Küldetés: Édes álmok

Senki sem jön be hozzá a nap folyamán, ami bizony nagy szerencse, máskülönben nem tudta volna, mihez kezd a zaklatóval. Fölösleges idézésre nem kéne vállalkoznia, pláne nem úgy, hogy elvileg az ispotályban megmentették őt, vagy legalábbis… Valami olyasmi. Na meg a következményekkel is számolnia kell: ha ámokfutást eredményez kifakadása, nemhogy Északra alig mehet, már Délen is ki lesz tiltva. És sajnálatos módon viszonylag még könnyedén el is intézhető ilyen állapotban, hogy a kelleténél ingerültebbé váljon apróságok miatt... Aki keresztbe akar neki tenni, annak most kéne megjelennie, mert igen nagy sikerélményben lenne része – ingerült és ideges a fáradtság és kialvatlanság érzete miatt. Volt már rá párszor gondja, de eddig sosem érte el ezt a szintet. Bizonyára a családja emlékei, vagy inkább rémképei miatt van… Hogy ismét látta őket, de, mint kiderült, újra csak egy álomkép volt az egész, semmi több, amitől mihamarabb meg akar szabadulni. Soha többé nem akar gondolni rájuk, soha többé nem akarja, hogy eszébe jussanak azok a kedves arcok, akiktől úgy retteg.
Étkezés után nagy nehezen lerakja maga mellé a kis tálcát, amin a szőke nő behozta neki az élelmet, aztán hátára fekszik. Egy ideig figyeli a plafont, kissé nyugtalan, és bár elkülönítve van a többi betegtől, valahogy mégis túl nyitottnak érzi a helyet. Nem akar, egy darabig nem is tud pihenni aggodalmai miatt, azonban a kimerültség és napfény okozta gyengesége sokkal erősebb: hamar elalszik, álmatlanul, és nem kel fel semmire és senkire. Vajon jött be valaki közben ellenőrizni, milyen állapotban van? Vagy senki sem nézett be hozzá? Nem mintha annyira érdekelné, lényeg, hogy sokkal kipihentebb, miután átalussza a délutánt – és most csak ez számít, semmi más.
Bizonyára képes lenne még az álmok mezején sétálgatni, viszont egyszer felébredt késő alkonyatkor, kora este, így nem engedte, hogy az álom visszarántsa – azóta ébren van, máskülönben ápolójának kellett volna felébresztenie, ami igencsak kellemetlen lett volna. Elvégre ő erősködött annyira, hogy menjenek, így nem jönne ki túl jól, ha pont miatta indulnának késve, sőt mi több, talán még az is megfordulna az orvos fejében, hogy maradásra bírja a tündét. Ez végképp nem lenne jó.
Álmoskásan, fáradtan dörzsölgeti a szemeit, miközben lassan, de lényegesen gyorsabban és biztosabban, mint a vámpír jelenlétében, megmozdul. Lerakja lábait a hideg talajra, mire felhúzza vállait fanyar vonásokkal arcán, aztán odalépdel a komódhoz, kihúzza azt a fiókot, amiben elvileg ruhái vannak, és lám, tényleg ott találja őket, ahol korábban a szőkeség mutatta. Előveszi és magasra emeli azokat, hogy vethessen rájuk egy-egy pillantást, az anyaga pedig minden ruhadarabnak olyan idegennek tűnik a számára a kimosás miatt, még a saját illata is kikopott belőle. Furcsa így tapintani, olyan… Tiszta. Megszokta már a vándorlással járó mocskokat és saját izzadtságának szagát.
Leveti az ispotályban ráadott posztót, magára ölti fekete ruházatát darabról darabra, kisimítja magán a szöveteket, ráérősen és mélán, még ébredezve a pihenésből. Köpenye pedig…
Tényleg, az hol van? Nem találja.
Kihúzza az összes fiókot, áttúrja mindet, de nem találja, mint ahogy bőrövét sem az üvegcsékkel és varázskönyvével. Egyre feszültebben lép helyről helyre, ahol még van a rábukkanásra esély, és mikor már ott tart, hogy az ágy, párna vagy takaró alatt megnézze, eszébe jut: a keresett tárgyak a fogadóban vannak. Vilálmként ugrik be a kép, ahogy a poros anyagot ledobja a székre, övét pedig az asztalra fekteti.
Fáradtan masszírozza meg orrnyergét, ahogy a hirtelen idegesség elpárolog, mély levegőt vesz, majd lassan engedi ki tüdejéből. Hát rendben… Köpeny és egyéb felszerelés nélkül indul el akkor felkeresni a fogadót, ahol megszállt, és bár ápolójának azt mondta, tudja jól, hol van az a hely, rá kell jönnie, hogy fogalma sincs róla, merre is kéne indulnia. Azt se tudja, az ispotály Hellenburg melyik szegletében van. Egyáltalán Hellenburgban van még?
Megrázza a fejét, kiverve ezeket a gondolatokat onnan. Ékszereiért nyúl, mindegyiket magára aggatja: a négy nyaklánc pillanatokon belül nyakában függ, a két gyűrű ujján pihen, felhúzza jobb és bal ruhaujját, aztán mindkét csuklójára felteszi az odaillő díszeket. Visszahúzza az ujjakat, megigazgatja fölsőjét nyakánál, hogy a nyakékeket elrejtse, majd körbenéz, van-e még más, ami esetleg itt maradna. Némi szemlélődés után megállapítja, hogy mindent magához vett, ami az övé, utolsó simításként jó betegként és vendégként még megágyaz, ruháját is összehajtogatja – bizonyára teljesen fölöslegesen, mivel úgyis kimosásra és cserélésre kerülnek. Még pár percet várakozik, hogy megjelenjen társa, akit aztán megpróbál elvezetni abba a névtelen szállóhelyre, ahonnan elhozták. Vajon el fog találni odáig…?
Telik az idő, és órák ugyan nem repülnek, mégis így érzi a kellemetlen semmittevés miatt, valamint a várakozás és indulás feszültségeitől. Feláll, még egyszer körbenéz ellenőrzésképp, majd elindul: óvatosan kinyitja az ajtót, kígyóként csúszik ki oldalt, körbenéz, van-e valaki a környéken, és mikor megállapítja, hogy tiszta a levegő, becsukja maga mögött az ajtót, és útnak indul, ki az épületből.
Egy darabig bolyong, és bár nem valami jó rejtőzködő, amennyire csak lehet, a falhoz simulva bújik el egy másik folyosón vagy eszméletlen, idétlen vigyorú személyekkel teli szobában, mikor közeledő hangokra figyel fel. Semmi kedve ahhoz, hogy valamelyik ápoló visszarángassa a szobájába, maradásra kényszerítve ezzel, hiszen ez elképzelhető, nem igaz? Külön szobát adtak neki csak azért, mert még nem halt bele abba a szerbe, nyilvánvalóan megjegyezték az arcát. A betegeket pedig, akikhez alkalomadtán benyit, náluk rejtőzködve, nem nézi túlzottan, mivel arra koncentrál, mikor távolodnak el annyira a hangok, hogy előjöhessen.
Sikeresen kiér az építmény elé, hosszú és fáradalmas percek után – talán volt az fél óra is, mire kijutott. Ott kicsit odébb megy, hogy ne legyen túl feltűnő a bejárat előtti oda-vissza sétája, na meg ha az egyik nővér kitéved, biztosan felismerné őt, figyelembe véve különleges alanyi szerepét. Amennyire csak lehet, kikerül a kereső szemek látóköréből, de igyekszik úgy helyezkedni és olyan területet keresni, ahonnan ő még jól megfigyelheti a bejáratot, hátha megjelenik ott a vámpírnő, akinek azonban se híre, se hamva.
Fogalma sincs, mennyit várakozik odakinn a kellemes, hűvös időben. Amikor a szél nótára indul, kirázza a hideg, ahogy a ruhája alá szökik a levegő, és mikor megelégeli ezt – talán újabb fél óra –, elindul néhány ismerős épületet keresve, ahonnan tájékozódhat, majd nekik köszönhetően visszatalálhat olcsó kis szállására. Mielőtt azonban az első jelesebb, számára is ismertebb építményt megtalálhatná, megjelenik Voile, drága baglya, aki huhogva jelzi jelenlétét. A nő erre felkapja a fejét, keresve tollas társát, mire az egyik tetőn pillantja meg a ködszín, fekete foltos külsőt.
- Mutasd az utat, barátom… - mosolyodik el halványan, megnyugodva, hogy a madár megtalálta őt. Vagy éppen végig őrizte? Majd valamikor meghálálja neki.
Siet, amennyire tud, Voilét követve, aki nagyon figyel arra, nehogy gazdája lemaradjon. Néha-néha bizonytalanná válnak léptei, kénytelen megállni, hogy egy házfalnak támaszkodva kifújja magát, valamint hogy homályosult látása ismét élessé váljon, de ezt nem egy olyan helyen, ahol még járkál néhány éjszakai életet élő lény. Valahol ott, ahol senki sincs – nem akarja, hogy bárki megérezze egy legyengült vad szagát. Mert jelenleg olyan. Könnyedén leteríthető, de senkinek sem akarja megadni az erőfölény biztató és örömteli érzetét.
Mély levegőt vesz, és indul tovább, megemberelve megsötételfelve saját magát. Talán kétszer vagy háromszor áll meg még, míg elér a fogadóba, ahol a kocsmáros vet rá egy aggodalmas pillantást – bizonyára látta, ahogy elvitték őt innen még… két napja talán –, Alicia azonban csak int egyet, hogy semmi baja nincsen már. Üdvözlésként még megtoldja a mozdulatsort egy biccentéssel, de beszélgetni nem kíván, csak mihamarabb felmenni a szobájába, ellenőrizve felszereléseit. Vajon még ott van minden darab, vagy rájöttek arra, hogy nekromanciával foglalkozik, és csapda várja őt már csak?
Nem érdekli. Kellenek neki a tárgyai, kell neki az, ami az övé, mert nem azért szerezte meg őket fáradságos munkával, hogy most elveszítse. Semmi kedve ismét összekaparni valahonnan egy nekromantakönyvet, egy botot, azt a két itókát, na meg az sem lenne rossz, ha az édeskés folyadékkal teli üvegcsék is megmaradnának.
Fellépdel a lépcsőn, erősen kapaszkodva a korlátba, nehogy egy félresikerült mozdulatnál lecsússzon a lába az egyik fokról, és fájdalmasan csapódjon előre vagy guruljon hátrafelé, összetörten visszakerülve az ispotályba. Felérve az emeletre, megkeresi a szobáját a folyosón, benyit, majd becsukja maga mögött az ajtót, és nekitámaszkodik, újra mélyet lélegezve. Megkönnyebbülésében, hogy végre itt lehet, hangosan sóhajt fel behunyt szemekkel, és csak a halk szárnysuhogásra nyitja ki őket egy félmosoly kíséretében. Odamegy az ablakhoz, majd végigsimítja ujjait a ködszín állaton.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rám – hajtja rá a madárra a fejét, félig átkarolva, de olyan könnyeden és távolságtartón, hogy Voile ne érezze feszélyezve magát.
Elengedi az állatot, mire az idegesen rázza meg magát, gunyorosan szemlélve gazdáját, aki következő lépésként övét derekára csatolja. Leveszi a Moonshiftet, becsúsztatja az egyik erszénykébe, mely az övén függ, köpenyét elveszi a székről, magára ölti, zsinórját összeköti mellkasa előtt, végül a dobozra vet egy érdeklődő pillantást.
- Te voltál? – fordul a bagoly felé, aki válaszként csak mered rá. – Olyan vagy, mint Astonien, mindent elrejtesz – forgatja a szemeit, majd kinyitja a fadobozt. Tartalma nem változott semmit, senki sem nyúlt hozzá, ami megnyugtató – úgy tűnik, minden érintetlen. Így nem fog lebukni, és nincs miért keresniük őt, ami tényleg megkönnyebbültté teszi – már ha ez nem egy csapda része. Akkor a legkönnyebb elkapni a prédát, mikor a legnyugodtabb, azonban Voile sem jelzett semmi rosszat, így talán nem is fog történni semmi érdemleges.
Lecsukja a fedelet, a kis fémkapcsokat betolja a helyükre, majd kezébe veszi a fatárgyat, és köpenye alá rejti.
- És akkor most vissza az ispotályba.


Tudja, hogy nem késlekedhet. Tisztában van vele, hogy egyetlen elpocsékolt napot sem hagyhat most maga mögött, és nem azért, mert annyira segíteni akar másnak. Egyszerűen… Megígérte, még ha nem is mondta ezt így ki, és ő tartja magát a szavához addig, míg ilyen kis csekélységről van szó. Ami meg a másik gond: nem akarja, hogy véletlen elhulljon a szer utóhatásaként. Bármikor bekövetkezhet az a vég, ami a gyengélkedőket érte, csupán annyi különbséggel, hogy ő ébren hal meg. Nem lenne túl szerencsés, tehát segíti a nőt egészen addig, míg biztosan azt nem mondhatja: túléli. Mindemellett haszna is van ebből: ha még ad is a gyógyítónak néhány fiolát, akkor is marad nála annyi, hogy tartogathassa későbbi kalandokhoz, melyeket felhasználhat bizonyos esetekben. Ennyit viszont nem tud magával cipelni, kényelmetlen a dobozban hordani, és bár Zabos ott van neki, aki könnyedén vihet még ennyivel többet, valahogy nem fűlik a foga hozzá, hogy felszerelése bővüljön. Vándorként tudnia kell, hol van a határ, és ez bizony már tényleg a határ lenne, amit nem kéne átlépnie. Bőven elég lesz néhány üvegcse – feltéve, ha marad annyi a kaland végére.
Furcsamód nem feszült, hiába gondolja logikus következménynek halálát. Bizonyára azért, mert azzal nyugtatja magát: ébren van, nem úgy, mint a többiek, és míg eszméleténél van, sétál és körbejárja a környéket, addig baja nem lehet az édeskés folyadéktól, mely keserédes álmot hoz. Persze ez a megnyugtatónak szánt gondolat fabatkát sem ér, elvégre milyen értelmes gondolatmenet alapján következtetne bárki is erre?
Már az ispotályban van, a Moonshift még mindig az erszényben – nem szeretné, ha kiderülne a hatása. Amennyire tudott, sietett, de most is kénytelen volt megállni párszor, hogy szusszanjon egy kicsit. Tényleg nincs még a legjobb állapotban… Viszont nem is teheti meg azt, hogy pihenjen. Nincs rá lehetősége és ideje.
Keresi a szőke nőt – talán még itt találja. Tegnap éjszakás volt, nem? Akkor talán most is itt van.
Szerencsére nem kell sokáig kutakodnia, mivel meghallja a hangját – és valaki másét is. Már az első pillanattól kezdve nem tűnik túl barátságosnak a beszélgetésnek aligha nevezhető veszekedés, arra viszont nem kifejezetten ügyel, miről is folyik a szó. Képes lenne figyelni rá, de nem akarja arra pazarolni az összegyűjtött energiáját, hogy a szavak megértésére szánja. Inkább csak odalépdel az ajtó elé, és mivel csukva van, bekopogtat rajta. Közvetlenül utána benyit, és szinte már félve bújik beljebb – mozdulataiból legalábbis ezt lehetne megállapítani, arcán viszont meglehetősen idegesítő lehet az a magabiztos mosoly. Sokáig azonban nem jut, mert a másik ápoló nem kifejezetten örül annak, hogy egy harmadik fél is megjelent, így vár addig, míg engedélyt nem kap a tényleges belépésre.
- Ha nem zavarok, hölgyeim - köszönti biccentéssel a jelenlévőket. - Miről megy a vita, ha szabad tudnom? – érdeklődik, nyugodt hangja furcsán hat a számára a heves csevegést követően.
Az idegen nő vet rá egy pillantást, aztán visszanéz a vámpírra.
- Ki a franc ez? – szól cseppet sem udvariasan, még csak nem is hozzá, hanem a szőkeséghez intézve a kérdést, aki hálás tekintettel néz a nekromantára. Nocsak, ilyet is ritkán lát az irányába. A hálás pillantást kapó halálpapok? Erről valamilyen nevetséges novellát kéne írnia valamilyen részeges poétának. Nem mintha zavarná, szimplán furcsa ilyet tapasztalni, de kifejezetten kellemes érzés.
- A megoldás az egész dologra, remélhetőleg - válaszol az ingerült nőnek a másik ápoló, aki most értetlenül néz, majd morgósan, szinte viharként kilép a szobából, magukra hagyva őket, Aliciának pedig úgy kell elhúzódnia, nehogy felboruljon attól az erőtől, ami sugárzik a feldúlt lelkiállapotú gyógyítóból. Tény, nem sok választási lehetősége volt, de ha tovább tiltakozott volna, felmutatta volna a köpenye alatt rejtegetett fiolákat, csak hogy meggyőzze az akadékoskodót szerepe fontosságáról.
- Bocsánat, hogy nem jöttem – kér azonnal elnézést a vámpír, a halálpap pedig közelebb lép hozzá, eltávolodva a szoba bejáratától. Egy darabig még követi a távolodó haragos mozdulatait, végül pillantását a köpenyes… vörös köpenyes felé tereli, és csak egy biccent egy aprót.
- Semmi gond, ahogy elnézem, volt itt is gond - fordul felé egy vállvonással. Nehéz lehet ilyen munkatársakkal megvívni a napi harcot… Nem is kíván a helyében lenni.
- Különben miféle szerzet ez? Valami hárpia? - bök állával abba az irányba, amerre az elégedetlenkedő ment.
- Csak Griselda akar az agyamra menni, s felfoghatjuk annak – válaszol, miután kifújta a levegőt, bizonyára megkönnyebbülésében. Alicia őszinte sajnálkozással tekint a szőkeségre – szinte már elismeri, hogy így bírja idegekkel. Ő képtelenségnek látja, hogy bárkivel is összeférjen huzamosabb ideig – előbb eteti meg az élőholtakkal. Csak a baj van a társulásból, állandóan a nézeteltérésekkel kell megküzdeni ahelyett, hogy a tényleges feladattal törődnének, és néha képtelenség megegyezni, ami meg egy-egy kapcsolat felbomlásához vezet. Nem mintha annyira szüksége lenne a kötelékekre… De a használható bábokra igen.
- Nos, elmentél a fogadóba? – tér azonnal a tárgyra, ami igencsak jó: ő sem akarta sokáig húzni a szót.
- Ó, igen - válik komollyá, majd körbenéz, hogy találjon egy asztalt vagy egy alacsonyabb szekrényfélét, és amint rábukkan egy ilyenre, odalép hozzá, előveszi eddig a fekete, kopottas szövet alatt bújtatott kisebb ládát, kinyitja azt, tartalma pedig az a rengeteg rózsaszín fiola – egy viszont hiányzik. Az az egy, amit Alicia megivott.
- Nem tudom, mennyire lesz szükség – kezdi. - Amennyi kell, annyi mehet, viszont néhányat tartanék magamnál, hogy én is tudjak nyomozni a városban – néz a fiolákra egy ideig, mondandója közben eltűnődve, mennyit is kéne átadnia. Az összeset nyilván nem fogja, erre elég erősen utalt is most, de egy bizonyos mértékig hajlandó elmenni, hogy mindketten tudjanak kezdeni valamit velük, de ne is érezzék azt, hogy túl kevés van náluk. A túlzott óvatoskodás sem jó a nyomozásban.
- Osszuk el, aztán meglátjuk mire megyünk vele – javasolja.
- Rendben, nekem megfelel - biccent egyet, jelezve, valóban nincs ellenére az ötlet. - Mivel egyet én már elhasználtam, eggyel kevesebb jut hozzám... - motyogja kissé eltűnődve a ládikát és annak tartalmát vizsgálgatva. - Vihetem én a dobozt magammal? Úgy könnyebb a városban sétálni velük – fordul a vámpírhoz.
- Csak nyugodtan vidd dobozban, jobb lenne, ha csökkenne a szer hatása alatt lévők száma - egyezik bele, miközben kiveszi a saját részét belőle. Alicia is nyúl pár üvegcséért, segítve társát, na meg hogy mihamarabb sikerüljön elintézniük az igazságosnak vélt elosztást. Kíváncsi, mihez fog kezdeni vele, de azt majd akkor megbeszélik, mikor lesz rá idejük. Egyelőre éjszaka van, a lehetőségeik ilyenkor nőnek, elvégre a sötétség teremtményei. Az persze más kérdés, hogy Alicia nappal is mindenféle hátrány nélkül járhat, a vámpír esetében nem tudja ugyanezt megállapítani. Bizonyára rá is rossz hatással van a fény, és bár megölni nem öli meg, pont elég ingerültséget ad neki ahhoz, hogy képtelenség legyen a kutatás. Talán.
- Kell még valami neked? – érdeklődik, mire a nekromanta nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem, nem hinném. A felszerelésem megvan, elvileg más nincs az ispotályban, ami az enyém lenne - kis szünetet hagy, néhány másodpercet adva az eltűnődésre, de emlékei szerint mindent átkutatott a szobájában, és mindent megtalált. Hiányozni nem hiányzik semmi, legalábbis eddig nem vette észre, hogy valami kellene még. Azaz… Elég sok minden kellene még, hogy elérhesse a célját, de ez most nem erről szól.
- Esetleg még találkozhatnánk napról, azaz... Estéről estére valahol itt az épületben, hogy megosszuk, mire jutottunk – hozza fel az ötletet. - Gondolom, más-más helyen fogunk kutatni, úgy pedig könnyebb lesz az információkból összerakni valami megoldást - pillant társára. Tekintve, hogy az egyikük gyógyító, a másik egy halálpap, nagy valószínűséggel tényleg teljesen más körökben fognak mozogni, hogy kiderítsék, milyen szer is jutott hozzájuk, ami cseppet sem baj. Sőt, inkább csak örül, hogy ezt a részét fölösleges megbeszélni. Gyakorlatilag övé kutakodás szempontjából az egész város – érdeklődhet gazdag részeken, szegényebbeken, vagy éppen a pont jól élő polgárok közt is, míg társa szakértőkkel vizsgálódhat más irányban. Már csak az a kérdés, hol kezdje.
A vámpír arcán egy mosoly fut át, mintha elégedett lenne, hogy nincsenek ellenvetések, és ami azt illeti, Alicia is meglehetősen örül a fölösleges feszültségek elkerülése miatt.
- Találkozhatunk, természetesen, de ne itt. – A szemöldöke már megemelkedne, hogy miért ne, aztán akkor jön rá, mikor a szőkeség is kimondja: - Itt sok a beteg és a hárpia – teszi még hozzá, mire a nekromanta elmosolyodik. Szórakoztató az utóbbit hallani tőle.
A gyógyító közelebb lép hozzá, azonban nem hőköl hátra, és bár nem tudja, mit akar megint ilyen közelről megszemlélni, mint a betegszobában, azért illedelmesen kivárja – legfeljebb ha sokáig tart, elhúzódik.
- A nevem Ingrid von Rotmantel – érkezik a határozott bemutatkozás, miközben őt fürkészi azzal a furcsa pillantásával, melyről nem tudja eldönteni, kék-e vagy barna. A halálpap némileg zavarttá válik ettől – inkább a határozottságtól és a hirtelen gesztustól, mintsem a név hallatán. Sőt, még találkozott is annak idején egy másik személlyel, aki nagy valószínűséggel Rotmantel volt. Ők a gyógyítók, ugye? Mert akkor kétséget kizáróan abból a vámpírcsaládból származik. Valami vadásszal együtt volt. Azóta se találkoztak, és azóta se tudta neki odaadni a sálat, amivel anno még ellátták…
Belül megmosolyogtatja az emlék. Az még minden előtt volt… Kicsit mintha hiányozna neki az a tudatlan, tengődő időszak, mikor nem vezette őt harag és bosszúvágy. Mikor még ártatlannak mondhatta magát.
Mindenesetre csak most tűnik fel neki, mennyivel alacsonyabb nála a vámpír, és ez némileg különösen éri. Akárhova ment, a furcsa egyének többnyire magasabbak voltak nála, például Yrsil vagy éppen Astonien. Mindketten sokkal hagyják maguk mögött őt, most viszont fordul a kocka. Végre egy olyan különleges alak – legalábbis idáig annak mondható -, aki a megszokott külső jegyekkel rendelkezik! Bár pont ő gondolja ezt? Ő is lényegesen magasabb az átlagnál.
- Ó, igaz is - mosolyodik el furcsán. - Alicia Zharis – reagál végül a bemutatkozásra.
- Jól érzed magad? – aggodalmaskodik a következő körben, mire először egy biccentés a válasz.
- Megvagyok. Tény, még rám férne a pihenés, de nem érzem úgy, mintha ráérnék – felel. - Ma éjjel még körbejárnám a környéket, hogy ennyivel előrébb legyünk – közli szándékait, melyekről nemigen hajlandó letenni, és talán ez látszódik is rajta. Vagy legalábbis sejthető a korábbiak alapján, valamint amiatt, hogy egyedül elsétált a fogadóig, majd ide vissza a fiolákkal annak ellenére, hogy a felügyelet nem ártott volna a biztonság kedvéért.
- Viszont, visszatérve a találkozóra, hol legyen? Nagyjából ismerem Hellenburgot, megfordultam itt párszor – adja a helyszín kiválasztásának lehetőségét a másiknak, elvégre fogalma sincs arról, hogy Ingrid mennyire ismeretes errefelé. Bizonyára nem olyan vándor, mint maga a nekromanta, elvégre Rotmantelként hatalmas gyógyítói tudás lapulhat benne, ahol egész Délen kereshetnék munkaajánlattal.
- A Bűbájosak nevezetű fogadóban találkozzunk, s ott elvegyülhetünk a női tömegben egy beszélgetésre – válaszol, azonnal konkrét helyet megadva. Elég drágának tűnik már így hangzásra is… Meg fogja bánni még ezt a pénztárcája.
- Én hívlak meg, hogy ne kelljen aggódnod a pénz miatt – teszi még hozzá, mintha csak a holtmágus gondolataiban olvasna. - Én minden este ott leszek – biztosítja a tündét efelől, aki közben végig aprókat bólogat a mennyezetet bámulva, hogy felidézze, nagyjából merre is lehet az a bizonyos fogadó.
- Nos, azt hiszem, illetlenség lenne visszautasítani, de ha túlságosan elhúzódik, párszor én is állom – egyezik bele végül, nem hagyva, hogy egy kész vagyont költsön el a megbeszélések miatt. - Azért annyira rosszul nem állok - vonja meg a vállát egy félmosollyal, még ha ez nem is feltétlen az igazság. Vándorként és nekromantaként nagyon meg kell húznia magát, a pénzgyűjtésre való lehetőségei gyakorlatilag nullák, így bármilyen lehetőségre lecsap, ami némi váltóval kecsegtet. Bezzeg amikor nagyon elkéne, akkor nincs itt az a kedves tolvaj, mi?
- Bizonyára mondanom sem kell, de ha nem jelenek meg, akkor történhetett velem valami – mondja csak úgy mellékes információként, mire társa bólint, majd finom mosollyal szól:
- Nos, most jelen helyzetben nem igazán vagy harcképes, így leginkább óvatosságra intenélek.
Korábban olyan furcsán hideg volt az egész, olyan… Elutasító és parancsoló. Most sokkalta kedvesebb, ami eleinte különösen érinti a sötét tündét, de végül csak a véletlen segítsége miatti változásnak tudja be.
- Meglesz, nem kell aggódni. Alapból kerülöm ezeket a helyzeteket. Bizonyára láttad, nem vagyok túl harcedzett alapból sem - válaszol, majd mély levegőt vesz, és lassan fújja ki, elgondolkodva, mire lehet még szükségük. - Másvalamit még meg kell beszélnünk? – fordul aztán társához, hátha fel tud még valamit hozni, azonban nem úgy érzi, hogy maradt volna bármi is.
- Nem, ideje rájönni, hogy mi ez a szer, aztán rájöhetünk, hogy mi áll a háttérben.
Rendben van akkor. Más egyébre nem lesz erre az éjszakára szükségük, bár bizonyára nem maradt sok belőle. Mindenesetre kutathat ő nappal is, legalábbis egy részében, mert valamikor pihennie is kell. Hogy lenne a legjobb? Most intézkedni, amíg hajtja az adrenalin? Ugyan, dehogy hajtja! Nem is érez semmi izgatottságot, inkább aludna még.
- Akkor holnap este a Bűbájosokban – hangzik a végszó, mire Ingrid elrakja kisebb szütyőibe a fiolákat, Alicia pedig összekapcsolja a dobozt, majd ismételten elrejti köpenye alá. Egy intéssel búcsúzik még, és mivel ezúttal már nem csatornában menekülő patkányként elhagynia az ispotályt, nem néz körbe, nem törődik azzal, ki veszi észre és ki nem. Hivatalosan is elengedték, így nincs mitől tartania.
Kezdődjön hát a keresés. Egyelőre csak a középrétegnek szánt fogadókba tér be, hogy ott tudjon meg minél többet. Ha elég erőhöz kapott, akkor talán még megpróbálja azt az utcát is, ahol a fiolákhoz jutott hozzá annak ellenére, hogy az talán a legkockázatosabb lehetőség mind közül. Egyelőre még marad biztosabb és békésebb talajon, később jöhet a kockázatok vállalása, amikor már nincs hol nyomozgatni tovább, alapinformációkra viszont égető szüksége van.
Aludnia kéne? Majd akkor, ha senki sem tud semmi érdemlegessel szolgálni.

Alig jár az utca negyedénél, mikor a sétájának kellemes hangulatát futás hangja zavarja meg. Nemsokára csatlakozik hozzá egy erős zihálás, amire ténylegesen felfigyel. A jobb oldala felé néz, mikor megpillantja Roswita arcát. Nyel egyet a másik nő, aztán még kétszer megteszi. A vámpír kérdőn tekint rá egy darabig, sőt fordulna el, hogy tovább sétáljon, ám ekkor kezd beszélni hozzá a gyógyító.
- Ingrid! Kérem jöjjön vissza! Hoztak még egyet, egy sötét tündét, de ez jobban fest mint a többi, még megmenthetjük! – kérleli őt, s ahelyett, hogy elengedné a fakó bőrű drága öltözetét, inkább határozottan húzza vissza az ispotály felé. Ingrid ezen szavak hallatára érdeklődő tekintete megmutatkozik, ám azután rosszallóan néz oda, ahol éppen a finom anyagot gyűri.
- Jól van, menjünk – egyezik bele, hiszen érdekesnek találja, hogy bárki jobban lenne, mint a behozottak többsége. Sietős léptekkel indulnak meg, hogy minél hamarabb megérkezzenek a felvázolt alakhoz. Kiderül róla, hogy amellett sötét tünde, emellett nőről van szó. Roswitának a vámpírnő segít. Itatás, levetkőztetés s egyéb dologban vesz részt. Igyekszik ellesni tőle a mozdulatokat. Az egész este folyamán egy bagoly repked ide-oda utánuk, azonban ettől különösebbet nem tesz. A sok gondoskodás után végül hajnal tájban magára hagyják az ápolandót, legalábbis egy kisebb időre. A fakó bőrű érkezik vissza, ám ekkor megpillantja az ébredező beteget. Nem néz ki tökéletesen, de érthető, mert ki tudja mi mindenen ment keresztül. Mikor közeledik a sötét tündéhez, akkor az hátrál az ágyon, így rögtön megáll a megáll a helyén.
- Üdvözlöm – szól a vámpír nem túlságosan barátságos, de nem is ellenséges hangnemben. A következő szó hallatán megmosolyogja a másikat, de végül a második kérdésére válaszol, miközben szemével figyelemmel kíséri a másik reakcióit.
- Hellenburg egyik ispotályában – hangzik el tőle a válasz. A teljes igazságot közli vele, ám ha mégis kételkedne a szavaiban, akkor elég csak körülnéznie. Még közelebb lépdel hozzá, miközben a nő majdnem leesik az ágyról, annyira próbál elhúzódni tőle.
- Hogy érzi magát? – teszi fel az egyszerű kérdést, amire hamarosan megkapja a megfelelő szót. Kicsit elmélkedik magában, ám a betegének kérdése hozza vissza a valóságba. Megállapítja magában, hogy a másik túlságosan nem a bőbeszédű egyének közé tartozik. A következőket mondja felé.
- Ha fáradtan érzi magát, akkor mindenképpen pihennie kell, de jelen helyzetben nem, mert először kielégítő válaszokkal szolgálhatna engem. Mindegy – ejti ki ezeket a szavakat, aztán folytatja.
- Valami szernek a hatása alatt volt, de Ön a szerencsésebbek közé tartozik – közli a vámpír Liával, aki erre érdeklődően felvonja a szemöldökét és furcsállja a dolgot, majd kérdését felteszi Ingridnek. Az nem szólal meg, hanem észlelve a másik feszültségét, inkább eltávolodik tőle, de aztán újra szembefordul vele.
- Pár napon belül meghaltak. Különös dolgokról meséltek abban az állapotban. – mondja ki a szavakat a fakó bőrű a sötét tündének. Látja jól a vámpír, hogy a beteg nyugodtabbá válik távolodása után, ám a folytonos kérdezgetése nem tetszik neki.
- Én nem lennék nyugodt a helyedben, mert nem lehet tudni, hogy milyen károkat okoz. Az itteniek drogra gyanakodnak, de addig nem lehetünk biztosak, míg nem látjuk a szert. Ha igaz, amit elébb mondtál, akkor neked birtokodban van egy? – puhatolózik, hátha előrébb jutna egy picit a megoldáshoz. Kezdenek ezután bele melegedni a párbeszédbe, hiszen egyre többet mond el a hold-csókolt a fakó bőrűnek. Ez nem hátrány, inkább előny.
- Hmm, ezt nem tudom így megállapítani, ha fél tőlem és nem enged oda. – adja meg a választ Ingrid, de később viszont folytatja a válaszadást.
- Nem látom különben, hogy annyira mosolyogna, mint a többi beteg. Ráadásul jelenleg ébren van és nem alszik, mint a többi. – közli vele, hogy mit sikerült összegyűjteni az esetről. Ezt követően a betege elég cinikus hangnemet üt meg vele szemben, azonban csak megvonja a vállát.
- Ha nem akar csatlakozni hozzájuk, akkor itt marad addig, míg teljesen meg nem gyógyul.   – sóhajt egyet az éjszakában tevékenykedő, viszont nem sokkal utána folytatja a másik kioktatását.
- Boldog álmaik vannak, de csak a szer miatt, ami a halálukig tart. – magyarázza el a fakó bőrű beszélgető társának, aki ezután érdeklődik a saját cuccai iránt.
- Fogalmam sincs róla. Térjünk vissza magára. Álmodott valamit? El tudná mesélni? – ezt mondja a vámpír a sötét tündének, aki ezután nem igyekszik kielégíteni a kíváncsiságát. Egy darabig Ingrid csendben marad, aztán szólal meg.
- Melyik fogadóban szállt meg? Megérdeklődöm, hogy mi lett vele – felvonja a szemöldökét, mikor a másik képtelen elmondani a fogadó nevét. Felmerül benne az a lehetőség, hogy valamit titkolni akar és ezért nem mondja el.
- Önnek pihennie kell, nem pedig mozogni. – adja a jó tanácsot a nemrégen felébredt betegnek. Azután végül kifejti a másik helyzetét.
- Erőre kellene kapnia, mert most egy széltől is összeesne. Engem nem érdekel más személyes története, én csupán ezt a helyzetet akarom megoldani – hangzik el a fakó bőrűtől, aztán folytatja tovább.
- Akkor próbáljon felkelni és megállni a lábán, ha annyira biztos a dolgában. Elkisérhetem Önt, arra a helyre. Ad a szerből, aztán ha annyira fűbe akar harapni, akkor nyugodtan. Eggyel több hulla csupán, akit végül feltárhatok. – hagyja el az orvos ajkát, miközben szeme előtt zajlik le az a jelenet, ahol a sötét tünde próbál mozogni. Ingridet nem győzi meg a próbálkozás.
- Este szeretek sétálni – közli a vámpír a másikkal, hogy mikor szeret tevékenykedni. A napot egyáltalán nem szereti.
- Addig hozatok ennivalót és innivalót. – nyugtatja meg a hold-csókoltat, hogy itt gondolnak erre is. Lia végül a ruházata után érdeklődik, amire a fakó bőrű rögtön válaszol.
- Gondolom a fiókjában van, ami ki van mosva és össze van hajtogatva. Az ispotályban szigorú rend van érvényben. – ejti ki a vérszívó a szavakat, ám látja a másik meglepettségét, ezért így szól.
- Talán baj, hogy kimostuk az öltözetét? Ezen kívül szeretne még valamit? – közelebb lép a komódhoz, hogy megmutassa a másiknak az öltözetet, ami szépen van oda készítve. Nem marad Ingridnek több mondanivalója, de még végighallgatja a hold-csókoltat. Fejével biccent egyet, aztán szó nélkül távozik. Egy tizenöt perc múlva érkezik az étellel, aztán távozik pihenni. A nappali időszak az ő ellensége, így ő ekkor pihen egy sötétített szobában. Nem álmodik semmi különöset a nap során. Mikor esteledik, akkor ébredezik a helyén. A vámpír nőnek eszébe jut, hogy mit beszélt meg a sötét tündével. Elrendezi a külsejét, mikor Griselda robban be. Arckifejezése cseppet sem barátságos.
- Nah, mi a helyzet átkozott? Sikerült kitalálnod valamit? Vagy csak sütteted a hasad a holdfénnyel? – teszi fel a kérdést a gonosz nő, amire a vámpír felemeli a kezét, majd határozottan odaszól.
- Most nem érek rá, úgyhogy értékelném, ha végre békén hagynál. – hangzik el a fakó bőrűtől, mire a másik felhorkan.
- Szóval lustálkodsz te nyamvadt! – sértegeti továbbra is a vérszívót, sőt beáll az ajtóba, hogy feltartsa a távozásban.
- Most mennék érdekes dolgokat begyűjteni, de ha nem engedsz, akkor nem lesz semmi megoldás. – fejti ki lényegre törően, azonban Griselda nem hisz neki.
- Persze, most csak ezeket mondod, de valójában nincs semmid. Nem értem, hogy Roswita miért kért fel arra, hogy segíts nekünk. – mérgelődik az ember nő, de még mindig nem távozik a helyéről. Ingrid nem cselekszik meggondolatlanul, hanem összefonja a két kezét a mellkasa előtt. A gyógyítóra néz, aztán felnevet.
- Ha azt hiszed, hogy megfélemlítettél, akkor tévedsz.  
Griseldának nem tetszik a vámpír viselkedése, ezért eldönti magában, hogy egy napon tönkreteszi az életét. Nem tűnik fel neki, hogy az érzései a felszínre került és nagyon könnyű leolvasni. Egy darabig csendben álldogálnak, aztán az ember nő kezdeményezi megint a beszélgetést.
- Tudd, hogy hol a helyed! – hangzik a nőtől a fakó bőrű felé, miközben az idő rendesen elszállt felettük. Mit sem sejtenek arról, hogy valaki közeledik hozzájuk.
- Jó-jó, tudom. Ezzel befejezted? – teszi fel a kérdést Ingrid, azonban további beszélgetésre nem kerül sor, mert kopog valaki és ráadásul be akar jönni. Griselda egyenesen meglepődik, aztán érdeklődik a vámpírtól.
- Ki a franc ez? – szól számon kérően, mert neki teljesen új az egész. A fakó bőrű, azonban nem habozik a válaszadással.
- A megoldás az egész dologra, remélhetőleg – mondja, azonban az ember nő csupán morogva távozik, mindenféle köszönés nélkül. Kettesben marad Ingrid Liaval, amit természetesen egy sóhajjal nyugtáz.
- Bocsánat, hogy nem jöttem – kér első körben a vérszívó elnézést a nekromantától, mert magára hagyta.
- Semmi gond, ahogy elnézem, volt itt is gond – fordul oda a fakó bőrűhöz a sötét elf, miközben a vállát megvonja.
- Különben miféle szerzet ez? Valami hárpia? – bök állával Lia a távozó nő felé, aztán várja a választ a társától.
- Csak Griselda,  aki az agyamra akar menni, így felfoghatjuk annak. – vallja be Ingrid, azonban folytatja a beszélgetésüket.
- Elmentél a fogadóba? – teszi fel a kérdést a fakó bőrű, azonban beszélgetőtársa olyan arckifejezést ölt az arcára, mint ha sajnálná a másikat.
- Ó, Igen – komollyá válik a sötét tünde arckifejezése, aztán körültekint és a legközelebbi helyre lepakolja a kisebb tárolót, amiben a fiolák vannak.
- Nem tudom, mennyire lesz szükség. Amennyi kell, annyi mehet, viszont néhányat tartanék magamnál, hogy én is tudjak nyomozni a városban. – hangzik el a hold-csókolt szájából ezen szavak. A vérszívó elgondolkozik, miközben a drogra néz. Ami az egész válságnak az okozója. Gyorsan megszámolja a szemével, miközben megszületik benne a döntés.
- Felezzünk, aztán meglátjuk mi lesz. – javasolja Ingrid, s reménykedik abban, hogy a másik belemegy a dologba. Nem az ő tulajdona, ezért szívesen hallani esetleg Liától ötleteket.
- Rendben, nekem megfelel – fejével biccent egyet a sötét tünde.
- Mivel egyet én már elhasználtam, eggyel kevesebb jut hozzám... – motyogja ezeket a szavakat a vámpírnak, végül megkérdezi tőle.
- Vihetem én a dobozt magammal? Úgy könnyebb a városban sétálni velük. – hangzik el a szájából, s Ingrid nem várakoztatja meg a válasszal.
- Csak nyugodtan vidd dobozban, jobb lenne, ha csökkenne a szer hatása alatt lévők száma. – egyezik bele az egészbe a fakó bőrű, miközben kiveszi a dobozból a saját darabjait. Egy kis gondolkozás után magában arra jut, hogy pár darabot el kellene vinnie az alkimistákhoz, hiszen azok biztosan jobban ismerik az anyagokat.
- Kell még valami neked? – érdeklődik a vérszívó, amire nemleges fejrázást kap a partnerétől.
- Nem, nem hinném. A felszerelésem megvan, elvileg más nincs az ispotályban, ami az enyém lenne – érkezik a válasz, ami után egy rövidebb szünet következik, majd folytatja a beszédét.
- Esetleg még találkozhatnánk napról, azaz... Estéről estére valahol itt az épületben, hogy megosszuk, mire jutottunk. Gondolom, más-más helyen fogunk kutatni, úgy pedig könnyebb lesz az információkból összerakni valami megoldást – Egy mosollyal veszi tudomásul a fakó bőrű, hogy nem kell a másiknak további segítség.
- Találkozhatunk, természetesen, de ne itt. Itt sok a beteg és a hárpia. – hangzik el a vámpír nőtől, amire a társa elmosolyodik. Odasétál Ingrid hozzá és bemutatkozik.
- A nevem Ingrid von Rotmantel. – határozott hangja csendül, miközben a hold-csókolt arcát fürkészi. Az egy pici időre zavarttá válik a gesztus miatt, de végül elárulja a sajátját.
- Ó, igaz is. Alicia Zharis – feltűnik a fakó bőrűnek, hogy a partnere nem tűnik kipihentnek. A másik nevét megjegyzi, aztán válaszol csak neki.
- Jól érzed magad? – ejti ki ezeket a szavakat, amire megérkezik Lia válasza.
- Megvagyok. Tény, még rám férne a pihenés, de nem érzem úgy, mintha ráérnék. Ma éjjel még körbejárnám a környéket, hogy ennyivel előrébb legyünk. Viszont, visszatérve a találkozóra, hol legyen? Nagyjából ismerem Hellenburgot, megfordultam itt párszor. – Gyorsan gondolkozik a vérszívó, hogy hol találkozhatnának, mikor eszébe jut egy előkelő hely, ahová elmehetnek.
- A Bűbájosak nevezetű fogadóban találkozzunk, s ott elvegyülhetünk a női tömegben egy beszélgetésre. Én hívlak meg, hogy ne kelljen aggódnod a pénz miatt. – adja tudtára a sötét tündének, aki ezentúl nem ismeretlen számára. A végén gyorsan hozzáteszi.
- Én minden este ott leszek. –
Aprókat bólogat a hold-csókolt a mennyezetet bámulva, hogy felidézze és megjegyezze a helyszínt.
- Nos, azt hiszem, illetlenség lenne visszautasítani, de ha túlságosan elhúzódik, párszor én is állom. Azért annyira rosszul nem állok – vonja meg a vállát a beszélő beteg, de folytatja a beszédet.
- Bizonyára mondanom sem kell, de ha nem jelenek meg, akkor történhetett velem valami. – Fejével bólint Ingrid, aztán a finom ajkai a következő szavakat formálja meg.
- Nos, most jelen helyzetben nem igazán vagy harcképes, így leginkább óvatosságra intenélek – hangzik komolyan Ingrid beszéde, mint egy aggódó orvosnak.
- Meglesz, nem kell aggódni. Alapból kerülöm ezeket a helyzeteket. Bizonyára láttad, nem vagyok túl harcedzett alapból sem – érkezik a válasz a sötét tündétől.
- Másvalamit még meg kell beszélnünk? – Átgondolja a vámpír, hogy esetleg mit oszthatna meg a másikkal, de inkább amellett dönt, hogy egyelőre tökéletesen elegendő.
- Nem, ideje rájönni, hogy mi ez a szer, aztán rájöhetünk, hogy ki áll a háttérben – fejével bólint egyet Lia.
- Akkor holnap este a Bűbájosokban – mondja a fakó bőrűnek, aki a fiolákat magához veszi gondosan, aztán eltüntetve azokat a különböző szütyőjében elindul az alkimistákhoz, hogy azok kiderítsék a szer alapanyagait.

// Itt a pótlás és ráadás. Később még átböngészem a szöveget, mert biztosan vannak benne hibák //

Furcsán otthonos a környék.
Rég jártam már a szegénynegyedben. Nem azért, mert itt nőttem fel, és a szökés előtti emlékek szinte mindig fájdalmasnak bizonyulnak, hisz a mester itt is sűrűn megfordult velem... egyszerűen az egyházi teendőim (haha) miatt jó ideje nem tudtam ellátogatni ide.
Most viszont olyan, mintha csak tegnap hagytam volna el a koszos viskók, sőt, néhol sátrak kaotikus rendszerét. Szinte elfog a nosztalgia, ahogy végignézek a koldusokon, a csontsovány embereken, a fülig sáros gyerekeken, akik önfeledten kergetőznek az utcán.
Ugyan nem szeretem ezt a helyet, mégis sokszor hasznos lehet a számomra. Már csak azért is, mert az ehhez hasonló mocsok a bűn melegágya.
Nem véletlen, hogy ide keveredtünk a kutatás közben.
Talán még meg is látszik rajtam, hogy nem idegenkedem ettől az egésztől. Persze a reverendám felhúzom, hogy megóvjam a sártól, ha szükség van rá, de ennyiben ki is merül a húzódozás.
Nem jutunk sokáig, máris ideszalad egy fiú, s miközben hátrakiált, ránk mutat.
- Nézzétek! Jött még kettő!
Nem illetődött meg tőlünk túlzottan, az már biztos.
Pillanatokon belül követi őt egy szőke kislány is, a gyerekek utánozhatatlan, szemrehányó nyafogásával.
- Én nem szeretem őket. Én Jerry atyát akarooommm!
- Maradj csöndben, te olyan buta vagy, már legutóbb is az a másik jött.
- De miiéééhhhrrttt, Jerry atya már nem szeret minket?
Jeremiah... és az a másik?
Helyben vagyunk.
Vajon mit szólnának, ha megtudnák, hogy a szeretett Jerry atyájuk halott? Vajon érdemes kijátszani ezt a kártyát? Nem... később talán, de most csak ártana.
Nem mondok semmit, Norven megteszi helyettem. Egyelőre rábízom a társalgást.
- Jerry atyát keressük. Így hívtátok, igaz?
- Nincs itt. Mikor jön vissza?
Na, azt várhatjátok.
- Senki se tudja. - von vállat Institoris excellenciás úr. Eszem a szívét. - Eltűnt. Engem szokott megbízni a pápa, hogy ha valami eltűnik a Katedrálisból, keressem meg. Valami... vagy valaki. A nyomában járok. Tudjátok, általában merre járt?
Egész ügyes. Bár halványan sejtem, hogy ha nem vágja rögtön pofán őket, az nála már az 'egész ügyes'-kategóriába tartozik.
- Itt mindenfelé. Sokat jött-ment, hozott enni.
- Néha még cukorkát is!
- Néha még cukorkát is. Meg néha olvasott fel abból a könyvből, meg mondott történeteket Istenről meg Krisztusról.
Ez pont úgy hangzik, mint egy ártatlan pap jellemzése, aki próbál segíteni a rászorulókon. Engem azonban ez valamiért nem győz meg. Sőt, egyre gyanúsabbá válik néhai Jeremiah testvér.
Még mindig csendben maradok.
- Ki ismeri köztetek a legjobban?
- Mindenkivel törődött, aki odament hozzá. - ad egy tökéletesen hasznavehetetlen választ a fiú, de szerencsére csatlakozik hozzánk egy nagyobb.
- Jerry atyát keresik? Mostanában sokat mászkált a felső utcában... Meghalt pár nyomorék, pedig apa mondta neki, hogy senkit sem érdekelnek, jó táp lesz a kutyáknak, de ő utána akart járni. A mi nyája vagyunk és vigyáz ránk. Cöhh... Mintha bármin is segítene az olvasás.
Nocsak, ez értelmesnek tűnik. Igaz, messze nincs mindenben igaza, de még így is hasznos lehet a gondolkodásmódjával.
- Őt. - fordul oda Norven. - Elvezethetsz oda, fiú. Még senki nem bánta meg, ha nekem segített.
Khm, ezt cáfolnám. Bár... igaz, amit abban a rezidenciában csináltam, az nem teljesen volt segítség.
A fiú elég merészen cselekszik: keresztbe teszi a karjait, és szemtelenül figyeli a püspököt.
- És mit kapok én, ha odaviszem magukat? Tudják, nem éppen vidám környék az... - néz körbe, ahogy beszél, mintha szemléltetni akarná a szavait. - Még ehhez képest sem.
Most.
Rossz előérzetem van, s ahogy ránézek Norvenre, ez beigazolódni látszik. Ha nem szólok közbe, baj lehet. Nem mintha érdekelne egy utcagyerek... de az információforrást nem adhatom ilyen könnyen.
- Nem leszel elégedetlen a jutalommal, ne félj. - vágom el a készülő választ. - Igazat mondott: tényleg jól jár, aki a segítségére van. Gazdag ember.
Úgy látszik, sikerült.
- Ha éhezni akarsz, odatalálunk egyedül is. Nem teszek ajánlatot kétszer. - ez még könnyednek számít, legalábbis gondolom.
Vívódik.
Nem bízik bennünk.
A helyében én se tenném. Mondom én, hogy okos.
Érdeklődve, közbeavatkozás nélkül nézem, ahogy odafut hozzá egy újabb kislány, és suttog neki valamit. Felfigyelek a fiú vigyorára.
- Igazad van, Mary! - és visszafordul hozzánk. - Mary sokmindent hall, és úgy fogjuk csinálni, ahogy a felnőttek. A felét a jutalmamnak kérem most, a felét meg ha odaértünk. Ez fair ajánlat. Így mondják, ugye? - várja bizonytalanul a lány egyetértését, és mikor megkapja, újra a szokott arcát mutatja felénk.
Ebbe most jobb, ha nem szólok bele. Vajon mit tesz Norven?
Meglep, de még csak fel sem emeli a hangját.
- Merész legény. De ám legyen. Hogy hívnak benneteket?
Szinte látszik, ahogy leesik a kő a szívemről.
- Én Gunther vagyok. Ez meg itt Mary. Akikkel meg beszéltek, az Mia volt és Teodore. Hát maguk? És mi dolguk Jerry atyával?
- A barátunk, és mi is szeretnénk találkozni vele. Mint azt a testvér mondta, eltűnt. - hazudom szemrebbenés nélkül. Kather atyának viszont nem fűlik a foga efféle hazugságokhoz.
- Institoris püspök vagyok. Jerry atyának nyoma veszett. A rendje hazavárja. Itt a pénzed - a gyerek szó nélkül elveszi a fél marék váltót. - A felnőttek megfizetik a tanácsadóikat. Ajánlom, hogy ebben is kövesd a példájukat.
- Szóval püspök, eh? És maga? - néz rám. Nem hatja meg a rang... helyes, nagyon helyes.
De... muszáj bemutatkoznom? Egye fene, úgyis az Egyház nevében jöttem.
- Én csak egy egyszerű pap vagyok, Michelberger atya, az excellenciás úr alárendeltje. - ügyelek, hogy ne legyen túl erős a szerény mosoly. - Amit azonban az előbb mondtam, az igaz. Én hiányolom Jeremiaht a legjobban. - komorodik el az arcom.
Elrontani a játékom... ugyan már. Nem adom azt olyan könnyen.
- Nekünk is hiányzik. - bólogat a kisebb fiú megértően. De nem őt akarom meggyőzni az őszinteségemről.
- Jól van, jöjjenek. - veszi át ismét a szót a legidősebb. - Remélem maguk megtalálják, az a legutóbbi se jött vissza...
Nem kell megjátszanom a szemem felcsillanását.
- A legutóbbi? Miért, róla mit tudtok?
- Csak kérdezősködött, mint maguk, őt is felküldtük oda, aztán egyszer még láttuk, de utána többet nem.
Tehát ott találkozott azzal a szerrel, ahová most készülünk? Utána csak egyszer látták.. és ő volt az, akit sebekkel borítva hoztak vissza. Vajon...
Úgyse tudjuk meg a választ, ha nem nézzük meg azt a helyet, a felső utcát személyesen.
Magam elé bámulva tűnődöm.
- Ha szerencsétek van, minket se fogtok többet látni. - na, ezzel egyetértek. - Induljunk!
És indulunk.
A mocsokból még nagyobb mocsokba vezet az út. Itt már a szag is erős, egyre több a koldus, és... a nyomorék. Ebben igazat mondott a fiú.
Norvenre sandítok, és ha nem is látszik rajta túlzottan az ellenszenv, azért észreveszem, hogy viszolyog.
Megértem. Én is.
Egész soknak érződik az idő, amíg haladunk, míg végül elérkezünk egy nagyobb, raktárszerű épülethez. Az ajkamba harapok a bentről kiszűrődő fájdalmas nyögések hallatán. Mi lehet ez, valami ispotályféle? Nem úgy tűnik, mintha tisztább lenne, sőt.
- Ide járt be Jerry atya olvasni, meg mindenfélét hozott nekik ott bent. Pedig mondtuk neki, hogy inkább játsszon velünk, de szerinte Istennek ők is fontosak. Próbált velük beszélni meg minden. Sokat jött.
Jeremiah, mint a szegények védelmezője. Igen, ezt a történetet már ismerem.
- Kik ezek? - hunyorog az inkvizítor. Nem, határozottan nem szívesen lehet itt.
- Sokféle ember. Többnyire mindnek van valami nyavalyája, vagy hiányzik valamije. Leginkább koldulnak, de láttam, hogy voltak, akik elkezdtek feljárni a... Hát fel. Tudják. A jobb helyekre, ahol nem tűrnének meg minket.
Pontosan tudom, miről beszél. Túl jól tudom.
- És van sejtésed, minek jártak fel?
- Nem. - rázza meg a fejét. - De elég... Fura dolog, főleg így, hogy Jerry atya meg elment.
- Van valamiféle... vezetőjük? - logikus kérdés, de ha van is, nem hiszem, hogy egy ilyen kölyök oda tudna vezetni minket.
- Nincs. - na, én megmondtam. És a furcsállása még őszintének is tűnik.
- Menjünk be.
Kíváncsi vagyok, vajon mit érezhet a püspök úr.
Kevésbé illik a mocsokhoz, mint én a pápai ranghoz.

Soha életemben nem jártam még erre.
Nem vagyok kiöltözve, az utcák azonban olyan borzalmas állapotban vannak errefelé, hogy akaratlanul is elgondolkodom rajta, nem mehettünk-e volna másfelé; a válasz egyértelműen nemleges, aminthogy nem azért jöttünk, hogy eljussunk valahová.
Azért jöttünk, hogy az utca mocskát dagasszuk.
Ennek egyáltalán semmi híja: a talaj valószínűtlenül ragacsos és visszataszítóan rugalmas a csizmám alatt, a levegő pedig olyan nehezen tapad ránk, mintha az is koszból volna. Carolusburg útjai - eddig így tudtam - úgy lettek kialakítva a város megalkotása során, hogy szélcsatornákként elvezessék a betegségekért felelős rossz levegőt, mielőtt az megrekedhetne a falak közt... itt azonban ebből semmit sem észlelni.
Nem régóta fuldoklunk a lakóihoz hasonlatosan nyomorult környéken, amikor pár kölyök fut elibénk nagy óbégatással.
- Nézzétek! Jött még kettő!
Neveletlen, koszvadt kis vakarcs, de nem igazán lepődöm meg. Ha valaki ide születik, az utcagyerekként nő fel, akkor is, ha valójában tető alatt alszik. A hozzá csatlakozó kislány is rákezd, valószínűtlenül magas regiszterben.
- Én nem szeretem őket. Én Jerry atyát akarooommm!
- Maradj csöndben, te olyan buta vagy, már legutóbb is az a másik jött.
- De miiéééhhhrrttt, Jerry atya már nem szeret minket?
Egy biztos, el nem vesztünk. Vagy ha mégis, hát ugyanazon a lyukon hullottunk át, mint Jeremiah testvér.
- Jerry atyát keressük. Így hívtátok, igaz?
Összenéznek.
- Nincs itt. Mikor jön vissza?
Vállat vonok. Nem jön vissza, de erre semmi szükség. Eleget nyivákoltak eddig is.
- Senki se tudja - jegyzem meg az egyszerűség kedvéért. - Eltűnt. Engem szokott megbízni a pápa, hogy ha valami eltűnik a Katedrálisból, keressem meg. Valami... vagy valaki. A nyomában járok. Tudjátok, általában merre járt?
- Itt mindenfelé. Sokat jött-ment, hozott enni.
- Néha még cukorkát is!
- Néha még cukorkát is. Meg néha olvasott fel abból a könyvből, meg mondott történeteket Istenről meg Krisztusról.
Valóban eleget járhatott ide, ha volt ide e vándorprédikálni.
- Ki ismeri köztetek a legjobban?
- Mindenkivel törődött, aki odament hozzá.
A fiúnak szemlátomást semmi fogalma arról, vajon hová akarnék kilyukadni, de mielőtt folytathatnám, közelebb oldalog hozzánk egy nagyobb gyerek.
- Jerry atyát keresik? - kérdi kíváncsian, alighanem azért, hogy megszólíthasson. - Mostanában sokat mászkált a felső utcában... Meghalt pár nyomorék, pedig apa mondta neki, hogy senkit sem érdekelnek, jó táp lesz a kutyáknak, de ő utána akart járni. A mi nyája vagyunk és vigyáz ránk. Cöhh... Mintha bármin is segítene az olvasás.
Nem ő lehet a legélesebb kés a fiókban, ha ezeket a nézeteit minden pappal közli, de valójában igaza van. A csőcseléknek nem való a könyv. Ami azt illeti, harmincéves korára belőle is csak kutyáknak lökött moslék lesz valamelyik penészes szélfogóban.
- Őt.
Felé fordulok, szemügyre véve tetőtől talpig. Hagyom, hadd nézzen, ha úgy tetszik.
- Elvezethetsz oda, fiú. Még senki nem bánta meg, ha nekem segített.
A vakarcs pimaszul összefonja vékony karjait a mellén.
- És mit kapok én, ha odaviszem magukat? Tudják, nem éppen vidám környék az... még ehhez képest sem.
- Nem leszel elégedetlen a jutalommal, ne félj - vág a szavába Astonien testvér hirtelen, mintha csak megérezte volna a hirtelen felforrósodó talajt a talpa alatt. - Igazat mondott: tényleg jól jár, aki a segítségére van. Gazdag ember.
Fenyegetőzni semmi értelme, hanem alkudozni semmi hajlandóságom a kis haramiával.
- Ha éhezni akarsz, odatalálunk egyedül is. Nem teszek ajánlatot kétszer.

Röviden elbizonytalanodik: cseppet sem tetszünk neki, amihez egyáltalán semmi joga, különösen ezen a lepratelepen. De azért várok. Új kölyök surran oda hozzá, a fülébe sutyorogva valamit, amire felderül a szutykos kis képe.
- Igazad van Mary! - rikkantja, visszafordulva felénk. -  Mary sok mindent hall, és úgy fogjuk csinálni ahogy a felnőttek. A felét a jutalmamnak kérem most, a felét meg, ha odaértünk. Ez fair ajánlat. Így mondják, ugye?
Rárivallnék a pimaszságáért, de ami azt illeti, egyenes, merész megszólalás volt, a bátorságot meg kedvelem; a szurtos kis taknyos hirtelen kicsit Jozefre emlékeztet, úgyhogy egy darabig farkasszemet nézek vele, aztán csak biccentek.
- Merész legény. De ám legyen. Hogy hívnak benneteket?
- Én Gunther vagyok. Ez meg itt Mary. Akikkel meg beszéltek, az Mia volt és Teodore. Hát maguk? És mi dolguk Jerry atyával?
- A barátunk, és mi is szeretnénk találkozni vele. - feleli szelíden, hízelgő hangon Michelberger atya. -  Mint azt a testvér mondta, eltűnt.
Semmi kedvem belemenni ebbe a játékba. Felvonom a szemöldököm: ha a fiúcska annyira szeretne felnőttesdit játszani, miért is ne.
- Institoris püspök vagyok. Jerry atyának nyoma veszett. A rendje hazavárja. Itt a pénzed - pöckölök át neki egy fél marék váltót. - A felnőttek megfizetik a tanácsadóikat. Ajánlom, hogy ebben is kövesd a példájukat.
Úgy kapja el a pénzt, mint aki hozzászokott, hogy garast vetnek az irányába. Koldus-reflex. Astonienre néz.
- Szóval püspök, eh? És maga?
- Én csak egy egyszerű pap vagyok, Michelberger atya, az excellenciás úr alárendeltje. Amit azonban az előbb mondtam, az igaz. Én hiányolom Jeremiaht a legjobban.
A testvér kenetesebben nyilvánul meg néha, mint egy frissen olajzott ajtó.
- Nekünk is hiányzik - szólal meg újra az első kiskölyök, akiről közben szinte megfeledkeztem.
- Jól van, jöjjenek - szól azért Gunther és jól teszi, mert kezdett elfogyni a türelmem. - Remélem, maguk megtalálják, az a legutóbbi se jött vissza...

- A legutóbbi? - csap le rá a testvér azonnal. -- Miért, róla mit tudtok?
- Csak kérdezősködött, mint maguk, őt is felküldtük oda, aztán egyszer még láttuk, de utána többet nem.
Leküzdöm a késztetést, hogy a szememet forgassam. Micsoda viharos éjszakára való rémmesék! A fickó egyszerű pap volt. De az átlagemberek már csak ilyenek. Intek a fiúnak a fejemmel.
- Ha szerencsétek van, minket se fogtok többet látni. Induljunk!
A kölyök dombnak felfelé vezet: kiegyensúlyozottan lépkedek utána vagy tíz yardon át - ennyi ideig tart a nyomornegyed barátságosabbik része.
Aztán az egész megváltozik.
A háború tizenöt végigharcolt éve után sem képzeltem volna soha, hogy ilyen körülmények között emberek élnek... ha viszont megtettem volna, valószínűleg ilyennek képzeltem volna őket. Összenyomorodott, tönkrecsorbult testek és arcok fogadnak lépten-nyomon, befejezetlen orrok, összenőtt ujjak, kitekeredett végtagok, betegség és talán - kárhozat. Úgy festenek, mint akik születésükkor estek át azon a tortúrán, amelyen mások a Katedrális kínzókamráiban.
Feláll a szőr a hátamon, ahogy beljebb érünk; legszívesebben nem vennék levegőt, amíg el nem szabadulunk innét, de ha már egyszer belekezdtünk, nem tágítok, ameddig az ügy meg nem oldódott. Követem a kölyköket.
Örökkévalóságnak tűnő percekbe telik, hogy a vezetőnk lelassítson: elég felnéznem a feltorlódott szemétben fürdő utcáról, hogy azonnal rájöjjek, még mindig van lejjebb. Jókora épület előtt állunk, bár a szó csak annyira illik e förtelemre, ahogy az itt élőkre az 'ember': elkorcsosult, torz roncsa valaminek, amely egykor építmény lehetett, magas és tágas; mostanra csak szálkás, lecsüngő deszkafogsorai meg az elemek barbár erőszakosságának jelét viselő homlokzatai emlékeztetnek házra. Verandáját csonkára harapták a téli szelek, faragott keresztlécű ablakait rég bezúzták - megvakított kereteit hályogként borítja be a belülről rájuk aggatott számtalan molyrágta vászonrongy.
A lábazathoz s a megvetemedett főbejárat küszöbéhez undorító, lágy göbökben dagadt fel a sár. Odabentről halk, de összetéveszthetetlen nyöszörgés szűrődik ki.
Gunther zavartalan, egykedvű arccal fordul felénk.
- Ide járt be Jerry atya olvasni, meg mindenfélét hozott nekik ott bent. Pedig mondtuk neki, hogy inkább játsszon velünk, de szerinte Istennek ők is fontosak. Próbált velük beszélni meg minden. Sokat jött.
- Kik ezek?
- Sokféle ember. Többnyire mindnek van valami nyavalyája, vagy hiányzik valamije. Leginkább koldulnak, de láttam, hogy voltak, akik elkezdtek feljárni a... Hát fel. Tudják. A jobb helyekre, ahol nem tűrnének meg minket.
Én itt sem szívesen látlak benneteket. Ki tudja, mi mindent lehet elkapni ebben a levegőben? De csak bólintok.
- És van sejtésed, minek jártak fel?
Megrázza a fejét.
- Nem. De elég... Fura dolog, főleg így, hogy Jerry atya meg elment.
- Van valamiféle... vezetőjük?
Furcsálkodva néz rám, mintha hirtelen valami más nyelven szólaltam volna meg.
- Nincs.
Elfojtok egy keserves arckifejezést. Jobb lett volna, ha nem kell mindegyikükkel egyenként beszélni, de itt nem én diktálok. Fölpillantok a roppant raktárhullára, és valami különös oknál fogva az az érzésem támad, aki ide belép, valójában egy ódon sírboltot feszít fel.
Ha Jeremiah testvér még élne, most meg akarnám fojtani.
- Menjünk be.

Berúgtam az ajtót, amely engedve az erőnek a falnak csapódott. Szinte azonnal beléptem a szobába, szemeimmel vizslatva Tea után. Az ágyon hevert, láthatóan teljesen eszméletlenül. Két lépéssel mellette termettem, és az ágyra térdelve föléhajoltam. A hajam szokás szerint előrehullott, egyenesen az arcába. Megérintettem az arcát, óvatosan és féltőn, remélve hogy nem szedett be semmit. Már így is személyes az ügy, ha baja esne, annak vérfürdő lenne a vége.
- Tea ébredj ! Hallasz engem ?! Tea... !
A szememet azonnal vissza is kellett csuknom, ahogy megpróbáltam kinyitni. Vakító fény ömlött be az ablakon, pedig fogadni mertem volna, hogy csak fél óra telt el. Úgy tűnt, mintha átaludtam volna egy fél napot.
- Sil... - suttogta halkan. Karjait a nyakam köré fonja, és megpróbál magához húzni. Talán nem a legjobbkor, de egy másodpert tizedének a töredéke alatt átfutott a fejemen a gondolat, hogy ez bizony helyzet. Azonnal tovább is szaladt, mert ugyan kicsit sem kedvemre való az egész. Nem mintha Teával lenne a gond, inkább az állapotával. - Szép vagyok ? - kérdezte álmatagon, érezhetően még félig a szer hatása alatt áll. Bevette. Miért is ne tette volna ? Szép álmokat ígér, amelyek talán valóban szépek...sajnálatos módon számomra csak a rémálmok maradtak, szerrel vagy anélkül. Viszont számára ? Végül, Fryának lett igaza. Tényleg fáj. A fejét a mellkasomba fúrja, belefészkeli magát az ölembe, a karjaim ölelésébe.
- Te vagy számomra a legszebb... - súgom oda neki, majd benyúlva alá magamhoz húzom. Akár egy gyermeket aki rosszat álmodott. Megkönnyebbülés sóhaja tör ki belőlem, igaz csak a fele...még mindig veszélyben lehet. A sarkamra ülök, lágyan mosolyogva magamhoz szorítom. Hozzámsimul, bújik az ölemben. Megnyugtató érzés.
- Jó. Akkor jó. - motyogja félálomban, majd megrázza a fejét.
- Ébredj fel Tea. Kérlek... - szólaltam fel nyugtatóan újra. Nem tudom milyen hatással volt rá a szer, de nem is biztos hogy meg akarom tudni. Miért nem mérgeztem vagy koncoltam fel azt a fickót ?
- De hisz ébren vagyok... - mondja egy nagy sóhajtás közepette. Talán Nem jó hogy itt vagyok ? Nehéz még a mozgása, de hátradől, hogy a szemembe tudjon nézni. - Furcsákat álmodtam. Gonosz dolgokat… Gonoszabbakat, mint a rémálmaim - mondja, majd elmosolyodik. Hamiskás mosoly, fakó akár a dér, halovány akár a köd. Erőtlen próbálkozás megnyugtatni engem. Mondjuk hogy pont én nem vagyok aggódó típus ? Hah, Mika könyvet írhatna róla.
- Nincs baj. Már ébren vagy. - válaszolom, és gyengéden megcsókolom a homlokát. - Jól érzed magad ? Mi történt ? - kérdezősködöm aggódóan. Persze mi mást tehetnék. Aggódok mindenért és mindenkiért. Sokan felelőtlenül dobálóznak az egészségükkel és az életükkel, aminek az én idegeim látják a kárát. Nem kéne ennyire feszülten élnem. Tea, valami szörnyűt álmodhatott, legalábbis az alapján ítélve amit bevall. Én sosem árulnám el. A saját terhemet csak én cipelem az örökkévalóságig. Magamhoz szorítom, majd kissé elengedem, hagyva hogy tegyen amit csak szeretne.
- Megjelent ez az ember… Azt hittem, a szőkéket szereti… de szerintem direkt engem akart. Tudta a nevem. Azt mondta, próbáljam ki… - magyarázza. Persze hogy ráugrott, mi mást is tett volna ? Az ő korában én is megtettem volna. Rég volt már. Messze, egy ködös és távoli, vérrel és fájdalommal átitatott múltban. Kibontakozik az ölelésemből, majd feláll az ágyról. A halántékát tapogatja, láthatóan szétesett.
- Borzasztóan érzem magam. - motyogja halkan. Persze hogy úgy. Mégis, mit vártál ? A boldogság igazából egy olyan fájdalom amelyet addig nem érzünk, amíg vége nem szakad. Sosem volt más. Bizonytalan léptekkel halad a fal mellett álló kisasztal felé, amely mellett egy kis ládikó hever. Tippelnem sem kell hogy mi van benne. Pontosan az amire gondolok, nem is kell megnéznem. Túl sok helyen van ott a szer. Olyan helyeken, ahol nem kéne. Ezért pedig valakik fizetni fognak. Kínnal, vérrel, élettel. Tea lenyúl a ládához, felcsípve egy apró pergamendarabot. Széthajtogatja, majd felém fordul.
- Egy hét múlva jelentkezem a bevételért, meglátjuk mennyit adtál el. Ignatius - olvassa fel egykedvűen. Egyetlen arcizmom sem rándul meg, pedig üvöltenék. A düh lassan, és mélyen úszik az ereimben, elkeveredve a véremben lángoló lávafolyamokká alakítva azt. - Itt járt, míg aludtam. - folytatja egykedvűen. A félelem cseppnyi szikráját sem látom rajta. Felelőtlen. Ostoba. Mégis, hogy hogy nem érdekli az egész ? Bele is hallhatott volna ! Már rettentően bánom hogy nem vágtam darabokra a férfit, és szórtam szét a városkapu előtt. Egyre nagyobb bizonyosságot nyer a tény hogy ezt kellett volna tennem.
- Mihez akarsz kezdeni vele ? - kérdezem, miközben hátat fordítok neki. - Nekem is van egy ládányi a földszinten. - folytatom színtelen hangon. A szívem mélyén örvénylő sötétség egyre nagyobb és mélyebb lesz. Életet követel. Szánalmas vagyok. Engedni fogok neki. Felállok az ágyról, és az ajtóhoz sétálok. Nem csukom be, csak kissé behajtom pont annyira hogy ha úgy akarom ki tudjak lépni rajta. Jobbomból elővillannak a karmaim, és félrefordítom a fejem, pont annyira hogy a szemem sarkából Teát nézhessem. Olyan dologba keveredett amit leginkább kerülnie kéne.
- Tudsz bármit erről az Ingatius fickóról ? - kérdezem ridegen.
- Csak amit láttam - feleli halkan, enyhén remegő hangon, hasonló átlátszó színnel, mint azok a srácoké volt a pincében – Egyszer csak megjelent a bordélyban, minden lányt sorra elküldött, kivéve engem… − vörösödik el. Vajon miért ? – Azt mondta, valami másért jött. Adott a szerből, hogy próbáljam ki és fontoljam meg, hogy akarom-e terjeszteni – folytatja valamivel több önbizalommal. Pont mint azok akik azt hiszik valami fontos információt mondanak, pedig az valójában egy lyukas váltót sem ér. Rossz érzés. Nem szeretem őt ilyennek látni. Egy pillanatra még a fiolák felé vetült a tekintete, majd megindul felém. Lassan és vigyázva lépdel felém, mintha csak éppen egy vadállatot próbálna megközelíteni anélkül hogy elriasztaná. Meglehet hogy most el is riasztana engem. Szeretném távol tartani őt ettől az egésztől.
− Haragszol rám? – kérdezi, majd lágyan megérinti a hátam. Fáradtan sóhajtok fel. Kétségkívül jól esik a törődés, és szeretném is ha egy pár órára lepihenhetnék...de nem lehet. A Kódex kötelez. Ahogyan a vezérem parancsa is. Visszaengedem a karmaimat, majd újfent az ajtón túli folyosó felé fordítom a fejem.
- Nem, nem haragszom. - erőltetek némi mosolyt az arcomra. - Csak aggódom. - felelem. Aggódom érte, aggódom a családomért, aggódom az emberekért...nem utolsósorban pedig az életemért. A tábornokok és a kapitányok csak az alkalmat várják hogy elbukjak, főleg ''azóta'' a nap óta. Ez a mostani helyzet pedig tökéletes alkalom rá.
- Ne is törődj velem. - szólalok meg egy percnyi hallgatás után. Megfordulok, lágyan végigsimítok az arcán, majd halovány csókot lehelek a homlokára. - Maradj itt, biztonságban. Nekem még el kell intéznem valamit...
− Nem mehetek veled? – kérdezi nyafogós hangon, ártatlan, gyermeki arcot vágva, sűrű pillák alól kérő tekintettel pislog rám. − Eszem ágában sincs amúgy egyet sem eladni ebből a méregből – kezd bele hirtelen, mintha csak most jutna eszébe, hogy valójában miről is beszélünk. – Nekem nem fog egy… – egy pillanatra hezitál – senki parancsolgatni. Néhány másodpercig mérlegelem az eshetőségeket. Hol lenne számára a legjobb ? Mi a legbiztonságosabb hely jelenleg Eichenschildben ? Otthon. A legegyértelműbb és a legveszélyesebb szó ami eszembe juthatott. Fogalmam sincs mit történne ha hazavinném őt. Tényleg nem. Viszont a városban sem hagynám flangálni, főleg hogy háborúban állunk.
- Esetleg... - vetem fel az ötletet, reménykedve hogy belemegy - ...nincs kedved átjönni hozzám ? - kérdezem. A házam. Az a hely jó lenne számára. Legalábbis amíg ez a vihar elül.
− Igen… Persze – mosolyog rám végül kedvesen. − Csak… − sandít hátra a válla fölött a kisasztalra, a nyitott ládikára, benne az Édes Álommal teli fiolákkal. – Ezektől meg kéne szabadulni, nem?
Odasétálok, és eltöprengve nézek le a kis ládikóra. Vajon mit csináljak vele ? Talán értesítem a Sif-et. Ő tudni fogja mit kell tennem. Néhány perc hallgatás után újfent megszólalok.
- Ha nem bánod, elviszem. Az árát megkaphatod váltóban tőlem, már ha szeretnéd. - mondom, majd felkapom a ládikát, mintha csak egy puha párna lenne. Felé fordulok és kérdően nézek rá. - Indulhatunk ?
− Nem kell a pénz – szúrja oda kissé sértetten. Aztán sóhajt – De Ignatius vissza fog jönni – néz rám elkomorodva – Meg kéne találnunk, Sil – hangja akár a víz, átlátszó és színtelen, tényszerű és érzéketlen – Előbb, mintsem ő találna meg minket. Ő egy elvarratlan szál. És az elvarratlan szálak nagyon veszélyesen tudnak lenni – magyarázza oldalra biccentett fejjel, kifejezéstelen arccal. Az elvarratlan szálak. Ignatius. Nem értem miért de szélesre tárom a vigyoromat. Ez nem természetes. Nem emberi. Érzem ahogy a mélységben megszólalnak a dobok. Csak egy szörnyeteg képes így vigyorogni. A lelkemben élő szörnyeteg.
- Ő már egy halott ember. - mordul fel bennem mélyen Frya, érdektelenül átnézve Teán, mintha csak a jövőt fürkészné. Valójában, tényleg azt látja. Egy jövőt, amelyet nekünk tervez, kettőnknek. Számára nincs hely benne Teának. Számomra viszont van. - Csak még nem tud róla.
Elégedettséggel tölt ez az érzés, ahogyan látom annak a férfinak a halálát. Nem most, nem is öt perc múlva. De a halál ott lebegett feje felett már akkor amikor találkoztunk. Nem húzza sokáig. Ha rajtam múlik, még odáig sem sem. Egy pillanatra az arcom elé emelem a kezem, eltakarom ezt a szégyenletes arckifejezésem. Nem akarom hogy így lásson. Megrázom a fejem, és újfent normális kifejezést öltök az arcomra, mosolygok, mintha mi sem történt volna.
− Induljunk akkor. De meg kell ígérned valamit – pillant az arcomra – Beszélni akarok ezzel az Ignatiusszal. Tudnom kell, hogy mi volt ez az egész… Hogy miért pont engem szemelt ki magának.

~ Ő az enyém.


***

''...és mégis ki vagy te hogy megengedd magadnak ezt a hangnemet ?''

''...nem fog működni, ha mindenki a saját határait próbálja megvédeni. Összefogás kell !''

''...most pedig nyugodjunk le mindnyájan, és tegyük le a fegyvereket ! Emlékezzetek az Aldegár Esküjére !''

''...ez nem működik így, a terv felületes és hiányos, nézd például a kikötőknél sincs...''

''...egyidőben ezzel az átkarolással megindulhatna még egy csapat, akik elkerítik a város nyugati részébe vezető utakat. Legalább félszáz emberrel kéne rendelkeznünk a második csapat felállításához, de nem merem kockáztatni hogy...''

''...így már megoldottuk a városrészek elszigetelését, és a csapatok eloszlását. A szer terjedése meg fog állni, innentől csak a fertőzött részeket kell kitakarítani. Mocskos meló lesz...''

Elmerengve bámulom a csillagokat, amelyek az éjszakai égboltról néznek le rám. Egyszer majd szeretném megérinteni őket. Megtapintani milyenek, és elmesélni a világnak. De ez egy távoli remény, nem hiszem hogy még létezik olyan varázs amely csak egy picivel is közelebb vinne hozzájuk. Talán majd egyszer. Száz, kétszáz, vagy ezer év múlva. A szél játékosan a hajamba kap, felrepíti a levegőben akár egy lobogót, pajkosan játszva vele akár egy gyermek. Aludnom kéne lassan, de fejemben nem tudnak lenyugodni az elmúlt napok emlékei. A tárgyalás nem volt éppen zökkenőmentes, néhány tucat alkalommal csak egy hajszál választotta el a beszédet a vérontástól. Lefárasztott az egész, ezért a csillagokhoz menekültem.
Halk kopogás hallatszik az ajtómon, megzavarva az éjszaka csendjét, meglehetősen kedvtelve s élénken megbontva a merengésem egykedvűségét.
- Sil, bejöhetek ? - kérdezte a hang. Tea volt az. Vajon mit szeretne ?
- Persze, gyere csak. - válaszolom, majd megfordulva nekidőltem a kőkorlátnak és a szoba szemben lévő ajtaja felé néztem karba tett kézzel. Ilyen csendes éjszakákon egy meleg, kedves hang csak jó tehet nekem. Óvatosan nyitja ki az ajtót, halkan és csendesen oson be. Egyenesen rámnéz, arcán halovány mosollyal hajtja be az ajtót. Érdekes kezdés, de nem hiszem hogy azért jött ami egyből a legegyértelműbbnek tűnik. Két szexi démon a csillagos éjszakában, egy szobában. Furcsa anomália. Körbepillant a szobámban, amely ritkán mutatja meg szépségét az idegeneknek. Mikán kívül senkinek sincs bejárása, még a komornának sem. Ez a hely az én szentélyem. Az én héjafészkem. Titok, emlékek, érzések és évek rejtőznek a falak közt. Az életem itt van leírva. Tea tekintete megáll, pontosan a hatalmas, és rendkívül kényelmes ágyamon, majd elindul felé. Sszótlanul szemlélem ahogy az ágyra...akarom mondani az ágyamra huppan. A pihe puha párnákkal és selyemfüggönyökkel díszített ágyamra, a helyre, amely az álmaimat vigyázza.
− Csak gondoltam, megkérdezem… − vett egy mély levegőt, majd halkan sóhajtott −… hogy esetleg alhatnék-e itt? Mármint… Veled. – nyel egyet zavartan. Adrastea. Mindig meg tud lepni valamivel. Talán nem is kéne csodálkozonom ezen, néha azt érzem, ég és föld vagyunk egymásnak.
- Igen, csak egészen nyugodtan. - válaszolom neki, majd fáradtan sóhajtok. Álmos vagyok már én magam is, a hosszú nap eléggé lefárasztott. A csillagok sem rejtenek már semmi érdekeset számomra. Más sem, ha tippelnem kéne. - Egyébként is aludni készültem. - nyugtáztam a tényt hogy már túl késő van. Belépek a balkonról, óvatosan és hangtalanul becsukva magam mögött az üvegajtót. A hajamhoz nyúlok, kicsit igazítva rajta már fáradt, lassú mozdulatokkal. Az ágy széléhez lépek, még egyszer Teára nézek, kacsintanák, ám nincs túl sok kedvem hozzá. Csak pihenni szeretnék, semmi mást. Beledőlök az ágyba, a jobb oldalamra fekszem és karomat Tea felé nyújtom, hogy bújjon oda hozzám. Talán itt rátalál némi biztonság. Ő lassan felém kúszik, majd megáll, arcát az enyém elé fekteti, a vádliját pedig az enyémnek simítja. Olyan közel van. Mégis. Olyan távolinak érzem. Ha kinyúlnák a karommal, vajon elérném ?
- Sil… − sóhajtott halkan. – Félek egy kicsit – vallotta be, s lesütötte a szemét. – Tudtál meg valamit Ignatiusról? – kérdezte amikor újra képes volt rámnézni. Ignatius. Legalább ne elalvás előtt hallottam volna a nevet. És ne tőle. Mintha csak izzó piszkavasat döfnének a hátamba, úgy éget a gondolat hogy el kell őt kapnom valamikor. Sok múlik rajta. Elég rejtélyes fickó, legalábbis az átlagemberek számára. Igaz, én nem vagyok sem átlagos, sem ember.
- Semmi újat. - feleltem, majd lehunytam a szemem. - A fickó szellemnek hiszi magát, bár ehhez képest hagy nyomokat maga után. Pontosan tudom hogy hol van, és az a hely elég messze van innen. - folytattam, miközben átkaroltam őt, s élvezve ahogyan belefészkelődik az ölelésembe - Nem kell aggódnod érte, mint mondtam, halott ember.
Persze, ezúttal hazudtam. Nem is volt annyira messze tőlünk. Legalábbis nem a város túlsó felén volt. Az Ezüst Sasok éjjel nappal figyelik, ahogyan a többiek a nagyobb elosztókat. Rossz városba tette be a lábát. Nagyon rosszba. Ahogyan a mondás is tartja, aki a tűzzel játszik könnyedén megégetheti magát. De ha már eddig mást se csináltam mint dolgoztam, egy kis pihenés eléggé rámfér. Ha fejemet veszi valaki ezért a kis pihenésért, akkor jöjjön holnap. Ma már nem érek rá. Nem mintha kihúznám magam a feladatok alól, csupán mindennek megvan a maga ideje. Idő. Az én leghalálosabb és legerősebb fegyverem. Hogyan győzheted le az időt, világban kóborló halandó ?
- Azokhoz az emberekhez van köze, akik idejártak a házadba? - kérdezte hirtelen, éber hangon. Felfigyelt rá, mi ? Mondjuk nehéz is lett volna észrevehetetlenül becsempészni jó húsz tetőtől talpig felfegyverkezett embert. Meg a fegyvercsörgést és ordítozást a pincém rejtekéről. Még jó hogy a le tudtuk nyugtatni azt a fickót. Máskülönben már felszegeztem volna festménynek. - Sil… Szeretném tudni, mekkora bajban vagyok - húzza el a száját. Figyelmen kívül hagyom. Talán ezzel lehet legegyszerűbben, morgás nélkül közölni hogy nem akarok tovább rágódni a témán.
- Inkább azt mond el, hogy érzed magad nálam ? - sóhajtok fáradtan, fejben már az alváshoz készülődve. Holnap korán kelek, akár tudom hol van Ignatius, akár nem. Csak le akarom zárni a témát.
- Jól – súgta egészen halkan. – Mika nagyon kedves – fordul át a másik oldalára, hogy a hátát a mellkasomnak vethesse.
- Örülök neki. - felelem álmosan, majd még közelebb húzom magamhoz, mintha csak el sem akarnám engedni. Valóban, nem is akarom. Kevés olyan dolog van a világon amit legalább annyira szeretek, mint valakivel egy jót aludni. - Nem gondoltam volna hogy kijöttök egymással.
- Nem, én sem - válaszolja halkan. Arcomat a hajába temetem, s mélyet sóhajtok. Felvillan a gondolat hogy talán kezdenem kéne valamit a helyzettel, de azonnal el is temeti a fáradtság lavinája. Lágyan megcsókolom a nyakát, pont a tarkója alatt, innen lejjebb még kettővel jutalmazom, majd hagyom az egészet. Talán meglepő tőlem, de legalább annyira tőle is, hogy még sosem voltunk együtt. Valami áttetsző fal van kettőnk között, valami, ami elzár minket egymástól. Néha szeretném áttörni, de attól félek, attól ő is megsérülne.
- Aludj csak nyugodtan. Itt nem történhet semmi baj. - suttogom álmos hangon. A szemeimet lehúzta az álom, s megerőltető volt már egy gondolat is.
- Jó éjt… − súgta még halkan, aztán elmerültem az álomban. A rémálmomban...


***


''...tehát míg a Héják egységei megindulnak a belvárosból, a fő útvonalak mentén karantént vonva a város egyes részei között, az Ezüst Sasok együttműködve a városőrséggel belülről kezdi kitakarítani a fertőzött városrészeket. Mindazonáltal nincs vizuális kontaktusuk az őrséggel, csupán jeleket hagynak a felfedezett csomópontokon. A Folyami Kígyók vállalták a keleti városrész javát, valamint folyóparti közlekedés ellenőrzését, esetleges szabotálását vagy fenntartását. Állításuk szerint képesek kitakarítani a saját területeiket, amennyiben sikerül elzárnunk őket a város többi részétől. A karantén létrehozására ajánlkoztak a Páncélos Disznók, akik a dél, dél-nyugati városrészt is vállalták, már amennyiben a Héják vállalják az északi részeket egészében. Ez a terv egészen a kapuig szorítaná vissza a terjedést, és javaslok felállítani egy rohamcsapatot, amely a várost elhagyó terjesztőkre csap le. Az információim szerint a városőrség egy felderítő osztaga éppen a városba tart vissza, visszahívták őket a városban történtek miatt. Az ő vezetőjük Bernard kapitány, aki bizonyára meggyőzhető volna egy csapda felállításában. Továbbá javaslom hogy kétszer félszáz emberes osztag felállítását, akik segítségével nagyobb területet tudunk lefedni, így nagyobb eséllyel tudjuk elkapni a terjesztőket és visszafejteni a szálakat. A hadművelet nagy, de mivel a városőrség létszáma megkönnyíti a...''

A reggel az íróasztalomnál ért utol. Jelentéseket írok a Sifnek. Bár tulajdonképpen nem több, mint egy rövid tárgyalás utáni megállapodás részletei. Be is fejeztem. Ezt majd személyesen fog kellenem elvinni neki, de majd csak délután. A tintatartóba tettem a tollam, majd megfordultam. Tea még mindig aludt, arcán mintha halovány mosoly ívelne, de nem tudnám biztosra megállapítani. Jó dolog a nyugodt és szép álom. Remélem az álmai szebbek mint a valóság jégmarka. Nekem nincs jogom álmodni. Én magam is csak egy álom vagyok. A múlt árnyéka, szívében vérrel keveredő fájdalommal.
Felállok a székről, majd az ágyhoz ballagok. Leülök a szélére, és lágyan megsimítom Tea haját. Olyan békésnek tűnik most. Irigylem. Örülök neki.
- Jó reggelt, Tea.
- Jó reggelt – motyogta – Mióta vagy ébren? – kérdezte álmosan, nehéz pillákkal pislogva. – Történt valami? – ült fel félig, a könyökére támaszkodva, meglehetősen riadtan.
- Haha, semmi, semmi ! -mentegetőztem miközben tagadólag lengettem a kezem. - Nyugalom, nem történt semmi. - nyugatom. Belesimítok a hajába, majd én is bedőlök vele szemben. Csak egy kicsit, még mielőtt a nap elkezdődne.
- Úgy értettem, Ignatiusról van valami hír? – helyesbít néhány másodperc értetlen pislogás után. Valószínűleg most nagyon félreérthetett.
- Jól aludtál ? - kérdezem tőle. Én már jó korán felkeltem mellőle. Nem volt könnyű. Szelíden mosolygok rá, egy picit megbököm a hasát piszkálódásképp.
- Na – morogta bágyadt hangon, és a kezem után nyúlva megragad a csuklómnál, csak hogy ne játszhassam a piszkálódós játékom. Pedig úgy szeretem ezt csinálni kora reggel. Jó érzés.
- Jól aludtam, igen – mosolyog rám beharapott alsóajakkal – Meglehetősen kényelmes az ágyad. A sok disznóság ellenére is, ami folyhat rajta – sóhajtott pajkos vigyorral.
- Hé, az ágyamon nem folyik semmilyen disznóság ! - csattantam fel, ám inkább vidáman, mintsem sértődötten. Ez egyébként igaz is, idefent nem hancúrozok. Inkább a konyhaasztalon. Vagy a fürdőben. Vagy a lépcsőn. Vagy...
- Olyan édesen aludtál. - mondtam, miközben megcirógattam az arcát. Egy nő igazi szépségét mindig reggel mutatja meg. Pont mikor felkel, csinivili ruha, smink, és más kiegészítők nélkül. Nemhiába tartottam magam egy bölcs mondáshoz annakidején : A nő legszebb kiegészítője a férfi.
- Éhes vagy ? Mehetünk reggelizni. - ajánlkozom fel, rögvest.
- Ne – motyogta álmosan, elnyújtottan. - Még ne.
Teljesen felült az ágyban, felém csúszva megölel. Hozzámsimul, s a vállamra hajtja a fejét. Jóleső, kedves érzés. Pont mielőtt a hős ellovagol a végső csatájába, amiből sosem tér vissza. Nem vagyok hős, nem lovaglok, a csatából pedig azt hiszem eleget láttam mint bárki láthatott egy emberöltő alatt. És mindig visszatérek. Talán mert szerencsés vagyok. Talán mert átkozott. Egy biztos, végül egyedül maradok, s minden amire emlékezni fogok, ez az ölelés lesz...

Gerard: A kis csapat együtt vonul át a falon belüli gazdagabb kereskedőknek otthont adó negyedbe. Közben egyikük leszakad, hogy elmenjen a felszerelésért – vagyis edényekért, forralóért és egyéb alkimista felszerelésért, ami csak kellhet. Egy három emeletes, takaros kis villa előtt álltok meg, és legnagyobb meglepetésedre be is mentek. Egy komornyik vár benneteket, üdvözölve a kisasszonyt és barátaid, majd mind felvonultok egy díszes lakosztályba, aminek különbejáratú hallja tele van kanapékkal, párnákkal, kávézóasztallal, néhány festménnyel, amik Veronia különféle tájait ábrázolják. Nem vicceltek, mikor azt mondták, ők a város krémje…
- Nem látsz ilyet minden nap, mi, Gerard?
Kérdezik nevetve, majd kényelembe helyezik magukat. Néhány perc múlva befut a srác is egy bőrönddel, amiből utána előkerülnek az üvegek…
- Na? Hogy csináljuk? - néznek rád kérdőn.

Alicia, Ingrid: Kezdődjék hát a nyomozás. Kis kooperációt kérnék a részetekről, hogy merre indultok, hogy nyomoztok, kikkel beszéltek… Keressetek a szokásos helyen, lehet egyenként is.

Rion: A szavaidra a megtermett férfi felnevet.
- Elrejteni? Ugyan madárka, a pénz abból jön, ha veszik a cuccot. Nem akarunk mi elrejteni semmit. Viszont okos madárka vagy, ezért biztos te is tudod, hogy aki kíváncsi általában hamar megöregszik, esetünkben pedig hamar fűbe harap.
Valahonnan előkerül egy kulacs, amiből a férfi nagyot húz. A kés még mindig ott a torkodon.
- Ha nincs megbízód, amit nem hiszek el, akkor felelj, mink caplatsz az árunk után, mint valami kopó? Nem fogjuk hagyni, hogy csak úgy kifüstöljenek minket Hellenburgból.
Egyértelműen azt hiszi nyomozó vagy, vagy valami spicli, ami igaz is… Bár valamiért mégis életben vagy még.

Institoris, Astonien: Carolusburg legmélyebb szutykában vagytok, ahová csak a legelszántabbak teszik be a lábukat. Külön kis világ ez, és most valahogy boldogulnotok kell… Keressetek.

Mina: Gobz benyomja az összes Édes Álmot, és már indulna is el. Az emberek nyakukat behúzva néznek utána, örülnek, hogy élnek… Nagyjából ötven métert halad a démon, még mind látjátok, amikor hatalmas robajjal a földre zuhan és békés hortyogásba kezd. Ulfrick bácsi is ekkor néz ki az egyébként jócskán megrongálódott szekér mögül.
- Ez… Kidőlt. – motyogja hitetlenkedve. Látszólag ő se hitte, hogy a szer hatással lehet a falánkságdémonra. Mit teszel most?

Sil, Tea: Biztonságban vagytok Yrsil házában… Egyelőre. A hadművelet halad, elkaptok pár piti dealert, de a nagy fogásra még várni kell… Mintha árnyakkal küzdenétek. A nap pedig vészesen közeledik, amikor is Ignatius visszatérne a jussáért, és nem bújkálhattok örökké. Az időtök fogytán. Kaptok még egy kört, hogy mit kezdtek vele, ha még szeretnétek valamit rendezgetni, utána viszont lesz nemulass.

//Rhony és Gobz nem írtak, nem szóltak, a következő körben még van lehetőségük pótolni. Neil szólt a hiányzásról, pótol//

Még volt hátra pár apróbb simítás, hogy szilárd lábakon álljon a mesém, és akkor már csak nekem kell jól szerepelnem a hazugságaimmal, hogy sikeres legyen az egész. A láda tetejét kicsit összetörtem, majd pár darab üvegcsét széttörtem a földön, hogy úgy tűnjön, mintha dulakodtak volna a ládáért. Utána a megfogtam az egészet, és figyelmesen elrejtettem a raktárban, néhány zsákkal az erre tévedők elől. Felmentem hát ezután egy közeli fogadóban, ahol türelmesen kivártam a két napot.

Visszatértem hát a megbeszélt helyre az utolsó nap estéjén. Az orrfacsaró bűz, a sok leélt, megviselt arc, a halál aromája ahogy belengte az egész partot… Valószínűleg meg fogom szokni ezt. Muszáj is lesz, ha beválik a mesém. Nem is kellett sokat várnom, mire három fajtársam jelent meg. Mindegyik felfegyverzett volt, s felém indultak meg.
- Testvéreim!... nagy baj van, sajnos rossz hírrel kell szolgálnom. - panaszkodtam lesütött szemekkel. Mikor észrevettek, kettő fegyverére csúsztatta kezét.
- Ki vagy? Még sosem láttunk erre korábban...– mért végig gyanakvóan az egyik.
- Hé, hé hé! - tártam szét kezeimet mutatva semmiféle harci szándékom nincsen. - Eddig Hellenburgban csináltam, csak aztán mondták, hogy jöjjek át Eichenschieldbe, mert rossz előérzetük van, ami, sajnos, úgy látszik be is igazolódott. - sütöttem le szemeimet
- Nekünk nem szóltak, hogy új fiú jön.Miért nem jelentkeztél a főnöknél?
- Talán hagyhatnánk, hogy elmondja, mit tudott meg. – jegyezte meg csöndben az egyikük
– Ajánlom, hogy jó legyen a meséd!
- Hogy miért is nem jelentkeztem? Hát elég sok problémám adódott út közben, hogy elérjek odáig... Gyertek, egyszerűbb, ha látjátok is, útközben elmagyarázom - intettem fejemmel, majd rá is zendítettem a mesémre. Nem voltak meggyőzve, de azért követtek
- Előre figyelmeztetlek, ha bármi piszkos kis trükkre készült, szempillantás alatt elvágjuk a torkodat.
- Szóval jöttem pont leellenőrizni a dealert, amikor az egyik raktárból hangzavarra lettem figyelmes. Be is mentem, és egy három tagú csoport, mind a három ember volt egyébként, megtámadták. Még pont időben érkeztem hogy a maradék cuccot és a pénzt megtudjam menteni, meg sikerült végeznem a kis rohadékokkal... Csak azt sajnálom, hogy nem érkeztem hamarabb... csóró srác még mindig élne. - igyekeztem némi együttérzést színlelni.
- És mégis honnan a redvából szedted, hogy gond lesz? Hol vannak a hullák?
– Testvér, ha tetszik, ha nem, kurvára egy rangon vagyunk, úgyhogy ajánlom, hogy nagyon gyorsan vegyél vissza abból az otromba pofádból, mert nem én fogok vágott torokkal elmenni. - Förmedtem rá arra, aki felemelte a hangját, próbálva megfélemlíteni őt. - A hullák? - mutattam a folyó felé - eltűntetve, gondolhatod, kinek hiányzik, hogy megtaláljanak itt négy halottat... És nem tudom, én nem szedtem sehonnan, hogy gond lesz, annyit mondtak nekem Hellenburgban, hogy toljam át ide a képem, mert most már itt van rám szükség. Nem tudom, hogy miért olyan, hú de nehéz ezt felfogni... - Tártam szét kezeimet a törött ládára és üvegcsékre mutatva, majd a folyó felé tekintve.
- Azért, testvér - jól megnyomja ezt a szót - mert az elején közölted, hogy rossz előérzetük van a lentieknek. Ha pedig az a dolgod, hogy szólj nekünk, akkor jobb, ha megteszed.
- A pénzt. – szólott egyikük.
- Nem azért jöttem, hogy szóljak, azért jöttem, mert mostantól itt kell dolgoznom, amiről éppen be is akartam számolni, csak közbejött ez az egész. - magyaráztam neki nyugodtabb hangszínnel, miközben lecsatoltam övemről a kis bőrzacskót, amiben a pénz volt tárolva, majd odanyújtottam neki.
- Számold meg nyugodtan, egy váltót sem vettem ki belőle...
- Annyi. A fickó igazat mondott. Kurva Patkányok! Biztos, hogy ők voltak, nem tetszik nekik az új módi.
- Jól van. Tegyük fel, hogy hiszünk neked. Nem tudjuk ott lent, hogy szokták, de nálunk az a módi, hogy ha új fiú jön, akkor először lejelentkezik. Elviszünk a főnökhöz, megmondod a neved és hogy ki küldött, ő meg majd eldönti, mi legyen veled. – magyarázta az illető mi is lesz, mire én csak bólintottam egyet. Egyikőjük elvigyorodott, majd rám nézett
- És most bekötjük a szemedet, ameddig odaviszünk... Ha esetleg mégis spicli vagy.
Oldalra döntve fejemet vontam magasba szemöldökeim
- Ezt most nem mondod komolyan... - majd ha még is ragaszkodik, s közelebb lép, elvigyorodva súgom neki oda
- Először csak gyengéden csináld majd, és mondd közben, hogy szeretsz!.. - majd elröhögöm magam, majd meglepetésemre ők is ugyanígy tesznek.
- Helyes válasz! Na menjünk.
Egy csatornába tartott utunk, aminek szaga szintén kegyetlen undorító volt, mint az előző helynek, de talán egy fokkal jobb volt ez. Itt-ott pókháló szőtte, pár patkány futkározott erre-arra, és minden csupa mocsok volt. Az egyik fajtársam vezetett elől, kettő pedig mögöttem jött. Látszott, hogy még mindig nem bíztak meg bennem, de nem tudtam őket hibáztatni. Én sem bíznék meg magamban, sőt, senkiben sem bízok meg amúgy sem. Amikor azt hittem, hogy az elágazás után még egy ugyanilyen retkes csőbe érünk, meglepetésemre egy teljesen jól kiépített járatrendszerben találtam magam. Egy kisebb udvarszerűséghez vezettek, ahol három illető foglalt helyet. Egyikük sötéttünde volt, a másik egy termetesebb férfi aki embernek tűnt, s egy szakállas, szerzetes szerű fickó.
- Minden rendben ment fiúk? - kérdezte a sötét tünde
- Nem éppen, ez a testvér azt mondja, hogy Hellenburgból küldték föl, és ráadásul valaki megtámadta a raktáraknál az elosztónkat.
- Átkozott pakányok! - köpött a földre a megtermett ember
- Csak nyugalom... Hallgassuk meg, fiatal barátunk mit mond. – nézett rám a szerzetesnek tűnő
- Üdv, testvérek! - biccentettem kurtán, miközben nyugodt tekintettel egyik arcról a másikra vontam pillantásomat. - Nos, Hellenburgban közölték velem pár napja, hogy áthelyeznének ide mindenképpen, mert itt van rám szükség. Nem tudom, miért mondták, ők sem közöltek okot, minden bizonyára ti meg tudjátok mondani. - fordultam most a három ülő felé.
- Utam során, amikor a raktárházaknál jöttem el, hallottam valami zajt az egyik épületből, és amikor bementem, vettem észre, hogy egy pár tagból álló csoport megtámadta az elosztót. Sajnos nem tudtam megmenteni csórót, de pont időben érkeztem, hogy azt a pár patkányt megöljem, mielőtt elvitték volna a cuccot meg a pénzt. És ne aggódjatok, alaposan megszabadultam a holttestektől. –
- Én nem emlékszem, hogy üzentem volna a Hellenburgiaknak... – nézett az ember a másik kettőre. A sötét tünde is megrázta a fejét, majd mindketten a szerzetesre terelték tekintetük. - Én sem szóltam nekik.
A nagyobb alkatú kopasz férfi homlokát masszírozva mondta
- Mi van, ha ez újabb trükk...
- Lehet, de nem valószínű... Ritkán dolgoznak a testvéreinkkel. – válaszolt a fajtársam
- Az igaz, de ezek még démonokkal is összeszűrik a levet.
– Bárhogy is, mindenkire szükségünk van.
Némi tanakodás után ismét rám szegeződött minden tekintet
- Bár mi nem kértünk segítséget, a hellenburgiak jól kibasztak veled, testvér. Hát harcolni tudsz-e?
- Tudok-e harcolni? - néztem rájuk vigyorogva - A vérontásért élek...
- És szeretnénk tudni hogy ki küldött. - vágott még közbe a kopasz.
- Sajnos az igazi nevével nemtudok szolgálni az illetőnek, nem tudom, itt mennyire mennek lazán a dolgok, de Hellenburgban csak álneveket használnak, főleg a vezetőség. Egy középkorú ember férfi, megviselt arccal. Black Hound-nak nevezi magát. - mondtam teljes magabiztossággal. Tanakodva egymásra néztek.
- A vérontásért élsz... Névtelen vagy talán?
- Nem... szabadúszó vagyok a gyilkolás terén. Ami azt illeti, művészként tengetem napjaim. - vigyorogtam
- Black hound... – Morfondírozott el a kopasz. - Hülyék ezek a déliek. Na de, ez az ő bajuk. Hadd világosítsalak fel az itteni helyzetről... Hogy is hívnak?
- Faelar a nevem. - böktem oda.
- Szóval, Faelar. Hadd világosítsalak fel az eichenschildi helyzetről. Ahogy fekete képű barátunk mondja, a hellenburgiak jól kibasztak veled mikor ideküldtek... Ez ugyanis háború. A város kerületeit bandák uralják, akik nem örülnek túlzottan a ténykedésünknek, nem tudom mi ez a nagy bajuk az üzletpolitikánkkal, de feltett szándékuk, hogy kifüstöljenek innen minket. -  itt tartott egy kis szünetet. – Remélem, nem kell magyaráznunk, hogy ezt nem fogjuk hagyni csak úgy. - Lehet, hasznát vennénk, a... művészetednek. – [/color] nézett rám fajtársam
- Mi volt a dolgod odalent?
- Hmmm... ami azt illeti, Hellenburg sem olyan fényes, de ami itt megy, az tényleg komolynak hangzik. - vakargattam államat. - Természetesen hasznát vehetitek. - vigyorodtam el. - Elvégre azért jöttem. Hét elosztó volt a hatásköröm és két társamé alatt, de én voltam a rangidős. Beszedtem tőlük a pénzt, figyeltem, hogy nem tesznek-e el sokat, ha valami dulakodási probléma volt megoldottam, ha nem viselkedtek kellőképpen, először tudatukra jutattam, hogy probléma van, majd ha később sem értették meg... szerintem tudjátok. - vigyorogtam. - Itt mi lenne a dolgom?
- A fiúkat már ismered. - mutatott azokra, akik behoztak. - Ha eldurvul a helyzet, akkor nem árt, egy dolgos kézzel több.
- Egyébként ugyan az ami Hellenburgban. Barátom? – nézett a szerzetesre, aki némán bólintott
- Én akkor keresek új dealert a raktárakhoz.
- Itt megalhatsz Faelar, ha nincs hova menned.
– Köszönöm. – biccentettem, majd nagyot nyújtózkodva léptem oda a három újdonsült kollégámhoz.
– Még nem is mutatkoztunk be. – nyújtottam kezet, beszélgetéskezdeményezés gyanánt.

Hogy hű maradjon a szerepéhez, útban az egyik fiatal lakásához megállás nélkül ámuldozik a házak különféle dekorelemein, amik mellett elhaladtak.
- Még csak közelről sem láttam ilyet - feleli mosolyogva.
Megérkezve a kiszemelt lakásba gyorsan összecsődítik a társaságot az egyik szobában, majd a lány, aki korábban jelezte, hogy tud szolgálni némi felszereléssel a kísérlethez elrohan. Nem kell neki sok idő, máris visszatér, kezében egy nagy halom üvegből és fémből készült alkimista eszközzel. Egy könnyed pillantást vet az elébe pakolt felszerelésekre, majd letelepszik eléjük és munkához lát.
~ Számítok rád, mert fogalmam sincs, mi micsoda!
~ Könnyű menet lesz.
Felállít a padló közepén egy főzőállványt, majd magához veszi az egyik üvegcsét, kevés italt kitölt egy lombikba és elhelyezi az állványon.
- Ajtót ablakot zárni, ki ne szökjön!
Óvatosan meggyújtja a tüzet, majd aláhelyezi az állványnak.
- Álljatok hátrébb, ekkora adagot még nem forraltam egyszerre.
vidéki suttyóként talán furcsa lehet a többieknek, hogy ennyi mindent tud az alkímiáról, de hát mégis ezt csinálta előző lakhelyén hosszú ideig. Figyeli a szer viselkedését, szükség esetén elhúzza alóla a forralót, nehogy túlmelegedjen
- Mondom a tervet. Először megnézzük, el tud e párologni anélkül, hogy felgyulladna. Aztán feléhajolunk, megpróbáljuk letüdőzni, és ha minden jól megy, gyorsabban üt, mint a sima ital, ráadásul egy embernek kevesebb is elég lesz. Talán annyi hátránya lesz neki, hogy nem tart olyan sokáig.
mivel nincs elég fiola, hogy mindenki egy teljes adagot kapjon, ez a módszer nyilván ígéretesnek hangozhat, amennyiben működik.
A többiek teszik amit mond nekik, becsukják az ablakokat, még a függönyöket is behúzzák és az egyik okosabb még az ajtó alá is párnát tesz, hogy ott se szivárogjon. A többiek megbabonázva figyelik a mozdulatait.
- Te valami alkimista srác voltál vagy mi? - csúszik ki egyikük száján.
- Ja nem, csak az öreg Shanders-bácsi mindig illegálba főzte a pálinkát és gyakran besegítettem neki.
A várt hatás viszont elmarad, a hatóanyag túl gyorsan elszökik. Ami ott maradt, az gyakorlatilag cukor, meg valami fekete trutyi... ami feltehetőleg még több cukor. felteszi főni a szert, de nagyon gyorsan forr, így szinte alig hajolnak fölé, már el is tűnt a nagy része a rózsaszín gőz pedig szét is oszlik a szobában. A lombik alján feketén maradt az odakozmált ital, az oldalán viszont valami barnát és ismerőset vél felfedezni. Karamell. Óvatosan vett egy keveset a fekete cuccból és beleszagolt, megpróbálva rájönni, hogy az édes álom hatóanyaga benne van e még, vagy az össze elpárolgott
- Ennek nem így kéne kinéznie ugye? - kérdezi összehúzott szemmel a falkavezér, és mintha kis fenyegetést is kihallanál a szavai mögül.
Az odakozmált maradék nem csak cukor, határozottan érezni benne furcsa, kesernyés szagot, meg elég sok beazonosíthatatlan dolgot. Majdnem biztosan állítható, hogy a cukor miatt édes ennyire az egész cucc, de valószínű, hogy nem csak az maradt benne.
- Nem csak az a baj, hogy hamar elillant. Maradt még belőle lent is. Ez a módszer nem használható!
Csalódottan leteszi az előzőleg vizsgálatra kezébe vett anyagot. Még szerencse, hogy csak egy keveset használtak el belőle. Mire a többiek egyet szólhattak volna, villámgyors mozdulatokkal összepakolt és feltápászkodott
- Ez most nem sikerült, sajnálom. Talán majd a következő...
- De hát azt mondtad csináltad már így! - csattant fel Liza.
- Lehet csak sokkal kisebb láng kéne...
~ Szavadon fogtak, pajtás! - kuncog a fejében a lány.
- Igen, de ekkora mennyiséggel még nem. Egy próbát még tehetünk.
Újra felállítja a felszerelést, minimálisra veszi a lángot, visszateszi az állványt a helyére. Rövid ideig keresgél a lombikok között, míg nem talál egy olyat, aminek oldalt is van kivezető nyílása. A minimális láng megteszi a hatását, a lombikban sűrű rózsaszín felhő kezd gyűlni, a többiek pedig némileg megkönnyebbülve hajolnak oda egymást is lökdösve, hogy kapjanak a szerből
- Hú... én már kezdem... Olyan szépek vagytok... - motyogja az egyik. A többiek tekintete is ködösül, bár ennyi még kevés lesz ahhoz, hogy elaludjanak, a hatás egyértelmű. A hatóanyag illékony, egyébként határozott virágillat csapja meg az orrod, és ha tovább szaglászol - bár ha sokáig csinálod, érzel minimális kábulást, akkor moha és gomba illata is megütheti az orrod, alkohollal együtt. Gerard csak mosolyogva figyeli, ahogy a többiek odaugranak a lombikhoz, és amikor a messzire elszálló illat megcsapja az orrát úgy dönt, ideje némi óvintézkedést tenni. Odanyúl az orrához és színpadiasan két ujjal megvakarja.
~ Jöjj elő, Árnybéklyó!
Az ujjaiból két nagyon rövid árnyékból font kötél jön elő, melyek felmásznak az orrlyukaiba, eltömítve azt. Pont olyan rövidek, hogy ne játszódjanak ki. Miután végzett, ő is odahajol és úgy tesz, mintha szívna egyet (persze nem szív) hogy lássa, működik e a módszer. Ha működik, akkor megszólal
- Töltök még bele egy keveset.
- Hű Gerard... Ez tényleg szuper...
- Ja, így együtt maradhatunk nem külön álmodunk...
- Ó Maria... Nézd, látom a gyerekeinket...
- Áhh biztos tévedsz, azok ott az én gyerekeim és Rudenz királyé...
Válaszol a többieknek.
- Hallod.... ez a trükk marha nagy! De tényleg! Most... most nagyon boldog vagyok ám. Mert ha ti nem vagytok, abbahagytam volna... tényleg, ez nagy dolog. Köszönöm!
Majd fordul egyet a tengelye körül
- Egyébként.... tök jó lenne ezt elterjeszteni. Nem tudjátok, hol élhet kuruzslónak jelentkezni?
Mindenki nevet a kérdésen, de nem gúnyosan hanem ez ilyen beszívott nevetés.
- Nem... De az biztos, hogy ezzel a módszerrel gazdag lennél... Így sokkal kevesebb is elég...
- Ja majd megmutatjuk a többieknek is...
- Zseni vagy Gerard.
Erre már tényleg nem tudott mit válaszolni, csak ó csendben, néha röhögést, vagy jó pofizást színlelve megvárja, amíg mindenki kidől

Az ispotályból távozva feltekint az épület tetejére, hogy Voiléval felvegye a szemkontaktust. Szerencsére nem kell sokáig keresgélni az állatot – kezdi már megtanulni ennek a dögnek a szokásait –, és bár nem lát el kristálytisztán odáig, de mikor megérzi magán a bagoly tekintetét, biccent egyet egy véletlenszerű irányba, jelezve neki: indulnak. Hogy merre? Az még kérdés. Valamerre arra, ahol a középosztály lakik, ami nem olyan poros, koszos és szegény, mint ahol megszállt. Bizonyára könnyű lesz olyat találni, talán Hellenburg nagy része ebből áll, hogy élhető legyen a város. Mindenesetre követi a megérzéseit.
Sétál, igyekszik mozdulatait biztossá tenni, de olykor lábai megremegnek alatta, mintha ki akarnának csúszni alóla. Ekkor szinte állandóan belehasít szívébe egy apró szúrás az ijedtségtől, hogy esetleg összecsuklik, de míg valaki van a közelében, nem engedi meg magának a gyengeséget. Mereven tartja magát, egyenesedik fel minduntalan, ugyanakkor fáradt, és ezt észre is lehet venni rajta, néha még az elején megállított megcsuklást is.
Miért ilyen nehéz minden egyes lépés? A fene essen bele… Kellett neki meginnia azt a szutykot… Még mindig felfordul a gyomra, ha arra a lehetetlen álomra gondol.
Mindegy. Mennie kell, és amíg képes ébren maradni, addig cselekszik, nem érdekelve, mennyire kimerült, mennyire vágyik már egy újabb pihenőre. Ha már van lehetősége most nyomozgatni, akkor kihasználja, nem pedig átaludja ezeket az órákat. Majd a nappalt… Úgyis éjszakai életre kell átváltania egy rövid időre, ami lehet, egy kissé meg fogja viselni, mivel már a nappali léthez szokott hozzá főként annak idején a nekromanta miatt, de túlélhetővé teszi. Nem fog saját hátrányára nappal is tevékenykedni, megrövidítve az alvási idejét.
Fogalma sincs, merre jár, de elég tisztának tűnik a környezet ahhoz, hogy azt higgye: tehetősebbek laknak errefelé, akik ugyan nem engedhetnek meg maguknak mindent, de lényegesen jobban élnek, mint azon a mocskos részen, ahol szállása is álldogál. Lényegében a középosztálynak kialakított területhez ér, legalábbis úgy véli, hogy ez az a hely, és nem is nagyon gondolkodik sokat: ahogy meglát egy kocsmát hirdető cégért, azonnal odalép az épület ajtó elé. Már kinn hallja a benti zsibongást, jókedvet, a kelleténél hangosabb üvöltözést és röhögést, a visszaüvöltést és a másik kacagást, amitől akarata ellenére is kiülnek az undorodó vonások arcára. Hozzászokhatott már, a hangoskodás viszont sose volt nagy kedvence, ugyanakkor kivételesen hasznos, ha valakivel olyan információt akar megosztani a sötét tünde, melyeket jobb, ha más nem hall meg.
Remélhetőleg nem lesz túl nagy gond odabenn… Nincs kedve bajba kerülni most, majd később, ha értelme is van neki. Egyelőre viszont nem lát okot arra, miért is kéne legyűrnie egy nagyobb akadályt. Viszont ha lesz, akkor meghátráljon? Induljon majd máshova? Majd rögtönöz, mást úgyse tehet.
Mély levegőt vesz, felkészülve a színészkedésre, amit annyira gyűlöl. Az alapok mennek neki, de állandóan elbizonytalanítja őt Astonien sokkal jobb alakítása. Eleinte kesernyésen, aztán meglepően jókedvűen mosolyodik el, ahogy felidézi a kocsmás eseteket, mikor a férfival volt, végül lemondóan, orrnyergét masszírozva rázza meg a fejét. Micsoda napok voltak azok…! Viszont nem most kéne ezekkel a kellemes emlékekkel álomba ringatni magát, mert hát… Tagadhatatlanul a jó pillanatok azok, melyek megnyugtatják annyira, hogy képes legyen pihenni.
… meg most ez a szer, bár az inkább kényszeríti az álomra.
Körbenéz – nemigen vannak már ilyen kései órában, ami jó. Kissé odébb lép, hogyha esetleg valaki ki akarna jönni, akkor az ajtót ne úgy nyissa ki, hogy az azonnal az arcába csapódjon. Lerakja a dobozt, felnyitja azt, majd kivesz egy fiolát belőle – ha kérdezősködik, jó lenne úgy tenni, hogy nem mutogatja másnak, mennyit rejt még a kis ládikó.
Rövid ideig nézi, legszívesebben haragosan a falhoz vágná, élvezettel hallgatva, ahogy az üveg széttörik, de szüksége van még rá bizonyára napokig, ráadásul nem ezeken kell bosszút állnia, hanem az alkotóján és a terjesztőjén. Kérdés, őt megtalálja-e… Egyelőre nem látja túl nagy esélyét ennek. Vagy őket. Neki aztán jók azok is, akik csak Hellenburgban terjesztik. Az egyszerű munkásokat már könnyebben felkutathatja.
Egy kellékes erszényéből elővesz egy rövid madzagot, az üvegcse nyakánál szorosan megköti, majd az övére függeszti. Lecsukja a doboz fedelét, és ismét az ajtó elé áll. Újabb mély levegőt vesz, majd benyit, halkan, ugyanakkor igyekezve magabiztosan, aztán becsukja maga mögött. Gyorsan körbefuttatja tekintetét a fogadón – csak a szokásos esti népséget találja. Jobbra egy nagyobb csapatba összeverődve ül egy társaság, ők játszanak, néhány asztallal odébb pedig sörözgetős beszélgetést folytat pár férfi. Elvétve itt-ott kései vacsorát eszegető alakok üldögélnek – talán elhúzódott az aznapi teendőjük, és csak most jutottak hozzá némi étekhez. Ez eddig teljesen átlagos, és nem is lát senkit, akire gyanakodhatna, vagy aki veszélyt jelenthetne rá nézve – első ránézésre legalábbis, amúgy lehet, báránybőrbe bújt farkasok vannak itt -, így többnyire nyugodtan lépdel oda a pulthoz, rögtön köszöntve a tulajdonost:
- Szép na... – szól belőle először a megszokás. - Estét – javítja ki magát, következő lépésként pedig lerakja a dobozt lábai közé a földre, utána rátámaszkodik jobbjával a pultra halvány mosollyal. Rendben, ez eddig megy, sikerült nem eldőlnie séta közben, a támaszkodás pedig pont jól jön most. Fáradtan álldogálni mindenféle lépkedés nélkül még nehezebb, mintha hosszabb ideig menetelne. Viszont minden elégedettségétől függetlenül utálja azt a mosolyt, amit felvesz. Hamis, és csak az érdek vezérli, másképp azonban nem válhat senkinek sem szimpatikussá. Egy jégszobornak nem fognak csak úgy beszélni… Főleg akkor nem, ha még mellette gyanúsnak is tűnik azzal a faarccal és megviseltséggel, amivel most szemlélődne.
- Szép estét, kiasszony, mit hozhatok? – érdeklődik a fogadós jó vendéglátóhoz híven, széles mosollyal az arcán még annak ellenére is, hogy már viszonylag késő van. Kövérkés alkata van, és ez többnyire mindent elárul: az ilyenek vagy roppant bohókásak és jókedélyűek, vagy felettébb kapzsik és pénzre éhesek, kifakadók. Ez az ember az előbbi kategóriába tartozik, legalábbis eddig úgy tűnik, hacsak nem az üzlet miatt türtőzteti magát ilyen jól.
- Szívesen elfogadnék valami ihatót - tartja meg az előbb felvett gesztust, fáradt agyát közben megerőlteti azért, hogy valamit kitaláljon a téma felvezetéséhez. De nem megy ez most neki… Szerencsére egyelőre csak az időhúzással kell foglalkoznia, azt kihasználhatja, addig gondolkodhat.
Övéről lógó váltós erszényéből előkotor néhány érmét, melyeket a fogadós elé tesz a pultra, rendelését gyakorlatilag azonnal kifizetve.
- Meg mellé néhány kérdést, ha nem bánja. Nem vagyok valami ismerős a környéken, és szeretném elkerülni a furcsa dolgokat – teszi még hozzá teljesen ártatlanul. Furcsamód egyáltalán nem hazudik, csupán körülményesen fogalmaz – ez tűnik most a legjobb megoldásnak. Közben pedig gondolatban…
Mosoly. Mosoly. Mosoly. Mosoly.
Így kell magában ismételgetni a szót, hogy képes legyen megtartani, annyira nem akarnak engedelmeskedni arcizmai.
- Víz vagy sör? - kérdezi a férfi a pénzre pillantva, de nem ez az összes, amit még mond: - Megértem, kisasszony, furcsa idők járnak mostanában. – Ezek szerint sikerült jól elkezdenie? Kiváló. - A háborút már lassan kezdjük megszokni, de mindig van valami más is. – Jól van, jól van, menni fog ez, csak így kell folytatnia. Jópofizás és átlagos városihoz méltó csevegés egy átlagos estén. A fenébe is már! Még hogy átlagos! Úgy nem átlagos, ahogy van! Hogyan tudná, mit takar az áltagos?!
Nyugalom. Nem szabad most sem kétségbeesni, sem túljátszani a szerepét, ráadásul számtalanszor végigcsinálta már ezt, mikor kérdezősködött, így rengeteg hasonló beszélgetés van már a háta mögött. Mondjuk akkor nem volt fáradt, nem zaklatta fel semmi… Nem úgy, mint most. Így azért lényegesen nehezebb.
- Maradjunk a víznél, a sör sosem volt a barátom - jegyzi meg fanyarul, és bár valóban nem a kedvence, nem is ez az egyetlen oka arra, hogy ne azt igyon. Nincs kedve az alkoholhoz. – És hát igen, egyik baj a másik után – sóhajtja, tenyerébe helyezve arcát. - Nehéz az ember élete – teszi még hozzá némileg rosszallón, magában pedig nevet ezen a szánalmas beszélgetésen, méghozzá gúnyosan, közel sem azért, mert annyira jól szórakozna. Persze… Az emberek élete nehéz, mi? Akik saját maguknak csinálják a bajt, akik egymás ellen mennek néhány nézeteltérés miatt, és képtelenek megbeszélni a kicsinyes problémájukat. A Holtmezei Csata volt mindennek a netovábbja. Az utolsó pillanatban még tárgyaltak volna… Te jó ég. Balga népség.
Hagy egy kis szünetet, most már arra gondolva, hogy el kéne kezdenie azt, amiért igazából jött. Míg a férfi leteszi elé a vizet, amit aztán hálás pillantással köszön meg, mellé egy biccentéssel megtoldva, köpenye alatt kotorászik az övén.
- Az ispotályban is csak gyűlnek az emberek... - rázza a fejét elégedetlenül, húzva még egy kicsit az időt, majd előveszi az övére kötött rózsaszín fiolát. - ... és pont mostanában ajánlotta az egyik ismerősöm ezt, de a látottak után nem merek belekóstolni. Tudja esetleg, mi ez? – nyújtja felé az üvegcsét, a férfi pedig átveszi. Ez a legáltalánosabb, amit mondhat, ugyanakkor a legátlátszóbb is. Egy ilyen indoknál nem gyanakodna senki, nem furcsállná senki.
- Gyógyító talán kiskegyed? - kérdezi kedvesen, miközben elveszi a tárgyat, figyelmét félig arra fordítva.
- Csak segítek ott, túlságosan gyakorlott nem vagyok. – És még ez sem hazugság hazugság! - Az ottani hivatalos gyógyítók elég elfoglaltak az esettel, alig jutnak lélegzethez szegények - válnak fáradtá vonásai, mintha ő maga is belefáradt volna már az állandó munkába. Itt igazán nagy szerencse, hogy kimerült, mert ezt az ábrázatot aligha tudná mutatni csak úgy, szerepbe bújva.
A fogadós alig vet rá néhány pillantást, már adja is vissza az üveget, szinte hallva azt a választ, hogy nem sokat tud róla. Nem látott felismerést az arcán, így másféle feleletet aligha várhat tőle…
- Nem tudom, mi ez, de sejtem – kezdi, és ez jobb, mint amire számított. Kissé talán fel is csillannak a szemei, ahogy a sejtés szót meghallja, és szerencsére ez egy olyan cselekedet, amit nem kell elnyomnia, jól illik abba a szerepbe, amiben van: egy egyszerű érdeklődő, aki igazából egy nekromanta, ráadásként az a nekromanta, akit sokan okolhatnának Északon a drága király pusztulásáért, és így talán Délen sem lehet túlzottan közkedvelt.
- Ha ez az a szer, ami mostanában mérgezi a fiatalokat, akkor jobb, ha nem próbálja ki – közli, de nem tűnik annyira gyászosnak, inkább aggodalmas és óvakodó, talán borús is egy kissé, bizonyára elégedetlenül gondolva arra, mit művel a következő generáció. Na meg… Ha annyira elterjedt a fiatalság körében, mint ahogy az érződik, akkor talán nem halálos… Vagy ez csak egy reménykedő gondolat, ami a benne élősködő kételyeket számolja fel.
- A barátom lánya is a rabja – teszi hozzá. Hopp, egy forró nyom!
- Ó, igazán? És a lány jól van? – érdeklődik, nem hagyva veszni ezt a szálat, mivel ez az ő lelki megnyugvására is lehet gyógyír. Most azonnal kell majd mennie, hogy a lehető legtöbb infórmációt kihúzhassa, bár… Mit fog kérdezni? Azt se tudja, pontosan mi is ez, azt se tudja, mit is kéne kérdeznie, merre is kéne kutatni. Legegyszerűbb az lenne, ha belülről romlana meg az egész rendszer, nem kívülről próbálják megállítani a terjedést. Már ha valakik meg akarják állítani a gyógyítókon kívül, viszont… Ők is csak ellenszert akarnak, nem tényleges betiltást, már ahogy észrevette. De külsőleg berontani… Inkább az tűnik sokkal szórakoztatóbbnak. Óvatosan, lépésről lépésre, árnyékok közt haladva egyre közelebb és közelebb…
Az ember csak megvonja a vállát.
- Hol jobb, hol rosszabb. – Ez igencsak lelombozó, mivel így nem jut semmivel sem előrébb - egyelőre. - Azt hiszem, most éppen rosszabb, legutóbb túl sokat vett be, amikor néha hozzá tudott jutni. – Rendben, ez azt jelenti, hogyha nem adagolja túl, akkor túléli. Márpedig nem adagolta túl.
… ugye? Elvégre csak egy üvegcsét ivott meg, és még fel is ébredt. Akkor élhet! És akkor itt abba is hagyhatná a nyomozást, mivel a többi nem vonatkozik rá, azt már megoldják mások, ha annyira akarják, viszont… Az a baj, hogy másnap találkozik a Bűbájosokban Ingriddel, tehát nem hagyhatja abba az információszerzést. Konkrétan nem ígérte meg, de gyakorlatilag azt csinálta, ez pedig kötelezi.
Egy nekromanta, akinek van gerince, igazságérzete, és a szavához is hű… Milyen szép szatíra születhetne ebből!
- A barátom is gyógyító, igyekszik kezelni... - sóhajt lemondóan, majd megrázza a fejét, Alicia pedig egyre reménykedőbb. - De nem hiszem, hogy talált volna gyógyírt rá, azóta nem is fordult meg itt. – Ez viszont rossz. Remélhetőleg majd el tudja mondani, merre lakik, egyelőre azonban nem tér ki erre. Majd ha indul.
- Ó, ezt sajnálattal hallom – erőltet a hangjára tényleges sajnálkozást és enyhe szomorúságot. - A bentiek is próbálnak valami gyógymódot találni rá. – Belátva, hogy az arckifejezésnél nem sikerül ugyanazt felvenni, mint hangjánál, jobbnak látja, ha belekortyol a vízbe, elfedve a közel sem részvétet nyilvánító vonásokat. - De miért olyan elterjedt ez? - rázza meg értetlenül a fejét, letéve maga elé a poharat.
- Fene se tudja. – Szinte látja a vállvonást, ami kíséri ezt a három szót. – Gondolom, jó ízű, könnyű megkapni, és a test utána mindig követeli, ami neki járt. Mint akármilyen másik függőség. – Végül is ebben lehet valami… De azt nem tudja felfogni, miért jó ilyeneket álmodni, miért jó erre ráfüggni. A gyenge emberek menekülnek az álmaikba.
Hümmögve, eltűnődve bólint egyet végül. Nagy valószínűséggel más használható dolgot nem fog tudni kiszedni a kocsmárosból, elvégre ő csak ezekről a felszínes dolgokról beszélhet, amik eljutnak hozzá is. Valaki olyan kell, aki már-már szakértőnek számít ebben, viszont hogy mégis mit fog kérdezni, nem tudja. Nem képes megfogni ezt az egész esetet, nem tudja az elejéről venni mindezt. Viszont, mivel több nem jut eszébe, ideje lenne meglátogatni azt a gyógyítót.
- Mit gondol, van rá mód, hogy meglátogassam a lányt? – tekint fel a férfi világos szemeibe.
- Ha a barátom engedi... – válaszol, sejtelmesen függve hagyva a végét. - Csak ne mutassa meg neki a fiolát, mert rögtön kidobja a házából – jegyzi meg, mire az ujjai közt pihenő szerre tekint. - Négy utcára laknak innen a városfal irányába – segíti még ki ennyivel. És még csak nem is kellett kérdezni! Igazán nyílt egyéniség, és ez roppant megnyugtató.
- Ez már csak természetes. Aggódó szülővel érdemes óvatosan bánni - erőltet fáradt hangjára játékosságot egy halvány félmosoly kíséretében, majd gyorsan kortyolva megissza a vizet. - Köszönöm - tolja vissza a poharat, aztán elrakja a fiolát, visszatéve övére. - Ha nem bánja, akkor megyek is. Emberi időben felkeresem a barátját, remélhetőleg nem dob ki – válik a félmosoly egy teljes mosollyá.
Ellöki magát a pulttól, és felegyenesedik.
- További szép estét! – köszön el, aztán gyorsan lehajol a dobozért, majd kényelmes tempóban távozik a fogadóból.
- Önnek is, kisasszony! – hallja még maga mögött a férfi hangját, mire még megemeli jobbját, és int egyet.


Az utcát könnyen megtalálja, bőven elegendő információt adott ahhoz a fogadós, hogy biztonságosan eljusson a környékig. Egy ideig próbálkozik egyedül, hátha van egyik-másik épületnek olyan jellegzetessége, ami arra utalna, hogy egyfajta tudós lakik benne, viszont mindegyik teljesen egyformának tűnik, így a megszólítás adta lehetőségeket kell kihasználnia. Az első szimpatikusnak vélt személyt meg is állítja, hogy rákérdezzen a gyógyító lakhelyére, és iszonyatosan nagy szerencséje van: pont a szomszédjához hozta a szerencse, így még el is tudja kísérni őt odáig. Mindemellett még a bájcsevejben egy olyan érdekfeszítő információra is fény derült, miszerint ez a személy gyakorta jár át hozzá alap gyógyfüvekért. Ennél csak halványan mosolyog – nem árulná el, hogy azonnal felidéződött benne a növények jellegzetes illata és az ahhoz kapcsolódó régi-régi emlékek.
Szerencsére az út rövid, így nem tart sokáig a beszélgetés, és az elirányítást követően kísérője szinte azonnal távozik is. Alicia persze megköszöni segítségét, utána elbúcsúzik a lakostól, és egy darabig figyeli még a másik távolodó alakját, utána az ajtóval szembeáll. Balja hóna alatt ott van a doboz – nem tudja sehol sem elrejteni, csupán köpenye alatt, de ha el is tudná valahol, akkor is tartana attól, hogy esetleg megtalálják, és ellopják onnan. Inkább legyen nála, és vállalja a kidobás kockázatát.
Mint a kocsmánál, itt is mély levegőt vesz, felkészülve a beszélgetésre, melyet igyekszik nem elnyújtani kimerültsége miatt, aztán bekopogtat hozzá, reménykedve abban, hogy valaki otthon van. Ha nincs, akkor majd később visszatér, viszont ahogy a kopogás elhangzik, rögtön felcsattan valaki odabentről:
- Ki az? Menjen az ispotályba, most nem érek rá! – Egy férfi, kissé ingerültnek tűnik. Meg sem lepődik ezen, mégiscsak késő van, valamint épp elég baja lehet a gyógyír felkutatásával.
- Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok, de szeretnék érdeklődni valami olyanról, amit az ispotályban nem tudnak megoldani – veszi elő minden udvariasságát, amit csak elrejtett a hosszú, kegyetlenkedéssel teli időszak alatt, bár… Azért voltak jókedvvel teli percek is, ez tagadhatatlan, az udvariassága viszont elhalóban van így is a gúnyolódásnak köszönhetően. Csupán a régen, gyerekként berögzött szövegek és ismerősen csengő hanglejtések azok, melyek kisegítik őt.
Képtelen teljesen figyelni, így nem hallja meg a közeledő lépteket, csupán a halk nyikorgást, ahogy résnyire nyílik az ajtó. Egy idősebb, szakállas, embernek tűnő alak néz ki rajta, szeme alatt csúf, sötét karikákkal, melyek árulkodnak arról: napok óta egy percet sem aludt. Rossz bőrben van, ápolatlan is egy kissé, és azonnal eszébe jut róla egy olyan személy, aki megszálltan keres valamit.
Nem csodálja. Egyáltalán nem.
- Mondja gyorsan, kisasszony, aztán hadd menjek dolgomra – közli cseppet sem udvariasan, de ez most mit sem zavarja őt. Különben is, megszokta már, hogy a legtöbb helyen így kezelik a kasztja miatt, már amikor kiderül.
- Hallottam a lányáról - kezdi határozottan, remélve, hogy a másik nem csukja be azonnal az orra előtt az ajtót. - És arról is, hogy próbál gyógyírt találni rá. Szeretnék ebben segíteni, de ahhoz többet kéne tudnom. – Talán hadar egy kicsit, de érzi az őt figyelő tekintet súlyát, a figyelmet pedig nem akarja elveszíteni az unalmas, lassú beszéddel.
Sóhajtás a válasz, mély és beletörődő, az ajtó pedig hamarosan feltárul. Ilyen könnyű lenne minden? Furcsa… Biztos benne, hogy ez még csak valami komoly esetnek az előszele. Talán valami csapdának, valami vésznek, valami veszélyesnek.
- Sajnos nem vagyok olyan helyzetben, hogy visszautasítsak bármilyen segítséget – mondja, de nem tudná megállapítani, milyen hangsúllyal: bánja? Nem bánja? - Bár már többen nyomoznak a kérésemre. – Intézkedett volna, hogy legyenek segítői? Végül is… Egy kétségbeesett ember bármire képes.
- Igazán? - szalad fel a szemöldöke meglepetten, és ezen nincs mit színezni – hagyja, hogy az enyhén megdöbbent ábrázata teljesen leolvasható legyen. - Ez azért megnyugtató, többen mégiscsak többre megyünk - mosolyodik el halványan, bizakodón, bár maga se tudja, miért tesz így, vagy hogy komolyan hasonló érzései vannak-e. Talán valóban jó érzé, hogy nem egyedül kutat… És ha bajba kerül, akkor talán…
Elhessegeti a gondolatot. Van pár egyén, akik már megmentették őt, de nem túl megszokott, hogy erre kerüljön sor. Fejében akarata ellenére is megjelenik az a pár személy, akiknek egy új lehetőséget köszönhet, de gyorsan el is űzi a képüket. Most más feladata van, viszont iszonyatosan nehéz koncentrálni úgy, hogy még mindig egy hosszabb pihenésre van szüksége. Nem gond, majd ez után alszik, addig kibírja – hacsak össze nem esik a következő utcában a beszélgetés után a fáradtságtól. De csak nem… Legrosszabb esetben mondjuk úgy is védeni fogja Voile.
Vagy nem.
- Nem mintha zavarna, hogy itt beszéljük meg, de ha nem bánja, nagyobb örömmel társalognék egy széken ülve – szúrja még oda, igyekezve a követelőző és elégedetlenő hangszínt mindenképp kizárni. Nem tudja megállapítani, ez mennyire sikeres, viszont a férfi odébb lép, hogy Alicia bemehessen a házba, ami iszonyatosan nagy megkönnyebbüléssel jár. El sem tudja képzelni, mit csinált volna, ha végig ott kinn álldogálva kell beszélgetnie… Kapaszkodó nélkül, egy kisebb teherrel a hóna alatt.
Ahogy belép, elsőre ragadja meg tekintetét a tűzhely, aztán az üvegekre figyel fel, melyek emlékeztetik egy kissé egy alkimista otthonára. Nem sokat járt olyan személynél, aki ezzel foglalkozott volna, mivel nem kifejezetten volt rá eddig szüksége – jobb esetben most sem lesz, mert Ingrid intézkedik helyette -, mindenesetre így is furcsán ismerősnek tűnik a környezete annak ellenére, hogy sosem járt itt. Bizonyára a gyógynövények illata miatt – ezek a füvek néhány polcon lógnak többnyire kiszárítva néhány porokkal teli üvegcsék társaságában.
A hangulat némileg más, viszont növényillat akaratlanul is anyjára emlékezteti, mire kesernyés mosoly szalad végig arcán. Egyelőre nem akar rá emlékezni. Egyelőre még ezt el akarja felejteni.
- Foglaljon helyet. – Észre sem vette, hogy közben a férfi becsukta az ajtót, majd mellé sétált.
Elnyomja az ijedt kifejezést, ami kiülne arcára, helyette kedves mosollyal próbálkozik meg, aminek elővarázsolása önmaga kinevetése miatt könnyebbé válik. Nem kéne elgondolkodnia, de hát az emlékek akarata ellenére is előjönnek, ha ismerős dolgokra figyel fel, még ha az elrendezés sokkal másabb, mint ami a régi, megfakult képeken él.
- Köszönöm – biccent egyet, aztán odasétál a székhez, majd fáradtan ül le rá, ösztönösen nyúlva halántékához, megmasszírozva azt. A dobozt közben óvatosan, lehetőleg feltűnés nélkül fekteti bal combja mellé, továbbra is köpenye alatt rejtve. Feltételezi, hogy a férfi nem fog ilyen részletekre figyelni, elvégre ő még kimerültebb lehet, mint Alicia a szertől.
- Sajnos csak vízzel tudok szolgálni – mondja a kimerültség miatt kissé lassan. Vagy csak ő az, aki mindent lassan fog fel…
- Ugyan, ne fárassza magát ilyenekkel - legyint egyet a víz emlegetésére, és mondaná, hogy már ivott nem túl régen a fogadóban, azonban nem érzi, hogy az olyan szerencsés végkimenetelhez vezetne, mint azt tervezi. Vár egy kicsit inkább, körbenézve még párszor a szobában, megbarátkozva a hellyel, mielőtt a komolyabb témára terelhetnék a szót, felkészítve önmagát is a csendben, csak hogy képes legyen felfogni és megjegyezni mindent, ami nemsokára elhangzik. Ahogy aztán alkalmasnak érzi az időt, megszólal:
- Mit derített ki a szerrel kapcsolatban? – érdeklődik rögtön egy átfogó kérdéssel, mivel fogalma sincs arról, milyen konkrétumot is lehetne felhozni. - Azt leszámítva, hogy szép álmot hoz és veszélyes is lehet – teszi azért hozzá, és ahogy eszébe jut a legegyértelműbb dolog, azonnal előhozakodik vele: - Ezt valahol árulják? Vagy éppen... rejtett utakon juttatják a vevőkhöz? – Ahogy hangja elméjében visszhangot ver, egyre többször megismételve a szavakat, egyre inkább úgy érzi, hogy butasággal állt elő. Nem mintha már számítana…
- A lányom a barátaival szerezte, sose mondta, pontosan hogy – válaszol, visszafelé haladva a kérdésekkel. - A veszélye nemcsak a túladagolásban rejlik, hanem hogy függőséget okoz. Nem csak lelkit, testit is, és az elvonási tünetek épp úgy megterhelik a szervezetet, mint a leszokás. – Ez aggasztó, nem kicsit, és nem is mond sok újat a kocsmáros beszámolója után, de legalább megerősítést nyer azt illetően, hogy nem lesz baja, ha nem szedi tovább. Nem mintha szándékában állt volna…
A férfi felsóhajt, ahogy beszél, hangja elcsuklik egy kissé, benne pedig mintha felébredne a szánalom.
- Annyit tehetek, hogy életben tartom a lányom, és imádkozok az Úrhoz, hogy a szervezete kitisztuljon magától.
Fontos a hit, mi? Magában, ha megfelelő erőben lenne, kötekedne Isten létével kapcsolatban, viszont energiája nincs hozzá, inkább ráhagyja a másikra. Ínséges időkben mindig jól jön valami, amibe kapaszkodhat, bár neki aligha adhatna megnyugvást vagy reményt.
- Sajnálom, hogy eddig fajult... - mondja finoman, önmaga is furcsának vélve ezt az idegen csengést. - Amennyit csak meg tudok tenni, megteszek. – Ötlete sincs, mit fog még kezdeni, de majd valamit kitalál – legrosszabb esetben elkapják és felkoncolják, más katasztrófa nem jöhet. - Mikor jelent meg amúgy ez a szer?
- Nem olyan régen. Talán egy hónapja? Vagy talán megvan az kettő is, de nem régebben... – Szerencsétlen. Talán már hetek óta azon dolgozik, hogy legyen valami ellenszere ennek, hogy a lányát mentse. Kitartó szülő lehet… Az ilyeneket érdemes becsülni.
És az ilyeneket képes tisztelni.
- Értem - bólogat, és eltűnődve emeli állához kezét. Lassan jönnek a gondolatok, keservesen lassan… Hogy fog így bármi érdemlegeset kihúzni? Sehogy. Talán ha teljes tudatánál lenne, akkor többet tudna kérdezni? Lehetséges, de az is lehet, hogy egyáltalán nem, viszont akkor is zavarja a tompaság, ami állandó jelleggel van jelen.
- Akik még segítenek... Pontosan kicsodák? – emeli meg kissé fejét. - Tudna esetleg leírást adni róluk? Csak ha esetleg látnám őket, akkor tudjuk egymást segíteni.
Nem úgy tűnik, mintha jó témát választott volna, mivel a férfinak elkomorodik az arca. Valami rosszat mondott talán?
- Nem – rázza meg a fejét. – Jobb, ha nem fognak gyanút, még bajba kerülhetnek, és magácska is. – Végül is… Jogos a felvetés, de miatta fölösleges aggódni, elvégre…
- Mindig bajba kerülök - vonja meg a vállát teljesen nyugodtan, és érezhető, hogy ez nála természetes. - Átokként üldöz - jegyzi meg szórakozottan, majdnem mondva valami mást is, ami megalapozná mind az ellenszenvet, mind az elutasítást, így inkább lenyeli a megjegyzést. - De rendben, természetesen megértem, valóban jobb elkerülni a feltűnést - biccent egyet. Ha már ő balszerencsés, tényleg nem kéne átragasztani a többiekre az állandóan nyomában járó rosszat és halált.
- Viszont akkor indulok is. – Nem bírja tovább húzni, és nem is érzi úgy, hogy többet tudna kérdezni. Ami kellett volna, az a helyszín, hogy honnan lehet beszerezni, onnantól talán visszafelé felgöngyölíthette volna az egész ügyet, vagy inkább a halál szolgáival felszámolhatta volna a tagokat… Így viszont másfelé kell keresnie, és nagyon valószínű, hogy csak ott tud, ahol megkapta a ládát. Talán belefut pár tagba, és addigra elég kipihent is lesz ahhoz, hogy könnyedén irányíthasson egynél több lényt, remélhetőleg megfélemlítve a társaságot.
Viszont alig vannak nyomok… Alig tud kezdeni azzal valamit, amit most összegyűjtött, egyszerűen… Tanácstalan. És kimerült.
- Bizonyára a lánya nincs olyan állapotban, hogy néhány kérdést feltegyek neki, így nem is zavarok tovább – érdeklődik burkoltan, de még csak nem is reméli, hogy a vártnál másabb választ fog kapni. Egyszerűen… túl valószínű, hogy lehetetlen a lánnyal társalogni. A legjobb viszont az lenne, ha néhány szót ki tudna belőle húzni, mivel… Ő tud olyan részletet, ahonnan már van lehetőség az indulásra.
Fejrázást kap feleletként. Egyértelmű volt.
- Nincs. Sajnos nincs – teszi hozzá, szavakkal is megerősítve megérzését. - Bár az egyikük, aki itt volt, ki tudott húzni belőle valamit, nem tudom, mit mondott neki, de a lányom a falhoz küldte. – Nem sok híja van, hogy az utolsónál halkan elnevesse magát, és kicsit sajnálja, hogy fogalma sincs, ki lehet az a másik alak. - Azóta nem hallottam róla. – Ez igen sajnálatos. - Vigyázzon magára, kisasszony, veszélyes dolgokba ártja bele magát! – Nem kell ezt mondania. Épp elégszer ártja magát olyan dolgokba, amikről a köznép alig tud, csak mert a rejtett utak miatt nem tudódik ki, miket tett és tesz. Ha tudná, miféle szerzet… Nem kívánna ilyeneket sem.
Milyen érdekes, hogy amíg nem tudják róla, mivel játszik, addig aggódnak érte, csak mert nő. Vagy csak mert ártatlannak néz ki, viszont ha már értesülnek azokról a sötét dolgokról, vagy legalább egy apró szeletéről… Minden megváltozik. Furcsa egy világ a maga előítéleteivel, melyeket ő sem küzd le – csak mert nem akarja legyűrni őket. Felesleges. Ha mindenki azoknak hisz, amit a köznép kitalál, minek álljon ellent? Minek akarjon ellenpélda lenni?
Felemelkedik a székről, érzi, hogy minden tagjából a kimerültség sugárzik.
- Vigyázni fogok, amennyire csak lehet - biztosítja, majd elindul az ajtó felé. - Egyébként emiatt nem ér rá másokat fogadni? - áll meg, válla felett hátranézve, hirtelen eszébe jutva ez a kis tényező. Talán még ezzel mehet valamire, ha mással nem is, de… Ez is inkább egy olyan részlet, ami a nyomozásban aligha számíthatna.
- Igen. Minden időmet annak szentelem, hogy hátha találok valamit, amitől jobban lesz. – Ez megmosolyogtatja kissé, és mintha emlékeztetné egy picikét Yrsilre is, mikor Mika élete forgot kockán. Ő is beteg volt. És tényleg egyre nagyobb tiszteletet kezd érezni iránta, hogy nem hagyja el a lányát, hogy végig segíteni próbál neki, méghozzá olyan dolgokkal, amiket bátran felhozhat később. Nem tehetetlenül, ölbe tett kezekkel várja a csodát.
- Talán... Talán mostmár kicsit közelebb jutottam. – Ezt hallva érdeklődőn figyeli egy darabig a férfit. Indulni akart, de úgy tűnik, még van valami, amit meg szeretne osztani vele.
Valamit nem mondott még el?
- Ezt hogy érti? - fordul meg egész testtel, érezve, hogy még itt kell maradnia egy ideig. - Van valami kezdetleges megoldás? – Maga se hinné, hogy így lenne, csupán jólesne hallani, ha végre haladna az ügy.
- Inkább csak tűzoltás. Heni jobban lett, amikor kapott egyetlen cseppet a szerből. – Heni? Nem sok választja el attól, hogy kérdőn felvonja a szemöldökét, szerencsére viszont hamar rájön, hogy ez egy becenév. Tippre talán Henriette akkor a lánya, hacsak nem valami furcsa, idegen hangzású, amit a tudományokkal foglalkozó flótások előszeretettel adnak a kölykeiknek.
- Igazából kimostam az egyik üres fiolát... – mondja. - Sajnos a túladagoltak felébresztéséhez nem elég, de a függők talán nem halnak meg rögtön a szermegvonástól. – Ez is valami. Ez is bőven használható, és ha tudna adni az ispotálynak annyit, amennyi elegendő lenne az ottani betegeknek, bizonyára nem hezitálna sokáig, hátha előrébb juthatnának ott is az üggyel kapcsolatban. Így viszont… Mivel véges számú van nála, amit biztosan használnia kell nemsokára… Nem adhatja ki olyan könnyedén az ujjai közül a fiolákat. De nagyjából már kezd körvonalazódni, mit fog tenni következő lépésnek – persze miután aludt egy jót.
Viszont mindez akkor ténylegesen azt jelenti, hogy nem lesz semmi baja, így pedig nyugodtan merülhet bele ebbe az egészbe, elvághatja annak a torkát, akiét akarja mindenféle nyomasztó érzés nélkül, és még csak kérdeznie sem kell, hogy hol az ellenszer. Minek? Felkutatja azt, ahol tárulják ezeket, és az egészet elpusztítja úgy, ahogy van. Merész vállalkozás? Ez már csak természetes, nem is kívánt úgy nekimenni az egésznek, mint egy őrült, sokkal cselesebb módszerekhez kell folyamodnia. Azonban az azért szép is lenne, ha minden úgy alakulna, ahogyan azt szeretné, de ennyire felelőtlenül nem cselekedhet. Beépülni aligha fog tudni sokáig a benne égő ellenszenv miatt, mert az, hogy régi sebeket tépjenek fel… Megbocsáthatatlan bűn. Lehet, csak nála idézte elő ez a szer, lehet, másnál is, azonban túlságosan személyesen kezeli az ügyet.
Gyűlöli az illúziókat, azt a hamis érzést, hogy a nővére ismét vele van.
- Ha valahonnan szereznék egyet, azzal tudna valamit kezdeni? – érdeklődik. - Akár csak így, kicsit enyhítve az állapotán egy nagyon kicsi mennyiséggel, akár vízzel hígítva...
- Talán – válaszol. - Félek attól, hogy ezzel viszont csak hátráltatom a tisztulást, de inkább tartson tovább, ha biztosan életben marad. – Kételyek kételyek hátán, viszont tényleg jobb biztosra menni, mint kockáztatni addig, míg nincs teljesen hatásos és biztonságos ellenszer.
Némileg hezitál. Vajon ha odaadja neki azt az egyet, amit övére fűzött, akkor is kidobja? Megemeli a hangját, majd elküldi őt máshová? Ilyen esetben is? Csak mert az emberek olyan kiszámíthatatlanok… És olyan bolondok. Viszont talán egy próbát megér. Ha már így felelt, ha már ilyen kétségbeesett az üggyel kapcsolatban…
Furcsán hasonló ez az egész, mikor Yrsillel a mocsárban keresték annak a nekromantának az állkapcsát, ami a lánya gyógyulásához kellett. Akkor is valami ilyesmi volt… Hogy el akarja-e venni azt, ami a beteg túléléséért kellett, aztán a felelet végül az volt, hogy átadja neki, csak mert nála úgysem lenne értelme. Csak dísz lenne nála, és most is ugyanez van: ha megmenthet ezzel valakit, és közben látja, mennyire fontos lenne az őt ápolónak az ellenszer vagy csak egy kis segítség… Nem tud a hideg falak mögött megbújni tovább, nem tudja fenntartani azt az álcát, amit önmaga védelmére húzott fel. Muszáj segítenie.
Ha már ő nem tudott a saját családján. Ha már ő nem tudta megmenteni… Akkor másnak miért kéne kijusson ugyanaz a sors? Tisztában van vele, hogy olyankor még a legundorítóbb cselekedetekre is rávetemedik még a tünde is, elvégre ő is így tett. Nem… Csak… Csak nem akarja, hogy más is megtapasztalja. Elég, ha ő tudja ennek az egész tragédiának az összes szörnyűségét, minden perc kínját, minden nap fájdalmas nyögését.
Végül odalépdel hozzá, közben leakasztja az övére fűzött fiolát, majd a férfi kezébe nyomja.
- Ez esetben legyen ez önnél – mondja egyszerűen, egy darabig figyelve a másik ujjaiban lévő üvegcsét. Feltekint, hogy a férfi szemébe nézhessen, és döbbenetet lát benne, viszont nem tudja megállapítani, mit fog reagálni. Kiabálni fog, ahogy magához tér? Vagy képtelen mire vélni, és meg se fog szólalni? Talán hálát érez…?
Nem, utóbbi esélytelen. Nem éreznek hálát az emberek, ha egy hozzá hasonló segít rajtuk. Vagy ha csak segíteni próbál nekik.
- Legyen – mondja halkan, és ujjait ráhajtja az üvegcsére, amit egy rövid ideig figyel, beletörődve, hogy csak ennyit tehet egyelőre. - Miért segít? – emeli meg tekintetét a nőre, mire eleinte hallgatás a válasz. Tisztában van vele, hogy nem kéne megosztania a múlt apró darabjait, mert az csak az ő titka, senki másé, valamit ugyanakkor mondania is kell.
Az emlékképek gyorsan követik egymást, a gondolatok halkan suttognak, ám még mielőtt felháborodott kiáltozásokba kezdhetnének, elhallgattatja mindet. Csendet teremt, hogy sejtelmes, mégis diplomatikus választ adhasson. Elvégre nem kell tudnia a múltat… Nem kell tudnia, miért teszi, csupán ennyivel elégedjen meg:
- Van rá okom, elhiheti - mosolyodik el fáradtan és keserűen, ahogy saját, akkori tehetetlenségén emészti magát. - De megyek – egyenesedik fel. - Nem akarom, hogy a nyomok kihűljenek - hátrál egy lépést. - További szép estét, és kitartást ehhez az időszakhoz - hajt enyhén főt búcsúzóul, és az ajtó felé sétál.
- Köszönöm. – Valami furcsa csengést vél felfedezni a férfi hangjában. - Önnek is.
Talán…
… valóban a hála lenne…?

Egy kis hangulatzene


Újabb csattanás visszhanzik a teremben, és az arcomat elönti a vér. Felrepedt az arcbőröm. Vagy rosszabb. A fájdalom elönti az elmém, akár a tenger hullámai a tehetetlen tengerpartot. Egymásnak löki a gondolataim, eldönti elmém óvatosan felépített dominósorát és én, aki az utolsó dominó után állok, belezuhanok a fájdalom mélységébe. Mindenem fáj, az arcom, a karom, a vállam, a térdem, a hátam...De megérdemlem. Némán hallgatok a földönt térdelve. Miért is nem engedelmeskedtem ? Csak őket akartam biztonságban tudni. Egy csizmatalp érkezik a gyomromba, egyenesen szemből. Erősen felkavarodik bennem a reggelim, a hányingerrel küszködve görnyedek előre, akár egy alázatos kutya. Egy megláncolt kutya.

- Azt hittük képes leszel megbirkózni a feladattal. - hallottam Sif vérfagyasztóan nyugodt hangját - Csalódást okoztál.
Visszhangzanak fejemben a szavak, szédülve próbálok fel egyenesedni. Térden állva a kezeimmel még csak a gyomromat fogni sem merem. Többet kapnák ha kimutatnám a fájdalmam. Az arcbőröm felhasadt, a sebből dőlő meleg vér átcsurog a bal szemhéjam fölött, le az orrom vonalán átmászva az ajkaimon egyenesen a padlóra csöpögve. A bal csuklóm kiment, ezt anélkül is tudom hogy megmozdítanám. A jobb vállam nem is mozog, Hakon egy könnyed mozdulattal kiugrasztotta. A fájdalom eltompítja a külvilágot, az érzékeimet és a gondolataimat is . Magához vonz, odahúz hogy csak vele tudja foglalkozni. Nem enged s nem is hagy el. Ordítanák, üvöltenék számos sebtől vérezve, ám ezúttal tudom hogy nem szabad. Bármennyire is fáj, ha nem maradok erős, nem bizonyíthatom a helyem a Sif mellett. Ahogyan azt sem, ki voltam hajdanán. A név, amelyen hajdanán illettek, a név melyet annyira gyűlöltem és elátkoztam. Örökre a feledés homályába veszne.

- Képes vagyok rá. - jelentem ki magabiztosan, miközben apró vércseppek repülnek ki a számból. - Megteszem amit kell.
Szilajul nézek át az előttem álló tábornokok között egyenesen a Héják trónján ülő Vezérre. A sötétségből két vörösen izzó szempár fürkész engem. Mintha...mintha a lelkembe látna. Ismer. Már nagyon, de nagyon régóta. Engem néz, csupasznak érzem magam már a puszta tekintetétől is. Nincs fal ami megvédene tőle.  Nincs rejtekhely ami elbújtatna előle. Apró vagyok előtte, egy porszem aki rettegve néz fel rá, akár a hangya a csizmatalpra. Kétség sem fér hozzá, eltaposna, akár egy férget.
- Kapsz még egy esélyt hogy bizonyíts, Ezüstszemű Fúria.



Ahogy kilépek a házam ajtaján, egy rövid hajú nőt pillantok meg a szemközti utca sarkában, meghúzódva a tömeg és a vizsgáló szemek elől. Ravasz. Egyike azoknak akik szívességgel tartoznak. Persze most törleszteni akart, így hát éltem a lehetőséggel. Miért is ne tettem volna ? Nem akartam túl személyessé tenni a dolgot. Nem vagyok Ő. Nem vagyok már az aki voltam. Nem is leszek az. Meg tudom oldani ezt is valahogy. Kiropogtatom a nyakam, majd a nő mellé lépek. Nem húzom az időt fölösleges udvariaskodással, vagy köszönéssel, egyből a lényegre térek.
- Mit tudtál meg ? - kérdezem, majd jobbra biccentek a fejemmel, hogy induljunk útnak. Nincs vesztegetni való időm. A ma reggeli ''szolid'' megrovásom után nem. Bár, abból már nem sok látszik. Egy gyógyital, és az a francos gyógyító rendesen elvégezte a munkáját.
- Nem fogsz örülni, Hóhajú. A személyleírásod legalább tíz szerzetesre ráillik, így a nagytemplom körül kezdtünk szaglászni. A fazon szinte bizonyos, hogy beépült valahogyan az egyházba, vagy legalábbis egyházinak adja ki magát. - mondja, miközben útnak indulunk. Élénken villan a gyönyörű, mély zöld szeme ahogy az egyháziakat említi. Nem kedveli őket, ez nem meglepő. Egyikünk se kedveli őket.
- Szinte biztos, hogy ő hajtja fel az új terjesztőket. Bármennyit kipucolhatunk a városból, kettőt talál a helyébe, és aljasodnak a módszerei. Tegnap Dan mondta, hogy utcagyerekeket látott rohangászni a fiolákkal. Olyanok mint a patkányok, nem tudtuk őket megfogni, és sokszor követni sem. Eltűnnek, ruhát váltanak. - harap az ajkába. A parancs az parancs én is tudom, ő is tudja. Vagy elfogni vagy megölni. Az elfogás sem jelenti azt hogy élve megússzák. Vagy a városőrségnek hagyjuk őket nyomoknak, vagy mennek a kínzókamrákba hogy az élő, lélegző egyéneket információvá dolgozzák fel. Nem meglepő. A Folyami Kígyók élve nyúzzák az embereket apró, ívelt késekkel. Bár még mindig az, mintsem a Héják sötét zárkája. A fájdalom minden formáját megismertem már ott.
- Mi legyen ? - kérdezi mialatt a tekintete az arcomat pásztázza. Gyengeség jelei után kutat ? Lehajtom a fejem egy pillanatra. Gyerekek. Háború. Vér és halál. Egy könnycsepp hullik alá a mélybe, széttörve a zord szirteken.
- Ha nem tudjátok megfogni őket, próbáljátok megsebesíteni. Ha ez sem megy... - komorodik el az arcom egy pillanatra. Miért is történik ez ? Miért is mondom ezt ?  - ....a parancs az parancs. - felelem, mintha csak elháríthatnám a felelősséget. De minden engem terhel. Minden az én lelkem nyomja majd. Újabb arcok a rémálmaimban.

Kiadtam a tűzparancsot. Gyermekek százainak vére szárad majd a lelkemen. Van nekem még olyanom ? Megláncolták. A mélységbe vetették. A sötétség elnyelte. Betörte. Nincs jogom a jósághoz. Nem érdemlek megváltást. Sem boldogságot. Elmerültem már egyszer egy fény nélküli világban, egy remény nélküli életben. Azt hittem talán képes vagyok rá. Addig kutattam a fény után, míg én magam nem lettem a fény. HAZUGSÁG !

- Egyenlőre újabb megbízást kapsz. Jelentkezz Steinburg kapitánynál, és vidd meg neki a hírt hogy az Egyház... - köpök egyet megvetően - ...keze van a dologban. Előtte viszont mutasd meg merre láttad az utcagyerekeket. Ha vissza tudom követni a nyomokat több embert kaphatunk el, nem csupán egyet.

Érzem ahogyan gyűlnek a fellegek. Hallom a szél susogását, hallom ahogyan a régi önmagam elővillan a sötétből, lágyan dúdol a fülembe. A selymes pázsitra lépek, és meregve tekintek a távolba. Kezdődik.

A nő bólint egyet, majd még egy darabig sétál mellettem. Ha tudná miféle szörnyeteg mellett jár, talán elfutna. Elrohanhatna. Izgalmassá tenné a hajszát. A játékot.
- Úgy lesz. A templom előtti főtéren láttam egyet, de azt mondják a többiek láttak máshol is. Ha elfogadsz egy tippet Hóhajú... a koldusgyerekeket és az árvaházban élő lelenceket keresném. - mondja, majd az arcomra néz fürkészően.
- Az adósság visszafizetve. - bólintok egyet hálám jeléül, majd anélkül hogy ránéznék magam előtt látom az elkomorult arckifejezését. Aki adós nekem, az többnyire szeretné elfelejteni hogy miért. Nincsenek egyedül, én magam is szeretném ezeket a titkokat a feledés homályába űzni. Míg én megindulok a templom főtere felé, ő szép csendben és feltűnésmentesen válik le rólam, eltűnve az utcák forgatagában. Ránézésre sosem vagyunk többek, mint egyszerű járókelők. Az a kofa aki eladja az a csinos zöld ékköves, arany nyakéket a piacon. A bajuszos kocsmáros, aki a sörödet méri a fogadóban. A nő aki az ágyába csalogat kacér mosollyal az arcán. Egyedül egy dolog azonos bennünk. Héják vagyunk.

A főtéren nagy a tömeg mint mindig, ezt már megszoktam. Nem mondhatnám hogy örömmel tölt ez a tudat, így messze nehezebb kiszúrni a gyerekeket. Még szerencse hogy ilyen magas vagyok. Szinte óriásként emelkedem ki a tömegből, s egyetlen pillantással belátom az egészet. A legmagasabb ember sem ér fel a vállamig itt. Nem is baj. Mindig is éreztem hogy kívülálló vagyok. Egy idegen. Egy szörnyeteg. A farkas a bárányok között.

János evangéliuma, 10. fejezet 12. vers. 'A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket.'

Annyiszor kiáltottak már farkast, oly sokszor játszották el az ostoba játékukat. Hívták a jó pásztort, rettegve gyűltek köré. Immáron már csak a béresek maradtak. Amikor valóban ott leszek, már csak az ártatlan bárány vérében ázott agyaraimat fogják látni.

A tömegben néhány társamat is megpillantom. Szemvillantással, vagy biccentéssel veszik tudomásul a jelenlétemet, majd visszafordulnak  dolgukra. Ennyi éppen elég is. Tegyék amit tenniük kell. Valami matat az erszényem tájékán. Egy apró kéz. Egy gyerek.
- Ennél jobban kéne csinálnod. - szólalok meg egy szempillantásnyival előbb mielőtt megragadom a kezet a csuklójánál és olyan erővel szorítom össze hogy kis híján eltöröm az aprócska kezet. Fájjon. Rossz napot fogtál ki, akárki is vagy. Erőből megrántom magam mellé, közben a jobb könyököm már indul is, ahogy a tolvajt kapásból arcon könyököljem. A látószögöm szélén egy gyönyörű, angyalarcú kislány jelenik meg, hatalmas kék szemekkel és göndör szőke loknikkal. Telibe kapja a könyököm, mire magas hangon sikít fel.
- Ne, au ez fáááj! - visítja, mire sok arc fordul felém egyszerre. Néző szemek. Zavaró tekintetek. Mintha csak joguk volna megvetni azért mert megfogtam az erszényem rablóját.
- Tolvaj. - mordulok fel gyilkos tekintettel, hogy a nép számára is egyértelmű legyen mit csinálok. Nem ritka a tolvaj a városban, tekintve hogy egy elég gazdag negyedben élek. Az emberek naponta fordulnak a városőrséghez lopott erszények ügyében, s ezek szinte mindig megoldatlanok maradnak. Néhány gyanakvó pillantás után az emberek a saját teendőik után néznek. Senkit sem érdekel egy mocskos kis tolvaj, mégha csak egy aranyos kislány is az. Az emberek jobban törődnek a saját erszényük kitömésével, mint azzal akinek egy lyukas váltója sincs.
- Nem vagy te kicsit kisstílű a belvároshoz, apróság ? - kérdezem előszedve a legdermesztőbb mosolyom, miközben a lányka fölé hajolok. Nem vagyok az ijesztgetések nagymestere, ám egy ilyen apróság számára rettenetes lehetek. A kislány szeme könnyes lesz, és hüppögni kezd.
- Én... én nem... Tessék elengedni... - szipogja. Nem enyhülök meg. Láttam már egy gyilkost is így sírni, pedig hat hulla hevert körülötte. Láttam már háborúdémont sírni a csatamezőn, olyan bőséges könnyáradatban, ami egy falut elúsztatott volna. Végül, láttam magam is sírni.
De miért is ne engedném el. Talán megtudhatok valamit. Elengedem a szorításból, de tovább fogom a kezét miközben lehajolok elé. Még így is másfélszer akkor vagyok mint ő.
- Tudod, van váltóm. - húzok elő néhány érmét az erszényemből és játszani kezdek vele az ujjaim között, hogy megnyugtassam a szemfényvesztő trükkömmel. - Talán adakozó kedvemben is vagyok, ha... - pördítek egy váltót a mutató és középső ujjam közé, megvillantva a napfényben - ...ha beszédes kedvedben vagy, apróság.
A szabad kezével megtörli a nóziját, és reménykedve néz az érmére. Elég aprócska egy lányka. Hat évesnek tippelném, legvégső esetben hét. Milyen fiatal. Én pedig milyen öreg.
- Mi akar tudni a bácsi ? - néz fel reménykedve az érmére.
- Tudod hallottam ezt azt... - nyújtom felé az érmét, ám az utolsó pillanatban megemelem hogy ne érhesse el. Minél jobban vágyik rá, annál jobb. - ...többek között néhány gyerekről aki mostanában sokat járkál a városban. Tudod, a város egy veszélyes hely olyanok számára akiknek nincs pénzük. - mondom, majd még egy érmét gurítok oda a másik mellé, és pajkosan rákacsintok, mintha valóban oda szeretném adni neki a pénzt.
- Mesélj róluk. - mondom miközben kinyitom a tenyerét és egy érmét helyezek bele. Sajnos a leányka arca mindent elárul. Nem tudja miről beszélek. Hogyan is tudhatná. Túlságosan lágy szívű vagyok.
- Nem tudom kikre gondol a bácsi. Sokan vagyunk... Sokat mászkálunk a városban, hogy legyen olyan csillogó váltónk. - feleli, ám én már tudom. Rossz válasz. Egykedvűen mosolygok tovább.
- Azokra gondolok akik csomagokat hoznak, visznek. - mondom, majd megpöckölöm alulról az apró tenyerét, hogy felrepüljön az érme a levegőbe. Könnyedén elkapom, s az ujjaim végén még az élén megpördítem egyszer, hogy lássa, ha nem tud mondani valamit, akkor bizony nem kap semmit.
- Esetleg nem láttad hogy valaki egy csuhással üzletel ? - dobtam neki egy mentőövet. A kislány arcából kifut a vér, és olyan szintű ijedtség kúszik fel rá, amelyet a halálra ítélteken lehet látni a kivégzés előtt. Megrázza a csodás szőke fürtjeit, és megpróbálja magát kiszabadítani a szorításomból. Sikertelenül. Erőtlen. Gyenge. Féreg. Halovány szédülés fog el, ahogy összemosódnak a gondolataim. Melyik az enyém ? Ki vagyok én ?
- Nem... nem mondhatom meg! - rángatja a kezem - Azt mondták, a nagyobbak, hogy ha köpök, akkor megvernek, és agyonverik Csokoládé urat! - sipítozik. Mégse tévedtem. Remek. Jár az érme. Belehelyezem a kislány kezébe az érmét, majd ráhajtom az ujjait.
- Ki az a Csokoládé Úr ? - kérdezem finom bársonyos hangon. Gyerekes név, ki tudja ki vagy mi lehet. Ha ő fontos számára, akkor meg is van az alku tárgya. - Meg tudlak védeni titeket, de ennek ára van. - kissé megrázom a nyakamban lógó csengőt amely dallamosan és nyugtatóan csendül fel. Odahúzom magamhoz a kislányt, és megölelem.

Igen. A lelkem égboltján sötét fellegek sorakoznak. Vihar készül, félelmetes és rettenetes vihar. A szél lassan terebélyesedik orkánná, a sötétség elárasztja és megmérgezi a lelkem. Lassan terülve el, mélyre hatolva, a boldogság kemény páncélrétegét feltörve befurakszik oda és megdermesztve, folytogatón nyomja el. Az érzések. A gondolatok. Yrsil. Ő maga. Mi magunk. Szétreped a tükör, s a szétrepülő szilánkok elmetszik az arcomat. Én sérültem meg, de a tükör vérzik. Nyakamon a vihar. Nem menekülhetek előle. A távolból halk, ám rettenetes zenebona szólal meg. Kivehetőek a hangok, ám mégis süket vagyok hozzájuk. Valami közeleg. A szörnyeteg jön. A tükör pedig továbbra is csak engem néz...

- Segíts nekem, apróság. Hogy segíthessek. - súgom a fülébe, nyugtatóan. Szegénykém. Nem akarom hogy baja essen. Vajból van a szívem. Még. Nekem. Az Ezüstszemű Fúriának. Halbert von Eichenschild bizonyára halálra röhögné magát rajtam, ha látna. Már ha nem lenne halott. Vagy száznyolcvan éve. Bár lehet, hogy most megfordult abban a flancos kriptájában.
- A kiskutyám. - mondja elcsukló hangon, megpróbálva kitörni az ölelésemből. Apró, vékony teste nem képes ellenállást kifejteni. A gyengék sosem tudnak ellenállni. - Tényleg? Tényleg meg tudna védeni minket a bácsi? De hát hogyan?

Tényleg meg tudna védeni minket a bácsi ? A kérdés olyan mélyen visszhangzik a lelkemben hogy felkavar, összetör, megtapossa a szilánkjaimat és még le is köpi. Valós fizikai fájdalom rohan meg, érzem minden porcikámban azt a tüzet. A lángokat. A sikolyokat. A tehetlenséget. A hosszú évek kínzó sivárságát, a hamut az ujjaim között. Nem. Nem tudlak megvédeni. Bocsássatok meg nekem. Hosszú évek rémálmai mintha csak éberen súgnának a fülembe.

Elhagytál minket !

- Tudod én üzletember vagyok. Kívánságokban utazom. - mondom mosolyogva. Igen. Ami bennem van, bennem is marad. A repedéseket talán nem tudom meggyógyítani, de eltakarni talán igen. Azt pedig nagyon ügyesen. Meg kell nyugodnom. De hiszen nyugodt vagyok. A fájdalom az eledele a bestiámnak. Nem mások fájdalma. A sajátom. A kínom, a gyötrelmem, a fájdalmam. Belőlem táplálkozik. A lelkemet eszi. Végül, ha felfalt mindent, marad bármi is belőlem ? Csak a sötét üresség visszhangozza a kérdésem. - Viszont mindennek ára van, apróság. Nem újdonság, igaz ?
Elengedem és felegyenesedem. Hatalmas vagyok, s még ha nem is erős, bizonyára valamit tudok kezdeni a helyzettel. A kislány összehúzza magát, most még apróbbnak tűnik mint eddig. Egészen picinek. Sajnálatra méltónak. Olyannak aki nem vágyik többre, csak egy apró, boldog életre. Hahhh. Mint ha az olyan könnyű lenne ebben a világban.
- Egyezséget ajánlok, de csak akkor ha eleget tudsz kínálni cserébe. Mit tudsz felmutatni ellenértéknek magadért és Csokoládé Úrért ? - kérdezem, világossá téve számára hogy ideje felmutatni azt amit tud.Megrázza a fejecskéjét, úgy tűnik hogy nem újdonság neki, hogy mindennek ára van, az ilyen gyerekek már nagyon korán megtanulják errefele.
- Én... Láttam a fiúkat a csomagokkal. Erről akart tudni a bácsi nem? A csuhás szakállas bácsi adja nekik, ők meg adnak neki pénzt. Meg valamennyi marad nekik, amiből cukrot vesznek, és Timmy múltkor vett egy tőrt is. Én... Sok mindent látok, meg sok mindent el tudok csenni. Megvédesz engem meg Csokoládé urat? - kérdi reménykedő arccal.
- Megvéd. - javítom ki. Nem tegeződünk. Nem akarok kötődni hozzá. Csak egyszerűen...NEM. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de csak emlékeket látok a sötétben. Közelednek a lángok.
- Mutasd az utat. - pattan fel a szemem, és biccentek egyet. Szétnézek a tömegen, hogy egy egy alig látható kézjellel jelezzem a többi Héjának a távozásomat. Talán lesznek akik követnek. Talán nem. Egyenlőre csak magamra számíthatok. Csak magamra, nem pedig Őrá. Amíg a mélységben nyugszik, pillanatnyi békét nyerek.

~ Sif, van egy nyom, úgy tűnik. Az egyházhoz és az utcagyerekekhez van köze. Majd Steinburg tájékoztat.
~ Eredményt várok. Vagy megismétlődik.
~ Nem okozok csalódást.
~ Nem hozzád beszéltem, Yrsil. Hanem hozzád, Ezüstszemű Fúria...

A kislány bólint, és iszonyatos sebességgel kezd el futni a templom felé, majd egy mellette lévő utcába. Pontosan tudom, hogy az árvaház felé tartunk. Nagy ház, kicsit romos, gyerekek játszanak előtte.
- Hozom csokoládé urat! A bácsi meg maradjon itt! - mondja majd szaladna is be, ám elcsípem a grabancát, és a levegőbe emelem. Nem fogom hagyni hogy elszaladjon mellőlem. Vagy velem, vagy sehogy. Még a végén baja esik.
- Nem várok. Mutasd az utat. - felelem egykedvűen.
- Mármint... be? - kérdezi, mintha nem tudná miért jöttünk ide. Csak biccentek, de nem válaszolok. Arcom jégfalként állja útját bármi jelnek. A kislány láthatóan nem fogadja jól a hír, elhúzza a száját, miközben az egyik lábáról a másikra áll.
- Henriette nővér nem fog örülni, megvédesz tőle is? - kérdezi félénken. Bizonyára ő lehet a nővére szigorúbbik fele. Ami nem túl sok jót enged remélni.
- Van valami amit tudnom kéne erről a nővérről ? - kérdezem mosolyogva, miközben kissé megigazítom a ruhám. Kell az infó. Annyira, hogyha kell, egy seregnyi Héjával jövök ide, és a lámpavasra akasztom az összes apácát, ha az kell. A Kódex kötelez. Jobban mint bármi más.
- Hááááttt... Szigorú. És nagyon szúrósan tud nézni. És legutóbb megbotozta Laney-t mert koszos cipővel ment ágyba. - mondja. Szóval csak a szokásos. Azt hittem valami komolyabb, de nem túnik túl veszélyesnek. Ha találkozunk, meghal. Ezúttal nem játszik a menekülés opciója. Sok veszítenivalóm van. De akár meghalok, akár menekülök, mindenképp veszítek.
A kislány jól ismeri a járást, könnyedén mutatja a befelé vezető utat.
Egy egész kis tömeg van odabent, néhol apácákat is látok, akik a házban tesznek-vesznek. Egyenesen felfelé vezet téged engem, de sejtésem szerint nem jó ötlet sokáig idebent maradnom. Még  végén észrevesznek. Akkor pedig Ő jön a soron. Egy hálószoba szerűbe szobába vezet engem, majd kinyitja egy szekrényt, ahonnan egy sötétbarna kis gombóc szalad elő farokcsóválva. A kislány odarohan és magához öleli.
- Megvan Csokoládé úr! A bácsi a fiúkat akarja látni? - kérdezi, miközben hagyja hogy a kutyus az arcát nyalogassa.
- Igen. Most azonnal. - felelem. Nem akarok a minimumnál tovább maradni itt. Hátralépek, majd óvatosan kilesek az ajtón, meggyőződve arról hogy nem-e jön senki.
- Remélem itt vannak... Bár mostanában éjszaka járnak ki... - mondja a kislány, majd kezében a kutyussal fut is a fiú hálókörlet felé. Néha megáll, és ujját a szája elé teszi, ha egy-egy apáca figyelne... láthatóan nagy gyakorlata van abban, hogy hogy kerülje el őket. Felvisz egy padlásszobába, ahol három tíz-tizenegy éves forma fiút fekszik a földön. A gyéren bútorozott szobájuk nem sok jóra enged kövekeztetni, ám a ruháik sokkal szebbek mint a kislányé. Vagyis hogy egészen pontos legyek, kevéssbé rongyosak. Talán már egy fogadóba beengednék őket így. A kutyus nyüszítve húzza össze magát, és kicsit morog is. Ahham. Biztos bántották.
- Helló, fiúk. - zárom be magam mögött az ajtót, majd egy közeli székkel kiékelem hogy kívülről ne lehessen kinyitni kívülről. Ördögien elvigyorodom, majd előrelépek. A fiúk álmosan ébredeznek, de amikor meglátják a kislányt, rögtön felrúgják egymást. Egy pillanat alatt talpon vannak.
- Mi van Léna, testőrt hoztál? Ilyen gyáva vagy? - esnek neki a kislánynak. Szavakkal. Bátor fiúk ezek bizonyára. Egy lányt bántani. Hmmm.
- Nem vagyok gyáva! - sipítja a kislány. - A bácsi beszélni akar veletek.
- Van kedvetek játszani egy játékot ? - húzok elő néhány váltót a zsebemből, meglehetősen nagyobb címletekben mint amit a kislánynak mutattam. Ha komolyabb társaságról van szó, komolyabb tétek kellenek. A pénz nagy úr, hát még a kapzsiság ? A srácok felnéznek rám, majd a váltóra szegeződik a tekintetük.
- Mit akar? - kérdezik egyszerre.
- Információt. - felelem, miközben felpattintok egy váltót a levegőbe, a mellzsebemre csapva hogy hallják a csilingelést. - Semmi mást, csak egy kis barátságos csevelyt, nem túl nagy kérés, ugye ?
Egy váltót odapöccintek a középsőnek, hogy értse merről fúj a szél. Lassan megindulok feléjük, és újabb váltót dobok fel a levegőbe.
- Arról a csuhás fickóról és a csomagokról van szó. Meséljetek és boldoggá teszlek benneteket. - szólalok meg kedvesen. A határvonalra lépünk.
- Boldoggá? Figyeljen hapsikám, mi elég jól elvagyunk így. - szólal meg a középső.
- Ja. Tudja mit mondanak ránk? Rendes kölykök. Szóval ha információt akar, akkor többet kell ajánlania, mint annak, aki kérte hogy tatsuk titokban. - válaszolja a jobb oldali gyerek, majd összenézve bólogatnak. Léna kicsit idegesen néz fel rám, kissé remegve. Léna. A nevén neveztem. Lehervad a mosoly az arcomról. Felesleges mosolyognom. Úgy tűnik az Ezüstszemű Fúria hatékonyabb. De nem itt, és nem most. Az érme csendülve esik a földre. Villámgyorsan lendítem meg a karom és olyan erővel ütöm meg a legközelebb álló fiút, amennyi épp csak nem öli meg. Még jó hogy a karmaim bent maradtak. Így még életben marad. Talán. Ha válaszol a kérdéseimre. Ha pedig nem...talán végre elfogadom, hogy a fény sosem jön el a magamfajta gyalázatos lényekhez. Léna felsikkant és belebújtatja bájos arcát Csokoládé úr szőrébe. A fiúk hátrébb lépnek egyikük a kése után kapna. De végül a földön lévő amelyiket megütötted csak összehúzza magát.
- Nem mondtam hogy van választási lehetőségetek. Beszéltek vagy meghaltok. - szólalok meg újra.
- Baszódj meg... - köp egyet. - Mit akar? Mondja! Ignatius atyát akarja? Vagy a ládáinkat?

Ez nem én vagyok. Nem. De mégis azok vagyunk. Mindketten. Mi vagyunk. Egyek vagyunk. Tágra nyílt szemekkel oldalra döntöm a fejem, hagyom hogy a hajam rendezetlenül lecsússzon a vállamról. A fiúra nézek, és mosolygok. Mennyi kínt és fájdalmat okozhatnák neki mielőtt meghal. Mennyi sikoly, ordítás, könyörgés jönne ki a torkán ? Gyönyörű színe volna. De ez nem én vagyok. Ez Ő. Én nem...én...nem...

- Mindent. Mindent akarok. - suttogom, majd éhesen nyalom végig az ajkaimat. Akarom őket. Mindegyiket. Mindent és mindenkit. A világot akarom. - Mondjatok el mindent, amit tudtok.
- Nem tudunk semmit. A pasas hoz nekünk egy-egy ládát valami üvegcsékkel, amiket el kell adjunk. Ennyi. A pénz egy részét megtarthatjuk, a többit oda kell adjuk neki. És néha ha kergetnek minket futunk. - szólal meg a középső, helyzetéhez képes meglehetősen dacos arccal. Talán nincs tisztában azzal, hogy egy szempillantás alatt kivájhatom azt az apró, lüktető szívét a mellkasából. Kár hogy még gyerek. Egy felnőttel már rég megtettem volna.
- Ki a fickó ? Hol találkoztok vele ? A város melyik részén adjátok el az árut ? Vannak még más fiúk is ? - kérdezek tovább.
- Ignatius atya. Miatta jött nem? Közepes, szakállas csuhában. - mondja a baloldali, aki eddig konokul hallgatott.
- Mindig máshol találkozunk vele, régen idejött, de aztán hallottuk hogy veszekszik Martha nővérrel... Azóta a régi ciszterna mellé visszük a pénzt... Meg néha a temetőhöz a város szélére. Nekünk csak itt kell lennünk bent, a város belsejében. - megvonja a vállát  a középső - Nem tudom vannak-e mások. Biztosan.
- Rendes fiúk vagytok. - felelem, majd egy erszény felének megfelelő váltót szórok eléjük az asztalra. Nem sok, de nem mondanám kevésnek sem. Végülis, beszéltek. Nagyot sóhajtok, majd megrázom a fejem. Ha hazudtak, meghalnak. Lénához lépek és megsimogatom a fejét, miközben kihúzom a széket az ajtó elől.
- Semmi baj már. Gyere, teljesítem az alku rám eső részét. Biztonságba viszlek. - nyugtatom meg. Léna könnyes szemekkel néz fel rám. Kinyitom az ajtót, majd megindulok kifelé.
- Ezt még megkeserülöd kislány! Tudjuk melyik az ágyad és a kutyádról is tudunk! - kiabál még utána a fiú, de a lányka szedi a lábát, és gyorsan követ engem a kutyusával.


Beléptem a boltba, és lágyan megráztam a csengőmet. Egy nő kapta fel a fejét a pult mögül, láthatóan a munkájába temetkezve. A polcokon pékárut lehetett látni, kenyér, cipó és még némi süteményt is. Remek hely volt, szerettem ide járni. Jó árak, kedves kiszolgálás, minőségi termékek.
- Szia Martha ! Hallottam nehezen boldogulsz a bolttal mióta Henrik nincs velünk. - szólaltam meg elsőnek, kissé megemelve a karomon ülő Lénát. A nő megrázta a fejét, láthatóan meglepődött, annyira hogy még köszönni is elfelejtett. Szegény nő. Két éve veszítette el a férjét, aki nem mellesleg rendes ember volt. Leszámítva az alkoholizmusát.
- Igen, de... - kezdett rá, ám egy intéssel elnémítottam. Én is tudtam, ő is tudta. Nem volt gyermeke, de mindig is vágyott rá. Már egyet örökbe fogadott az apácáktól a város keleti feléből. Ám nagycsaládos volt, és az ilyenek mindig többet szeretnének.
- Ő itt Léna. Biztosan jól jön egy apró, de segítő kéz. - mondtam, majd letettem őt az egyik polc elé és kezébe adtam egy cipót. - Ebből pedig vegyél neki egy új ruhát, kérlek. - ejtettem egy dagadó erszényt a pultra a nő legnagyobb meghökkenésére. Mielőtt egy szót is szólhatna, lágyan megcsókolom Léna háa mögött. Itt jó helye lesz. Ismerem Marthát annyira hogy ne csak higgyem, hanem tudjam is. Megérdemli ennyi szenvedés után. Még mindig remeg, de amikor leteszi Csokoládé urat, az boldogan fut a nőhöz.
- Eljön a bácsi néha? - kérdezi vidáman. Nemsokára úgyis elfelejt engem, ha nem jövök, hamarább.
- Talán... - felelem eltűnődve. Ha megérem a holnapot...

A vihar itt van. Egyedül állok a hangorokánban, a vad dühöngő szélben. A megállíthatatlan erő az arcomat csapkodja, hajam hátraveti a szélben, üdvözöl és megölel. Akár egy régi barátot. A sötétséget dühödt villámcsapások világítják meg, minden egyes villanással felfedve a sötétségben ólálkodó, félelmes árnyat. Minden alkalommal közelebb van. Már egész közel ért. Itt van egy karnyújtásnyira.

Mosolyog. Szemei úgy döfnek keresztül, akár egy lándzsa hegye, érzem ahogyan felnyársal a tekintetével. Egy lépést tesz előre. Csak egyet, mégis olyan érzés mintha átlépett volna rajta. Látom ahogy fölémtornyosul. Elemészt.
A mélység tátong előttem. Én pedig zuhanok. Hova tartok ?

Érzéketlen, rideg mosollyal néztem le a három hullára a sikátorban, majd a vértől mocskos karmaimra tekintettem. Táncot jártam. Egy keringőt a halállal. Tudtak-e valamit ? Vagy ártatlanok voltak ? Drogterjesztők, vagy ártatlan civilek ? Egy biztos, éltek. Most már nem többek állatias dühhel szétmarcangolt, vérben fekvő testeknél...

*Továbbra is követi a drogkereskedőt, de az elfele megy a raktáraktól. Kitartóan megy utána, egy kisebb lakóházakkal teli utcácskába jut, ahol a férfi bemegy az egyik házba. A város szegényebb negyede lehet, az utcákon mocsok van, patkányok rohangálnak és hajléktalanok, akik alamizsnáért könyörögnek. A díler rekeszt az előszobában teszi el, ezt még látja a nyitott ajtón át, becsúsztatja egy pad alá, és letakarja egy rongyosabb köpennyel.
- Apa, apa hát hazajöttél! – szalad elé egy öt éves forma kisfiú. A kereskedő megöleli, és előhúz egy kis darab édességet.
- Jó voltál Timmy? Nézd csak apa mit hozott neked!
- Drágám… megengedhetjük ezt magunknak? Timmy már megint felgyújtotta véletlenül az egyik ruháját. – szól a háttérből egy aggodalmas mélyebb női hang, de a gazdáját nem látod.
- Semmi baj, majd veszünk másikat. Téged pedig, kislegény elviszlek a nagyvárosba, megmutatunk a varázslóknak, ugye szuper lesz?
~ Na ezt nem csinálom!  *Gondolja magában, majd elhagyja a nyomornegyedet és elindul vissza a találkozási pontra ,hogy kitalálja, hogyan is szerezhetné meg ott a drogot.
~A szekeret kellett volna követni.
*Persze ez már későbánat.
A dílertől ellopni elég egyszerűnek bizonyulna, de Rhony nem akar bajt a családnak. Még így se, hogy a díler egy humán. Ha el is lopná, nem a kereskedő járna rosszul, hanem a családja. Az ilyen „drog maffiózós” dolgoknak mindig az lenne a vége, hogy lemészárolják a családot a férj szemeláttára és őt a végén ölik meg.
~Talán a gyártási helyen kéne lecsapni, talán még a gyártási folyamatot is kifigyelhetném… de az sok idő, még 5 nap mire újra visszatér a szekér, akkor még lekövetni és ott is terepszemlézni, nincs annyi idő… marad az átadási pont.
*Nehéz a drograblók élete, de aki nem teheti meg, hogy megvegye, annak más módszert kell találnia.
~Hátha megmaradt a szekér kerekének a nyoma.
*Miközben el gondolkozott ezeken, vissza is tért a találkozópontra.
- Na lássuk! /összecsapja kezeit és összedörzsöli őket/
*Elkezd szétnézni mit, talál. Leshelyeket, menekülő utakat, rejtekhelyeket keres. Meg persze a szekér nyomait hátha megtalálná a gyártási központot.

Rion: Amikor megemlíted, hogy felvásárolnád a készletet, az előtted ülő szemében mohó fény csillan meg. Ó igen, nem többek ezek közönséges bűnözőknél, akiknek a fő mozgatórugójuk a kapzsiság. A férfi int, mire érzed, ahogyan elhúzódik a penge a torkodtól és kicsit szabadabban tudsz mozogni.
- Hát miért nem ezzel kezdted madárka? Nem tűnsz olyannak, mint akinek lenne elég pénze, hogy megvásároljon ennyi szert, nade láttunk már furcsábbat is. Mint láthatod a ládákból, megtaláltad Hellenburg fő elosztóit. Bár ahogy Eichenschieldben áll a helyzet talán Veronia fő elosztóit is! – nevet fel vidáman, a többiek pedig kényszeredetten nevetnek vele.
- Remélem, tudod, ha ez valami trükk, azonnal meghalsz. Nade kezdjünk üzletelni!

Rhony: Visszamész oda ahol a szekerek láttad és elkezdesz körbeszaglászni. Alkalmas leshelyet találsz többet is a raktárak tetején, de komolyabb rejtekhelyet nem, ez látszólag tényleg csak egy találkozópont. Ha elkezded követni a szekér nyomait, az mellékutcákon és sikátorokon át vezet ki a főútra és egyértelműn dél felé tart, enyhén húz – legnagyobb meglepetésedre – kelet felé, el a nagyvárosoktól, nem pedig feléjük. Két lehetőség van: vagy innen még viszik az árukat a kisebb falvak és apró kereskedővárosok felé, vagy a szer forrása is a tünde erdő felé található. Egy idő után találsz egy nagyobb csomópontot, több hasonló szekér nyomai futnak mindenfelé, és nem igazán tudod megmondani melyiket követted eddig. Futnak nyomok észak felé is, Hellenburg felé is és tovább keletnek is.
Kérlek döntsd el merre akarsz menni, mert most tényleg nagyon sok a lehetőséged, hogy ne két soros köröd legyen kb mire döntesz keress meg skypeon nyugodtan.

Mina: Ulfrick sápadtan néz a szekér és a hortyogó démon irányába, majd rád, mikor kérdezel, hogy most mi lesz.
- Talán még maradt néhány fiola érintetlenül… De nem tudom mi lesz, az biztos, hogy hamarabb kell érkeznie a következő szállítmánynak. De nem tudom, mikorra érnék ide vele, hosszú utat teszek meg vele mindig és a szekér is lassú. – morog. – Persze a receptet nem adnák ki…
Több ember is odamegy érdeklődni, aggódóan Ulfrick bácsihoz, többek között a kisfiú is, akivel eddig beszéltél.
- Segítsetek összerakni a szekeret, hátha találunk még fiolákat, amiket épen hagyott az a böhöm nagy dög. És a démont is el kéne takarítani…
- De most mi lesz? Mi is sorban álltunk! Pénzünk is van!
- De akkor most… Most mit viszek el a hugomnak? – kérdezi a kisfiú, könnybe lábadt szemekkel. Láthatóan nagy a pusztítás. Te döntesz, segítesz az embereknek a szekérrel, a démonnal, segítesz Ulfrick bácsinak anyagot szerezni, vagy inkább a kisfiúnak…
Keress meg!

Lia: Hiába várod Ingridet, nem tűnik fel, és ha visszamész az ispotályba, ők sem tudják, hogy hol keresd. Nem tűnt úgy, mintha veszélyben lenne, de nem tudhatod merre nyomozott napközben. A lényeg: magadra maradtál, így neked kell eldöntened egyedül, hogy merre mész tovább.

Geri: Ide nem tudok mit írni, egyeztessünk.

Sil: Megkaptad a fiúktól a találkozóhelyet, így a te dolgod, hogy odamész-e a forráshoz, vagy továbbra is a héjákkal írtod a dealereket… Bárhogy is legyen, gyorsan kell cselekedned, mert ha a fiúk előbb találják meg Ignatiust és szólnak neki rólad, akkor az öreg jó eséllyel fel fog szívódni a nyom kihűl… Persze elindulhatsz más irányokba is.

Tea: Megvan a választási lehetőséged, hogy bízol Yrsilben, vagy a saját szakálladra kezdesz nyomozni, egyáltalán megmondod-e neki… Már csak egy napod van, hogy találkozz Ignatiussal. Terveljetek ki valamit, vagy tedd egyedül, rajtatok áll.

Neil: Könnyen összebarátkozol újdonsült kollégáiddal, látszik, hogy nem bíznak benned, de könnyed csevegésre teljesen alkalmasak, és már a következő rajtaütést tervezik. A következő este eseménytelenül telik, járőrözöl velük, begyűjtötök némi pénzt a külső kerületekben, utána lévő este viszont a sötét tünde vezetőtök lép oda hozzátok.
- Fiúk, eddig nagyszerűen teljesítettetek, de ma este kicsit más lenne a feladatotok, mint eddig. Szorul a hurok a nyakunk közül, szóval jó lenne ha elkísérnétek Ignatius atyát a következő találkozójára. Készüljetek össze. Reméljük nem fog történni semmi, de a városőrég és a Héják is szorongatnak minket, legyetek résen!
Amikor a többieket követve odaérsz az indulás helyszínére rá kell jönnöd, hogy Ignatius volt a szerzetes külsejű fazon a három vezető közül.

TEA, SIL ÉS NEIL: NAGYON- NAGYON fontos lenne, hogy eldöntsétek ki mit csinál még a kör vége előtt, és ettől függően összerakunk vagy nem rakunk össze egy közös egyeztetést. Lehetne ezt húzni +1 körön át, de nem látom értelmét. Gondoljátok át és keressetek meg skypeon.

//Ingridtől és Gobztól könnyes búcsút veszünk, nem folytatják tovább a kalandot. Astie és Nornor kimaradnak a körből, ők szóltak előre, a következőben mennek tovább. Mivel kb mindenkinek egyeztetni kell és az eichenschildi fronton kicsit keményebb kooperáció kell ezért lehet ez most hosszabb kör lesz, ameddig mindenkivel tudjuk egyeztetni a kört. Kérlek, azért igyekezzetek, és ha valaki eldöntötte mit akar írjon rám skypeon, facebookon, pm-ben ahol akartok.//

Türelmesen megvárja, amíg a többiek elkezdenek ébredezni. Az elsőt megszólítja, aki kijózanodott, mert nem akarja megvárni, amíg mindenki felébred a bandából. Később még talán szolgálhatnak némi információval, de egyelőre csak feltartanák őt a további nyomok megtalálásában.
- Jóreggelt, csipkerózsika! Figyi, nekem most mennem kell, a család gyanút fog, ha sokáig elvagyok. Majd a fal alatt találkozunk. – mondja egyenesen az arcába kedves, vidám hangon.
- Jó... jó Gerard, várunk este még, ott leszünk!
Első teendőként felkeresi az előző helyet, ahol a hajléktalannal beszéltek. Nappal nehezebben találta meg az utcácskát, de nagyjából arra most is ott van pár kéregető. Úgy tűnik nappal az utca sokkal tisztább, nem mászkálnak annyian, az édes álom inkább az éjszakai élet része lehet... legalábbis látszólag. Ha ebből indul ki, nem valószínű, hogy estig bármit is talál, de azért megpróbálja megkeresni ugyanazt az embert, akinél korábban jártak. Végül talál egy némiképp ismerősnek tűnő ember, odamegy hozzá és egy váltót nyom a kezébe.
- Elnézést, de olyan rosszul alszom mostanság.
A Koldus fel se néz rá, nem érti miről beszél.
~ Ez nem jött össze...
~ Nélküled is rájöttem!
- He? - és nem is tűnik ugyan annak
A következőnek megszólított sem az, sőt az fel se ébred amikor szólongatod, de nincs alkoholszaga. Meg van rá az esély, hogy esetleg a szer hatása alatt van, de egy kisfiú meghúzgálja a ruhád szélét
- Bácsi? Miért zargatja őket? Csak aludni akarnak.
Gerard ijedten kapja fel a fejét, egy lépést távolodik a fiútól
- Csak érdeklődtem... alvászavarok ügyében, semmi több...
~ Ez egy elég könnyen átlátható kifogás...
A kisfiú összehúzott szemmel néz vissza rá.
- Akkor miért nem a gyógyítókat keresi?
A démon idegesen forgatja a fejét jobbra balra. Semiképp nem akarja egy egyszerű gyereknek elmondani, mit is keres most éppen.
~ Mit keres ez a gyerek ilyen korán idekint.
~ Nehogy elárulj neki bármit is. A végén még beköp minket valahol, aztán megnézhetjük magunkat.
- Nos... mert a gyógyítók már nem tudnak segíteni... ők meg.... nos... annyira békésen alszanak.
Zavarodottságát egy hamis mosollyal próbálta meg leplezni. Csak remélni tudta, hogy a fiú nem fog a nyakán maradni.
- Egyébként meg túl korán van mér ahhoz, hogy egyedül mászkálj. Veszélyes, menj inkább haza!
Erre a légből kapott, ostobán hangzó kifogásra a kisfiú kineveti.
- Ilyenkor mások már dolgoznak, csak az ilyen úrfik nem! Mindenesetre, ha attól akar aludni, amitől ők, akkor várjon estig, akkor szoktak adni.
Meglepődötten felvonja a szemöldökét, majd elkönyveli magának, hogy az utca kegyetlen módon neveli a gyerekeket, ha már ilyeneket is tudnak ennyire fiatalon.
- Rendben, köszönöm
A gyerek megfordul és elszalad.
~ Remek, most várhatunk estig, hogy csinálhassunk is valamit.
~ Addig is, szedjük össze, amit eddig tudunk.
~ Helyes, keressük meg azt a másik démont.
A könyvtár volt hozzá közelebb, így elsőnek oda sietett, hogy a másik tudásdémont kikérdezze, mit is talált. Belép az épületbe. feltűnést kerülve megpróbál ráakadni a másik démonra. Nem is kellet sokáig keresni, alig tett meg pár lépést, azonnal egy kéz tevődött rá a vállára.
- Nocsak, nocsak, hát mégis a régi fóliánsok közé hozott az útja?
Óvatosan hátrafordítja a fejét, hogy megnézze ki az. Eközben az egyik kezét kicsit felemeli és megidézi a sötét dárda pecsétjét. Szerencsére nem volt ott már, csak a tuásdémon gusztustalan feje.
- Mondhatjuk úgy is. Inkább jöttem átadni a tudást, amit eközben szereztem.
Megfordul, hogy szemügyre vegye riválisát... vagy talán társát teljes valójában.
- Remélem te is találtál valamit, ami hasznosnak bizonyulhat.
- Sokmindent. Kedves tőled hogy meg akarod osztani amit megtudtál, nade információt információért. Menjünk arrébb. - egy hátul lévő asztalhoz húzza az ablak mellé, ahol még elég fény van. Szerencsére nincs tömve a könyvtár. Látni lehet, hogy egy nagy halom könyv hever közvetlenül mellettük, főleg alkímiáról és növényekről.
- Sikerült mintát vennem az italból. Pár összetevőt is azonosítottam, valamint a hatásának sebességéről és mikéntjéről is be tudok számolni. Te mire jutotál?
- Hmmmm.... ez nagyon érdekes. Alig várom hogy mesélj róla. - ránéz a könyvekre - Nos... számos növény találtam, ami kifejthet hallucinációkat, olyat is ami nyugtató, vagy akár mérgező, de olyat, ami minden tünetet magyarázna nem. Bárki is főzi az anyagot, biztos hogy profi alkimista. Úgy értem, valóban profi. – a démon szemében mintha lelkesedés csillanna
- Más szavakkal - válaszol ő is egy ördögi mosollyal - megvan, kit kell megtalálnunk, ha mindent meg akarunk tudni.
- Az biztos hogy leszűkült a kör, kevesen értenek ilyen szinten a bájitalkeveréshez, ráadásul le merném fogadni, hogy egyedi recept. Az viszont egyáltalán nem biztos, hogy Hellenburgban főznek... Az összetételről mit tudtál meg?
- Az édes ízét mezei cukor adja. A bódulatot alkohol. Valószínű, hogy nélküle sokkal nehezebb lenne elfogyasztani. A többi anyag könnyen párolog, és jó eséllyel nem képes leszenesedni. Egyezik ez bármelyik bódító szereddel?
Ideiglenes társa elkezdi pörgetni az egyik könyvet.
- Ó... hm...
Egyszer csak hirtelen felcsillan a szeme.
-Alkohol számos bájital alapanyaga, de szerencsére ez is szűkíti a kört, cukrot bármihez hozzá lehet adni... De van jónéhány bódító ital is, egyébként a Hajnalgyöngy is alkohol alapú. Lehetséges, hogy annak lenne valami egyedi módosítása?
Bármennyire is tartotta bolondnak a másik démon, elgondolkodtató volt, amit mondott. A sötét égetett maradék nem biztos, hogy teljesen mentesült a hatóanyagtól, de mivel a cukron kívül mást nem érzett rajta, talán tényleg ez lehetett a kulcs.
- Írja, hogy melyik vidéken terem meg az angyaltrombita?
- Nagyjából mindenhol... még dísznövényként is terem. De kell lennie benne még valaminek, vagy több valaminek... ebben az arányok a veszélyesek, de nem olyan nehéz megfőzni.
- De a Hajnalgyöngytől nem alszol el. Akiket láttam, elalvás előtt hallucináltak. Ezek szerint van még valami, ami hatóanyagként funkcionálhat. Talán egy egyszerű altatóital.
- Nem. ez túl sok. Nagyon sokmindentől elalszanak... Nem segít sokat, de lehet pár összetevő megegyezhet.
- A cukor nélkül a maradék határozottan kesernyés volt. Ez alapján talán leszűkíthetjük a kört.
- Keserű lehetett az égés miatt is. Olyankor minden keserű.
- A hatóanyag, ha nem számítjuk a cukrot alapvetően virágillatú. De van benne valami mohaféle, vagy gombafajta is, talán az adta a keserű mellékízt.
- A virág lehet az angyaltrombita, az beleillik a képbe, de a moha és a gomba... Itt semmi nincs ilyen gombáról, a tinorú amit használnak élénkít és pozitív. De talán van sok más gomba is, aminek a hatása belevág a képbe. Ott van például a galóca, bár az alvást az sem magyarázza, és még itt van az, hogy az egész lötty rózsaszínű igaz? Valami kémiai reakciónak kell lennie.
Hirtelen szöget üt a fejében valami.
- Kutatnom kell még egy kicsit. Különleges gombák után... de ha igazam van.. Akkor egy különleges gombafaj az utolsó hozzávaló, ami ezt a fényes színt adja. Le merném fogadni, hogy vaksötétben az ital foszforeszkál is. Na hol él ilyesmi, Gerard? - felnevet, és elszalad a polcok között hátra egy homályos részre faképnél hagyva téged
A magára hagyott démon úgy tíz perc után ráun az egészre és a dolgára indul, megkeresni a gyógyítót. Már dél felé jár, mikor odaér a gyógyítóhoz, aki legnagyobb meglepetésedre egy fiola édes álommal foglalatoskodik. Mikor belép a házába kíváncsian néz rád
- Talált valamit?
Meglepődötten néz rá a férfira.
- Elég sok mindent. Pár dolgot az összetevőkről és hogy miként is használják fel. Magának látok sikerült közben egy másik helyről szereznie. Mit tudott meg belőle?
- Amiről maga beszél semmit, pont előbb ment el az a furcsa hölgyike aki adta. Viszont rájöttem, hogy csökkenthetem az elvonási tüneteket lassú adagolással... egyelőre ennyi.
Válaszára idegesen vakarja meg a fejét.
- Egyelőre ez is elég. Ha sikerült bebizonyosodnia, hogy a módszer hatásos, azt javaslom tájékoztassa erről az ispotályt is.
- Nekem még sok dolgom van... – mondta, miközben sarkon fordult - egyébként, meg tudná mondani, merre indult el az a bizonyos lány és hogy nézett ki?
- Hmmm... köpenyt viselt és valami tündeféle volt, hosszú fekete hajjal, nagyon sápadt bőrrel. Kedves volt, bár nem mondott sokat, inkább kérdezősködött, aztán ideadta ezt. Talán balra indult, de nem tudom utol érheti-e még.
- Köszönöm.
Elindult nagy léptekkel vissza a könyvtár felé, hátha a másik démon megtalálta, amit keresett. A könyvtárba érve visszamegy ugyanarra a helyre, ahol korábban beszélgettek és szemével a másik démont keresi
- Na, rájöttél már? – jelenik meg hirtelen.
- Hasonló tulajdonságai az egyszerű gyógyitalnak vannak. Ha tippelnem kéne, e mellé tenném le a voksom. Vagy talán más a ritka összetevő? –hangzott a válasz egy vállvonogatás kíséretében.
Ideiglenes társa dühösen csapja le a könyvet az asztalra.
- Annyira egyszerű! Ne gyógyitalt keress, az már megvan! A titkos összetevő! A gomba! A színe!
A fiú erősen gondolkozik, Lia viszont kezdi elveszteni a türelmét
~ Verd ki belőle aztán tűnjünk innen!
~ Megőrültél, nem csinálhatunk jelenetet...
- Ez egy olyan gomba, ami sötét helyeken él, máskülönben nem világítana... na jó ki vele, mit találtál? - néz rá ellentmondást nem tűrő tekintettel
- Buta vagy. Ha nem jössz rá, én nyertem meg a versenyt. - azzal nem foglalkozik, hogy a másik infói nélkül semmire nem jutott volna.
~ Kinyírom ezt a vadbarmot!
- Cöh.... néz vissza rá mérgesen egyetlen egy ötletem van, Az itteni sötét helyek egyikében termő halucinogén gomba lenne az?
- Ugyan. Akkor már rég elkapták volna őket, nem hiszem hogy Hellenburgból van a cucc. Viszont... elgondolkodott - Nem találkoztál a harmadik társunkkal? Nagyon felszívódott.
- Sehol sem láttam. De most már elég, had nézzem azt a könyvet!
Egyik kezét a kötetért nyújtja, ezalatt a másikat a háta mögé helyezi, hogy felkészüljön az esetleges ellenállásra. A másik démon csak cicceg egyet megvetően, majd a kezedbe nyomja a kötetet. Ha ránézel akkor látod, hogy tündéül írták, de ha kinyitod találsz benne német kommentárt is. "A mocsár és a Köderdő különleges flórája" címet viseli...

Elképzelni sem tudtam, miféle borzalmakra számítsak, a küszöböt átlépve valahogyan mégis úgy érzem, a ház belsejének ilyennek kell lennie.
Rettenetes, nehéz, dögletes levegő üli meg a jókora helyiséget: a lerokkant épület csakugyan raktár lehetett valamikor, nagy belmagassága és széles, egybefüggő légtere mind erre utalnak. Emberi roncsok hevernek a padlón, kusza összevisszaságban, tekintet nélkül a beeső fényre vagy bármi egyébre: átfut a fejemen, hogy ha mindet feldarabolnánk, akkor sem tudnánk belőle összerakni egyetlen épkézláb férfit vagy nőt sem. A nyomor nem válogat, vannak itt suhancok és aggastáynok egyaránt - én legalábbis így képzelem. Valójában soha nem volnék képes megállapítani, melyikük mennyi idős.
Többen vérfagylaló hangon nyöszörögnek - más ez a hang, mint a kínpadon -, legtöbbjük azonban békésen alszik.
Legszívesebben egyszerűen sarkon fordulnék, hogy elhagyjam a helyszínt. Ehelyett körülpillantok, egy a kérdezősködés elkezdésére alkalmas ember után kutakodva.
Elég egyet lépnem befelé, amikor hirtelen erőtlen ujjak ragadják meg a bokámat: kényszerítenem kell magam, hogy ne hódoljak be a reflexeimnek és tapossak a fickó - vagy nő? - arcába. Meglepett utálkozással pillantok le rá, ám a kifejezés ahogy jött, olyan gyorsan tűnik el, ahogy hörögve megszólal.
- Maguk... azért jöttek, hogy hozzanak még olyat, ugye? - néz föl rám vizenyős szemekkel. - Nem láttuk a barátot napok óta... Már nagyon nagy szükségünk lenne rá.
Számos olyan szerzetesről hallottam, akit szent emberként tisztelnek, amiért irgalmasságukban az efféle nyomorultak gyámolításának szentelik az életüket; egyáltalán nem érzem a késztetést, hogy ezt megosszam akárkivel is fennhangon, de e pillanatban a magam részéről inkább bolondoknak tartom őket.
- Azért vagyunk itt, mert ő nem jött, így van - felelem anélkül, hogy bármennyit is váratnám. - Azt nem mondta, mit hozott korábban. De majd te elmondod. Ugye?
Könnyben ázó szemei elkerekednek, és újból kényszert érzek, hogy az arcába tiporjak.
- Gyógyszert. Édességet, amitől elmúlik a fájdalom, és tudunk aludni. EMBEREK! - kiáltja el magát. - Az urak Jeremiah helyett jöttek!
Ez, mintha csak valamiféle torz mennyei szózat volna idebent, a terem minden sarkából meghatározhatatlan hörgést szakít fel: a szívem megugrik idegesen, és rá kell ébrednem, hogy ezek a rettenetes véglények olyan idegessé és feszültté tesznek, ahogy futárlovat a vérszag.
Vénasszony kúszik Astonien testvér lábához, akár egy túlnőtt féreg.
- Milyen csinos kis pap jött, az Úr áldja meg, hogy van még irgalom a fiatalokban - kezd rá hátborzongató hangon. - Adjon nekem először belőle! Kéééérem...
A fiatalember letekint rá, szemrevaló arcán szenvtelen kifejezéssel, majd leguggol, hogy közelebb kerüljék a banyához.
- Pontosan mi ez a gyógyszer? - kérdi figyelmesen. - Miért ilyen jó, ha megkapják?
Visszafordulok a bokámat markoló fickó felé. Mindenki tudja, hogy édes gyógyszer nem létezik. Az orvosságok egytől egyig gusztustalanok. Gyanakodva méregetem a szerencsétlent.
- Volt neve is az édességnek?
- Neve? Nem.
Mintha csak attól tartanának, hogy elnyomják egymás nyöszörgését, a torz roncsok soha nem beszélnek egyidőben; tisztán hallom az öregasszony Astonienhez intézett, nyáladzó válaszát is.
- Azért fiam, mert ránk már nem vár semmi, csak az álmaink - mondja, meglepően összefüggőn. - A gyógyszer... elhozza az álmot, amiben még egészek vagyunk, fiatalok és erősek. Alszunk, álmodunk, néhányan pedig közben el is hagyjuk ezt az árnyékvilágot. Ki szebben... Ki kevésbé.
Pont úgy, mint Jeremiah. Helyben vagyunk.

- Jeremiah kért valamit ezért a gyógyszerért? - hallom a társam hangját.
- Mit kért volna? Nincs nekünk semmink... De odaadtuk, amit páran összekoldultak, és elvitte, ami a meghaltaknál volt.
- Milyen gyakran hozott ebből a... dologból? - vágok a szavába, feléjük fordulva.
- Nem tudjuk, milyen gyakran, tudják az álmok világában már másképp telik az idő. De elég gyakran.
Astonien sem tétovázik. Kívülről döbbenetesen összeszokottnak tűnhetünk.
- Itt mindenkinek adott a gyógyszerből?
- Mindenkinek.
Én jövök.
- Mindig egyedül jött?
- Mindig. Illetve volt itt az a helyes fiú is, a fiatalabb... Az is ezt kérdezte, mint maguk. Ilyesmiket. De egyszerre egy jött, egy ládával, aztán azt szétosztotta.
- Lucas atya? - kérdez rá a testvér. - Így hívták a fiatalabbat?
- Lucas... Te Greg! - sipítja el magát, behatározhatatlan irányba. - Hogy hítták múltkor azt a kispapot? Lucas?
- Az. Az volt. Mikor is volt? - jön a válasz valahonnan hátrébbról. Nem érzek késztetést, hogy átverekedjem magam odáig. A bokámról időközben lecsúszott a kéz, eszmélek fel közben.
- És róla tudnak valamit? Mikor volt itt legutóbb?
- Nemrég... Néhány nap? Talán egy hét. De már ő sem hozott a gyógyszerből.
A beszélgetésre többen figyelhetnek, mint gondoltam, mert újabb gazdátlan hang kapcsolódik be.
- De volt az az ember, emlékeznek?
- Melyik?
- Amelyik adott volna, de váltót akart. Meg az is kereste Jeremiah atyát...
- Hogy nézett ki? - csapok le erre durván, félbeszakítva Astonien testvért a kérdezésben.
- Nem szerzetes volt - hörgi valaki más. Kezd olyan érzésem lenni, haldokló lárvák vesznek körül. - Nagyobb volt, és erősebb; olyan fogdmeglegény. Nem is tudjuk, mit akart a gyógyszerünkkel. De elééég! Fájdalmaink vannak. Hát nem segítenek rajtunk?
- Azért kérdezzük mindezt, hogy segíthessünk - hallom a testvér kenetteljes válaszát, nekem azonban elfogyott a türelmem.
- Elmulasztom én mindjárt, ha tovább követelőzöl! - mordulok rá - Ezek nélkül az emberek nélkül nem találjuk meg az orvosságotokat, és akkor itt fogtok sínylődni, amíg föl nem kér benneteket egy táncra a kaszás! Szóval mondd: beszélt valaha bármelyikük is a szerről? Az pedig hogy néz ki?
- Hát nem beszéltek ezek... Csak kérték a pénzt mi meg nem adtunk, erre megrugdosta szegény Franket, bele is halt... - érkezik a válasz, majd az öregember is bekapcsolódik, közvetlenül mellőlem.
- A gyógyszer... Rózsaszín és fényes... És nagyon édes. Koromsötétben mintha még látnám is, ahogy dereng!
Leküzdöm a gondolatot, hogy kövessem a példájukat, és halálra rúgjam őt, amiért fél órája kell a fekélyes levegőjüket szívnom.
- Folyadék. Igaz?
- Igen.
A testvér ismét lefelé tekint.
- És milyen érzés, mikor megisszák? - tudakolja.
A válasz egyetlen pillanatot sem késlekedik.
- Csodálatos, fiam... - leheli a vén boszorkány áhítattal. - Mintha az angyalok felhőin pihennénk, utána elalszunk, és átkerülünk a csodavilágba, de fáj az ébredés, és nagyon vágyunk a következőre mindig. Ahhoz képest ezt a világ már csak árnyék.
Összenézek a fiatal atyával. Narkotikumok. Legszívesebben köpnék, egyszerre a bűztől és a nyomor ilyen mélységeitől.
- Ha volna lábad, hová mennél érte? - kérdem fennhangon, meglehetősen érzéketlenül. - Csak vannak köztetek, aki nem itt látta meg az Úr napját, hanem úgy ismeri az alvilágot, mint a tenyerét! Adjon kezet, és hozok neki a szerből.
Astonien Michelbergert nem kell nógatni, hogy a kezemre játsszon.
- Én is vele tartok. Meg fogjuk szerezni... de ahhoz tudnunk kell, hová menjünk.
- Az én időmben a ciszternákban tanyáztak - szólal meg megint a rongykupac. - De most... Ki tudja. A romok mélyre nyúlnak a város alatt.
- Hozzanak nekünk - tódítja az asszony. - Kérem. Legyenek irgalmasak, mint Jeremiah volt.
Elfojtom a késztetést, hogy felnyögjek. A város alatt?! Nincs olyan Isten, hogy én lemásszak a ciszternákba. Ha száz évig élek, akkor sem. Megdörzsölöm a halántékomat.
- Mire emlékszel? Kik vezették őket akkor?
- Fiam, ez már legalább húsz éve volt! Azok mind lógnak már...
Az ifjú pap közelebb hajlik hozzám könnyedén.
- Nem hiszem, hogy ki tudunk szedni belőlük bármi mást...
- Talán tényleg nem. De legalább nem tudtunk meg semmit - morgom bosszúsan, késéles pillantást vetve a szerencsétlenekre. - Ha nem lógnának, felkötném őket magam - horkantom csak azért, hogy dühönghessek. - Az Ég áldjon, leányom. Ha megtaláltuk a szert, látsz még.
A kölyökre nézek, aki idevezetett.
- Indulás. Vissza az utcára!

- Sikerült megtudniuk, hová tűnt Jerry atya? - érdeklődik a fiú őszinte arccal, ahogy hunyorogva megtorpanunk az utcán. Nem nézek hátra.
- Nem - jegyzem meg inkább, cseppet sem lenyűgözve. - Azt viszont megtudtuk, hogy valamiféle tudatmódosító szerrel tömte ezeket a nyomorultakat. Tudsz ilyenről, kölyök? Fiolákban árulhatják. Valami élénk színű mocsok.
- Ne mondják, hogy maguk nem tudják. Élénk színű fiolákban árulják az édes álmot. Egyszer az egyik kölyök lopott egy fiolával, de elcsípték és azóta nem láttuk.
Még a pimasz hangvételről is megfeledkezem.
- Édes álom? - visszhangzom töprengőn, de semmi sem jut eszembe. - Veszélyes, mint minden, aminek az alvilághoz van köze. Tudsz róla, kiktől lehet szerezni belőle?
Vállvonás.
- Drogdealerektől. Maguk szerint Jerry atya bajban van miatta?
- Meghalt.
- És Lucas is, a társa, aki a keresésére indult.
A fiú szutykos arcára szomorúság ül ki.
- Értem. Akkor ezért vannak itt igazából. Az atya sokat segített, tudják... Mások nem törődtek velünk.
Eltűnődik röviden, én pedig tőlem szokatlan türelemmel hagyom.
- Talán... Mondják... Segíthetek?
- Inkvizítor vagyok - jegyzem meg, mintegy mellékesen, mintha nem tudnám, a szegények hogy vélekednek a fajtámról. - Azért vagyok itt, hogy megtaláljam, mi okozza ezeket a halálokat. Ha az édes álom teszi, akkor arra tartok. Segíts, és nem maradsz jutalom nélkül.
Van spiritusz a fiúban. Megrázza a fejét.
- Nem nekem kell a jutalom. Hanem nekik odalent, a kicsiknek. Segítsenek rajtuk, én meg estig kiderítem amit tudok. Ha nem jövök, akkor már a halakkal alszom a Nordenflussban. Vissztalálnak?
Biccentek, mintha férfival alkudnék. A szegények közt nincsenek gyerekek.
- Segíts, és megkapod, ami jár, ha sikerrel jársz!

Hajnaltájban, talán már kora reggel érkezik vissza a szegényes környékre, ahol a fogadó is áll. Ahogy megtalálja az épületet, azonnal felrohan szobájába, az álmos csaposnak, aki épp elnyom egy ásítást, csak int egyet köszönésképpen, de továbbiakra nem méltatja. Túlságosan fáradt ahhoz, hogy most könnyed cseverészésbe kezdjen, ráadásként úgyse annyira kedveli a sovány férfit valamilyen oknál fogva. Valahogy nem nyerte el a tetszését, mint ahogy a hely sem azzal a rengeteg lesüllyedt személlyel a környező utcákban, de hát jobb hely drágább sajnos, így csak ez a lehetősége maradt. Csak a szokásos, ugye.
Ahogy felér a szegényes helyiségbe, azonnal behúzza a ronggyá használt, lukacsos, dohos függönyt, ami inkább emlékezteti őt egy elhasznált ruhadarabra, mint tényleges függönyre. Nem mintha gond lenne, lényeg annyi, hogy most valami a lehető legjobban kizárja a fényt, csak hogy aludni tudjon, és ez pont megfelelő arra a feladatra, hogy félig-meddig félhomályt teremtsen benn. Mondjuk ilyen állapotban még az is elképzelhető, hogy tűző napsütésben is képes lenne átlépni az álmok mezejére… Mindenesetre biztosra megy. Nem akar ismét úgy útra kelni, hogy kimerült.
Lerakja a dobozt az asztalra, ledobja a köpenyét a székre, az övet a ládika mellé teszi, néhány ruhadarabtól is megszabadul ideiglenesen, és még mielőtt elaludna, bezárja az ajtót, csak a biztonság kedvéért. Nem szeretne felébredve meglepetésekkel szembesülni. Tudja, hogy annyira feltűnően nem kutakodott, kevés helyen járt, nem is ártotta még bele magát annyira az ügybe, mégsem bíz semmit sem a véletlenre. Nem akar egyelőre tőrrel a nyakán kelni.
Ablakában ülő Voile fején még végigsimít egyszer, részben önmaga megnyugtatására, részben hálaképp.
Rámosolyog az állatra, ahogy érzékeli azt a furcsa ragaszkodást, ami összedolgozásuk alatt kialakult benne.
- Vigyázz most is rám, rendben? – suttogja, mire a madár megrázza magát elégedetlenül és ingerülten, mintha még mindig nehezére esne elviselni gazdája közvetlenségét.
Halkan kuncogva elfordul, odalépdel az ágyhoz, pillanatokon belül bebújik a takaró alá, fejét a párnába fúrja fáradtan, és még jólesően nyöszörög egy kicsit a lefekvés okozta kellemes érzés miatt, mielőtt átengedné magát a teljes sötétségnek és tehetetlenségnek.


Bűbájosok.
Egy darabig eltart, míg rábukkan a helyre, viszont szerencsére a környéken ismerősek hamar meg tudják mutatni neki, merre is van pontosan ez a fogadó, így sok időt sem rabol el a felkutatása. Ahogy meglátja, azonnal meglehetősen bájosnak találja kívül-belül az épületet, és rögtön hozzáteszi gondolatban: kintről kellemes pompával jelzi a lakóknak és vándorlóknak, hogy ez bizony, nevéhez méltón egy bájosan drága hely, bent pedig, gyorsan körbeszemlélve megmondhatja, hogy az árak még borsosabbak, mint azt először hiszi a betévedő. Fene se gondolta volna, hogy Ingrid egy ilyen helyre akarja rángatni, egy ennyire drágára… Már tervezgeti, hogyan veszi rá a nőt, hogy egy olcsóbb fogadóban üljenek össze tanácskozni, mert hogy ő egyszer sem tud ilyen költséges estéket vállalni, az is biztos. Örül, ha megél abból, amije van! Persze ha nagyon ragaszkodik ehhez, akkor áldása rá; kihasználja a lehetőséget, hogy előkelőbb körülmények közt étkezhet.
Vár, talán egy órát is, mikor megunja az egészet. Egy kedves, mégis kissé gőgös pincér is már rákérdezett ez alatt, hogy segíthet-e valamiben, de gyorsan elkergette azzal a válasszal, hogy csak valakit keres, és majd vele közösen találnák ki, mit is rendelnek majd. Megértő biccentés volt rá a válasz, utána meg már nem is találkozott vele szemtől szemben, csak úgy távolról, mikor épp elkapta tekintetével az alakját, de túlzottan nem érdekelte a továbbiakban. Az alacsony, vörös köpenybe burkolózott szőkeséget kereste végig, azonban ő nem jött el, így rákényszerült a távozásra.
Ideje lenne akkor továbbállni. Mondjuk kissé feszült, ezt nem tagadhatja, elvégre mi van, ha rajtakapták valamin, és elvitték? Mi van, ha bajba keveredett már most, ilyen hamar? Hogy olyan helyeken kutakodott, ahol nem kellett volna? Elég vakmerőnek tűnt a határozott kiállása miatt, de lehet, ő ismeri ennyire félre már most, rövid ismeretségüket követően.
Megrázza a fejét. Csak ő olyan paranoiás, valószínűleg ismételten feltartják őt az ispotályban, bár… Ez valószínűtlen, alig kezdődött el az éjszaka, és bárhogy próbálja elképzelni, megmagyarázni, mindenféleképpen itt kéne lennie, elvégre minek ment volna a munkahelyére, ha ő maga is meggyőződött arról, hogyha elmenne munkaidő közben, úgysem engednék?
A lényeg, hogy nincs itt. Nagyon reméli, hogy nem keveredett olyan ügybe, aminek ő nem tud utánajárni, vagy amibe nem tud időben beavatkozni. Még a biztonság kedvéért azért meglátogatja az ispotályt, hátha mégis erről van szó, hátha csak megfeledkezett a találkozóról, és ösztönösen, rutinszerűen a gyógyítók és betegek otthona felé vezette lépteit, amint leszállt az éj.


Az elkeveredés a Bűbájosokból az ispotályig ismét egy nehezebb hadműveletnek bizonyul, de sikerül eltalálnia odáig. Ott megkérdezi a gyógyítótól, akivel épp szembekerül – és aki sajnos Griselda –, hogy látta-e a vámpírnőt, viszont ő csak felhorkan ennek hallatán, és néhány szitokszót követően kinyögi a választ is nagy gőggel: nem, legalábbis aznap még nem futott bele.
Nem túl jó ez a felállás. Öt üvegcsét adott neki még tegnap, ami komoly veszteséget jelent, ha nem kerül elő, és nem szívesen bánná meg az átadásukat. Ha fel akar készülni a legrosszabbra, akkor bizony muszáj arra is gondolnia, hogy esetleg még az is megtörténhetett, hogy meglépett velük, hogy a saját malmára kísérletezzen velük, míg Alicia felhasználná az ügy felgöngyölítésére… Bármi lehetséges sajnos, és meglehetősen pesszimista hozzáállása nem kifejezetten engedi, hogy nagyon pozitív okokra gondoljon, ami az eltűnéssel összefüggésbe hozható. Mindig csak a rosszat látja, de ilyen romlott világban aligha lehet mást megpillantani.
Összeszorítja fogait, és elégedetlenül távozik az ispotályból, közben eltűnődik rajta, merre is kéne vennie az irányt. Sok lehetősége nincs: vagy felkeres egy alkimistát – biztosan van a városban, kizárt, hogy ilyen nagy helyen ne legyen –, hogy megtudhassa az összetevőket, majd úgy keresse mind az ellenszert, mind a készítőjét, vagy elmegy oda, ahol kapta a ládikányi szert, és erőszakkal kutatja fel azokat a személyeket, akik hordják és csinálják ezeket. Nem úszhatják meg szárazon, tekintve, hogy olyan dolgot műveltek – akaratuk ellenére, de ez aligha számít –, amit nem bocsáthat meg. Ha ez nem lenne elég, akkor ott van a szülő is, akinek már csak azért is segít, mert ilyen keményen küzd azért, hogy a lányát visszahozza. Segíteni akar neki, mert tudja, milyen érzés, mikor tehetetlen, mikor csak várni – vagy még azt sem – tud, miközben tisztában van a ténnyel, hogy a rokon a haláltusáját vívja, és bárminemű támaszt aligha nyújthat neki.
A helyzetét és az esélyeit figyelembe véve az előbbi ötlet, miszerint egy alkimistát keressen fel, kevésbé kockázatos, mint a banda felkutatása, ahol jó esély van arra, hogy elkapják, majd eltegyék láb alól a problémás egyént. Először elmegy hát az italkeverők valamelyikéhez, aztán, ha még belefér az éjszakába, akkor még visszamegy ugyanabba a sikátorba, ahonnan kezdődött számára ez az egész, és talán még azzal a szállal is tud valamit kezdeni még most. A következő lépés pedig majd utána derül ki… Ha nem kerül előrébb egyikkel sem, akkor még nincs ötlete, mit fog csinálni, egyelőre azonban nem is kell ezen gondolkodnia. Az majd ráér akkor, ha sikertelenül járt mindkét úton.


Véletlenszerűen téved be egyik utcából a másikba, találomra, megérzéseit követve, kérdezősködni pedig nagyon nincs lehetősége, mivel errefelé pont alig járnak ilyen kései időben. Mindenesetre egy mellékutcában így is talál egy kis cégért, egy lombikot, ami bőven elegendő jele annak, hogy itt bizony egy alkimista dolgozik, és talán lakik is. Nem túlzottan kéne bíznia ilyen lecsúszott helyekben, azonban ő maga is hasonló, talán rosszabb körülmények közt szokta meghúzni magát, így egy szava sem lehet, drágább helyeket pedig nem engedhet meg magának. Ez végső soron még akár egy szerencsének is elkönyvelhető, persze az már más kérdés, fogadják-e őt még most, meg hogy mennyit kérnek a kísérletezgetésért… Már ha nincsenek tekintettel a városlakók épségére. Az ilyen körülmények közé szorultak azok, akik a leginkább megérzik az alkudozás lehetőségét, mint vámpírok az íncsiklandó vér illatát – ő pedig most pont olyan feladattal állna elő, aminek az esetében a legtöbb pénzt lehetne kihúzni belőle. Az már más, hogy ő inkább akkor hagyja ezt a szálat, és keres mást…
Megközelítve a helyet gyorsan megállapítja, hogy mostanra már zárnának, viszont egy próbát azért még megér, hátha meghallgatják, ha már kérését nem is teljesíthetik. Reméli, hogy azért tudnak neki segíteni, és elvállalják, hogy valamivel tovább maradjanak munkában csupán egyetlen szernek a megvizsgálása miatt – feltéve, ha többen vannak.
Kinyitja az ajtót, kopogás nélkül, ami talán tolakodónak tűnhet így, éjszaka, de nem akarja, hogy a kelleténél több másodperc és perc teljen el feleslegesen.
- Jó estét! - érkezik a bizonytalan köszönés, miközben óvatosan nyit be, tartva némileg attól, hogy a kései zavarás épp eléggé teszi ingerültté azt vagy azokat, akik benn vannak, hogy elzavarják, hozzávágva egy szilánkosra törő eszközt. Szerencsére semmi ilyenre nem kerül sor, ami hatalmas megkönnyebbülést okoz, sőt mi több, egészen kellemesen közlik vele, hogy már igencsak későre jár:
- Épp zárunk! Jöjjön vissza reggel! – Fiatalos a hang, furcsamód nem is ellenséges, inkább csak fáradtan közli mindezt. Persze nem hagyhatja, reggelig nem várhat ezzel, ha már a vártnál sokkal szívélyesebben üdvözölték, és csak akkor hajlandó tolni későbbre a kísérletezés időpontját, ha előkerül egy nyomós indok a miértre.
- Csak egy pillanatra szeretnék zavarni - próbál mosolyt erőltetni arcára több-kevesebb - inkább kevesebb – sikerrel, előkerítve a legjobb időhúzó eszközt, ami valaha létezett és létezhet. Jobbat ki se találhatott volna senki, és remélhetőleg ez elég meggyőző is lesz ahhoz, hogy legalább meghallgatásra kerüljön.
- Mondja gyorsan – áll elé a fiatal fiú, aki bizonyára inas, segéd itt. Érezhetően menne már haza, ami nem is csoda, ha egész nap itt gubbasztott – ő se szívesen lenne a helyében. Viszont… Ha ő itt van, akkor talán a mestere is a környéken lehet… Sőt, kell lennie, máskülönben ez a kölyök se tartózkodhatna itt elképzelése szerint. Legalábbis ő nem hagyna magára egy tanuló, képzetlen alakot egyedül egy felszerelésekkel teli helyen, ahol bármit tönkretehet a tanulatlansága, esetleges ügyetlensége miatt.
Egy darabig még nézi a gyermeki vonásokat, aztán persze hamar a lényegre tér – nem akarja sem mások idejét elvenni, sem a sajátját. Még van más környék, ahol próbálkozhatna, így ha itt nem jut semmire, akkor még szeretné megnézni a másikat, hogy találjon nyomokat. Addig nem nyugszik, míg nem jut hozzá valamihez, akár egy kis töredékhez vagy hamiskáshoz, akár valami nagyobbhoz, de már annyi is bőven elég, ha csak egy kis halvány valamit kap, amin elindulhat. Nincs egyetlen szabad perc sem, amit felesleges pepecseléssel tölthetne.
- Ha adnék egy kis üvegcsét, benne egy ismeretlen folyadékkal, azzal tudnának valamit kezdeni? – érdeklődik, miközben előveszi a három megmaradt fiola közül az egyiket, melyeket övére függesztett még reggel. - Például az összetevőket meg tudnák állapítani belőle? – Mutatja fel a kis tárgyat a fiú számára is jól láthatóan, aki erre látványosan elsápad. Meglepetten vonja fel szemöldökét erre, és eltűnődik rajta, hogy esetleg valami rosszat mondott ezzel, vagy csak maga az üveg látványa az, ami okozza mindezt. Nagy valószínűséggel ismerheti is a szert, legalábbis erre lehet következtetni a jelek alapján. Bár… Ki ne ismerné rajta kívül, aki csak most csöppent bele egy itt már olyan hétköznapinak tűnő dologba? Elvégre néhány hónapja már terjesztik.
- Nos, teljes összetételt nem, néhányat lehet kiszűrni. Ha szerencséje van, akkor többet is – magyarázza, és ez bőven elég neki; már ennyivel meggyőződött arról, hogy itt kell vizsgáltatnia. Ha sikerül néhányat megállapítani, akkor azok lelőhelyén talán kutakodhat, így csak remélni meri, hogy valami annyira jellegzetes dologból készült, amit nem feltétlen lehet máshol megtalálni, csupán egy vagy két területen.
- Örülnék, ha néhány kiderülne, de előtte... – kezdi, aztán gyanakodva vonja össze szemöldökét. - Valami baj van? - dönti kissé oldalra a fejét, nem tudván hova tenni a hirtelen falfehérré váló arcot.
Eleinte fejrázást kap válaszul, aztán megérkeznek a szavak is:
- Nem, semmi... – Nos, ez aztán válasz. - De... Tudja, mi az, ugye? – érdeklődik még reszketegen, amire a felelet egyértelmű.
- Néhány dolgot - biccent. - Elterjedt a fiatalság körében, sokan emiatt vannak az ispotályban, függőséget okoz, szép álmokat hoz... – sorolja azt, amire jutott, gyorsan és tömören, és így összegezve egyáltalán nem tűnik soknak az az információ, amit összegyűjtött. - Valamit kéne még tudnom róla? – Óvatos kérdés, remélhetőleg választ is kap rá…
Nem, megint megrázza a fejét, és ezek szerint nem tud semmi újjal szolgálni.
- Nem így értettem... – felsóhajt, és ezt ismételten nem tudja, mit kezdjen ezzel a reakcióval. Esetleg lenne valami, amit meg tudna osztani vele? Na meg mégis hogyan értette akkor? Vagy még mindig a szer hatása alatt van, és azért képtelen összekötni két információdarabkát, amelyek közül az egyiket észre sem vette? Vagy tényleg nem kapott semmit, amiből következtethetne egyikből a másikba? Kellemetlen, viszont csak várni tud, míg folytatja.
- Normál esetben elküldeném, hogy várja meg a mestert, de az öregnek jobb, ha nem keveredik ilyen kétes üzletekbe. – Hát ez igazán boldogító. Gondolkodhat akkor mégis azon, merre nézelődjön tovább, és ha a mai este még több borsot tör az orra alá, a célpont, akit elkap, nem fog valami jól járni a kegyetlen kifaggatás alatt. Eddig hol is tart? Ameddig nem hajlandó válaszolni, addig tépkedi le a körmöket? Jó, akkor még a tenyerét is átszúrja, és ha a következő helyen is sikertelenül jár, akkor még a füleitől is megszabadítja. Igazságtalanság, nem igaz? De ilyen az élet.
- Régen nagyon sikeres volt, tudja... De én nem vagyok benne biztos, hogy elég ügyes vagyok még – teszi hozzá, és igazat megvallva érthető a hozzáállása. Még csak egy inas – már ha helyes a következtetés -, így tényleg nem kéne a mesterét belerángatni mindenbe, ami még akár veszéllyel is járhat… Nem is fogja erőltetni. Bizonyára ő sem kockáztatna ebben az esetben a fiú helyében, persze ennek az óvatosságnak ideje már rég elmúlt. Már nincs nagyon miért és mit kockáztatni. Már nekromanta. Már csak egyetlen lépésével is kockázatokat tesz, egyetlen úttal is megadja az esélyét arra, hogy esetleg elkapják és megölik. A maradással ugyanez a helyzet…
Mindennek ellenére halványan elmosolyodik. Úgy tűnik, a fiú szívesen foglalkozna vele, ami azért jólesik neki, főleg úgy, hogy a tanítója védelmére is kel egyben, és ami meglepő, hogy őszintének tűnik. Nem látja benne azt, hogy valamit esetleg ki akarna sajátítani, bár nem is tudja, ebben az esetben mit lehetne. Felesleges most ezen tűnődni, itt nincs miért kétkedni a szándékokban.
- Nem erőltetem természetesen – kezdi, majd eljut a félő pontig. - Jutalmat se feltétlen tudnék adni érte, így ha el is vállalnád, bizonyára csak megköszönni tudnám – közli, és szinte már látja maga előtt, ahogy a fiú megrázza a fejét, és hallja, ahogy bocsánatot kér, majd megkéri a távozásra. Már-már fordulna is sarkon, mikor a kölyök megszólal, a vártnál sokkal másabb útra terelve a beszélgetést:
- A gyógyítóknak segít a kisasszony? – érdeklődik, és megtalálja ebben a lehetőséget, a megragadható pontot, aminek köszönhetően előrébb juthat az üggyel kapcsolatban. Talán. Persze a fiú még így is mondhat az utolsó pillanatban nemet, legfeljebb még jobban megszenvedi az a személy a szerencsétlenségek sorozatát, akit elkap, csak mert hiábavaló reményeket keltett benne ez a kérdés.
- Igen, és egy aggodalmas, figyelmes szülőnek – bólint, és bár az eleje nem épp őszinte, azért van benne egy töredéknyi igazság, mert hát… Felesleges titkolózni ezzel kapcsolatban. Az emberek egy részét, főleg a fiatalabb kölyköket ezekkel lehet megfogni, a felnőttek közt sajnos már roppant kevés van, akik vevők lennének erre. Ők már megtanulták, hogy ilyen szép dolgok nagyon ritkán vannak. Vagy egyáltalán nincsenek.
- Legalábbis próbálok valahogy – toldja még hozzá, és ahogy tudatosul benne, miket mond és miket gondol, nevetnie kell. Annyira… Szánalmas, hogy egy nekromanta ilyeneket csinál, annyira… Nem várt, annyira hozzá nem illő. Mondjuk… Nem tudja úgyse eldönteni, hogy ő most tényegesen halálpap-e, vagy legbelül még mindig a sötét tündék egy igazi társa. Talán egyik sem igazán, talán mindkettő. Idővel bizonyára kiderül.
Vagy nem.
Újabb meglepetést okoz a következő: a fiú hozzá hasonlóan bólint egyet, majd becsukja mögötte az ajtót, ezzel gyakorlatilag közölve, hogy foglalkozik az üggyel. Elhúzza a függönyöket is, és még mindig képtelen elhinni, hogy a kölyök tényleg szeretné előrébb lendíteni az esetet. Egyszerűen… Képtelen felfogni.
Az épületben még van két lépcsősor, arra számít, hogy valamelyiken majd fel vagy le kell menniük, viszont egyik elképzelés sem az igazi. A földszinten van még egy ajtó, oda siet, és oda is hívja őt a gyerek.
- Ne itt elöl. A mester hátul készíti az eszközöket, szereti, ha besüt a nap, ott vannak az eszközei. – Hogy őszinte legyen, nem különösebben tudja ezt megérteni, elvégre nem nagyon ért az alkímiához – majd egyszer valamikor, ha eljön az ideje. Egyelőre csak úgy tesz, mintha tökéletesen tisztában lenne az elhangzottaknak a jelentőségével, és követi a fiút, és ösztönösen rakná el az üvegcsét, végül viszont csak maga mellé engedi kezét.
Bent azonnal megpillantja az elmosogatott felszerelést, mire egy másodperc töredékéig átfut az agyán, hogy esetleg mégis másnap kéne jönnie, mikor használatban vannak az eszközök, de ahogy a fiú elkezdi összeszedni, mi fog kelleni, inkább csendben marad. Ha már meg akarja csinálni, akkor hagyja, nem fog az utolsó pillanatban kis apróságok miatt meghátrálni, na meg ez egy jó lehetőség arra, hogy fizetés nélkül távozzon. Lehet, máshol talán sokkal ügyesebb kezek közé adhatná a szert, ott viszont rendesen el is kérnék az árát érte, efelől biztos. Ha sikertelen is, akkor is jobb itt, már csak a spórolás miatt is.
Gyorsan körbefuttatja pillantását a helyen, és a gyógyító otthonára emlékezteti egy kissé: a falra felszerelt polcokon gyógynövényes üvegeket talál, azonban némileg másabb is: rengeteg az olyan növény és ásvány, melyeket korábban nem látott a szülőnél, és ezektől furcsább a benti levegő is. Egyáltalán nem véli kellemetlennek, csak szokatlan ennyiféle gyógyhatású – vagy éppen mérgező - anyag illata együtt, melyről már kevésbé jut eszébe anyja dolgozószobája.
- Akármi is legyen, előre köszönöm a próbát, és hogy ilyen későn vállalkozol rá – mondja némi vizsgálódás után, elvégre ha jutalmat nem is tud adni, ennyi kijár a kölyöknek mindezért.
Különös ezt a segítőkészséget tapasztalni… Szokatlan ebben a torz világban. Szokatlanul tiszta tulajdonság.
A fiú közben összeállít egy lombikot, majd megnézegeti, milyen porokra is lesz szüksége. Kezét végül az üvegcse felé nyújtja, mire átadja neki gondolkodás nélkül – már percekkel korábban beletörődött abba, hogy nagy esély van az információk nélküli végkimenetelnek.
- Van, ami talán fontosabb, mint a gazolás a kertben - jegyzi meg, és csak ötlete lehet, hogy a mestere az, aki állandóan ugráltatja újabb és újabb hozzávalókért. Nyilván később ez is a hasznára lesz, elvégre ez ismerettel jár, de amíg ő maga nem gyakorlott, addig nem érzi jogosnak a beleszólást a tanulásba és a tanításba. Ő csak egy egyszerű polgár jelenleg.
Bárcsak annak nevezhetné magát őszintén.
- Addig üljön le oda nyugodtan... – mutat egy székre hátrébb, mire Alicia tekintetét odafordítja. - Szólok, ha megtudok valamit – teszi még hozzá, aztán a lombik felé fordul.
- Rendben - biccent, és helyet is foglal, lábát combnál keresztezve, rákönyökölve, behunyt szemekkel várakozva, és míg nem szól a tanonc, addig a gondolatai uralják elméjét.


Hosszabb idő telik el, talán fél óra, de lehet, van az már egy is, amit maga mögött tudhat, közben a szer fájdalmasan édes illata belengi a szobát, és furcsamód az ízét érzi meg. Szerencsére nem olyan erős és tömény, csak afféle emlékeztető, hogy micsoda borzalom is ez az anyag, így nem is alszik el tőle, éber marad továbbra is. Ezzel alapvetően nem lenne baj, azonban meglehetősen kellemetlen újra megízlelni azt a túlzott édességet, mely kifejezetten zavarja. Nem tud megszabadulni az emlékektől, és legszívesebben most azonnal elindulna felforgatni a várost, hogy megtalálja az eladókat, csak hogy enyhítse a keserű képek és álhitek okozta fájdalmat az árusok megfélemlítésével.
Aztán lépések. Föntről, bizonyára valaki az emeletről lépdel le a lépcsőn, ami bizony nem sejtet semmi jót. A fiúra tereli tekintetét, azonban ő mintha meg sem hallaná, és jobban megnézve ragadnak le a szemei a szerencsétlennek – bizonyára túl közel volt és túl sokat szívott az anyagból. Feláll a székről, odamegy hozzá, finoman megérinti a vállát, nehogy megijedjen tőle, kissé még hátrébb is húzza az eszközöktől, hogy elnyerje a teljes figyelmét.
- Valaki jön le - mondja halkan, remélve, hogy nem fognak rájuk nyitni pont most, mert vélhetően a mester az, aki lecammogott az imént. El tudja képzelni, hogy mennyire dühössé válna, ha megtudná, hogy a kölyök még itt tevékenykedik egy ilyen szerrel…
A fiú felkapja a fejét erre a pár szóra.
- Ez baj – nyögi ki, és mintha csak idéző szavak hagyták volna el a száját, úgy jelenik meg erre egy szakállas vénember, aki durván megrántja az ajtót, és hőbörögve lép be. Ruhái alapján már valószínűleg aludni készült, amire főként a fején üldögélő hálósipka utal. Normális körülmények közt gondolatban megjegyezné, milyen nevetséges látványt nyújt így összességében a külseje, a jelenlegi körülmények között azonban cseppet sincs kedve kacagni ezen.
- OSTOBA KÖLYÖK! MÉGIS MIT KÉPZELSZ, MIT CSINÁLSZ? – Úgy ordít, hogy legszívesebben a fülére tapasztaná kezeit, annyira váratlanul éri ez a hirtelen zajongás. Hozzászokhatott már a kocsmákban ehhez, de a hosszú csend után nehezére esik a váltás és annak kibírása – csodálja, hogy a dobhártyája nem sérült még meg. Azon meg már meg sem lepődne, ha kiülne pár másodpercre a fájdalmas grimasz az arcára, annyira elviselhetetlenül rikácsol ez a vénség.
- Mester, én csak... én csak... – hebegi, de nem tudja eléggé összeszedni a gondolatait ahhoz, hogy értelmes választ tudjon adni. Bizonyára túlságosan elkábította a szer, amivel ez idő alatt kísérletezgetett.
Nem hezitál: ösztönösen a fiú elé emeli kezét védőn és határozottan, és már megint csak nevetni tudna saját magán. Hányszor elhatározta már, hogy nem fog segíteni, hogy csak a saját érdekeit fogja nézni, hányszor eldöntötte már, hogy nem lesz hajlandó senkinek sem még egy kicsit sem segíteni, és erre újra és újra beleesik ugyanabba a hibába, amit újra és újra megbán.
- Én tartozom bocsánattal, én erőszakoskodtam, hogy kezdjen valamit a hozott anyaggal zárás után – kel a védelmére megtartva a magabiztos vonásokat, hangjában is felvéve ugyanezt. Legalább a kölyköt nem kéne bajban hagyni, ha már az ő hibájából került ide.
- És egy lány csinos pofijáért már mindent, mi? – Nem tetszik neki a hanghordozása és a rejtett utalás, miszerint kihasználja testi adottságait, valamint az, hogy beszéd közben még mindig a fiút nézi, holott hozzá intézi a szavakat. Szívesen szólna miatta, de inkább lenyeli a kellemetlenkedő megjegyzést, ráhagyva a vénfazékra az egészet. Gondoljon, amit akar, az ingerültségnél és a vitázásnál fontosabb a feladata.
- Ültesse le valahova – mondja aztán váratlanul, mire meglepetten pislog a kölyökre egy rövid idő erejéig, de már teszi is azt, amit mondtak neki: leülteti. - Mit hozott neki? – érdeklődik jóval komolyabban és halkabban, de ugyanolyan haragosan, ezúttal már felé fordulva, mintha csak megérezte volna, mit gondolt az előbb.
- A mostanában elterjedt szerből – válaszol, és bizonyára nem kell ecsetelnie, melyikről van szó. - Szeretném kideríteni, mi ez. A gyógyítóknak próbálok segíteni - teszi még hozzá gyorsan, mielőtt vádaskodásba vagy más, sértő megjegyzésekbe kezdene, a másik arcát fürkészve viszont nem vél felfedezni ennél is nagyobb felháborodást.
- Nem is rossz... Nem is rossz... – motyogja a lombikot nézve, utána ismét felé fordul. - De lehet, hogy Peter segít magának szívességből, de én nem fogok – Igen, az valahogy várható volt, hogy a tanító nem lesz olyan segítőkész és kegyes, mint a kölyök. Persze érthető, elvégre ez a munkája, valamiből pedig meg kell élni, nem igaz? Ő sem dolgozna ingyen.
– Vagy fizet, vagy távozik – érkezik a kegyelemdöfés, ami elgondolkodtatja az este további részéről.
Alsó ajkába harap. Attól még, hogy érthető, elég rossz, hogy fizetnie kell, hiszen ő csak egy mezei kis nekromanta, vagyona alig-alig van, mert a szállást és az étkezést valahogy állnia kell, munkalehetőség meg gyakorlatilag nincsen, pláne az ő életmódjával és céljaival…
- Mennyit kér? – kérdez rá halkan, félve egy kifizethetetlenül magas ártól.
- Mennyije van? – érkezik a visszakérdezés. - Áhh, felejtse el, mutassa, mit akar, és attól függ az ár, mennyit kell dolgoznom ezekkel a köszvényes kezekkel.
Hirtelen csak pislogni tud, mert nem tudja hova tenni ezt a hirtelen váltást. Tulajdonképpen akkor most… Mi is folyik itt egyáltalán?
A lombikra tekint, ott már nincs semmiféle szer – úgy tűnik, elforrt az egész, így arra kényszerül, hogy a maradék kettőből még egyet odaadjon, ezúttal viszont az öregnek, a gyakorlottnak, és remélhetőleg ez már használható eredménnyel is jár. Nem fűlik hozzá túlzottan a foga, de más választása sincs, az utolsót pedig tartogatja addig, ameddig csak lehet, megvezetésre és másra használva, ha úgy adódik, de hogy nem adja senkinek, az biztos.
- Csak hogy miből készül, hogy mi az, ami kiváltja ezt a hatást - bök fejével a fiú felé, közben leveszi az egyik üvegcsét övéről, és átnyújtja a férfinak, belül elégedetlenkedve a felmerülő helyzet miatt. Nem találja túlságosan kedvezőnek, hogy háromból kettőt egy éjszaka el kell használnia, főleg amiatt, mert a vámpírnőnél is felejtődött öt darab… Komoly kiesés.
- Csodálkozom, hogy a fiú elvállalt egy ilyen munkát, ehhez még messze nem elég képzett. – Őszintén? Ő is csodálkozik. Egyáltalán nem számított arra, hogy elvállalja, pedig még csak nem is ajánlott fel neki semmiféle jutalmat. Így átgondolva talán az is lehet, hogy valami rokona van az ispotályban, és ha már ennyit megtehet…
Túlbonyolítja. Lehet, csak gyermeki naivitásról és kedvességről van szó, átlátszó kedvességgel megvezethető lélekről, más pedig nem áll a háttérben, pusztán a jóakarat.
- Közben ott van egy élénkítő ital a polcon, adjon neki, jobban lesz! – teszi még hozzá, miközben elveszi tőle az üvegcsét, majd a lámpás felé tartja. Forgatja egy kissé, nézegeti, vizsgálgatja, és míg a nő a fiolák közt keresi a megfelelőt, a férfi hangos, hosszan tartó nevetésben tör ki.
- Hát ez egyszerűen hihetetlen!
Furcsállón tekint rá, kezében már az élénkítővel. Egyszerűen nem tudja, mi a baja, azt viszont biztosra veszi, hogy tud valamit, valami olyat, amit mindenképp ki kell húznia belőle, mert előre fogja vezetni.
- Mi olyan nevetséges ebben? - érdeklődik, majd odahajol a fiúhoz, óvatosan átadja neki az italt. - Ezt idd meg - mondja neki halkabban, a kölyök pedig csak bólint, és lassacskán eleget is tesz az utasításnak.
Visszafordul az öregember felé, eltűntetve a fiú felé mutatott kedves oldalát és vonásokat, határozottan szemlélve a másikat, aki válaszra sem méltatja. Helyette kibontja az üveget, megszagolja, és már ekkor rossz érzése támad, de nem akar közbeavatkozni. Akkor, mikor már az ujjbegyére cseppent egy keveset, utána pedig megkóstolja, azonnal el akarja venni tőle a szert, mielőtt meginná – valamiért ez az érzése támad a látványtól. Nem kicsit tart attól, hogy tényleg ledönti az egészet ahelyett, hogy megvizsgálná alaposan, egyelőre azonban nem mer mit tenni, elvégre ő csak egy érdeklődő, akinek fogalma sem lehet az eljárásokról. De majd legközelebb hoz valami mérget… Azt kóstolgassa!
- Igen... – kezdi. - Kétségtelen... Hogy rohadna meg az a szemétláda! – válik hirtelen ismét haragossá, és egy hirtelen mozdulattal a falhoz vágja az üvegcsét, ami pont a feje mellett repül el. Nem sok híja volt annak, hogy eltalálja…
A fiola éles csattanással összetörik, a rózsaszín lötty meg már a következő pillanatban a falról csorog lefelé – ennek a látványa azonnal felhúzza, és nem sok választja el attól, hogy üvöltve számon kérje a mestert, hogy ez mégis mi volt, hogy ezt mégis hogy képzelte. Persze azonnal eszébe jut, hogy ezzel csak rontana a helyzeten, így lenyeli a kikéredzkedő, kellemetlenkedő megjegyzéseket, a kiülő indulatos vonásokkal azonban nem tud hirtelen mit kezdeni.
- Kiről van szó? – érdeklődik a lehető legfagyosabban, ami tőle telik ezek után, leküzdve minden haragot és ingerültséget.
- Ó, csak az én drága barátomról, Eugene-ról – felel már-már sértetten. - Aki mellesleg egy utolsó mocskos tolvaj, és úgy látom, éppen mások kárára gazdagodik meg – teszi még hozzá, hogy rombolja egy kicsikét közkedveltségét – feltéve, ha van olyan neki. De érdekesnek ígérkezik ez a kis viszály, talán még a javára is válhat, így folytatja az érdeklődést erről, hiszen talán megtalálta a személyt, akit keresnie kell. Aki felelős azért, ami most folyik Hellenburgban.
- Eugene? - motyogja halkan. - Együtt fejlesztették ki? - utal a szerre, gyorsan kiderítve, valóban jó nyomon jár-e.
- Nem – hangzik a határozott válasz, ami némileg elkeseríti. - Vagyis... Mondhatjuk – teszi aztán hozzá bizonytalanabbul. - Én nem ezt fejlesztettem. Nem ezért. – Hát miért? Mert az látszódik rajta, hogy valóban nem ezt akarta, feltéve, ha ez nem egy jó álca, amit felvett.
- Mi volt az eredeti szándék? - egyenesedik fel, és még óvatosan hátrapillant a mögötte lévő rózsaszín pacára. Magában elfojt néhány szitkot, ahogy a düh újfent fellángol – még így, hogy érezhetően forró nyomra bukkant, bánja, hogy odaadta neki a szert. Nem kellett volna széttörnie, és ha olyan helyzetben lenne, bizonyára megidézne egy csontvázat vagy egy másik szörnyet, hogy ráijesszen, nem érdekelve, hogy a kölyök is itt van. Egyszerűen csak fel akarja koncolni, most azonnal, de türtőzteti magát. Elvégre ő egy higgadt személyiség, nem igaz?
Francokat. Ilyen helyzetekben aligha bírja megállni a helyét, pláne, ha még zaklatott is. Esélytelen, hogy megtartsa végig fagyos mivoltát.
- Inkább kísérlet volt, mint konkrét szándék – felel. - Olyat akartam, ami enyhíti a fájdalmakat, és segíti a pihenést, ameddig a gyógyítók dolgoznak. – Ennél önkéntelenül is megenged egy halvány mosolyt. Ritka madár az, aki jót akar, aki ilyen önzetlen célokra használná fel a tudását. - De még kísérleti fázisban volt, új alapanyagokat kerestem, hogy továbbfejlődjön a tudományunk – meséli. - A különleges gombák voltak a szakterületünk, nekem és Eugene-nak. – Rossz sejtése támad a különleges gombák emlegetésétől. Bizonyára a régi emlékek miatt, és csak remélni meri, hogy nem arra kerül sor, amire gondol. - De ellopta a kutatásaim! Az egészet! - csattan fel ismét haragosan, és így, utólag nem is meglepő ez a fordulat. Két társ, egyikük elkezd riválisként tekinteni a másikra, és hogy ő legyen a sikeresebb, ellopja a tehetségesebb és ügyesebb munkáit… A történet már-már könyvbe illő, és ilyenkor jön rá, hogy mennyire valóságosak ezek az esetek.
- Ezt sajnálattal hallom – közli, a komoly hang viszont nem épp arra enged következtetni, hogy valóban így gondolná, de ezzel nem is törődik most. Nyomok és információk kellenek, és már tudja, mivel fogja meg az alkimistát.
- Mindenesetre... – tart egy kis hatásszünetet, levegőt véve. - Most visszafizethet neki, ha akar, viszont akkor segítenie kell információkkal – mondja afféle árként, ha már nyeregbe került. - A többiről gondoskodom.
- Milyen információkkal? Ha ezt drogként árulja, akkor Eugene már rákapott a váltó édes ízére, mialatt én itt nyomorgok! – válik ingerültté, ugyanakkor elkeseredetté. - Már nem tudja tönkretenni – közli borúsan, ebben azonban erősen kételkedik.
- A legelterjedtebb portékákat és legbefolyásosabb árusokat érheti a legnagyobb csapás. – Talán balgaság, de aki a legtöbbet kockáztat, annál több az esélye annak, hogy elbukik. Az ilyeneknek többnyire nincsen második terv a fejükben, mert biztosak a saját sikerükben és biztonságukban, valamint abban, hogy semmi sem húzhatja keresztbe a számításaikat. Aztán persze jönnek a kellemetlenkedő személyek, aminek szerepét most Alicia fogja magára vállalni… Szinte már érzi szájában a káröröm édes ízét, mikor meglátja ennek az Eugene figurának a kétségbeesett, dühöngő arcát, és élvezi a tényt, hogy minden az ő kezébe kerül – hogy mindent tönkretehet.
- Biztosan el tudjuk érni, hogy beszüntessék a gyártását, mindemellett kifejleszthetne ellenszert is, természetesen nem ingyen adva. Sokaknak szüksége van rá, csak nézzen be az ispotályba, ha nem hiszi - biccent egyet jobbra, kicsit megnyomva ezzel a javaslatát, azonban biztosra veszi, hogy nem a mutatott irányban van az emlegetett épület. - A gyógyítók szintén kapkodnának érte – teszi még hozzá, majd kis szünetet hagy, hogy a férfi gondolkodhasson egy kissé a kihasználható lehetőségeken. - Mit gondol, megosztotta az elkészítésének titkát mással? – érdeklődik, mire először elégedetlen horkanás a válasz.
- Biztos, hogy nem. – Szinte látja már hozzá a fejrázást, ez a tény pedig meglehetősen kedvező, elvégre ha a férfit elintézi, akkor nem lesz ki megörökölje a felépített üzletet. - De nem is tudná más elkészíteni, ez már nagyon magas szintű tudomány – magyarázza, amitől még jobban felbuzdul. - A gyártás beszüntetése lehetetlen, hacsak meg nem öli... Túl jól kereshet vele – sóhajtja, azt persze nem áll szándékában elárulni, hogy bizony nagyon szívesen venné kezelésbe a gyártót, egészen addig, míg ki nem múlik a kezei, pontosabban az élőholtjai fagyos ujjai közt. - Ellenszer... – tér aztán arra elgondolkodva, ami talán a leginkább érinthetné őt. - Talán. – Hát… Nem túl biztató, de az is valami, hogy eltűnődik rajta. - De mikor utoljára láttam, még kísérleti fázisban volt – mondja, és már hallja, hogy ebből bizony nemleges válasz lesz. - Az élénkítő ital biztos jót tesz, nézze, Peter is egész jó színben van már… - A fiú emlegetésére odafordul, és elmosolyodik, hogy már nem olyan kába, mint pár perccel korábban volt. -…, de félek, a túladagolás ellen nem tehet semmit. – Igen, valahogy sejtette előre, hogy ez lesz a válasz, mindenesetre ő azért még próbálkozik, hátha, és ha talál még szert a közelben, akkor visszahozza neki. Legrosszabb esetben még azt is megteheti, hogy megfenyegeti és rákényszeríti Eugene-t az ellenanyag kifejlesztésére, vagy fene se tudja. Viszont annak az apának segíteni akar. Ellenszert akar neki vinni, hogy a lánya felépülhessen.
- Ha nem is a megölés, de az elkapása, majd tömlöcbe vetése is megoldás lehet – mondja, nem tudván, miként reagál a másik a szavaira. Lehet, érzékenyen érinti néhai társának meggyilkolásának gondolata, bár a tény miatt, miszerint ellopta az összes eddigi jegyzetet, nem hinné, hogy ez akkora problémát jelentene az öreg számára. Még az is lehet, hogy kívánja is a másik csúfos végzetét, így ha ténylegesen engedélyt kap rá, akkor szíves örömest teszi el láb alól az illetőt, persze a saját módszereivel.
- Bár a fönti nagyokosok döntésképességében kételkedem... - jegyzi meg epésen és szemeit forgatva, egyértelműsítve, mennyire lenézi a magas rangban, puha, kényelmes székben üldögélőket. - Amúgy a korábbira visszatérve: ezek szerint gombafélékből készül? – érdeklődik aztán azonnal, mielőtt a férfi helyteleníthetné hozzáállását. Van elég tapasztalata már, nem akarja hallani az állítólag idősebb és tekintélyesebb személyek „hitelesebb” pletykáit.
- Szinte biztos, hogy van benne, igen – bólogat. - Azokat kutattuk. Az alapja biztos valami más, de nem hiszem, hogy témát váltott volna, ha már elvitte a jegyzeteimet és mindent... – morogja a végén elégedetlenül, de ő lehet igazán az, ha a következő kérdésére igen a válasz.
- Merrefelé kutatták? Nebelwald és környékén? – Fájdalmasan cseng a hangja, azonban lehet, csak ő érzékeli annak.
Nem akar visszamenni arra az átkozott helyre, de úgy tűnik, újra és újra oda vezet az útja. Szinte hallja, ahogy az égben lévő gonosz banyák és vénemberek röhögnek rajta. Hogy a Mennyben-e? Nem hisz benne, de hogy valaki előszeretettel játszadozik a gyengepontjaival, abban biztos. A sors? Az élet maga? Ki tudja, talán most is csak a nekromanták balszerencséjéről van szó.
- Dél-Nebelwald és a mocsár, meg még barlangok.
NE! CSAK EZT NE!
Az istenekre már, ezt komolyan nem hiszi el. Érzi, érzi már most, hogy Nebelwald lesz a cél. Ki a fene az a személy, aki a mocsárban akar kísérletezni és gyártani? Onnan még elszállítani is iszonyatosan nehéz, de tény, jól lehet ott rejtőzködni, na meg nem is gondolna senki arra, hogy épp ott bújt meg. Persze nem hinné, hogy ott lenne a megoldás… Nincs akkora szerencséje, hogy ott legyen, már csak azért sem, mert nekromantákkal teli hely, ami nem éppen lehet kedvező és biztonságos az egyszerű, profi alkimistáknak… Na meg Nebelwald állandó hívása is ott van, mintha csak vissza akarná csábítani őt szülőföldjére, majd maradásra kényszeríteni.
- Látta a színét? – érkezik a kérdés, ami felrázza őt kétségbeesett és ideges gondolataiból. - Majdnem biztos vagyok benne, hogy a gomba, amiből készül, foszforeszkál.
Menten elsírja magát. Nem akar visszamenni arra a mocsaras-erdős vidékre, arra a helyre, ahol fajtársai élnek, egyszerűen… NEM. Nem, és kész, nem megy oda.
- Édes Istenem... - motyogja orrnyergét masszírozva, beletörődve, hogy úgyse lesz más választása, ha el akar bánni azzal a fickóval. - Az pedig csak ott van, ha jól tudom. Nebelwaldban – jegyzi meg fanyarul, és már a gondolattól is irtózik, hogy arra a helyre kell utaznia. Vagy ez most egy vissza nem térő lehetőség, hogy mégis Freya után mehessen? - Van esély arra, hogy ott lenne ez a jómadár? – sóhajtja már-már belefáradva, hogy állandóan oda kell mennie, amelyik területtől minden porcikája sikoltani kezd.
- Megéri, ha az alapanyag termőhelyén főz, igen – bólint. Tényleg nincs más választása, mi…? Ne már…
- Azt hiszem, nem kerülhetem el azt a helyet... – rázza meg a fejét lemondóan. - Bár még le kéne szűkíteni, merre kéne keresni pontosan - eltűnődve emeli állához kezét, mert azért be kell vallania, hogy Dél-Nebelwald is meglehetősen nagy területet ölel fel, már ha nem felesleges arra kutatni, és nem ment el a megszokott helyről a kutató. - Azt esetleg tudja, hogy itt, Hellenburgban merrefelé árulják és mikor ezt a szert? – kérdez rá, hátha onnan nyomozhat tovább, csökkentve az átkutatandó területeket, gyönyörűen rákényszerítve az árusokat, hogy köpjék ki, merre vannak a fejesek, majd hozzájuk menni, és őket is addig kínozni, míg ki nem nyögik, pontosan hol is van az az Eugene.
Meg kell találnia, már csak azért is, mert súlyos vétket követett el ellene.
- Honnan tudnám? Most látom először – förmed rá. - De azt megismerem, amin dolgoztam – teszi még hozzá, mire csak bólint egyet. Nos, végül is akkor újra két lehetősége van, ami nem is olyan rossz: vagy azonnal Nebelwald, vagy a szerrel foglalkozó hellenburgi banda felkeresése, ezt még eldönti kicsit később. Egyelőre mérlegre kell helyeznie, egyiknek és másiknak mik az előnyei és hátrányai. Na meg… Ha jól védett a cél, talán egyedül semmire sem fog menni, bár… Amennyi élőholt most a szolgálatában áll… Taktikázással és ügyes húzásokkal talán van esély arra, hogy egyedül is tönkretegye a központi agyat.
- Nos, köszönöm. Ezzel roppant sokat segített – mosolyodik el halványan. - Ha valami eszembe jutott, akkor visszajöhetek még kérdezni? – érdeklődik, bár nem látja esélyét, hogy visszakeveredjen valami miatt, legfeljebb néhány üvegcsével, melyeket az ellenszer megalkotásához használhat.
Még esetleg külső leírásról faggatózhatna, de nagy a valószínűsége annak, hogy eltelt némi idő a most és a jegyzetek ellopása között, így a megjelenés is változhatott nem kicsit. Hiába kérdezősködne most, milyen is ez a figura, bizonyára nem jutna előrébb vele. Legrosszabb esetben Nebelwaldban úgyis beolvad a szerkereskedők közé, eleve nem volt más választása. Az más kérdés, hogy amint kevéssé gyanús a többiek számára, azonnal lecsap, kegyetlenül.
- Nem hiszem, hogy ennél közelebb tudnám vinni a megoldáshoz, de ha segíthetek abban, hogy tönkretegyem Eugene-t, akkor segítek. – Határozott, és ez tetszik neki, talán túlságosan is. - És ez az ára a munkámnak. Tegye tönkre.
Nem hisz eleinte a fülének. Még egy ideig visszhangzik elméjében az utolsó két szó, mire a benne lakozó szörnyeteg, melyet a nekromantaévek tápláltak, érdeklődve nyitja ki szemeit lelke sötétségében.
Tegye tönkre.
Tegyem tönkre.
Elmosolyodik, elégedetten és gonoszul. Mintha csak az Apostol közelébe került volna, ahhoz hasonlatos érzést kelt benne mindez. Mintha az ő fejét vehetné hamarosan, mintha végre elégtételt vehetne…
Nevetni akar. Most. Most azonnal kacagni, önfeledten és kirobbanón, akár egy megszállott.
Az engedély megadva, a préda szabad, ám egyelőre még bujkál kicsiny odújában. Még nyomoznia kell, hogy megtalálja a barlangját, de aztán, ahogy rábukkant, előcsalogatja, kiűzi onnan, a fejét levágja, majd trófeaként hozza vissza.
Édes íz terjed a szájában a gondolatra, ahogy a karmai közé kerülhet az alak, hogy azt csinálhat vele, amit akar, hogy addig tépheti, addig marhatja és szaggathatja darabokra, cafatokra, míg már sírva nem könyörög neki, hogy hagyja abba. Talán már az élete sem fog számítani… Talán a végére már a saját halálát kívánja majd, csak hadd fejeződjön be fájdalmas megkínzatása.
Várja. Akarja hallani a remegő hangot, a könyörgést, és ha nem figyelne oda, bizonyára kiülnének rá azok a tébolyult vonások az intenzív képzelgések hevében. Úgy nevetne… Úgy kacagna hangosan ezen beteg ok miatt, de majd kinn, néhány utcával odébb…
- Ahogy kívánja – hangzik még a negédes, hízelgő, elégedettséggel és gőggel telt válasz, melyből egyértelműen megállapítható, mit gondol: képes lesz rá.
Megöli.

Hozzászoktam a szegénységhez, a mocsokhoz gyerekkoromban, most mégis alig bírom megállni, hogy ne forduljak meg és rohanjak ki innen.
Kívülről pont olyan szenvtelen vagyok, mint eddig.
Bűz. Olyan bűz, ami nem egyszerűen a nincstelenség jele: ez a betegség nehéz levegője. Rothadást és halált, kínt érzek rajta.
Az ajkamba harapok, és rezzenéstelen arccal követem a püspököt. Mikor körbenéz, követem a tekintetét: holtakat látok. Nem nyomorékokat, nem roncsokat: ezek már mind halottak. Hogy még lélegeznek, esznek, képesek látni, talán még gondolkodni is? Mit számít? Ez nem élet.
Jót cselekednénk, ha egytől egyig legyilkolnánk őket.
Erőt veszek magamon. Próbálok elemzőn rájuk nézni, de nem látok semmit, ami hasznos lehetne... életkorban is pont olyan változatos ez a hely, mint a halál jeleiben, pedig tizenöten, ha vannak. Még csak azt se tudom róluk megállapítani, hogy férfiak vagy nők... legalábbis ilyen távolságból biztosan nem.
És nincs az az isten, hogy közelebb menjek hozzájuk.
Nyöszörgést hallok, méghozzá mellettünk. Odafordulok (talán kicsit túl hirtelen is), és látom, hogy Norven ruháját ragadja meg egy kéz, ami valamikor egy élő emberhez tartozott.
- Maguk... azért jöttek, hogy hozzanak még olyat, ugye? - a szavak se kevésbé halottak, melyeket a püspökhoz intéz. Olyat? Jó helyen járunk... még ha nem is tűnik úgy. - Nem láttuk a barátot napok óta... Már nagyon nagy szükségünk lenne rá.
Elvonási tünetek. Egyértelmű.
- Azért vagyunk itt, mert ő nem jött, így van - meglepően gyorsan érkezik a válasz. Ő sem akar túl sokáig itt időzni... talán most először értem meg. - Azt nem mondta, mit hozott korábban. De majd te elmondod. Ugye?
Enyhe fenyegetést érzek a szavakban, mégsem érzem szükségét, hogy közbelépjek. Csináljon, amit akar, felőlem akár fel is gyújthatja ezt a helyet... inkább megfulladok a füstben, mint hogy ezt a szagot érezzem sokáig.
- Gyógyszert. Édességet, amitől elmúlik a fájdalom, és tudunk aludni. EMBEREK! - kis híján összerezzenek a kiáltásra. Nocsak, eddig nem tűnt ilyen energikusnak. - Az urak Jeremiah helyett jöttek!
Na ne...
És beigazolódik a sejtésem. Egyszerre tör fel hörgés több halott torkából, s az az érzésem támad, hogy a terem élő húsmasszaként temet el minket. Ha ennyi függőt felhergelnek, abból semmi jó nem fog kisülni.
Egy vén nő kúszik ide. Nem ér váratlanul, nem ijedek meg... az egyetlen, amit érzek, az az undor.
- Milyen csinos kis pap jött, az Úr áldja meg, hogy van még irgalom a fiatalokban - libabőrös lesz a hátam. Nem akarok itt lenni. - Adjon nekem először belőle! Kéééérem...
Belém villan a játszott jellemem.
Így is, úgy is szenvedek tőlük. Akkor nem mindegy, mennyire?
Leguggolok, hogy közelebb legyek hozzá.
- Pontosan mi ez a gyógyszer? - nincs mese, ki kell szednem valamit belőlük. Csak arra kell figyelnem, hogy ne húzzam sokáig az időt. - Miért ilyen jó, ha megkapják?
- Volt neve is az édességnek? - kérdezi közben Norven.
- Neve? Nem. - felel az őt megszólító férfi (?). Hazugság. Ha a tudatlanságból származik is, azért hazugság.
Közben a vénasszony is összeszedi magát a válaszadásra.
- Azért fiam, mert ránk már nem vár semmi, csak az álmaink - igen, ő határozottan jobb állapotban van, mint a másik. Talán még menthető is... lenne - A gyógyszer... elhozza az álmot, amiben még egészek vagyunk, fiatalok és erősek. Alszunk, álmodunk, néhányan pedig közben el is hagyjuk ezt az árnyékvilágot. Ki szebben... Ki kevésbé.
Gyógyszer, mi? Méreg az, elmét megfertőző méreg, mely csak akkor gyógyszer, ha a saját maga okozott tüneteket enyhíti. De felfigyelek valamire.
Jeremiah és Lucas... pont így halt meg.
Igaz, ez nem magyarázza meg a fiatalabb pap testén lévő sebeket, de egyszerre csak egy problémára érdemes koncentrálnom.
- Jeremiah kért valamit ezért a gyógyszerért? - a kérdés inkább az, hogy ezek a nyomorékok tudták-e, mit kér Jeremiah.
- Mit kért volna? Nincs nekünk semmink... De odaadtuk, amit páran összekoldultak, és elvitte, ami a meghaltaknál volt. - nem. Ez túl szegényes fizetség ennyi drogért. Valaminek még kellett lennie a háttérben. És az biztos, hogy nem Jeremiah könyörületessége.
- Milyen gyakran hozott ebből a... dologból? - meglepő sebességgel pörögnek a kérdéseink, mintha begyakoroltuk volna. Nocsak, olykor az excellenciás úr is tud idomulni?
- Nem tudjuk, milyen gyakran, tudják az álmok világában már másképp telik az idő. De elég gyakran.
Hasznos információ, mondhatom. Ezek komolyan a szer szinte folyamatos hatása alatt álltak? Nem csoda, hogy úgy érzem, mintha mindjárt szétcincálnának mindkettőnket érte.
Várjunk csak... egyvalamiben még nem vagyok biztos.
- Itt mindenkinek adott a gyógyszerből?
- Mindenkinek.
Most már igen.
- Mindig egyedül jött? - ez tényleg érdekes. Ha volt valami társa, bárki... az jó nyom lehet. Mert Lucas csak akkor indult útnak, mikor Jeremiah már meghalt, ez egyértelmű.
Talán ő nem is volt függő, csak tőrbecsalták, beadták neki a szert, aztán mikor elaludt, sebeket ejtettek rajta, hogy úgy tűnjön, mintha az okozná a halálát?
- Mindig. Illetve volt itt az a helyes fiú is, a fiatalabb... Az is ezt kérdezte, mint maguk. Ilyesmiket. De egyszerre egy jött, egy ládával, aztán azt szétosztotta.
- Lucas atya? - csapok le azonnal a kérdéssel. - Így hívták a fiatalabbat?
- Lucas... Te Greg! - na, ezzel a kérdéssel megfogtam, Ennyire figyelnek a megmentőikre? Szép, mondhatom. - Hogy hítták múltkor azt a kispapot? Lucas?
- Az. Az volt. - nem látom pontosan, ki beszél, csak annyit hallok, hogy hátulról jön a hang. És ennyi bőven elég is. -Mikor is volt?
Nem érkezik Gregnek válasz. Kénytelen vagyok én is feltenni a kérdését.
- És róla tudnak valamit? Mikor volt itt legutóbb?
- Nemrég... Néhány nap? Talán egy hét. De már ő sem hozott a gyógyszerből.
Szóval megszakadt a beszerzési forrás? De mitől? Lucas túl messzire ment volna?
- De volt az az ember, emlékeznek? - most tűnik csak fel, hogy ezeket itt szinte mind érdekli a beszélgetés. De milyen ember?
- Melyik?
- Amelyik adott volna, de váltót akart. Meg az is kereste Jeremiah atyát...
Váltót? Egyre jobban érdekel, miért segített a két pap ezeknek. Mert ha volt valaki, aki tényleges pénzt követelt... akkor talán ő se látta volna meg a hasznát ennek az egésznek?
Épp rákérdeznék, de Norven félbeszakít... most először durván, erőszakosan, nem hagyva nekem teret. Ezek szerint nem csak engem érdekel ez a nyom.
- Hogy nézett ki?
- Nem szerzetes volt - újabb hörgés, lassan kedvem támad forró pálcát szúrni a füleimbe. - Nagyobb volt, és erősebb; olyan fogdmeglegény. Nem is tudjuk, mit akart a gyógyszerünkkel. De elééég! Fájdalmaink vannak. Hát nem segítenek rajtunk?
Nem mindenki olyan türelmes, mint a vénasszony... le kellene nyugtatnom valahogy.
- Azért kérdezzük mindezt, hogy segíthessünk.
- Elmulasztom én mindjárt, ha tovább követelőzöl! - a püspök viszont haragosan válaszol. Biztos jó lesz ez így? Mégiscsak az informátorainkkal beszélünk... - Ezek nélkül az emberek nélkül nem találjuk meg az orvosságotokat, és akkor itt fogtok sínylődni, amíg föl nem kér benneteket egy táncra a kaszás! Szóval mondd: beszélt valaha bármelyikük is a szerről? Az pedig hogy néz ki?
- Hát nem beszéltek ezek... Csak kérték a pénzt mi meg nem adtunk, erre megrugdosta szegény Franket, bele is halt... - felel neki a hátsó hang, s mintha nem is fájna neki Frank (akárki is legyen az) halála. Érdekes.
Ekkor szól közbe a Norven ruháját megragadó ember.
- A gyógyszer... - nem tetszik a hangja. Talán mind közül ő van a legrosszabbul. - Rózsaszín és fényes... És nagyon édes. Koromsötétben mintha még látnám is, ahogy dereng!
Vagy csak a drog láttatja vele azt a derengést.
- Folyadék. Igaz? - vajon milyen nehéz lehet neki nem széttaposni a beszélgetőpartnere fejét?
- Igen.
Akkor most én jövök. Franc a tárgyilagos információkra, engem az érzések, benyomások érdekelnek.
- És milyen érzés, mikor megisszák? - nézek újra az öregasszonyra, aki azonnal választ is ad.
- Csodálatos, fiam... - az áhítatos hangtól ismét kiráz a hideg. Veszélyes lehet az a szer.. - Mintha az angyalok felhőin pihennénk, utána elalszunk, és átkerülünk a csodavilágba, de fáj az ébredés, és nagyon vágyunk a következőre mindig. Ahhoz képest ezt a világ már csak árnyék.
Összenézek a püspökkel, s egy pillanatig látom rajta a leplezetlen undort. Szinte már megsajnálom, amiért a hivatalából ide küldték.
Szinte.
Megértés villan a szememben.
- Ha volna lábad, hová mennél érte? - ez a hang olyan érzéketlen, hogy szinte biztosra mondom: álca. Semmi kedve nincs velük beszélni, pláne alkudozni. - Csak vannak köztetek, aki nem itt látta meg az Úr napját, hanem úgy ismeri az alvilágot, mint a tenyerét! Adjon kezet, és hozok neki a szerből.
Egye fene, segítek én is.
- Én is vele tartok. Meg fogjuk szerezni... de ahhoz tudnunk kell, hová menjünk. - mondom, mintha tényleg összeszokott társak lennénk.
- Az én időmben a ciszternákban tanyáztak - ciszternák, muhaha! A lehető legjobb hely. Hogy miért engem kellett megtalálniuk ezzel a megbízással... - De most... Ki tudja. A romok mélyre nyúlnak a város alatt.
Azt meghiszem.
- Hozzanak nekünk - könyörög a vén banya. - Kérem. Legyenek irgalmasak, mint Jeremiah volt.
Valóban csak irgalmas lett volna?
- Mire emlékszel? Kik vezették őket akkor? - fejéhez emeli a kezét, hogy megmasszírozza a halántékát. Igen, Norvennek is pont annyi kedve van ehhez, mint nekem... de nincs választásunk.
Neki legalábbis nincs.
- Fiam, ez már legalább húsz éve volt! Azok mind lógnak már... - ...és jobban jártak, mint ezek itt.
Közelebb hajolok a püspökhöz (minő öngyilkos mozdulat).
- Nem hiszem, hogy ki tudunk szedni belőlük bármi mást...
- Talán tényleg nem. De legalább nem tudtunk meg semmit - ez a morgás az éles pillantással karöltve igencsak tiszta képet ad az érzéseiről. - Ha nem lógnának, felkötném őket magam. Az Ég áldjon, leányom. Ha megtaláltuk a szert, látsz még.
Efelől vannak kétségeim.
- Indulás. Vissza az utcára! - szól a kölyökhöz, aki idehozott minket.
Végre.

- Sikerült megtudniuk, hová tűnt Jerry atya?
Persze. Magam is láttam a holttestét. Vajon érdemes lenne elmondani neki?
- Nem - nem valami lelkes az excellenciás úr hangja, az már biztos. - Azt viszont megtudtuk, hogy valamiféle tudatmódosító szerrel tömte ezeket a nyomorultakat. Tudsz ilyenről, kölyök? Fiolákban árulhatják. Valami élénk színű mocsok.
- Ne mondják, hogy maguk nem tudják. - hogy mi van? Na szép, végig itt volt a válasz egy része az orrunk előtt. - Élénk színű fiolákban árulják az édes álmot. Egyszer az egyik kölyök lopott egy fiolával, de elcsípték és azóta nem láttuk.
Ja, valószínűleg még aznap a halakkal vacsorázott. Bár nem hiszem, hogy könnyű halála lett volna.
- Édes álom? - ha nem vágja pofán ezért a stílusért a gyereket, az már nagy szó. - Veszélyes, mint minden, aminek az alvilághoz van köze. Tudsz róla, kiktől lehet szerezni belőle?
- Drogdealerektől. - köszönjük a hasznos választ! - Maguk szerint Jerry atya bajban van miatta?
Norvenre nézek, tudatva vele, hogy ráhagyom a döntést: felfedjük-e az igazságot. S ő dönt is.
- Meghalt.
- És Lucas is, a társa, aki a keresésére indult. - folytatom. A fiú elszomorodik, mégis... különösen érettnek bizonyul. A szegénység segít felnőni, ezt már én is tapasztaltam.
- Értem. Akkor ezért vannak itt igazából. Az atya sokat segített, tudják... Mások nem törődtek velünk. - elhallgat, de egyikünk se töri meg a csendet.
Hagyjuk, hogy gyászoljon.
- Talán... Mondják... Segíthetek?
- Inkvizítor vagyok - szép volt! Most utált meg minket a kölyök. Vagy nem, de ahhoz jócskán kell lelkierő. - Azért vagyok itt, hogy megtaláljam, mi okozza ezeket a halálokat. Ha az édes álom teszi, akkor arra tartok. Segíts, és nem maradsz jutalom nélkül.
Szokatlan ez a fajta viselkedés Norventől. De a fiútól is, aki megrázza a fejét.
- Nem nekem kell a jutalom. Hanem nekik odalent, a kicsiknek. Segítsenek rajtuk, én meg estig kiderítem amit tudok. Ha nem jövök, akkor már a halakkal alszom a Nordenflussban. Visszatalálnak?
Sok gazdag tanulhatna tőle.
- Segíts, és megkapod, ami jár, ha sikerrel jársz! - biccent a püspök. Igen, határozottan szokatlan, hogy így egyezkedik egy utcagyerekkel... még a célt figyelembe véve is.
Ugyanakkor egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy szánalom nélkül tiporná el, ha nem lenne szüksége az információira.

Nem is kellett sokat várnom, hogy megkapjam az első feladatomat, ami az volt, hogy a három újonnan szerzett fajtársammal el kellett kísérnünk a szerzetes alakot, aki mint kiderült, nem volt más, mint Ignatius. Átfutott pár gondolat az agyamon, hogy hogyan tudnám megölni, de így, hogy bekerültem a belső körökbe, nem láttam sok értelmét, hogy gyors pénzt szerezzek a célpont kiiktatásával, és magamra haragítsam az egész város drogosainak és dealereinek társaságát, amikor hosszú távon sokkal jobban járhatok ezzel.
Meg is indultunk hát az város utcáit róva,
- Ez az első állomás, utána pedig a bordélyok következnek majd. De előbb a kicsik. – szólalt meg Ignatius. Kicsik? Talán akik kisebb adagokban vesznek? Azonban nem kellett sokat várnom, hogy megtudjam, hogy nem ilyesmiről volt szó. Pár apró kölyök bukkant fel a város egyik sikátorosabb részén, s egyenesen Ignatiushoz siettek, pár ládáért vásárolva. Váó… Jól kieszelték… Ki számítana arra, hogy kisgyerekek drogfutárok lennének?
 - Hát megvagy végre, drága barátom... – bukkant elő a semmiből egy alak. Amikor megpillantottam a felénk érkezőt, a mozgásából és a fal tégláiba belevágódó karmaiból le tudtam venni azt az egyszerű tényt, hogy ő nem egy kis esti szórakozásra vágyik, és vesz egy kis anyagot hogy rásegítsen az érzéseire, hanem bizony teljesen más szándékkal közelített meg minket. Nem tagadom, átfutott az agyamon, hogy talán mellé szegődhetnék, és közösen megpróbálhatnánk végezni velük, de még itt állt mellettem a frissen szerzett munkatársaim hármasa is, és a szerzetesről sem tudok semmit sem. És következtetve abból, hogy ő az egyik főnök, és valami baromi sok pénzt ígértek érte, bizonyára nem adná magát valami könnyen. Akárhogyan is néztem, pont jó volt így nekem a jelenlegi helyzetben.
- Szerintem eltévedtél fiú. - mondtam teljes hidegséggel az öreg elé állva, kiemelve rapíromat hüvelyéből.
- Nem hiszem, hogy barátok volnánk. – emelkedett fel mögöttem Ignatius.
- Dehogynem, drága cimborám ! - kezdett újabb szövegébe. - Minden egy nyári napon történt. Az ég csupa derű, és az ember arról álmodozik, hogy vajon milyen szép piros almákat vehetne most a piacon...
A srác részeg megjelenése és beszéde is jobban zavart, mint amennyit tűrtem volna. Sejtettem az elején, hogy nem lesz zökkenőmentes ez az egész szituáció, de nem gondoltam volna, hogy már a legelején valami akaratos sértett tag lép elő. Ekkor elkezdett valami monológba, de tippelve, hogy a többieket is annyira zavarja az egész jelenet, mint engem, szavába vágtam.
- Mindenkit kurvára hidegen hagy. És megmondta. Sehol sem vagytok barátok, úgyhogy el lehet szépen takarodni... - mondtam neki agresszívan kardomat magam mellett lógatva. Erre már társaim is mellém álltak, várva, mit lép az előttünk álló.
- Vigyázzatok, nem az aminek látszik! - szólalt fennhangon Ignatius, majd az érkező felé fordult. - Kedves barátom megnyomja a szót – Volnál olyan udvarias, hogy szavakkal is beszélsz, hogy a társaim is hallják? Csak a jó modor kedvéért. És most áruld el, mit akarsz, még sok a dolgunk.
- Mit is szeretnék, hát...egy jobb főnököt. Azt mindenképpen. Megvágni az aranyerszényt, élvezni a könnyű, de mocskos munka gyömölcsét. Nagyot akarok kaszálni, a te szereddel, egy egyszeri ajánlatban, és kéne némi gomba is, felpécizve azokkal a elf Flashbringer foszforeszkáló fajtákkal...
Úgy látszik a fiú nagyon nincsen tisztában a jelenlegi helyzettel. Még a hülye is látja, hogy nem úgy áll a szénája, hogy alkudozni tudjon négyünk ellen. Igaz, nem tudom, hogy ki ő, honnan jött, mit tud, de abban biztos vagyok, hogy amint egy aprócskát is biccent Ignatius, már lendülök is neki, hogy cafatokra szaggassam a méretes arcát. - Főnök... ki a franc ez? - biccentettem az újonnan érkező felé miközben homlokomat ráncolva Igatniusra vetettem kérdő tekintetemet.
- Nem tudom, fiam. Remélem a barátunk bemutatkozik. De az biztos, hogy bír a teepátia képességével. Tehát, ha jól értem kedves.... Csatlakozni akarsz hozzánk vagy felvásárolni a készletet? –
- Az egészet. A holnapit is. Meg az azutánit is. De fifikás a szállítás. Ezt leszámítva, a mostani árának akár háromszorosan el tudom adni.
Amikor meghallotam szavait, alig akartam hinni a füleimnek. Az ég felé nézve röhögtem fel hangosan.
- Főnök, kinyírhatjuk már? - néztem hátra vállam mögött Ignatiusra.
Ignatius is felnevetett
- Várj, fiam, mert ez kezd érdekes lenni. – köszörülte torkát. – Szóval. Azt mondod, fel akarod vásárolni a teljes készletünket. Nos, nem hiszem, hogy akár magának a néhai Carolus Rexnek lenne annyi pénze. És ha te el tudod adni a háromszoros áron, akkor mégis miért adnánk el neked a mostanin?  
- Mert te csak üzletet akarsz, barátom, de csak hullákat találok a nyomodban. Egy szer ami ilyen gyorsan megöli a vásárlók közösségét ? Ez méreg barátom, méghozzá egy igencsak gyönyörű és fájdalmas méreg. A legszebb fajtákból, azoknak az egyedi és káprázatos szépségei az egyedi halálnak. – kezdett zsebében kotorászni.
- Azt hiszem, nem használod azt a golyót ami a nyakadon ül, drága barátom. Azt akarom, hogy akikhez eljuttatom, menjenek tönkre. Eladják majd az utolsó aranygyűrűjüket is hogy megvegyék majd tőlem. Amikor keserves bánattal álmaik és céljaik összetört üvegtükre felett ülve sírnak, majd akkor jövök én. A legszebb öröm a káröröm, nem ? Fantasztikus jó érzés, amikor összetörsz valami egészen fenségeset... Megveszem kétszer annyiért az egészet. Négyszer annyiért, ha kell. Ez az én drogom, a mélyre hatoló fájdalom. Ez biztosan van neked ugye, vagy rossz dílerhez jöttem volna ?  
- Nos, félreérted a helyzetet. A szer boldog álmokat hoz. Arról pedig már nem mi tehetünk, valaki telhetetlen nem igaz? Nem hiszem hogy bárki másnak a felelőssége lenne, ha valaki többet iszik, mohóbban kívánja az álmokat, mint lehetne neki. - mosolyodott el az öreg. - Te viszont őrült vagy. Őrültekkel pedig nem üzletelek, nem fizetnek megbízhatóan. Szóval kotródj el szépen, vagy a fiúk elintéznek.
- Ugyan, az őrültek fizetnek a legjobban! – röhögött idétlenül
- Az őrült hajlandó kifizetni neked annyi pénzt, amekkorát el se tudsz képzelni. Mielőtt azt mondanád, hogy el tudsz képzelni akármennyit, még azt add össze önmagával... – Lépkedett közelebb, majd gombát nyújtott felém.
- ...megkapod. Nem csak itt vannak kapcsolataim, drága barátom. Eljuttatlak mindenhová ahol még nem vagy. Én csak azt a csodás káoszt szeretném látni majd, ami utánad marad. Vedd úgy hogy a hódolód vagyok. Gazdag, jóképű, és számos előnnyel teli lehetőség. Ragadd meg a kezem, és hagyd hogy a vágyaid felé repítselek téged...
Az idegeim határát kellően feszítette a száját be nem fogó jövevény. Amikor a gombát kinyújtotta felém, várakozás nélkül a szabad kezemmel kicsaptam marka tartalmát. Kardomat vízszintesre emeltem, körülbelül az előttem álló mellkasának magasságába. - Egy veszett, kóbor kutya is megérti, hogy takarodj, vagy megdöglesz.  - közöltem vele teljes hidegséggel. - Szerintem elég érthetően beszél az úr - mondtam neki miközben szememet le sem vettem róla, várva bármilyen hirtelen mozdulatra.
- Mi mindenhol ott vagyunk... Hidd el. Elkéstél ezzel. Utolsó felszólítás, vagy a fiúk kicsit átszabják az arcod. – nézett rám elismerően Ignatius
- Nem hozzád szóltam, öreg. – tekintett rám
- Hidd el nekem, kurvára nem érdekel, hogy kinek szólsz... öreg - nyomom meg az utolsó szót. - Adok hat másodpercet, hogy elkotródj, a hetedikre a beleid az utat fogják díszíteni. - mondtam ugyanazzal a monoton hidegséggel, amivel belekezdtem szövegembe.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Ha most sem megy el. Öljétek meg! – Teszi fel a pontot az i-re Ignatius, majd hátat fordított nekünk, s komótosan elballagott.
- Unalmas. – szólalt meg, miközben hátrébb lépett, s intett felénk. - Úgy tűnik senki sem játszik velem.
- Te... unalmasnak h*ivtál? - villogtattam szememet a férfira. El akar-e menni vagy nem... engem ebben a pillanatban már egyáltalán nem érdekelt. Amúgy is sokat tud. A pillanatban, hogy a szó elhagyta a száját és felfogtam, mit is mondott, elrugaszkodtam felé lábamról, miközben pengémmel gyomrát célozva suhintottam. Megmutatom neki a gyűjteményem, nagyon közelről. Akkor nem fog unatkozni... sőt. A része lesz.
- Gyertek fiúk... megtáncoltatjuk a srácot. - vihogtam kajánul a mozdulat végzése közben. A társaim egyesével kezdenek neki rontani, azonban egyiket oldalába találja egy földből felcsapó lángsugár.
 - Ezt visszakapod, te rohadék! – komorodott el az egyik társam tekintete, míg a másik káromkodva üvöltött fel. Kollégám egy holdsugarat lőtt ki a jövevény felé, azonban csak a vállát súrolta. Az én vágásom sem sikerült a legjobban, könnyedén eltáncolt előle.
- Akkor mutasd meg nekem az érdekesed benne! – röhögött fel ismét, miközben karmaival próbált alulról felhasítani, azonban kardommal kezére suhintok, így sikerült kivédenem támadását, s időt adtam társaimnak, hogy vágással fel tudják hasítani az idegen karját.
 - Ohohó, egyszerre csak egy jöjjön! – kacagott, miközben egy korbáccsal próbált támadást kezdeményezni.
– Azt hittem unatkoztál. - vittem egy kis szarkazmust a jelenleg érzelmektől mentes, hideg hangszínembe. Amikor láttam, hogy már nem vagyok elsődleges célpont, előre dobbantok, miközben könyökömet hátrahúzom, hogy vállból tudjak egy egyenes szúrást intézni a férfi mellkasát megcélozva, kihasználva az alkalmat, hogy éppen mással foglalkozik. A korbáccsal kicsapta az egyik társam szemét, nagyot csattant arcán, s ahogyan kezét odaemelte, vér szökött ujjai közül. Sajnos nem tudtam leszúrni időben, viszont a korbácsot tartó kezét sikerült megvágnom.
- Hoppá ez így már kettő és fél, igaz?
Megpillantva a felém érkező korbácsot hátra szökkenéssel próbáltam kitérni előle, s földet érve, amikor láttam, hogy a másik is távolságot próbál tartani, előkutattam kezemmel az oldalamra szerelt nehezített dobótört, s először a fülem vonalába emeltem azt, majd dobómozdulatot végezve hajítottam el célpontom felé, azé azzal nem találtam el.
- Tetszik a stílusod, fiú! - szólalt hozzám ismét. - Arra a dobótőrre nem számítottam, ügyes húzás. Látom téged a jobbik anyagból faragtak. Nem úgy mint őket... – lebegett hátra a tetők, majd eltűnt mögöttük. Nagyot suhintottam a föld felé, hogy a pengén lévő vér nagy része lekerüljön, majd visszacsúsztattam hüvelyébe, s körbenéztem társaimon.
– Gyakoriak erre az ilyen idegesítő alakok? – vakartam államat. Talán ő sem járt jobban, mint mi. Mondjuk a karján lévő vágások, begyógyulnak, a társam szeme minden bizonnyal nem igazán.
– Igyekezzünk vissza. El kell látni a szemét, nehogy elfertőződjön, meg Ignatiusnak is jelentenünk kell, hogy mi volt. Az utóbbiról intézkedek én, amúgy is kell vele beszélnem. Ti csak foglalkozzatok a sráccal. - Intettem a vérző szemű felé fejemmel. Némi szimpátiát színleltem, de igazából színtiszta önérdek, hogy egyedül beszélhessek Ignatiussal.
– Menjünk. – biccentettem feléjük, s az irányt a rejtekhely felé vettük.