, és remegés nélkül szedjem a lábaimat befele menet. André mint valami tábornok sorra osztotta a feladatokat minden jelenlévőnek, próbálta nyugtatgatni őket. Amikor meglátott minket, látszott rajta hogy egy kicsit megkönnyebbült.
- Holdapának hála, mondd, hogy a ti művetek ez a zűrzavar!
- Remélem jó nézőhelyed volt a robbanáskor. – Nyújtottam felé jobb kezemet vigyorogva.
- Sajnos nem tudtam kimenni megnézni a tűzijátékot. De ezek szerint minden rendben ment, látom mindenki visszajött. – nézett hátra a másik kettőre. - Követjük a tervet, ez most nyert nekünk nem kevés időt. Pihenj le. Megérdemled.
- Köszönöm. – biccentettem aprót. Fel akartam neki ajánlani, hogy szívesen segítek még itt, elnézve a nagy zűrzavaron, de a remegő lábaim, az émelygésem és a szívem, ami még mindig meg volt viselve az adrenalin miatt, nem értettek egyet az ötlettel. Megindultam hát kényelmes tempóban a háló fele.
A reggel különösen furcsa volt. A világon az egyik legérdekesebb érzés, amikor olyan nyugodt csend van, mint egy temetőben, de még is érzed, hogy a levegő teli van feszültséggel. Kidörzsöltem az álmosságot szemeimből, majd felöltözködtem, s elindultam megkeresni Andréékat, hogy megbeszéljem velük a továbbiakat.
- Basszameg, basszameg, ezt nem hiszem el! – Őrjöngött André fel alá járkálva - Most mi a szart kezdjünk nélküle? –   nézett a kopaszra, aki csak csendben meredt maga elé.
- Mi történt? - kérdeztem meglepődve végigpillantva rajtuk. Egy ideig nem kaptam választ, majd a sötételf idegesen legyintett egyet, mire a kopasz szólalt fel.
- Ignatius meghalt.
Arcom elsápadt, nagyot nyelve szoritottam ökölbe kezeimet. Ignatius...
- H...hogyan? – vetettem fel pillantásom a földről rájuk.
- Valószínűleg tőrbe csalták. Pénzt gyűjteni ment, egy elég megbízható elosztóhoz. Akik vele voltak szintén halottak, a kis kurvát pedig nem találtuk meg. Valószínűleg feldobta a városőröknél és lelépett a pénzzel.
Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a hírt. Ignatiust gondoltam annak az embernek, aki egy éhes farkasfalka között is sebesülés nélkül át tudott volna sétálni a legnagyobb nyugalomban. Okos volt, remek stratéga, ismerte az emberek hibáit… Nem sok ember nő a szívemhez, de ő olyan volt, akit tiszteltem.
- Adjatok neveket, és megölök minden egyes fasszopót, akinek minimális köze is lehetett az egészhez... – kapartam végig tarkómon remegő kezemmel.
- Egyedül lemészárolnád a városőrség minden tagját, akik szintén csak a munkájukat végzik? – csóválta meg a kopasz a fejét
- Hidd el, leszarom, hogy a munkájukat végzik-e vagy sem. Azt tudjuk, hogy ki köpött? – meredtem rá.
- Az elosztót, akihez ment Elenának hívták, a kíváncsi combok egyik népszerű szajhája volt. De még az éjjel feldúltuk a bordélyt, de addigra a nő már eltűnt, kifosztva a fél bordélyt. Hónapok óta nekünk dolgozott eddig nem volt gond.
- Ennek semmi értelme... Rajta kívül kell még, hogy legyen valaki a képben. Ha hónapok óta hűséges volt, nem hinném, hogy egyről a kettőre ilyen változáson menne keresztül. Ki a bordély tulaja? – emeltem szemöldökeim magasba.
- Ne félj már megkínoztam. – szólt közbe André most először. - A szokásos kuncsaftokon kívül pár nappal az incidens előtt járt egy feltűnően szépséges dáma Elenánál, kivéve a legflancosabb szobát. Valószínűleg ő állhat a háttérben, de a Kíváncsi Combokban nem kérdeznek neveket... Személyleírásom van, ami minden harmadik kisasszonyra ráillik.
Idegesen vertem bele a mellettem lévő falba.
- A kurva életbe! - töröltem végig arcomat tenyeremmel.
- Szóval... most akkor mi lesz? Hagyjuk ennyiben a halálát? – kérdeztem remegő hangon. Nem szoktak megviselni emberek halála, de ez nem csak Ignatiusról, vagy rólam szólt. Az egész szervezetről. A nevéről. Ez azt mutatja az embereknek, hogy akár mi is meghalhatunk. Azt fogják gondolni, hogy a bábuk megölhetik a bábmestert...
- Nem hagyhatjuk, hogy azt lássák, hogy ezzel levágták a kígyó fejét. Folytatjuk, amit elkezdtünk, majd én átveszem az Édes Álom beszerzését, elvégre a földijeim... – mondta André. - Ha pedig a nyomára bukkanunk az árulóknak, akkor megfizetnek. Két nap múlva megyek a szállítmányért, még jó is hogy egy hétig nem árulunk. Velem jössz? – kérdezi tőled.
- Természetesen. – biccentettem neki. Nem fordulhat elő még egy ilyen tragédia. - Addig is... van valami, amit tehetnék?
- Csak a szokásos. Nem állhat le szervezet, be kell gyűjtenünk a pénzt, ellenőriznünk kell az elosztókat... nem sétálhatunk megint csapdába.
- Értettem. – biccentettem neki, majd elvonultam. Reménykedtem, hogy a tegnapi sikerek után nem igy fog indulni a nap, de ez ellen nem lehetett mit tenni.
A megbeszélt időpontban találkoztam Andréval a városkapunál, aki két ló mellett ácsorgott. Mikor meglátott csak biccentett, majd mindketten nyeregre szálltunk, s utunknak indultunk. Hosszú, néma percek teltek, ami alapból nem lett volna ellenemre, de elég egyedi alkalom volt ez, amikor kettesben lehettem vele.
- Szóval... Nem akarok érzékeny témát érinteni... De mi a te sztorid? Úgy értem, hogyhogy belevágtál ebbe?
- Csak a megszokott sablonos mese. – vonta meg vállát - Volt egy kis boltom az egyik Nebelwaldi kisvárosban. Gondoltad volna, hogy eredetileg alkimista vagyok? Utána a feleségem elhagyott a gyerekkori legjobb barátomért. – nevetett fel. - Ó egek, még most is hallom, ahogy kegyelemért könyörög. Egy szó, mint száz, utána valahogy nem tudtam otthon maradni. Nevezd menekülésnek, vagy nem tudom, de az emberek városai segítettek felejteni, annyira mások voltak. Több bűnszervezetben is megfordultam, mint méregkeverő, mindenkinek jobban megérte hosszú távú szerződés, én meg időközben beleszoktam az alvilági fortélyokba. Egy nap az akkori bandám megkereste Ignatius, ő szervezte az egészet. Lenyűgözött ő is, na meg a szakmai érdeklődés, így vele mentem. És ennyi. És a tiéd? – mielőtt szóhoz jutottam volna, felemelte kezét. - Ha hazudni akarsz, inkább ne is mondj semmit. Csak akkor, ha igaz.
- Úgy nézek ki, mint aki hazudni szokott? – kérdeztem tőle vigyorogva - Tudod mit? Inkább ne válaszolj a kérdésre. Költői volt. - nevettem fel. - Nos... – nyeltem nagyot, s tekintetem kicsit elkomorodott. - Fogalmam sincsen, honnan származok. Vannak elmosódott emlékeim a gyerekkoromról, amik tiszták... arról inkább nem beszélnék... Volt három testvérem, mind a három lány. Nélkülük nem jutottam el volna otthonról. Az egyik eltűnt, még amikor igazán kicsi voltam, valószínüleg elfutott. A másikkal nem tudom, mi van. Nagyon régen hallottam felőle. A húgom, pedig... - szorítottam össze fogaimat. - Meghalt, amikor apám elől menekültünk... – nehezen jöttek ki hangok a torkomból, de nem mutathattam gyengeséget, így másra tereltem a témát. Nem arra az egyetlenre, ami képes belőlem mély érzelmeket kiváltani. - Azután... a gyilkolás lett a kenyerem. De mielőtt megkérdeznéd, nem a pénzért öltem. Az csak ilyen mellékes volt. Fogni az értéktelen életeket, és gyönyörű halállá varázsolni őket... kevés szebb dolog van az életben. – mosolyodtam el. - Amíg nem találtam rátok, addig szabadúszó művészként tengettem hát napjaim... és, most pedig itt vagyok.
- Mi vesz rá egy szabadúszó művészt, hogy egy banda kötelékébe lépjen?- tette fel a kérdést.
- Egy nagyobb vászon, amin már új színekkel is festhetek. - mosolyogtam rá. Erre azonban ő megcsóválta fejét.
- Láthattad, hogy ez messze több mint ölés, és néha okosabb várni, vagy egyáltalán nem elvenni az adott életet, főleg ha még a hasznunkra lehet. Lehetséges, hogy új ecsetekre lesz szükséged és vászon helyett falakra festesz majd.
- Tudom, láttam. Nem kell az eszközkészletem miatt aggódnod. Egy jó művész mindig jól felszerelt. Egyébként... Gondolkodtam valamin az éjjel. A kikötő nagy része felrobbant, igaz?
- Egy része, főleg a raktárak. Hamar újjáépítik majd.
- Sejtettem. Vízen keresztül jön be a csempészett, és illegális áruk nagy része, nem? Szerintem okos lenne, az építkezések alatt pár embert ott strázsáltatni. Minél többet tudunk majd róla.. annál jobb nekünk.
- Amikor visszaértünk gondoskodom róla. – bólogatott, majd kezdte masszírozni halántékát. - Eichenschild macerás egy város.
- Elhiszem. Kár egyébként, hogy lemaradtál a tűzijátékról. - röhögtem fel. - Jól nézett ki. Csak azt sajnálom, hogy nem nézhettem végig minden egyes kígyó meg héja meg istentudja, hogy milyen állat nevét viselő banda tagjának az arcán, amikor társaik szétégtek, és az egész befektetés felrobbant, a kikötővel együtt.
– Biztos, hogy nagy a káosz most náluk. Mit nem adnék, ha lenne ott egy emberem!
- Ami azt illeti... – vakartam tarkómat - lehet egy embered ott...
- Nem. – rázta meg fejét. - Ignatius mesélte az összecsapásotokat a fehér hajú démonnal. Ő közéjük tartozik, és azonnal felismerne.
- Ja... az a tag is 6 méterrel a föld alá való. - csóváltam a fejem. - Az ő arcát is megnézném mondjuk. Akkorára volt magával, mintha övé lenne minden. Szinte biztos volt a győzelmében.
- Szóval... hogyhogy ilyen messzire megyünk? Ami azt illeti, hova is megyünk pontosan?
- Nebelwald nyugati részére. Az édesálom egyik összetevője egy csak ott előforduló gombafaj, ezért ott állítják elő.
- Apropó... te próbáltad már a cuccot?
- Nem. Bizalmatlan fajta vagyok, és már magas pozícióban voltam. Nem kockáztatom hogy álmomban elvágják a torkom. – nevetett fel

Odaértünk hát a célunkhoz idővel, azonban sajnos a tragédiák sora még nem ért véget. Mindenütt hullák hevertek. Kivájt szemű öreg ember, egy lefejezett ember, és még négy sötételf holttest. André teljesen kikelt magából, amiért egyáltalán nem hibáztattam. Csapkodott, ordibálva káromkodott, s nekiállt mindent törni-zúzni.
- Ezek... azok? – kérdeztem elhűlve
- Azok... – mondta André közben végigjárva a kis házat. - A fejvesztett emberférfi volt az alkimista aki főzött. – bökött a holttest felé. - Ez pedig azt jelenti... vége az Álomnak. - Nem igazán akartam hinni annak, amit André mondott. Pláne azt, ahogy kimondta azt.
- M..mi? Nem lehet. Egyetlen alkimista van, aki el tudja késziteni, vagy mi? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Nem tudom. A Hold szerelmére, NEM TUDOM! – kezdett mindent észvesztve feltúrni, majd amikor már nem tudott mást csinálni, elkezdett üvegeket tördelni. Egyértelműen nem volt olyan állapotban, hogy érdemes legyen hozzá beszélni, és én sem voltam a jobbik kedvemben. A legkevésbé azt hiányzott, hogy összevesszünk. Végignézve, ahogy André kitombolja magát, kezdtem el gondolkodni.
- Figyelj... ki fogunk valamit találni, oké? Az álomnak vége lehet... de ez azt jelenti, hogy most ébredünk fel. – Ledobta magát egy székre, jobb kezével homlokát kezdte dörzsölni.
- Ignatius meghalt. Az alkimista meghalt. – motyogta halkan. - Viszont van sok jó emberünk. Most már egy alkimista laborunk is… Sőt, ott az összes többi sejt is a többi városban. kivéve Carolusburgot... Anyagunk van. Csak terv kell.
- Igy van... méghozzá elég gyorsan.

Hah, mibe, hogy nem várta senki, hogy ide még bárki is posztolni? 

Szeretném jelezni, hogy így évekkel később, de Liának is kiosztásra kerül a jutalom, a bájital kivételével:
Azaz tehát: 
300 tp
3000 váltó