Azonnali játék: Horny went missing

Egész Nebelwaldon keresztülfut a hír, miszerint Armin herceg egy igen értékes tárgyat veszített el amely lehetetlenné teszi a munkája végzését a sötét tünde hercegség irányításában. Az uralkodó 8000 váltós jutalmat ajánlott fel (habár advízorai tanácsára az első pánikroham után ezt 1500 váltónyi tünde ezüstpénzre módosította) annak, aki épségben visszaszerzi ezt a tárgyat, amelyre a 'Mr. Horny - avagy a német ajkú kalandozók kedvéért Tülkös úr' jelige utal.

A kényes részletek a plakátok alján apró betűvel: Tülkös úr Armin herceg gyerekkori játéka, egy plüss nebelwadi rinocérosz, amely annyira a herceghez nőtt, mint egyetlen gyerekkori barátja hogy nem hajlandó azóta sem megválni tőle. De őfelsége felettébb szertelen, így folyamatosan elhagyja. Hogy ki hol találja meg azt a játékosok fantáziájára bízom, határidő vasárnap éjfél.

- Mi van, mit bámultok?! – ripakodik rájuk egy szőke tünde a maga lenge öltözetében, amiből szinte már kinn van mind a feneke, mind a mellei. Ez eddig rendben lenne, azonban a tény, hogy egy plüsst szorongat a kezében, elég nagy okot ad arra, hogy – az ő szavaival élve – bámulják. De hát még csodálkozik? Meglehetősen furcsa látvány ez, egészen különleges, aminél szükséges feltűnően vizsgálódni. Talán nem örül neki? Vagy esetleg jobban örülne, ha a kibuggyanó idomokra koncentrálnának?
Gyakorlatilag ezzel kezdődött minden. Ez a nő velük szemben jött, léptei és mozdulatai árulkodtak arról, milyen haragos valami miatt. Nem mintha meg akarná tudni, mi baja, de gondolatban azért jót szórakozik azon, hogy esetleg ily módon fizették őt ki.
- Mi? De hisz mi nem bámulunk semmit... – szólal meg Astonien, nagyon is jól láthatóan a bögyöske harapnivaló szépségét figyelve. Ja, hogy ő hogy került ide? Valami egyházi megbízás, legalábbis ezt mondta, Alicia meg csak szokásosan vándorolgat, és ezúttal ide vetette a sors, és természetesen összefutottak – ismét. Egyelőre szerencsére nem történt semmi különös, egyszerűen csak beszélgettek és sétálgattak, nemsokára pedig betérnek egy fogadóba, ahol kivesznek egy-egy szobát, megvacsoráznak, majd másnap elpárolognak innét, más-más utakon járva.
- Talán a nőd nem, de te igenis bámulsz! - tesz pár fenyegető karmozdulatot azzal a kezével, amivel a plüsst fogja, mire Alicia felvonja a szemöldökét. Nője?
Szívesen vetne még egy kérdő pillantást Astonien felé, de még mielőtt ezt megtehetné, a szőkeség folytatja:
- Te meg ne vonogasd a szemöldököd, halálfattyú! A kaszád nem nálam van! - ripakodik rá a nekromantára, és nem sok híja van annak, hogy elnevesse magát, azonban hogy ártatlanságát megtartsa, először értetlenül pislog egyet. Ez nem olyan nehéz, tekintve, hogy tényleg elég zavaros, hogyan hozta ezt a két mondatot össze, de üsse kő, valahogy valamilyen módon visszavág. Csak egy kis felvilágosítás.
- Nem hinném, hogy bárhol el tudnál rejteni egy akkora pengét. Sajnos a kibuggyanó melleid nem elég nagyok hozzá - vonja meg a vállát szórakozott mosoly kíséretében. Brutalitásba inkább nem menne át, de szíve szerint azt is megjegyezné, hogy meglehetősen csúnya sérüléseket szerezne általa.
- Mellesleg hová indulsz? Anyucihoz? - bök a plüssre. - Csak nem valaki elhagyott? – mosolya önteltté válik.
- Semmi közöd hozzá, te szajha! - üvölti, és ismét elnevetné magát, ahogy megvizsgálja méregtől elvörösödő fejét. Elviharzása sem hétköznapi: úgy megy el, hogy durván nekilöki vállát a holdcsókolténak, aki köpenyét jókedvűen igazgatja vállán egészen addig, míg hallótávolságon kívülre nem ér a mérges pulyka, utána a paphoz fordul.
- Valóban az lennék? - érdeklődik, tekintete pimaszul csillan.
- Nem annak ismertelek meg. Persze lehet, nem tudok rólad eleget... - emeli kezét az állához merengőn, nem kevesebb pimaszsággal.
- Hmh - elfordítja a fejét, de a kellő ingerültség és sértettség nincs benne a mozdulatban, ami hitelessé tenné azt. - Még ilyet! Hát mégis hogy feltételezhetsz rólam egyáltalán ilyesmit? - ingatja a fejét. - Mindenesetre... - tekint ismét társára. - Körbenézünk, van-e valami szórakoztató megbízás? Nem érzem, hogy elég izgalomban lett volna részem.
Nem kifejezetten arra utal, hogy ez a találkozó a magát mutógató nőszeméllyel akkora feszültséget okozott volna, sokkal inkább korábbi eseményekre gondol. Persze az maradjon az ő titka, pontosan milyen kalandok is jutnak eszébe.
- Igaz is. Fura, hogy kivételesen nem hozol életveszélyt a fejemre – beszél enyhén gunyoros éllel. Tudhatta volna, hogy ez előkerül, már csalódott lett volna, ha a találkozásuk végéig nem hozza fel ezt.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak. Az idő változik, és úgy tűnik, sajnos a negatív aurám fényét vesztette – válaszol enyhe jókedvvel.
- Na, ettől valamiért nem félek - vigyorodik el, majd körbenéz, és meglátva egy hirdetőtáblát a környékén, elindul felé.
- Nem? Akkor szerinted nemsokára valami baj fog történni miattam? - viszonozza halványan a gesztust, és követi őt halk lépteivel.
- Nem lepne meg... - csóválja a fejét, hátra se fordulva a nőhöz. Astonien elsőként ér oda a táblához, néhány másodpercig vizsgálódik, utána kirobban belőle a nevetés olyan szinten, hogy kénytelen leülni a földre. Alicia egy ideig furcsállón figyeli az önfeledten kacagó papot, szinte már keresi, mikor csordul ki egy-egy könnye, valamint a szokásos szemfelvonás is megvan a részéről.
- Most meg mi bajod? - értetlenkedik, aztán ő is megvizsgálgatja a táblát. A felhívást megtalálva fájdalmas arccal emeli szemeihez a kezét, és orrnyergét masszírozza. Most komolyan… Ilyet miért raknak ki? Horny went missing… Te jó ég…
- Ez csak valami vicc, ugye? - néz könyörögve és szinte kétségbeesetten a tolvajra, reménykedve abban, hogy igenlő választ kap tőle. Astonien csak meg tudja már állapítani egy-egy felhívásról, mennyire valós! Csak az a baj, hogy Alicia a gyakorlottabb ebben, ő viszont egyáltalán nem tudja ezt komolyan venni. De most tényleg: egy ilyenért 1500 váltót adni? Ráadásul maga a herceg? Ez már fájdalmas. Bizonyára valami gyerekcsíny, és ha ez nem lenne elég, biztosan nem menne vissza Nebelwaldba csak azért, hogy az uralkodónak visszaadjon egy plüsst. Mégis mit akarna tőle? Rendben, pénzt, de ha már így indul valami, akkor következményei is lesznek. Elvileg Arminnál nincs semmi, amire Alicia a fogát fenhetné, és ha lenne is, akkor is megfontolná, megy-e oda. Nem akar olyan régi ismerősökkel találkozni, akik tudják, mit is tett.
- ...azt ugye tudod, hogy utána kell mennünk, majd el kell kérnünk tőle azt az izét? – tér ki a kérdés elől, és ránézve süt róla, hogy iszonyatosan élvezi a helyzetet. Vissza kéne fizetnie ezt?
- Te most ezt komolyan elhiszed? - mutat a plakátra hitetlenkedve, és ténylegesen úgy fest, mint aki nem hisz sem a fülének, sem a szemének. Utána akar menni, és elvenni tőle azt a nyavalyás játékot?
- Elég valóságosnak tűnik, érdemes tenni egy próbát. Ha meg nem akarja ideadni a pénzt ez az Armin, majd ellopom tőle, nem?
Jellemző. Kis híján a szemeit is megforgatja, ahogy elhangzik az utolsó mondat, egyelőre azonban sokkal fontosabb dologgal kell megküzdenie: hogy hitelessé tegye önmaga számára is ezt a nevetséges esetet.
- Nem tudom elképzelni, hogy a hercegnek legyen egy ilyenje, és hogy ennyire kerestesse... - rázza a fejét elégedetlenül, és egy darabig csendben marad. Tényleg nem akar visszamenni régi otthonába, és Astonien még csak nem is sejtheti, mennyire tart attól a helytől.
- De rendben - sóhajt végül megadón. - A pénz mégiscsak pénz, legfeljebb nem kapjuk meg, mert félreértés történt – vonja meg a vállát aztán. Legfeljebb Astonientől a háromszorosát kéri, hogy elrángatta a sötételfek közé. Mondjuk amíg nappal van, addig gond nem lehet – csak nem jönnek rá, hogy egy nemestündének kinéző alak igazából egy holdcsókolt.
- Valami bajod van a furcsa szokásokkal? - néz rá ferdén, majd elvigyorodik. - De ha megfelel, akkor menjünk. Még utol kell érnünk azt a... hm, ledér nőszemélyt – tápászkodik fel végül, és nyújtózik egyet. Aliciától csak egy enyhén keserű mosoly eleinte a reakció, és látszódik rajta, hogy nem feltétlen lenne benne ebben.
- Feltéve, ha utolérjük - biccent egyet, és abba az irányba néz, amerre a szépséges rondaság ment.
- Ne aggódj, majd én ellopom tőle azt a plüsst - nevet fel. Ezt valahogy sejtette.
Még vet rá egy kelletlen pillantást, majd Astonient követve a sötételf is megindul a tünde nő után.


Nincsenek nyomok, és ez roppant zavaró. Bizonyára az egész települést átkutatták Bögyöske után, és minduntalan elkerülhették egymást.
Egy darabig együtt keresték őt, végül a sikertelenség miatt szétváltak. Megbeszélték, mikor találkoznak a kinézett fogadónál, és az a hosszadalmas, kutatással teli idő roppant fárasztónak bizonyult – Alicia számára biztosan. Alig várta már, hogy elérkezzen a találkozó ideje, ám szerencsére az is megjött: most lépnek be az épületbe. A nő nem tudná megmondani, mennyire örül vagy levert amiatt, hogy nem került elő a szőkeség – részben örül annak, hogy nem kell megközelítenie a ködös területet, részben azonban a pénz begyűjtésének lehetősége elúszott, és ez böki a csőrét.
A holdcsókolt fáradtan pillant Astonienre.
- Hát... mára szerintem ennyi. Rendelsz valamit? Nekem mindegy, mi lesz a vacsora – érdeklődik, utalva arra, hogy szívesebben foglalkozna azzal, hogy helyet kerítsen maguknak.
- Az az elf szajha megfelel? - mutat az ellenkező irányba teljesen magától értetődően.
- Nincs ingerenciám olyan koszos... - fordul meg lassan, és elakad beszéd közben. Őszintén? Nem hitte volna, hogy itt megtalálják ugyanazt a személyt, akivel találkoztak az utcán. Egyszerűen túl abszurdnak tűnik a számára, de hát mégis megtörténik, innentől pedig nincs miről kérdeznie.
- Nocsak, itt az aranybánya – csúszik ki a száján.
- Nos, ki menjen oda hozzá elsőnek? – vigyorog szemtelenül.
- Menj csak te. Biztosan örülni fog a helyes pofidnak – érinti meg finoman Astonien arcát, hogy megrángassa egy picikét, mint ahogy azt az öregasszonyok szokták. - Ha felajánlja a szobát, használd ki, ilyen nagymellűt aligha találsz máshol - veregeti meg szórakozottan a vállát. - Addig rendelek valamit, és kiveszek egy szobát - indul a pult felé, de az első lépés után megtorpan. - Ó, pénz van nálad? Arra az utcaszélire és a kosztra - fordul vissza bájosnak szánt mosollyal.
- Az előbbit kihagynám... - forgatja a szemeit, közben elővesz egy erszényt, és odaadja Aliciának. - Vigyázz rá, egy elf nemestől loptam!
Nem sok választja el attól, hogy hangosan felnevessen.
- Tudtam, hogy számíthatok rád. Sok sikert ahhoz a némberhez! – vet még egy utolsó, jókedvű pillantást a tolvajra, majd a pulthoz lép, és rákönyököl arra.


Végig figyelt, és most követi Astonient, aki a szőkeség nyomában halad. Megtart egy bizonyos távolságot, nehogy észrevegye őt a tünde, odasimul a házak oldalához, egy-egy növény mögé rejtőzik, vagy csak az egyik utcába húzódik egy rövidebb időre, és onnan néz ki, mielőtt továbbhaladna. Igazán izgalmas, de egyértelműen nem érzi magáénak ezt a fajta rejtőzködést – tipikusan tolvajnak való. Astoniennek sokkalta egyszerűbb lenne ezt csinálnia, és bizonyára sokkal jobban is élvezné, mint Alicia, de hát... Nem volt más választás: egyértelműen neki kellett menni Bögyöskéhez, elvégre a nekromantával már a kezdetektől fogva nem barátkozott meg. A papnak legalább van mit felajánlania neki a segítségért.
Megállnak. Épp tenne egy lépést feléjük, de jobbnak látja visszahúzódni. Bögyöske az egyik sikátor előtt áll meg, kezeit mellei alatt teszi karba – ez is annyira jellemző a fajtájára… Szinte már rossz nézni.
Astonien elindul be, hogy megkeresse a plüsst, valamit vagy mondott neki, vagy csak a szőkeség érezte szükségét annak, hogy még mosolyogva hozzászóljon. Alicia összeszűkített szemekkel figyel, észreveszi azt a kaján vigyort a másik arcán, aki aztán megindul befelé, a férfi után. Csak nem csinálni akar valamit a tolvajjal?
Mivel igencsak szórakoztatónak ígérkezik az előadás, így óvatosan előmerészkedik, a falakhoz simulva közelíti meg a sikátort, és ahogy odaért, lassú mozdulattal néz be. Amint észreveszi, hogy a nő háttal van neki, bátran sétál némileg beljebb az épületek közé, és elégedett vigyorral szemléli, ahogy Bögyöske Astonien mögé settenkedett, és hátulról ölelte meg őt. A nekromanta karba teszi a kezét, vállával a falnak támaszkodik, kényelmes pózt felvéve ezzel.
- Végül is... ha eddig nem vitték el, még tud várni – hallja meg a tolvaj hangját, aki megfordul Bögyöske ölelésében, így már szemben állva egymással. A nekromanta elégedett vigyora csak szélesedik, ahogy Astonien pillantására is felfigyel: gyakorlatilag nyílt hadüzenetet küld vele. Szerencséjére legyen írva, hogy a tünde ezt nem vette észre, máskülönben a színjátéknak annyi lenne. Egy ideig azonban ő még élvezni akarja ezt a nagyon mulatságos komédiát, így csak szemlélő marad. Figyeli, ahogy a nő kezei finoman megmozdulnak – egyértelműen simogatja az általa kiszemelt áldozatot, Astonient.
Tudván, hogy ennél már csak komolyabb lehet az ügy, Alicia megindul feléjük. Azért ennyire húzós helyzetbe nem akarja hozni a tolvajt, szóval megmenti a rémségtől, bár nyilvánvalóan hálát nem fog tudni kicsikarni belőle ezért a hősi tettért.
- Khm, ha nem zavarok – szólal meg a közelükbe érve mosolyogva, és ahogy Bögyöske meglepett felháborodással fordul felé, a holtmágus minden erejét összeszedi, és egyszerűen csak fejbe veri két kézre fogott botjával a veszélyesnek titulált nőszemélyt. Nem is kell több: Bögyöske ájultan esik össze.
- Na végre! Jól szórakoztál, mi? - néz rá dühösen. Nahát, csak nem mérges rá?
- Természetesen, hát nem látod? - mutat a saját mosolyára elégedetten.
- Ezért még meglakolsz, azzal ugye tisztában vagy? – érdeklődik továbbra is ingerülten.
- Mindenki a pokolra akar küldeni, eggyel több vagy kevesebb nem számít - vonja meg a vállát. - De valld be, hogy élvezted.
- Nálad kevésbé... - pillant rá még egyszer ugyanolyan idegesen, majd elfordul, és még az utolsó pillanatban pont láthatóvá válik az Astonientől megszokott vigyor. Nyilvánvaló volt, hogy csak színészkedik, ezért sem aggódott a férfi reakciója miatt.
- Hé, most pont lenne lehetőséged, hát szabad préda, talán nem kell? – húzódik visszafogott, pimasz vigyor arcára, közben tétlenül szemléli, ahogy a tolvaj megkeresi a plüsst.
A pap, kihasználva az Alicia felé vezető pörgés lendületét, hozzávágja a nőhöz a plüsst, azonban a nekromanta reflexei most jól működnek, így elhajol előle.
- Ezt még megbánod! - húzza össze a szemeit. De kis aranyos, mikor ilyen! Még egy ideig cukkolja, túl szórakoztató ahhoz, hogy most itt abbahagyja.
- Ugyan-ugyan, ennyire nem kell szégyellned, ha kell, kivárom, és még el is fordulok, ha ragaszkodsz hozzá! – jelenti ki úgy, mintha olyan nagy szívességet tenne.
- Köszönöm kedvességed! - sétál el a játékért puffogva, Alicia meg csak szórakozottan nézi őt. A férfi lehajol a tárgyért, és ismét pördülésből dobja a holdcsókoltnak azt.
- Igazán... – Itt kénytelen félbehagyni, mert a plüssjáték eltalálja őt. - ... nincs mit - tartja meg a felvett vigyort, majd lehajol a tárgyért. - Tudom, hogy ezt csak egy játékszernek használtatok volna - mutatja fel, mire Astonien elneveti magát.
- Igazi rohadék vagy, ugye tudod? - csóválja a fejét. Talán elégedetlen lenne ezzel?
Alicia szélesen elmosolyodik.
- Igen, tudok róla - emeli a kezét, hogy a tolvajnak dobja a plüsst, de ahogy eszébe jut valami, az még marad a kezében. - De biztos nem tiszteled meg azzal, hogy kihasználod a testét? - érdeklődik komolyan. - Pedig nagyon odavolt érted, ahogy észrevettem – teszi még hozzá.
- Egyoldalú vonzalom volt - szúrja oda kelletlenül, majd sóhajt. - Indulhatnánk végre?
- De, ternészetesen. Úgyis fáradt vagyok, ideje pihenni - mosolyog ismét szélesen, és egy könnyed mozdulattal odadobja társának a játékot  - Tülkös úr csak rád vár.
- Szerintem aludjunk egyet, csak utána vigyük vissza Szórakozott Herceg uraságnak – veti fel az ötletet, és ugyan bólint egyet, belül azonban viszolyog a gondolattól, hogy ő visszatérjen oda. Nem akar, kicsit sem, távol akar maradni attól a helytől, hogy még véletlenül se találkozzon egyetlen ismerős arccal sem. Nem akar…
- Egyébként... ez csak szerintem röhejes? - emeli fel a játékot.
- Nem, szerintem is, és nem akarok ezzel egy ágyban aludni, az biztos. Ki tudja, miket művelhet vele a gazdája... – mondja enyhe borzalommal.
- Nem is kell, ne aggódj - neveti el magát újra, majd elindul a fogadó felé. Alicia követi őt, és egész végig azon vívódik, el kéne-e mondania, miért nem rajong az ötletért.

Az első éjszaka volt az elmúlt három napban, hogy nem ért oda fogadóval rendelkező településhez, ahol megszállhatott és megvacsorázhatott, így kénytelen volt a szabad ég alatt tábort verni. Nyár derekán nem is bánta túlságosan a fák és a csillagok társaságát Jóskáé mellett. Már Mistwood határában járt, és innen még legalább egy nap vágta volt Zephyrantes, az otthona, ahova jó lett volna mihamarabb visszaérni. Amúgy sem volt senkinek semmi köze ahhoz, hogy hol tölti a szabadságát, amikor éppen nem kellett semmilyen diplomáciai megbízást teljesítenie vagy vadászatot levezényelnie. Apró tábortüzet gyújtott, majd a nyeregtáskájához lépett, hogy keressen benne némi tünde kenyeret és egy almát, ami a vacsorának szánt. Ahogy kutakodott a váltásruhái között és alatt, hogy hová tehette a kiporciózott kis csomagot, hirtelen valami szőrös került az ujjai közé. Meglepetten húzta elő a nyeregtáskából a kitömött, csíkos nebelwaldi orrszarvút, aminek még olyan helye fényeszöld csíkjai is voltak, és emelte az arca elé az egyik lábánál fogva. Mégis hogy került hozzá egy gyerekjáték? Sőt, hogyan került a ruhái közé? Felsóhajtott. Ezt nem tarthatta meg, egy szegény sötét tünde kisgyerek már biztos nagyon szomorú hogy elvesztette a játékát, és amúgyis mit kezdett volna vele? Már nagy volt ahhoz, hogy plüssállattal aludjon! Legalábbis… Általában, de ezen az estén nagyon magányos volt a hercege nélkül. Összekuporodott a tűz mellett azzal a feltett szándékkal, hogy másnap visszaviszi valami édesség mellett, és magához ölelte a plüssállatot.


Másnap reggel nyeregbe szállt – a játékot gondosan visszatette a nyeregtáskába, és ugyan azon az úton visszaindult, amerről jött, hátha út közben hall elveszett gyerekjátékról, bár még mindig ötlete sem volt hogyan került hozzá. Jó akart lenni a sötét tündékhez, ha csak ilyen apróságokat is tehetett, meg valahol a lelke mélyén élt benne az ostoba, hiú remény, hogy ha megszeretik őt, akkor talán meg is békélnek majd vele Armin oldalán. Már az első faluban látta, ahogy éppen kiszögezik a plakátot: „Horny went missing…” Érdeklődve olvasta el a hirdetést, hogy egy plüssorrszarvút keres maga a herceg, pénzt is ajánl, de ami még jobb volt, hogy a leírás pontosan ráillett a játékra a nyeregtáskájában. Hirtelen megörült a szíve, hogy elég csak szíve urához visszamennie és odaadnia az állatot, és majd ő visszaadja annak a szomorú kisgyereknek, akié eredetileg. Elég egyértelmű volt számára, hogy csak ez lehet a helyzet, hiszen Armin szerette a gyerekeket, emlékezett rá, hogy egy egész holdőr-beosztást átvariált, csak mert egy kislány hiányolta az apukáját, így valószínűnek tartotta, hogy kiírjon vérdíjat egy plüssre, és amikor visszaadja a gyereknek roppant büszke legyen magára, hogy még ezt a problémát is meg tudta oldani. Elvégre a hercegnek ezerötszáz váltó aprópénz volt, neki meg még csak nem is kellett a fizetség. Elég volt az ürügy, hogy újra láthatja egy kicsit még. Más talán nevetségesnek találta volna, vagy egyenesen hülyeségnek, hogy az uralkodó ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozik, de Lory szerette benne, hogy ennyire gondoskodó, és törődik az utolsó falusi gombatermesztő problémáival is. Elvágtatott a kedves erdőmélyi kisvárosba, ahol utoljára voltak, kellemes vízesésekkel és köderdei csodákkal. Tudta, hogy őfelsége még pár napot ott lesz, így könnyedén odaért még mielőtt tovább állt volna a következő településre a teendőit intézni. Könnyedén ugrott le Jóska hátáról és dobta a fiatal sötét tünde lovászfiú kezébe a kantárszárat.
- Már vissza is jött asszonyom? – kérdezte a fiú. Lory rámosolygott.
- Úgy tűnik, még nem intéztem el minden dolgom.
Beviharzott az ivóba, majd fel a lépcsőn, intett a fogadósnak, aki már elő is készített két ezüstkupát, és elindult lefelé a pincébe valami jóféle borért… A lány egyenesen a lakosztályukhoz sietett, majd könnyedén bekopogott hatalmas mosollyal az arcán.
- Ki az? Nem érek rá. - hallatszott a herceg panaszos hangja. A lovagnő már ennyiből meg tudta állapítani, hogy rosszkedvű, de legalábbis borzasztóan nyűgös.
- Én vagyok. Bejöhetek?
- Lory? – hitetlenkedő kérdés, majd néhány másodperc szünet következett. - Igen, gyere. – válaszolta végül a herceg, valamivel kedvesebben. Loreena benyitott, és levette a nyeregtáskát a válláról. Armin tényleg kifejezetten rosszkedvű volt, az ágy szélén ült duzzogva, így a lány mellételepedett és kedvesen átölelte a karjával.
- Valami baj van?
A herceg bánatosan hajtotta le a fejét, a lány szinte látta, ahogy a fehér tincsek közül kikandikáló hegyes füle is egész lekonyult, persze ez lehetetlen volt. A tündék hosszú füle nem tudott lekonyulni akkor sem, ha ennyire szomorúak voltak.
- Eltűnt.
- Micsoda?
- Tülkös úr. – az arca ekkor olyan kifejezést öltött, mintha képes lett volna mindjárt elsírni magát. Lory pedig ekkor világosodott meg a táskájában lévő játékot illetően. Hiszen még kis is szúrta egyszer, csak úgy döntött jótékonyan megfeledkezik róla, illetve már akkor is gyanakodott, hogy talán egy szomorú kisgyermekhez tartozik. Látva azonban, hogy őfelsége, minden sötét tündék fejedelme így kesereg Tülkös úr felett, lassan elkezdett tisztulni a kép. A játék, amit véletlenül elcsomagolt, nem valami falusi kölyöké volt, hanem a hercegé, és ezért akarta annyira megtalálni. Így még az is érthetőbbé vált, hogy hogyan került a holmijai közé.
- Az... az a plüssállatod? Mintha láttam volna egyszer a cuccai között... – kérdezett rá a biztonság kedvéért, még mindig kicsit hitetlenkedő arccal.
- Igen. Egy plüss rinocérosz. Gyerekkoromban az egyetlen társaságom volt sokszor míg az erdőt utaztuk körbe. A városok között nem voltak nemesúrfik meg nemesleányok, akikkel játszhattam volna így ő volt az egyetlen társaságom. Még az édesanyám csinálta nekem. Nem tudom, mit kezdek nélküle, mintha egy részemet hagytam volna el...
Lorynak hirtelen összeszorult a szíve. Álmában sem gondolta, hogy egy egyszerű játék ennyire fontos lehet a hercegnek, viszont így, hogy az imádott megboldogult anyja csinálta már érthetőbb volt, hogy miért ragaszkodott hozzá ennyire. Sokszor tűnt úgy, hogy a férfi egy tökéletes márványszobor, és sehol sem lehet fogást találni rajta, de minél több időt töltött vele a lány, annál többször látta meg a hajszálrepedések mögött, hogy belül egy törött és magányos kisfiú lakik, akit többször kéne megvigasztalni, mint amennyiszer elismeri. Elővette a plakátot a zsebéből.
- És kitettél rá ezerötszáz váltó vérdíjat?
- Ezerötszáz váltónyi jutalmat ajánlottam annak, aki visszahozza. Miért? – pislogott a férfi értetlenül kicsit. A lány nagyon sok mindent mondott volna arról, hogy nem kéne így szórnia a hercegi vagyont, meg hogy egy játék nem ér ennyit, de mivel Armin épp az előbb magyarázta el neki az érzelmi köteléket Tülkös úr felé, ezért elengedte ezeket. Vagy olyan tárgy, aminek az értéke megfizethetetlen. Inkább csak elmosolyodott, adott egy puszit a férfi arcára, felállt és a nyeregtáskájához sétált, amiből előhúzta a rinocéroszt.
- Ő volna az?
A herceg csak szájtátva nézte egy rövid ideig, de utána az ő fehér arcán is elterült végre egy megkönnyebbült mosoly.
- Szóval ő is megszeretett. De hogyan került hozzád?
A lány kicsit feszengve állt a táskája mellett a kezében szorongatva a játékot. Ha tudta volna, hogy ilyen fontos dolgot hozott el, jobban siet vissza… Vagy jobban figyel.
- Lehetséges, hogy amikor legutóbb összepakoltam a ruháimat a hazainduláshoz, akkor felmarkoltam velük együtt Tülkös urat is. Igazából azért fordultam meg hogy visszahozzam. Akkor futottam bele a plakátokba is. – lenézett a plüssre. – Nem tudtam, hogy ilyen fontos neked.
Odanyújtotta a férfi felé a játékot, ám amikor az érte nyúlt, vigyorogva elhúzta.
- A-a. A vérdíj még a fején van.
Egy ideig csak egy felvont szemöldök és egy szemtelen félmosolyt kapott válaszul, majd egyértelműen tettetett bosszankodással sóhajtott fel.
- Először elviszed az eszem, aztán belerángatsz egy háborúba, most megzsarolsz a plüssömmel. De igazad van, az jutalom az jár bárkinek, aki visszahozza, hercegi szavamat adtam...
Leakasztotta az övéről az erszényét, bizonyosan már tűkön ült, hogy valaki visszahozza a játékát, és oda is adhassa neki a jutalmat. A lány felé nyújtotta. - De csak semmi kapkodás, előbb kérem a túszt! És ne bántsd, ha egy mód van rá... – szomorodott el ismételten, bár mostmár egyértelműen színészkedni próbált, és meglehetősen túljátszotta az aggódó gazdi szerepét. Loreena messzire tartotta magától a játékot, majd egészen közel sétált Arminhoz, majd amikor már csak néhány centi választotta el őket egymástól megszólalt.
- Tudhatnád, hogy nem váltót akarok. – a másik kezébe nyomta a játékot, majd még ugyan azzal lendülettel az ajkát is a férfiéra tapasztotta.
- Jó választás. – válaszolta a herceg, majd elkezdte az ágy felé húzni a lovaglányt. Közben letette Tülkös urat egy útba eső székre, kínosan ügyelve arra, hogy a rinocérosz feje a szék támlája felé forduljon…

Stonevalley.
Újabb tökéletes hely egy könnyed kis apokalipszisre.
Most, hogy összefutottam a Vészhozóval, már a halálra készülők nyugalmával várom a földbe csapódó üstökösöket, meg hasonlókat... a bűneim meggyóntam (valamikor biztos), a sorsommal szembenéztem, nincs hát mitől félnem.
Na jó, azért ennyire nem vészes a helyzet: eddig épp olyan napsütéses, eseménytelen délutánnak ígérkezik a mai, mint amilyenre számítottam. Igaz, itt van mellettem egy nekromanta, akit az Egyház elvei szerint át kellene adnom az inkvizíció hivatalának, de az lényegtelen... ha csak ennyiben szegném meg a szabályokat, már mintapap lennék.
Igaz, már az is megnehezíti az 'eseménytelen' jelzőt, hogy a Tünde erdő alsó határánál vagyok. Ráadásul nem is akármiért: a rendfőnököm megbízását teljesítem. Már nem kevésszer jártam a misztikus fák közt Isten és Sixtus őszentsége nevében, de ez az első alkalom, hogy valóban ők utasítottak rá... és ezúttal természetesen eltitkoltam, hogy pap vagyok. Miért cselekedjünk a logika szerint, ha élhetünk inkább izgalmasan is?
Persze azt a feladatot pár pillanat alatt lerendeztem, nem is értem, hogy miért kellett eljönnöm a két tünde nép határára.
Most itt a kikapcsolódás ideje: mosolyogva várom a Pokol világot elemésztő lángjait, miközben Aliciával beszélgetek.
Egy elf hölgyemény tűnik fel előttünk. Mélyen kivágott és feltűnően rövid ruhája meglehetősen sokat enged láttatni idomaiból, melyek - mi tagadás - elég szépek ahhoz, hogy magukra vonják a férfinépség figyelmét.
...mondhatnám azt is, hogy nagymellű, de az kevésbé lenne irodalmias.
De nem is ez a legfeltűnőbb dolog rajta. Elég sok jó nőt látni az utcákon, főleg itt, az elfek közt... de egy jó nő, aki egy idióta plüsst forgat a kezeiben, már nagyobb ritkaság. Valami állatféle lehet, bár nem látom pontosan, mert magukra vonzzák a tekintetem a mellei öhm... pont úgy tartja a kis figurát, hogy az háttal legyen, és amúgy is eléggé kidolgozatlannak tűnik.
- Mi van, mit bámultok?! - igen, mi vagyunk a megszólítás célpontjai. Kérdés: mivel lehet egy ideges nőt még idegesebbé tenni? Mondjuk...
- Mi? De hisz mi nem bámulunk semmit... - közben feltűnően cáfolom meg a szavaim: az idomokat kezdem el figyelni, amik így, közelről még bájosabbnak...
...szóval direkt mondok ellent magamnak, és ez, úgy tűnik, el is éri a hatását. Mert egy kis szórakozás soha nem árt.
- Talán a nőd nem, de te igenis bámulsz! - úgy hadonászik azzal a plüssel, hogy ösztönösen hátrébb lépek, nehogy lecsapjon.
Egyébként... tényleg úgy látszik, mintha a nőm lenne? Vagy csak a formás hölgy komplikálja túl? Érdekes, de nincs időm Aliciára nézni, hogy megtudjam, milyen arccal reagál a feltételezésre. Pedig igencsak kíváncsi vagyok rá.
Na, most már csakazértse javítom ki. Igaz, nincs is időm rá, hisz az elf folytatja.
- Te meg ne vonogasd a szemöldököd, halálfattyú! A kaszád nem nálam van!
Most már a nekromantára nézek, aki egész érdektelennek tűnik. Vajon mit mondjak erre?
- Nem hinném, hogy bárhol el tudnál rejteni egy akkora pengét. Sajnos a kibuggyanó melleid nem elég nagyok hozzá
Óh, hogy semmit. Alicia olyan szépen vág vissza, hogy azt még a bárdok is megénekelnék.
- Mellesleg hová indulsz? Anyucihoz? - a plüssre mutat. - Csak nem valaki elhagyott?
Na jó, az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessek fel. Ide már én nem is kellek, a kialakult cicaharchoz már csak egy korsó sör meg valami harapnivaló hiányzik. Bár minek? Úgysincs benne izgalom, egyértelmű, ki áll nyerésre.
- Semmi közöd hozzá, te szajha! - az eddig csendes utcán szinte fülsértő ez a kiabálás, és mikor a könnyűvérű nő dühtől vörös fejjel elhalad mellettünk, elég erélyesen taszít egyet Alicián.
Miért van olyan érzésem, hogy nem kedveli?
Persze a lány pontosan úgy reagál, ahogy vártam: jókedvű, szinte barátságos mosollyal igazítja meg a köpenyét.
- Valóban az lennék? - fordul felém.
Kezdődik. Érzem, hogy csak viccel, mégis nehéz kérdést tett fel. Nem szabad túlzottan egyetértenem, még poénból sem, ugyanakkor nem is ellenkezhetek feltűnően, mert az pont ellenkező érzetet kelt.
Nők...
- Nem annak ismertelek meg. Persze lehet, nem tudok rólad eleget... - s hogy nyomatékosítsam a 'kétkedést', merengőn államhoz emelem a kezem. Úgy tűnik, sikerrel jártam, ugyanis egy megjátszott hümmögéssel elfordul.
Rosszul hazudsz, Alicia.
- Még ilyet! Hát mégis hogy feltételezhetsz rólam egyáltalán ilyesmit? - ééén ugyan sehogy! Mégse válaszolok, csak vigyorogva nézem a színjátékot. - Mindenesetre... - néz rám újból, ezúttal komolyan. - Körbenézünk, van-e valami szórakoztató megbízás? Nem érzem, hogy elég izgalomban lett volna részem.
- Igaz is. Fura, hogy kivételesen nem hozol életveszélyt a fejemre. - jön azonnal a válasz. Nehéz vele beszélgetni anélkül, hogy ez fel ne kerüljön... igaz, életben maradni se sokkal könnyebb.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak. Az idő változik, és úgy tűnik, sajnos a negatív aurám fényét vesztette - sajnálkozás, mi? Ugyan, jókedve van, ezt még becsukott szemmel is meg tudnám mondani.
- Na, ettől valamiért nem félek. - vigyorgok rá pimaszul.
Körbenézek, és pont meg is látok egy hirdetőtáblát. Odamegyek hozzá, elolvasok egy felhívást...
...majd leülök a földre, és elkezdek röhögni.
- Most meg mi bajod? - Alicia természetesen értetlenül néz rám, de aztán ő is megtalálja, miről beszélek.
Az égiekre... ez most komoly? Hogy pont azt a gyökér plüssmicsodát keresse valaki, amit annál a könnyűvérűnél láttunk? Ráadásul ezerötszáz váltóért?
- Ez csak valami vicc, ugye? - szinte könyörögve néz rám, de nem tudom megnyugtatni... ez túl nagy baromságnak hangzik ahhoz, hogy kitaláció legyen.
- ...azt ugye tudod, hogy utána kell mennünk, majd el kell kérnünk tőle azt az izét? - igen, valóban élvezem ezt a váratlan csavart, és ez tisztán látszik rajtam.
- Te most ezt komolyan elhiszed? - mutat a plakátra a lány, és egyértelmű, hogy egy átverésnek tartja az egészet. Meg is értem, mégis... valahogy van hozzá kedvem. Miért ne? Ezerötszáz váltó szép összeg, ráadásul találkozhatok a sötételfek hercegével; aki remélhetőleg lesz olyan kedves, és minden további nélkül kifizeti a jutalmat.
Bár ha nem, az se lesz gond.
- Elég valóságosnak tűnik, érdemes tenni egy próbát. Ha meg nem akarja ideadni a pénzt ez az Armin, majd ellopom tőle, nem?
- Nem tudom elképzelni, hogy a hercegnek legyen egy ilyenje, és hogy ennyire kerestesse... - hagy egy kis szünetet, miközben a fejét ingatja - De rendben. A pénz mégiscsak pénz, legfeljebb nem kapjuk meg, mert félreértés történt.
Na, attól nem kell félni.
Valami bajod van a furcsa szokásokkal? - nézek rá ferdén, aztán átmenetileg felhagyok a baromkodással, és elvigyorodom. - De ha megfelel, akkor menjünk. Még utol kell érnünk azt a... hm, ledér nőszemélyt.
- Feltéve, ha utolérjük.
Elnevetem magam.
- Ne aggódj, majd én ellopom tőle azt a plüsst.
Mosolyogva fogadom a lány kelletlen pillantását, majd elindulok visszafelé, hagyva, hogy Alicia kövessen.

Persze nem találtuk meg.
Tűvé tettük az egész falut, de mindhiába... talán már tovább is állt? Esetleg ő is meglátta a plakátot, és ő maga vitte vissza azt az izét a gazdájának? Nem igazán örülnék neki... de mivel nincs sehol, kénytelen vagyok erre gondolni.
Még akkor se jutottunk semmire, mikor kettéváltunk, megbeszélve, hogy egy konkrét fogadó előtt találkozunk az este leszállta előtt nem sokkal. Most épp itt vagyunk,  s valószínűleg ő is ugyanúgy feladta már a keresést, mint én. Rajta azonban jobban látszik a fáradtság - én könnyebben tartom magam, kevésbé érdekel a pénz, és nem vagyok olyan csalódott.
- Hát... mára szerintem ennyi. Rendelsz valamit? Nekem mindegy, mi lesz a vacsora. - néz rám, én pedig viszonzom a pillantását.
És meglátok egy alakot, aki mögötte ül, nem is túl messze tőlünk.
- Az az elf szajha megfelel? - válaszolok rezzenéstelen arcizmokkal, miközben az említettre mutatok.
- Nincs ingerenciám olyan koszos... - itt fordul meg, és itt érti meg, miről is beszélek. Természetesen figyelem a reakcióját, és a szavak elakadása mellett az arcán is látszik: egyáltalán nem számított erre.
Mi tagadás, én sem. Csak én jobban titkolom.
- Nocsak, itt az aranybánya.
- Nos, ki menjen oda hozzá elsőnek? - szemtelen vigyorral kísérem a mondatot. Költői kérdés; természetesen én leszek az. Ki más?
- Menj csak te. Biztosan örülni fog a helyes pofidnak - megragadja az arcom, hogy nagymamásan megcibálja azt... hogy mi? - Ha felajánlja a szobát, használd ki, ilyen nagymellűt aligha találsz máshol - és mielőtt bármit mondhatnék, barátságosan megveregeti a vállam.
Nagy levegőt veszek, hogy megfelelően válaszolhassak, de... nem tudok. Közben ő folytatja.
- Addig rendelek valamit, és kiveszek egy szobát - készül arra, hogy cserbenhagyjon, de szinte azonnal megáll. - Ó, pénz van nálad? Arra az utcaszélire és a kosztra.
Esküszöm, még rá is játszik erre a kedves, kérlelőnek szánt mosolyra.
Hogy Sixtus hívjon el egy barátságos börtönlátogatásra... ettől még én is ledermedtem. Úgy kezelt, mint egy fiatal fiút, akit éppen bátorítanak, hogy meg merje tenni az első lépést a szimpatikus lány felé; és a legrosszabb, hogy jól csinálta.
Szemétláda.
Alig bírom visszatartani a nevetést. Ám legyen, belemegyek a játékba. Köszönöm az ötletet, Alicia, már tudom, mit fogok csinálni.
- Az előbbit kihagynám... - úgy forgatom a szemeim, mint aki nem épp tehetetlenül méltatlankodott az előbb. Hiába, a színészkedés mestere vagyok. Előveszek egy erszényt, és átnyújtom neki. - Vigyázz rá, egy elf nemestől loptam!
- Tudtam, hogy számíthatok rád. Sok sikert ahhoz a némberhez! - néz még rám utoljára, jókedvűen.
Sikert kíván? Ugyan minek?
Könnyebben az ujjam köré csavarom, mint egy fűszálat.

- Ilyen gyorsan otthagytad azt a bányarémet? - még a közelébe se érek, de már megkapom a magamét egy ellenséges pillantás kíséretében.
Kár, hogy az a bányarém történetesen szebb nálad, ribanc.
- Nos... az igazság az, hogy ő hagyott faképnél. Veszekedtünk egy sort, felhozta a bámulásom is... - nézek oldalra - ...aztán mikor azt hoztam fel neki, hogy miért volt ilyen bunkó, egyszerűen elsétált.
Egész jól adom a bűnbánót.
- Cöh, várható volt. Ránéz a tünde, és megmondja róla, micsoda szégyen - mi tagadás, nagyon szórakoztató ez az önteltség. - Tehát most jöttél hozzám, hátha meleg keblekre találsz?
Persze. Minden kétséget kizáróan.
Itt az ideje mocskosan játszani. Nem bízok semmit a véletlenre... és pont van egy eszköz, aminek most nagy hasznát vehetem.
A zsoltároskönyv.
Én vétkem.
- Csak... bocsánatot kérni jöttem. Mea culpa... - emelem a kezem a mellkasomhoz bűnbánón, persze csak azért, hogy kitapinthassam a könyvecskét - ...az én hibám volt, vissza kellett volna tartanom őt. Sajnálom.
Kész. Most már el fogja hinni, hogy őszintén mondom mindezt. És a színészkedésnek hála még attól se kell félnem, hogy elröhögöm magam.
Összehúzza a szemeit. Így maradunk egy ideig, én némileg feszülten várakozom, aztán...
...elmosolyodik. Szélesen.
- Ugyan, semmi gond, bárkivel megesik. Más egyéb?
Hogy mi? Ilyen könnyű lett volna? Nem valószínű, hogy tettetné, de ha máris megbocsátott, akkor... hm, ez elég szép siker.
Persze a neheze még hátravan.
- Nos... lenne még itt valami. - mondom félénken. - A plüssfigura, ami nálad volt... az egyik ismerősöm gyerekéé. Akartam is mondani, de a párom... a volt párom miatt nem volt lehetőségem. Nálad van még? - figyelek arra, hogy megnyomjam a 'volt' szót, de épp csak annyira, hogy ne legyen túl feltűnő.
- Ó, igazán? - értem én, hogy új, de ennyire mitől lepődött meg? - Van neki gyereke? Micsoda mocsok! - neki? Mármint... az állítólagos ismerősnek? Oh, akkor már tudom, honnan szerezte ezt a plüsst. Ki hitte volna, hogy a sötételf herceg egy tünde szajhával hentereg? Ez az információ még hasznos lehet. - Az igazság az, hogy eldobtam, mert hát... Kinek kell egy olyan dolog a gyerekeket leszámitva?
Egy gyerekes felnőttnek.
- Nos... engem sem igazán érdekelne, de ha nem kapja meg az a kölyök, megint hallgathatjuk a hisztijét. - hazudom mosolyogva, közben a szemébe nézek. Csak úgy. - Nem emlékszel, hol dobtad el?
- Hát... Mit adsz érte? - és az asztalra könyököl, aminek következtében még inkább láthatóvá válnak az idomai.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak a színészkedés kedvéért bámulom őket. Szóval: igen, csak a színészkedés kedvéért bámulom őket!
De akkor már miért ne játszhatnék rá egy kicsit?
- Most akkor jutalmat akarsz adni, vagy fizetséget behajtani? - tettetett értetlenséggel nézek kivételesen az arcára.
- Ki hogy tekint rá. Ha szereted az éjszakákat egy nővel az ágyadban... - kajánul néz, és megfogja a kezem. Kis híján megrándulok, de uralni tudom az izmaim. - ... akkor számodra is jutalom lesz.
- Szóval mindkettő. Nem is hangzik rosszul... - bólintok vigyorogva, majd kissé komolyabb hangnemre váltok. - Tehát akkor meg tudod mutatni?
Kelletlenül, morcosan áll fel. Jézus, ha nem figyelnék, ez akár most is rám ugrana...
- Gyere, elvezetlek oda.
Mosolyogva, fejcsóválva követem, de előtte még gyorsan körbepillantok.
Igen, ott van a pultnál. És vigyorog.
Utálom ezt a lányt.
De legalább annyit még látok, hogy ő is utánunk indul.

- Elvileg valahol itt van. Hacsak el nem vitték.
Én is megállok a sikátor előtt, és a félhomályba meresztem a szemem. Természetesen nem látom a plüsst, de ez nem is meglepő.
Közben a nő a mellei alatt fonja össze a karjait... várható volt. Félig színészkedésből vetek a formáira egy gyors pillantást (de ahhoz épp elég lassút, hogy észrevegye).
- Köszönöm! - és elindulok befelé.
Hallom a léptein, hogy utánam jön.
Alicia, hol vagy már?
- Igazán szívesen.
Hallom, hogy követ. De hogy hátulról megölel, és hozzám nyomja a melleit, az meglep - még a lélegzetem is elakad. Ennyit a színészkedésről.
- Végül is... ha eddig nem vitték el, még tud várni. - csak egy pillanat kell, és összeszedem magam: megfordulok az ölelésben...
...és meglátom Aliciát.
A tünde felcsillanó szemekkel simogatni kezd, én pedig olyan pillantást küldök a nekromanta felé, hogy ha lehetne szemmel ölni, most valószínűleg búcsút mondhatna az életének.
A kezek a hátamra kúsznak, majd lejjebb.
Ezt még megbánja... de űgy tűnik, végre elindul. A szajha a szemembe néz, tisztán látszik rajta, hogy a simogatásnál sokkal többet akar, itt és most, de a nekromanta mindjárt ideér - nem is rossz lopakodásban.
Lágyan végigsimítok a szőke hajzuhatagon. Álmodj szépeket!
- Khm, ha nem zavarok - mondja a lány szinte udvariasan, s mikor a könnyűvérű felháborodva fordul hátra, két kézre fogva a botot csapja fejbe.
Püff. Ez még nekem is fájt. Tankönyvbe illően terül el a földön a nagymellű, én pedig végre leveszem a színészkedés maszkját, és dühösen nézek rá.
- Na végre! Jól szórakoztál, mi?
- Természetesen, hát nem látod? - mutat a mosolyára. Szemétláda...
- Ezért még meglakolsz, azzal ugye tisztában vagy?
- Mindenki a pokolra akar küldeni, eggyel több vagy kevesebb nem számít - sajnáltatni akarja magát? Ugyan, az az utolsó dolog, ami sikerülni fog neki. - De valld be, hogy élvezted.
- Nálad kevésbé... - vetek rá egy lesújtó pillantást, majd megfordulok megkeresni azt a játékbabát. Nem csinálom tökéletesen: túl korán ül ki arcomra a megszokott vigyor, így nyilvánvalóvá válhat számára, hogy nem is akarom megölni...
...annyira.
Persze azért szakadjon meg.
Na mindegy, jól van ez így.
- Hé, most pont lenne lehetőséged, hát szabad préda, talán nem kell?
Micsoda véletlen, épp most találtam meg ezt a rinocéroszt! Felállok, és pördülésből hozzávágom - sajnos egész gyorsan reagál, így nem sokkal mellette repül el a lövedék.
- Ezt még megbánod! - fenyegetem összehúzott szemekkel, azonban úgy tűnik, pont az ellenkező hatást váltom ki.
- Ugyan-ugyan, ennyire nem kell szégyellned, ha kell, kivárom, és még el is fordulok, ha ragaszkodsz hozzá!
Lehunyom a szemeim, és mély levegőt veszek, miközben a játékért indulok. Ha már én dobtam el, én is szedem össze.
- Köszönöm kedvességed! - mondom ingerülten.
- Igazán... és eddig jut.
Hazudtam. Azért mentem el a plüssért, hogy újra hozzávághassam... és ezúttal sikerrel járok.
- ... nincs mit.
Igaz, semmire nem mentem vele - változatlan vigyorral hajol le a figuráért -, de legalább jó érzés volt.
- Tudom, hogy ezt csak egy játékszernek használtatok volna.
Na jó, ez már annyira túlmegy minden határon, hogy még a színészkedésre sem veszem a fáradságot: egész egyszerűen felnevetek, és  megrázom a fejem.
- Igazi rohadék vagy, ugye tudod?
- Igen, tudok róla - felemeli a plüsst, hogy idedobja, de megáll valamiért. Komoly arcra vált, hogy mondjon valamit. Ajjaj, kezdek félni. - De biztos nem tiszteled meg azzal, hogy kihasználod a testét? Pedig nagyon odavolt érted, ahogy észrevettem.
- Egyoldalú vonzalom volt - a kelletlen hangon és a sóhajomon is hallatszik, hogy az agyam csapot-papot itthagyva fogta menekülőre a nekromanta baromságaitól. - Indulhatnánk végre?
- De, ternészetesen. Úgyis fáradt vagyok, ideje pihenni - kivételesen nem érzek hátsó szándékot a széles mosolyban, majd végre idedobja azt az izét. Fél kézzel kapom el.  - Tülkös úr csak rád vár.
- Szerintem aludjunk egyet, csak utána vigyük vissza Szórakozott Herceg uraságnak.
Végre vége lenne a szenvedéseimnek?
- Egyébként... ez csak szerintem röhejes? - emelem fel a rinocéroszt még indulás előtt.
Nem, szerintem is, és nem akarok ezzel egy ágyban aludni, az biztos. Ki tudja, miket művelhet vele a gazdája...
Felnevetek a feltételezéstől.
- Nem is kell, ne aggódj.
A fogadó felé indulok, és hallom, hogy ő is követ. Vár ránk egy nyugodt éjszaka.
Megdolgoztam ezért a micsodáért, az biztos.
Eseménytelen, napsütéses délután, mi? Hogy én milyen naiv vagyok...

Armin herceg nagyon boldog mind a négyeteknek így nem is enged el üres kézzel, mindannyian 1500 váltóval lettetek gazdagabbak.