Küldetés: Édes álmok

Gyönyörű pillangók tánca. Régen volt részem ilyen látványban, oly régóta csak egy magamfajta züllött művész vágyálmát kergettem. Vágyálom vagy lázálom, sosem tudtam eldönteni. A napok boldogsága felett ott terjeszkedő lidércnyomás, mindig is megijesztett. Talán azért mert féltem beljebb menni azon a nyitott ajtón amely az őrületbe vezetett. Számtalanszor köszönhettem már óvatlanságomnak a mélyen bennem uralkodó hedonista élvezeteket is. Akárcsak a mostani. Újabb áldozata van a mai őrületnek. Ahogyan jobbommal megtámaszkodok a falban, azon újabb írások villanak fel. Az éjszakában, mintegy irányt mutatnak nekem.

                                  ''A kulcs az elmúlás.''

        ''Az őrület nem más mint a változó gondolkodásmóddal tekinteni a világra.''

                                                            ''Az irány fel, de ha felmész, ki lessz lent ?''

                     ''Önmagam árnyéka, jóságom áldozata, ki vagyok én ?''

Némán léptem előre, a lábam beleütközött valamibe. Mintha még mozgott volna. Átléptem rajta, könnydén felszúrva a karmaimmal egy kis táskát. Könnyed sétával indultam meg előre, míg kilöktem a táska tartalmát a tenyeremre. Apró, finom gombák voltak méghozzá nem is akármelyik fajtából. Színük sötétlila volt, egészében szép fényesen tükrözve a napsütést. A nagy lila felületen zöld pöttyök voltak tökéletes kör alakú formákban. Nem semmi ha egy Magic Room ilyen gyönyörű állapotban van.

                  ''Nebelwald termése.''
   
          ''Sötét kezek dolgoznak rajta, a félhomály árnyékában megbújva.[/i]


                                ''Nagy utakra képes, káoszt hoz az elmére.


A falak írásai meg megvillantak újra és újra, ahogyan előreléptem. A javarészét visszadöntöttem ám egy ujjam karmával még sikerült egyet felszúrnom. Kellett ez nekem. Egy kis gomba, mert az mindig jót tesz. Így szoktuk régen. Mi ketten. Én és a Szenvedély. Némán lépek előre, az utakat keresem. Szinte minden lépésnél kirajzolódik a hely, üzenetek százai ha nem ezrei keresnek utat a fejemben. Minden pillanattal nő arcomon a széles vigyor ahogy elveszítem az önuralmam újra, belekavarodva a káosz és az őrület élvezetében.

Az utcák és a betűk mind egy helyre vezetnek, Mintha összefolynának, nem látom rajtuk az értelmet. Zagyva, véletlenszerűen összefolyó betűsorok keveréke. Van valami furcsa is a színekben. Változtak. Kirajzolódik az utam vége méghozzá a lehető legjobb képpel. Ignatius. Ő az akit keresek. Szinte látom is. Meg az embereit is. A jelek már újra érthetőek. Látom őket. Mind a négyet.

                                  ''Sok folyó folyik össze az áldozati vérének tavába.''

            ''Csak az arany amit lát most is, utoljára is.''

                                             ''Önmaga hozta fejére becsetelnségét, árulásának fizetségét.

                        ''Keze enyves, munkától mentes, csak a kése villan, vértől csillan.''

Megindulok előre, bár nem túl magabiztos, inkább tétova, részeg lépésekkel. Mintha csak épp összeesni próbálnák. Magic Room, igaz ? Óvatosan bekaptam egyet, majd jóízúen megettem, miközben a társaságra néztem. Kissé megrozzanok, arcom egy pillanatra erőtlenül előrehullik. A hajzuhatag előrehullik, mélyen bele az utcában tátongó szakadékbe. A tagjaimba iramló gyengeséget hamar felváltó pihentség érzése újra erőt ad hogy felnyissam a szemem. Éppen hogy csak felpattannak a szemeim, már érzem újra. Mind itt vannak. Csak némiképp emelem fel a fejem, pont annyira hogy az arcomat elborító hajam alól kilássak.
- Hát megvagy végre, drága barátom... - súgom halkan a levegőbe, mintha csak azt akartam volna, hogy csak ő hallja. Jobb ujjaim karmokká élesednek, mélyen vájnak bele a falba, könnyedén hasítva azt. A fal deréktákára érve csikorgó hang vágja fel a szótlan csendet, a pengék szikrát vetnek a gyomtól benőtt macskakőre. Lassan felegyenesedek, és szélesen vigyorogva egyenesen Ignatiusra nézek.

~ Drága barátom, a partimeghívás ugyan nem kaptam, de biztosan jól érzem majd magam !

- Szerintem eltévedtél fiú. - mondta egy fiú teljes hidegséggel az Ignatius elé állva, kiemelve a kis kardját a hüvelyéből. Nem hallotta a megjegyzésem ugyan, de nem is neki szólt. Ignatius felől némi mozgást szűrök ki. Egy fiút láttam meghúzódni, ölében egy apró ládikával.
- Nem hiszem, hogy barátok volnánk. - jegyzi meg hangosan nekem. Tehát nem vagyunk barátok. Nem meglepő, hogy nem tört össze a szívem, nem is gondoltam hogy egyhamar megkedvelsz.

                                               ''Koncold fel, és fütyöréssz miközben kivérzik.''

                                                                      ''Gyújtsd fel és táncolj ahogy halálra ég.''

                                  ''Kínáld meg egy kis teával.''

                                             ''Szúrd fel egy karóra, és hagyd ott rohadni.''


Megindultam, néhány rozoga, erőtlen lépést téve feléjük. Mintha az egész jelenet ismerős lenne. Valami drogtól elszállt, fura fazon lépne elő, akit nem nagyon lehet komolyan venni. Nekitámaszkodtam a falnak, még a sarok után, a hátammal nekidőlve egy pillanatig megpihenve.
- Dehogynem, drága cimborám ! - kezdek bele fennhangon, tekintetemet az égre emelve. - Minden egy nyári napon történt. Az ég csupa derű, és az ember arról álmodozik, hogy vajon milyen szép piros almákat vehetne most a piacon...
- Mindenkit kurvára hidegen hagy. És megmondta. Sehol sem vagytok barátok úgyhogy el lehet szépen takarodni... - szakított félbe újra a fiú, agresszíven megvillantva a kardját. A másik három sötét tünde is előrelép, sötétek akárcsak az éjszaka, Ignatius pedig csak elfordul, figyelemre sem méltat.

                            ''A drog az őrültek gyógyszere.''

                                                   ''A változás konstruktív, a más, az jó.''

                                     
                      ''Erős szélben még az üres edények is nagy felfordulást képesek csinálni.''

- Barátok nem barátok... - legyintettem jobbra, majd balra - ...én azt mondom mind lehetünk barátok, de ne egyszerre, az túl sok lenne. - felelem téve egy újabb tétova lépést. Épp kibukkantam a sarok mögül, egy fapadot megpillantva a szemem sarkából. Lerogytam a padra, kényelmesen hátradőlve, és keresztbe téve a lábaimat. A jelek a falakon összesúgtak, miközben megvilágították Eichenschild békés estéjét. Ahogy végignéztem érthetetlen suttogás hallatszott a fejemben, mintha mind a maga üzenetét susogná a tudtomra. A hangok finom érzékenységel játszottak, szinte megszédített a varázslatos, bűbájos női kacaj. Szerelmes lettem.

~ Ne olyan sietősen, főnök. Tudja azt a kis trükköt meg tudom csinálni a déli királynővel is, ha kell. Meg az összes városőrrel aki csak az utcán van. Szóval, beszélgessünk egyet.

- Vigyázzatok, nem az aminek látszik! - szól fennhangon Ignatius, majd felém fordul. - Kedves barátom - megnyomja a szót - Volnál olyan udvarias, hogy szavakkal is bezsélsz, hogy a társaim is hallják? Csak a jómodor kedvéért. És most áruld el mit akarsz, még sok a dolgunk.

                                                ''Szórakozást.''

                                                                 ''Szenvedélyt.''

                                                       ''Halált.''

                                                              ''Könyörületet.''

- Ohhh hát a beszélgetés csak köztem és közted folyik, de lásd, nincs szégyellnivalóm. Tehát én eljöttem, hogy megünnepeljük a kedves barátomá válásodat. - biccentek felé egyet. Hirtelen apró pillangók repülnek el előttem. Egy raj bontakozik ki előttem, szinte a semmiből előtűnve. Nem is, többen vannak. Fellököm magam a padról, lassan kezdek sétálni, nyugodt léptekkel. Egyre több van, szinte mindent a pillangók borítanak. Előzékenyen repülnek el a lábam útja elől, szépen kijelölve az ösvényt amelyen megindulok feléjük. Csodálatos. Enyhén oldalra döntöm a fejem, jóízűen felkacagok. Ha érezné ezt a mókát. Egy cseppet kéne a tengerébe ültetni belőle. Kicsírázna az őrület, időtlenül örökkévalóvá.
- Mit is szeretnék, hát...egy jobb főnököt. Azt mindenképpen. Megvágni az aranyerszényt, élvezni a könnyű, de mocskos munka gyömölcsét. - vigyorodom el, bohókásan nézve ahogyan a egy pillangó pontosan Ignatius fejére száll. Csodálatos és ragyogó, mély kék színei csak úgy pompáznak az éjszakában. Az a némi cintromsárga csík rajtuk csupán némi kontrasztot ad a fenségességüknek.- Nagyot akarok kaszálni, a te szereddel, egy egyszeri ajánlatban, és kéne némi gomba is, felpécizve azokkal a elf Flashbringer foszforeszkáló fajtákkal...
- Főnök... a ki a franc ez? - biccent felém a fiú, miközben Ignatiusra néz.
- Nem tudom, fiam. Remélem a barátunk bemutatkozik. De az biztos, hogy bír a teepátia képességével. - válaszol fiúnak Ignatius. - Tehát, ha jól értem kedves.... Csatlakozni akarsz hozzánk vagy felvásárolni a készletet?
- Az egészet. - villan a szemem a sok haj alatt. Leengedtem, fáradtan döntöttem a fejem a térdemen heverő karom közé. - A holnapit is. Meg az azutánit is. - mondtam miközben hátradőltem, szélesen vigyorogva, mintha éppen most találtam volna rá egy aranybányára. - De fifikás a szállítás. Ezt leszámítva, a mostani áranak akár háromszorosan el tudom adni.
A fiú felröhög rajtam, láthatóan semmibe véve. Nem is baj, szeretek senki lenni. A senkik majd elsétálnak az ilyenek sírja mellett, ötven, száz év múlva. A halhatatlanság átka az, hogy még ha az idő téged nem is emészt, a világot viszont igen. Végül, mind mindannyian, eltűnnek az évet távolságában, nevet szerezve maguknak, vagy csúfosan elbukva egy sikátorban, lassan mind feledésbe merülnek.
- Főnök, kinyirhatjuk már? - nézett hátra Ignatiusra, aki hangosan felnevet.
- Várj, fiam, mert ez kezd érdekes lenni. - mondja, majd megköszörüli a torkát. - Szóval. Azt mondod, fel akarod vásárolni a teljes készletünket. Nos, nem hiszem hogy akár magának a néhai Carolus Rexnek lenne annyi pénze. És ha te el tudod adni a háromszoros áron, akkor mégis miért adnánk el neked a mostanin ?
- Mert te csak üzletet akarsz, barátom, de csak hullákat találok a nyomodban. Egy szer ami ilyen gyorsan megöli a vásárlók közösségét ? Ez méreg barátom, méghozzá egy igencsak gyönyörű és fájdalmas méreg. A legszebb fajtákból, azoknak az egyedi és káprázatos szépségei az egyedi halálnak. - feleltem, míg a zsebemben kezdtem kotorászni. Nem hazudtam, tényleg méreg volt. Lassan sétáltam közelebb, majd jól láthatóan kivettem valamit a zsebemből. - Azt hiszem, nem használod azt a golyót ami a nyakadon ül, drága barátom. Azt akarom, hogy akikhez eljuttatom, menjenek tönkre. Eladják majd az utolsó aranygyűrűjüket is hogy megvegyék majd tőlem. Amikor keserves bánattal álmaik és céljaik összetört üvegtükre felett ülve sírnak, majd akkor jövök én. A legszebb öröm a káröröm, nem ? Fantasztikus jó érzés amikor összetörsz valami egészen fenségeset... - túrtam fel a hajam, mintha csak szenvedély töltene el. Az is volt, egy csipetnyi. A halálvágyam, az még erősebb volt. - Megveszem kétszer annyiért az egészet. Négyszer annyiért ha kell. Ez az én drogom, a mélyrehatoló fájdalom. Ez biztosan van neked ugye, vagy rossz dílerhez jöttem volna ?
- Nos, félreérted a helyzetet. A szer boldog álmokat hoz. Arról pedig már nem mi tehetünk, valaki telhetetlen nem igaz? Nem hiszem hogy bárki másnak a felelőssége lenne, ha valaki többet iszik, mohóbban kívánja az álmokat, mint lehetne neki. - mosolyodik el az öreg. - Te viszont őrült vagy. Őrültekkel pedig nem üzletelek, nem fizetnek megbízhatóan. Szóval kotródj el szépen, vagy a fiúk elintéznek.

                                                                                   ''Őrült vagy.''

                                              ''Naná, hogy normális vagyok.
                                                               A hangok is megmondták.''

                        ''Zakkant.''
                                                                                                         ''Kiszámíthatatlan.''
                                                                                   
- Ugyan, az őrültek fizetnek a legjobban ! - kacagok fel, jókedvűen, miközben a fiúk felé lépek, az eddig kezemben kévő gombával kínálom őket. A sötétlia színű gombák zöld pöttyeiről kétség nélkül meg lehet állapítani hogy igazi ínyencek kedvelik őket. A legtöbbön kifakul a szín, és a zöld pettyek sem látszanak már mire a célhoz érnek, elég nehéz megőrizni, legalább annyira mint megtalálni. Elveszek egy kis részt a hátuljából és bekapok egyet, jókedvűen mosolyogva a többiekre hogy vegyenek. Már majdnem kartávolságban vagyok. - Az őrült hajlandó kifizetni neked annyi pénzt amekkorát el se tudsz képzelni. Mielőtt azt mondanád hogy el tudsz képzelni akármennyit, még azt add össze önmagával... - hallgattam el hirtelen, pajkosan kacsintva az előttem álló sötét tündékre. - ...megkapod. Nem csak itt vannak kapcsolataim, drága barátom. Eljuttatlak mindenhová ahol még nem vagy. Én csak azt a csodás káoszt szeretném látni majd, ami utánad marad. Vedd úgy hogy a hódolód vagyok. Gazdag, jóképű, és számos előnnyel teli lehetőség. Ragadd meg a kezem, és hagyd hogy a vágyaid felé repítselek téged...


                                                      ''Ez csak szenvedély.''

                                                                                               ''Csak vágy.''

                                            ''A halál után.''


A fiú keze lendül, hogy kicsapja a kezemből a gombákat. Mintha belassult volna minden. A szemem előtt játszódik le az egész, a keze elől épp az utolsó pillanatban leengedett tenyerem csak a gombákat érinti meg, engem pedig nem. Ahogyan a gombák a levegőbe szállnak egy penge emelekedik lassítva a mellkasom felé, én pedig egy észrevehetetlen mozdulattal beágyaztam a sarkam a hátravetődéshez.
- Egy veszett, kóbor kutya is megérti, hogy takarodj, vagy megdöglesz.  - közöltem velem a fiú teljes ridegséggel. - Szerintem elég érthetően beszél az úr - mondtam neki miközben szúrósan figyelt. Mintha csak pengék záporoztak volna a szemeiből.
- Mi mindenhol ott vagyunk... Hidd el. Elkéstél ezzel. Utolsó felszólítás, vagy a fiúk kicsit átszabják az arcod. - küld közben elismerő pillantást küld a fiúnak, és a másik három sötét tünde is előrelép.
- Nem hozzád szóltam, öreg. - mutatok unott arckifejezést felé, majd elemelem a pillantásom arra a fickóra, aki éppenséggel kiütötte a kezemből a gombákat, amit nagy erőfeszítések árán emeltem el az egyik emberük hullájáról. Édes álmokat is hozhattam volna ennyi erővel. Bár, a gomba mindig jobb. - Ki tudja mi rejtőzik az ember lelkében, igaz ? De ha nem szeretnél, nem erőltetem. - válaszolom miközben hátralépek egy könnyedet, némán figyelve a három elém terülő arcot. Emberek arcok tűnnek fel és egyben el előttem. Egy pillangó száll el előttem, szinte teljességgel megigézve.

~ Stierlich, Günther és Erwin kapitánynak, aki hall engem a város bármelyik szegletéből. Az Édes Álmok terjesztői a külváros szélén vannak, a csatornáknál, a tizenegyedik utca és a főutcáról leváló aranyműves utca metszeténél, a rövid lépcső utáni területen tartózkodnak. Nagy mennyiségű egy csuhás, Ignatius néven, valamint...három sötét tünde.

- Hidd el nekem, kurvára nem érdekel hogy kinek szólsz... öreg - nyomja meg az utolsó szót erősen. - Adok hat másodpercet hogy elkotródj, a hetedikre a beleid az utat fogják disziteni. - mondtam ugyanazzal a monoton hidegséggel, amivel belekezdtem szövegembe.
- Ez volt az utolsó figyelmeztetés. Ha most sem megy el. Öljétek meg! - adja ki a parancsot a Ignatius, majd hátat fordítva nekünk, láthatóan nem akarja nézni a mészárlást.
- Unalmas. - felelem egykedvűen. - Úgy tűnik senki sem játszik velem. - morgolódom, majd hátralépek intve nekik hogy jöjjenek közelebb. Ámbátor egyben idézek is. Égjenek. Lángoljon akinek kell. A kezem csábítóan hívogató jelzéséből egy könnyed integetés válik, mialatt a kezem mozdulataival odavarázsolom a lángoszlopot.
- Te... unalmasnak hivtál? - villant fel a fiú szeme. Elevenjébe találhattam, ezek szerint. - Gyertek fiúk... megtáncoltatjuk a srácot. - vihogta kajánul. Egy kis tánc ? Benne vagyok. Ahogyan a tündék előrelépnek, a hátsót oldalba kapja a földből előtörő lángoszlop. Káromkodva üvölt fel, mire a mellette álló tekintete elsötétül.
- Ezt visszakapod, te rohadék! - sziszegi dühödten. Az egyik bérgyilkos még egy holdsugarat is lő felém, de épp csak súrolja a vállam. Könnyedén félrekapom a fejem, s néhány kecses lépéssel meghátrálok a fiú támadása elől. Ahogy a vágás elhalad előttem, én indulok meg, egyenesen felé dobbantok, próbálva lekicsinyíteni azt az apró távot ami még közöttünk van.
- Akkor mutasd meg nekem az érdekesed benne ! - kacagok fel, bal kezemmel kissé alulról próbálom felhasítani a karmokkal, mellette kitörve gyorsan pozíciót váltva. Egészen közel kerülök, de mielőtt felhasíthatnám a szegycsontja alatt, a fiú kivédi a kardjával. A peng megakad a démon kardokon nagyot csattanva, miközben a másik három sötét tünde sem tétlenkedik, egyszerre támadnak rám, egy holfény vágással ami a felhasítja a balomat.
- Ohohó, egyszerre csak egy jöjjön ! - kacagok fel, miközben visszatáncolva, a korbácsommal kirántva lendületből az újonnan érkezett arca felé csapok, egyenesen a szemének, éberen a fura pengéjű fiút figyelve. A korbácsi kiüti az egyik sötét tünde szemét, aki felordítva tántorodik hátra, ujjai közül vér szivárog.
- Azthittem unatkoztál. - szólalt meg nem kicsit szarkasztikusan a fiú, majd előre dobbant, miközben könyöke hátrahúzásából készülve átdöfni, de eredeti célját nem tálálja el, könnyeden megvágja csupán az alkarom, miközben hátralépek.
- Hoppá ez így már kettő és fél, igaz ? - nevettem tovább, noha a karomat megvágta az egyikük, még mozogtak. Amíg mozognak, addig harcra képesek. Ettől függetlenül nagyon fáj. - Még mindig 'unalmas' - nyögtem a srác felé, majd felé lendítve a korbácsot, oldalra dobbantottam, hogy kikerüljek a hatótávolságából, és a másik kettőre fókuszálhassak. Bizonyára újra támadni fog. Vagy a másik kettő teszi. Egyenlőre egy szusszanásnyi idő jó lenne. Karmaim kivillantak a bal kezemen, készen állok rájuk. A fiú még időben felméri a helyzetet, és egy dobótőrt hajít felém. Oldalra vetődök, de mire talpra állok, már a másik rohamoz is. Könnyedén hátrálok néhány lépést, fokozatosan hátrálva a támadóim elől, miközben végig halkan fütyülök, mintha hívnám a kiskutyámat. A világ válaszol nekem, suttogva szólalnak meg a világ rejtett mágikus pillangói. Megemelkedem, fel a levegőbe, hátrafelé fellebegve a hátam mögött álló házra.
- Tetszik a stílusod, fiú ! - kacagok fel jóízűzen. - Arra a dobótőrre nem számítottam, ügyes húzás. Látom téged a jobbik anyagból faragtak. Nem úgy mint őket... - néztem a félig megégett és a félig vak társára. Színpadiasan meghajoltam, majd feltúrtam az arcomba hulló hajam. Már megízleltem a préda hajszolásának veszélyeit, innentől nincs visszaút. Vérszemet kaptam.

                                              ''Egy virág rendeltetése egyszerű és állandó. ''

                                                                  ''Az ember rendeltetése szeszélyes, mert az emlékezés rabszolgája.''
.

//Rhony, Rion a következő körben még van lehetőségeket pótolni. Többiek: nem szeretnék többet ennyit várni egy körrel, próbáljuk meg felpörgetni a tempót, tudjátok, hogy az esetek többségében elérhető vagyok egyeztetésre, bár most hétvégén pont nem leszek, ezért a határidő szeptember 11. vasárnap lesz, és ezt most könyörtelenül be is fogom tartatni. Mindenkinek szüksége lesz egyeztetésre, írjatok skypeon.//

Tea: Estére könnyen pénzzé tudod tenni az ékszereidet, és összeszedni a szükséges összeget, viszont te döntöd el, hogy hol várod meg, hogy elüljön a vihar. Amennyiben a bordélyban, úgy este dörömbölést hallasz az ajtódon, és ha kinyitod, vagy kikukucskálsz a kulcslyukon, az egyik örömlány esik be az ajtódon.
- Fegyveresek! Egy másik csapattal küzdenek, és mindent szétvernek odalent! Ki kell menekülnünk innen!
A folytatásért keress meg, és akkor is, hogyha nem a bordélyban várakozol, mert akkor kitalálok valami mást.

Geri, Lia: A helyszínt ismeritek, mostmár csak el kell jutni oda és meg kell találni azt a bizonyos alkimistát, aki a szert készíti. Nagy vonalakban tudjátok, merre kell mennetek, nade a Köderdő bizony elég nagy, ráadásul egy zugalkimistát sem túl könnyű meglelni. Ideje hát kieszelni valami stratégiát. Szeretnék veletek egy közös egyeztetést, hogy együtt mehessetek erre a nagy kalandra, légyszi keressetek meg.

Mina: Mikor letámolyogsz, vissza a szekérhez, Ulfrick bácsi már indulni készül. A szekeret a falusiak mozgásképessé tették, a ládákat felpakolták rá, a törött üvegeket pedig éppen gyűjtögetik, sokan szinte vérre menő vitát folytatnak, hogy kié legyen az a néhány megmaradt csepp Édes Álom. Látod, hogy nagyon rozoga, majd szétesik a szekér, de azért elgurulgat a göröngyös földúton.
- Ígérem, amint tudom, hozom az új adagot. Egy hét, szekérrel nem megy gyorsabban.
- De hát addig mi lesz velünk?
- Bizakodjatok gyermekem, hogy nem áll senki az utamba, és hogy Eugene bácsi már elkészült az újabb adaggal.
- Nem kéne valakinek elkísérnie….?

Neil: A társaid felnyalábolják az amelyiknek az ostor kiütötte a szemét, és mind különösebb gond nélkül lejuttok a csatornába, sőt, ha nagyon előre sietsz még utól is érheted Ignatiust, aki látszólag cseppet sem sietősen sétál visszafelé a kis szütyő pénzzel, amit a gyerek adott neki. Legkésőbb a búvóhely előtt éred be. Barátságosan fordul feléd, és sötét tündeként még ilyen fényviszonyok között is láthatod, hogy mosolyog.
- Jól küzdöttél, fiam. André hallani fog róla. Szeretnéd valamit?

Sil: Felemelkedsz a tetőre, de lent csak a kihalt utcákat látod. Hiába próbáltad elérni az őröket, vagy nem hittek a fejükben lévő kis hangnak, vagy te nem voltál elég koncentrált szétesni készülő tudatoddal, hogy ennyi mindenkit elérj. Látod, hogy a sötét tündék melyik irányba tűnnek el, kérdés, hogy te mit teszel így, hogy magadra maradtál…

Astie, Norven: Visszatértek a szegények közé, és valahogy ki kell várni, ameddig a fiú visszatér. Se egy fogadó, de még egy lepusztult ivó sincs a környéken, ahol várhatnátok, ráadásul a kis kémetek azt kérte, hogy segítsetek a lentieknek. Mit tesztek azokban az órákban ameddig vissza nem tér? Beálltok istápolni a szegényeket, vagy olyan messze szaladtok, amennyire csak lehet?

- Köszönöm uram! - válaszoltam neki, egy aprót biccentve. - Ami azt illeti... igen. - haboztam egy kicsit, végiggondolva, tényleg ezt akarom-e a tenni. – Megbízhatok magában? - emeltem szemöldökeimet a szerzetesre.
- Fiam. Azt már megtanulhattad volna ebben a szakmában, hogy nem bízhatsz meg senkiben. – nézett rám jókedvűen. Jóízű nevetéssel nyugtáztam a poént, amit, nagyon reméltem, hogy annak szánt. - Szóval... - vakargattam tarkómat. - Nagyobb veszélyben van az egész szervezet, mint gondolnánk. És most nem csak az utcán felbukkant tagról beszélek, hanem valami nagyobbról. Véleményem szerint, ha megbocsájtja, nem vagyok biztos a mostani rendszer biztonságáról. Gondolom a városőrség és a nagyobb biztonsági szervezetek a városban le vannak fizetve, azért megy jelenleg ilyen jól az üzlet... Viszont van valami. Engem, azért küldtek, hogy megöljem önt. Azt kívánom bárcsak elmondhatnám a nevét, vagy, hogy ki ő, de teljes anonimitással keresett meg engem. És higyje el, rengeteg pénzt kivánt adni az ön életéért. Ezt csak azért mondom el, mert szeretnék sokkal jobban hozzájárulni ennek a drogtársadalomnak a kialakulásában és életében, és, hogy tisztában legyen vele, hogy a lojalitásom ide kötnek. - magyaráztam neki magabiztosan. Ignatius árnyalatokkal lett fehérebb és fehérebb, szemében a döbbenet súlya tükröződött.
- Mint mindent a világon, ezt a szervezetet is a pénz mozgatja. Ha te bérgyilkos vagy, és igaz amit mondasz, a megbízód nyilván többet fizet, mint amennyit mi fizetnénk neked. Így adott hát a kérdés: miért mondod el nekem ezt, ahelyett hogy beálltál volna az imént hóhajú barátunk mellé, hogy utána felmarkold értem a vérdíjat? Miért nem vágtad el a torkomat most, mikor nyílván nem lett volna túl nehéz mögém lopóznod? – kérdezte csodálkozva.  Jóízűen mosolyogtam szavain. - Azért mert... én nem a pénz miatt vagyok bent semmiben sem. Igen, bérgyilkos vagyok. És igen, számtalan esélyem lett volna, hogy megöljem önt. Viszont nem tettem. Azért, mert tudja, én a vágyak embere vagyok. Az érzelmek mindennél többet jelentenek nekem. Elpusztítani valamit... tönkre tenni valakit... hallani az emberek fájdalom miatt kibújó sikolyait... Mind olyan eufórikus dolgok. Viszont tudja... én mindig is azt tettem, amit a szívem diktál. Ha kaptam egy megbízást, nem azért öltem meg a célpontom, mert pénzt kaptam érte. Hanem azért, mert valami sokkal szebb dolgot hagyhattam igy magam mögött. Az én művemet. És talán az életben először, most érzem azt, ezen a helyen ahol most állunk... Hogy végre, esélyem van tenni valami nagyon nagyot. Valami sorsfordítót, valamit, ami kihatással van városokra, megannyi emberre. Szerves részese lehetnék valami monumentális dolognak. Szerintem ebben ez a gyönyörű. – magyaráztam neki szempontomat. Csöndben mért végig, miközben szakállát gondolkodva simogatta.
- Mi egy drogkartell vagyunk, akik a világon egyedülálló szert forgalmaznak, amiből igyekszünk minél inkább meggazdagodni. Ennyi, és nem több, noha vannak álmodozók, akik úgy gondolják, ezzel megválthajták a világot és ki tudja... Talán sikerülhet is nekik. Ám ahhoz tudnod kell mit akarsz. Ha csupán káoszt és változást, azt kaphatsz, egy ideig, ameddig nem leszünk állandó része Veronia arcának, de ha valami mást... Akkor érdekelnének egy ilyen ambíciózus fiatal sötét tünde tervei, mint amilyen te vagy. -
- Az első alkalommal amikor ide jöttem, amikor belevágtam az egész megbízásba, azt hittem, hogy csak ennyit akarok. Káoszt. Pusztulást. A halállal járó rothadás szeszélyes aromáját. De, most, hogy már itt vagyok már nem. A kérdésére válaszolva, igen. Valami mást akarok. Valami, ami megrengeti ezt a világot. - válaszoltam neki. - Feltennék én is egy kérdést. Ön is az ilyen álmodozók közé tartozik? - szemöldökeim a magasba szöktek, ahogy tekintetemet újra rá emeltem. A beszélgetés közben elindult, hogy ne itt beszéljünk, s én hasonlóan téve követtem.
- Én inkább a kísérletező típus vagyok. A lelkek érdekelnek, kiben mi rejtőzik, milyen az igazi arc azalatt a bizonyos maszk alatt, amit a társadalomnak és a világnak mutatunk. Azért fogtam bele ebbe a vállalkozásba, mert érdekel mit hoz ki az emberből a kísértés, hogy kipróbálja, az álom, amiben megtapasztalod milyen lenne a legmélyebb vágyak valóra válásra. Vagy mit kezd az utcagyerek a látszólagos hatalommal, amit a csillogó váltó jelent neki? És ha valaki megrengeti a világot, abban is azt fogom figyelni, hogy mit vált ki a változás a lélekből, azokból, akik megélik, és abban, aki kiváltja. - vázolta fel az ő perspektíváját.
- Áh, a lelkek. - mosolyogtam szélesen, miközben lábaimat szedtem. - A testeket millió módon meg lehet törni. De a lélek... az már egy más téma. Olyan komplikált... de ez a gyönyörű benne. - magyaráztam neki véleményemet. - Egy őszinte kérdés: - álltam meg egy pillanatra, tekintetemet felemelve, szememben csillogott a magabiztosság, és az ambíció. - Ön szerint, én egy olyan álmodozó vagyok... aki képes lenne ilyen nagy dolgokra?
- Ha nem így lenne, nem téged bíztak volna meg a megölésemmel. – mosolygott - Ha tudod mi a célod és kitartóan mész utána, megállíthatatlanul, akkor bármire képes lehetsz. – öntötte belém a lelket.
- Köszönöm biztató szavait. - mosolyogtam vissza rá. - Remélem, hogy igy is lesz.
- És most mit akarsz tenni? – érdeklődött terveim iránt.
- A továbbiakat Andréékkal kéne megbeszélni, nem? kérdeztem. - Vagy, ők nem azok az álmodozó tipusok? – kérdésemre egy kacajjal válaszolt, ami körülbelül elég is lett volna, hogy mindent megmagyarázzon, de azért még kiegészítette.
- Nem. Andrét a pénz mozgatja Ivort meg a pénzen kívül az, hogy fitogtathatja az erejét. A forrásaik teszik őket vezetővé, Ivornak az ereje adja a tekintélyét, André pedig nagyon jó taktikus, de nincsenek világot átformáló céljaik. Palota és birtok a nordenfluss mellett, vagy a Nebelwaldban, kurvák és drog életük végéig... Nincs benne semmi kivetnivaló, hiszen mindenkit más tesz boldoggá, ám ők csak egy ideig tudják fogni a kezecskédet, pont ezért. Ha ennél többre vágysz magasabbra már egyedül kell törnöd. Persze, ha egy ideig behajtó akarsz lenni, vagy engem kísérgetni megteheted. Emiatt a támadás miatt nem állt meg az élet, holnap újabb emberekkel fogok találkozni.
- Nagyon aggódom az ön épségéért, és szivesen kisérném önt. Viszont, szerintem van pár dolog, amit bölcs lenne elintézni a szervezet továbbhaladása érdekében. Azonban, hogy tudjam, hol is kéne elkezdenem, fontos lenne tisztában lennem a jelenlegi helyzetekkel. Mennyi emberünk van, kik az ellenségeink, kik azok akikre számithatunk, hány átvevő pont van, van-e alternativ bázis, és hasonlók. Megtudná ezeket osztani velem valahol, ahol csak ketten vagyunk? - néztem rá kérdően, reménykedve az igenben.
- Nana, lassan a testtel fiam. Nagy szolgálatot tettél nekem azzal, hogy bevallottad miért küldtek, én pedig megajándékozlak azzal a bizalommal, hogy nem öletlek meg itt és most. De ez ne azt jelenti, hogy minden titkát meg fogom osztani az Eichenschildi szárnynak, ehhez kitartóbban kell lépkedned a ranglétrán. – tartptt egy kis szünetet. - Annyit elmondhatok, az elenségeink első sorban a várost uraló bandák, kicsit hatékonyabbak min a városőrség. A második természetesen maga az őrség bár őket elég csak kiherélni, hogy úgy mondjam, a váltó pedig sokmindenre képes. Átvevő pont sok van, minden kerületben egy, de néha változtatgatunk a helyeken. Kettőt már ismersz, hiszen az egyiken bukkantak rád, a másikat láttad most. Egy harmadikra megyek holnap este, ahova elkísérhetsz, ha akarsz.
- Értem, utam. - mondtam némi csalódással, de belül sejtettem, hogy  nem fogok nulláról a vezetői posztra érni azzal, hogy annyit mondok, hogy nagy ambícióim vannak. – Szívesen leszek a társasága holnap este. És, ha takarodó előtt végzünk, hatalmas örömmel veszem az egyik bandát kezelésbe. - vigyorgok. - Természetesen nem egyedül gondoltam. A fiúk akikkel ma voltam, ők nem rosszak, de elég keserves állapotban végezték a mai nap után. Szóval, ha kaphatnék pár embert a kisérés utánra, és mond egy bandát, és azoknak a tanyáját... tekintsen rájuk halottként. –
- Ha ennyire egyszerű lenne már magunk is végeztünk volna velük... De megbeszélem a részleteket Andréval és Ivorral, és a holnap esti begyűjtés után akár munkához is láthatunk. Talán az lenne a legjobb, ha a folyópartot uralnánk, a belváros ráér. – magyarázta, majd közben meg is érkeztünk bázisunkra. – Jó éjt fiam, pihend ki magad! – köszönt el tőlem.
– Jó éjt, uram. Holnap találkozunk. – ráztunk kezet búcsúként, majd utamnak én is a hálórészleget jelöltem ki.
---
Másnap este a megbeszélt helyen találkoztunk, ahol Ignatius a két épségben maradt sötéttünde társaságában már várt engem.
- Beszéltem Andréval, érdekesnek találja a terveidet, és szeretne veled beszélni a mai este után, hogy kidolgozzatok egy esetleges támadást. Látott fantáziát abban, amit mondtál. – mesélte, miközben megindultunk a helyre. A vigalmi negyedbe érkeztünk. Megannyi bordély előtt különféle faji származású szépségek illegették, s kínálgatták fel testüket az arra tévedőknek. Sosem szántam meg az ilyen dolgokat, de valahogy mindig is értelmetlennek gondoltam azt, hogy fizessek egy kalandért. Persze amikor odalépett hozzám pár leányzó, megingott ez a véleményem, de valahogy sosem vett még rá a lélek, hogy ezért fizessek. Vadász fajta egyéniség vagyok. Ha kell valami, akkor megszerzem magamnak, a magam útján.
Érdeklődve léptem oda Ignatiushoz. - Remek. Köszönöm. - biccentettem kurtán. Engem is megkörnyékezett két, mennyei testi adottságokkal megáldott személy. A gyönyörű látványra akaratlanul is elvigyorogtam, de a munkát nem illik összekötni a szórakozással... Legalább is nekem nem, viszont ők minden bizonnyal máshogy gondolják. Flegmán legyezve intek az ajánlkozó lányoknak, hogy nem érdeklődöm jelenleg, miközben vigyorral a számon azért még odabököm.
- Bocsi lányok, elfoglalt ember vagyok... Viszont, ha majd kevésbé leszek az, megkereslek mindenképp, hogy elfoglalttá tegyél. - kacsintottam a szőke gyönyörűségre. Egy kirívó, vörös bársonyos függönyös bordély elé értünk, ahol Ignatius megállott.
- Egy nagyon ígéretes új terjesztőt jövünk meglátogatni, hogy hogyan teljesített az első héten. – magyarázta a szerzetes, majd mind beléptünk az épületbe. A szokásos bordélyok hangulata fogadott. Igaz, nem nagyon voltam még, de valahogy így tudom elképzelni. Lágy muzsika, félmeztelen szépségek, mámorító illatok. Azonban a hangulat hamar szertefoszlott, amikor a mögöttünk lévő ajtó bevágódott, s pár fegyveres lépett elő innen-onnan mellvértbe burkolózva, s a városőrség színeiben pompáztak.
- Csapda! – kiáltott fel társam, miközben a lányok sikítozva menekültek az emeletre. - TARTS FORMÁCIÓT! VÉDJÉTEK IGNATIUST - üvölöttem torkaszakadtamból, ahogy hárman Ignatius elé pattantunk. Még mielőtt bárki lépést tett volna felénk, felrántottam nehezített dobótöröm, s a legközelebb álló kardos ellenfelem felé hajítottam. Kiszemelt ellenfelem sajnos mozgékony volt, így sikeresen félreugrott a támadásom elől. Aki felé elhajítottam fegyverem, hamar ki is szemelt engem, s elkezdett rohamozni. Megpillantva a felém rohanó ellenfelet, egy oldalra vetődéssel próbáltam kitérni rohama elől, miközben kardomat előrántottam hüvelyéből fémes sercegés kíséretében. Az ugrásom azonban egyenesen egy asztalnak irányult, amibe beütöttem hátamat, s a lapja alá kerültem. Felszisszenve tapogattam csúnyán beütött hátamat, majd hátrafelé kimásztam az asztal alól, hogy a tárgy közém és az ellenfelem közé kerüljön. Két kézzel megfogva, burítottam ellenfelemre, s az asztal mögül kiugrottam úgy, hogy ellenfelem a jobb oldalamon legyen, majd rapirommal páncéltól védtelen nyakára igyekeztem suhintani. Sikeresen védte kardjával suhintásom, s megakasztva fegyveremet lökte arrébb a kezem. Próbálva visszabillenni egyensúlyomba, félreütött kezemmel ugyanazzal a visszalendülettel igyekeztem oldalra csapni pengéjét, azonban csak annyit értem el vele, hogy kivédtem a támadást. Tettem egy gyors, elismerő pillantást társaimra, ahogyan szemem sarkából láttam, hogy jól birják a harcot, azonban volt dolgom, amivel foglalkoznom kellett, igy figyelmemet szinte azonnal újra ellenfelemnek szenteltem. Kardomat újra lendítettem, nyakát célozva az illetőnek. Pengéink ismét összecsaptak, s ekkor rózsaszín villanásra lettem figyelmes. Ignatius körül egy rózsaszín árnyalatú kupola jelent meg.
-Visszavonulunk! - adta ki a szerzetes a parancsot. Az előttem álló felé suhintottam, azonban próbáltam túljárni az eszén. Magasba emeltem a kardom, mintha lecsapni készülnék vele, azonban egy kacsacsőr alakban vágtam, a magasból oldalra kihúzva kardom, majd végül vissza a lábi inakat, izmokat és artériákat célozva. Konkrétan sikerült átvágnom az inakat a lábaiban, s nagyot ordítva próbálta állni a sarat. Meglendítettem kardomat, s a nyakát elvágtam egy elegáns mozdulattal az illetőnek. A friss vér mámorítóan fröcsögött arcomba, ahogy élettelen teste összerogyott a földre. Körbenézve a szobában, látva, hogy a harcban nem tudok segíteni, mert túl nagy a kavarodás, felrohantam az emeletre, az után kutatva, aki beköphetett minket.
- HOL VAN?? - üvöltök torkaszakadtamból, borogatva mindent, az első embert, akit megpillantottam hajánál fogva elkaptam.
- KI HIVTA KI AZ ŐRÖKET? - adok le egy jól irányzott pofont az elkapott leányzónak.
- Nem tudooohommmm.... – nyüszített keserves hangon.
Ellököm magamtól, majd visszafutok a földszintre.
- Akárki volt az, már elfutott - mondtam Ignatiuséknak, ránézve közben a harc állapotára.
A viadal jól állt, az őrök közül egy volt már csak talpon és közben felfeszítették az ajtót is. Egy társam volt, aki csak feküdt a földön, így nem tudtam megállapítani, hogy életben van-e még.
- Kifelé! – kiabált Ignatius, azonban amint levette pajzsát, az őr már rohant is neki. Nekirontottam vállal, hogy ne tudjon hozzáérni. Arrébb repültünk, s alattunk recsegve tört össze egy faasztal, ahogyan landoltunk. Ignatius és mozgásképes társam elmenekült az ajtón keresztül, hármasban maradtunk a teremben. Ráültem a mellkasára, majd rapíromat magamhoz vettem, s a szemére nyomtam a pengém élét, hogy elkezdje marni.
- KI HIVOTT TE PATKÁNY?? ÉS HOL VAN?! VÁLASZOKAT KÉREK, KURVAGYORSAN! - orditottam az arcába, miközben a pengét fel sem engedtem.
- Csak egy kurva volt! Egy egyszerű ribanc! –
- NEM ÉRDEKEL, HOL VAN? - szorítottam oda még jobban a pengét, nézve, ahogy a füst nyaldossa látószervét.
- NEM TUDOM! BIZTOS A TÖBBIVEL!
- NEM AZT KÉRDEZTEM, HOGY KIVEL, HANEM HOGY HOL! – süvítettem arcába.
- NEM TUDOM! – üvöltötte.
Felbillengem a kardom, hogy a már ne a penge lapja, hanem a hegye legyen a szemén, majd beleszúrom a szemén keresztül az agyába. Felpattanok a holttesttől, majd már azonnal az ajtó felé venném az irányt, azonban a többi őrségi holttesthez megyek inkább, valami féle papírért kutatva. Levélért, írásos utasításért, bármiért, azonban sikertelenül jártam ez ügyben.
- Tarts ki, testvér! - érkeztem meg társam mellé, sebek után keresve, azonban többet is találtam, mint szerettem volna. Hatalmas seb tátongott mellkasán keresztbe, szimbolizálva, hogy itt már nincs remény. Megfogtam a homlokát, majd a szemébe néztem. - Ne aggódj. Halálod nem volt hiába való, és bosszút kiván maga után. - hazudtam neki teljes komolysággal, majd "véget vetettem szenvedéseinek" azzal, hogy átszúrtam a mellkasát a szívénél. Nem lenne jó, ha valaki hozzáértő időben ideérne és megmentené, hogy később kivallathassa. Felpattantam, s kirohantam a sötét éjszakába, Ignatiusék után.

A nap már magasan jár az égen. Gerard egy szemhunyásnyit sem aludt egész éjszaka, de már hozzászokott. Lesz bőven ideje pihenni, miután végzett ezzel az egész üggyel. A könyvtárban talált könyvet nemes egyszerűséggel elvitte onnan, sétálás közben is a "Köderdő Növényvilágát" bújja. Elmélkedés közben egyszer csak egy ismerős hang kezd el csengeni a fülében.
- Gerard?
hang hallatára úgy megijedt, hogy elejtette a könyvet a kezéből. Mivel már nem a lapokat bámulja, könnyedén észrevette, ki szólította meg.
- Alicia!
Vidám arccal integetett neki egyet, mielőtt lehajolna, hogy felkapja az összeporolt könyvet. A nő egy kedves mosollyal viszonozta köszönését.
- Tudásvágy vagy egy bizonyos eset? - bökött állával a kötetre.
Mindeközben a fiú óvatos mozdulatokkal leporolta a könyvet. Hellenburg utcái iszonyatosan koszosak annak ellenére, hogy a messze földön híres város egyik legjobb negyedének útjait koptatják.
- Bizonyos... legalábbis egyelőre egy bizonyos eset. – felelte titokzatosan.
Hirtelen megtelepszik egy gondolat a fejében, ami nem hagyja nyugodni. "tündeféle nő, fekete ruhában", így írta körül az alkimista azt, aki a főzetet adta neki.
- És ha szabad megkérdeznek, téged mi szél hozott ebbe a városba?
Alicia válaszul egyszerűen csak megvonta a vállát.
- Keringek erre-arra, ha már vándor vagyok, és most itt kötöttem ki, majd belefolytam az eseményekbe akaratom ellenére. Talán a kelleténél jobban - teszi hozzá halkabban, szinte már szidva a helyzetet.
Kérdően vonja fel a szemöldökét.
- Események? Történt itt valami, amiről lemaradtam?
- Nem hinném, hogy lemaradtál volna bármiről is –mosolygott - Szerintem pontosan azért van nálad Nebelwald növényvilága, mert igenis tudsz róla. váratlanul elővesz egy ismerősnek látszó kis üvegfiolát a zsebéből. - Ebbe az esetbe keveredtem bele - rázza meg kissé az üvegcsét, benne a rózsaszín mindenséggel.
- Áh, hogy arra gondolsz? Nem is igazán lehetett volna miről lemaradni, nem itt zajlanak a főbb események. És mi dolgod neked ezzel a különös szerrel?
Az ő esetében egyértelmű volt, hogy meg akarja szerezni a szer elkészítésének módját. De hogy egy nekromanta mihez kezd vele, az rejtély számára.
- Először is ezt megtartom magamnak - fűzi vissza ügyetlenkedve az övére.
~ Hm, valakinek nagyon bejött a hatása.
- És segítek annak az apának, akinek a gyereke a túladagolásban szenved - biccent jobbra
~ Ismerős, nem?
~ Akkor mostmár biztos, hogy ő volt az a „tündeforma” nő.
- Valamint van egy kis és egy nagy dolog is, amiket vissza kell fizetnem a készítőjének.
Gerard erre váratlanul harsány nevetésben tört ki.
- Pompás, akkor egy irányba megyünk. Akár közös erővel is kutathatnánk, talán nagyobb eséllyel akadunk rá arra a kuruzslóra.
Alicia elégedetten elmosolyodik, mintha sejtette volna, hogy ezt fogja a démon felelni.
- Nincs ellenemre a közös munka. Van pontos cél, város, falu, bármi azon kívül, hogy Nebelwald? Jó lenne nem az egészet átkutatni.
A fiú válaszul egyszerűen vállat von.
- Most indultam az szert árusítókhoz, hogy kipuhatoljam, merre kéne keresgélni. Neked talán van jobb ötleted?
- Az alkimistánál, akinél voltam, azt mondta, Dél-Nebelwaldban kutattak főként. Ebből gondolom, hogy arrafelé lesz, de az még így is nagy terület. – felelte sóhajtozva.
- Később átfutom ezt. –mutatta fel a könyvet - Van benne egy növény, ami talán a titkos összetevője lehet a szernek. Ha ír valamit az előfordulási helyéről, az alapján elindulhatunk valamerre.
- Világító gombák közt keress - javasolta. - Szinte biztos, hogy van benne, azért ilyen élénk a színe. Nem ismerem egész Nebelwaldot, de szerintem ez a fajta mindenütt megél, sajnos. Persze ha van valamilyen település a déli részeken, ahol több nő, vélhetően ott lesz, elvégre megéri neki a helyhez közel dolgozni.
- Valami ilyesmire számítottam én is. Kérdés, hogy mikor induljunk el? Nem lenne jó sok ideig vesződni ebben a városban.
- Mint láthatod, én indulásra készen vagyok - rántja meg a táskát szemléltetésképp - Most indultam a lovamhoz. Gondolom, neked is van még mit összepakolnod, így megvárlak. Hátasod van?
- Egy frász, valamiért sose szerettek az állatok... - jegyezte meg enyhe öniróniával.
- Hát akkor most kénytelen leszel kibírni egy kis utat lóval. – vigyorodik el a nekromanta - Szerintem Zabos elbír mindkettőnket, még ha így kicsit lassabb tempóban is haladunk majd. Ha ez neked megfelel, persze, gyalogszerrel viszont nem érdemes megközelíteni a helyet - tette még hozzá gyorsan. - Elkísérjelek a szállásodig vagy beszéljünk meg egy találkozópontot?
- Találkozzunk a városkapunál úgy egy óra múlva. Annyi idő nekem bőségesen elég.



A ló vad ütemben vágtatott, már amennyire képes volt ezt megtenni két emberrel a hátán. Szokatlan volt hátason ülnie Gerardnak, de kénytelen volt elviselni, hogy minél hamarabb a Köderdőbe érjenek. Észre sem vette a könyvet bújva, hogy egy rozoga szekér mellett jöttek el. Alicia viszont igen, ráadásul felismerte a rajta utazó három alak közül kettejüket.
- Mina és Damien...? – szólalt meg hirtelen a holtmágus - Hát ti?
- Alicia?!
Mialatt ezt mondta, a ló érezhetően alábbhagyott a vágtájából, míg a kocsi sebességére gyorsultak. A könyvbe elmerülve nem is nézi, ki vagy mi mellett suhannak el, arra figyel fel egyedül, hogy a menetszél hirtelen abbamarad.
- Miért álltunk meg? - kérdezi reflexből.
Körbeforgatta a fejét. Nem látott mást, csak egy rozoga szekeret, rajta három utassal. Közülök az egyik egy vámpír volt, aminek láttán Lia azonnal vad káromkodásba kezdett a fejében.
- Ismered őket? - súgta oda Liának finoman utalva rá, hogy egy bólintást is elfogad válasznak.
- Ulfrick bácsi... azt hiszem, ismerem azokat a lovasokat... legalábbis az egyiküket... – mondta mindeközben a vámpírnő a mellette ülő kocsisnak - Csak... fogalmam sincs, mit keresnek itt... megkérdezném...
~ Milyen bizonytalan.
~ Talán csak zavarodott valami miatt.
- Igen, ismerem – válaszol Alicia kis fáziskéséssel.
Miközben a másik kettő beszél, ő egyre csak a könyv oldalait lapozgatja, hogy rájöjjön, melyik növényre gondolt a másik démon. Meg sem hallva Mina és az idős ember szavait fürkészi szemeivel a poros oldalakat.
- Alicia? Micsoda kellemes meglepetés –szólal meg váratlanul a harmadik utazó, egy sötét tünde - Mi járatban éppen erre?
- Igen, érdekes egybeesés. És hát... – böki oldalba a démont - Egy alkimistának segítünk. Valami különlegessel akar előállni, az alapanyag meg csak itt van meg. A társam épp a pontos hollétét próbálja kibogarászni a könyvből.
Gerard csak némán biccent feléjük jelezve, hogy tisztán hallja amit mondanak és nem csak Alicia egy eszesebb élőholtja.
- Valami különlegessel? Köze van az Édes Álom nevű d...
- ..dologhoz? - szakítja félbe Damien.
- Csitt. - szól rá a párosra Ulfrick bácsi határozottan. A tekintete elég szigorú...*
Ahogy meghallja az édes álom szót dühösen kapja fel a fejét a könyvtől. Egyik kezét előrenyújtja, majd odahajtja a fejét Liához.
- Gond, hogy tudják? - kérdezi vészjósló tekintettel. Nem habozna rájuk támadni, ha így lenne.
A nekromanta nem válaszol Gerinek, tart attól, hogy már Mináék meghallják.
- Nem tudom, miről beszéltek - rázza meg nemlegesen a fejét.
- Nem tudod? Akkor hogyhogy éppen ugyanabba az irányba tartunk? Mit szeretnétek attól az alkimistától?
Gerard nyugodt mozdulattal eresztette le a kezét.
~ Talán ők is bennfentes emberek, mint a Hellengurgi eladó. Alig várom, hogy megtudjam...
- Egy fontos üzenetünk van a számára. Bérgyilkost küldtek utána, és mi tudjuk, kicsoda az illető és merre tart.
A légből kapott magyarázatára Ulfrick felkapja a fejét.
- Hogy hívják az alkimistát, akit keresnek?
[color=#996699- Eugene[/color] - válaszol természetesen. - Esetleg ismerik?
Az öreg Mináékhoz fordult, meg is ragadja a vámpírlány kezét, erősebben, mint ahogyan azt kinézné belőle az ember.
- Megbízik az ismerőseiben?
- Hát... a lányt ismerem... de... szerintem egy ilyen dologról senki sem hazudna... - pislog párat.
- Bízni? – vág közbe - Mégis kik maguk, hogy ilyeneket mernek kérdezni? - néz rájuk megvetően.
~ Most ti lesztek azok, akiket kérdőre vonnak. Úgy táncoltok, ahogy én zenélek...
~ Mert fütyülni azt nem tudsz - viccelődik Lia.
- É é én nem merek kérdezni semmi ilyet, nem is én kérdzetem! - visszakozik. Majd az öreghez fordul. - Ismeri ezt a Eugene-t?
Mina kérdésére Ulfrick bácsi bólint, sötét ábrázattal, Geriről viszont nem igazán vesz tudomást. Végül felsóhajt.
- Vegyék úgy, hogy átadták az üzenetet. Ha elmondják, ki az és merre tart, nem maradnak jutalom nélkül.
Gerard idegesen felvonja a szemöldökét. Nem szereti, ha levegőnek nézik.
- Nem szokásom a véletlenre bízni a munkáimat - közli fennhangon - ez az egész velejéig rohadt, a besúgó férgek mindenütt ott vannak. Személyesen viszem az üzenetet, addig semmilyen információt nem adok ki...
- Ahogy a társam mondja – sóhajtja Alicia lemondóan. - Képzettek vagyunk, így aggodalomra sincs ok, hamar eltakarítjuk a mocskot.
- És ha épp maguk a bérgyilkosok?
- Azt... nem hinném. – védi meg őket Mina - Már ha bízik a szavamban, és szerintem nem tűnhetek valami őszintétlennek - hadarja. - Nem hinném, hogy ők azok... miért lennének?
~ Hahahahahaha! Fogaséknál úgy látszik csak a Neulanderek értenek bármicskét is az ember szívébe látásához. Egész jól csinálod!
- Ha jól emlékszem, maguk kezdtek el csak úgy kérdezősködni. Nekem inkább tűnik úgy, maguk nem akarják, hogy ez az üzenet célba érjen.
Egyre erősödik benne a gyanú, hogy ez a kettő bennfentes ember. Megszerzi az édes álom titkát akkor is, ha sírva kell fakasztania őket!
- Ha mi lennénk a bérgyilkosok... - néz Gerire, aztán vissza. - Szerintem már csak a sötétséget látnák.
- Én nem... - nagy levegőt vesz - Ha tudnak bármit...is, amivel segíthetnek, akkor... Miért nem fogunk inkább össze?
- Mina - súgja neki Damien  - Elég virágnyelven fogalmazol.
Széttárja a karját. Nem tehet máshogy. Teljességgel nem mondhatja ki, mire gondol, még Ulfrick bácsi azonmód hajítaná ki a szekérből.... vagy... vagy rosszabb...
- Jól van. Ha megbízik bennük... Eugene szerencsére nem védtelen. Hozzá tartunk épp.
- Mi... mi fogjuk... megvédeni? Akkor tudja, kik akarják bántani?
- Dehogy mi! Én csak egy öregember vagyok. De ha megbízik bennük. - bök a szakállas állával Liáék felé - Ők bizonyára el fogják mondani kik akarják megölni, nem mintha nem lenne számtalan lehetőség. És ezt ő is tudja, ha nem így lenne már nem élne. A pénz és a kapzsiság sokakat hajt.
- És ki védené meg Eugene-t, ha ők éppen nem most járnak erre?
- Sokan védik őt, ne félj. – nevet fel az öreg.
- A tudatlansággal természetes, ha félelem jár együtt - motyogja az orra alá, és gondolkodóba esik.
Gerard viszonozza az öreg nevetését egy barátságos mosollyal.
- Az már igaz. Én is csak egy egyszerű deák vagyok, de azért egy-két dolgot sejtek. Annyit elég tudniuk, hogy az illető akár már most ott is lehet, mint beépített ember. Ezért akarom személyesen átadni az üzenetet, hogy rögtön tetten is érhessem az átkozottat ha ott van.
- Milyen messze tartózkodnak ezek az emberek? Eugene, meg... akik védik őt?
- A köderdőbe megyünk. kicsilány. Nemigaz, uram? - néz Gerire
- Egyáltalán nem vagyok kicsi - közli enyhe felháborodással.
- Úgy ahogy mondja, annak is a legmélyebb mélységébe - feleli költői túlzással, mintha egy íródeák lenne.
A vidéki suttyó szerepe után ez az álca kifejezetten felüdítő számára.
- Egyébként... –szólal meg váratlanul Alicia - A közeljövőben találkoznak esetleg ezzel az alkimistával? - bök a szekérben lévő összetört üvegcsék felé.
Mina kérdőn pislog a bácsira.
- Igen. Mint mondtam az imént, oda tartunk.
- Nagyszerű! Akkor mehetünk akár együtt is, nehogy rajtunk üssenek közben.
Szavaiból tisztán kiszűrődött, hogy igazából csak azért akar velük menni, mert meg akar bizonyosodni róla, hogy nem ők azok a bizonyos bérgyilkosok. De valójában ez is csak álca volt és ezzel akarta valósághűen játszani a minden lehetőséggel számoló belső ember szerepén... néha még ő maga is belebonyolódik a trükkjeibe.
- Nem ezt mondtam kezdettől fogva? - sóhajt fel, fáradtan és megkönnyebbülten.
A szerzetes bólint, és visszafordul a ló felé, ami a szekeret húzza, és úgy látszik, hogy többet nem akar beszélgetni

Kilépve az alkimistalakból az éjszakai, kora hajnali hideg azonnal megcsípi az arcát. Zavaró, mégis megszokott, talán még kissé kedves is, de főként a hangulatának megfelelő. A holdfénytől megvilágított város halvány körvonalaival meglehetősen ijesztő és kísérteties látványt nyújt, és erre az érzetre az egyedüllét, a kellemetlennek tűnő üresség is rásegít.
Ennél tökéletesebb időpont nem is lehetne.
Elindul a szegényes fogadó felé ismét, de már nem azért, hogy aludjon, majd folytassa a kutatást – célja ezúttal Nebelwald. Itt bizonyára nem sokat érne egy újabb kereséssel, az eladók felkutatásával, majd kifaggatásával, helyette inkább a sötételfek erdejében keríti elő a megoldást, még ha nem is kifejezetten kedvező ez a számára. Azonban ez most aligha számít… Feladata van, és annak eleget kell tennie.
Tegyem tönkre – visszhangzik elméjében újra és újra, mire kiül arcára a széles vigyor. Megáll egy pillanatra, az utca végére tekint, ahol nincs senki. Csak ő van itt… Csak ő van a környéken ennyire későn. Csak egyedül, egyes egyedül, senki más…
… és akkor ez azt jelenti, hogy nevethet, ugye? Nevethet már, nem igaz? Már nem kell visszafognia, ugye?
Fejéhez emeli kezét, eltakarva kissé tekintetét, mely most nagyra nyílik, végighúzva hüvelykujját homlokán. Rázkódni kezd a válla, majd halk kuncogásba kezd, ami hangos, mégis elfojtott nevetéssé válik. Előregörnyed, egy pillanatra elhallgat, a következőben azonban ismét rákezd: kacag. Önfeledten, gúnyosan, keservesen – meghatározhatatlanul, őrülten.
- Megint rám bízzák a piszkos munkát – nevet tovább. – Hallod ezt, Voile? – vigyorog, keresve az emlegetett állatot, aki biztos távolságban pihen az egyik tetőn, gunyoros pillantását gazdájára emelve, aki elkomorodik ettől. – Lenézel, nem igaz? – érdeklődik hidegen csengő hangon, utána újfent megjelenik az a széles vigyor. – De annyira… tetszik! – néz maga elé, bizonytalanul, meg-megszakadó mozdulatokkal lépve előrébb párat. – Rám bízzák… Engem kérnek fel arra, hogy… Hogy… - elhallgat pár pillanatra. - … öljek… - elvékonyodva beszél, de nem azért, mert akkora keserűség öntené el, épp ellenkezőleg… - Engedélyt kaptam az… az ölésre… - mosolyog tovább, mire a madár ingerülten megrázza magát, és inkább úgy dönt, hogy elindul – vélhetően a fogadó felé. – Igaz is… Még vissza kéne mennem, aztán… Nebelwald… - fordul abba az irányba, amerre az erdőnek kell lennie, olyan édesen kiejtve a terület nevét, mint ahogy soha semmi mást. – Ott… ho… nommmm… - neveti el magát ismét, halkan, visszafogottan, cérnavékony hangon.
A csendes, magányos utcákat csak ő rója már, és csupán az ő kacagása visszhangzik itt-ott a falakról. Lassan, tántorogva tesz meg három lépést, utána egyre határozottabbá és magabiztosabbá válik, arcáról azonban nem tűnik el a gesztus az eszelős pillantással. Lelki szemei előtt lejátszódik a jelenet, ahogy megannyi sebből vérezteti ki azt a férfit, aki ártott neki, aki ártott másoknak, aki mindenki kezébe adott egy hamis hitet. Az ilyennek nem szabad léteznie… Az ilyen…
Halált érdemel. Egy olyan mocsoktól való halált, mint amilyen ő.


A fogadóhoz érve sikerül megnyugodnia annyira, hogy már elrejthesse a felszínre bukkanó tébolyt. Belül még érzi a lüktetést, a tettvágyat, hallja a halkan suttogó kívánságot, hogy a nagyot ásító, vékony, szegényes férfit, aki a kocsma nyugalmát vigyázza éjnek idején, felkoncolja. Kívánja a halált… Annak a halálát, aki a közelébe kerül, annyira, hogy keservesen nehéz ellenállni, de sikerül, és mindössze azért, mert nem engedheti meg magának a felfordulás okozását, azért, hogy később máson élje ki a beteges hajlamokat.
Fellépdel a lépcsőn, és ennyit sikerült kibírnia: azonnal megjelenik rajta egy halvány, magabiztos, különös mosoly.
A szobájába belépve Voile már ott várja az ablakban üldögélve. Gúnytól csillanó szempárát a nőre emeli, mintha csak mondani akarná: szánalmasan fest, valamint ugyanígy is viselkedik, és ha tehetné, bizonyára hozzátenné, hogy nem így ismerte meg.
- Nem…? – mosolyog keserűen, felfogva, hogyha nem is tudatosan, de a tollas fenevad gyakorlatilag próbálja ráébreszteni arra, hogy helytelen irányba fordult. – Pedig én ez vagyok – mondja szinte suttogva, negédesen. - Szánalmas... Gyenge... Gyáva... - sorolja ezúttal durván a szavakat.
Nem közelíti meg a madarat, mert nem akarja, hogy elrepüljön innen. Érzi, tudja, hogy most azt idézné elő, ha felé közeledő lépteket tenne, tisztában van azzal, hogy az állat most szárnyra kelne, majd eltávolodna tőle olyan messzire, amennyire csak lehet, mert érzi: itt baj lesz. Állati ösztön csupán, de nem tántorít gazdája mellől, amíg nem szükséges - addig mellette marad, mint valami óvó angyal, aki igyekszik visszaterelni az eltévedt báránykát.
Az aranyló pillantását nézi hosszasan.
- Kár, hogy csak színben hasonlítasz rá… - dönti oldalra a fejét szomorúan. – Kár, hogy te nem tudod a fenevadat megállítani… Kár-kár – túr a hajába sóhajtva, aztán elfordul a szekrénye felé. Kiveszi az ottani kevéske ruházatát, kihúzza a kisszekrényt is, hogy bepillanthasson a fiókok rejtekébe. Bepakol táskájába, amit majd indulásnál Zabos hátára dob, utána átnézi párszor még a kis helyiséget, megbizonyosodva arról, hogy nem marad hátra semmi, ami az övé lenne. Elvileg akkor minden nála van. Még azért ellenőrzi a saját magára aggatott tárgyakat: mindegyik nyaklánc ott van, a gyűrű, a karperecek, és a…
Sál.
Azonnal visszarántja abból a borzalmas rémképzetből a valóságba, ami bár cseppet sem jobb, mint az a torz álomvilág, amibe elkezdte ringatni magát, legalább nem ad neki hamis, boldogtalan örömet.
Ijedten kap szájához, hátrálva, és ahogy háta a szoba falához ér, lassan csúszik le, miközben eszébe jutnak azok a kedves mosolyok, amiket ott, Eichenschildben kapott, azok a boldog arcok, amiket ott talált. A ház felújításában is segített, és egyszerűen… Kegyetlenül jó volt átlagosnak lenni. Annyira jó érzés volt megfeledkezni pár pillanatra arról, mi is a feladata, arról, mit is akar elérni, nem érdekelvén, hogy bűntudata lesz tőle. Csupán… A saját, szabad gondolatai visszataláltak hozzá.
Viszont most… Torzul. Változik, méghozzá rossz irányba, és tudja, nem tehet ellene semmit. A Holtmezei Csatában történt vele valami megjavíthatatlan, valami olyan, ami sosem fog eltűnni, valami, ami végig ott fog motoszkálni, lopakodni benne, suttogva, kísértve őt, várva a megfelelő pillanatot, mikor hatásosan előléphet az ismeretlen sötétség biztonságából. Valami undorító lény, amely időről időre erősebben szól hozzá, helyette cselekszik, vagy azt…
…ő cselekszi…?
Tulajdonképpen mi is ő?
Mi is lett belőlem…?
- Voile… - szól elhalón, már-már zokogva, felfogva, feleszmélve, hogyan is viselkedett az imént. – Én… Én nem akarok ilyen lenni – pillant fel kétségbeesetten az állatra. – Soha nem akarok ilyen lenni. Nem akarom… Elveszíteni az eszemet… - néz le remegő ujjaira, a madár pedig elfordítja tekintetét, mintha csak tudná, mi fog történni: úgyis el fogja. Vagy talán szégyelli, hogy a nekromanta a gazdája...? Esetleg tisztában van a ténnyel, hogy úgyis olyan súlyossá fog válni az élete, úgyis fognak történni olyan események, amik erősítik a benne lévő őrületet és balgaságot? Hogy úgyis megtörik olyannyira, hogy abból már nem lesz felépülés...?
- Olyan egyedül vagyok… - suttogja összehúzódva, halkan. – Nem akarok… szörnyeteg lenni… - folytatja, majd kis szünetet hagy, gondolkodva, mi is a teendő. - Még jobban el kéne őket löknöm magam mellől…? Még távolabb kéne lennem tőlük…? – kérdezi, de inkább csak saját magától, a súlyos csendtől, a néma, hallgatag szobától, nem várva senkitől sem választ. – Félek önmagamtól, Voile – vezeti ujjait fürtjei közé, majd rászorít a fekete hajzuhatagra, szinte kitépve helyéről. – Félek… A bennem lakozó… sötétségtől – néz meredten maga elé. – Úgy félek – húzódik még ennél is jobban össze, jobbjával pedig fekete ruhája alá nyúl, hogy a vörös, kellemes tapintású anyagot csupasz bőrével érezhesse.


Keservesen lassan emelkedik fel a Nap az égre. Az órák inkább tűnnek napoknak, és a pihenés sem bizonyult olyan jónak, mint ahogyan azt eleinte képzelte. Remélte, hogy sikerül némi erőhöz jutnia, de ahelyett, hogy pozitív hatásai lettek volna a tétlen időnek, helyette csak rosszabb lett. Fáradtnak és kimerültnek érzi magát, de tudja jól, hogy a pihenés jelenleg elképzelhetetlen. Túlságosan kavarognak a gondolatai, a gyomra, a félelem okozta görcsök pedig nem hagynák őt – nem tud kikapcsolódni, és éppen ezért gondolja úgy, hogy mozdulnia kell.
Feltápászkodik, magára veszi az oldaltáskát, amibe még éjjel, visszaérkezése után pakolt, és az ajtó felé indul, amit félig kinyit, majd megáll.
- Induljunk, Voile… - mondja halkan, és a következő pillanatban hallatszódó szárnysuhogásra halványan, kesernyésen elmosolyodik. Utána ő is elindul: becsukja maga mögött az ajtót, végigsétál a folyosón, aztán le a lépcsőn, a pultnál pedig visszaadja a kulcsot. Még hátrahagy néhány váltót bónuszként, mert annyira szörnyű nem volt az a hely, hogy ne érdemelje ki; nem akadtak kellemetlenségek, amik mások hibájából fakadtak, csendes volt, az pedig már nem számít, hogy megannyi koldus fekszik a környéken megváltó alamizsnát kéregetve. Ehhez már hozzászokott évekkel korábban, a nyomorban, mely már úgy követi őt, akár egy átok.
Táskájának pántjára néha rászorítja ujjait. Alsó ajkát harapdálva siet az utcákon végig befordulva itt-ott, mintha csak menekülne a napfény elől, holott semmi baj nincs vele. A sötét lepel védi, a Moonshift pedig tündeként jelenteti meg őt mások előtt – mintha csak a sors is azt akarná, hogy feledje el gyökereit, és váljon valami teljesen mássá.
Megborzong a gondolatra, és igyekszik a lehető leghamarabb kiverni a fejéből. Nem szabad most ezen tűnődnie, el kell felejtenie, keresnie kell valamilyen témát, valami mást, amit boncolgathat, csupán egy a gond: pontosan ekörül forog most minden, így képtelenség bármi mást kerítenie. Az események pont azt szolgálják, hogy a lehető leghamarabb váljon azzá, ami egyáltalán nem ő, mintha ezt akarnák segíteni.
Kesernyésen elmosolyodik, majd lopva felpillant az égre.
Voile, védj meg engem…
Siet, ahogyan csak tud, hogy mihamarabb Zabos közelében lehessen, majd őt durván megsarkantyúzva ösztökélje vágtára, aztán galoppra Nebelwald leggyorsabb elérése érdekében. Nem akar egy pillanatot sem vesztegetni, minél korábban túl akar esni rajta.
Vagy csak mihamarabb ki akarod élvezni… Nem igaz? – visszhangzik fejében a hang, és megdermed erre a pillanatra. Hogy ő… Azért siessen, hogy…
Nem, ez képtelenség. Csak paranoia, az alvatlanságnak köszönhető tévhitek, könnyedén megmagyarázható, egyelőre ijesztőnek tűnő események ezek csupán. Semmi több, nem kell velük foglalkozni, még annak ellenére sem, hogy az érzet, az a szorongás ott van, és szorítja a gyomrát, kaparássza a tudatát ott mélyen lenn, mintha csak jelezné: itt van, és mindössze arra vár, mikor juthat ki. Mikor szabadulhat el, hogy megvédje azt a naiv lényt, amely eddig vezetett.
Feszülten, még jobban gyorsítva léptein halad célja felé, még erősebben szorítva a vállán átvetett anyagot. Nem méltatja egy minimális figyelemre sem a körülötte lévőket, mert egyáltalán nem áll szándékában beszélgetni velük. Gondolatai leterhelik elméjét, lekötik a figyelmét, és észre sem veszi azt a görcsös szorítást, amivel már-már széttépi a bőrpántot.
Aztán a szeme sarkából mintha ismerős alakra figyelne fel. Magas, nem túl erős alkat, sötét haj, könyv a kézben, és utóbbi talán nem is lenne érdekes. Inkább a mozgása az, ami annyira magára vonzza tekintetét, azt az érzetet keltve benne, hogy korábban már találkozott az illetővel. Hosszú másodpercekig csak gondolkodik ezen, ám még mielőtt elhatározná magát amellett, hogy nem szólítja meg őt, egy belső hang nem nyugszik. Folyamatosan kérleli, hogy forduljon vissza, próbálja meg megvizsgálni a vonásait, amit a gyors, egymás mellett elhaladás miatt nem tehetett meg. Elvégre csak egy pillanat, nem igaz? Mindössze megfordul, pár sietős lépést tesz visszafelé, lopva előrehajol, majd oldalra fordítva fejét megnézheti magának az először ismerősnek tűnő alakot. Csak ennyiről van szó, miért is ne tehetné meg?
Nem szól gyakorlatilag semmiféle érv a cselekedet ellen. Időt aligha veszít ezzel, és ha szerencséje van, talán tényleg egy olyan alakkal futhat így össze, akivel szövetségben van, nem úgy, mint az egyházi kutyákkal, így végül az elképzelése szerint tesz: sarkon fordul, beéri a sétálva olvasó egyént, finoman előrébb hajol, és ahogy oldalról meglátja az arcát, azonnal bevillan neki a sivatagban talált kripta, az ottani veszély, a megmentésének pillanata, majd a tántorgás a forró, égető napon, a perzselő homokban.
- Gerard? – érdeklődik bizonytalanul, mint aki nem hisz a szemeinek – és valóban. Hirtelen képtelen felfogni, hogy a sivatag után itt, Hellenburgban futnak össze, de tagadhatatlanul örül a fiúnak. Neki köszönhet egy újabb lehetőséget az életre – és talán azt is, hogy megőrülhet.
A fiú úgy megijed a hang hallatán, hogy kezéből kiesik még a könyv is, ami alapesetben megnevettetné a baráti társaságban, most azonban a feszültség, zavaros gondolatai nem hagyják ezt. Mindössze szélesen elmosolyodik, de nem az esettől, inkább Gerard látványa miatt, mert hát be kell vallania, hogy megnyugtató őt itt találni, és ez főként a korábban történteknek köszönhető. Kár, hogy nem fognak együtt dolgozni ismét… Elvégre… Ő mit akarna ezzel a szerrel?
- Alicia! – ismeri fel ő is a másikat, vidám arca, a köszöntő barátságos intéstől pedig egy pillanatra összeszorul a szíve. Ilyenkor fedezi fel újra és újra, milyen jó, ha valakiben bízhat, ha valaki van mellette, és hogy milyen rossz is az, hogy nem mesélhet el neki mindent az ő védelme érdekében. Persze az is hozzátartozik mindehhez, hogy Gerard még nem szerves része az életének. Nem olyan közeli, mint Astonien vagy Yrsil, viszont ami ijesztő, hogy a korábbiak miatt így is meglehetősen jó helyen van Alicia rang- és bizalmi listáján. Ha tippelnie kéne, hamarosan őt is beavatja keserű világának egy-egy pillanatába.
A fiú lehajol a könyvért, aminek címét gyorsan elolvassa: Köderdő növényvilága. Ez igazán érdekes – esélyes lenne hát, hogy ugyanazzal az üggyel foglalatoskodnak?
- Tudásvágy vagy egy bizonyos eset? - bök állával a kötetre, szemöldökét pedig érdeklődőn megemeli meglepetése jeleként.
- Bizonyos... legalábbis egyelőre egy bizonyos eset – porolja le a könyvet óvatos mozdulatokkal, és veszi a lapot. Hát hogyne venné? Egyértelműen ugyanarról az ügyről beszélnek, hát mi másról? Ez viszont igencsak örvendetes, mert akkor van egy társa. Legalábbis... Nagy valószínűséggel annak mondhatja.
- És ha szabad megkérdeznem, téged mi szél hozott ebbe a városba? – érdeklődik a maga udvarias hangnemében, ami eleinte túlságosan hízelgő volt a számára, ám a fordulattól, mikor megmentette, sokkal jobb fényt vet rá, sokkal barátságosabban kezeli már ezt a hangszínt. Sőt, még örül is, hogy hallhatja, elvégre egy fontos szövetséges, és – megkockáztatja – egy társ szavai csengenek így.
A kérdésre megvonja a vállát.
- Keringek erre-arra, ha már vándor vagyok, és most itt kötöttem ki, majd belefolytam az eseményekbe akaratom ellenére – magyarázza tömören és röviden, ennél többre pedig aligha van szükség. Nem akarja traktálni azzal, miféle történések vannak mögötte, hogyan keveredett ide – bőven elegendő a vándorlás oka. Egyelőre. Később talán többet is feltár előtte, ha erősítik ezt a köteléket, valamint kíváncsi is lesz rá.
- Talán a kelleténél jobban - teszi hozzá aztán halkabban, szinte már átkozva a helyzetet, és végső soron belül így is érez: nem kellett volna. Nem kellett volna azt a szert bevennie, majd kutatni a forrása után, keresni mindent, mert… Nem érezte eleinte annyira súlyosnak az esetet. Könnyedén kibújhatott volna, sőt, most is kibújhatna alóla, csak hát… Maga sem tudja igazán. Foghatná arra a mélységben lévő dologra is, okolhatná őt, amiért hajtotta őt, amiért elvezette ahhoz az apához, de nem akarja tudomásul venni annak a valaminek a létezését. Sajnos azonban mintha tudná, mi következne ezek után, mintha direkt csinálná tudat alatt, azon ügyködve, hogy kiszabaduljon eddig erős, mostanra már gyengülő, hiányos ketrecéből.
Most Gerard vonja fel szemöldökét kérdőn, mintha nem értené, miről is beszél a nő, aki azonban biztosra veszi: tud róla.
- Események? Történt itt valami, amiről lemaradtam? – Talán inkább biztosra megy.
- Nem hinném, hogy lemaradtál volna bármiről is - enged meg egy halvány mosolyt. - Szerintem pontosan azért van nálad Nebelwald növényvilága, mert igenis tudsz róla – teszi még hozzá, mire előveszi a kis, rózsaszín folyadékkal teli fiolát az övéről, majd felmutatja azt. - Ebbe az esetbe keveredtem bele - rázza meg némileg az üvegcsét.
- Áh, hogy arra gondolsz? – Mintha felismerőn csillannának szemei a szer láttán. - Nem is igazán lehetett volna miről lemaradni, nem itt zajlanak a főbb események – mondja aztán, ami miatt megbizonyosodik arról, hogy kiderítette, merre is kell menni. Kérdés már csak az, jól tudja-e, mindenesetre azért egyetértőn biccent a tényre. - És mi dolgod neked ezzel a különös szerrel? – teszi fel a kérdést, mire kis híján elneveti magát. Mi dolga a szerrel? Igazából azzal pont semmi, csak meg akarja ölni…
Ölni.
… az illetőt, aki gyártja. Viszont ezt így nem adhatja a másik tudtára, nem akar azért ráijeszteni. Részéről meg hát... Sok oka lehet. Bizonyára ugyanaz vezérli, mint akkor, mikor a sivatagi kriptába tévedt.
- Először is ezt megtartom magamnak - fűzi vissza ügyetlenkedve az övére a fiolát, reménykedve abban, hogy megmarad a kaland végéig. - És segítek annak az apának, akinek a gyereke a túladagolásban szenved - biccent jobbra ösztönösen, még ha nem is abban az irányban van az öreg háza. Igazat megvallva fogalma sincs róla hirtelen, merrefelé kell keresnie – előtte egy ismerős pontot kéne találnia, ahonnan korábban már látott utcák és épületek vannak. - Valamint van egy kis és egy nagy dolog is, amiket vissza kell fizetnem a készítőjének – teszi még hozzá, de hogy melyik is a kis vagy a nagy dolog, maga sem tudná eldönteni. Mindkettő meghatározó a számára: mind a sebek felszakítása, mind az a felállás, miszerint végeznie kell vele.
Végezni. Kegyetlen fájdalm…
A fiú harsány nevetése szakítja félbe a mélyről jövő, halk, vágyódó hangot, amely az alkimistától kapott feladat óta kísérti őt. Talán megtalálta a lehetőséget a kijutásra, és pont ezt akarja elintézni…? Nem kéne hagynia…
- Pompás, akkor egy irányba megyünk – jelenti ki vidáman. - Akár közös erővel is kutathatnánk, talán nagyobb eséllyel akadunk rá arra a kuruzslóra – mondja a kézenfekvő következtetéssel együtt, mire a nekromanta elégedetten elmosolyodik. Egyértelműen tetszik a számára az ötlet.
- Nincs ellenemre a közös munka – biccent egyet. - Van pontos cél, város, falu, bármi azon kívül, hogy Nebelwald? – érdeklődik. - Jó lenne nem az egészet átkutatni. – Számára mindenképp előnyös lenne, mivel nem akar véletlenül és váratlanul egy olyan személybe botlani, aki távoli ismerőse szülőfalujából.
Vállvonást kap válaszul – ezek szerint ő sincs nagyon tisztában, merre kéne keresniük.
- Most indultam a szert árusítókhoz, hogy kipuhatoljam, merre kéne keresgélni – vallja be. - Neked talán van jobb ötleted? – dobja vissza a kérdést.
- Az alkimistánál, akinél voltam, azt mondta, Dél-Nebelwaldban kutattak főként. Ebből gondolom, hogy arrafelé lesz, de az még így is nagy terület - sóhajtja lemondóan, miközben elégedetlenül megrázza a fejét, fel sem fogva, hogy Gerard bizonyára nem ért meg minden részletet.
- Később átfutom ezt – mutatja fel a könyvet. - Van benne egy növény, ami talán a titkos összetevője lehet a szernek. Ha ír valamit az előfordulási helyéről, az alapján elindulhatunk valamerre – magyarázza, és csak reménykedni tud, hogy lelőhelyről is tájékoztat a kötet. Az nagyban leszűkítené a keresési területet, és ez felettébb kedvező is lenne rájuk nézve, hiszen kevesebb helyen való kutatás biztosítja a gyártó gyorsabb kiiktatását.
- Világító gombák közt keress – javasolja szinte azonnal. - Szinte biztos, hogy van benne, azért ilyen élénk a színe - mosolyodik el fanyarul, emlékezve a régi önmagára, arra a pillanatra, amikor azon tűnődött: megegye-e, mérgezze-e meg magát, hogy követhesse nővérét. - Nem ismerem egész Nebelwaldot, de szerintem ez a fajta mindenütt megél, sajnos - húzza el a száját némileg elégedetlenül. - Persze ha van valamilyen település a déli részeken, ahol több nő, vélhetően ott lesz, elvégre megéri neki a helyhez közel dolgozni – folytatja, igyekezve még éltetni a reményt, és csak remélni meri, hogy Gerard majd talál valamit benne, amivel konkrétabb település felé utazhatnak, nem csak vaktában választanak ki egy helységet.
- Valami ilyesmire számítottam én is – jegyzi meg, és elképzelése szerint gondolatban mérlegel egy rövid ideig, utána rögtön a tárgyra tér: - Kérdés, hogy mikor induljunk el? Nem lenne jó sok ideig vesződni ebben a városban. – Ezzel bizony egyet kell értenie, így bólint is a megerősítés jeleként.
- Mint láthatod, én indulásra készen vagyok - rántja meg a táskát. - Most indultam a lovamhoz. Gondolom, neked is van még mit összepakolnod, így megvárlak – következteti ezt abból, hogy Gerardnál nem lát semmiféle táskára emlékeztető dolgot. Vagy csak nem hord magánál semmit? Mondjuk erre kevés esélyt lát.
- Hátasod van? – szegezi neki a kérdést, mert azért elég drága mulatság egy táltos. Bizonyára neki sem lenne, ha nem egy megölt fejvadásztól vette volna el…
- Egy frászt, valamiért sose szerettek az állatok... – felel enyhe öniróniával, ami megmosolyogtatja.
- Hát akkor most kénytelen leszel kibírni egy kis utat lóval – közli szórakozottan. - Szerintem Zabos elbír mindkettőnket, még ha így kicsit lassabb tempóban is haladunk majd. Ha ez neked megfelel, persze, gyalogszerrel viszont nem érdemes megközelíteni a helyet - teszi még hozzá gyorsan, tudván, milyen messze is van az a nyomorult, ködös erdő. - Elkísérjelek a szállásodig vagy beszéljünk meg egy találkozópontot?
- Találkozzunk a városkapunál úgy egy óra múlva. Annyi idő nekem bőségesen elég – felel, és bár lenne kérdése a fiúhoz, valahogy nem tartja most annyira fontosnak. Nem venné biztosra, hogy ugyanaz a személy bérelte volna fel őket, viszont az apa óvatos elutasítása miatt kissé gyanakszik arra, hogy talán Gerard egy titkos munkatárs. Józanésszel átgondolva elég kicsi az esély arra, hogy így legyen, ezért megszavaz inkább egy saját szakállra való dolgozást, ami szintén kedvező a számára: meg tudnak egyezni.
Újra bólint egyet, majd annak az istállónak az irányába fordul, ahol Zabost pár napja lerakta, még egyszer hátrapillantva, figyelve Gerard távolodó alakját.


Nem kérdez Gerardtól semmit, aki egyébként mögötte ül a könyvet lapozgatva, olvasgatva – nincs semmi kedve ahhoz, hogy most megzavarja őt a koncentrálásban és a figyelemben. Inkább vezeti a hátast, aki kelletlenül rázta eleinte a fejét, nem pártolva az ötletet, hogy még egy személyt szállítson. Végül persze kénytelen volt beleegyezni, mert hát más lehetősége aligha volt. Egyszer meg kibírja, máskor bizonyára úgysem lesz erre szükség, legfeljebb egy hosszabb, kimerítő menetelésre.
Fogalma sincs, pontosan mennyi ideig lépeget alatta gyorsan a ló – nem engedi, hogy lassítson, mert ha megteszi, akkor figyelmeztető jelleggel simogatja meg csizmája sarkával az oldalát. Néha körbekémlel, keresve Voilét, aki hol az égen követi őket szárnyalva, hol egy közeli fán üldögélve várja be őket, mintha csak tudná, merre is tartanak éppen. Végül is… Egy jó darabig nincs is elágazás, ami a tollasnak is egyértelművé teszi a haladási irányt.
Elméje üres, vagy ha be is szökik időközönként egy-egy gondolat, hamar kizárja. Nem engedi, hogy a kétségek erőt vegyenek rajta, és rettegve tegye meg az út hátralevő részét. Majd ha nagyon nem bírja már tartani magát, akkor a helyszínen… Akkor előjöhet minden borzalom, amikor már nem fog számítani semmi, most azonban nem riadhat vissza, nem engedhet a torz vágyaknak, melyek eddig alig jöttek elő. Különös, hogy az a két szó váltotta ki belőle ezt...
Valami baj van vele. Valami van benne. Valami változtatja és formálja, és ezt nem tudja megállítani. Egyedül biztosan nem...
Egy szekér zötyög előttük, de nem figyel rá különösebben. Zabos gyors lépteivel hamar maguk mögött hagyják utasaival együtt, ám még így is megüti a fülét az egyik bukkanónál az összekoccanó, törött üvegek csengése. Enyhén megböki Gerardot, majd finoman a szekér felé biccent, jelezve, hogy érdekesnek találja a szállítmányt az útiránnyal együttvéve - talán hasznos lehet, de ez csak egy halovány remény, amiben talán kapaszkodhatnak.
Hátrapillantva megfigyeli az utasokat is, és jobban megnézve ismerős arcokat vél felfedezni. Meglepetten vonja fel szemöldökét, ahogy bevillannak a képek korábbról a párosról, és bár eleinte gyanakodva méregeti őket, nem akarva elhinni, valóban őket találja itt, azért elmosolyodik aztán. Micsoda meglepetés!
- Mina és Damien...? - lassít Zabos tempóján, bevárva a szekeret, rajta a különös társasággal. Az öregemberről nemigen vesz tudomást, egyelőre csak egy pillantást vet rá, viszont nem kifejezetten bízik benne. Nem mintha ez annyira furcsa lenne tőle… Először senkiben sem bízik.
- Miért álltunk meg? - kérdezi ösztönszerűen Gerard. Ezek szerint nem érezte a bökést, annyira belemerült az olvasásba, viszont észrevette, hogy már nem mennek. Ez azért egész jó, nem igaz? Elvégre ez jelzi, hogy ügyel arra, mi folyik körülötte, azonban nem annyira, hogy ne bizonyíthassa mindezzel: bízik utazótársában.
- Ismered őket? – súgja halkan, mintha csak nem akarná, hogy az utasok meghallják.
- Alicia?! - hallatszódik el idáig Damien meglepett hangja, mire kis híján elneveti magát. Az idős férfi is felnéz ezt követően a lovasokra, aztán Minára emeli pillantását, valamit mond neki, azonban ezt nem érti a köztük lévő távolság miatt.
- Igen, ismerem – bólint egyet finoman Gerard felé, halkan beszélve. - Hát ti? – fordul aztán a szekéren üldögélők felé jókedvűen, mégis meglepetten, hangosabban ejtve ki a szavakat. Fogalma sincs, mit is kereshet itt ez a páros, de hát miért is lepődik meg? Az árvaházas eset is egy meglehetősen furcsa egybeesés volt.
- Alicia? Micsoda kellemes meglepetés – kezdeményez beszélgetést a sötételf, ahogy a szekér a közelükbe ért, míg Mina csak integet nekik köszönésképpen. - Mi járatban éppen erre? – érdeklődik, és nem éri váratlanul a kérdés.
- Igen, érdekes egybeesés – biccent egyet, ő maga is elismerve ennek a pillanatnak a furcsaságát. - És hát... – fordul hátra Gerard felé, mintha csak tanácsot akarna kérni tőle. - Egy alkimistának segítünk. Valami különlegessel akar előállni, az alapanyag meg csak itt van meg. A társam épp a pontos hollétét próbálja kibogarászni a könyvből – biccent a fiú felé óvatosan, nehogy véletlenül állon találja őt.
- Valami különlegessel? Köze van az Édes Álom nevű d... – kezdi Mina, Damien pedig befejezi:
- ..dologhoz? – Mint ahogy az esetek többségében, most is tökéletesen kiegészítik egymást, viszont ez az Édes Álom… Nem hallotta még ezt a nevet, de a korábban kipróbált rózsaszín lötty hatásai miatt egyértelművé válik a számára, mire is gondolnak. Így viszont megvan a neve, már csak az a kérdés, hogy honnan is tud a páros erről, miként értesültek róla, valamint hogy miért is vannak itt. Talán besegítenek ennek a vén kecskének a szállításban? Az bizony cseppet sem lenne jó...
- Csitt - szól rájuk a vénség, és ha bármi mást mondott volna, biztosan nem értette volna meg, ugyanis Gerard is intéz hozzá néhány szót:
- Gond, hogy tudják? - kérdezi vészjósló tekintettel, egyelőre azonban nem válaszol nekik: a triót figyeli.
- Nem tudom, miről beszéltek - rázza meg a fejét nemlegesen. Egyelőre jobbnak látja, ha nem tisztázódik a számukra, miben sántikálnak – jobb, ha ők húzzák ki belőlük, merre járnak. Alapvetően nem lenne gond a megosztással, bízik a párosban annyira, hogy közölje velük a híreket, azonban a férfi… Az az idős alak egyáltalán nem bizalomgerjesztő a számára, a jelenlétében így pedig inkább rejtegetné azt, amiről értesült.
- Nem tudod? Akkor hogyhogy éppen ugyanabba az irányba tartunk? – érdeklődik a lány, és mintha némi gyanakvást vélne felfedezni a hangjában. Nem biztos benne, hogy jól érzi, azonban sajnálja, hogy most titkolóznia kell előle. Legalábbis… Ilyen apróságok miatt.
- Mit szeretnétek attól az alkimistától? – teszi fel a következő kérdését, amire Gerard azonnal válaszol is. Vette a lapot: nem kéne lelőniük, mit tudtak meg, mi járatban vannak errefelé, csupán a lehető legkevesebb gyanakvással beszivárogni, majd elintézni a piszkos munkát. Remek! Jobb társat aligha kívánhatott volna, bár tény és való, hogy nincs ínyére az, hogy a saját, hát… barátaival toljon ki ezzel. Meg kéne tudnia, hogy ők mit akarnak, hogy mi a szándékuk az álmodozós fiolákkal.
- Egy fontos üzenetünk van a számára – kezdi. - Bérgyilkost küldtek utána, és mi tudjuk, kicsoda az illető, és merre tart - szólal meg, tökéletesen alakítva a szerepet, a tényeket csavargatva, még ha kissé talán el is üt a korábban általa mondottaktól, de nem baj. Ennél jobbat viszont tényleg nem kívánhatott volna, és nem sok híja van annak, hogy elégedetten elmosolyodjon. Ezért még biztosan meghívja valamire, egy sörre vagy borra. Még ha szűkösen éldegél is, megérdemli, hogy ennyi váltót kipotyogtasson erszényéből.
- Hogy hívják az alkimistát, akit keresnek? – kap rá a horogra a férfi.
- Eugene – felel, megkockáztatva az információ közlését. - Esetleg ismerik? – teszi fel a kérdést a lehető legtöbb ártatlansággal, mire a feszültség tapinthatóvá válik.
- Megbízik az ismerőseiben? – érkezik azonnal a kérdés az vénségtől, hirtelen ragadva meg Mina kezét. Már a látványtól belesajdul a karja, úgy szorítja szerencsétlen lányt, és ha olyan helyzetben lenne, bizonyára rászólna, hogy most azonnal engedje el. Egyelőre csak felveszi azt a hideg maszkot, türtőztetve magát, és mintha Gerard csak megérezné, hogy küzd azzal, nehogy megszólaljon, még int is egyet, jelezve neki: maradjon csendben.
- Hát... a lányt ismerem... de... szerintem egy ilyen dologról senki sem hazudna... - pislog párat, viszont akárhogy próbálja megérteni az utolsó pár szót, nem tudja, mire akar utalni vele.
- Bízni? – ismétli a kérdést. - Mégis kik maguk, hogy ilyeneket mernek kérdezni? - néz rájuk megvetően, egyelőre viszont nem érti, mire jó ez a fajta játék. Vagy csak nem akarja megérteni…?
- É-é-én nem merek kérdezni semmi ilyet, nem is én kérdeztem! – visszakozik a lány, majd az öreghez fordul. - Ismeri ezt a Eugene-t? – érdeklődik nagyra nyílt szemekkel, visszatérve arra a kérdésre, amit ő is feltett pár perccel korábban, csupán nem kapott rá választ.
A férfi sóhajt egyet, mintha csak belefáradt volna a kérdésekbe, végül aztán bólint egyet sötét ábrázattal.
Nyomon vannak, forró nyomon. Ha oda tartanak, vele kell menniük, és így elérhetik azt az alkimistát. A közelébe férkőzhetnek, majd… majd…
Megölheted.
Elfogja egy pillanatra a hányinger, de nem érti, miért. Nem ülnek ki rá az undor vonásai, meglepően jól tartja magát, de lehet, csupán azért, mert túlságosan meglepődik. Élesen hallja a hangot a fejében, érzi azt a vágyódást, a sóvárgást, a vér iránti szeretetet, ami eddig még nem volt jelen.
- Vegyék úgy, hogy átadták az üzenetet – közli nemes egyszerűséggel a férfi, de csak később tudatosul benne az elhangzott néhány szó. - Ha elmondják, ki az és merre tart, nem maradnak jutalom nélkül – teszi még hozzá, mintha ezzel megnyerhetné magának a párost. Tény, lehet, ez másoknál működne, azonban a háttérben másféle szándék uralkodik, és pontosan ezért nem lesz hajlandó elfogadni ezt. Valahogy rá kell venni, hogy engedélyezze.
- Nem szokásom a véletlenre bízni a munkáimat - jelenti ki érezhetően sértetten Gerard, tartva a frontot, míg ő felépül a pillanatnyi gyengeségből. - Ez az egész velejéig rohadt, a besúgó férgek mindenütt ott vannak. Személyesen viszem az üzenetet, addig semmilyen információt nem adok ki... – Tökéletes. Annyira jól adja, annyira határozott, hogy szinte irigyli tőle ezt a képességet. Ő meg… Hát… Nem neki szánták ezeket a feladatokat, egyszerűen nincs érzéke hozzájuk, de majd talán beletanul, ha már az elmúlt egy évtizedben nem sikerült.
- Ahogy a társam mondja - sóhajt fel lemondóan, mintha teljes egyetértésben lenne társával. - Képzettek vagyunk, így aggodalomra sincs ok, hamar eltakarítjuk a mocskot – teszi hozzá biztosításként, bár kétli, hogy annyira meggyőzné ez a kósza mondat az ismeretlent.
- És ha épp maguk a bérgyilkosok? - kérdi gyanakvón.
- Azt... nem hinném- kezdi Mina bizonytalanul. - Már ha bízik a szavamban, és szerintem nem tűnhetek valami őszintétlennek – hadarja aztán. - Nem hinném, hogy ők azok... miért lennének? – teszi fel a költői kérdést.
- Ha jól emlékszem, maguk kezdtek el csak úgy kérdezősködni. Nekem inkább tűnik úgy, maguk nem akarják, hogy ez az üzenet célba érjen – kötözködik tovább Gerard nagy megnyugvására. Folyton folyvást meglepetést okoz neki ezzel a készséggel, és lassan már meg sem kéne lepődnie, ha újabb dologgal rukkol elő.
- Ha mi lennénk a bérgyilkosok... – néz a fiúra, óvatosan mozdulva, továbbra is ügyelve arra, hogy elkerülje a fejek összekoccanását, majd visszatekint rájuk. - ...szerintem már csak a sötétséget látnák – mondja teljesen természetesen, egyáltalán nem fenyegetőn, magabiztosan megjegyezve.
Rájuk ijeszthetnél… Megidézhetnél néhány szörnyeteget... Megmutathatnád azt a sötétséget, és hogy milyen kegyetlen is vagy…
Valójában.
Ismételten elfogja a hányinger, és bár most halkan beszél, kísértve őt, érzi a fejében a motoszkálást. Azt a halk kaparászást, azt a kellemetlen érzést, a fel-fellángoló vágyat, amit most a lehető legjobban próbál elnyomni. Tudja, hogy nem kéne hallgatnia rá, tudja, hogy helytelen az, ahogyan cselekszik, tudja, hogy meg kell állítania.
Úgysem tudsz… – folytatja, és kacagás következik. A vér is megfagy az ereiben, külsőleg viszont továbbra is faarccal nézi a többieket, mert nem engedheti, hogy bepillantást nyerhessenek a belső játékába. Most nem, különben túlságosan gyanússá válna, így marad a bölcs hallgatásnál...
Reméli, nem szólal meg...
Ha oda jutsz… Úgyis háttérbe fogsz szorulni. Úgyis én fogok előkerülni, úgyis rám fogod bízni a kínzást… A fájdalmak okozását… A szenvedést… A kínt… Azt a szépen szóló kínt a sikolyokkal… Nem tartod csodás zenének? Mint a Holtmezei Csatában… Ott is milyen művészien szóltak a sikolyok… Ott is olyan szépen hulltak el a hőspalánták… Olyan szemgyönyörködtető volt a vér látványa, emlékszel még rá? Emlékszel arra az érzésre, mikor kiderült: kihasználtak? Arra a bosszúra? Hát nem volt csodás?
Nem akarja ezt hallgatni. El akarja felejteni, el akarja zárni, el akarja tűntetni, viszont aligha látja esélyét annak, hogy ez sikerüljön. Nem hallja miatta a külvilágot, nem tudja értelmezni a szavakat, amelyek visszhangzanak ugyan elméjében, de annyira összevissza, hogy képtelenség az értelmezésük. Egyszerre húsz és húsz másik kifejezés cseng, pattan, mintha idegtépő játék lenne az egész, mind közül pedig valami gonosz démon beszél a legerősebben.
Szerintem csodásan szól ez az... összevisszaság. Kellemes nótája az érkezésemnek.
Ha olyan helyzetben lenne, nemlegesen megrázná a fejét, most azonban társaságban van – ezt még tudja. A beszélgetés fonalát már régen elveszítette, így nem is akar ilyesmit csinálni - még a végén mindent elront. Gerardra bízza hát a hadakozást, míg ő megpróbál magához térni, elfeledkezni a hangról.
Miért tennéd? És mit érdekel téged, hogy kik vannak körülötted? Ők csak áldozatok… Felhasználható bábok… Hát nem így van?
Nem, nem így. Ők… Ők a társai, a barátai, akikkel nem szabad ilyet játszania. Akikkel nem kéne...
A hangsúly a kéne szón van. Tudod, hogy másképp úgysem érsz semmit. Csak ha kihasználsz másokat, ha mások által jutsz hozzá a hatalomhoz. Egyedül csak…
Egy senki vagy.
Senki… Ő csak egy…
Ott is az voltál… Máshol is az voltál… Mindenütt csak teher voltál, egy olyan lény, akivel nem lehetett számolni.
Ez… Ez nem így volt… Használhatták…
Kihasználhattak… Ez szerinted társi szint? Mert szerintem csak a lenézés, az alábecsülés, hogy nem tartanak téged semmire. Hát nem elhatároztad, hogy jégpáncél fog körbevenni? Nem így volt? Nem döntötted talán el, hogy senkit sem fogsz a bizalmadba fogadni?
De, így volt… És így is lesz, csak…
Csak? Csak igazából képtelen vagy rá. Képtelen vagy bármit is végrehajtani, mert gyenge vagy, mert nincs elég erő benned. Csak egy tönkretehető kis tárgy vagy.
Fájdalmasan dobban egyet a szíve, mintha csak a fejében szóló hang egy kegyelemdöfést adott volna neki.
Fáj az igazság, mi? Miért nem teszed inkább azt, amit mondok? Mint például...
Add át nekem a helyed.
- Egyébként... – kezdi némileg bizonytalanul, ezúttal ilyen módszerrel próbálkozva a kísértés kizárásával, ha már a fejében felcsendülő gyenge hangjával nem ér semmit az erősebb érvek ellen. - A közeljövőben találkoznak esetleg ezzel az alkimistával? – bök állával az üvegcsék irányába hirtelen.
- Igen. Mint mondtam az imént, oda tartunk – válaszol, és mintha némi elégedetlen élt vélne felfedezni a szavakban. Lehet persze, hogy csak beképzeli… Lehet, már ez is csak a paranoia része.
Nevetés, méghozzá a fejében, amit senki más nem hall.
Ezt is elrontottad – vihog tovább, mire finoman alsó ajkába harap.
- Nagyszerű! Akkor mehetünk akár együtt is, nehogy rajtunk üssenek közben – lelkesedik Gerard, azonban csak távolról hallja őt annak ellenére is, hogy ott ül mögötte.
- Nem ezt mondtam kezdettől fogva? - sóhajt fel fáradtan és megkönnyebbülten Mina, Alicia viszont cseppet sem könnyebbül meg mindettől. Feszült, de ezt aligha lehet észrevenni amúgy is feszes és merev tartásán.
Add át nekem a helyed. Segítek neked abban, hogy erős legyél… Hogy ne használjanak ki többé... Hogy mindenkit elpusztíthass, hogy mindenek fölött lehess...
Segítek neked, hogy visszahozhasd Őt.

Rutinmozdulatokkal kezdem megtölteni a pipám a kedvenc pipafüvemmel. Az ujjaim ragadni kezdenek a rajtamaradt finom, porszerű anyagtól ami a szárott növényt körülveszi. Egykedvűen nézek le még az eltűnő Ingnatiusra. Vajon megér az egész ennyi fáradtságot ? Egy lépést teszek előre, mikor minden egy pillanatra eltűnik. Vakon lépek hátra, szemeimhez kapva, mintha csak sérülés után kutatnák. Szédülés, és ismerős zavart érzek a koncentrálásomban. Kezdek teljesen szétcsúszni.

Mikor felnyitom a szemem, egy csodálatos kert terül el a lábaim előtt. Egy hatalmas házméretű sövényen állok. Odalent fehér kőből kirakott utak vezetnek a fák közé, csorgó patakon át egy alig lépésnyi hosszúságú hidakat emelve. Zöld pázsit és virágok rengetege borította a földet, néhány fával díszítve. Apró, kék pillangók szálltak körös körben, cseppet sem zavartatva magukat vidám köröket írtak le a levegőben.

Akarva és akaratlanul kinyújtottam a kezem a csodálatos látvány felé. Egyet lépek előre, lelépve a sövényről. Hirtelen egy vízesés terem mögöttem, és én lágyan úsztatom benne az ujjaim, amely furcsamód lassítja a földre érkezésem. Ahogyan leérek, fiatalosan és ruganyosan görbülnek a térdeim. Furcsa, nem szoktam meg. Jó érzés újra, ilyen energikusan járni a világot. Talán egy szép hosszú út a világba újra kondiba hozna. Pipázhatnák kevesebbet több mozgás mellett.

Egy ösvény van előttem, pillangók rajzanak rajta. Varázslatos látvány. Hívnak magukkal. Szeretnének táncolni velem. Megindulok rálépve az első kőlapra, amely az utamat fedi. Előttem célmezők, fejemben számok. Akár egy gyermek aki épp ugrókockázni készül. Egyet ugrom előre, jobb lábamon állva. Innen továbbindulva az új barátaimat egy terpeszbe ugrássból kiunduló három balossal nyűgözöm le. Újra szét, újra össze, két jobb, egy bal, aztán megint jobb. Megy ez nekem.

Az újdonsült pajtásaim díszes táncban jelzik örömüket és lenyűgözöttségüket, ám valami más tereli el a figyelmem. A szemem sarkából megpillantott hófehér pillangó kecses mélyrepülése az udvarban valósággal lenyűgözött. Azonnal elszakadtam a rajtól, és a ragyogó tünemény után vetettem magam. Ámultam díszes keringőjén, szemet gyönyörködtető táncán, s a szárnyán megcsillanó napfényen. Ahogyan egyre nagyobb ámulással sétáltam a nyomában, egy magas virágoskertben találtam magam. Némelyik virág olyan magas volt, hogy könnyedén megillatozhattam. Furcsa aromája volt.

Csak egy pillanatra fordultam el a fényességtől máris eltűnt. Te virág, nem tudtál volna kevésbé gyönyörű lenni ? Riadtan török ki a növények sűrűjéből, amikor látom hogy néhány pillangóraj eltűnik a föld alatt. A kert alatt van bizonyára valami. Oda mehetett az a nagy fényes pillangó is. Szeretném. Látni. Csak még egyszer. Bizonyára királynő lehet közöttük. Valahogy le kell jutnom oda. Merre vezet az út ?

Ahogy körültekintek a kapu mellett valami vésetet látok a falon. Valamiféle pillangó-varázs lehet. Közelebb lépek óvatosan vizsgálva meg a jeleket. Bár látok benne valami ismerős vázlatot, nem tudom mi lehet ez. Nem beszélek pillangó-nyelven. Még. De nem is egy van, több, ráadásul összekötve. Valami rejtelmes jelzőrendszer lehet számukra hogy megakadályozhassák a bejutásom. Ezek a repülő csodák nagyon értenek a varázslatokhoz...

Tehát a pillangók odalent vannak. Ezt el kellene mondanom valakinek. Emlékszem, itt van a neve a fejemben. Valahol. Pedig annyira emlékszem...de mégse. Ez nem megy. Próbáljuk újra. Yrsil. El kell mondanom Yrsilnek hol vannak. Vagyis...az nem én vagyok ? Én...azt hiszem én vagyok Yrsil. Ebbe a feladatba bele fog törni a bicskám. Na még egyszer. Valami S. Se...Sa...So...Si..igen, Si-valami. Sif ! Igen, neki kell elmondanom.

Óvatosan támasztom neki a hátamat a hátam mögötti sövénynek, lassan lecsúszva a tövébe, megpihenve egy kicsit.
~ A Pillangóim a föld alatt vannak. Elvarázsolták az ajtójukat varázsporral, és felvésték a falba hogy nem mehetek be...mihez tévő legyek, Sif ?
~ Nagyszerű, nem is tudom, eddig miért nem gondoltunk erre ! Végre valami eredmény. Ellenben a csatornák nem csak a mi területünk alatt húzódnak, hanem tovább is. Így ha ki akarjuk pucolni onnan a kis patkányokat, akkor ahhoz komolyabb tervezés kell.
Hangja zavaros, mintha egy nagy vizzel teli tálat kavargatnának. Minden kimondott szava, akár egy újabb csepp, amely céljavesztetten kavarog a tengerben. Jelentős időbe telik, mire felfogom az értelmüket, mintha csak a hang csúszna egy kicsit. Bizonyára a pillangók zavarják a furcsa gondolatváltásunkat.
~ Most pihenj, nagyon rosszul hallak, bizonyára kimerültél. Holnap reggel első dolgod legyen, hogy jelentesz ! A pillangók varázslatával kezdenünk kell valamit.
 Értettem, engedelmeskedem Parancsnok ! - válaszolom vissza jókedvűen. Az is vagyok. Nemsokára újra láthatom a kis fehér pillangót táncot lejteni az égen. Minden érte van. Ki kell szabadítanom onnan.

Ahogyan felnyitom a szemeimet, az utcakövet pillantom meg magam előtt. A kert eltűnt. Csak egy kóbor, kósza gondolat volt az aminek idejére elkalandoztam. De ez alatt a pillanat alatt a kert továbbállt. Sosem találok majd vissza. Erőtlen és gyenge vagyok. Mint mindig. Annyira félek megragadni az erőt, a hatalmat magam előtt. Fellépni a nagyok közé. Pozíciót tölteni be, megragadni a felelősségel teli életet. Jobban szeretek kicsi lenni. Élvezni az élet apró örömeit.

Egészen pontosan ezért maradtam az, aki ennyi éven keresztül. A kor mást hozott nekem, mint erőt vagy tudást. Örömöt. Apró mécseseket ezen a sötét világon. Pici, pislákoló fényeket, valami egészen elképesztő dolgot...a reményt. Én születésem óta hittem a jóság erejében. Ahol tudtam, apróságokkal kedveskedtem az utamba kerülőknek. Egy ráadás nóta, egy ingyen előadás, főztem falusiak lakodalmára, vagy csak egy apró virággal kedveskedtem egy kislánynak.

A világ hatalmas egy ember számára. Annál kissebb egy ilyen öreg démon számára, mint én. Még kora hajnalában láttam meg ezt a világot, s öreg csontjaim a megmondhatói, még reggel felé sem jár. Egy ilyen pici világban, egy ekkora otthont mint ami nekem van...igazi luxus. Otthon, család. Mika is már egészen nagyra nőtt. Nem kell sok hogy kirepüljön a karjaim közül a saját útját keresve. Cara sem marad sokáig mellettem, számára egyre kecsegtetőbb a meghívása haza.

Lia megöleti magát. Elég gyorsan ha így folytatja. Bár jobban örülnék, ha a legendás nekromantáról szóló mesém majd boldog véggel zárulna. Annyi mese, annyi történet, melyet majd egy évszázad múlva fogok mesélni a fogadók ámuló vendégeinek. Az inkvizítor, és a tünde történetét is remek történetté gyúrhatnám. Egy dalt pedig faraghatnák arról a szívem csücske leányról is. A pitét falatozó zsinatelnök képét pedig meg kéne festenem, ha képes lennék rá. Majd talán majd néhány évtized múlva rászánom magam hogy megpróbáljak festeni. Mennyi mindenre kell majd emlékeznem...

De előbb fel kéne tápászkodnom innen. Csak haza kéne jutnom. Két karommal erősen kapaszkodva a falba, valahogy sikerül felállnom. Lábaim gyengék és rozogák, időbe telik míg megteszem az első lépést. Az elsőt a második követi, majd kis munkával sikerül mozgásra bírom a testemet. A lehető legkevesebb fáradtsággal, támasztom magam a fal mellett, imbolyogva létve előre. Hirtelen egy kéz érinti a vállamat, és egy hang szólít meg.

- Uram ! Uram, jól van ? - kérdezi egy fiatal, szőke hajú lány. Arcáról teljesen lerí hogy aggódik. Értem ? Bah. Egy magamfajta  
maga cipeli a terheit. Még az ilyen hosszú, és sötét éjszakákon is.
- Azt...azt hiszem, igen. - nyögöm öregesen - Csak kissé öreg vagyok már az ilyen túrákhoz. - szólalok felé fordulva. Nagyot szívok a pipámba, próbálva feléleszteni a parazsat. Valóban, ilyen idősen talán nem kéne kijárnom ilyen veszélyes utakra. Újra beleszívok a pipámba, próbálva menteni a menthetőt. Hajam némileg előrehullik, és érdeklődve figyelek rá. - Köszönöm a kérdését, kedves... ?
- Frida. A nevem Frida. Nem tűnik öregnek.
- Nem, igaz ? - villantok egy fáradt, nehézkes mosolyt - Van egy magánál idősebb lányom. - biccentek felé, majd a bal kezem a szám mellé téve hangosan súgni kezdek. - A mágikus arcpakolás teszi. Már az arcom...a hajamat sajnos nem tartja feketén, láthatja már tiszta ősz vagyok.
A lány összehúzza a szemeit és jól láthatóan mutatja a jeleit hogy nem hiszi el ezt a bődületes marhaságot.  Bár nem állok messze az igazságtól, ő ezt nem tudhatja. Gustav arcpakolása után az arcbőröm dalra fakadna, ha tudna. Valamit tényleg tud a fickó.
- A lánya már biztos aggódik magáért. Hazakísérjem?
- Nem hiszem hogy igényelném a szolgálatait, Frida kisasszony. - intettem egy könnyedet a kezememmel - Még haza hazatálok, egyedül is azt hiszem. Ámbár, ha High Lights felé halad, szívesen veszek egy kis társaságot.
- Arra haladok. - indul útnak, igazítva a lépéseit az enyémekhez - Hogy keveredett el otthonról ilyen későn ha nehéz már a túrázás?
- Sajnos néha a munka az embert távol sodorja az otthonától, nemde ? - válaszolom majd próbálok egyenesen járni és az útra koncentrálni. - Ön mi járatban van erre ? Ilyen későn nem ajánlott dolog a környéken csellengeni egy ilyen fiatal és szép kisasszonynak, mint ön.
- Tudok magamra vigyázni. - húzza fel az orrát - Én... terepmunkán vagyok.
- Terepmunka, igaz ? - mondom csendesen az orrom alatt. - A városban lakik, vagy netán csak most érkezett a városba ?
- Már két hete itt vagyok. Szerencsére a vendéglátóim... nos valójában a nagybátyámék elég toleránsak.
- Igazán rendes emberek lehetnek. Hogy tetszik a város ?
- Gyönyörű. Természetesen. De szerintem beletunyultak a hedonizmusba, az élvhajszolás pedig elvonja a figyelmet a kemény munkától.
Hangosan felkacagtam, és elismerően bólintottam. Ezek szerint remekül látja az leplétől megfosztott város züllött mélységeit. Bizonyára megfordulhatott pár helyen. Bár amilyen mélyre nyúlnak a város romlottságának gyökerei, szerintem épp hogy a felszínt karcolgathatta.
- Valóban, nagyon jól látja, Frida kisasszony. A város valójában az élvezetek tárháza. De egyszer álljon ki a piacnegyedbe rakodómunkásnak, mielőtt a kemény munkáról beszél. - mosolyodtam el.
- Pontosan tudom mi a kemény munka! - vágja rá sértődötten - Mágus vagyok.
- Bocsásson meg a Kisasszony. - húztam résnyire a szemem, az arcára pillantva megállva hogy el ne nevessem magam - Eszem ágában sincs megsérteni, egy hatalmas és erős mágust. -szúrom oda, rejtett élcel a hangomban.  
- Nem kell beszólni, Tata! - csattan fel sértődékenyen - Még nem értem el a mester fokot, de biztos elleshetek még magától pár fogást, hogy hogyan keverjek mágikus arckrémet!
- Tőlem ? -kacagok fel - Miből gondolja a Kisasszony, hogy egy magamfajta átlagember ismeri a varázstudományt ?
- Túl fiatal az arca. Mégis túl öregnek mondja magát. Csak az tartja magát örgnek fiatal arccal aki túl sokat látott. - okoskodik.
- Többet mint amit elhinnél... - motyogom a fal felé fordulva. Évek hossza, ember felfogni képtelen. A magányt. Az őrületbe kerget, hogy minden biztos pont eltűnik az életemből. Talán semmi sincs amibe kapaszkodhatok. Végül elnyel a sötétség, míg a mécsesek reménytelenül próbálják megvilágítani a világot. Egy pillanatra megtámaszkodom a jobb kezemet az utca falának támasztva kissé előregörnyedve. Szememből egy könnycsepp indul végső útjára, lecsorogva az arcomon, feladva a létet a padló kövére zuhanva. De már indul is a kezem hogy letöröljem. Mindig is magam töröltem le a saját könnyeimet.
- Bocsásson meg, Kisasszony. Meggondoltam magam. Szeretnék egyedül maradni.
- Nem. Nem szeretne. - mondja, miközben nekidől a falnak, és engem néz azzal a metsző kék szemeivel.  - Látom a könnyeit, és azt is, hogy remeg a keze. Gondolom azért akar elküldeni, mert hozzá van szokva, hogy magának mindenki előtt erősnek kell lennie, a gyengeségeit pedig egyedül legyőzni, azért akar elküldeni. De én idegen vagyok. Ha elbúcsúzunk ma éjjel, nem valószínű, hogy valaha újra találkozunk. Így nincs mit bizonyítania, és szégyelnie sincs mit. Lehet hogy még abban sem biztos, hogy valóságos vagyok, bár amúgy az vagyok. De mindenki... Ismétlen a lelke mélyén mindenki szeretne egy kezet amibe belekapaszkodhat, ha megbotlik. - magyarázza hűvös, érzelemmentes hangon. Persze. Mondja ezt egy halandó. Megismerjem ezt a lányt ? Kedveljem meg, tartsam fontosnak ? Tegyem az életem részévé ? Mindezt azért, hogy öt-nyolc évtized múlva, eltűnjön...örökre. Kitépve a lényem egy részét, magával ragadva egy útra, amelyen nem követhetem. Mi maradna bennem akkor ? Egyátalán, mélyen a jégréteg alatt...valóban maradt még bármi is ?
- Igazán bölcs gondolat. - felelem, mélyet szívva a pipámba. A füst jólesően tölti meg a tüdőmet, ködként telepedve a gondolataimra  - Valóban jó ha tudunk valamibe kapaszkodni. Van valaki a világon aki megért, vagy elfogad. Talán szeret is valahol. - nézek vissza a lányra, aki csendesen bólint egyet. A hétköznapi ember élete. Megszületik. Felnő. Megöregszik. Családja lesz, szerettei, boldog emlékei. Majd egyszer eljön érte a halál, az ágya végébe állva számonkéri az életét. Ő pedig boldogan, megnyugvással fogadja el a tényt, hogy megtett életében mindent, amit meg szeretett volna tenni. Egy teljes életet élhet.
- Várják otthon?
- Valószínűleg már mind ledőltek aludni.
- De van otthona, és vannak akik várják, hogy velük reggelizzen, ha a nap felkelt. Bármi is vitte ki ma éjjel az utcákra, és bármi is nyomja a lelkét, ami még könnyre is fakasztotta, ha hátrafelé néz, megbotolhat egy a lába előtt lévő kőben. Amikor nem tudtam megoldani egy bonyolult matematikai problémát a mesterem azt mondta aludjak, meg a holnapi Nap fénye már másképp világít.
- Talán a holnapi nap, igaz ? - mosolyodok el fáradtan, majd megindulok az útnak. A holnap, csak egy nap, a több tízezer közül - Élvezzük az élet apró örömeit.
- Így van. És ne keseregjen azon ami már elmúlt.

- Tessék. - dob nekem egy üvegcsét a lány - Az unokahugom szerint jobban alszik tőle. Nekem adta ezt az üvegcsét mert idegesítette hogy reggelig olvasok és a gyertyának fénye van. De én szeretek borsot törni az orra alá, szóval tartsa csak meg.

Némán tekintettem az eltűnő lány után, majd magam elé emeltem a fiolát. Egy üvegcse, csurig tele Édes Álmokkal. Vajon csak azt hiszi hogy képes függővé tenni ? Vagy puszta szívjóságból adta nekem ? Talán sosem tudom meg.

                                                                       

Az ágyamban feküdtem, némán és hallgatagon bámulva csillagokat, az ágyam fölé beépített ablakon keresztül. Kezem a levegőbe emelve, a csillagok fényében  csodáltam a rózsaszín mérget tartalmazó fiolát. Magam vagyok, megpróbálhatnám. A jóslatom beváll, sötét ház várt itthon. Mindenki aludt. Egyedül maradtam.
- Talán...
- Talán mi ? - szólal meg egy hang, majd Mika vonta félre az ágyam függönyeit, majd egy nagy párnával bedőlt mellém az ágyba. Maga részben a párnára, részben a kinyújtott karomra feküdt, és arcát a mellkasomra fektette. - Gondoltam megvárlak míg hazajössz. Nem nagyon szoktál kimaradozni éjszakára...
- Aggódtál ?
- Egy kicsit. Nem mintha gondom lenne azzal hogy néhanapján kimenj és tudod...tedd amit teszel. Bármi is az. Csak azt érzem...
- ...érzed hogy valami nincs rendben, igaz ?
- Igen. Ez pedig megrémít.
- Nem kell aggódnod kincsem. Én jól vagyok.
- Emlékszel arra a történetre amelyet mindig elmeséltél nekem elalvás előtt ?
- Az, amelyikben az kislány keresztülvág az erdőn hogy találkozzon az apukájával ?
- Igen, az. Tudod, rájöttem kiről szól.
- Kíváncsivá tettél.
- Anya volt az, ugye ?
- Eltaláltad.
- Úgy tudtam ! Valahogy éreztem hogy ő az.
- Kincsem, ne haragudj de...
- ...de szeretnél magad maradni. Pontosan tudom miért.
- Én csak szeretném újra látni őt.
- Miért, Apa ?
- Én...én...csak...
- Csak hunyd le a szemed, és add ide azt a fiolát. Ölelj át mint régen.
- Így megfelel ?
- Így...jó. Aludj jól, apa. Szeretlek.
- Én is...szeretlek, kincsem.

Fáradtan hunytam le a szemeim, elengedve a fiolát, amelye elveszett a rámboruló fáradtság súlya mellett. A szemeim csak lecsukódtak, egy utolsó sóhajtást megeresztve a beletúrtam Mika hajába. Elaludtam.

Idővel beértünk hát a rejtekhelyünkre, s Ignatius a pillanatban, hogy lábunk érte a csatornarendszer nyirkos talaját, már indult jelenteni Andrééknak a történtekről. Mintha amikor egy bottal megpiszkálnak egy hangyabolyt, úgy kezdett nyüzsögni központunk. A levegőben tapintható volt a feszültség, s az emberek tekintetében látni lehetett az aggodalmat, és a félelmet. Még járkáltam a hallban egy kis ideig, nézve a történéseket, azonban senki sem keresett meg, hogy lenne ma még valami dolog, így inkább én is utamnak a háló részleget választottam. Reggel kettő, határozott koppanásra ébredtem, amit az ajtómra mértek le. Kinyújtóztattam elernyedt végtagjaim, majd miközben próbáltam kidörzsölni szememből az álmosságot, indultam kinyitni azt. Egy fiatal srác állt az ajtóban, akit csak futólag láttam.
– Hívatnak. – bökte oda elém komoran.
– Kicsoda, s miért? – a kérdés eleje egyértelmű volt, minden bizonnyal Ignatius az, azonban a második felére sem kaptam választ, a fiú csak a vállát vonogatta. Magamra kaptam ruhámat, majd követni kezdtem őt. Egy iroda szerűségbe vezetett, ahova miután beléptem becsukta az ajtót, s távozott. Kivételesen nem Ignatius ült velem szemben, hanem André.
- Áhh, hát itt vagy. A csuhás azt mondja, nagy terveid vannak. A helyzetünk elég szorongatott lett, úgyhogy érdekelnének az ötleteid. – nézett fel rám amikor beléptem.
- Üdv, André. - köszöntem neki komótosan. - Ami azt illeti, kezd pár dolog kirajzolódni a fejemben. - köszörültem meg a torkom. - Leülhetek? - vetettem fel a kérdést. Kihúztam a széket, majd kényelembe helyeztem magam. - Szóval, mielőtt bármi világrengetőbe kezdenénk: meg kell erősitenünk a védelmet, mert a tegnap estéből is itélve... nem igazan szilárd a jelen pillanatban. - kezdtem magyarázni - Bizonyára sok embertől hallottad, hogy a legjobb védekezés, a támadás. Nem véletlen mondják azok az emberek. A tegnap este egy tökéletes példa volt arra, hogy ellenségeinknek vannak belső emberei. Az egész rendszerünket át kell szűrni. Minden gyanús tagot csöndben eltenni láb alól, csak a legmegbízhatobb pontokon árulni, több pénzt fizetni a városőrségnek... - magyaráztam teljes komolysággal. - Nem akarok pofátlan lenni, de a jelenlegi rendszer labilis... bizonyára ezt Te is észrevetted. Három lehetőségünk van, szerintem. Az első az, hogy hagyjuk, ahogy van, s minden romba dől, ez senkinek sem olyan kedvező. A második, hogy próbáljuk megerősíteni magunkat, több embert toborozni, - habár ennél ugyanúgy megjelenik a külső fenyegetés beépülésének veszélye -, rajtaütni bandákon, ilyenek. Viszont a harmadik, amit tehetnénk, hogy minden szálat elvarrunk. Minden gyanús emberünk kiiktatjuk, a lehető legóvatosabbak leszünk mindennel, és a végén csak az igazán lojálisak maradnak. Majd, ha van egy szilárd alapunk, kezdhetünk arra építeni, sokkal elővigyázatosabban, mint ahogy eddig folytak a dolgok. De ez természetesen a Te döntésed. Elvégre én nem vagyok itt még senki. - gesztikuláltam kezeimmel miközben magyaráztam, majd mikor mondandóm végére értem, ölbe tett kézzel hátradőltem a székben, várva válaszát. Nem szólott közben, amúgy arcán egy izom sem rezzent meg, sem meglepődést, sem megerősítést, semmit nem kaptam részéről. Egy rövidebb csend állt be, majd végigmért, s belekezdett válaszába.
- Ide bejutni az engedélyünk nélkül nem egyszerű... Kiterjedtebb a védelmünk mint gondolnád. Mágikus... Tudod, hogy mennyi idő alatt épült ki ez a kis szervezet? Mennyi ideje vagyunk a színpadon? – tette fel a kérdést.
- Nem egyszerű. Elmesélte Ignatius amit két nappal ezelőtt mondtam neki? - vontam szemöldökeimet magasba.
- Nagyvonalakban. De más a közvetítés, meg más első kézből. Tudom hogy csapatot akartál hogy megtámadd a bandákat, ami eddig nem tűnt rossz ötletnek... Ugyanakkor ha tényleg vannak kémeik it nálunk és a mai este után már semmi sem biztos, akkor az azonnal köpni fog. Négy hónapja tudok az édes álmokról, és három hónapja jöttünk először eichenschildbe. Nem gondoltuk, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora sikerünk lesz, így nyilván az alapok sem szilárdak. Akik itt vannak, azok viszont sok-sok évtizede része a város arcának, és nem könnyű éket ütni, ahová beférhetünk mi is főleg, hogy van valami fura fenntartásuk a tudatmódosítókkal, amit nem egészen értek. Fogd fel tesztnek. Ha értelmes javaslataid vannak, részletesek és működőek... És ezt be is bizonyítod, te lehetsz a jobbkezem. Szarok rá, hogy eredetileg meg kellett volna ölnöd a csuhást, nem tetted. De rávilágítottál, hogy be lehet ide szivárogni nem is nehezen. – magyarázta. Az ajánlatra fellelkesedtem. Nem kis dolog ez, azonban hatalmas felelősséggel jár. De hát erre vártam mióta betettem ide a lábamat.
- El tudom képzelni, hogy három hónap kőkemény munka gyümölcsét kockára tenni, nem egy olyan dolog, amit szívesen tesz az ember. De az igazság az, hogy szerintem már most hajszálakon múlik az exisztenciánk. Tegnap bárki is köpött, életben maradt. A harc után mindenki fejvesztve rohant, ha bárki követhetett volna minket, senkinek sem tűnt fel. Itt beszélünk, de meg van rá az esély, hogy bármikor ránk nyit egy csapat, akik azonnal az életünkre akarnak majd törni. Én ezt nem akarom megvárni. Te? - hagytam levegőben a költői kérdést, majd folytattam. - És igen. Vannak terveim, és elég jó potencia van rá, hogy működjenek. - kezdtem bele újra monológomba magabiztosan. - Az ellenségeink valószínüleg arra számítanak, hogy fülünket farkunkat behúzva próbálunk rendet tenni a belső zűrzavarok ellen. Az én javaslatom a következő: lépjünk azonnal a tegnapi támadás előtt, de ne szóljunk senkinek. Nem kell sok ember, csak pár jó. A leglojálisabbak, akikben száztíz százalékig meg tudsz bizni. Igy biztosan nem fog kijutni információ ezeken a falakon kívül. Elmegyünk páran, egyszerre több helyre. Szétverünk mindent, megölünk mindenkit akit látunk. Egyszerű erődemonstráció, megmutatjuk nekik, hogy kik is azok, akitől este félniük kell. Második lépés: - hajoltam előre a székemben. - Leállunk minden eladással. Nem sok időre, pár napra. A függők háborogni fognak, majd mondunk egy egyszerű hazugságot, hogy valamelyik banda miatt most képtelenek vagyunk eladni, mert összetörtek minden szállítmányt. Örjöngeni fognak, ők is a bandák ellen fognak fordulni. Eközben megerősödünk belülről. Megszabadulunk azoktól, akikben nem lehet megbízni. Újra elindítjuk majd a kereskedelmet, és fel fogja mindenki fogni, hogy mi nem szarakodni jöttünk ide. Ha olyan kedvünk van, kap a város drogot. Ha olyan kedvünk van, valakik meghalnak. És akkor majd érteni fogják, hogy a legjobb az lesz mindenkinek, ha a mi kedvünkre játszanak. – soroltam ötleteim. André ismét elgondolkozva símogatta állát.
- Először is. A mostaniak után nem bízom senkiben a több helyen történő lecsapással annyi a gond, hogy ahogyan a bandák nem tudják mi hol vagyunk, mi sem ismerjük az ő találkozóhelyeiket. Szerintem még ők sem ismerik teljesen egymásét. Kérdés hát hogy hol akarsz lecsapni, és pontosan mennyi emberrel?
Az eladás beszüntetése viszont több mint jó ötlet. Nagyszerű ötlet. Elengedni a káoszt, ha nincs anyag... Mindig is meg akartam nézni, mit vált ki az emberekből az elvonási tünet bár valószínűleg elég idegesek lesznek. így lesz. Egy hétig nincs eladás, és ráfogjuk a Héjákra. Utána meglátjuk. – jelentette ki végül.
- A beszüntetést akkor akár meg is kezdhetnénk. A belső tisztogatás is szerintem fontos lenne. És hogy hol akarok lecsapni? Hmmm... - morfondiroztam el. - Bizonyára szeretik a drogot és a piát, szóval, egy egyszerű hallgatózással, lekövetéssel, kémkedéssel talán kilehetne deriteni hogy merre is szoktak találkozni. Sőt!... - kezdtem simítani államat. - Ha tudnánk találni valakit közöttünk, aki áruló... akkor szivesen vállalom a kinvallatását. - vigyorodtam el. - Az viszont nem egy egyszerű dolog. Aki tud a rejtekhelyüknről, az bizonyára nem beépitett, mert akkor már szólt volna nekik, hogy hol is vagyunk. Vagy csak várnak valamire... de mire? – tettem fel a kérdést, ami inkább hangosan gondolkozás volt.
- A beszüntetés meglesz, holnaptól nem adunk új adagot senkinek. Ignatius szerint ma este az a kurva árult el minket, akit be akart szervezni, és akihez ment volna a pénzért. Nem biztos, hogy teljesen belső munka volt, viszont érdekelne hogy szűrnéd ki az árulókat. Hogy a bandák miért nem csaptak még le... Jó kérdés, de valószínűleg nem tudnak bejönni, ami azt jelenti, hogy nincs a kezükben rúnamágus, aki értene ilyen szinten a védelmünkhöz. Akár ez is jó irány lehet, hogy úgymondjam... Nem engedjük hogy találjanak ilyet. Viszont elmondhatnád, mihez értesz. A kínvallatás egy dolog, de ahhoz kell egy alany is. Belső ellenőrzés, kémkedés, esetleg mágusvadászat...? – vetette fel az alternatívákat André.
- A belső ellenőrzést meghagyom Ignatiusnak... ő jobb emberismerőnek tünik, mint bárki akit eddig láttam. A kémkedés és a mágusvadászat... az utóbbit még nem csináltam, de fontosnak hangzik, és azt szivesebben intézem én magam. De ha van nálam jobb embered - mondjuk bérgyilkos vagyok, szóval meglepődnék - , elmegyek szivesen kémkedni, hogy hol lehetnek a bandatagok. Effektive ide is egy kocsmából jöttem... - nevettem fel jóízűen, amit André is jó poénnak könyvelt el, s velem együtt kacagott fel.
- Jól van. Még szerintem sem vagy itt elég régóta, hogy ismerd a belső embereinket. A bérgyilkos mivoltod jól fog jönni. Van szükséged emberekre, vagy jobban szereted a magányos munkát? – érdeklődött.
- Semmiképpen sem akarok társat. Csak növeli az esélyét, hogy kiszürődik valami, hátráltathat engem is... És egyébként is, fontos, hogy mindenki ittlegyen a szűrésen, és a jobb tagoknak legyen valami amin dolgoznak... elvégre krizis helyzet van. – válaszomra aprót bólintott.
- Rendben. Indulj amikor szeretnél és.... – húzott elő egy átlagosnak tűnő fém amulettet, amibe egy jel volt belekarcolva. - Hogy tudj ki-be mászkálni. Ha nincs rajtad és úgy jössz be megszólal a riasztó. Vagy rosszabb. – magyarázta el az amulett funkcióját – [/color] Nevezd megelőlegezett bizalomnak. Minden hajnalban jelentést kérek az eredményekről, de egy fontos dolog. Ha a mágus beszervezhető szervezd be, ha el tudod kergetni kergesd el, és csak a legvégső esetben ölj. Fifikás rohadékok, és hogyha központilag megharagszanak, akkor Ignatius sem tud ellenük mit tenni. És diszkréció. Bár ezt gondolom nem kell mondanom.
- Köszönöm a bizalmat. - bólintottam, miközben nyakamba akasztottam az amulettet. - Van valami tipped, merre is indulhatnék? - kérdeztem tőle távozásom előtt.
- Ha mágust keresel a gazdagabb negyedekben nézz körül, elit helyeken. Elég sznobok. Ha bandatagokat keresel… - tárta szét karjait. - Bárhol lehetnek, minden kerületet egy másik ural. Kocsmák, lebujok. Csak a szokásos.
- Rendben. - biccentettem. - Nem fogok csalódást okozni. Hajnalban jelentkezem. - böktem oda magabiztosan, majd kiléptem az ajtón.

Astonien testvér látszólag ugyanolyan könnyedén eligazodik a szegénynegyedben, amennyire nekem nehezemre esik.
Nem nézelődöm sokáig a távolodó háta után - nem is követem, sokkal fontosabb itt eligazodnom, mint az ő körmére nézni -; sokkal inkább magára vonja a figyelmem a környezetem. Egészen olyan, mintha valaki hirtelenjében felvert volna körülöttem egyet azokból a vándorló rémkertekből, amelyeket néha a vásárokban is látni lehet.
'Odditorium'. Így nevezik őket a gazdáik, talán egyetlenként szólalva meg néha latinul a világiak közül.
Jártam nemegyben már, s gyakran kaptam magam azon, hogy az egyszerű emberek szívdobogós csodálkozásán osztozom, ahogyan az elzöldült üvegtartályokban úszkáló megszületetlen, torz magzatokat (boszorkányátok, magyarázta nekem egy szakadt ünnepi ruhában parádézó jegyszedő), tetőtől talpig szőrös, megláncolt farkasembereket és különféle túlvilágian szokatlan szörnyszülötteket néztem. Akadt köztük pikkelyes testű, kopasz kígyólény, villás nyelvével könnyedén felért az orráig; láttam majomhoz hasonlatos fejű, sikamlós haltestű sellőket, távoli tájakon megölt emberek forró homokkal kitömött, koponyáról lehántott fejbőreit zsinegen és tucatnyi elborzasztó, embertelen furcsaságot: a műsor fényszítta, esőlucskos vagy dérlepte függönyei mögött mindig ugyanazok a szűk, rozsdás vasketrecek álltak a térdig érő dágványban, élősdi rovarok sokaságát és nyomorék koldusokat meg koszos, tolvaj szándékú utcakölyköket csábítva a tásulat közelébe.
Legtöbbször a rongyos ünneplőjű tulajdonos vagy valamely mogorva szörnyetege oszlatta el mindezt néhány alapos, széles ívű korbácsütéssel.

Most, ahogy Carolusburg lerongyolódott szegénynegyedének kellős közepén ácsorgok, szinte várom, hogy megjelenjen a görnyedt hátú, hórihorgas fickó és recsegve visszakergesse a nyomorékjait a ketreceikbe; irreálisan torz, enyészettől környékezett jelenlétük már-már arra sarkall, hogy fizessek valakinek, aki elém tárta az egészet látványosságul.
Apró kéz rántja meg a zekém szegélyét: lepillantva maszatos, érdeklődő tekintetű kislányarcba nézek. Gazdája talán hétesztendős, ha lehet.
Bátran szólít meg, de a hangja vékony.
- Elnézést... atyám... Elmúlt dél és... Ilyenkor kell mesélni...
Ostobán nézhetek rá, mert megszívja egy kicsit az orrát szégyenlősen, mintha nem lenne való, hogy ő diktáljon.
- Tudja - jegyzi meg azért. - Jézuskáról meg a csodákról.
Nem fordítom el a tekintetem: úgy láthat, ahogy talán még senki. Teljesen tanácstalanul. Valamiért eszembe sem jut, hogy félresöpörjem a nadrágomba kapaszkodó kezét... ahogyan az is megdöbbent, hogy cseppet sem tűnik ijedtnek.
- Van benned mersz, hogy csak úgy odamész egy idegenhez egyedül - jegyzem meg végül, egyáltalán nem gorombán. - Hol van édesanyád?
Félrebillenti a fejét, mintha szokatlant kérdeztem volna.
- Idegenekhez.. nem. De a bácsi pap, és ők jó emberek, mindig elmondják nekünk mit mond az Isten.
Talán mert nem szoktam hozzá, hogy összetévesszenek egy hétköznapi pappal, talán más miatt, de megdöbbent a naivitása, még ha gyermek is: jól a fejébe verhették ezt, a vak is látja, hogy úgy néz rám, mint valami megelevenedett szentre. Úgy tűnik, a szegényeknek, akiknek semmijük sincs, csak a hitük maradt, és a gyerekeik is nagyon korán megtanulják ezt.
- Az anyukám arra van - mutat egy teljesen véletlenszrűnek tűnő irányba - Ott lakunk az utca végén.
Kezdek rájönni, itt minden teljesen másképpen van, mint ahogy én megszoktam. Jobb híján talán hagynom kéne, hogy eligazítson pár tekintetben.
- Délben mesélt nektek mindig az atya?
A lányka lelkesen bólogat.
- Igen. Hogy anyu addig pihenni tudjon. Oda szokott leülni arra a fatönkre, mi meg köré. Jaj, de jó, szólok a többieknek!
Pihenni? Mégis mit kell kihevernie délben? Értetlenül állok minden előtt, amit a gyerek mond, de azért vállat vonok; szükségem volna egy lélegzetvételni időre, hogy elmondhassam, eszem ágában sincs mesélgetni, ám ő elinal, gyorsabban, mint egy egér a búzatáblában. Szemügyre veszem a fatönköt, amin a gyerek elbeszélése szerint az atya üldögélt.
Mi az ördög hozhatta ide?

Alig pár percem van eltűnődni, aztán zajos trappolással megérkeznek a kölykök: tucatnyi maszatos, csillogó szemű kis taknyos, vezetőjük büszkén ragyogva, ellentmondást nem tűrően huppan le a porba. A társai, mintha csak vezényszóra tennék, követik a példáját. Azt hiszem, nem maradt választásom.
Teljesen idegenül nézek végig rajtuk: úgy látszik, mindenki ismeri a dolgok menetét, csak én nem. Jobb híján leülök én is. A fatönkre.
- Mi mindenről hallottatok eddig?
Egymás szavába vágva kiáltanak fel: a bábeli kavalkádból történetrészleteket, neveket és tanulságtöredékeket hallok ki egyszerre. Úgy tűnik, Jerry atya kifejezetten sokat ült itt. Szusszanok, a teljesen tanácstalan emberek ősi fürgeségével. Talán a könyvből nem is tudnék újat mondani nekik.
De hátha a valóságból igen.
- Akkor az angyalokat ismeritek.
A lelkes kiáltozás úgy csap fel, mint a tűz, ha huzat seper át rajta.
- Ismerjük, ők Isten szolgái, ugye?
- És az igaz, atya, hogy az angyalok visszajöttek?
- A nővérem azt mondta, látott egyet! Nagy szárnya volt meg minden!
Elvigyorodom. Helyben vagyunk.
- Akikről ti hallhattatok, azok az angyalok és az emberek gyermekei - jelentem ki. - A saját nyelvükön nefilimnek hívják magukat. A vörös hullócsillag mutatta nekik az utat Veroniára.
Ki gondolta volna? Habozok, aztán végignézek rajtuk.
- Ismeritek a történetet?

Kevés gyülekezet hallgatta még olyan őszinte, szomjas csendben a mondanivalómat, ahogy a szakadt fővárosi koldusgyerekek az inkvizítor meg az első nefilim történetét: előrenyújtott nyakkal, pisszanés nélkül isszák a szavaimat, és ahogy befejezem, egy teljes pillanatig tökéletes, mindenen eluralkodó némaságban emésztik a hallottakat.
A mozdulatlan varázst egy hatévesforma kisfiú töri meg: lángoló tekintettel pattan fel a porból, és a karját hősiesen előrelendíti, mint aki mesebeli sárkány lemészárlására készül.
- Ha nagy leszek, én is inkvizítor leszek, és meg fogok menteni egy nefilim hercegnőt! - zengi lelkesen: sovány mellét kidülleszti a molyrágta ing alatt, kirohanását mindenfelől általános nevetés kíséri.
Én is elvigyorodom.
- Nehogy elmondd az apádnak, fiam! Nincs jó hírük.
- Miért nincs? - csivitel közbe a kölyök szomszédja, egy apró kislány maszatos ingben.
- Kegyetlen, nagy hatalmú emberek - vonok vállat, mintha ez nem kölyköknek való téma volna. Ami azt illeti, nem is az. - A néppel az Egyház papjai és novíciusai tartják fenn a legjobb kapcsolatot... ahogyan az atya tette veletek.
- És ahogy te teszed, atyám - javít ki egyikük ünnepélyesen, majd, mielőtt válaszolhatnék, egy másik a szavába vág.
- De... az inkvizitorok nem papok?
Értetlenül bámulnak, de van lennék, ha nem látnám, milyen kíváncsiak egyben.
- Egy kicsit másmilyenek - hunyorítok rájuk, majd megrántom a vállam újra. Ezek csak gyerekek. - De nem számít igazán. Igazi különbség ember és ember között van. Sötét tündét láttatok-e már?
Megrázzák a fejüket.
- Azt mondják, olyan kormos az arcuk...
- Mint Linának, amikor beleesett a szénbe! Emlékeztek? - sivítja közbe egyikük. Nevetés harsan a nyomában.
- Kívülről tetőtől talpig olyanok - hagyom rájuk. - Nem csak az arcuk. Feketék mindenhol. Belül viszont olyan sokfélék, mint ti. Minden Istenteremtménye sokféle. Még a lovak is. Látott már valamelyikőtök lovat közelről?
- Én láttam. Én láttam! Majdnem legázolt egy a múlt héten...
Jókedvűen sandítok rá.
- Tetszett-e a ló? - kérdem a legénykét.
- Ijesztő volt - válaszolja az megszeppenve
- Félelmetes ellenség és jó barát - intek neki, mert nem mondott ostobaságot. - Melyik templomba jártok?
Összenéznek.
- Mi... itt... Itt csak egy pici szoba van - szól az első kislány szégyellősen. - Ahol néha tartanak misét.
- Igazából templom az, csak fából - mondja az egyik nagyobbik fiú. - De mindig más jön.
- Vigyetek el oda!
A csontom velejéig megdöbbenek; a gyerek teketória nélkül ragadja meg a kezemet, én pedig követem, hagyva, hogy vezessen.
- És ott mesélsz még? - kérdezi egy percnyi csönd után, ravaszul sandítva rám a válla felett. Felvonom a szemöldököm: szégyellősen vigyorodik el, aztán megtorpan.

Ócska faépület előtt állunk: kicsiny templom lehet, bár innen soha meg nem mondanám róla. Az egyetlen árulkodó jelenség a tetején árválkodó, elferdült kereszt; mellette apró, goromba ácsmunkával összetákolt kis alkóvban kolomp bújik meg szégyenlősen. Csak a harangjuk lehet.
Nyikorgó ajtón lépek be, a fojtón szűk teret a padló döngölt földjének szaga teszi még lehangolóbbá. Furcsa érzés göröngyökre taposni az Úr házában. Kőpadlóhoz vagyok szokva.
Középen, a tétován beóvakodó karcsú fénynyalábok lábánál az egyik legszebb oltár áll, amit valaha láttam: a festés elnagyolt és esetlen, sok helyütt lepattogzott már, faragványai mégis lélegzetelállítóak. A legkevésbé sem illik ide. Egy pillanatra elgondolkodva bámulom.
Aztán hümmögök.
- Nincs állandó papotok?
- Jerry atya egy ideig tartott miséket is, de nem szerette. Szerinte jobb volt, amikor nekünk mesélt...
Elhiszem. Senki nem akarhat idetartozni. Idegent lehet, a bizalmukba se fogadnának. De a nyájat nem lehet elkallódni hagyni.
- Van valamelyikőtöknek bátyja, aki pap akar lenni?
Megint csak fejrázás.
- Én nem lehetek pap? - kérdezi az egyik kislány hirtelen, előrehajolva a játszópajtása mögül.
Ki tudja, miért, megborzolom a haját barátságosan.
- Nem. De ha lehetnél is, akkor is sok ideig kellene várnia rád a gyülekezetednek. Nekem olyan valaki kell, aki innen származik, közületek. És most.
- Lehet, hogy... Emlékeztek Danielre? - szólal meg az egyik fiú tétován.
- De ő már rég elment nem?
- Igen, olyan rég!
- Igen, régen, de nem a papokkal ment?
Fölemelem a jobbom, hogy elhallgattassam őket.
- Járt itt valaki misézni Jerry atya óta?
- Nem...
- Nem féltek, hogy ennyi áhítatosságot mulasztotok el?
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszerre ennyi értetlenséget fogok látni.
- De imádkozunk esténként.
- Meg amikor eszünk is!
- Tisztességes ember vasárnap templomban van - ütöm a vasat.
- Hát bejövünk mi - jelenti ki szilárdan egy nagyobb fiú. - Csak aztán hazamegyünk. Mert nincs semmi.
Ezzel nem lehet vitatkozni.
- Néha énekelünk! - tódítja azért valamelyikük a hátsó sorból.
- Ha tudok, kerítek nektek ide valakit - mormogom a szemöldökömet ráncolva. Hogyan került ide az az oltár?
- Az jó!
- Igenigen, az nagyon jó lenne!
- És kedves lesz?
- És fog mesélni?
Lelkes kiáltozásukat különös zaj festi alá: lábdobogásnak tűnik leginkább, olyasfélének, mint amikor valamiféle látványosságra gyűlik egybe a csőcselék sietve. A kislányra pillantok, akivel először beszéltem a téren.
Legalábbis azt hiszem, ő volt az.
- Maradjatok itt - vetem oda foghegyről, majd átlavírozva közöttük, kilépek a tákolmány fateteje alól, át a kapun. A hátamban érzem a tekintetüket, ahogy egy pillanatra megtorpanok a híg sárban fürdő utca szélén, ahol rendes helyeken a lépcsők szoktak lenni.
Aztán átfurakszom a felgyűlt sokadalmon.

Nincs nehéz dolgom, a könyököm elől összerezdülve hátrálnak el a Főváros megfélemlített szegényei; középen, ahol a legszorosabb gyűrű utolsó szemein is keresztülérek, összedúlt dágványban taposva egy nagy, kopasz ember áll. A lába előtt, a földön ott hever a kölyök, akit pár órája elküldtem.
- AZT HISZITEK, HOGY BÁRKI SEGÍT RAJTATOK, HA RÁNK KÜLDITEK A MOCSKOS ŐREITEKET? - üvölti. Vastag bikanyakán kidagadnak az inak. - Adjátok ki, akinek a gyerek dolgozott, és talán nem gyújtjuk rátok ezt az egész bűzös lepratelepet!
Általában véve gyorsan ítélek. Azt is azonnal érzem, hogy ki nem állhatom ezt az embert.
- Mi folyik itt? - szólítom meg olyan hangon, amely a magyarázatot váró főnököké.
Egyből látom, hogy nem nyertem el a tetszését különösebben.
- Hogy mi folyik? - röhög föl durva hangon. - Ez a kis patkány olyan dologba ütötte az orrát, amibe nem kellett volna! Szerencsére nem kellett sokáig ütni, hogy kiköpje honnan jött!
Látszik, hogy azt gondolja, valakit sokáig kell. Elképzelhető, hogy buta, de valószínűbbnek tartom, hogy csak nem tud ütni. Hagyom, hogy a provokáló hangneme leperegjen rólam.
- Kiszedted belőle, hogy ki küldte a nyakadra?
- Mégis ki a franc vagy te, hogy magyarázkodjak? - mered rám ellenségesen, mert alighanem máshoz van szokva. - Adjátok ki, aki küldte, és megkíméllek benneteket, bújtassátok és éjjel a telep égni fog!
Égjen. Legalább megszabadulnak pár elrohadt szalmatetőtől, betegségtől és rengeteg patkánytól meg bogártól.
Mégse szenvedhetem, ha így beszélnek velem.
- Egyedül az én szavam törvény itt, te senkiházi fattyú - horkanok föl. Nagyzoló fenyegetőzése türelmetlenné tesz. - Ha nem ismered fel a gyűrűmet vagy a kardomat, a te bajod. Hanem válaszolj, egy-kettő, amíg szépen vagyunk, vagy elveszem alólad a lábadat, és maradhatsz koldulni ezen a téren!
Olyan hangosan nevet fel, hogy három yard távolságból is bántja a fülemet.
- Itt csak a mi szavunk törvény. Felőlem maga Károly király is lehetsz, szarok rá. Hanem zavar a pattogásod.
Olyan könnyedén ránt fegyvert, mintha egész életében hadakozott volna, pedig alighanem csak egy egyszerű verőlegény.
Egyáltalán nem akartam megküzdeni vele, a szöges tölgyfabunkóból ítélve azonban, amelyet lekap a válláról, nem maradt választásom.
Még kettőt sem lépett, de már tudom, mi lesz a büntetése.

Egy nap, egy éjszaka. Majdnem másfél napig utaztak a szekér tempójával, kellemes déli vidékeken. Így, hogy kénytelenek voltak a lomha masinához igazodni, az egész út fölöslegesen elnyúlt és unalmas lett. Ulfrick nem akar előbb bemenni Nebelwaldb mint muszáj, így a mocsaras területek elérése előtt kanyarodik el kelet felé. A ló szinte magától találja meg az utat. Menet közben minden féle gombafajt láttak, és a többségüket be is tudta a démon azonosítani a könyvből, amit nem az max fajból adódó fenotipikus variancia, és egyébként abból a fajból is volt köztük, ami az édes álmok alapját adja. Meglepően kis termetű gomba, erős rózsaszín fénnyel. De van ott kéken, zölden világító, meg világítás nélküliek is. Elég szép egyébként a látvány, csakhát mocsár is meg köd is szóval minden olyan sejtelmes.
- Már nem vagyunk messze. De látni fogják. – közölte hidegen az öreg.
Az a másfél nap, ami gyakorlatilag tökéletes némasággal telt el, másoknak talán idegesítő lehet, de Gerardot és Liát egyáltalán nem zavarta. Ők ketten jól elvannak a gondolataikkal. Már jócskán benne voltak a foszforeszkáló mindenségek sűrűjében...
- Afelől kétségem sincs - mondta, mintha még mindig arra gyanakodna, hogy a szekér két utasa a merénylő.
Ez persze ostoba kérdés tőle, hiszen azt hazudta, ismeri a merénylő arcát. De jogos a feltételezése, hogy nem dolgozik egyedül, vagy hogy nincs e beépített embere. Alcica látszólag ideges. Nyilván azért, mert az ő fejében még nem alkotott szilárd képet a terv, amit az ifjú tudásdémon kidolgozott. A vén beszállító két útitársa is nyugtalannak tűnik valami miatt. Talán őket is valami hátsószándék vezérli.
- Mi lesz, ha odaérünk? - tette fel a kérést.
- Ami mindig. A fiúk felpakolnak pár ládát, én leszámolom a váltót, és fordulhatunk is vissza a faluba. Nem akarok sok időt itt tölteni, főleg hogy már várják az adagot azok, akiknek nem jutott. - válaszolta Ulfrick bácsi.
Az ösvény végén hamarosan négy kőház tűnik fel, mindegyik viszonylag nagy, középen még két hasonló szekeret látni, ládákat, tele üvegcsékkel. Ami még furcsa lehet, hogy az egyik ház kéményéből feltörő füst minden féle színben pompázik, néha zöld, néha kék, néha rózsaszín...
- Üdv uraim! - köszönt oda Ulfrick a ládák körül sürgő-forgó hat sötét tündének - Többiek?
- Bajok vannak Eichenschildben, kell az erősítés nekik... páran felmentek megnézni mi van. Elég ramaty a szekered. Hát a barátaid? - válaszolt az egyik sötét tünde. Klasszikus kinézet, fekete bőr, fehér haj, lila szem, oldalán kard... Inkább látszik holdőrnek mint bérgyilkosnak.
- Üdvözletem. - köszönt magabiztosan.
Mikor Eichenschild városát hallja azonnal tudja, itt az ideje a bizalmukba férkőznie.
- Hajjaj, csak nem gondok támadtak a bordélyoknál?
Fogalma sem volt róla, hogy valóban terjesztik e a szert északon a piroslámpás házakban is. De ha ő lenne az egyik terjesztő, első dolga lenne ott bepróbálkozni.
- Ejnye, hol a modorom. Von Kriegenkurg vagyok, egyszerű hírszerző, aki már egy ideje kiveszi a részét a munkából. Jobb szeretek az árnyékban dolgozni.
- Én pedig a társa – csatlakozott a színjátékhoz tökéletes pókerarccal - Alicia Blackfall.
- Engem hívhatnak nyugodtan Minának – felelte az ismeretlen útitárs.
- Damien Nightwind, szolgálatára.
A helyi bandavezér természetesen azonnal őket szemelte ki magának. Nem éppen a legkönnyebben elhihető alibit vették elő.
- Hírszerző... még sosem láttalak titeket errefelé. Kinek szerzitek a híreket és miféléket?
- Magának a készítőnek, bizonyára a lehető legfontosabbakat. Von Kriegenkurg, felvázolná? - mosolyog társára magabiztosan.
Elégedetten vigyorog vissza Liára, olyan mosollyal, ami ha ölni tudna, a nekromanta már nem élne.
~ Te szemét...
- Látja, ezért vagyunk mi a legjobbak.
Körbeforgatta a fejét, nehogy bárki is kifülelje őket.
- A helyi hatóságoknál vagyunk beépített emberek. Jómagam Hellenburgban, a becses társam pedig a Lightleaf-i kereskedőutakat tartja szemmel. Többet ha nem gond nem mondaék. Mondjuk úgy, biztosítom, hogy a maguk feladata zökkenőmentes legyen.
- Furcsa, hogy nem láttam még önöket itt korábban... de menjenek, Edward majd elkíséri önöket Eugene-hez, a színes füstös házban van. És maguk?
- Köszönjük, bár magunk is ismerjük az utat. - mondta, miközben kezet nyújtott vadonatúj kísérőjüknek.
Közben Edward bevezette Liát és Gerardot a házba, ami gyakorlatilag teljes egészében egy alkimista labornak van berendezve. Iszonyatos mennyiségű üveg, eszköz, alapanyag van az egyetlen helyiségben, egy asztal mögött pedig egy őszes hajú, nagy orrú emberférfi fütyörészik. Edward nekidől bent az ajtófélfának.*
- Eugene mester, hoztam két hírszerzőt, akik fontos dolgokkal jöttek.
- Hírszerzők? - nézett fel rájuk - Én nem kértem hírszerzőket.
- Nos ha nem kéne, nem is jöttünk volna... de aggasztó hírekkel küldöttek minket a terjesztők Hellenburgból.
Miközben beszél, óvatosan szemügyre veszi az embert, valamint figyeli Edward reakcióját, hátha gyanút fogott. Meg kell szereznie az édes álom receptjét, ha lehet erőszak nélkül.
- Ugyanis próbálják leállítani a vásárlás menetét. Néhány beszivárgó vakarcs szabotálja az eladásokat a legkülönfélébb módszerekkel, de még nem tudni, kik is vannak benne. A lényeg, hogy beszivárogtak. Egyelőre még küzdenek az üggyel, de nem hinném... hinnénk, hogy dűlőre jutnának. Ja, meg hogy is volt azzal a gyilkossal? – mondta, miközben némi megerősítésre várva egyre csak Gerardot pásztázta.
- Azért tartom ezeket az izomagyú idiótákat a városban, hogy ezeket elintézzék, és jó pénzt adok érte! Mit várnak mit csináljak innen, teleportáljak oda és mutassak rá kik a kémek? - csattant fel Eugene. Edward látszólag nem sejt semmit, szoborkánt áll az ajtófélfánál.
- Amiatt ne fájjon a feje, amit az erő nem intáz el, arra ott az ész, ahogy mondani szokták. Legalábbis minket ezért fizetnek a bolt túloldalán, méghozzá ugyancsak jól.
Közben a laborban próbál észervétlenül a tekintetével bármi receptnek látszó, vagy az összetevőket leíró, esetleg bekategorizáló tárgyat keresni. Jobb híján pedig memorizálja a látott növényeket és gombákat. Pechjére a rendetlenség jócskán hátráltatja ebben, így a látott növények alig több mint felét tudta csak beszéd közben megjegyezni.
- Nem is azért vagyunk itt, hogy emiatt idegesítsük. Két apró dologról kell szólnunk.
Vett egy mély levegőt.
- Az egyik, ahogy a társam is mondta, bérgyilkost akarnak ideküldeni. Szerencsére csak annyit tudnak, hogy a Köderdőbe kerestünk menedéket. A másik pedig...
Sóhajtott egy nagyot. Most jön a munka neheze.
- Azt tanácsolják, hogy ha esetleg mégis rátalálnának magára, legyünk felkészülve és jegyezzük le az édes álom receptjét...
- Bérgyilkos? Ó csak nem a régi cimborám jött rá hogy én állok a dolog mögött és hogy hol vagyok? Nade nem baj a fiúk megvédenek engem igaz?
Edward erre bólint.
- Ha viszont én meghalok, mi értelme lenne folytatni? Ennyire imádják kint az álmot? Amúgy is csak én tudom elkészíteni, még ha le is írom a receptet. Precizitás kell hozzá, érzés... csak a legjobbak tudnák megcsinálni és a legjobb.... hát természetesen én vagyok.
- Akkor a helyzet nehezebb része meg is van oldva - felelte megkönnyebbülten - ami pedig a leírást illeti...
Előkapott egy pergament a köpenye alól.
- Szerencsére jól fel vagyok készülve. Ez a papír, na meg a hozzá tartozó tinta mágiával lett megerősítve. A rá írt szöveg eltűnik és csak az láthatja, aki ismeri a hozzá tartozó igét. Erre terveztem leírni, amit diktál nekem. Tudom, fölöslegesnek hangozhat, de azok ott a városban fejemet vennék, ha e nélkül térnék vissza. Paranoiás alájavalók. - tette hozzá némi humorral fűszerezve.
Alicia elégedetlen az eredménnyel, belül bele is harap alsó ajkába. Az öreg egoista megjegyzését hallva fanyarul elmosolyodik.
- Igen, eléggé szeretik, és továbbra is jó üzletet lehetne belőle csinálni, viszont ugyanennyi ellenző is akad - biccent egyet, aztán Gerire bízza a többit, a papíros dolgokat. Ellöki magát a faltól, odalép Edwardhoz, és ha közel engedi magához, finoman megérinti a karját.
- Mennyien tartózkodnak itt? Hallottam, Eichenschildbe mentek néhányan, és egy kissé tartok a bérgyilkos erejétől - beszél halkan, nehogy megzavarja az öreg és Geri beszélgetését. - Remélhetőleg nem csapatban jön, de ha mégis...
- Most csak mi hatan, de higgye el, ez a hat legjobb. Egyetlen bérgyilkossal elbánunk, ha csapatba jönnek, akkor pedig ez a mi otthonunk, a rejtett ösvényeken át kimenekítjük a mestert.
Eközben Eugene mintha elbizonytalanodna.
- Valóban ha velem bármi történne, a gondosan kifejlesztett receptem az enyészeté lesz... Kell egy örökös, aki átveszi a boltot, de ki? Maga tud olyat aki képes lenne elkészíteni? – kérdezte.
- Rejtett ösvények? - kapta fel a fejét. - Akkor jól van, ez megnyugtató - támaszkodik ott a falhoz, a másik csapat, akik időközben beosontak a laborba.
Gerard idegesen vakarja meg a fejét.
- Jómagam is járatos vagyok az alkímiában, de ilyen volumenű alkotást képtelen lennék kivitelezni. A hellenburgiak azt tervezik, hogy több potenciális jelöltet vizsgára köteleznének, majd aki a legjobb eredményeket mutatja fel, megtanítják a recept elkészítésére. Ha pedig ez is megvolt, az ön beleegyezésével maga csiszolhatná az örököse képességeit. Ez elég ésszerű megoldásnak tűnik.
Eugene az állát vakargatja.
- Ez nem rossz ötlet. De magam megyek oda, és nézem meg a jelölteket, nem bízom azoknak a kontároknak a hozzáértésében. Óóóó csodálatos lesz. Klasszikus vizsga mint a régi szép időkben. Három dolgot fognak főzni majd... - el is kezd sürgölődni a laborban, könyveket vesz le és rak vissza papírokat nézeget... - de ha én megyek oda, akkor ki fogja itt főzni az Álmot? Hmmm... Mindenesetre leírom ide egy papírra a receptet. - elkezd sietősen körmölni - És beteszem majd abba a nagy könyvbe a kutatásaim végére, hogy az utódom majd megtalálja.
Sajnos nem adja oda a démonnak.
~ Ejnye, reméltem, hogy megoldhatjuk a könnyebbik módon.
~ Ugyan, ne mond, hogy nem számítottál rá.
~ Te is tudod, hogy számítottam. – felelte magában, miközben elmosolyodott.
Edward közben bólogat Liának
- Úgy van. A köderdő kanyargós ösvényein eltéved aki nem ide tartozik. De ezzel nem hiszem hogy újat mondanék. Persze Eugene ragaszkodik ehhez a helyhez a gombák miatt, de átmenetileg biztos beleegyezik majd.
- A hold áldása kíséri mindannyiukat - biccent Damien, Mina szintúgy. Majd a férfi megköszörüli a torkát. - Damien Nightwind volnék, a kisasszony pedig Wilhelmina. Ön pedig, ugyebár, Eugene, nemde?
A két újonnal érkező egyre csak Aliciát és Gerardot méricskéli. Talán sejtenek valamit? Vagyők az igazi beépített emberek... túl sok lehetőség, semmi biztos pont.
~ Miért jött be ez a kettő? Nem csak szállítmányozók?
~ Talán nekik is van valami más dolguk...
- Na igen, itt nőttem fel, aztán a világlátás kedvéért kimerészkedtem innen, de még jól emlékszem, micsoda veszélyes vidék is Mistwoods - mosolyog halványan. - De akkor nincs is másfelé tábor? - vonja fel a szemöldökét, kérdőn nézve a másikat.
- Nincs.
Közben észreveszi a bejövő Mináékat, és Eugene is feléjük fordul, miközben végez az írással és beteszi az egyik vaskos, bőrkötéses könyvbe, és azt visszateszi egy polcra. Ha nagyon figyelsz Geri, meg tudod jegyezni melyik az
- Igen, én vagyok, miben segíthetek?

A másfél napig tartó utazás bizonyára csak neki olyan feszültséggel teli. Ha tippelnie kéne, akkor nem mondaná azt, hogy a csapatból bárkinek is iszonya lenne Nebelwaldtól, csak neki, attól a kísértő, gyötrő múlttól. Másnak... Van egyáltalán emléke a környékről? Jártak már erre valaha? Valahogy nem tartja valószínűnek, nem egy közkedvelt hely az utazók közt a mocsaras jellege miatt.
De hogy szenvedései még nagyobbak legyenek, nem azonnal lépik át a határt: előtte elkanyarodnak. És egyszerűen képtelen felfogni, hogy ide vezet minden nyom… Nem akarja. Még mindig másfelé akarja venni az irányt, más megoldásokat akar erőltetni, hogy ne kelljen visszatérnie szülőföldjére, néhai hazájába, otthonába. Fél mindentől, ami itt van. Fél a fáktól, a ködtől, még magától az esőtől is, és úgy tekint minden cseppjére, mintha maró sav lenne az egész.
Mi van, ha valamilyen ismerősbe botlik? Mi van, ha a kis falu fiataljai ilyen messzire eljutottak – és ilyen mélyre?
Idegességét lova ugyan megérzi, de más nem igazán, mivel a lehető legjobban próbálja tartani magát, a látszatot, hogy ez valami rutinos munka, hogy igazából semmi baja sincsen, belül ugyanakkor mardossa őt, bármit is tegyen ellene. De a hang… A belső ösztön, a gúny, a realitással vegyes kegyetlenség legalább elhallgatott, amikor nem adott neki választ, amikor a legszínpadiasabb belépés lehetősége elveszett. Szerencsére… Azonban érzi, hogy amikor megérkeznek, akkor újra megszólal, vért és szenvedést kívánva, és maga sem tudná megmondani, melyik oldala a valós. Nem tudja azt sem eldönteni, mik a céljai pontosan, csak annyit lát: mindig a rossz utat választja. Mindig mélyebbre csúszik, egyre mélyebbre a mocsokban, a szennyben, a vérben, amibe belefullad az az énje, akiként indult. Akiként született, és akiként élni akart, mert még… Van benne vágy, hogy olyanná váljon, és talán meg is valósíthatja.
Talán…


Saját szánalmán mosolyog fájdalmasan, ahogy haladnak előre. Képtelen felfogni, hogy ennyire másképp alakult minden. Szörnyű alkalom és hely ez a múlt árnyainak előhívására, és nem akarja, hogy gyengeségét kihasználva a belső démon előjöjjön, viszont a hely... Azzal a megannyi színes kis gombával... A köddel... Az általa homályossá váló árnyékokkal... Mind csak előhozzák a régmúltat, és akárhogy próbálja kizárni gondolataiból azokat a borzalmakat, egyre-másra megjelennek előtte véletlenszerűen képekben az események. Ha hall egy halk törést, odakapja a fejét attól tartva, valamelyik falubeli lép elő a fák takarásából, ha pedig valamiféle dög kúszik el undorító, sikamlós hangon, végigfut rajta a hideg, és annak ellenére is a Tövislény jut eszébe, hogy még sosem látta, valamint sosem hallotta a mozgását. Egyszerűen retteg, amelyet lova nem tud figyelmen kívül hagyni: néha gyorsabb tempóra kíván váltani, azonban gazdája nem engedi. Durván meghúzza a szárat, jelezve a táltosnak, ne merészeljen megindulni, mert meg fogja bánni.
A szekér mellett baktat hátasa, jobb percekben a lehető legkényelmesebb és legnyugodtabb tempóban, Aliciának viszont ez egyszerűen kínkeserves. A percek tűnnek neki inkább óráknak, az órák pedig napoknak – mintha a végtelenségig járnák a vidéket, pedig tényleg nem lehet több másfél napnál az utazás időtartama. Nem mintha amúgy támogatná az ötletet, hogy gyorsabban haladjanak, sőt, ellene van teljes mértékben, mivel a lehető legtovább halasztaná, ugyanakkor jó is lenne minél hamarabb megérkezni, hogy aztán a legkorábban távozhassanak is. Egy percnél többet sem kíván eltölteni itt a szükségesnél.
- Már nem vagyunk messze. De látni fogják – töri meg a számára roppant feszült csendet a még mindig ismeretlen férfi, aki felé bizalmatlansága mit sem változott ez idő alatt. Bizonyára ez viszonzott, még ha már együtt is éjszakáztak egyszer.
- Afelől kétségem sincs – szólal meg utastársa, Gerard is, de olyan hanglejtéssel, mintha arra gyanakodna, a másik három személy alkotná a bérgyilkosbandát. Ő a maga részéről csak egy bólintással reagál, részben mert nem érzi szükségesnek bármit is hozzáfűzni, részben meg mert fél attól, hogy hangja megremegne a hely okozta szorongástól. Inkább megpaskolja hátasa oldalát, igyekezve némi játékosságot csempészni mozdulataiba, önmagával is igyekezve elfeledtetni, hol is vannak éppen.
- Mi lesz, ha odaérünk? - teszi fel a kérdést Mina, de nem tudná eldönteni, mégis mi célból. Nyilvánvalóan kapnak egy új szekeret, ők pedig megpróbálnak a főnök közelébe férkőzni, ez a vén kecske meg majd azt csinál, amit akar a helyszínen – bizonyára visszamegy árusítani.
- Ami mindig. A fiúk felpakolnak pár ládát, én leszámolom a váltót, és fordulhatunk is vissza a faluba – magyarázza a megszokott rutint. - Nem akarok sok időt itt tölteni, főleg, hogy már várják az adagot azok, akiknek nem jutott – fűzi még hozzá. Hát... Nagyjából igen, erre a következtetésre jutott.
Újabb néma baktatás következik, de nem túl sokáig, ugyanis az ösvény végén négy kőház rajzolódik ki a ködből. Ahogy közelebb érnek, egyre élesebbé válnak az alakok, és meglepetésére meglehetősen nagy méretűek. Valamiért az volt az elképzelése, hogy egy lepusztult, aprócska helyen lesznek, elvégre bújkálnak – persze lehet, ezt már csak ő kapcsolta hozzá gondolatban, és nem bírt tőle megszabadulni. Mindenesetre ez a látszólagos berendezettség enyhén megdöbbenti, a két teljes épségben lévő szekér tele üvegcsékkel még inkább. Túl jól mehet az üzlet... Bár csodálkozik? Épp elegen fekszenek az ispotályban, ami ugyan nem különösen hatja meg, az apa és annak küzdelmei annál inkább. Viszont mindez jelzi, mennyire kellendő.
Kicsit jobban körülnézve a szürkés ködön átüt az egyik ház kéményéből felszálló füst, mely felváltva mutatkozik rószaszínnek, zöldnek és kéknek, jelezve a benti kotyvasztás folyamatát.
- Üdv, uraim! - köszön a szekéren üldögélő kecske a sötét tündéknek, akik többsége a ládák körül álldogál, egy pedig egy épületből jön ki. A döcögő szekér ezt követően megáll, az eszközt húzó állat prüszköl egyet, és Zabos is hasonlóan tesz, a hogy gazdája a kantárszárat kissé meghúzza, kényelmes távolságban maradva a többiektől.
- Üdvözletem - köszön magabiztosan Gerard is, tőle viszont ismételten csak egy biccentésre telik.
- Többiek? – érdeklődik a férfi, kevesellve a létszámot, Aliciának azonban még ez is sok. Nem tudná megmondani, hogy képesek lesznek-e legyőzni őket sivatagi barátjával, egyelőre még azt sem tudja felmérni, milyenek az erőviszonyok, mert tény, ő most megidézhet néhány hullát, de azok aligha lesznek elegendőek ahhoz, hogy a sötét tündéket könnyedén elintézzék, Gerard jelenlegi erejével pedig nincs tisztában. Mondjuk nem mintha ő sokat erősödött volna... De talán a fiúra ez nem igaz.
- Bajok vannak Eichenschildben, kell az erősítés nekik... – kezdi a választ egy teljesen átlagos küllemű sötételf, mire megfagy ereiben a vér is, és tisztában van vele, hogyha nem csinál semmit, akkor egy pillanat töredékén belül ül ki arcára a megrökönyödés és a drogterjesztők iránt érzett gyűlölete. Lefelé szegezi hát tekintetét, végigsimít Zabos nyakán, úgy téve, mintha az előbb közölt információ nem bírna számára semmilyen jelentőséggel, holott igenis fontos neki az a város.
Remélem, jól vagy, Yrsil.
- Páran felmentek megnézni, mi van – teszi még hozzá, és a közönyös közlés mellett szinte látja a vállvonást. - Elég ramaty a szekered – jegyzi meg kelletlenül és mellékesen, hirtelen váltva témát. - Hát a barátaid? – fordítja lila tekintetét feléjük a - kardjából ítélve - holdőr tünde.
- Hajjaj, csak nem gondok támadtak a bordélyoknál? – érdeklődik Gerard hirtelen és természetesen, de hogy honnan veszi ezt... Talán sehonnan, és igazából csak szerepjáték az egész, mint ahogy a bérgyilkoso... Az mondjuk pont nem mese, csak átvariálták az elemeket.
- Ejnye, hol a modorom. Von Kriegenkurg vagyok, egyszerű hírszerző, aki már egy ideje kiveszi a részét a munkából. Jobb szeretek az árnyékban dolgozni – mutatkozik be aztán, az egyértelmű álnév hallatán meg kacagnia kell. Micsoda hangzás! Kriegenkurg, eszét eldobja.
- Én pedig a társa – emelkedik fel egy kissé lova nyakának simogatásából, majd újra biccent egyet feléjük, hideg pillantással méregetve a többieket. - Alicia Blackfall. – Emlékszik még rá, hogy a páros egyik tagja hangosan kimondta a keresztnevét nagy meglepetésében, így a teljes névváltással már nem tud játszani, valamint a tündék jellegzetességét is meg kell hagynia: angol vezetéknevet kellett választania.
- Engem hívhatnak nyugodtan Minának – mosolyodik el a vámpírlány is, aki furcsán esetlennek tűnik ebben a környezetben ezzel a megjegyzéssel.
- Damien Nightwind, szolgálatára – következik Damien, és majdnem elneveti magát ennek hallatára. Szolgálatára... Inkább ne legyen, nem akarja, hogy egy rendes magatartású példatünde olyan legyen, mint ezek. Gyakorlatilag szégyelli már a saját fajtáját, hogy ők a fő terjesztői ennek a mocskos szernek, de legalább egy gyöngyszem maradjon már itt mellette, aki tényleg olyan fényes, nem úgy, mint ő. Elítélheti őket, így is tesz, de mégis milyen jogon?
A Zabos hátán üldögélő duó összehúzott, gyanakvó pillantást kap.
- Hírszerző... Még sosem láttalak titeket errefelé – mondja, és egy gyakorlatlan beszivárgó itt meg is állna, magában toporzékolna és őrjöngene, hogy mi legyen a következő lépése. Benne is felmerül egy pillanatig, hogy itt most tenni kell valamit, amivel kihátrálhat, azonban más, meggyőzőbb személyiség társaságában nem kételkedik önmagában sem - annyira. - Kinek szerzitek a híreket, és miféléket?
- Magának a készítőnek, bizonyára a lehető legfontosabbakat – válaszol azonnal, lecsapva a kezdés lehetőségére. - Von Kriegenkurg, felvázolná? - mosolyog társára magabiztosan, óvatosan hátrapillantva, és meglátja partnere elégedett vigyorát, ami szinte sugározza a vérszomjat. De kár, hogy ilyen komoly szituációban vannak...!
- Látja, ezért vagyunk mi a legjobbak. – Gyorsan körbenéz, ellenőrizve, van-e bárki gyanús a környéken, és ahogy megállapítja, hogy nincs (jó vicc, itt mindenki az), folytatja: - A helyi hatóságoknál vagyunk beépített emberek. Jómagam Hellenburgban, a becses társam pedig a lightleafi kereskedőutakat tartja szemmel. – Hogy el ne olvadjon! Becses! Még mit nem, de azért elismeri ezt a hazugságot, ő bizonyára nem lenne képes ilyesmire, ezért is hárítja rá a feladatot. – Többet, ha nem gond, nem mondaék. Mondjuk úgy, biztosítom, hogy a maguk feladata zökkenőmentes legyen. – Érzi, hogy pengeélen táncolnak, de nem tudnak vele mit csinálni. Annak a kecskének is egy eléggé bicegő történetet adtak elő, ebből kell élniük és gazdálkodniuk, és ha ez lesz a vesztük... Hát el kell majd fogadják, de ugyanolyan foggal-körömmel való harc lesz, mint annak idején a kriptában.
- Furcsa, hogy nem láttam még önöket itt korábban... – jegyzi meg eltűnődve, és érzi, ahogy gerincén egy izzadtságcsepp végigcsordul az idegességtől. Vajon más is ilyen feszült? Vagy csak ő az, aki kegyetlenül rosszul érzi magát? Hihetetlen, mennyire borúsabban lát, hogy mennyivel ingerültebb, ha azon a területen van, amitől a leginkább tart... De még egy kicsit... Még egy kicsit kibírja, aztán elmehet innen.
Vagy meghal mindenki...
Belülről finoman alsó ajkába harap, igyekezve a lehető legkevésbé látványossá tenni a mozdulatot. Az egy-egy pillanatra előjövő rémképtől hányingere lesz: egy pislogás után egy másodpercig azt hiszi, a kíváncsiskodó sötételf vért könnyezik, mely beborítja egész arcát, és a szemei helyén igazából nincs semmi, csak az üres gödrök vörösesek-rózsaszínesek a hústól, az ott maradt inaktól.
Hirtelen meglóduló szíve hangosan dübörög, a gyomra még mindig összeugorva szorul, de legalább a hirtelen jött rémület nem ül ki az arcára a megrökönyödéstől. Egy újabb pislogás után pedig már csak azt látja, hogy a férfi figyelmen kívül hagyja őket, és a másik párossal foglalatoskodik tovább, Gerard pedig leszáll mögüle. Sietősen tesz hasonlóképp: leugrik Zabosról, és az első helyre, ahová ki tudja kötni, oda vezeti. Egy pillanatig még áll ott, várva, hogy kavargó gyomra csillapodjon egy kissé, miközben magában folyamatosan mondja: ez nem a valóság, ez nem a valóság.
A szapora légzése fokozatosan lelassul, és ahogy biztossá vált magában, elindul, felzárkózva Gerardhoz és ahhoz a sötét tündéhez, aki őrbe áll melléjük, nehogy a kedves főgyártónak baja essék. Miért nem csodálkozik? Viszont...
Hol lehet újfent megismerkedni az ételekkel kicsit másabb állagban?
Végigsimít a száján, mintha csak ösztönszerű mozdulat lenne, viszont ezzel csupán megpróbálja elintézni, nehogy a reggelijét lássa.
Meghalhatna mind...
Csak nem elég erős ahhoz, hogy megtehesse.
Csak taktikázni kéne, és jól lépni... Nem olyan nehéz az, könnyedén megoldható.
Ez a vihogás és vágyódás, amit felismer önmagában, újra megrémíti őt, és nem tudja eldönteni, melyik az erősebb: Nebelwaldtól való iszonyodása vagy ez, ez a belső szörnyeteg, akiről fogalma sincs, mikor született meg. Szerencsére azonban belépnek az épületbe, így már nem kell foglalkoznia mindezzel – más van most terítéken.
Újabb hiba...
A látvány hirtelen lenyűgözi. Megannyi üvegcse, megszámlálhatatlanul sok polc, töménytelen mennyiségű alapanyag, rengeteg fejlett, alkímiához használatos eszköz – csak ámulni tud, még ha nem is olyan látványosan önmagában zajló vívódásai miatt. Egyetlen helyiség az egész épület, amelyben egy asztal mögött egy őszes hajú, hatalmas orrú öregember fütyörészik jókedvűen.
- Eugene mester... – Ha olyan helyzetben lenne, most hangosan felnevetne ezen a megszólításon. - ..., hoztam két hírszerzőt, akik fontos dolgokkal jöttek – dől neki belülről az ajtófélfának.
- Hírszerzők? – néz fel a vénember. - Én nem kértem hírszerzőket – közli, de lehet, a morcos és enyhén ingerült hangnemet már csak ő képzeli hozzá.
- Nos, ha nem kéne, nem is jöttünk volna... de aggasztó hírekkel küldöttek minket a terjesztők Hellenburgból – magyarázza Gerard, miközben ő helyet talál magának egy olyan falrésznél, ami szabad. Nekiveti a hátát, mellkas magasságban karba fonja kezeit.
- Ugyanis próbálják leállítani a vásárlás menetét – szúrja közbe. - Néhány beszivárgó vakarcs szabotálja az eladásokat a legkülönfélébb módszerekkel, de még nem tudni, kik is vannak benne. – Rizsázás, az kell most ide, hogy tudja az időt húzni, míg kitalálja, miként szerelje le a sötét tündét. - A lényeg, hogy beszivárogtak. Egyelőre még küzdenek az üggyel, de nem hinném... hinnénk, hogy dűlőre jutnának – zárja le a téma ezen részét. - Ja, meg hogy is volt azzal a gyilkossal? - néz társára erősen elgondolkodva, mintha nem tudná, miről is lenne szó pontosan.
- Azért tartom ezeket az izomagyú idiótákat a városban, hogy ezeket elintézzék, és jó pénzt adok érte! – csattan fel a férfi. - Mit várnak, mit csináljak innen, teleportáljak oda, és mutassak rá, kik a kémek? – mérgelődik tovább Eugene, és ez kifejezetten szórakoztatja. Meg is ejt egy halvány mosolyt, de tényleg csak egy halványat.
- Amiatt ne fájjon a feje, amit az erő nem intéz el, arra ott az ész, ahogy mondani szokták – reagál Gerard igazán bölcsen. - Legalábbis minket ezért fizetnek a bolt túloldalán, méghozzá ugyancsak jól – fűzi hozzá. - Nem is azért vagyunk itt, hogy emiatt idegesítsük. Két apró dologról kell szólnunk – mondja aztán, és ismét csak vigyorogna egy jót azon, hogy „apró dolog”.
A fiú vesz egy mély levegőt.
- Az egyik, ahogy a társam is mondta, bérgyilkost akarnak ideküldeni. Szerencsére csak annyit tudnak, hogy a Köderdőbe kerestünk menedéket. A másik pedig... – sóhajt egy nagyot, mintha nehezére esne közölni a következő információt.
Szerepéhez hűen úgy csinál, mintha mindent tudna, ami annyiban nyilvánul meg, hogy komolyan és magabiztosan néz, belül azonban roppant kíváncsi, tulajdonképpen mit is akar a másik még kibökni mindehhez fokozásként.
- Azt tanácsolják, hogy ha esetleg mégis rátalálnának magára, legyünk felkészülve, és jegyezzük le az édes álom receptjét... – Kiváltképp nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy ne szélesedjenek ajkai, vállai pedig ne rázkódjanak, ahogy kikéredzkedik belőle a jókedv. Még csak meg sem rezdül, és ezt csupán annyival tudja elérni, hogy rögtön eszébe juttatja, hol is járnak: Nebelwaldban vannak néhány képzett sötételf között, egy őrült alkimistával - és egy annál is nagyobb őrülettel önmagában.
Ölj...
Oldalra pillant, szemügyre véve a házőrző kutyát. Oldalán egy-egy tőr függ, és amennyire jól ismeri a tündék rendszerét (elvégre gyerekként ebben nevelkedett), és ha nem változott meg túlságosan, akkor bérgyilkosféle lehet, aki edzett is, következtetve a feszes izmokból. Teljes mértékben látszódik rajta, hogy érti a dolgát, és hogy baj esetén azonnal cselekszik. Nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az egyik legjobb is lehet abból a néhányból, akik itt maradtak... És ez mindenképp rossz rájuk nézve.
- Bérgyilkos? – kapja fel a fejét a mostani kecskéjük. – Ó, csak nem a régi cimborám jött rá, hogy én állok a dolog mögött, és hogy hol vagyok? – teszi fel a költői kérdést, melyre ő ugyan tudna válaszolni, de nem most kéne közölni ezt a dolgot. Majd akkor, ha a karmai közt tudhatja. - Nade nem baj, a fiúk megvédenek engem, igaz? – fordul a mocskos szenny a kutyája felé, aki csak bólint egyet. Utálhatná és megvethetné ezen viselkedése miatt, hogy egy fajtársa valaki, ráadásul egy ember szolgálatába áll, ugyanakkor ő sem különb. Ha magából indul ki, feltételezheti, hogy ő sem azért csóválja a farkát és pitizik ennek az alaknak, hogy megelégedjen a kiskedvenc címmel.
- Ha viszont én meghalok, mi értelme lenne folytatni? Ennyire imádják kint az álmot? – méltatlankodik. - Amúgy is csak én tudom elkészíteni, még ha le is írom a receptet. Precizitás kell hozzá, érzés... csak a legjobbak tudnák megcsinálni, és a legjobb.... Hát természetesen én vagyok.
Azonnal szívesen vágná fel az ereit ennek az egoista állatnak. Rögtön idegessé válik, belül dúl-fúl, kívülről csak fanyarul elmosolyodik, visszafojtva minden indulatát, ami azonnal feltámad benne. Egy pillanat töredéke alatt nyársalja fel hatféleképpen, szabdalja fel még ötször annyi módon, itatja meg vele az összes kotyvalékot...
... csináld ...
Az emberek gőgjével már számtalanszor találkozhatott, így nem kéne már fennakadnia rajta, sőt, nyugodtan kéne kezelje gondolatban is ezt az egészet, majd figyelmen kívül hagyni a balgaság ezen fokát. Ugyanakkor megvan benne a vágy, hogy megmutassa, egyáltalán nincs úgy, ahogyan az tállítja. Megtanítaná neki, mutasson némi alázatot, tiszteletet és szerénységet, de ehhez neki sincs joga. Ugyanolyan bűnös ebben is, mint bármelyik emberi egyed. Ugyanolyan mélyre süllyedt ő maga is, mint az előtte álló személy.
Csak öld meg. Könnyebb leszel tőle. Elégedett, és nemmellesleg a problémák is megoldódnak, ha egy lélek elpusztul.
- Akkor a helyzet nehezebb része meg is van oldva - feleli megkönnyebbülten Gerard, elfeledtetve a benne motoszkáló kívánságokat. - Ami pedig a leírást illeti... – Hirtelen előkap köpenye alól egy pergament. - Szerencsére jól fel vagyok készülve. – Kérdőre vonná ennek láttán, hogy ez mennyire hihető... Ha Eugene helyében lenne, nagy valószínűséggel nem írna arra a papírra. - Ez a papír, na meg a hozzá tartozó tinta mágiával lett megerősítve. – Egyértelműen elutasítaná a lehetőséget. Az ilyennel nem babrálna, mert bizonytalanok. - A rá írt szöveg eltűnik, és csak az láthatja, aki ismeri a hozzá tartozó igét. Erre terveztem leírni, amit diktál nekem. – Gondolatban könyörög, hogy ezt inkább ne folytassa, mert nincsen sok értelme – most érkeztek, senki sem ismeri őket, így mégis miért hiszi, hogy csak úgy belemegy ebbe ez a pacák? - Tudom, fölöslegesnek hagozhat, de azok ott a városban fejemet vennék, ha enélkül térnék vissza. Paranoiás aljavalók - teszi hozzá humorosan, ami bár enyhíthetné a gyanakvást, elismerésére legyen, ugyanakkor... Ellenérzése is van ezzel kapcsolatban. Ha a városba idiótákat küldött, akkor nem valószínű, hogy ilyesmire futná tőlük, bár... Nem ismeri a rendszert, nem tudja, miféle alakok vannak benne, fogalma sincs az egész felépítéséről és mikéntjéről - most jelenik meg nála a pengeélen táncolás stresszje.
- Igen, eléggé szeretik, és továbbra is jó üzletet lehetne belőle csinálni, viszont ugyanennyi ellenző is akad - biccent egyet, még közbeszúrva csak úgy mellékesen, aztán Gerardra bízza a továbbiakban a papíros dolgokat. Majd ő megoldja, neki egyelőre el kell tennie láb alól ezt a sötételfet, hogy aztán gondtalanul szerezhessék meg mindketten azt, amit akarnak.
Ellöki magát a faltól, odalép a férfihoz.
- Mennyien tartózkodnak itt? – kérdez rá halkan, hogy ne zavarja meg a másik duót, finoman megérintve a karját, de a másik összerezzen ettől, a következő pillanatban pedig bizonytalanul el is húzódik Alicia nagy bosszúságára. Így viszont nem próbálkozik tovább, mert az feltűnő lenne, pedig milyen jó lett volna használni a Breathstealert a kiütéséhez...
Belül fogcsikorgat, kívülre előveszi a kellemesen aggodalmas, ugyanakkor roppant komoly arcát. Nem nehéz, elvégre végig a komolyság maszkja mögött kell legyen minden nap.
- Hallottam, Eichenschildbe mentek néhányan, és egy kissé tartok a bérgyilkos erejétől – folytatja ugyanolyan csendesen. - Remélhetőleg nem csapatban jön, de ha mégis...
- Most csak mi hatan, de higgye el, ez a hat legjobb – biztosítja őt. - Egyetlen bérgyilkossal elbánunk, ha csapatban jönnek, akkor pedig ez a mi otthonunk, a rejtett ösvényeken át kimenekítjük a mestert. – Vajon miért mond el ilyen lényeges információkat? Nem hinné, hogy megbízna benne...
- Valóban, ha velem bármi történne, a gondosan kifejlesztett receptem az enyészeté lesz... – hallatszódik Eugene hangja, és ahogy ránéz, bizonytalanságot vél felfedezni az arcán. - Kell egy örökös, aki átveszi a boltot, de ki? Maga tud olyat, aki képes lenne elkészíteni? – kérdezi, de mivel nem neki kell erre válaszolnia, így már a sötételf mondandójára reagálva eltűnődve emeli állához kezét, aztán bólint egyet megértése jeleként.
- Rejtett ösvények? – emeli pillantását a másikra. - Akkor jól van, ez megnyugtató - támaszkodik mellette a falhoz, tekintetét Gerardék felé szegezve.
A fiú idegesen megvakarja a fejét.
- Jómagam is járatos vagyok az alkímiában, de ilyen volumenű alkotást képtelen lennék kivitelezni. A hellenburgiak azt tervezik, hogy több potenciális jelöltet vizsgára köteleznének, majd aki a legjobb eredményeket mutatja fel, megtanítják a recept elkészítésére. – Ez újabb nevetést váltana ki belőle, de mielőtt ez megtörténne, ismételten emlékezteti magát a körülményekre és a helyzetére. De hogy vizsga és jelöltek... Ez így, cselszövőként, roppant mulatságos, akármit is mondjon akárki. - Ha pedig ez is megvolt, az ön beleegyezésével maga csiszolhatná az örököse képességeit. Ez elég ésszerű megoldásnak tűnik. – Szép rávezetés, és ugyanolyan szép lenne, ha sikerülne, mint ahogy az is, hogy kiüsse a Breathstealerrel a mellette álldogáló férfit... Próbálkozhatna az... adottságaival, de egyrészt nem ereszkedett le addig a szintig, másrészt nem hinné amúgy sem, hogy eredményre vezetne.
Eugene az állát vakargatja, szeme sarkából pedig látja a sötételf bólogatását.
- Ez nem rossz ötlet – ismeri el, azonban ez nem tűnik beleegyezésnek. - De magam megyek oda, és nézem meg a jelölteket, nem bízom azoknak a kontároknak a hozzáértésében. – Nem elég balga ahhoz, hogy megegye mindezt, ami az ő helyzetüket tekintve nem kifejezetten előnyös, mert valahogy akkor is el kell bánniuk vele. De ha nem lennének ezek a nyomorult házőrzők... Akkor minden máris könnyebb lenne.
- Óóóó, csodálatos lesz. Klasszikus vizsga, mint a régi szép időkben. Három dolgot fognak főzni majd... – kezd el mászkálni lelkesen a kis kuckójában könyveket pakolgatva, lapokat vizsgálgatva, amit, ha megengedhetné magának, lesajnáló pillantással díjazna. - De ha én megyek oda, akkor ki fogja itt főzni az Álmot? Hmmm... – tűnődik el, aztán hagyja a téma ezen részét elveszni. - Mindenesetre leírom ide, egy papírra a receptet – vesz elő egy tollat és tintát, majd az emlegetett papír televésésének lát neki. - És beteszem majd abba a nagy könyvbe a kutatásaim végére, hogy az utódom majd megtalálja – folytatja, de azt már nem nézi meg, hová is teszi pontosan; ideiglenes beszélgetőpartnerére kell figyeljen.
- Úgy van – helyesel. - A Köderdő kanyargós ösvényein eltéved, aki nem ide tartozik. – Ó, de még mennyire! Ezzel nagyon is tisztában van. Még ő maga sem talált volna ki segítség nélkül annak idején, mert ha utazott is kicsiként, az csak két faluval odébbra szólt. - De ezzel nem hiszem, hogy újat mondanék. Persze Eugene ragaszkodik ehhez a helyhez a gombák miatt, de átmenetileg biztos beleegyezik majd. – Túl nyílt, feltűnően nyílt. Valamit még akár ki is szedhetne belőle, ha úgy alakulna, talán engedne most öt másodpercet, amíg aktiválhatja az Apostoltól kapott nyakéket...
- Na igen, itt nőttem fel, aztán a világlátás kedvéért kimerészkedtem innen, de még jól emlékszem, micsoda veszélyes vidék is Mistwoods - mosolyog halványan, és máris megbánja, hogy felhozta a múltat, ugyanis elméje előhozza a lehető legtorzabb képeket onnan: a kivágott szemek, a megölt lány, a nővére halálának és cafatokra szaggatott holttestének az elképzelése...
- De akkor nincs is másfelé tábor? - vonja fel a szemöldökét, kérdőn nézve fajtársára, hangja egyelőre még nem remeg meg. Legalábbis... Ő nem hallja, hogy megremegett volna.
A férfi megrázza a fejét.
- Nincs.
... menekvés...
Ajtónyikorgás hallatszódik mellette, de azt már nem fogja fel, kik lépnek be, mint ahogy azt sem, miről beszélnek. Hiába próbálja terelni a gondolatait, hiába idézi elő a szebbnél szebb képeket, mind szörnyűvé válik egy pillanat töredéke alatt. Mintha eltűnnének előle a kedves emlékek, és már csak a mocskosak maradnának. Érzi a halál szagát, a vér illatát az orrában, ujjain és tenyerén a bőr szinte azonnal érezteti azt a kocsonyás állagú szervet, a rubinszín szemeket, amik a vörös nedvben tocsognak még mindig, másik keze pedig akaratlanul is ökölbe szorul, mintha a tőrt szorongatná, mint akkor. Hallja a fülében csengő sikoltást, ami sosem jött ki annak a lánynak a torkán, az utolsó szavakat, a bocsánatkérő hangszínt. Látja maga előtt azokat a szemeket, melyeket mostanáig gyűlöl, de nem azért, mert az áldozat olyan rossz lett volna – önmaga miatt. Önmaga bűnössége miatt...
Valaki zihál, de nem ő. Valaki zokog, de nem ő. Valaki fájdalmasan felkiált, majd könnyezik, de nem ő, csak az emlékei. Csak és kizárólag az a kislány, aki ott, Nebelwald északi részén azon gondolkodott, hogy egy világító, mérgező gombával véget vet a lelki nyomornak, reménykedve abban, a méreg majd elhozza a kívánt megkönnyebbülést. Őt látja, érzi annak a lánynak az ürességét, azt a kétségbeesést, azt a törékenységet, a naivitást, és ugyanúgy látja, ahogy megkísérti őt maga az ördög.
Hogy tehette ezt...? Hogy ölhetett meg valakit ilyen fiatalon? Ilyen ártatlanul? Hogy eshetett ennyire kétségbe? Pedig... Pedig gyönyörű élete lehetett volna számtalan olyan személlyel, akik támogatták volna, kezdve Sage-től... De ehelyett... Ehelyett gyilkolt, és az ő lelkén szárad a vére. Az ő bűne, és ezt, a legnehezebb súlyt, amit életében magára vehetett, végig kell vinnie még legrosszabb esetben ötven-hatvan éven át... Jó esetben talán elviszi valami kór vagy a háborús idők terrorja...
Szemek... Kocsonyás, véres szemek... Azok vannak most is az ujjai közt, érzi őket, ki tudja tapintani őket. Az egyik szinte kicsúszik a helyéről...
Görcsbe rándul a gyomra, és legszívesebben felöklendezné a ma elfogyasztott étkeket. Gyomorforgató mindaz, amit az emlékek művelnek vele, azok a képzetek, amiket azonnal megvalósít a teste, noha ezek már nem valósak; ezek már régiek, valahogy mégis... Mégis felidéződnek a lehető legrosszabbkor a legrosszabb módon.
Nebelwald... Halál... Szenvedés... Nekromanta... Rossz út... Kínkeserv... Üresség...
Szemek.
Maga elé mered rettegve, de nem a lábát és a padlót látja: egy kedves mosoly köszön vissza rá gondolataiban, a képzeletében, mely most a lehető legrettenetesebb érzést váltja ki belőle azzal az álszentséggel, ahogy teszi.
Megjöttem.

Kocsmákban, bordélyházakban, egyéb lebujokban pár elharapott szóból, elvétett mozdulatból nem nehéz kikövetkeztetni, hogy ki is az, akit követni és figyelni kell rá, hogy számomra hasznos információt tudhassak meg. Pláne akkor van könnyű dolgom, ha az illető mocsok részeg, és dőlnek belőle olyan dolgok is, amit józanul az ember meggondolja, kinek is mondja el, ha egyáltalán elmondja. Andréval találkoztam a megbeszélt időpontban, s magabiztosan léptem be irodájába. Unatkozva, kissé idegesen ült székében, s karba tett kézzel várt, hogy beszámoljak végre.
– Valami jó hír? – kérdezte is, amint észrevett. Amikor beléptem a szobába, csak húztam a számat, s lesütöttem szemeimet pár másodpercre, hogy egy kis érzelmi hullámvasutat biztosíthassak neki. - Nos... az igazság az, hogy... - tartottam egy kis hatásszünetet, majd felröhögtem. - Na jó na jó, mielőtt megöletsz, csak szívatlak, baromi sok mindent megtudtam. - meséltem neki majd lepuffantam a székre vele szembe, s könyökeimmel az asztalon támaszkodtam. - Van egy banda aki főként a folyóparti raktárakat és környékét ellenőrzi, Kígyóknak nevezik őket, nem tudom, hallottál-e már róluk. Általában kora este találkoznak valamelyik pincében, csónakkikötőben vagy raktárépületben, s állítólag kifejezetten szervezetlenek, szóval nem hinném, hogy nagy probléma lenne rájuk találni. Hiresek kegyetlenségükről, és arról, hogy könnyedén meglógnak a hatóság markából, szóval ha rajtuk akarünk ütni, pár ember mindenképpen kell a vízpartra, és folyó melletti csatornákba, mivel ha ilyen könnyedén meglógnak biztos van valami csatornába vagy alagútrendszerbe vezető menekülő útjuk.
- A csatorna nagy részét felügyeljük, de persze az egészet mi sem tudjuk... De a szavaidból arra következtetek, hogy ez valami sok embert igénylő rajtaütés, igazam van?
- Rendben van. És igen, elég sok embert igényelne, viszont jó lenne, ha nem szűrődne kifele semmi féle információ. Szóval próbáljuk meg minél diszkrétebben lerendezni ezt az egészet... Apropó! Hogyan állnak a dolgok a belső kikérdezéssel? - érdeklődtem én is. - Egyébként azon gondolkodtam, hogy az egész dolog lefolyását beállíthatnánk egy elég ütős színbe. Ez alatt azt értem, hogy nem csapunk nagy zajt, csak szépen elintézünk mindenkit, szervezetten, csöndben diszkréten, viszont brutálisan.. nem kell a vérrel és a belekkel spórolni. Majd pedig elindítunk a kocsmákban pár pletykát. Szerintem sokkal komolyabban vesznek majd minket, és kevésbé akarnak majd baszakodni, ha azt látják, hogy egyről a kettőre eltöröltünk egy egész bandát lepel alatt, úgy hogy nem volt semmi előleges figyelmeztetés, semmi... Akkor fognak tőlünk félni, ha lesz rá okuk... úgyhogy legyünk benne biztosak, hogy adunk nekik egyet.
- Vagy ellenkezőleg, az összes banda szervezetten összefog ellenünk, és lesöpörnek minket a föld színéről. – vágott vissza André azonnal lekezelően, úgy látszik egyáltalán nem tetszett neki sem az ötletem, sem a hangszínem.
- Értem mit akarsz az erődemonstrációval, de visszafelé is elsülhet, Ignatius rúnái pedig nem védenek meg minket örökké. Egy ekkora mészárlás utána olyan hajtóvadászat indulna ellenünk, hogy nem hiszem, hogy képesek lennénk felülkerekedni. Mi maximum egy banda létszámát tesszük ki, és ők legalább évtizedek óta uralják a várost, a terep nekik kedvez. – magyarázta, majd nagyot sóhajtva töltött valami ócska, vizezett bort, s adott belőle nekem is. Csak hogy ne okozzon még ez is feszültséget, elfogadtam, habár semmi kedvem nem volt egy ilyen gusztustalan valamiből inni.
- Az a baj veled, hogy túl sok mindent akarsz egyszerre. Beszüntettük az árusítást, ezzel csinálunk egy fajta közhangulatot, tisztogatunk, ez el is indult. De ha emellett próbáljuk meg megvalósítani az általad tervezett kis véres bemutatót, az csak akkor sikerülne, ha mondjuk lenne tíz Névtelen bérgyilkosunk, ami... Nos... Nincsen. – kortyolt nagyot az imént kiöntött italból.
- Derítsd fel a kígyófészket. Tudjuk mivel állunk szemben, és utána szépen megtervezzük a következő lépést. És ha már így megkérdezted, a tisztogatás halad, vannak külső célpontjaink is. – Adta ki az utasítást. Lemondóan sóhajtottam. - Odaadtad a munkát, én meg teli vagyok ambícióval és a földbe tiporod minden önbecsülésem... - húztam a számat fanyarúan. - Viccelek, megértem természetesen, amit mondasz. Sajnálom, csak még hozzá kell szoknom ehhez az egészhez. Megyek is akkor. Holnap ilyenkor jövök ismét. - biccentettem letörten. Kifele menet még éreztem, hogy megérinti vállamat.
- Az ambíció szép dolog, de ha nagyban játszol, akkor a nagy képet kell nézned. Ahhoz pedig néha kell a türelem. Idővel beletanulsz majd. – vigasztalt.
- Vigyél magaddal párakat, akik éppen nincsenek kiküldve. Három-négy tagnak elégnek kell lennie. – szavaira csak bólogattam. Elvégre igaza volt, és nem volt sok hozzáfűznivalóm. Próbáltam felvésni elmémbe mondandóját.
- Értem. Van olyan, akit ajánlasz, vagy hol találom meg, akikkel mehetnék? - fordultam kicsit hátrafelé, hogy szemkontaktus alakuljon ki köztünk.
– Vigyél, akit akarsz, és aki nem kapott más parancsot, biztos, hogy találsz párakat, nincs külön ajánlatom.
- Rendben van. - mondtam neki, majd azzal ki is mentem felkeresni pár kollégát, akik alkalmasak lennének. A belső tisztogatásoknak hála két újonc azonnal is igyekezett hozzám, hogy bebizonyítsák, hogy ők bizony nem besúgok. Az ilyenekkel csak az a baj, hogy az ember zsigerből azt gondolja, hogy ők teljesen biztos, hogy besúgok, de a jelenlegi helyzetben nem engedhettem meg magamnak a túlzott paranoiát, így végül elvittem őket magammal. Rajtuk kívül még összefutottam az egyedüli sötételf társammal, aki még megmaradt az Ignatius-kísérgetős akciókból, s egy nagyobb darab, sebhelyes fazonnal, akik azt mondták, szívesen asszisztálnának. A tervem egyszerű volt, de egyben hatékony, és biztonságos: Kora este indultunk, amikor találkoznak. Szétváltunk két csoportra, a megmaradt társam ment az egyik újonccal és a markosabb taggal, én pedig vittem magammal a másik újoncot. Megbeszéltem velük, hogy ha meg is találjuk őket, semmiképpen sem lépünk velünk interakcióba, nem szólalunk hozzájuk, sőt, azt is kerüljük, hogy észrevegyenek. Csak kifigyeljük őket, minél alaposabban, minél biztonságosabb távlatból, hogy ne legyen sejtésük, hogy fenyegetés alatt vannak. Az én csapatom ment a raktárak irányába, míg a másik a pincék felé. Koraeste már megpillantottunk pár egyértelműen kígyónak kinéző tagot, akik ponyvával letakart szekerek körül ügyködtek. Már megölt a kíváncsiság, hogy vajon mi lehetett a szekéren, de még várnom kellett. Társam is hasonlóan érezhetett, mert valami borzasztó nyughatatlan volt, de csak egy intéssel biztosítottam, hogy nyugodjon meg. Idővel lekerült hát a szekérről a takaró, s a szállítmány nem volt más, mint sok-sok hordó. Megjelent pár nagyobb darab figura is, akik bizonyára a pakolás miatt jöttek. Ami érdekes volt, hogy kifejezetten óvatosan bántak a rakománnyal. Itt már valami nagyon nem volt rendben, s egyre jobban fúrta az oldalam a kíváncsiság. Kivártuk, még végeztek a rakodással, s elmentek, majd megközelítettük az épületet. Elkezdtem szemügyre venni a helyet, valami instabil léc után kutatva, amit sikerült is megtalálnom. Épp kirúgtam volna, hogy bejuthassak, amikor szemem sarkából láttam, hogy intett társam, hogy talált valami sokkal kézenfekvőbb bejáratot. Egy csapóajtót. Megvonva vállamat, s lábam visszahúzva indultam hát oda. Biztos voltam benne, hogy zárva van, elvégre ki hagyna nyitva egy raktár csapóajtaját, ahova fontos tárgyakat visznek le… hát, úgy látszik ők. Felcsaptam az ajtót, majd jeleztem társamnak, hogy ő maradjon kint őrködni, s én óvatosan lemásztam az épület mélyébe.
A terem tele volt pakolva hordókkal, méghozzá rengeteggel. A terem másik oldalán egy folyosó is volt, ahol kettő fickó beszélgetett egymással. Közelebb osontam az egyik hordóhoz, és lassan leemeltem a tetejét. Felé hajoltam, azonban abban a pillanatban hátra is hőköltem. Valami undorító szagú, zöldes színű gázzal volt megtöltve, amit ebben a pontban már biztosra tudtam, hogy kifejezetten mérgező. Próbáltam visszafojtani köhögésem, s émelyegve, a falhoz lapulva közeledtem a beszélgetők felé, hallgatózva, hogy miről is beszélhettek. Nem sikerült teljesen értenem, hogy miről beszéltek, de azokból a félmondatokból, amiket elkaptam, többet megtudtam, mint amennyi kellett…
„ - Gondolod, hogy sikerülni fog?
- Tudja a franc mi a héják terve...
- ... de kell egy mágus...
- ... ez megöl egy sereget is...
- ... azoknak a patkányoknak odalent biztos elég lesz...”
A szívem körülbelül a torkomba szaladt, a pulzusom az egekbe emelkedett. A kifele jutás alatt a mérges gáz miatt a terem közepén elhánytam magam. Azonban egy dolog lebegett csak előttem, hogy azonnal jelentenem kellett Andrénak. Itt már nem csak pár ember haláláról volt szó, nem is holmi bandás játék volt. Itt nem valami jöttment kurva köpött be a városőröknek, nem egy zavarodott tag kezdett velünk balhézni az utcákon… Most éreztem át itt igazán először, hogy háború van.
Lóhalálában viharoztam be André irodájába.
- André... van egy jó hírem. És van egy rossz hírem. - puffantam le lihegve a székre.
- Van egy raktáruk... tele tele kibebaszott sok mérgező gázzal. Egész terem, teli hordókkal megtöltve ezzel a szarral. Hallottam, ahogyan beszéltek róla. Ez megöl egy sereget is akár. És biztos, hogy ellenünk akarják használni, méghozzá a Héják is benne vannak. Úgy képzeld el, hogy felnyitottam a fedelét két másodpercre és remegő lábbal hánytam szét magam... - töröltem meg izzadt arcomat közben. - A jó hír pedig, hogy még nincsen mágusuk... - vakaróztam, várva André válaszára. Látszott, ahogy kezd egyre jobban elsápadni a hallottakra. Ki hibáztathatta, egy ilyen hír, bárkit lesokkolna.
- Milyen szaga volt?
- Tényleg ez a legfontosabb?... milyen szaga volt? Valami ordenáré büdös zöld szar volt. – lepődtem meg.
- Igen fontos. Mert két lehetőségünk van, megsemmisítjük a hordókat, mielőtt ideér, és tudni akarom robban-e. Vagy szedjük a sátorfánkat és pucolunk Eichenschildből, méghozzá most. – vágta rá idegesen.
- Rendben, rendben, nyugodjunk meg, oké? Nincs még mágusuk, van időnk gondolkodni. Nézzük a nagy térképet, igaz? Ez a szar nem valami kezdő cucc. Erre olyan vagyonok elmehettek, hogy az valami kegyetlen. Ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal nem állnak pénzügyileg a helyzet magaslatán, elvégre két banda összefogott hogy finanszírozni tudja ezt. Viszont ha minket kipucolnak, akkor könnyedén vissza fognak lendülni. Amit nem tudunk, hogy ez az összes cucc-e. Nem volt egy nagyon nagyon biztosított hely, elvégre egy nyitott csapóajtón mentem le. Viszont lehet ez csak a szervezetlenségük oka volt. Ha holnap is találkoznak ott lent - és minden bizonnyal fognak - akár rájuk is robbanthatnánk az egészet. - vigyorodtam el. - Hadd szagolják a saját szarjuk.
- A mágus arra kell, hogy bejussanak a pajzsokon túlra. De ettől függetlenül is beguríthatnak párat. – csóválta meg a fejét a férfi - De ebben egyet értek, ha lehet, akkor rájuk kell robbantani a cuccukat, mielőtt ideér. Ezért kérdeztem, hogy robban-e. Szóval gondolkozz, záptojás, büdös sajt, vagy mintha kést nyomtak volna fel az orrodon át az agyadba? Mindhez más terv kell.
- Ilyen, kénes záptojás szaga volt. – Erre André arca végre felderült.
- Jó, ez jó hír. Ez bizony szép nagyot fog szólni. Viszont ezt minél előbb kiviteleznünk kell. Amilyen hamar csak lehet. Elég jól vagy ahhoz, hogy visszamenj? – ezt a kérdést nagyon nem akartam hallani, de ennek ellenére biztos voltam benne, hogy fel fogja tenni.
- Most rögtön? - emeltem magasba a szemöldökeim. - Igen. Muszáj annak lennem. - bólogattam, miközben éreztem hogy a szivverésem felgyorsul. - Egyébként, két csoportra váltunk, és a másik csoportról még nincs hir. Szóval mindenképpen indulnom kéne, nemám valami történt velük, és megtudják hogy kémkedünk utánuk, majd elpakolnak mindent. Mivel tudnám berobbantani? - kérdeztem tőle
- Tűzzel. Egy fáklya elég, de vigyázz, mert ha begyújtod, nagyon hamar beindul a lánc, és berobban az egész. Okosan kell eljárnod, különben otthagyjátok a fogatok.
- Rendben van. Akkor indulok is. - biccentettem neki. Ahogy kiértem az irodámból, a másik csapat tagjai már jöttek velem szembe.
- Szarul nézel ki testvér. Elintéztünk két kígyót, bedobtuk őket a folyóba, de sok mindent nem tudtunk meg, csakhogy valami nagy dobásra készülnek... mi a terv? – kérdezte a sötét elf.
- Tisztában vagyok vele. Szarul is vagyok. Gyorstalpalónak: van egy raktáruk, tele valami kurvasok hordónyi mérgező szarral, éppen ott vannak. Berobbantjuk a picsába, hadd repüljenek a kis patkányok. - magyaráztam neki gyorsan út közben
- Robbantás? Jó! Csak fel ne robbantsuk magunkat is. – kezdett követni az újonccal együtt, aki velem volt az előbb.
Megálltam még egy pillanatra, s az újonc felé fordulok
- Biztos, hogy te is jönni akarsz? Egyedül is meg tudok gyújtani egy fáklyát, pláne ketten – a paranoia kezdett elhatalmasodni bennem. Nem tudtam már bízni senkiben sem. Egy ilyen akciónál, apró lépéseken múlhatnak hatalmas dolgok, akár az egész szervezet élete… Ha kiderül, hogy tényleg besúgó, és akció közben rajtakapnak minket… bele sem mertem gondolni.
- Segíteni akarok. Nem vagyok spicli – nyugtatott meg minimálisan. Nem tehettem mást, el kellett vinnem. Akármennyire is rizikós volt, kellett az ember.
- Rendben. A te döntésed. - biccentettem neki. - Akkor induljunk. - gyors a sötételf társamra néztem. - Fáklya meg a gyújtóeszköz akkor nálad van?
- Kifelé menet viszek. Hogy akarod? csak ledobjuk a fáklyát, és futunk? Nem fog túl gyorsan felrobbanni?
- Beáztatunk egy kötelet tiszta alkoholba, azt a csapóajtón keresztül leviszem a hordókhoz, úgy, hogy az ajtónál kezdődjön a kötél, a hordónál végződjön, igy megtudjuk kintről gyújtani, és nem kell időt - meg pár végtagot - pazarolni a kijutásra - mondtam közbenézve a kis csapatunkon. - Mindenkinek tiszta? Bármi jobb ötlet? – kérdeztem. Mindenki bólintott, nem kötöttek bele a tervbe.
Hamar vissza is érkeztünk a helyszínre. Sok minden kérdéses volt, de nem tudtunk mit tenni. Mekkora lesz a robbanás, hány ember fog meghalni, sikerül-e egyáltalán az akció? De cselekednünk kellett. Végignéztem a környéken lévő fákon, amik szét fognak égni. Az épületeken, amik porig omlanak. Az arra lófráló embereken, akik húsz percen belül halottak lesznek. Remek volt minden. Elhaladtunk az épület mellett, s egy eldugottabb helyen megálltunk, ahol sötét elf társammal elkészítettük a robbantáshoz szükségeseket, míg az újonc őrt állt. A szívem eszméletlen hevesen pumpált. Zsigerből mondtam az utasításokat, a társam jött velem a csapóajtóhoz, az újonc hátra maradt. Valaki még szólt valamit hozzám, de számomra nem volt más, mint összemosódott, érthetetlen szöveg. Nagy levegőt vettem, majd lemásztam a pincébe a kötéllel együtt. Elhelyeztem egy hordónál, majd visszamásztam azonnal a felszínre. Társam már kapta is elő a tűzszerszámot, s gyújtotta be a kötélnek azt a végét, ami a csapóajtó nyílásán lógott ki. Sisteregve futott végig a láng az alkoholon. Elkezdtünk rohanni, de valami eszméletlen gyorsan. A fák mosódtak, a hangok eltompultak. Talán a folyónál járhattunk, mire újra igazán magamhoz tértem. Halkan elkezdődő, majd egyre jobban erősödő hatalmas durranást hallottunk. A föld megremegett, a lökéshullám pár centit arrébb sodort. Az égbolt zöldes-vörösbe borult. Érezzük, ahogy a büdös hő megcsap minket. Akármilyen orrfacsaró is volt… a győzelem mámoros ízét hozta magával.

- Nos - kezdi a sötét tünde - Alapvetően azért jöttünk, mert egy... fiatal illetőnek ellátmányra lenne szüksége. Egy kis Édes álomra. Nagyon beteg, és... valószínűleg már nem lehet segíteni rajta. Ám az Álom enyhít a fájdalmain kissé.
- Olyan sok fiola van itt. Nem lehet, hogy... akadnak itt gyógyitalok olyan betegségekre is, amelyekkel a legtöbb ember azt hiszi, nem lehet mit kezdeni?
Alig képes a nevetését visszafogni, ahogy az alkimista leírja az Álom receptjét egy papírra. A másik ok, ami miatt majdnem elröhögi magát, a kér idegen magyarázata az ittlétükre. Ki hallott már olyan, hogy egy drogkartel fejétől kérnek segítséget? De nem számít, mindenkit a maga eszement ötletei vezérelnek. Pontosan megjegyezte a könyv helyét, mostmár csak el kell vennie. Elégedett mosollyal szólal meg.
- Akkor ezzel minden problémánk megoldódott, vagy legalábbis meg fog oldódni - felelte titokzatosan, miközben egyre csak az ajtót bámulta.
Nyugodt mozdulatokkal fogta magát és leült a szoba padlójának közepére. Nem zavartatta magát, hogy a többiek hülyének nézik.
- Milyen érdekes! Én is pont ezen gondolkodtam. Van-e vajon olyan, ami felébreszti a túladagolásban szenvedőket...? – miközben ezt mondja, kezébe vesz egy üveget valamelyik polról, majd mintha csak valami botanikus lenne, elkezdi a könyvét lapozgatni. Jó álca olyasvalakinek, akinek a könyvét kell használnia, ha varázsolni szeretne.
- Alicia, neked még volna valami dolgod... ugye?
- Dolgom? - fordul Geri felé felvont szemöldökkel, megtartva mosolyát. - Nos... Végül is van, igen...
- Kislány, alkimista vagyok, nem orvos, nem vagyok avatott a betegségekben. Ha az álomnak van ilyen hatása, jó. Több fogy belőle. Menj olyan alkimistához, akinek a gyógyitalok a szakterülete, többet fog tudni mondani.
- Kislány? Van fogalma róla, hány éves vagyok?
A túladagolásos kérdést pedig már fel sem veszi az öreg. Egyszerűen nem érdekli... csak az Édes Álommal foglalkozott, se a mellékhatásokkal, se az ellenszerrel, miért tette volna? Ez így is elég nagy meló volt, és a tudósok és kísérletezők elméje sokszor elég másképp forog. Ekkor Lia csontdárdája feltör a földből, Edward pedig egyáltalán nem számít egy alulról jövő támadásra - mondhatni szépen karóba húztad, s nagyon hamar, szinte nyikkanás nélkül hal meg. Ezt viszont látta az alkimista is, aki konkrétan üvölteni kezd.
- SEGÍTSÉG!
És mintha a szeme sarkából elcsípte volna, hogy a nekromanta épp a könyvébe pillant...ám ekkor olyasmi történik, amire még ő sem számított. A vámpírnő, aki eddig szinte mozdulatlanul állt, most...nos, ugyanúgy mozdulatalnul áll. Az érdekes az egészben pusztán annyi, hogy a vén alkimista árnyék módjára követte minden mozdulatát.
~ Hát ez meg miféle mágia?
~ Ne engem kérdezz, ehhez hasonlót még én sem láttam.
- Csss.... – mondta Mina lágy, gyengéd hangon.
Gerard meglepődötten kapja fel a szemöldökét a tüske megjelenésekor, mintha nem számított volna rá, hogy ez fog történni. Azonnal felugrik, tekintetét az egyik ablak felé fordítja.
- Ott van! - kiállt, miközben egy szembeeső bokorra mutat. Természetesen nem volt ott semmi, de reméli, hogy ezzel megpróbálhatja elhárítani róluk a gyanút.
Kitekint az ajtó felé, majd amikor látja, hogy a felmentősereg közeledik, odaszólt nekik.
- Ott az erdő sűrűjében! Ott lapul a fenevad!
Eközben Alicia egy huncut mozdulattal odanyúl néhai ellenfele övéhez és kiveszi a...tőrét.
- Köszönöm. Nemsokára visszahozom - paskolja meg játékosan a halott arcát, majd ismét a könyvébe néz, és öt kicsi goblint hív a terembe.
- Játsszunk egyet. – mondta a tőle megszokott eszelős, rosszat sejtető mosollyal az arcán.
A harci láz hevében égve azonnal megidézi a már jól ismert goblinzombijait, felkészülve az ellenség fogadtatására.
- Mester, minden rendben? – hangzik kintről.
Az udvaron ténykedő pribékek sajnos nem voltak olyan ostobák, mint Gerard azt előre gondolta. Nem dőlnek be a cselnek, azonnal be akarnak rontani a viskóba. Talán nyerni kéne még egy kis időt...
Wilheilmina ezalatt nem pazarolja az értékes időt, kihasználva a különleges utánzó varázslatát a falhoz szorítja Eugene testét. A vámpír úgy látszik végig arra hajtott, amire ők is. Váratlan, ám mégis kellemes fordulat. Az őrség mintha meg sem hallotta volna a szavait, de ez őt nem érdekli. Csak egy pár pillanatra van szüksége, hogy magánál biztonságban tudhassa a receptet, utána azt csinálnak a hellyel, amit akarnak. Színpadiasan csettint egyet az ujjaival, mire egy méretes Árnypajzs zárja el az egyetlen bejáratot. A képződmény fél percig útját állja majd a zavaró tényezőknek, ő addig megindul és zsebre vágja az Édes Álom nemrégiben leírt receptjét.
A nekromanta közben befejezi, amit elkezdett, megidézi védelmének következő bástyáit, a csontvázíjászokat. A hangosan zörgő átokfajzatoknak bőven maradt még ideük elhelyezkedni és felhúzni az íjaikat.
Talán mégis túlbecsülte az alkimistát őrző sötét tündéket, akik a szó szoros értelmében sötétek voltak, mert azt remélték egyzserű kardcsapásokkal ripityára törhetik a démon magasztos árnypajzsát.
S ha mrá sötét tünde, az árnyákmágus vámpír kísérője...Damien, ha jól emlékezett rá, szintén készenlétbe helyezte magát, hogy egy hirtelen jött meglepetés esetén azonnal cselekedhessen. Erre ugyan nem kerül sok, az Árnypajzs természetesen tökéletes védelmet biztosít, ellenben amikor a bénító varázsige hatása elmúlik, Damien azonnal pengét ragad és fenyegető mozdulatokkal Eugene torkához szorítja. Gyönyörű tőr volt, igazi mestermunka, szemmel meg lehet róla mondani, hogy a Köderdő egyik legjobb kovácsa készítette.
Gerard, kihasználva a rendelkezésre álló időt előkapja a teleírt papírlapot és elkezdi olvasni, hogy ha esetleg elvesztené, vagy megsemmisülne, ne vesszen kárba a tudás. Így harc közben nem kell amiatt aggódnia, hogy elveszti a receptet.
- Még dolgom van vele, nehogy megöljétek – utasítja a sötét seregek parancsolója Damient.
És szinte ugyanebben a pillanatban a biztonságot jelentő pajzs eltűnik, mintha ott se lett volna. Ostoba ellenfeleik persze gondolkodás nélkül berontanak, mire Alicia íjászai egy laza mozdulattal útjára engedik a nyilaikat. Nem is kellett célozniuk, nem is volt szükség távolságot méregetni...a négy őrből kettő életét vesztette. Társaik az ablakok felől közeledtek.
Mint a négyen az ajtó és a másik két kisebb nyílászáró felé fordították figyelmüket, sajnos...
Mina elvörösödik a nekromanta szavai hallatán. - De...dehogyis... - aztán Damienre néz, rémülten. - Ugye, ugye nem? – néz rá falfehéren társára, aki egy bölcsnek látszó fejbiccentéssel jelzi, hogy egyetért.
- Tudsz róla, hogy van ellenszer? – kérdez vissza Aliciának, mintha azt várná, hogy ezt tudva sokkal kegyelmesebb legyen a már egyértelműen halálra ítélt alkimistával szemben.
~ Bolond ez a nőszemély, ha azt hiszi meghathat a szavaival egy nekromantát?! – kacagott gúnyosan a lány.
A Damien nevű tünde mindeközben mit sem sejtve fogadja be karjába a pengét. Még Gerardot is megzavarja a koncentrációban az alkimista vergődése az elkerülhetetlen sorsa ellen. Nem akar semmilyen nehézséget a küldetés további részében.
- Egek, egek - mondta baljósan vigyorogva - nem kéne ezt ennyire túlcifrázni.
Az ujjaiból három árnybéklyó tört elő, melyek megpróbálnak Eugene csuklói, könyökei és térdei köré tekeredni, nehogy a végén még megölje bármelyik értékes, pajzsként is használható társát.
A vámpír látván társa sérülését hangosan ordít egyet, majd szinte ösztönösen rátámad a már amúgy is lefegyverzett férfira. Mivel védekezni már nem tud, az éjláng könnyedén eltalálja. Talán meg is vakult tőle.
- MIT AKARTOK? – ordítja az alkimista.
A helyzettel mit sem törődve továbbra is fél szemmel a receptet bújja, majd úgy gondolja, illene válaszolnia az alkimistának.
- Semmit. Már megkaptam, amire vágytam - legyezi meg a receptet - én szívesen távoznék is, de a barátai és a barátaim úgy látszik nem érik be ennyivel...
Aggódik, hogy a testőrök lenyomják őket közelharcban, amire minden esély megvan, ráadásul hármuk közül neki van a legrosszabb fizikuma, így felkészül a támadás fogadására. A megidézett élpholtak is megfogyatkoztak, talán némi támogatásara szorulnak.
- Kérem uraim, nyugodjanak, le a végén még megsérül valaki - mondta diplomatikusan.
Az olvasás végeztével a belső zsebébe dugja a papírt és nyugodt tartásban az ajtó felé fordul.
- Szegénykék, hogy hullanak...
Mondta a nekromata, mielőtt újonnan érkezett szolgáit támadásra utasította volna.
- Gerard, itt már nincs miért megnyugodnunk - szól rá élesen, aztán eszelősen elmosolyodik. - Már négyen meghaltak, és az a kettő is meg fog.
- Egek-egek... - sóhajtozik.
Kénytelen lesz ős is harcba szállni, ha már Alicia is teljes erőbedobással közd.
- Adok egy kis helyzetelőnyt...
Megidézett egy jégből álló pajzsot közvetlenül az ellenfeleik feje fölé, ami természetesen azonnal elkezdett zuhanni. Nem nyomja őket agyon, ahhoz nem elég vastag, de mindenképp megzavarja őket, ha sikerül eltalálnia őket, így Alicia goblinjai és más lassabb élőholtja képesek lesznek alapos munkát végezni.
- Ne törődjetek velem. Csak védjétek magatok – sziszegi fájdalomtől eltorzult arccal Damien.
- Megkapta, amire vágyott? És mi lenne az? Az a cetli? Nem volt elég még ebből a méregből? – hadarja neki a vámpír félholtra sápadva... bár ez rajta nem igazán látszik meg.
Közben a pajzs összezavarja az ellenfeleket, ezalatt a zombik alapos munkát végeznek. Egy kivételével az összes őr meghalt, az az utolsó is tehetetlenül fekszik a földön. Damien úgy látszik nem először kapott súlyos sebet, okosan bent hagyja a tőrt, nem engedi ki a testéből a vérét.
- Már kezdett belefájdulni a fejem. Sajnálom, hogy a fajtámról állandóan ilyen ügyekkel kapcsolatban kell halljak... – panaszkodik, miközben eltünteti a szolgáit és biztonságból kivégzi az egyetlen megmaradt ellenfelüket.
- Drága mester - nyomja meg gúnyosan a szavakat, és leguggol mellé, maga előtt lógatva a tőrt. - Van esetleg itt elvétve egy gyógyital, ami ezt a szegény, szerencsétlen sötét tündét meggyógyítaná? - mosolyog rá tovább.
Gerard pökhendi arckifejezéssel engedi le a karját. Még csak a Szinkronra sem volt szükség, a varázsereje felével meg tudta őket állítani... igaz, némi segítséggel, ráadásul nem is ő végezte a munka nehezét. Na de a taktika és a támogatás bőven van olyan fontos, mint maga a harc.
- Ez sajnálatos... - mondja, miközben újra leüöl törökülésbe a padlóra - ne tartson sokáig, lehet hívtak segítséget! - mondta szigorúan Aliciának. De talán inkább magának szólt ez a széljegyzet.
Fenyegetően odalépett az alkimista mellé. A férfi nem csinált mást, csak csendben grimaszolt. Az éjláng alapos munkát végzett és már a pribékjei sem voltak itt, hogy megvédhessék. Gerard egy könnyed mozdulattal előrántotta a kardját, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül lecsapta áldozatuk fejét.
Ekkor vette észre, hogy az ajtóban ott áll a vámpír és asérült tünde korábbi utazótársa. Rémült arccal nézte végig beszállítójának halálát. Azonnal rájött, mi törént a kunyhóban, egy szó nélkül futásnak indult.
- Nézzenek oda. Még nem ment vissza a szekerével? - áll fel
- Nem, azt mondta, megvár minket... Ulfrick bácsi. Tud valami... gyógyszert? Bármit? Damien megsérült... - kéri, mintha csak valami baleset történt volna. De az öreg meg sem hallgatja, még végére sem ért a mondatnak, már rohan ki a világból.
- Tekintve, hogy ezt... - enyhén Eugene-be rúg. - ... már úgysem tudjuk talpra állítani, az üzletének is vége - fordul Ulfrick felé. - Ennélfogva annak sincs értelme, ha szól a városban tevékenykedőknek, így menjen csak - legyint egyet. - De lehetőleg ne a lovamat vigye, azt megköszönném.
- Jó kis találmány, meg kell mondjam. Én sosem lettem volna képes egy ilyet megalkotni... – morfondírozik magában.
- Ulfrick bácsi, ne tessék... ne tessék itthagyni. Nem akarom, hogy meghaljon. Muszáj tenni valamit, kérem...
- Jól vagyok, Mina.
- Hiába próbálsz megnyugtatni...
- Mi mást tehetnék?
Gerardnak nevetni támadt volna kedve. Kapott ő már ennél rosszabb sebet is, Lia pedig még annál is sokadszor durvábbat, amikor annak idején még volt teste, amire a hegeket gyűjtögethette.
- Ne beszélj! Mondjuk az jót tenne.
Furcsa páros. Nem tűntek gyengének, mégis bepánikoltak egyetlen apró kis sérülés láttán...oké, nem valami apró, de egy csatában döntő fontosságú, hogy meg tudja az ember őrizni a hidegvérét.
- Egy pillanat, és jövök - szól oda a többieknek. Valószínűleg a vén szerekest veszi kezelésbe.
Hárman maradtak a szobában.
- Von Kriegenkurg, maga valóban megőrizné az Édes álmot? Azok után, amiket tett? Látta, mikre képes, nem?
Gerard Elégedett arccal feláll.
- Von Kriegenkurg? - kérdezte, mintha az lenne számára a legtermészetesebb dolog, hogy Mina rájött, ez csupán álnév - A nevem Gerard D. Lawrenz, a férfi, aki újjáépíti ezt a világot!
Mina látszólag teljesen kiakadt ezt a vakmerő kijelentést hallva.
- Óh, tényleg? - vág vissza sötéten. - Akkor kezdhetné mondjuk az Átok eltörlésével...
Felnevet. Ez a nevetés nem is az övé, de az ő hangján hangzik... - És a D. minek a rövidítése? Egyébként nem válaszolt a kérdésemre, de úgy tűnik, igen elszánt. Mire készül az Édes álommal....?
Értetlenül nézett rá a vámpírra.
- Miért tennék ilyen ostoba dolgot? Az átok adta meg nekem az erőt, hogy szembeszálljak a világ értelmetlen anomáliáival. Sosem gondoltam rá úgy, mint egy teherre...és talán neked sem kéne. – zárta le sejtelmesen. Utálta, amikor valaki a múltjának fájdalmait használja, hogy pajzsként védje magát.
~ Formázz belőle kardot, akkor talán könnyebb lesz forgatni a szavaidat... – jutottak eszébe Lia gondolatai.
Megint hallgatott, majd sóhajtott egyet.
- Ami a kérdésedet illeti, ez a szer jól felhasználva csodákra képes. Ha nem hagyják, hogy mezei drog legyen belőle, hatalmas tettek véghezvitelét segíti. De egyelőre el kell zárni és akkor használni, ha a szükséges...
Arra, hogy mit jelent a nevében a D, meg sem próbált válaszolni. Ez csak és kizárólag rá tartozik, és még nincs itt az ideje, hogy bárki megtudja...

Ő támad elsőnek.
Széles ívben lendíti meg az öles fahusángot: pillanatra átfut a fejemen, vajon hogy képes fél kézzel forgatni, azt azonban nem hagyhatom, hogy a meglepetés elvonja a figyelmem. Szerencsém van, mint már annyiszor: a monstrum a legkevésbé sem számít arra, hogy feléje mozdulok, így esélye sincs védekezni a csel ellen. Könnyedén bújok át a fölöttem elzúgó karja alatt, s egy lendületes, de annál rövidebb csapással megvágom a törzsén.
Dühösen bömböl fel, megvadulva rántja vissza a husángot: olyan iszonyatos erővel kezd vagdalkozni hirtelen, hogy csoda volna, ha eltalálna bármit is. Ha viszont ez mégis megtörténik, elbúcsúzhatok a csontjaimtól.
Mellőlünk, közvetlen közelről elmosódott nyöszörgést hallok. A kölyök az. Még mindig ott hever.

El kell csalnom innét a fickót, mielőtt agyontapossa. Vagy mielőtt én keresztülesem rajta, és ez az őrült azonnal agyonüt. Hátrálok, veszettül cikázva előle: így, hogy elveszítette az önuralmát, nem kell attól tartanom, hogy összpontosítson és a támadásait koordinálja. Egy kicsit várnom kell, amíg a féktelen tombolás lelassítja: az embergyűrű körülöttünk idomul a harc hullámzó mozgásához szinte azonnal. Jól teszik. Máskülönben karddal vágtam volna utat közöttük.
A megtermett férfi úgy követ fegyverestül, akárha csak a füttyszavamra táncolna: a mozgásán látom, hogy elfáradt. Hiába: ez mindig beválik. Mintha lelassulna a világ, lomhán látom megtorpanni; a mázsás husáng felemelkedik, szemvillanásra megtorpan odafent, aztán egyenes ívben elindul lefelé.
Esküdni mertem volna, hogy még van egy pillanatom kitérni.
A gondolat második felét irtózatos, csontrepesztő csattanás nyomja el: nem érzek fájdalmat, csak a hirtelen felfúvódott zaj elviselhetetlen, kínzó feszítését a dobhártyámon. A tudatom sikítva, tekeregve igyekszik menekülőre fogni. Távolról érzékelem, ahogy meleg, híg folyadék fröccsen az orromból az államra különös, csikorgó zenebona kíséretében. Zökkenés nélkül fordul nagyot a város porlepte mennyboltja, a látóterem pedig szűkölve fúrja magát a homlokom mögötti örökös feketeségbe.
Aztán semmi.

Iszonyatos, dörömbölő fejfájásra ébredek.
Mintha a Katedrális összes harangját egyszerre verték volna félre a fülem mellett: különös, regiszterek közt hullámzó, szaggatott búgás, sípoló, recsegő és visító fájdalom futkorász az agyam felszínén, izzó fájdalomtűket verve minden hüvelyknyi húsba, amit érzékelek a testemből: messziről szánalmas nyöszörgés hangzik fel - a hang ismerős valamennyire -, leginkább mégis a sós, savanykás mocsárlevet érzékelem a számban, amely ki tudja, honnan került oda.
Betörték a koponyámat.
Rettegve, hunyorogva nyitom résnyire a szemem: vizenyősen fodrozódó alakzatok borítják a sötéten nyirkos körvonalakból álló helyiséget. A padlón fekszem. Könnyed piruettben forog körülöttem minden, bizonytalan imbolygásuk hajófedélzetnél is kiszámíthatatlanabb: a fülem nedves, eldugult kínja és a mögötte ide-odalöttyenő, különös érzés meg a fejfájás együtt gyomorforgató, zöld nyomást dagaszt a torkom hátuljában.
Hányni fogok, fut át a fejemen, és el sem tudom képzelni, mi történt vagy hol lehetek; az orromba rémséges, állott csatornaszag tolakszik, még mélyebbre taszítva az elveszetten kavargó rosszullétbe. Szaggatott lélegzetet veszek, és ez alighanem kívülről is meglátszik, mert az eddigi tompa hangzavarba hirtelen könyörtelenül éles, idegen hang hasít.
- Épp ideje volt! Komolyan, amikor Dan behozott, a többiek mind arra fogadtak, hogy nem éred meg a reggelt, de most nyertem ötszáz váltót.
Ahhoz képest, hogy a fickó a szobával együtt az imént még forgott, a hangja megdöbbentő módon egy irányból jön. Minden szava olyan, mintha kalapáccsal sújtanának a fejemre, és az emlékezetemből készségesen tör fel hozzá annak förtelmes recsegése.
Nyelnem kell, de nem merek megmoccanni.

Az idegen nem zavartatja magát: émelyítően kiszámított ritmusban látom a csizmáit közeledni, aztán készségesen leguggol, hogy az arca közelebb kerüljön az enyémhez.
- Naaaaa - szól vidám, nógató hangon. - Pedig azt hittem, beszélgethetünk. Tudod... Te vagy a harmadik pap, aki szaglászik. Nem értem, komolyan, az egyháznak mégis mi köze van ahhoz, hogy drogot árulunk a Fővárosban? Bár... Lehet, hogy az első inkább csak együtt akart érezni azokkal a szerencsétlen nyomorékokkal, azért lopott tőlünk... Mindegy is. Mit gondolsz, hogyha téged is visszaküldünk úgy, ahogy az előzőt akkor felhagytok végre a hülyeséggel?
Érzem a verítéket lecsordulni a halántékomon, ahogy nehezen szuszogva ráhunyorítok: elviselhetetlen ereje van a hangjának, s ahogy közel hajol, a szemem elveszíti a fókuszt az arcáról. Kábán igyekszem élesebbre venni a képet, őrült szívdobogással kapálózva a fájdalom közepette, amelybe a szavaival rángat, aztán elgyengült hangon szusszanok. Éppenhogy csak.
Hátha csendben marad.
- Kétlem.
Hullámzó rosszullét önt el a mellkasom táján - soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges -, és hirtelen ráébredek, hogy a vállamtól lefelé semmit sem érzékelek. Eltörték vajon a gerincemet is? A gondolatra fájdalmasan megfeszülök, és ezegyszer már-már boldog vagyok a mindenhol elevenen belém harapó, ébredező kíntól.
A férfi egész egyszerűen folytatja, mintha csak teástálca felett társalognánk.
- Jó, de akkor mégis mit csináljunk? Mert pazaroljuk itt rátok az értékes anyagot... Apropó, kérsz egy kicsit? Az egyik gyűrűdért cserébe tudok adni egy adagot, alszol egyet, oda a fejfájás. Mintha kicseréltek volna!
Rózsaszín folyadékot tartalmazó fiolát lenget meg előttem, bántóan közel.
- Szóval a lényeg, hogy mi csak üzenetet akartunk küldeni - vág bele zavartalanul a folytatásba. - Kereskedők vagyunk, nem mészárosok. Szóval akár segíthetnél is, hogy hogyan csináljuk.
Sok mindent mondhatnék, mert legalább annyira vagyok a szavak embere, mint a tetteké; ha magamnál volnék, valószínűleg belemennék a dologba, hogy kiszabadulva felvegyem a nyomozás fonalát. Így azonban, egyetlen hajszálra az öntudatvesztés sötétségétől, sokkal inkább úgy érzem, hogy a számba áramló savas epe tökéletes arra, hogy a válaszomat megfogalmazzam.
Úgyse tudnám még egyszer visszagyűrni a gyomromba.
Kiteszem magam a kínnak, amely azzal jár, hogy a tekintetébe fogódzom az enyémmel.
Aztán mindent, ami a nyelvemen összegyűlt, az arcába köpök.
Mondanom is kellene valamit, de arra már nem maradt erőm.

Úgy ugrik talpra, hogy egy pillanatig biztos vagyok benne, egyetlen rúgással átküld a másvilágra. Ehelyett azonban csak a hangja következik megint.
- Hé! - csattan fel éktelen sértettséggel, amelyet még az előttem himbálódzó rettenetes fények sem tudnak teljesen elnyomni. - ÉN udvarias voltam! Még fájdalomcsillapítást is ajánlottam! Megkérdeztem, hogy legyen, hogy mindenkinek jó legyen, erre te mit csinálsz?! Szembeköpsz! Nem kapsz Édes Álmot!
A könnyeimen meg a homályon keresztül is látom, ahogy indulatosan rávágja a sarokban álló ládák egyikére a fedelet: alighanem abból vette elő az üvegcsét az imént.
Szép munka, Kather fiam, most majd eltapossák a fejed, és kirabolnak, ha már nincs benned egy szikrányi élet sem.
Megint tévedek: a fiatalember mérgesen elsiet, s a fémes csattogású csizmasarka nyomán valamelyest kitisztul az agyrázkódásomtól visszhangos tér. A föld alatt vagyunk, pontosabban Carolusburg csatornáinak egyikében: öblös kis csarnok ez gömbölyű, mocskos plafonnal, a fal sarkánál sorban vasveretes, hatalmas tölgyfa ládák sorakoznak, a habzó szennyvíz csalóka sodrán pedig nyálkásnak tűnő, de alighanem használható csónakocska billeg.
A vendéglátóm szőrén-szálán eltűnt, akár a kámfor: egy részem bánja, hogy elszalasztottam, másfelől annyira rosszul vagyok, hogy őszinte, megalázó hálát érzek, amiért zajok és további faggatózás meg kínokkal teli mozgolódás nélkül átadhatom magam a fájdalomnak.
Lomha, keserves tempóban próbálok rájönni, hogyan is vagyok megkötözve, de hamar rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem vagyok: egyszerűen ledobtak a kőpadlóra, mert biztosak voltak benne, hogy teljesen ártalmatlan vagyok.
Kénytelen vagyok igazat adni nekik: soha életemben nem jártam még ilyen közel a halálhoz. Óvatosan emelem fel a kezem, hogy gyengéden végigtapintsak a fejemen, rettegve az érzéstől, ahogyan majd a csonton ütött lyukba beletalálok. Nem történik meg: valahol a fejem tetején találok egy pontot, amelyhez hozzáérni sem tudok a kíntól, számos helyen pedig ragacsos, csomókba száradt vér borít.
Végigtapogatom magam kábán, valamiféle öntudatlan ellenőrző mozdulattal, amellyel a helyükön hagyott tárgyakat keressük. Különös módon a kardom az egyetlen, amely hiányzik; pénz után kutakodni eszembe sem jut, és ahogy kínlódva az oldalamra fordulok, a fegyvert is megpillantom az egyik fiolás láda oldalának támasztva.

Harcolni nem tudok, valamihez azonban muszáj kezdenem.
Legszívesebben elheverednék a göcsörtös köveken összegyűlt koszos tócsákban, és elaludnék, akkor azonban végem: semmi kétségem afelől, hogy csak az Úr kegyelme mentett meg attól, hogy menten szörnyethaljak. Talán már amúgy is ütött az utolsó órám, mégis képtelen vagyok tétlenül várni, hogy az ismeretlen férfi vagy a husángos verőlegénye visszatérjen, és fasírtot csináljanak belőlem.
Fogalmam sincs, mit terveznek, azt azonban pontosan tudom, hogy akármi is legyen, nem én fogom megakadályozni. Ki kell jutnom innen.
Szédülve tápászkodom fel, gyengén reszketve; ahogy fölemelem a fejem, új fájdalmak csatlakoznak a régiekhez és gyötrelmes, hullámzó percekbe telik elvergődnöm a penésztől sápadt, csorba élű kövekből emelt falig. Szuszogva simulok hozzá, belekapaszkodva, mintha Szent Péter aranykapuja lenne, aztán a mentén, mint egy járni tanuló kisgyerek, megindulok a láda felé. Hogy mit akarok a karddal, magam sem tudom; leginkább csak nem akarom itt hagyni.
Keservesen sok időbe telik elvánszorognom a helyiség ládás sarkáig: a lábam néha összeakad mászás közben, és mire eljutok oda, nem is számolom, hányszor vágódtam el a földön. Tetőtől talpig rettenetes fájdalmak gyötörnek, a helyiség pedig incselkedő, imbolygó keringőt jár; az odafentről szűrődő napfény óvatos kévéi még inkább elszédítenek.
Még a szemem is fáj.

Megkönnyebbülten szipogva rogyok féltérdre a láda előtt a masszív, vasalt ácsmunkára nehezedve; az összeszűkülő folyosó felől csendes, visszhangos beszélgetés hangjait hallom, de legalább nem közelednek. Lassan, mintha rejtőznék valami elől, visszaszenvedem a derekamra a kardot; utána a láda kényelmes, barátságosan hívogató színű fafedelére támaszkodom, a homlokom a hideg vaspántnak támasztva. Így maradok egy kicsit: erőszakkal kell elfojtanom a fohászt, hogy alhassam egy kicsit.
Igazából persze csak hánynom kell. Aludni akkor sem tudnék, ha ágyat ádana alám az Úr itt és most.

Szédülősen pislogok körbe, kiutat keresve. Szöknöm kell, mielőtt visszaérnek. Ha csak egy pofont kapok tőlük, azonnal végem.
A csatorna folytatása felől nem csendesülnek a beszélgető férfihangok - ilyen állapotban soha nem tudnék elég közel kerülni a tulajdonosaikhoz észrevétlenül, és ha mégis, akkor is mire mennék vele? A csónakot távozni pedig vakon is látnák.
Félig öntudatlanul fekszem neki a láda pántjainak. Magam sem bízom benne, némi vicsorogva feszegetés után azonban mégis megadja magát; talán végig nyitva volt, most mégis úgy érzem, mintha egy hegy nehezedett volna rá felülről. Szédülősen pillantok a belsejében szikrázó száz meg száz Édes Álommal teli fiolára: gondos kezek szalmafészekbe ágyazták őket, hogy megóvják értékes tartalmukat, na meg magát az üveget.
Kábán kotrok a lepecsételt üvegcsék közé, és az elsőről fintorogva, hasogató fejjel rágom le a viaszt: hosszas, esetlenül remegő feszegetésbe kerül megszabadulni a nyakát lezáró dugótól. A duzzadt parafadarabot a kőre ejtem, aztán, akár egy holdkóros, megfordítom a fiolát, és a tartalmát egyenesen a saját nyakamba borítom. Megborzongok a hideg folyadék érintése alatt, ahogy utat talál magának végig a bőrömön, aztán új lendülettel túrok a ládába.
A csatorna zavaros, mocsokszín sodrásán meg sem látszik az a rengeteg rózsaszín.

Soha nem tudnám megmondani, mennyi időbe telt megszabadulni ettől a rengeteg Édes Álomtól, de még mindig akad belőle bőven, amikor a szédülésemen meg a fülem csengésén áthatolnak a közeledő beszélgetés egyre hangosabb foszlányai.
Úgy nyúlok el a padlón, csukott szemmel, mintha aludnék.
Magamat is becsaphatnám...
A túladagolásban eddig mindenki meghalt.
Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne ránduljak meg a megtermett verőember hangjától, ahogy a lépteik csosszanva megtorpannak.
- MI AZ ISTEN?? - bömböli visszhangosan. Nem kétlem, hogy a látvány a torkára forrasztja a szót.
- Mi...? Hogy? BASSZUS! - csatlakozik hozzá felszisszenve a vendéglátóm.
Csukott szemmel nem látom, mit csinálnak, az érzékeim pedig megbízhatatlanok. Várok. Valamelyikük mellém lép.
- Mindet? - a távolabbi hang a karcsú férfié. Ezek szerint mellettem a nagydarab áll.
Félek.
- Nem, még maradt... De ez legalább ötezer váltó volt, amit csak úgy ledöntött!
- Hát... legalább nem a mi gondunk többé.
Úgy képzelem, megvonja a vállát.
- Él még?
- Él... De ez alapján nem sokáig. Hamarosan meghal a túladagolásban. Visszaküldjük a Katedrálisnak?
Aggódni sincs időm.
- Áhh. Teljesen fölös... Küldenének helyette mást. Dobd a csatornába!
Megrándulok, de hiába. A fickó jókora marka már összeszorult a grabancomon, a másikkal a derékszíjamat ragadja meg, aztán - mintha csak egy párnát dobna félre - felkap a levegőbe, a következő pillanatban pedig csak az ívet érzem, amelyet leírok a levegőben, mielőtt éktelenül fájdalmas, bugyborékoló csobbanással megérkeznék a Főváros gyomrába.

Meg fogok halni.
Teljesen biztos, hogy meghalok.
Úgy merülök el Carolusburg felhígított mocskában, akár egy darab kő: a fejemet hasogató fájdalom egy részét irigylésre méltó könnyedséggel söpri el a halálfélelem, ahogy kapálózva vergődöm, súlytalanul az átláthatatlan, zöldesszürke nyálkával felhabzó vízben. Fogalmam sincs, mi történik körülöttem, vagy hogy merre van a vízfelszín: a csatorna teljes, áthatolhatatlan sötétségben dörömbölő zúgása elkeveredik a fülem csengésével és hirtelen ráébredek, hogy innen lehetetlen kijutni. Ijedt tekergésem közben saját kénye-kedvére dobál a sodrás, amely idelent döbbenetesen erős: a csatorna alja félelmetesen mélynek tűnik, kanyargásában neki-nekisodor a kőfal szegélyeinek, érzéseim szerint feketére zúzva a könyököm, a vállam, a térdem és a gerincemet.
Talán a következő a fejem lesz, és akkor végre vége.
De miért tart ilyen sokáig megfulladni?
Félájultan fordít egy utolsót rajtam, s ahogy elgyengülve nagyot kortyolok a förtelmes keverékből, fuldokolva, hörögve töröm át a zavaros felszínt: rázkódva, feleslegesen küszködöm a késztetéssel, hogy köhögjek vagy hányjak, mert ha elveszítem az eszméletem, akkor biztosan végem. Élesen hideg, ocsmány levegő szúr a tüdőmbe, ez is fáj most, ahogy minden más: a szememet égető mocsok fátyolán keresztül érzékelem, hogy valamelyest kijjebb járhatok már. Elhagyatott, visszhangos csatorna ez; a párkányról, mellőlem fekete gombszemű, csatakos bundájú patkány figyel érdeklődve.
Máskor kimásznék, de már gondolni is alig tudok ilyesmire. Csak kaparászok a síkos, gusztustalan köveken erőtlenül; félig feladtam, lélekben még nem, testileg azonban nem bírom tovább.
Talán tényleg meg kellett volna innom azt a mocskot.
A sodrás gyengül, de nem szűnik meg: a legtöbb, amit tehetek, hogy próbálok valamennyire életben maradni, amíg eljutok valahová.
Rettenetesen fáradtnak, betegnek és valójában halottnak érzem magam; mire feltűnik a vaksötétben az első fényre emlékeztető pont, mintha már hosszú órák teltek volna el ebben a pokolban. Lehet, hogy aludtam is, ameddig a víz magával hurcolt.
Bár visszaalhatnék!
Kábultan szuszogva várom, hogy elhaladjon mellettem a város gyomra. A fejemet mintha péppé verték volna a mészáros tőkéjén, a gyomrom pedig mintha ki akarna szakadni, hogy elmenekülhessen a testemtől messzire.
Nem bírok már többet hányni. Édes Istenem, nem bírok már tovább hányni.

Minden energiám lefoglalja, nehogy átfordítson a sodrás, mert az arcomat újra kiemelni már nem lenne erőm a vízből; az igazság az, hogy mire a város lábánál megpillantom a nyílt eget magam felett, már a legkevesebb befolyásom sincs erre.
A legkevesebb befolyásom sincs semmire.
Tehetetlenül tűröm azt is, hogy kiáltozás szakítsa félbe a fuldokló, elfelé úszó gondolataim: az a bizonyos kalapács visszatért, és újult erővel csattan azon, ami a fejemből megmaradt. Távolról érzékelem a rántást, ahogyan valaki - valaki nagyon erős - húzni kezd: némi zötyögés után csiklandós füvet érzek a fülem alá simulni, az, aki kihúzott a folyóból pedig gyengéden pofozgatni kezd.
Ez úgy fáj, hogy ha képes lennék ilyesmire, üvöltenék tőle.
- Uram... hé, uram! - hallom a fülemet eltömítő mocskos vízen átszűrődni, majd további hangok is csatlakoznak a zűrzavarba.
- Életben van!
- Állj el onnan, hadd kapjon levegőt!
- De hisz megsérült!
Hunyorgok, ki tudja, hogyan. Mindenfelé árnyékok állnak fölöttem.
Emberek. Eszerint talán nem fulladtam meg.
Semennyi bizodalmam sincs benne, hogy nem hallucinálok: belegondolni sem merek, mi minden történhetett velem azóta, hogy az iszonyatos ütés eltalált a koponyámon. Hirtelen megérzem a számban rekedt csatornavíz ízét: a gyomrom magától fordul fel lendületesen, és - magamban imádkozva, hogy ez az utolsó alkalom legyen - éppen csak annyi időm van, hogy az oldalamra forduljak, mielőtt megszabadulnék attól, amit korábban lenyeltem.
Aztán - végre - teljesen elborít a könyörületes sötétség.

Eljött hát ez is, az utolsó kör ideje!

Tea: Ahogy szaladsz a bordélyok felé már látod, ahogyan az emberek a fényekre és a robbanás hangjára összeszaladtak az utcán. Lökdösnek, mindenki csak találgat, hogy mi történhetett, az arcokon tanácstalanságot látsz félelmet és bizonytalanságot. A Vörös lepel előtt is ugyan ez a látvány fogad.
- Narcissa! Hol voltál? Láttad mi történt? Valamit felrobbantottak!

Norven: Puritán kis szobácskában térsz magadhoz. A fejed még mindig pokolian fáj, és még mindig hányingered van, de egyértelműen élsz. Halszagot érzel, aza blakon pont rásüt a nap a hasadra. Ha körbenézel a ruháid összehajtogatva fekszenek egy széken. Egyelőre nem látsz senkit...

Mina, Gerard: Az alkimista halott, a sötét tündék halottak, és Ulfrick bácsi is... Damien azonban még életben van, noha az utolsókat rúgja, ha nem tesztek valamit sürgősen. Előttetek a hatalmas, tömött labor, minden féle üvegcsével, rengeteg könyvvel, kint pedig sok ládányi édes álom, ami már sosem fog eljutni az elosztókhoz. Mit tesztek most?

Rion: El tudsz aludni, és a pirkadat is a fán talál meg, amikor azonban felkel a nap te is tudod, hogy ideje tovább indulni. A kezedben a növény ami sokak gyógyulását jelenti, és remélhetőleg a gyógyító tud is vele valamit kezdeni. Az úticélt tudod és a nap alapján az irányt is, ideje hát hazamenni!

Neil: A levegő kénes szaga a győzelem ízét hordozza. A feladatot elvégeztétek, de ezzel a történet még nem ért véget... Újabb terveket kell szövögetned, és nem utolsó sorban persze kipihenni ezt akis mérgezést. A társaid szaladnak vissza a csatornákba, jobban jársz ha te is követed őket.